ami jár

Tegnap ügyintéztem a városban, több helyre mentem: baráti fuvar, másik baráttal együtt villamosozás, kisföldalatti, vásárlás, sorban ülés, egy flódni (igen, miért?) a karácsonyi vásárban, egy kis blogírás (öt készülő poszt van 70 százalékos állapotban), és még kímélő nyújtás és kardió is, szóval minden volt. Körutam egyik pontján, a belépés előtt – pesti bérház – elhatároztam, hogy tartok egy kis szünetet: pisilek, iszom fél liter vizet, és betétet cserélek!

Fel is vidultam ettől. Lám, számítok, megbecsülnek. -Öm magam.

Ez nagy dolog, mert én kiskorom óta folyton elfeledkezem a testemről, nem érzékelem a jelzéseit.Ő csak hallgasson, ő a szégyen maga, nincs neki szavazati joga. Kéretik nem elfeledni, hogy én innen jövök, és ebből van a testemmel való foglalkozásnak a katartikusan gyógyító hatása.

Én már többet menstruáltam, mint nem: bő kétszer annyi évet, és szabályos a ciklusom, és mégis mindig megdöbbenek, amikor megint, már megint kezdődik (aki hasonlóan van vele, kérem, jelezze, mert úgy érzem magam, mint hóvirág a sivatagban). Könnyű megfeledkezni róla: nem is nagy bonyodalom, nincsenek különsebb kellemetlenségeim. Biztos szerencsés vagyok.

De lehet, hogy mégsem szerencsés vagyok? Nem lehet, hogy én csak nem engedtem meg magamnak tudatilag a nyűgösséget, panaszt, menstruáció előtti tüneteket? Mindig is leszarták a családtagjaim, egészen a házasságomig, hogy nekem fáj-e valami, hogy vagyok, fázom-e, nem ennék-e valamit. Sőt, én is. És én nem fázom és mindig jól vagyok, eszem, vagy nem, de nem sürgető a dolog, és nem is fáj, vagy nem törődöm a fájdalommal, kihordom lábon, majd helyrejön, fel se merül, hogy patikába rohanjak. Most az épp gennyedző, fűrészelési szálka okozta sebemmel nem törődöm a tenyeremen, hátaztunk úgy is, lehúztunk nagy súllyal, fölvettem a kesztyűt, és mehet bukásig. Nem fertőtlenítettem soha a falcolást sem (nem hiszem, hogy az injekcióval kivégzetteknek különösebben lealkoholozzák a szúrás helyét), és nem fertőtlenítem most a vércukorméréseim bökéseit se. Azt hiszem, a testem, ha ebbe nem akart belehalni, kénytelen volt erős öngyógyító mechanizmusokat bevetni.

És hát nem ugyanezért volt nekem problémátlan terhességem és szülésem, három, kisujjamból-kirázom szoptatásom, magától értetődő hordozásom, és most kétely nélküli, zúzós edzéseim, mert önelvárás lett abból, hogy nekem nem jár kímélet, és én csak ne nyavalyogjak?

És mennyit húztam a szám azokat hallgatva, akiknek folyton valami bajuk volt.

Extrém teherbíró és közönyös vagyok, valóságos anti-Borsószemkisasszony. Az én szüleim átélték a háborút, tudták, milyen felbecsülhetetlen érték a fonnyadt alma és a lyukas lavór, és ennek öröksége, hogy eszembe sincs autóvásárláson törni a fejem, simán gyaloglunk kilenc kilométert a vízszintes esőben, és nem is értem azokat, akik ezt nem csinálnák. Kései és extravagáns módosulat, amint ezüst színű bőrdzsekimben fűrészelem az aznapit, és ezt fotós is megörökíti. De udvariasan eltűrök minden mást is, szélsőséges fázást, rothadó darab karalábét, kényelmetlen melltartót. Jó lesz az, ez van. Rendkívüli mértékben nem voltunk mi sem nettek, sem finnyásak, sem minőségmániásak családilag. Abban nőttem fel, hogy nem fontos az egyéni nyavaly, nem számítok, el kell viselni, ilyen az élet. De amúgy a leszakadt polcok is ezért maradtak úgy: jó lesz az úgy, persze eredendő lustaság is van ebben. És még mennyi minden marad azóta is félbe-szerbe, életrontóan! Van még valaki, akinek ilyesmi az öröksége? Hisztinek gondolja, kispolgári aggályoskodásnak, hogy jó lenne már azt a polcot visszarakni? Elvégre vannak fontosabb dolgok is.

Kérlek titeket, most ne kérdezzétek meg, hogy “és ez jó?”. Mert nem azért írom, hogy ez hű, de vagány, és akkor ez a program, hanem az én életemben ez volt. Semmit nem azért írok, hogy kövessék, nem akarom meggyőzni az olvasót, ez nem mozgalom, hanem mesélek. Valószínű, hogy magamnak deklarálom, hozom föl az értékrend-kiáltványaimat is: én tényleg így gondolom, ezt tartom fontosnak? Nem iránymutató senkinek, viszont nem is vitatható, hiszen én azt mondom majdnem minden posztomban, hogy én azt gondolom, hogy…, nekem az a fontos, hogy…, én azt az okot látom itt, hogy… – egyébként igyekszem őszintén és érdektől mentesen feltárni ezeket. És azzal nehéz vitatkozni, hogy “Gerle Éva azt gondolja, hogy”, mert az ellenérv azt szokott lenni, hogy “Kund Abigél ezzel szemben azt gondolja, hogy”, de azt még nem sikerült cáfolni, hogy én azt gondolom, amit.

Sok félreértés van ebből.

Most is ábrázolom, el akarom mesélni a személyes történetem megrázó összefüggéseit, tudván, hogy másnak másféle üzeneteket adott át a szocializációja, és nem vitázom senkivel. Van, lett az én verziómnak előnye, teher alatt nő a pálma, satöbbi, de ha az a kérdés, hogy és ez jó?, akkor nem, nem jó.

És vegyük akkor elő a tesztkérdésünket, és tegyük fel mindennel kapcsolatban, ami nekünk okés volt, meg túléltük, meg megerősödtünk benne, meg nem baj, elrontott tetoválástól kezdve nemi fertőzésen át kihasználós kapcsolatba való belemenésig: kívánnád-e ugyanezt a lányodnak? Nem, a lányomnak nem kívánnám, hogy ennyire bírja a strapát, és ennyire ne gondolja, hogy neki is lehetnek igényei, hanem sürgősen adjon magának öt percet vagy egy órát, mert akiknek nem juthat eszükbe a betétcsere mint önálló entitás, akik úgy kérnek bocsánatot, amikor a szükségleteikkel foglalkoznak, mintha lógnának, azok a szupermarket pénztárosai és a harmadik világ bérvarrónői.

Sőt, tovább is mentem tegnap: feltöltöttem a mobilegyenlegem kétszáz extra perccel, és felhívtam embereket, akiket rég nem. Ezt is megadtam magamnak, nekik! Komoly gátlásaim és nyűgeim vannak a telefonálással, de most leegyszerűsödött több aktuális intéznivaló is tőle.

Szóval, fejből sikerült mindez. Tehát ezeket meg lehet érteni, tanulni és elővenni, döntést hozni, mint azt a kognitív terápiák is ígérik. De még a flódni is olyan volt, hogy advent elején tudatoan öltünk nyelvet egy autentikus és extra és hangulatos süti erejéig a néhány hete ismét vonalas kardiónak és ketogénnek. (És ebben az az igazán szép, hogy amióta tudom, mi a jó a testemnek, azóta nekem a vonalas kardió és ketogén is élvezet, maga az erőfeszítés: énmegélés és büszkeség. Hát még a látható eredménye!)

Semmiféle bűntudatom nincs már, ha jól vagyok, és ez a felszabadultság tesz képessé a mások felé fordulásra, empátiára, a különböző valóságok megértésére és elfogadására, a kötelezettségeim derűs (túlbonyolítás nélküli) ellátására, és annak belátására is, hogy ez, ez és ez nekem nem fér bele. Ez kímél meg az önösségtől, vagyis az önmagammal való foglalkozás szélsőségeitől, amire azok hajlamosak, akik sokáig nem adtak meg minimális és közepes javakat sem a jó közérzetüknek, és ebből az önbüntetésből végül kitörnek (visszacsapás).

Aztán pedig talán eljön a derűs felelőségvállalás kora. Mert nem a férjed, a munkád, a gyerekeid, a média szépségeszménye a hibás azért, hogy évekig eszedbe se jut magadra úgy tekinteni, mint aki megérdemli, hogy nyugison igyon egy pohár vizet, és vegyen magának egy új, meleg, még sem ortopéd, ellenben dögös harsinyát. Na de hogy ezt erénynek is tekinted, és másnak bezzegelsz, akinek meg igen, hogy ő miért nem inkább a gyerekeivel meg a háztartásban, az a legalja. Amikor nők bántják egymást: ha nekem nem jut, ne jusson neked sem, helyezz csak te is örökké valaki mást magad elé, majd én figyelmeztetlek, mit kéne eghelyett tenned, amikor végre örülsz valaminek. Ahogy húznák vissza a másikat is a nem-öntudatos, közérzetrongálós életbe. Ti, leányok, ne tegyétek. Ne magyarázzátok senkinek, hogy mit kéne tennie helyette, hanem próbáljátok megérteni. Bármilyen fura is az útja, örüljetek annak, ha egy másik nő megtalálja, hogy neki mi az, ami megerősítő.

cropped-img_8667-2.jpg

Kapcsolódó posztok:

kiált a testem

olyan hektikus vagy

hogyan szabadultam le az öngyűlölettől?

https://csakazolvassa.hu/2015/03/18/miert-ciki/

60 thoughts on “ami jár

  1. Komoly állapotváltozás, hogy egyáltalán felmerül a téma. Hogy egyáltalán érzékelhető, hogy kényelmetlen a melltartó. Ismerős minden szó.

    • Anyukám szokta mondani, hogy ővele még mindig előfordul, hogy szomjas, de NEM KÖTI ÖSSZE azzal, hogy akkor inni kellene. Szomjas, hát szomjas, és akkor mi van. De így egész nap. Ő brutál önkínzó nemevő-nemivó volt, vizsgaidőszakban gyakorlatilag semmit, meg stressz idején. Évtizedek kellettek, hogy kikúrálja, és néha még mindig…

  2. Egyreszt lehetsz szerencses alkat, masreszt bizonyos dolgokban ratehet a megszokas.
    En lassan 48 leszek, a ciklusom most (szules utan – huuuu de nem all ra a szam erre altatasos csaszar utan, de ez egy masik mese) mint a schaffhauseni, idonkent eszembe jut, hogy anyukam ennyi evesen kezdte a valtozokort. Minden egyes menzesszel megszenvedek, gorcsolos-hasmenos-vilagot elarasztos a menzeszem, neha a kotyagos alvasig bezarolag vagyok rosszul. Ellenben a terhesseg egyetlen masodpercig nem okozott gondot, kutyabajom nem volt. Nem volt teher.
    Sokfelek vagyunk.

    A ‘veszek szepet-kenyelmeset, mert jar nekem’ uj mezsgye, most kezdem tapogatozva felderiteni.

    Mar megint aktualis nekem, amit irtal:)

    • Ja, nem is azt mondom én, hogy összefügg, együtt jár a menstruációs és szülési könnyűség, hanem hogy én mindent befelé nyomtam, láthatatlanná tettem (falcolás, extrém szorongás és érzékenység, iszonyúan megviselt minden apróság, nem szartam le a részleteket, emésztettem magam). Úgy gondolom,
      “előtudatilag” mindkét fajta bonyodalmat letiltottam.

      Megjegyzem, bántalmazott és zűrös kapcsolatban élő nőkre jellemző, hogy úgy élnek, szülnek, gyereknevelnek, élnek túl bármit, mintha láthatalanul rebbennének, kvázi nem engedhetik meg maguknak, hogy zűr legyen velük, segítségre, támogatásra szoruljanak. Közben lehet ám, hogy ugyanannyit szenved “objektíve”, volna ott baj, ha valaki aggódna értük, csak nem mondja, nem az köti le a tudatát.

  3. Én arra emlékszem szerepjátszós-dacos életemből, hogy az ilyen önmagamtól megvonós jellegű dolgaimnál (pl betegen vagy sérülten megyek órákra/dolgozni, ez jó példa), amikor valaki szólt vagy visszajelzett, hogy miért csinálom, feküdjem ki, menjek orvoshoz, satöbbi, akkor egy fura mechanizmus indult be: tudom, hogy nem egészséges és rossz nekem, amit csinálok, de örülök, valamiféle kéjes örömet érzek, hogy igen, mások is észreveszik ezt – a figyelmeztetés, a visszajelzés, hogy változtassak, úgy érkezett be hozzám, úgy transzformálta az agyam, mint pozitív visszajelzés, és kielégítette azt a lélektani igényemet, hogy önfeláldozásomat, mártírságomat mások is lássák, de jó. Önpusztító szerepjátszás. Hozzátartozik, hogy a figyelmeztetőnek én szememet szemérmesen lesütve helyeselek: hát bizony igazad van, ki kéne feküdnöm. De nem, másnap megyek ugyanúgy, élvezettel, hogy most még jobban látják, hogy én még önfeláldozóbb vagyok. És hiába, hogy értelmetlen, és hiába, hogy senki nem érti, miért akarom mindenáron körbefertőzni az egész évfolyamot, én képtelen vagyok feladni azt a kéjes örömet, hogy én most szenvedőnek vagyok látva, és nem fogom fel (vagy nem érdekel?? nem tudom, felfogtam-e), hogy ez mások szemében nem hogy elismerésre nem méltó, hanem egyenesen hülyeség. És tökre lenéztem azokat, akik betegségük alatt kiíratták magukat, meg otthon maradtak. Gyengék, bénák. (Adalék: idén februárban ki kellett venni a mandulámat, mert végleg kicsináltam egy pár évvel ezelőtti, végigdolgozott-utazott, háromhetes tüszős mandulagyulladással, évekig elhúzódó szövődményekkel.)
    Nem tudom, érthető-e, vagy van-e még más is, aki ilyesmivel küzd(ött). Amúgy nagyon bazzeg ez is megint, mert PONT ma reggel beszélgettünk erről…

    • Na, ez az, a hősiesség, amiért jutalmat reméltünk, de nem kaptunk végül egyszer se, olykor észre sem vették. “Majd én elhordom (azt az ócska ruhát/cipőt)”, “majd megcsinálom egyedül” – milyen önsorsrontó tud lenni az ember. Persze, kevés volt a pénz, kevés figyelem jutott eleve, akkor tényleg harcolni kellett volna, hogy jobb legyen. Persze, törleszteni is lehetett, újabb önsorsrontással, a betegségbe való meneküléssel.

    • Igen, végigcsináltam, másfél éve szó szerint majdnem beledöglöttem egy tályogos mandulagyulladásba, öt napig dolgoztam eldagadt fejjel, 38-39 fokos lázzal, és élveztem a mártíromságomat, még a gyógyszert sem igazán akartam szedni. Még régebben ugyanígy pozitív visszajelzésként értem meg a szörnyülködő reakciókat, mikor csontsoványan, kihullt hajjal, karikás szemmel kóvályogtam. Most már szinte hihetetlen, hogy ilyen állapotba tudtam jutni,habár egy éve még közel sem éreztem magam ilyen jól a bőrömben…

  4. Sírtam ezen. Ugyanis majdnem meghalasztottam magamat. akkor mentem el orvoshoz, mikor már jaj, és irány a sürgősségi stb. Én nem gondoltam, hogy ennyire, nem figyeltem magamra. de tudod, más se rám. Ha én nem, akkor ki? Most tanulom, hogy én is számítok. Ez a lábadozásom legfontosabb tanulnivalója.

  5. Gyerekkoromban az apámtól mindig ezt hallottam: járni jár, de nem jut. jár a szeretet, az idő, a figyelem. de nem jut (felkavarodik most a gyomrom ettől). az anyai nagyanyámtól meg a zsigereimbe épült ez a posztban leírt önfeláldozás-üzemmód. miközben tolta nekem, hogy én milyen becses vagyok, kíméljem magam. hosszú, túl hosszú idő volt, mire rájöttem, hogyan kell bűntudat nélkül, nem dacból, hanem egyszerűen, elegánsan jót tenni magamnak. elhinni, hogy jár, és jut is. de a felismerés folyamatában én sem tudtam megúszni a majdnem-meghalást, mert csak abból értettem. most az foglalkoztat, hogy hogyan építsem be a hétköznapjaimba a jót. mert a dolog (és pontosan annak az élvezete, hogy megy! jól megy! nem nyögök, hanem megy!) bedarál, elvisz, ön-kizsákmányolás felé lendít, és valahogy pont nem marad időm arra, ami egyensúlyban tartana. abszolút érzem a testem hívását végre, ráéreztem a mozgás örömére úgy, ahogy eddig nem (ezért is vagyok itt olvasó…), de még mindig valahogy nehezen válaszolok erre a hívásra.

  6. Egy ismerősöm mesélte, hogy amikor a lánya először menstruált, pár nap múltán felkerekedtek és egy kellemes étteremben, családi vacsora keretében kvázi emlékezetessé tették ezt az első alkalmat a kislány számára. Apró ajándékokkal, figyelemmel övezve.

    Ehhez képest engem leküldtek a boltba az első alkalommal, hogy vegyek vattát magamnak és ennyi volt az erről való beszéd vagy törődés.

    A történet hallatán nagyjából sokkot kaptam, Addig is tudtam én, hogy nem volt rendben valami nálunk ezügyben(sem), de erre nem számítottam, hogy máshol ennyire más.

    • A legnagyobbik lányom egy osztálytársának csináltak jó szülei ilyen Hoppál Boris tortás-ajándékos-ünneplős alkalmat, na, akkor a gyerek közölte, hogy ha mi is ilyenben gondolkodunk, inkább állami gondozásba véteti magát. Azért mikor kapott cuki sk. varrott-hímzett kis betét-tartót, annak örült 🙂

    • Hát, végül is, lehet ez egy kedves gesztus, és biztos van, akinek tetszik, de szégyellősebb kamaszlányok (amiből azért van egy pár) baromira zavarban érezhetik magukat egy ilyen ünnepléstől. Én legalábbis nagyon hálás vagyok, hogy anno 13 éves koromban a család nem csinált össznépi bulit az első menstruációmból. Asszem, tuti kinyírtam volna magam, vagy még inkább az ötletgazdát 😀

    • Náluk biztos nem tapad nagy szégyen az egész folyamathoz, ezért lehetett ezt így megünnepelni. Gondolom, étteremben is lehet diszkréten és ha kell, akár szemérmesen is viseltetni az ünneplés apropója iránt.
      Én örülnék, ha nem az lenne az alapállapot, hogy a fiatal lányok szégyellik a testük folyamatait.

      • Nem, ez a nem a szégyen vagy nem szégyen miatt tünik bizarrnak. Engem kicsit arra emlékeztet, amikor nászéjszaka után kivitték a családtagoknak a véres lepedöt, hogy igazolják, szüz volt a menyasszony.

        • Szerintem meg de. Mert ha eleve pozitív es mindenki számára teljesen egyértelmű dolog volna a menstruacio, nem tűnne túlzásnak egy örömteli ünnep.
          Furcsa hogy egy ilyen durva es szégyenteljes dolgot kötsz ehhez a képhez.
          Ha mindenki fejeben rend lenne, nem lenne semmi feltűnő egy ünneplésben aminek az origója a női test es a termékenység. Nem kivannek bulit csapni emiatt, de nem gondolom hogy bizarr, nyilván abban a családban eleve másak a normák, beszelnek dolgokról például.

          • De miert kell a menstruaciorol beszelni kulonosebben? Vagy kozuggye tenni?
            Engem pl. annyira nem erdekel, hogy mar szinte zavar amikor valaki, (nem is kozeli valaki, barki) beszel a menseserol. Mivel termeszetes elattani folyamat, nem szeretem tuldimenzionalni. A szaras is az, meg sem beszelunk rola vagy nem illik a mi tarsadalmunkban.
            A menstruacio sem jelent termekenyseget feltetlenul megha alapfeltetel is.
            Kisse kotozkodosnek hat a kommentem, bar nem azert irtam.

            • Egy vacsora miért teszi közüggyé? Családban maradt gondolom. Csak ez is egy módja annak, hogy kezeljék a helyzetet, es a szégyenteljes meg kínos boltba kullogasnal lehet hogy jobb. Feltételez nemi szabadságot meg kommunikációt a családon belül.

              Mindegy, nem ragoznam most.

            • Mi amúgy örültünk, meg gratuláltunk, vártuk már, mint a Messiást – nagyon érdekes, hogy állítólag van egy ilyen tendencia, hogy waldorfos gyerekek (meg gondolom bárki, akit hagynak gyereknek lenni) később érnek, és tényleg. De tortát azért nem sütöttem.

            • Waldorfos gyerekekhez. Nem tudom, mennyivel függ a szellemi oldalától, mint az általaban eltérő táplálkozástól. (Waldorfban kevesebb a kövér gyerek pl.) Sajnos tény, hogy az ipari élelmiszergyártásba annyi növekedési hormont fogyasztunk, hogy attól gyorsabban érnek gyerekek.

            • Érdekes, hogy ami az egyiknek européer nyíltság, az a másiknak túldimenzionálás. Azért a menstruáció (az első, de a ciklikus is) tnyleg rítus, a szarás nem. És szerintem a szarásról is lehet beszélni. Sokan vergődnek mindenfélével, azt hiszik, csak ők élik át, nem találnak segítséget, vagy bagatell dolgok miatt agódnak, csak mert bizonyos témákról nem szokás nyíltan beszélni.

          • Anyámmal is beszéltem róla, meg a gyerekemmel is fogok, bár fiú. Egyetértek, hogy nem szabad tabuként vagy szégyenként kezelni a témát. Csak egy kicsit emlékeztet a véres lepedöre, pl annyiban, hogy a nö teste, itt is másokra is tartozik, hogy ezzel “foglalkoznak”. Nem veled akarok vitatkozni, hanem inkább magamnak akarom megmagyarazni, miért akaszt ki ez az “ünneplés”. Valahogy objektifikálásnak tünik ez is.
            Igen, jó a lenti kérdés, hogy az elsö magömlést miért nem ünneplik? Leszámitva, hogy az nem annyira látványos, ill. nem fájdalmas.
            Lehet, hogy azért berzenkedem a dolog ellen, mert a nöi termékenységnek tulajdonit túl nagy jelentöséget, mintha a lány ezzel végre abba az állapotba kerülne, hogy végre teljesitheti szent hivatását és anyává válhat. Igen, asszem ez az, ami zavar az egészben.

            • Nagyon nem mindegy, hogy azt ünnepli ( ünnepelné ) ilyenkor az ember, hogy egy újabb lépést tett a felelős, magabíró lét felé, vagy ahhoz kell a nagy nyilvánosság előtt mosolyognia, hogy immár képes új alattvalók gyártására.

            • Persze, lehet a szarasrol is beszelni, de minek? Az altalanos menses mint csevegni valo tema az ami engem nem erdekel.
              Nyilvan vannak helyzetek amikor a mensesrol de meg a szarasrol valo beszed is szukseges.

              • Azért, mert érinti az életünket, és mert a nyíltság, nem-szájhúzás az élet minden területén fontos. pl. hogy valahogy kiderüljön, összeálljon az indirekt nem-tabu megnyilvánulásokból, mikor van probléma, mi a normális szarás, tudni, mikor van baj, ne legyenek emésztő titkok, a szégyenek elkerülése, letevése miatt.

            • Értem!
              Én meg pont azt láttam az egészben, vagy azt látom bele, hogy végre nem valami titkolandó, bűnös, csúf dolog a menstruáció, hanem olyasmi, aminek örülni lehet, hisz a termékenységünket jelzi. Lehet, ez amolyan ősanyás, meg földanyás meg mittudomén, termékenység ünnepesen hangzik, és alapul véve a civilizációt, amiben élünk, ez lehet szélsőség, és túlzás. Csak nálam meg az van beakadva, hogy a menstruáció, valamiféle elrejtendő dolog, mert az undorító, és mert a keresztény hagyományok szerint ezzel sújtotta a nőket a feljebbvaló, stb, és szerintem ez nagyon is mélyen él a nőkben. Meg tapasztalataim szerint a férfiak is afféle rettenetként kezelik a tényt, hogy a nőknek havonta vér folyik a testükből, nem akarnak róla tudni, gusztustalan. Általánosítok persze.
              És nem kell belőle valami óriási ügyet csinálni, nem kell véres betétet posztolni nyilván, nincs ilyesmire igényem, csak amíg a fiúk reggeli erekciója, meg magömlése afféle bajtársias, keménylegényes, vagány megítélés alá esik, addig ha lány vagy, kussolj a tested folyamatairól, mert a nők nem finganak, szarnak, pisilnek. Ha nem beszélek róla, az legyen azért, mert lenne rá lehetőségem, de nem akarok. Nem pedig azért, mert össztársadalmilag tabusítva van. Nem tudom, érthető -e amit magyarázok ilyan nagy erőkkel. :))
              A másik, és ez csak következik a gondolatsorban, hogy teljesen normális, hétköznapi filmekben látni metróaluljáróban elkövetett anális erőszakot, magömlést, hányást, idiótább alkotásokban taknyolást, szarást, akármit. De én még betétet cserélő nőt nemigen láttam. Láttam olyat, amiben megszínezi a fürdővizet a vér, vetélést, és abortálást is. De a menstruáció valahogy kimaradt.
              Aki látott ilyet, szóljon. Nem a perverzióm ez, de kíváncsi vagyok rá, hogy képes -e ezt valaki hitelesen és tisztességesen megjeleníteni, ha egyébként meg oly sok alkotó elméjében megragadt, meglehetősen beteg képekkel bombáz minket a filmművészet.

      • Én örültem neki, bár nem voltam biztos benne. És mivel a szüleimmel nem voltam olyan viszonyban ebben a témában, hát nem kérdeztem meg, hogy ennek most van köze a Peti, Ida és Picurihoz vagy bepisáltam sok év kihagyás után?
        Szerintem ez a gáz, egy kis ünneplés jobb lett volna.

  7. Most eszembe juttattad azt az időszakot, mikor annyira beledarálódtam ebbe – és igen, kifejezetten erénynek, és csodálandó aszkézisnek tekintettem -, hogy hátulról mellbe kaptam vissza a suttogást, hogy szegényke nyilván nagyon beteg, hogy ennyire lefogyott, de milyen hősiesen tartja magát. Nyilván nincsenek véletlenek, akkor jött a kedves, és figyelt oda egy darabig helyettem is arra, hogy egyek, igyak, pisiljek. Aztán rászoktam.
    Most hétvégén volt egy ilyen helyzet, hogy egész nap nem ettem (nem direkt, kicsit elkavartunk a hegyen, kétórás sétából szuper hatórás csúszós-mászós túra lett), és hazafelé megálltunk az első lehetséges vendéglátóipari egységben, és kicsit szégyenkezve mondtam, hogy hát én bizony baromi éhes vagyok így délután négykor, ma még nem ettem. A kedves mondta, hogy még évek után is boldog, ha ilyet hall tőlem.
    Azt látom, hogy a lányaim találtak valami jól működő középutat, az ominózus indiános vicc mentén. (Mikor lovaglás közben az indiánt hiába kérdezgetik, sose szomjas, de a kútnál ő az első, aki iszik: ja, hát amíg nem volt kút, nem voltam szomjas.) Szóval ha olyanok a körülmények, akkor kibírnak bármit, egyébként meg szólnak, esznek, isznak, pisilnek, lazán, nem háttérbe szorítva a saját működésüket. Nekem még van tanulnivalóm.
    (Életemben nem volt ilyen percre pontos és teljesen együttélhető a menzeszem, mint így vénségemre. Nemrég esett le a tantusz, hogy benne lehet a dologban az is, hogy nem kell aggódnom a vemhesség miatt?)

  8. Szep kis csokor, nekem is jutottak a sajatomba ugyanezek a viragszalak. Neha egyszeruen nem ertem, hogy tarthatott ennyi ideig meglatni, es bar sokszor javitgatom turelmesen a rossz mukodeseket, egyik-masik annyira zsigerinek tunik, elbizonytalanodom, valaha felulirhatok-e. Az ivas es a telefonalas is jo pelda. (A legnehezebb, mikor a sajat gondolatfolyamaim kovetelik maguknak az idot, ami szerintuk nekik jar es megakasztanak cselekvesekben, mig aprolekosan vegig nem gondoltam oket, fu, na attol szetmegyek. Az ivasra legalabb van ivasra emlekezteto app. Mindegy, hat ugy tunik, ez is szukseglet.)
    Neztetek a Terapiat, a masodik evadban volt ez a szal, hogy a Kurta Nike limfomas, de nem kezelteti magat es a szuleinek se akarja elmondani, mi a helyzet. O a lathatalan a csaladban, a problemaktol mentes, hogy az autista tesoja mellett mar ne jelentsen extra terhet a szuleinek a nyamvadt kis igenyeivel. Eleg tipikus lehet ez a majdnem belehalasig valo onsanyargatas.

  9. Ismerős ez, evés, ivás, tamponcsere elmulasztása, aztán délután négykor kínzó éhséggel kevert rosszullét, de már nem is éhség az, nem tudom mi. Kibírtam, napra nap, néha 12-14 óra munka, így. Jövőre máshogy lesz – haha. Hidegben biciklizés, márkás kabátban, bőrkesztyűben, Olaszországból rendelt piros csizmában, de kocsi, az nincs. (Kellene munkához, még járművet is adnának, de mi ez az elemi félelem, hogy nem vagyok képes rá?) Venni nem vennék, még ha lenne rá, akkor sem, mert sajnálom rá a pénzt. Akkor inkább lazacszelet meg szép cipő. Nem bírok várni a buszra tíz percet, inkább gyalogolok húszat. Ellentmondás ez. A ciklusom nekem is rendezett, mégsem tudom sosem előre, mert elfelejtem. Szerencsére este érkezik. Másnap a kínzó medencefájdalom már nem hagyja elfelejteni.

  10. Pont ma történt, hogy délután volt egy találkozóm, és választhattam, hogy odaérek időre, vagy elmegyek előtte pisilni és kések öt percet. Az utóbbit választottam, pisiltem, sőt ittam is, és megigazítottam a kabátomon a kapucnit. Aztán persze elnézést kértem, de mondta az ismerősöm, hogy ugyan, semmi gond, várakozás közben legalább volt ideje megenni a szendvicsét. 🙂

  11. Amire igyekszek figyelni:

    – Nem és nem veszek fel kényelmetlen ruhát, pláne cipőt!
    – Rétegesen öltözök, hogy melegben le tudjak vetkőzni (nem mindig sikerül)
    – Mindig iszok, ha szomjas vagyok, sőt, lehetőleg akkor is, ha még nem. (Ez se mindig sikerül, van, hogy akkor kapok észbe, mikor már kezd fájni a fejem.)
    – Ha sokat ülök, időnként nyújtózkodok, felállok egy kicsit.
    – Nem ácsorgok sokat egy helyben, inkább sétálgatok vagy leülök.

    Nem tűnnek nagy dolgoknak, de sok kicsi sokra megy, és ha nem figyelek ezekre, akkor a nap végén csak azt veszem észre, hogy nem érzem jól magam, ingerült vagyok, és fogalmam sincs, hogy miért.
    A diákjaimnak is mindig megengedem, hogy egyenek-igyanak órán, sőt, ha nagyon éhes vagyok, én is eszek. Soha nem volt még ebből baj. Tudom, hogy néhány iskolában ezt nem nézik jó szemmel, de szerintem minden órán van annyi üresjárat, hogy a tanár nyugiban bekapjon pár falatot. Sokkal emberibb megoldás ez, mint a két óra közötti rohamtempóban, félig megevett szendvicsek.

    • Mennyire nem alap, hogy kényelmes cipőket hordjunk. Fiatalabb koromban rettenetesen kényelmetlen, nem minőségi de jól kinéző cipőket hordtam… Ma már fogom a fejem, ha erre gondolok.

      • Édesem egyszer említette, hogy milyen klassz lenne, ha hétköznapokon is olyan szekszi magassarkú cipőket hordanék, mint néha sátoros ünnepen. Egyforma méretű a lábunk, úgyhogy előhoztam a legszebb szépcipőmet, és megkértem, hogy legyen rajta – persze csak itthon, a négy fal között 🙂 – egy óra hosszat. Azóta ha időnként cipőt veszünk nekem, fel szokta próbálni 😀 és csak akkor vesszük meg, ha neki is kényelmes.

          • Persze, szélesebb a lába, meg kétszer annyi kiló, nyilván 98 % poén volt. A tanga se rossz ötlet, majd felvetem, bár arról a kedvesnek az a véleménye, hogy inkább undi, mint szexi. Mikor itt vannak a lányok, és lógnak a bugyijaik a szárítón, mindig morog, hogy már megint ki hagyta itt azt a sok fogselymet.
            (Csak érintőlegesen tartozik ide, de muszáj megosztanom: Miskolc-Tapolcán a büfésor előtt van egy automata, bedobsz 200 forintot, és kijön műanyag golyóban egy csipketanga. Egyik leánykának egyszer csináltam némi krepp-papír virágszirom és hurkapálca hozzáadásával szülinapi csokrot.)

            • Off

              Egy ismerős – aki automatákban utazik – mondta, hogy az automata majdnem olyan jó üzlet, mint a gázszerelés. Az emberek mindent megvesznek automatából. De tényleg. Teljesen felesleges dolgokat, amikre amúgy sosem vetemednének, többszörös áron is.
              Bizarr.

              On

  12. Mintha az öröm, a jó közérzet valami “pénz az ablakban” jellegű jószág lenne.
    Ha nekem van, akkor nyilván másnak miattam kevesebb jut belőle. 😛

  13. Még mindig lelkiismeretfurdalva veszek téli cipőt – magamnak a saját fizetesemből – mert még emlékszem hogy anno anyámnak arra már nem jutott..

    • Sokáig én is lelkifurdalva vásároltam magamnak ruhákat, mert nekem soha nem hogy nem jutott, nem is járt, a nővérem kinőtt cuccait örököltem, amik lötyögtek rajtam, mert ő kifejezetten duci volt, én meg csontlollekció. A férjeim mellett sem öltözködtem nagyon, nem nézték jó szemmel. Igenám, de most bepótolom jó minőségű fehérnemű, sportcucc, motoros pasihoz motoroscucc, entellektüell pasihoz jólnevelt cucc,egyáltalán örülök, hogy bármilyen alkalomra fel tudok öltözni, anélkül, hogy nagyon elvetném a sulykot, és amit nem hittem volna anyagilag sem húzott meg annyira, jó, hogy többet dolgozom több pénzért

  14. Ez most megint nagyon megérintett engem is. Múltkor végigvettem a szép harisnyámban, hogy megfelelési kényszerből, önbüntetéstől vezérelten milyen áldozatokat voltam képes hozni másokért, a láthatatlanul és megfoghatatlanul engem szorongató külső elvárásokért. Már jó magam sem tudom, hogy én diktáltam ezeket (idővel már biztos), vagy a szüleim, vagy a társadalom. Nem értettem, sőt észre se vettem min mentem keresztül. Hogy ez egy merő gyermeki önbüntetés volt. Visszatekintve ez valami iszonyatosan fájdalmas, hogy milyen szinten ostoroztam önmagam, azt hittem ezt érdemlem, sőt még így is önző vagyok. Bűntudatot éreztem minden miatt, amit magamért tettem volna a legszívesebben. Ergo;
    – amikor majd leszédültem a székről irodalom órán, úgy fájt a hasam – mi több, szó szerint majdnem összefo..magam, akkor sem voltam képes arra, hogy feltegyem a kezem és szóljak a tanárnőnek, hogy rosszul vagyok ki, ki kell mennem. Ki kellett bírnom, hiszen milyen szégyen már, hogy én rosszul vagyok és biztosan azt gondolják, hogy MEGAKAROM ÚSZNI az órát. Hozzáteszem kitűnő tanuló voltam..
    – ugyanez menstruációs görcsöknél. Nem egyszer úgy írtam dolgozatot. Nem hiányozhatok, nem mehetek haza, lógásnak minősül.
    – feltörte a bakancs a lábam, de nagyon durván. Nem mertem szólni, hogy mégsem jó a méret, amit vettünk és végignyomtam vele a telet.
    – szüleim leszarták, hogy délután háromig ugyan mit eszem a középiskolában. Zsebpénzt sem kaptam. Nem mertem szólni, hogy talán éhes vagyok, azt hittem kényeskedésnek számít, túl sokat kérek, követelek a szüleimtől, nekem kell megoldanom. Apu farzsebéből titokban szedegettem össze az aprókat, hogy a büfében venni tudjak egy szendvicset. Hozzáteszek megint csak; anyagilag kifejezettem jómódú családban nőttem fel.
    – óóó és sorolhatnám.
    Ezeken felül vannak pedig azok a lemondások, amelyekre már így kapásból most nem is emlékszem, a testi, fiziológiai szükségletek elnyomása mélyebb nyomot hagyott, ezek rögtön jönnek fel.
    A lényeg ez volt; nem lehetek teher, nekem kell megoldanom és elviselnem egyedül a gondjaimat, ezt senkitől sem várhatom. Ha nem tudom megoldani, akkor nyilvánvalóan hülye vagyok, velem van a baj, rossz vagyok. Ha felnőttként ez el is fogadható, egy tizenéves gyerektől biztosan nem.
    Mostanra jutottam el odáig, hogy a saját igényeimet elismerjem, tiszteletben tartsam, kiálljak értük és bűntudat nélkül, ésszel és érzelmileg is tudatosan ki is elégítsem, ha akarom.
    Mennyi papírzsepi volt ez atyaúristen!

  15. “….és mégis mindig megdöbbenek, amikor megint, már megint kezdődik (aki hasonlóan van vele, kérem, jelezze, mert úgy érzem magam, mint hóvirág a sivatagban).”
    Köszönöm, ezt majdnem szó szerint leírtam már én is. Negyven évig (és az utolsó 5-8 évben főleg) megdöbbenek, amikor úgymond “a szervezet kicsellóz”. A szervezet velem valahogy mindig épp nyaralás előtt, épp jógatábor előtt, épp római vakáció előtt – és ezek mindegyike három-négy napos program volt – csellózott ki, ezt elég rosszul viseltem. Harminc évig tűrtem, de nem élveztem, pláne nem tudtam volna ünnepelni. A holdkunyhóba vonulni néha kedvem lett volna, de sajnos, bár falun élek, városban dolgozom.

  16. A menstuációmmal mostanában kezdtem nyavalyogni, fejfájás,nyűgösség,stb. szabódom miattuk, úgy érzem, hogy ez egyedül az én bajom (kellene hogy legyen), és meglep, hogy a kedveseim együttérzők, sokszor ők figyelmeztetnek, hogy ugye nemsokára megjön? stb.nagyon el vagyok kényeztetve mostanában nna!

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s