Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.
Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.
Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.
*
A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem.
De nagyon sokan úgy vannak vele, hogy szorongva, görcsösen féltik a gyereket. Hogy meg akarnak győződni róla, minden rendben van-e, mert olyan lüke szegény, a világ veszélyes, és hát, istenem, ilyenek a kamaszok. És a gyerek újabban olyan zárkózott, furán viselkedik. Merre jár? Kivel barátkozik? Nem keveredik valami zűrbe? Mindez, sajnos, azt jelenti, hogy nem bíznak a gyerekben.
Nehéz is ez a téma, mert ahogy a tutujgatás, a helyettük élt élet, ezen a területen is nyomás van. Minden rémhírnél, az összes gyerekrabláskor, szexuális abúzuskor, drogos történetnél és netes zaklatás következtében elkövetett öngyilkosságnál elhangzik a bölcs öblögetés, hogy nagyon kell rájuk figyelni. A szülő a kulcs!
Én viszont nem gondolom, hogy minden az én felelősségem, sőt, azt se, hogy olyan nagyon sok mindent tehetek azon túl, hogy jelen vagyok, és a nem könnyű helyzetünkben amennyire tudok, helytállok. Bátorítom az őszinteséget, a felelősségvállalást, az eredetiséget, valamint a saját életemet igyekszem úgy élni, hogy abból ne a veszélyes vagy bamba stratégiát, de ne is az örök gyanakvást és opportunista ügyeskedést tanulják el.
Legalábbis azt nem hiszem, hogy majd én jól szemmel tartom, és abból bármiféle biztonság lesz. Nem, nem tudok mindent kiküszöbölni, és ilyen kompetencia nincs is. Elviselhetetlen mérvű felelősség is ez, hiszen akkora a világ, és annyi a változója. És aki ebben reménykedik, hogy ő majd odafigyel, aztán jó lesz, az gyakran életpótléknak, saját jogon való teljesség helyettesítőnek használja a Te Még Fiatal Vagy, Előtted Az Élet gyerekét.
Pedig a túlságosan kezdeményező, fölülről jövő szemmel tartás, az akarás csak dacot vált ki. Á, nem kertelek: szerintem a Tudni Akarok A Dolgairól enyhébb esetekben kártékony érzelmi játszma, súlyos esetekben (vö. Szigorúan Fogják) bántalmazás.
A kutakodás rosszallás is egyben, tolakodás, és azt a gyerek biztosan nem akarja. Van, aki azért faggatózik, nyomoz, mert unatkozik, nem éli meg másban az énje erejét, ezért kontrollálni próbálja a gyereket. Esetenként sunyi eszközökkel kutakodik, például belenéz a gyerek naplójába, levelezésébe, faggatja a barátait, majd ha kiderül valami, akkor cirkuszol. Mindezt aggódás, szeretet címén. Az aggódás gyakran neheztelés. Azt üzeni: nem vagy jó így, gyanús vagy, másmilyennek kellene lenned, egyedül nem tuidsz jól dönteni. És ez együtt jár a sirámokkal, prédikációkkal, és elvadítja a gyereket.
Engem elidegenített az anyámtól az aggódásba és jóakaratba öltöztetett, igen tapintatlan, dolgaimat elferdítve kibeszélő, más emberek szóbeszédére hivatkozó aggódás. A leggázabb pedig, amikor te otthon vagy a saját kamaszvilágodban, az iskola viszonyaiban, a generációdban, értékrendedben, anyád erről nem sokat tud, nem is kérdi, el se van indíttatásod mesélni a részleteket, és azt mondja ilyen sterilen, hogy ő már megélt sok mindent, ő a tapasztalt, és segít a tanácsaival. Jó az öreg a háznál. Brrr. Nem tudja, nem is kíváncsi az én világomra, hülyének néz és lélektani fölényt akar, és ezt szabad neki, mert azt állítja, szeret és aggódik.
Ha a különélő szülő kontrollál és okoskodik, az minősített eset. Ha anya a fiával, apa a lányával csinálja, és a téma a kivel-jársz, a szex, az meg egészen meredek sztori. Biztos vannak nálam hozzáértőbbek a témában, de a nagy beleszólás és főleg a gyerek bensőséges ügyeinek kitárgyalása más felnőttel iszonyú bizalomromboló, akkor is, ha tanácsot kérsz vagy segíteni akarsz. A gyereked ilyen értelemben nem a tulajdonod, és joga van a titkaihoz.
Ha a gyerekeddel régen meghitt, erős viszonyod volt, most pedig titkolózik: gondold át, hogy a meghitt, bizalmas viszony, a mindent megbeszéltünk, a tudtam a kis dolgairól nem azt jelenti-e, hogy akkor még (óh, aranykor!) teljes kontrollod volt fölötte, a gyereknek pedig annyira sem volt önálló a személyisége és az életvitele, hogy ártalmatlan titkai, saját sztorijai legyenek.
Különösen egygyerekes egyedülállóknál virít a teljes egymásba bújás, amikor anya–lánya a legjobb barátnők is egyben, mindent meg kell beszélni, kicsit szerelmespárként is viselkednek – az ilyen kapcsolatokban betolakodó anya új pasija, és a kiscsaj sikeresen ki is utálja néha. Keményen megy a bűntudatkeltés, és ezt szeretetnek gondolják. Fiúgyerekkel még cifrább, hosszan tartó, szexuális jellegű defektussal jár.
Akár a kontrollról és teljes hatáskörről van szó, akár valódi meghitt kapcsolat volt nemrég még a gyerekeddel, hogy aztán egyszerre meghülyüljön, a kiskamaszkortól kezdődő elvonulás, a rejtélyes, több órás zenehallgatások, titkok, nagy barátkozások, eltűnések, ottalvások, lógások nemhogy nem aggasztüóak, hanem szervesek, fontosak, pótolhatatlanok. Könnyebb, kényelmesebb lenne, ha szépen hazajönne, otthon ülne, csendben Jókai-regényeket olvasgatna – neked. Csakhogy ez az ő élete. Ne nézd görbe szemmel a kalandjait, mert ez az élet. Ha pedig örömei, barátai, hobbija van, akkor örülj neki, és minél kevésbé piszkáld a tanulással meg “a jövőjével”. ne kezdd el neki mondani, hogy amikor te coltál ennyi idős, mit lehetett. Ne kívánd a szívást neki.
Ami miatt mindez nem aggasztó, az az, hogy beletetted a gyerek előző sok évébe a bizalmat, hitet, szeretetet és példát, és a gyereked, íme, működik, barátkozik, örül és nem kell semmit titkolnia – viszont lehetnek titkai.
Egyvalamit tehetsz a zavaros, veszélyes helyzetek ellen, és az az eredendő, minden szándék nélküli nyílt, titoktalan, tabukat nem ismerő létezés. Az, hogy neked sincsenek zavaros dolgaid, az, hogy mindenről lehet beszélni, hogy szoktatok beszélni, kölcsönösen, tisztelettel, nem számonkérve, faggatózva, fenyegetve, prédikálva. Hogy bízol benne, és ez olyan légkör, hogy magától mesél.
És ez sem száz százalék.
*
Mindenféle esemény van, sok jót tartogattak a novemberi napok. Szeretnék írni könyvekről, mert könyvebemutatókon jártam, illetve olvastam több mindent. Volt film–könyv élményem is. Budapest Noir, megint úszás illusztris társaságban, Haneke: Happy end, és halevés V-vel és M-vel, Woody Allen Óriáskerék, a Radnótiban a Futótűz és Hajdu Szabolcsékkal a Kálmán-nap. Skandináv krimi.
Nem szeretek se a gyerekeimbe, se mögéjük bújni, velük, a szikrázóakkal vagizni, meg őrzöm is a privát jellegét a nagy-nagy szeretetnek, ami a négyesünkben oly elevenen lüktet, mégis írok most a nagyról, akinek ma van a születésnapja, és igen energikus, szárnyaló intellektuális ügyei vannak. Komoly élmény a közelében, illetve ennek hátterében lenni. Részben apja hagyományát viszi tovább, részben nincs már az a nagy aggódás, igazodás, szomorúság és nyomottság. Bizony, nem kell neki elmagyarázni egy filmélményt, sem kezét fogni, ha ír. A legjobb értelemben vett anyai és magyartanári feladat ezeket a projektjeit közelről figyelni (részletekről nem írhatok), de inget, cipőt kiválasztani is, teszem azt, a mai versmondó versenyre. Egy beszarás, komolyan. Ettünk polipot, bevásárolunk a LIDL-ben, az is élmény. Közös poénok, rezdülések, úgy, hogy én nagyon tiszteletben tartom, és bizonyos értelemben inkább hátrébb léptem, nem akarok mindenről tudni, mindenbe beleszólni, de elémáll, megkérdez, felhív, tanácsot kér, menőnek tart, elmeséli, vagy teljesen közös az élmény, együtt vagyunk benne.
Ó, ha nem volnának, ha nem pont ilyenek volnának…. És még a kicsiknek is jutott december 1-jén, este 9-kor LEGO adventi naptár.
Én nem tudom, mi van, de olyan intenzíven vagyok most boldog, apróságoktól is, teljesen benne a saját, sajátos létezésünkben. Senki nem kárál, nyomaszt, akadályoz.
csak az olvassa. én szóltam 
“Engem elidegenített az anyámtól az aggódásba és jóakaratba öltöztetett, igen tapintatlan, dolgaimat elferdítve kibeszélő, más emberek szóbeszédére hivatkozó aggódás.” Jaj, ezt tudom, milyen! Nem, nem idegenített el, csak elbizonytalanított, nagyon. Már egy ideje tudom – jobb későn, mint soha, de most már szinte mindegy is – hogy ez az a bizonyos, nőkre kényszerített külső kontroll által torzított hozzáállás volt. Az őszinte, spontán megnyilvánulások sokaknál csak a veszekedésre szorítkoztak. Még a kibeszélés is célzott fogalmazással történt. Igaz, ez 100 évvel ezelőtti, annál is régebbi hagyományok alapján, de azért ma is létezik. Meg a helyette-élés, a gyerek helyett. Végtelen hosszú játszmák: “a fiam nem akar húst enni, hiába mondom neki, hogy…” A fia huszonéves, gyaníthatóan játszma ez köztük, az őt egyedül nevelő anyával. Nehéz kijönni ebből, a gyereknek is, meg az anyjának is nehéz, aki a felelősség súlyát érzi. Én már annak az emléknek a súlyát érzem, hogy 30 éve a saját jobb meggyőződésem ellenére sokszor olyanokat mondtam a gyerekeknek, amit a környezet elvárt. Hogy hátha így könnyebb lesz nekik. Meg ne kerüljön konfliktusba az óvónővel, tanárral, nagyszülővel. És nem meri ilyenkor a szülő a saját életét élni, akár egy véleménynyilvánítás erejéig.
És valami csoda folytán mégis felnőnek, örülhetünk, honnan is vették mindezt a képességet, jó tulajdonságot, mitől lettek ilyenek? De jó.
KedvelésKedvelés
“Fiúgyerekkel még cifrább, hosszan tartó, szexuális jellegű defektussal jár.” Ó, jaj, igen.
Ruhapróbánál a fiú fenekéhez nyúlkálás, ha kap visszajelzést, hogy ezt ne, megsértődik, “de hiszen én pelenkáztalak”. Ülj az ölembe, te vagy az én kicsi fiam. Vad hozzábújás, simogatások, puszik, akár ezek kiprovokálása. Szexualitással kapcsolatos témák felhozása. Ajtók leszerelése a lakásban, felnőtt korban is úgy marad. Hazalátogató gyerek mellett alvás franciaágyban.
Van még, aki látott, érzékelt ilyet?
KedvelésKedvelés
Igen, gyakori.
Én aludtam közös ágyban vele – az ő kérésére, nagy válság idején.
De én az összessel. Viszont nem simogatok túlságosan, nem is kezdeményezem, és nem intenzíven, belemászósan – úgy gondolok a saját testemre, mint egy másik testre, nem érzem egy testnek a gyerekével. Nem szagolgatok, tapogatok, testileg 3-4 éves koruk óta nem vagyunk velük egység.
KedvelésKedvelés
Azt hittem, hogy én egy ridegmarha vagyok. És nem simogatom, nyálazom a fiaimat, nem tapizom őket (bár már felnőttek, tulajdonképpen nem is laknak itthon, de jönnek sokat). Csak az én anyám tényleg olyan volt velem mintha egy idegen felnőtt lennék, akit kénytelen megtűrni a háznál, kapcsolódásképpen pedig traktálni felnőttekre tartozó dolgokkal. Hamar el is költöztem otthonról. Én ugyan szeretgettem, babusgattam, bár ha visszagondolok, nem túl sokat puszilgattam a gyerekeimet. De aludtunk összebújva még kiskamasz korukban is, főztünk együtt, hurcoltunk be nagy tál kajákat este az ágyba ha megéheztünk, kirándultunk, nevettünk sokat (egyiküknek különösen jó humorérzéke van). Szóval mindig volt (van) olyan félelmem, hogy nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire szeretem őket. És amikor nincsenek itthon, de beszélünk telefonon, elmondják az aktuális nehézségeiket, akkor én nagyon tudok aggódni. És szeretném megölelni őket ott és akkor. Aztán mikor jönnek akkor csak kis ölelés, puszi.
Mindegyik fiamnak voltak lógásai, amiket a hátam mögött intéztek. (én is csináltam annak idején ilyet, de akkoriban nem volt botrány belőle) Hát az én fiaim iskolájában ebből akkora cirkuszt csináltak, mintha legalábbis lopni küldtem volna őket. Egyikük esetében még az orvost is felhívták és számon kérték, hogy milyen munkát végez. Aztán az álszent osztályfőnök minden alkalmat megragadott, hogy a gyerek orra alá dörgölje a gyalázatot, természetesen mindig nagy nyilvánosság előtt. A sokadik alkalomnál a gyerek odabökte: miért nem mondja be a hangosba, hátha valaki még nem hallotta… Ez ám dráááááma! Fel is hívott a tanárnő, hogy ez már tűrhetetlen, hogy őt megríkassa egy ilyen taknyos, ilyen még ővele nem történt, és neveljem meg mert megnézhetem magam, stb, stb… Akkor is gondoltam, hogy de utálom ezt az álszent nőt. Mindig mosolygott, nekem ez olyan természetellenes.
Amit ki akartam hozni ebből a történetből az az, hogy ekkor beszéltem meg a fiúkkal, hogy nekem ne hazudozzanak. Nem vagyok az ellenségük. És ha hülyeséget csinálnak nekem szóljanak először, mert úgyis engem vesznek elő. És én vagyok az, aki segíteni tud, és nem mélyíteni a bajt azzal, hogy nem tudok semmiről. Mert ez a lógós dolog is; nem tartom helyesnek, de ha az orvos látott valami kis indokot, hogy kiírja, akkor azért írta ki. Természetesen nem lehet ebből rendszert csinálni. Különben is, rugalmas vagyok, volt olyan is, hogy az engedélyemmel maradtak otthon egy-egy napra. Nem kontrollálni akarom őket, de a fontos dolgokról tudjak. Nem akarok ítélkezni, okoskodni, hallgassanak meg, mert ha tetszik, ha nem, nekik csak én vagyok. Vagy hát voltam, míg gyerekek voltak. Mostanra már én is szoktam tőlük kérni, kérdezni. Olyan jó érzés, mintha lenne két jó barátom. Vagy hát van is. 🙂
És közben jókat vigyorgok, hogy mostanában olyanokkal is felhívnak, amiket simán megnézhetnének a neten.
KedvelésKedvelik 1 személy
Úgy örülök, hogy idetaláltál.
“Fel is hívott a tanárnő, hogy ez már tűrhetetlen, hogy őt megríkassa egy ilyen taknyos, ilyen még ővele nem történt…” Kompetens kolléga. Nagyon durván nem profi kiborulni az “ügyfél” előtt, drámázni, sírással és érzelmi kitörésekkel vagy szeretet-, jóindulatmegvonással zsarolni bárkit tanárként.
Én sok mindenről inkább nem akarok tudni, de nincs is gond, asszem. Szívesen mesél, “gáz?”. Nem, nem gáz, van ilyen. És nem napokig tartó lógásokról van szó.
Míg az 5-8. iskola minden ilyet kiélezett, és vádlóan és boszorkányüldözősen kezelte, most az osztályfőnök hisz benne, és partner abban, hogy ne legyen gond, mert lényeglátó.
KedvelésKedvelés
Ami még vicces, hogy egyébként meg olyan kedves, barátságos, udvarias gyerekek voltak mindig is. A ház előtt pletyózó nénikék kedvencei, mert olyan “szééépek”, és mindig hangosan köszönnek. Manapság is mindig rájuk kérdeznek, hol vannak, hogy vannak. Volt amelyik így mondta: én úúúúgy szeretem ezt a M-kát! Másik bácsi: hát egy igazi úriember ez a fiú! Pedig nem rajongtak értünk a házban annak idején, mert 80 %-ban idős emberek laktak már akkor is itt, amikor ideköltöztünk. Nem tetszett nekik semmi sem. Mert “trappolnak” a lépcsőn, én meg képes voltam a függönyt húzkodni késő este 9-kor, meg ilyen rémséges dolgok. 🙂 Most meg látod… 🙂
Amúgy a tanerő zöménél azt tapasztaltam, hogy imádtak belekötni az ártalmatlan kishalakba, mint mondjuk én meg a gyerekeim (kulturált, gyerekét egyedül nevelő nő olyan könnyű préda nekik), míg az igazán veszélyben levőkkel nem foglalkoztak, mert féltették az irhájukat, hogy esetleg agresszív szülőktől ők is kapnak a “kotnyeleskedésükért”. Így kiélték magukat az ilyen kis balfékeken mint én. Persze volt olyan is, hogy már nem bírtam, és pl. megkérdeztem a francia tanárt, hogy miért a gyerekek vallási meggyőződésével foglalkozik nyelvórán, és ha már igen, milyen alapon nevezi tiszteletlennek a fiamat azért, mert szerinte nincs isten. Különben is tőlem hallotta, írjon be nekem. És akkor én lettem A Fúria. De igazam volt. Na ezt nem hagyhatta megtorlás nélkül az önérzetes tanerő. Így aztán mikor nyelvvizsgára vitte az osztályt, akkor engem felhívott, hogy a kezelhetetlen fiamért nem tud felelősséget vállalni, nekem kell megoldani, hogy részt vegyen a vizsgán. Mi vidékiek vagyunk, a vizsga a Rigó utcában volt. Gondolom, szeretett volna valami kis puncsolást/pitizést, esetleg egy kiadós veszekedést A Fúriával, amit aztán borzongva kitárgyalhatott volna az arra fogékony további tanerőkkel. De én meg mondtam, hogy ok, megoldjuk. És megnémult a szerencsétlen, szinte megsajnáltam, de azért kiült a kaján vigyor a képemre. Felmentünk a fiaimmal Budapestre, barátnőmnél aludtunk, mert a vizsga reggel talán fél 8-ra volt kitűzve. Ott kezdtünk, aztán elcsellengtük a napot a városban. Voltunk állatkertben, a Citadellán, kajáltunk a KFC-ben, este pedig élményekkel gazdagon hajtottuk álomra itthon a fejünket. Jól kicseszett velünk a tanárnő, ugye? 🙂
KedvelésKedvelés
Nem írtam le a tegnapiban részletesen az okát a ridegmarhaságnak. Nekem egy majdnem felnőttem van, de még a fészekben.
Az van, ha átgondolom ezt, hogy érzékelem magam, a helyem. Nem akarok túlzó lenni, áradó, sok, könyörgő, zsarolható, és nem is vagyok. Egyszerűen, örömmel, kevés görccsel és minimális kötelességre figyelmeztetéssel, hatékonyan, túlélősen, viccesen akarok jelen lenni és hatni az életükben, apró és nagy dolgaikban, és minden alkalommal addig a mértékig, ameddig bírom idegileg, energiával, őszinte figyelemmel. Ez önismeret kérdése, de volt alkalmam megtanulni. Rém fárasztó három mellett kuzárólagos gondozóként jelen lenni. Gyakran kiszállok és visszavonulok (elmegyek aludni, egyedül lenni, vagy hallgatok), vagyok jelen minimálprogramon. Nagyon veszélyesnek gondolom a matricaságot, erőforrás-pocsékolásnak és játszmának. A mindenért egyedülálló anyját nyúzó gyerek keltette egészségtelen dinamika visszaüt és eleve is bajt jelez.
És hát nem akarok sem ún. örökifjú lenni, nem tudatában lenni, hogy másik generáció vagyok (tegezzetek nyugodtan, én is voltam szerelmes stb.), sem a sajáttal “emlékszel, amikor kicsi voltál” áradást, prolongálni az örökkévalóságba a hordozós, igény szerint szoptató, intenzív “majd megeszlek” kisgyerekséget. Nem bírni megöregedni és szerepet váltani, kényszeresen a gyereket tartani a fő témának, projektnek, létem hitelesítőjének, ez nem én vagyok, de kognitíve is belátom, hogy ez káros.
Vannak emlékeim és van maradvány a múltból, de összességében Jánossal közös élíetemhez kötődik és így egyedül nem hiányzik ez a nyalogatásos fajta szeretet. Talán egy egész kicsi, a lényével és hormonálisan előhozná belőlem.
Megváltoztak a dolgok, a viszonyok, a testek. Elmúlt. Erős szexuaéitása lett az elsőszülöttnek, például.
Ezért vagyok távolságtartó, és meglepő módon a gyerekem jön és megérint és közel akar lenni.
KedvelésKedvelés
“Megváltoztak a dolgok, a viszonyok, a testek. Elmúlt. Erős szexualitása lett az elsőszülöttnek, például.
Ezért vagyok távolságtartó, és meglepő módon a gyerekem jön és megérint és közel akar lenni.”
Na meg ez is. Ellenkező nemű gyereknél azért ugye kicsit más. Azért nagyon jólesett, amikor az akkor kb. 14 évesem odajött, a vállamhoz dörgölte az arcát, mint a macskák csinálják, és aztán mosolyogva azt mondta: de szeretem én a kis anyukámat. 🙂 Ilyen egyszer volt. És az ilyet nem kell (el)várni, sem erőltetni, meg folyton hangot adni neki, mert normális esetben ez az alapértelmezett. Mármint részemről is. Annak ellenére, hogy féltem, túl “rideg” vagyok, mégis reméltem, hogy az én okos, jóérzésű fiaim ezt érzik nyálzás nélkül, az ottlevésemből. Egyébként sem vagyok az a gyerek seggét törölgető anyuci, nem akarom magam ily módon nélkülözhetetlenné tenni. Anyám csinálja, hogy hajnalban kel, cigarettát sodor öcsémnek (nem ő kéri), beviszi neki tálcán a kaját, stb. Aztán meg mást se hallgatunk, hogy ő hajnalban kel, és lelkifurdalást akar folyton ébreszteni, mert én meg nem. Ha ott vagyok mondjuk vasárnap, soha nem mulasztja el megkérdezni, hogy mikor keltem. Hát nem hajnalban, ebéd is csak 2 körül lett. Micsoda asszony vagyok én, jó ég! És mikor visszakérdez az ember, de anyám, ki kéri, hogy ezt csináld, akkor még ő sértődik meg.
Máskor meg sokáig beszélgettünk a másikkal, és másnap küldött egy sms-t, hogy köszöni az esti beszélgetést, nagyon sokat jelentett neki. Egyébként az apjáról, a vele való hajdani kapcsolatunkról beszélgettünk. (nem szidtam) Az egész onnan indult, hogy hangos összeveszés után elviharzott a barátnője, így került szóba a szerelem, kapcsolatok.
KedvelésKedvelés
“nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire szeretem őket” – ez is, hmmm.
Van, hogy magamban tudok, élek, érzek valamit a gyerekkel kapcsolatban. Tehát nem az van, hogy nem figyelek, mert nagyon is, csak ő nem tud róla.
Pénteken a versmondó versenyén, például. Titokban voltam csak büszke és megérintett, és egyáltalán nem túlcsordul-az-anyai-szív módon, bőven láttam az ő fogyatkozásait és a többiek erényeit is. Előtte és ott neutrálisan és praktikusan támogattam a fiamat, és nem öntöttem rá azt, amit később a zsűritag (aki egy kicsit másképp látta, de azért olyasmit gondolt ő is, hogy nagyon erős, van benne valami, ne hagyja abba).
Hozzáteszem, hogy fontosnak találtam, hogy önjogon legyen teljesítménye, ne bennszülött irodalmár legyen, amennyire ez elkerülhető. Magyartanár létemre eddig kerültem a bennfenteskedést, hogy az ilyesmi produkciónál, versenyeken, pályázatokon én legyek ott, én segítsek, készítsem fel, találjam ki, írjam meg az esszét stb. Vajon (ez a kommentedről jutott eszembe) mennyire kell (hasznos, jó, érdemes) szavakkal, érzékelhető gesztusokkal tudomására hozni, hogy de jó voltál, netán biztatást, elemzést, kritikát, szakmai elemzést, bármit nyújtani? És mennyire létezik és érezhető az egyszerű, hallgatag, napsütés-szerű igenlés, a támogatás, az öröm? Ami azt jelenti, hogy nem is korholom, basztatom. Én nap vagyok, mert nem akartam fontoskodni, a szakmai értékelés a zsűri dolga, az erő megélése meg az övé.
Ott gyötrődött, hogy nem jól mondta a verset, de szar volt, és ezúttal nem bókcsikarósan. Tényleg nem érzékelte önmagát, az erejét, nagyon ráfeszült, előtte két napig stresszelt. A többi versenyzőről meg a helyzetről dúsan elemeztem, poénkodtam, illetve együtt röhögtünk (műkedvelő nyugdíjas szavaló borospohárral a kezében deklamálja a bordalt /ez szakmailag fullgáz/, idős dilettáns költő kislánynak néz, a fenekemet dicséri és le akar nyűgözni magánkiadású remekeivel, ezerszer elmondott anekdotával imponál…). Róla nem.
KedvelésKedvelés
“Vajon (ez a kommentedről jutott eszembe) mennyire kell (hasznos, jó, érdemes) szavakkal, érzékelhető gesztusokkal tudomására hozni, hogy de jó voltál, netán biztatást, elemzést, kritikát, szakmai elemzést, bármit nyújtani? És mennyire létezik és érezhető az egyszerű, hallgatag, napsütés-szerű igenlés, a támogatás, az öröm?”
Így valahogy. Biztos néha nem árt szavakba is foglalni, de az ömlengés, esetleg szándékosan (már-már terápiásan) eltúlzott dicséret felesleges, csak hogy erősítsük az önbizalmát. Szerintem a derűs igenlés, öröm sokkal jobb, és főleg őszintébb.
KedvelésKedvelés
És hát (komolyan mondom) szerezze csak be szépen, önállóan magának az önbecsülést a kedves utód. Igazi, nem anyucis dicséretekből, sikerekből, saját leleményből. Mellettünk nem voltak ott a szüleink. Mi ott leszünk mellettük, persze, de csak mosolygunk.
KedvelésKedvelés
Mennyire igaz. Tapasztalatom, hogy anyuci agyondicsért csemetéi mekkorákat koppannak amikor kikerülnek a valóságba. Nem magamról beszélek, engem aztán nem dicsértek, sőt. Viszont épp emiatt nagyon szerény voltam, és ahogy mondja a bölcs, a pesszimista csak kellemesen csalódhat. 🙂
KedvelésKedvelés
Nem saját történet, de: a tesóm egyik barátjának volt olyan az anyja, hogy például (jellemző, de nem egyetlen sztori) az úszás-háziversenyhez ő jelentkezett, hogy csináltat kupákat, és csináltatott plusz egyet, kifejezetten a fiának, és az edző lelkére kötötte, hogy de ezt adja oda majd neki az eredményhirdetéskor, hogy kiemelkedő teljesítményéért, vagy ilyesmi. A gyerek nem értette és nem is értékelte, mert amúgy is volt, amiben nyert, szóval önjogon is ment az, de az anyja talán nem is bízott abban, hogy fog neki sikerülni. A gyerek csak annyit tanult meg ebből, hogy őneki mindig jár a különdíj, csak úgy.
Igen, mondjuk az edző is minek asszisztál az ilyen hülyeséghez – de persze aktívkodó, pénzzel is komolyan támogató, agresszív anyukáról van szó.
Van egy lányuk is, de hát a fiú az igazi. Az a valami. A csoda. Ami tragédia, hogy egy eleve okos, éles eszű, jó humorú fiú volt, és ezzel a tutujgatással, indokolatlan túljutalmazással, valódi figyelem nélkül, mindent-szabad-mert-te-vagy-a-fiú módszerrel sikerült a fiúból anyjára késsel támadó drogfüggőt alakítani. Nem fér ide a teljes történet, de tragikus, és a srác agresszivitása és beépített rossz tulajdonságai mellett kifejezetten a szülői stratégiák vezettek a teljes lezüllésig. Az apa jelen se volt, persze, csak tolta a lóvét kritikátlanul, így aztán már drogfüggő állapotban, amikor a felsőoktatási tanulmányokkal felhagyott, de nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy komoly baj van, külföldre küldték, hogy majd ott fog nyelvet tanulni meg dolgozni, mert ő A Csodagyerek. Hát gondolhatjátok, mi lett belőle.
Szerencsére a történet mindennek ellenére “jó” véget látszik érni. A fiú önként bevonult rehabra, most tiszta, segít más drogfüggőket kilábalni, és újrakezdte a tanulást. Apuka szó nélkül pénzel, ez nem változott, de már nem költi drogra. Ez azért idekívánkozott.
KedvelésKedvelés
Úgy nőttem fel, mint anyuci agyondicsért, problémát a kezéből kivesszük csemetéje, és tanusítom, hogy ráébredni a saját képességeimre elég nehéz a súlytalan dicséretek után.
Valahol aközött ugrál az önértékelésem mikor bizonyítanom kell, hogy ehhez én hülye vagyok, megint többet várnak el mint amit tudok, és hogy muszáj hogy jól szerepeljek, mert hát eddig is működtek a dolgok, nekem ez megy nem?
Azért az is igaz, hogy annak köszönhetően, hogy messzebbre kerültem tőle, reálisabban látom már, hogy mi az amit vállalni merek, de így is sokszor keverem bele magam lehetetlen helyzetekbe, ahol többet néznek ki belőlem és talpraesettebb kéne legyek, mint amilyen valójában vagyok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk mindig bátyám volt a bezzeggyerek, én meg a kis béna szörnyeteg. Én mindent rosszul csináltam, rosszul viselkedtem, rám mindig többet kellett mosni, én lusta voltam. Anyám szerint.
Napjainkban: bátyám kifestette anyámnál a konyhát. Anyám ájuldozott nekem. Mondom, anyám, én meg az egész lakást festettem ki teljesen egyedül. Erre ő: de te ügyes vagy… :O Hogy a bánatba lettem én mostanra neki ügyes?! Annak idején sosem voltam az. És látom, csak azért nevez most ügyesnek, hogy még véletlenül se kelljen elismernie az erőfeszítéseimet. Mert nekem mostanra a dolgok az ölembe hullanak, mert “ügyes” vagyok, mert az úgy valahonnan “lett” nekem. Míg a folyamatosan agyondicsért bátyám minden mozdulata egy csoda, mert nyilván, neki sokkal de sokkal nagyobb erőfeszítésébe kerül minden, nem megy minden úgy mint a karikacsapás. De akkor mitől volt ő a bezzeggyerek? És látom bátyámon a permanens féltékenységet. Mert hiába volt ő a kivételezett gyerek, mégis én lettem sikeresebb (=elégedettebb). Ne gondoljatok semmi extrára. Csak arra gondolok, hogy én egymagam hozom azt a szintet (nem kifejezetten anyagi, de az is megközelítő), amit ők párban, egy igazi szubmisszív feleséggel a háttérben, aki szintén folyton fátyolos szemekkel ecseteli a bátyám rendkívüli teljesítményeit. Csak hát ugye, házon kívül már cseppet sem ilyen nagy a rajongás. A külvilág semmi rendkívülit nem lát bátyámban, sőt.
Elég zagyvának tűnhetek, de a lényeg az, hogy bátyámon és rajtam teljesen tetten érhető az indokolatlan dicsérgetés ártalmassága. Bátyám görcsös, keserű és mindenhol igazságtalanságot vél felfedezni, vagy inkább mást nem is. Frusztrált és elégedetlen, pedig mindene megvan amire vágyott, sőt több is.
KedvelésKedvelés
Szóval:
“bátyámon és rajtam teljesen tetten érhető az indokolatlan dicsérgetés ártalmassága. ” I mean: bátyámon a felesleges dicsérgetés ártalmassága, rajtam meg az ellentettje, azaz magam szereztem meg saját jogon egy kis (elég késői) felnőttkori önbizalmat.
KedvelésKedvelés
“Csak hát ugye, házon kívül már cseppet sem ilyen nagy a rajongás. A külvilág semmi rendkívülit nem lát bátyámban, sőt.”
Igen, ezek alapján tudom én is leginkább belőni, hogy valójában mire is mentem azzal a fene nagy önbizalommal. És amikor szarul vagyok, magamat is bénának látom, erről is hajlamos vagyok megfeledkezni, hogy torzít a tükröm.
KedvelésKedvelés
(egyébként most annyit szerveztem neki színházat, pályázatot, képzést, igazoltam ezek miatti hiányzását, meg beszélgettem vele, meg tartottam benne a lelket, meg utaltam neki pénzt, meg házitündérkedtem a buliján, hogy vasárnap reggel felnyüsszent bennem: és most egy kicsit megint élném az edzős-plazmaadós-egyedülmozibajárós életemet)
KedvelésKedvelés
Teljesen meg tudom érteni. 🙂 Ilyen az amikor az ember (valóságosan és nem a külvilág számára odaadó anya) segít, nem pedig mártírkodik, pózol, mert akkor és ott teszi oda magát ahol a gyereknek igazi támaszt nyújt. És bizony közben elfárad, és jólesik egy kis feltöltődés. Azt azért már megtapasztaltam, hogy az ilyen anyákat a külvilág milyen sunyi gonoszan tudja nézni. Úgy látom, többnyire rosszul viselik, ha egy anya törődik magával, ad magának is időt. Ez nagyon tud “fájni” mártírkodásnál többre nem képes embereknek.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pár ilyen akcióval és mellette a saját életem intenzív élésével sokkal előrébb van, mint azok, akiknek 16 éves korukban anyu keni és pakolja be a zsömlét…
KedvelésKedvelés
“Legalábbis azt nem hiszem, hogy majd én jól szemmel tartom, és abból bármiféle biztonság lesz. Nem, nem tudok mindent kiküszöbölni, és ilyen kompetencia nincs is. Elviselhetetlen mérvű felelősség is ez, hiszen akkora a világ, és annyi a változója. És aki ebben reménykedik, hogy ő majd odafigyel, aztán jó lesz, az gyakran életpótléknak, saját jogon való teljesség helyettesítőnek használja a Te Még Fiatal Vagy, Előtted Az Élet gyerekét.”
Huh, ezt ismerem, és ez elől menekültem. Anyám lett ilyen, pedig eredetileg, egészen kamasz korunkig hagyott élni, megkérdezte ugyan merre megyünk, s volt egy kimondatlan elvárás, hogy tovább kell tanulni, de kb ennyi. Utána el kellett temesse apámat és akkor jött hatványozottan elő, hogy csak mi vagyunk már, kik a barátaink, van e kollégiumi helyünk, jó jegyeink, cipőnk, ingünk milyenmárez, elintézem helyetted a papírmunkát, ide jelentkezz, ehhez fordulj, orvoshoz viszlek, nem a te döntésed, miért sminkeled magad, mikor jössz már haza. Laptopot veszek neked, új telefont, ezek a szempontok, ezek alapján kell dönteni.
És belül úgy érezhette, hogy óriási felelősség, de én elbírom, viszem az egészet a hátamon, és tanácsot adok, egészen addig amíg neki sem ment, és kezdett szétcsúszni, kiakadt. Aztán munkahelyet váltott, s a saját szüleit gondozta/gondozza. Bírja még magát, dolgozik, mi pedig aggódunk érte. Nem is tudnám átvállalni jó részét annak amit csinál, és szégyellem, hogy ráhagytam költözéssel, papírmunkával kapcsolatos szerveznivalóimat, hogy nem veszem ki a részem a házimunkából.
KedvelésKedvelés
Vegyes érzésekkel olvasom itt némelyik kommentet, és a nevelésről szóló írásokat is általában. Nekem folyamatos visszatérő gyötrődés a gyereknevelés, mivel az én gyerekem “egy kicsit más” mint a többi. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy észrevehető, de mégse sütendő rá különcséget jelölő plecsni. Így aztán én folyton lavírozok, hogy próbáljunk normálisnak tűnni, vagy legalább nem nagyon nemnormálisnak.
Én meg örök kétkedő, mindent megkérdőjelező, új utakat kereső lévén itt állok azzal a kimondatlan, néha a szemekből villanó, máskor kerülő úton pletyából tudomásomra jutó váddal a nyakamban, hogy az alternatív anyuka a kötődő neveléssel, na hiszen! Meg lehet nézni a gyerekét…
Mikor olvasom azok sorait, akiknek bejött az anyaság, mindig szabadkozhatnékom támad:
Az enyém hat éves, és még mindig kitörlöm a fenekét, de hát nálunk az úgy volt…
Megveszem neki a hülye csipikáó kroaszánt, mert különben…
Reggelente még mindig én öltöztetem, mert…
És volt olyan kétségbeesett időszakom, mikor rávertem a fenekére, de csak mert…
És hagyom, hogy …mindegy, nem is folytatom.
És közben próbálok segíteni rajta és új és új eszközöket fabrikálni, és gyötör a kérdés, hogy én rontottam el? Csinálhattam volna másképp? Vagy talán még rosszabb lenne? És közben utálom, hogy az egyszem gyerekem még mindig ekkora szeletet követel az életemből, mert már én is akarok egy kicsit élni!
A gyereküket büszkén, saját sikerként mutogatóktól, és a mások rossz anyaságát ecsetelőktől pedig elfog a szorongás.
Sokszor eszembe jut Eva a Kevinből. És az olvasás közben felbukkanó ítéletem, ahogy én is azt gondoltam, hogy Kevin másmilyen lett volna, ha… és szégyellem magam.
És az enyém nem Kevin. Csak egy icipicit más.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hú, ez most nagyon betalált nálam amit írtál.
Nekem kettő, szintén kicsit más, és minden pont ugyanilyen. Még Kevin is.
Kicsit nagyobbak, a kicsi is 8, és már sokkal önállóbbak, kezdenek elboldogulni.. talán ez reménykeltő.
Meg idéntől olyan suliba járnak, ahol sok érintett van, bár normál általános iskola, de komolyan veszik az integrációt, és nem akadnak ki rajtuk a tanárok, mert már láttak ezer ilyet. Ez nagy könnyebbség, legalább ott nem kell szabadkozni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Megkérdezhetem, hogy milyen vidéken található ilyen iskola? Egyébként eddig a pedagógusokkal volt legkevésbé gondom. Pedig suttyó helyen lakunk, de eddig nyitottsággal és segítőkészséggel találkoztam.
Sokszor meg akaram már írni ide ezt az érzésemet, csak féltem, hogy majd kilóg a mások magabiztosságával kapcsolatos nyilvánvaló irigységem.
KedvelésKedvelés
Csepelen. Tök véletlen hogy itt van mellettünk, a nagyobbnak egyszerűen ezt a sulit jelölte ki a hivatal. Csodát itt sem tesznek, csak ennyi, hogy van sok hasonló, meg sokkal súlyosabb eset is.
KedvelésKedvelés
Sejtettem, hogy bp.
KedvelésKedvelés
Szerintem full magánügy, hogy kitörlöd meg minden, tudniuk sem kell róla.
Az autótlanságunk kilátszik, a többi nem, és nem érzem, hogy jóvá kéne hagyniuk…
És tíz év múlva ott nálatok is minden művelt és világlátott anya kötődni fog!
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy a kitörlés nem látszik, de vannak dolgok, amik igen. (amúgy ha a barátnőnél alszik, és elmegy kakálni, és várja a seggtörlést, akkor látszik az is)
Nem a kötődö nevelés miatt ilyen, hanem ő tényleg “kicsit más”. Szóval megszólható a boltos, az osztálytárs anyuka, sőt a barátnő által is, és qvázi ellenérve a nevelési módszeremnek.
Az meg, hogy tíz év múlva mi lesz, nem könnyíti meg a helyzetem most.
A saját közegemben úttörő vagyok, de ez nem hálás szerep. Nincsenek kitaposott széles ösvények, de jó nagy kérdőjelek annál többen. Keresgélek, bizonytalan vagyok és időnként hibázok. Ha pedig még “nehéz” is a gyerek (ezt is milyen sokáig nem akartam kimondani még magamnak sem, hogy ő “nehéz”, nehogy akár csak gondolatilag is beskatulyázzam), akkor simán egy könnyen előkapható rossz példa leszek, amivel mások felvértezhetik magukat, hogy lám milyen katasztrófális eredménye van a kötődő nevelésnek.
Eszembe szokott jutni az a cikk, asszem tóth csabától, amiben a növényi tejeket kárhoztatják szídva azokat a rettenetes felelőtlen anyákat, akik ilyen alternatív tébolyulatoknak hivve rémisztő betegségekbe taszajtották szegény ártatlan gyermekeiket. Belerakva izléstelen képeket a foltos bőrű, beteg kisbabákról.
Amikor olvastam azt a cikket, az jutott eszembe, hogy hálás vagyok ezeknek a szerencsétlen szülőknek, amiért ők szenvedték el ezt a fiaskót, így sok más szülőnek és gyereknek már nem kell. Mert azokban a szülőkben is a javítás szándéka munkált, csak hibáztak.
És bennem is fölmerül számtalanszor, hogy rosszul csináltam? Nem tudtam mindig elvhű lenni. Nyilván elkövettem hibákat. Azok miatt ilyen a kölök? Vagy nem tehttem ennél többet?
És ott van időnként az a gondolat is, hogy ha mutogatható, dicsekedhető lenne, akkor vajon mennyire lennék bezzeganya? Osztogatnék kéretlen tanácsokat? Úgy gondolnám, hogy jobban tudom mint mások, jobban is csinálom?
Hiszen most is úgy gondolom, pedig látszólag nincs mire…
KedvelésKedvelés
Kevin egy szörnyeteg volt.
KedvelésKedvelés