egy dobásod van

Ha mindenkinek egy dobása lenne, akkor is ez lenne vajon?

Ennyi neheztelés, remény, több éves kínlódás, megalkuvás, válság és tönkremenés?

Nem, akkor ez nem lehetne megcsinálni: benne tartani téged az örök remény állapotában, amelyben egyre rosszabb minden, és biztosan tönkremész bele.

Önmagadat tartod benne. A remény durva ópium: a túlélés eszköze lágerben és házasságban, és a valódi élet ellensége. Ha nem remélnének, hogy mindjárt jobb lesz, hogy ki lehet bírni, hogy jönnek a felszabadítók, ha a nyomorult életükkel nem zsarolnák őket, akkor felrobbantanák a lágert.

Nem, nem lesz jobb. Olyanná tompulsz, esetleg, akinek már mindegy. Aki, például, már nem is akar jó szexet, már fogalma sincs róla, hogy létezik. Hogy ennél az is jobb, ha nincsen semmilyen.

Hogy egy dobásod van, drága szerelmem, anyósom, barátnőm, ez világos lenne az elejétől. Szerződési feltétel.

És a dobás után azt mondanád: sajnálom, ennyi volt.

És ez bizony önérzet kérdése ( → egyenes derék, emelt fő, szuverenitás, autonómia), amelyet, ha nőről van szó, önzésnek neveznek általában.

Te elválhattál volna huszonkilenc évesen, jó okod volt rá. És akkor, abban a pillanatban, nagy döbbenetben kivételesen tisztán láttad, hogy azt kellene tenned, még most, gyorsan.

De mégse tetted.

Jó, helyrehoztátok. De tényleg. Pont akkor olvastál Böjte Csabát. Vagy nézted végig a barátnőd csúf válását és kudarcos újélet-kezdését.

Pont teherbe estél, és te amúgy gyereket akartál, nagyon.

Pont akkor nem vetted be a tablettát.

Pont akkor akart hirtelen mégis gyereket ő is…

Meg féltél, hogy egyedül maradsz. Ugye? Nagyon féltél. Most is félsz. A bosszújától, esetleg?

Vagy: nem engedett. És a kontrollját, birtokvágyát szeretetnek nézted. Hát ennyire…? Meg is hatódsz. Most elmondom neked, hogy ő is annak hiszi. Szeretetnek gondolja azt, hogy kellesz, hogy szüksége van rád, értsd: a funkciódra, erőforrásaidra, és hogy ha nem lennél, az neki társadalmi és gazdasági kudarc volna. Azt hiszi, ez a szeretet. Mert az igazi, autonómián alapuló szeretetről fogalma sincs.

Azt mondja, szeret, próbáljátok meg újra. És eközben közönyös és bánt és manőverez és megúsz és hibáztat.

Milyen pontosak a szavaim, és honnan tudom? Nem egyedi a történeted.

Hihetetlen, hogy mennyire a párkapcsolat a norma, és mi is elhisszük, hogy az az igazi: valakihez tartozni.

Lassan átitatja mindenedet, hogy csak a Társsal lehet létezni. Beférkőzik eredeti, szép, tiszta részeidbe-réseidbe is a hiedelem.

Pedig a Társ diszfunkcionális, és pont ettől a viszonytól elgyengítetten nem látod, milyen lehetnél te magad, boldogságos autonómiádban.

Az a személy, az önálló, döntésképes, erős és boldogságosan szexelő már nem is létezik. Függő vagy.

Az autonómia, a döntés önzésnek tűnik, kíméletlenségnek. Tud úgy szankcionálni a társ, a rokon, a környezet, a társadalom, hogy önzőnek érezd magad.

Aki lecseréli, ahelyett, hogy megjavítaná.

Na, szóval, természetesen nem oldódott meg semmi harminc éves korodra. Elválhatnál aztán harminckét éves korodtól folyamatosan, bármely időpillanatban. Minden hét, később már minden nap szállítja az okot. Ő egyre olyanabb, és te egyre erősebben magyarázod, hogy ilyen az élet, a házasság. Évi négy hétvége és három hét szünnap van, de ez nem úgy van, mint munkaviszonyban a szabi: ez csökken az évek múlásával.

Nem válsz el, hanem szülsz még két gyereket, és ápolod az anyósodat. Fél éjszakákat gyötrődsz, olvasod a pszichológusok könyveit. Ráveszed magad a szexre, amely ellen lelked, később tested is tiltakozik. Elhiszed a vádjait. Elhallgattatod önmagad, mert kompromisszumot és megoldást keresel, és mert haladéknak megteszi a kapcsolatmentős bulvárszöveg: a házasságot építgetni kell. A blogra kommenteled, hogy minden nehézség ellenére te igenis hiszel a kapcsolatban, és dolgozol rajta. Dolgoztok, ketten, persze.

Mindig nők állítják, hogy ők a férjjel ketten dolgoznak a kapcsolaton. Nem adják fel. A férj eközben menekül a beszélgetések elől, vagy csak a békesség kedvéért tesz úgy, mint ha neki is fontos lenne, de valójában szabotál és őrzi a pozícióit.

Párterápiát forszírozol, örülsz, hogy belemegy, ketten akarjuk!, meg akarjuk oldani!, kemény belső munka!, ezt mondod a barátnődnek — egy fél japán autó árát költitek rá, és száztíz órát, hogy aztán férjben és szakemberben hatalmasat csalódva add be a keresetet, negyvenkét évesen. Az majd két német autó árába fog kerülni.

Szaunázhattál is volna annyi órában.

Negyvenhat vagy, mire kijössz belőle. Íme, kezdődik a te önálló, új életed.

*

A bántalmazómmal a nagy döbbenetek után nem volt ám semmilyen bűnbánat és bocsánatkérés. Én voltam az, aki nem bírta a némaságot, és én törtem meg. Ő bántott, én akartam harmóniát. És mit mondott? Most persze hízelegsz.

Én szélsőséges módon voltam ideális bántalmazandó, a magam harmóniakeresésével, újrakezdeni akarásával és nagyvonalúságával (önelnyomásával). Nekem az volt az identitásom, hogy én nem vagyok kicsinyes, nem haragszom, velem lehet beszélni, és nem adom fel.

Íme, a feminista blogger, aki mindig megmagyarázta, és minden erre éhes olvasója meg is nyugodott ettől: ne firtassuk a bántalmazottat, mert a bántalmazásért a bántalmazó a felelős, mindig. Minden a rendszerből következik, áldozattípus pedig nincs, valamint hiába akarunk mi jót, vagy bármit, ha hatalmi egyenlőtlenség van.

Beismeri a blogger most már őszöreg, rég halott pszichológusa igazságát: ha elég erős tudtam volna lenni, ha tisztán látom, mi zajlik, és ha megbecsülöm magam, jobban, mint a párkapcsolatban élést, akkor velem ezt nem tudta volna megcsinálni a bántalmazó.

Nem lenne akkor a fiam sem, meglehet.

És senki se, főnök se, barátnő se, apám se, troll és nagyszerelem se tudta volna megcsinálni velem mindazt, amitől annyit szenvedtem. Honnan volt a lélektani hatalmuk? Szállítottam nekik több négyzetméteres, szeretetre és elfogadásra szomjazó, bántható bőrfelületeimet. Karistolták is készséggel, ha épp nem én magamat.

Szerintük én is bántottam őket. Azzal, hogy kimondtam az igazságot. Az én bántásom: az íróságom.

Bántható állapotomban egyébként szerethető voltam, nagyon is. Így meg nem vagyok az. Tudom. És mosolygok, de még káromkodom is egyet vígan. Úristen, amikor engem még azzal lehetett zsarolni, hogy szerethető vagyok-e. Hogy akarnak-e velem kapcsolódni, vagy ijesztő vagyok. És én is zsaroltam magamat a saját identitásommal. Mert én nagyvonalú vagyok, illetve mindig van nálam egy szem dió (ez jelkép és utalás, az eszement hűséggel kapcsolatos, de beintés is: én akkor is). Mert én azt mondtam. És amit én mondok, az én szavaim…! Az úgy van. Komoly ember vagyok, és azonos azzal, aki 2014 tavaszán voltam.

Egyébként tényleg, csak a szenvedés sokkal kevesebb így.

Legutóbb már csak a hiúságom, a csodálatigényem szolgáltatott ki így másoknak, illetve én magamat. Ezzel telt ez a 2015-ös év.

Jövök le róla.

*

Egy dobása lenne, istenem. És ezt tudná előre. Tehát: megbízunk, közel engedjük, de ha törik a dolog, azt tisztán látjuk, nem magyarázzuk ki, viszlát.

A szüleinkkel?

Barátokkal?

Manipulatív munkatárssal, sőt, főnökkel? Aki rászorul a munkánkra, de azért megengedi magának a megengedhetetlent.

És átlátnánk az agresszor sármján (van nekik, muszáj, hogy legyen, különben nem tudnának közel férkőzni azokhoz, akiket aztán bántani fognak), és nem mondjuk, hogy jó, hát egy kicsit bántalmazó, de mégis támogatta a blogot.

Aki egyszer manipulatívnak bizonyult, kibeszélt, átvert, hazudott, azzal befejeztük.

Súlya volna a szavaknak és a tetteknek.

Ha felismeri (az én segítségem nélkül), és jóvá teszi, akkor mondjuk van még egy dobás. De a csomó megmarad.

Csak éppen pont ez az az önérzet, amit nem osztogatnak úgy. Iszonyatos traumák után, ha bele nem rohadtunk, magunkat kiskanállal összekaparva, temérdek gyötrődés után szerezzük meg.

Mi, nők, feleségek.

Menyek.

Férjek, igen.

Mi, hálás fiú- és lánygyermekek.

És addigra eltelt az életünk.

Valahogy ámultan figyeltem fiúbarátaimat, ahogy egy-egy helyzetben nemet tudtak mondani. Nem mész bele, nem szívsz? Szeretetből, vállalásból? Nem akarsz megfelelni? Nem érzed kötelezőnek? Hogy így volna becsületes?

Nem, ő nem. Gyári alapbeállítása az, ami nekem önzésnek tűnt. Hogy ő majd bolond lesz. Nem is a legremekebb példányok. Nem mentek bele abba, amibe én készséggel.

Túlírt, magyarázkodó, árnyaltnak szánt bejegyzéseimet kis rossz érzéssel olvasom most. 2012-esek. Ebből az élményből lett ez a bejegyzés. Nem rossz irányú szövegek amúgy, csak én akkor még féltem a teljes igazság egyszerű kimondásától, előre védekeztem. Tök tipikus helyzetekről szólván nem mertem a publicisztika általánosító eszközével élni, hanem kötelességtudóan beleírtam: némelyik férfi, van olyan, aki, egyes anyósok, az sem példátlan, hogy.

Ó, nem, nem mondom, hogy mind egyforma.

Mi vagyunk egyformák. Akik mindig odaadják a dobókockát újra, fényesítik, újat vesznek, nézegetik a kockát: mi lehet az oka, hogy már megint egyes?

jön a kulturális ajánló, csak közben még a Diótörőt is megnéztük, beleírom azt is — köszönet a jegyekért!

60 thoughts on “egy dobásod van

  1. “Párterápiát forszírozol, örülsz, hogy belemegy, ketten akarjuk!…De a csomó megmarad.” Ez a két mondat így elsőre (szövegkörnyezetből kiemelve:) definiálja is azt, amit gondolok a párkapcsolati “dobásokról”. Érdekes, mennyivel könnyebben engedem el a szüleimtől szerzett csomókat. (mert anya csak egy van?)

  2. 70-es,80-as,90-es évek… volt igaz játék (hűség is) csak unalmas lett, hogy mindég a “más játékában” vagyok benne.
    Aztán lett egyszerű (papás-mamás) vagyonmegosztós. Lett fűvel fával keresős…lett volna jó is (de elba..tam)…és múltak az évek.
    Tényleg…most az van, hogy nem lesz több dobásom??!!

    • Dobás: kinél?
      Most ide írom, amit általában akartam: a címről Kundera jutott eszembe, de aztán elolvastam a posztot persze. Viszont erről a kommentről megint eszembe jutott.

  3. Ez volt a 2015-ös évem.
    február: volt cégem leépített, és a burn out miatti betegszabimról vissza sem kellett térnem, csak a felmondási idömre. Valójában örültem, mert a cégen belüli hatalmi viszonyok készítettek ki, igazából bore-out volt, állandóan a háttérbe voltam tolva. Békében elváltunk, a 6 hétböl 2-öt dolgoztam le, nagy meglepetésemre az elsö munkahelyemre felvettek, mikor megtudta a volt fönököm, hogy szabad vagyok, úgymond lecsapott rám.
    március: megbeszéltük, mik a feltételeim.
    – Saját projekteket akarok,
    – Bútorokkal akarok a jövöben foglalkozni, egyre kevesebb építészettel.
    – Tudok kiviteli tervet készíteni, és részletrajzot is, söt, baromi sok gyakorlatom van benne. Èpp ezért köszönöm, de többet nem kérek belöle, csinálja más, én is meg tudtam tanulni, más is belejön majd biztosan. Csak akkor érdekel, ha az én saját cégen belüli projektemröl van szó. Akkor viszont kulcsátadásig viszem.

    június: mint ahogy lenni szokott, kiviteli tervet készítettem, részletrajzokkal. Gyakorlatilag ömlött ki a kezemböl a terv. Mások terve, megépithetöre rajzolva. Burn-outom egyik alappillére.
    Majd kaptam egy testreszabott projektet:
    Magyar varrodákat és asztalos üzemeket keressek fel, szervezzek egy infó körutat.
    (A ruházati osztály vezetöje kiszúrt a tömegböl, mondjuk nem volt nehéz, mivel tavasztól csak nöi ruhákat hordtam, nöi szandálokkal.)
    augusztus: az építész projektvezetöm tajtékzott, magában, mert sokat kellett telefonálnom, számára érthetetlen nyelven, magyarul, és nem tudott felügyelet alatt tartani.
    Èrtsd: nem tudta, hogy a monitoromat bámúlva amit lát az privát, vagy céges dolog.
    Àllandó megjegyzéseit pár hét után meguntam, és elkezdtem ugyanazt alkalmazni nála:

    – A feleségedet hívtad? Hallom jól vannak a gyerekek!
    – A monitorját bámultam, mivel mellettem ült, hamar észrevettem, mikor a 1 motorszervízt, 2 nyári autógumit; 3 egyszerüen csak vitorlások után keresett melóidöben.
    Mindig megkérdeztem, hogy áll a szervezéssel, kedvesen, de nyomatékosítva, hogy tudom, hogy nem dolgozik, és a szobában mindenki hallja.
    augusztus végén feladta, félrehívott. Nagyon megváltoztam, ö így nem tud velem dolgozni, blablabla.
    Behívattam a vezérigazgatót, hogy mindezt 3-asban beszéljük meg, engem ne hívjon senki félre, hogy kettesben beszéljük meg.
    Számon kértem rajta a megjegyzését, hogyan is kell értenem a július végén elhangzottakat, miszerint 1/3-al visszaesett a teljesítményem.

    Azt csak úgy mondta, jött a válasz.

    Hát nekem pedig ne mondogasson csak úgy dolgokat, gondolja végig, amit mond, föleg ha a teljesítményemröl van szó!

    A vezérigazgatónak pedig megjegyeztem, hogy nem vagyok hajlandó az összel az udvarban telefonálgatni, mivel a projektvezetö állandó megjegyzései elöl oda menekülök, aki ugyanis nem bírja elviselni, hogy asztalos üzemekkel telefonálok, és tárgyalásokat szervezek.
    Ezen felül úgy volt, hogy saját projektet fogok vinni, nem pedig csak valaki keze alá dolgozni.

    Ìgértek saját projektet.

    október: Egy 7 emeletes villa az elsö kerületben. Mintalakás prezentációját készítettük, az infulenzaszezon közepén. Gyakorlatilag 2-en a török kolléganömmel rajzoltuk, másik 3 fejes pedig ötletelgetett rajta. Leadás elött lázasan este 6 kor összeültünk mind az 5-en. 18:50-kor félbeszakítja a mondandómat a projektvezetöm, hogy itt csak 3-an beszélnek, mi ketten maradjunk csöndben. (magyarul kuss)
    Felálltam, és közöltem, hogy mindezt 18:00-kor is mondhatta volna, a megbeszélés elején, mert akkor itt sem maradok, azért hogy kussoljak. Most pedig hazamegyek, és a projekt nem érdekel többé.
    Másnap küldött volna a megbeszélésre, én pedig mondtam, hogy nem vagyok hajlandó a tegnapi után a projekten tovább ötletelni, megbeszélésre pedig végképp nem megyek.
    Elöadta a kibúvószöveget, miszerint én mindent félreértettem, és ö azt nem úgy mondta, blablabla.
    Èn azt válaszoltam, hogy a többiekkel utána beszéltem, és szerintük is pontosan értettem mindent.
    A kibúvószöveget pedig hagyja másra, ne nekem adagolja. Már mondtam augusztusban, hogy ha nekem valamit mond, gondolja meg 2szer, mert utána nincs visszaszívás!

    Aznap megírtam a felmondó levelemet. Másnap nem mentem, betegszabit kivettem, hogy a prezentációt ne is halljam.
    Csütörtökön két példányban a titkárságon lepecsételtettem a felmondó levelemet, miszerint aznap átvették. A vezérigazgató még próbálkozott, hátha nem ismerem a jogaimat.
    – Ès ha nem fogadom el a felmondásodat?
    – tudod te is, hogy max 1 hónap a felmondási idö. Vagy el fogadod, vagy nem, de én megyek novemberrel.

    Még est összeültünk, pontosabban én bementem hozzá, hogy azért tisztázzunk pár dolgot.
    – ès úgy gondolod, ki kellene miattad rúgnom a projektvezetöt, meg a projektkoordinátort, és akkor maradnál? – kérdezte.
    – Azt tartasz meg, akit akarsz. Èn nem azért jöttem, hogy tisztázzuk. Èn ilyen emberrel nem dolgozom, velem így nem lehet viselkedni. Tudom, hogy öt tartod meg, pontosan ezért adtam be a felmondásomat, mégpedig feltétel nélkül. Nincs semmi azonban, de, ha, akkor maradok, hogyha.
    Akkor keress meg újra, ha velem akarsz dolgozni. Ha csak rajzológépnek akarsz tartani, ne hívj.
    Abba belebetegedtem már egyszer.

      • Nem. 2010-2015 februárig voltam ott.
        Smink (női?) 2015 májusától jött az új melóhelyen, lassanként bevezetve.

        Érdekes volt meftapasztalnom, hogy a női nemtől mindez elvárás inkább, addig egy férfinak hitt embertől mindez szereplési vágy.

        Semmiképpen nem jelentheti azt, hogy egyszerűen szeret valaki sminkelni, és tud is?
        Mindenképpen provokációként érthető csak?

        Ez költői kérdés volt, tapasztaltam a saját bőrömön, mint jelent, ha túl ápolt valaki, és a promódból öltözik. Szakállasan.

        Nem tudom megérteni.
        Igen, tudatosan léptem át a férfi szerep határt.
        Hogyne lenne tudatos egy ilyen átlépés, mikor 33 évig minden határt betartottam, tudtam, merre meddig mit tehetek, vehetek fel büntetlenül.
        Ugyanabban a társadalomban élünk, csak másik skatulyába sorolva.

        A háttérbe tolás szakmailag volt, morzsák estek le hozzám, belebetegedtem az unalomba.

        • “Semmiképpen nem jelentheti azt, hogy egyszerűen szeret valaki sminkelni, és tud is?” Nem, ebben a kultúrában, amely a merev nemi szerepek foglya, és nem győzi a maszkulinitást hangsúlyozni, semmiképpen. De tudod te ezt jól, pont azért csináltad. Nem tudom, gondolsz te ilyenkor a feleségedre, hogy nei ez milyen? Ő egy férfias férfihoz ment hozzá. Ismerek családapát, aki női ruhában éli meg igazi önmagát, de ő belekalkulálja azt is, a családtagokra ez milyen hatással van.

          Engem is sújt a metrevség és meg nem értettség, igen, de kár ezen rugózni, azért is inkább a fény felé megyek, sok-sok hely van a világban nekem is.

          Most hol dolgozol?

      • Köszi, ízlések és pofonok.

        Nyártól már nagyon merész voltam.

        Megdöbbentö volt számomra, hogy a kolléganőknek bejön a promodos szerkó.
        Egy visszafogott fekete szettet dobtam össze, piros övvel, piros gombokat varrtam a fekete ingemre, és piros zoknit vettem fel hozzá, piros cipőfűzővel, és egy piros gyűrűvel.

        Míg átlagosan öltöztem, sosem kaptam annyi flörtölős tekintetet munkábamenet.

        Semmi provokáció nem volt abban az öltözetben, hiszen csak a szakavatott szem látta meg a női dolgokat.

        Egyszerűen minimálból tettem össze egy rendkívül elegáns nem férfi nem női szettet. Minden részletre ügyelve.

        Mert pontosan abban a ruhában, és úgy érzem magam otthonosan a bőrömben.
        Feminim jegyekkel, részletekbe menő aprólékossággal megszervezett munkahelyi ruhában.

        Én sosem éreztem magam annyira szexinek soha életemben, mint a “provokációs” időszakomban.
        Végre mertem szexi lenni.

        A sálak még meg vannak, a provokációs öltözködésből fájva, de lejjebb adtam.

        Tudom, hogy sok vagyok.
        Tudom, hogyha átlépem a genderem határait, annak retorziói vannak.

        A boldogulásért cserébe visszább vettem. Tudom, hogyha el is viselnek, bolondnak tartanak, amiért nem tartok be pár szerephatárt. A bolondok pedig a munkahelyen el vannak dugva, no meg fizetni sem kell nekik annyit. Hát egy fityiszt!
        Akkor járok kockás ingben, aztán meló után meg az én életem.

        A transz klubban heti egyszer kiélem magam.

        • Nem tudtam most visszakeresni a beugrós kommentedet méretügyben, de mintha abban írtad volna, hogy nős vagy/voltál(?). Jól emlékszem? Ha igen, ő tudja, min mentél keresztül? Elfogadja a coming out-odat? Neked belefér, hogy közben nős vagy?

  4. A meg is hatódsz után bőgtem el magam, minden szavad magamra érthetem. Megvolt minden, plusz gyerek, párterápia, könyvek. Harminc évesen váltam el végül.

      • ah anyez, kosz. 🙂
        gyerek nuku es anyagilag is megallok a labamon. sajnos az eddigi munkakoromet nagyon-nagyon ketseges hogy folytatni tudom (azaz az anyagi alapom megrendul/t), most ez a problema van eloterben. egyszerre csak egyet probalok megoldani, volt mar idegosszeomlasom es nem akarok megegyet.

      • Laci, jogos. Kisse slamposan fogalmaztam. Szeret es torodik velem a mindennapok szintjen. Azt a szintet nem tudja vagy nem akarja megugorni ami azt igenyelne hogy egyik oraszagbol a masikba koltozzon velem. Ez mar sok neki. Kenyelembol meg ott vagyok, de elobb utobb surgeto es MUSZAJ lesz nekem az a koltozes, akkor majd meglatjuk.

        • Egy másik országba költözés a másik fél miatt szerintem egy igencsak magas szint.
          Vannak olyan házasok idekinnt, akik ingáznak, mert nem tudják/akarják meglépni.
          Mivel én újonnan csatlakoztam, fogalmam sincs, mi nálatok az ábra, és miért nem lépné a párod meg.
          Vannak olyanok is, akik meglépik, majd valamelyik fél feladja, és egyedül visszaköltözik.
          Sokat tudnék arról mesélni, miért.

          Nagyon erős függés tud kialakulni a másik felé. Van, aki önállótlan lesz, miközben Magyarországon megállta a helyét. Igencsak felbolygatja a párkapcsolati erőket, s amennyiben az egyik fél a másik sikerét nem tudja elfogadni, mert számára nem az elvárt eredményt hozza, íríggyé válik, majd szétmennek. Nehéz ketten is, pedig mindenki azt hiszi, úgy könnyebb. Szerintem egy fityiszt. Csak a jó kapcsolat esetén, és ott is sok türelem kell a másik felé.
          (Nálunk én voltam a kiszolgáltatott az első években, a dinamikája a kapcsolatunkban a feleségem önállósodását hozta, aminek én személyesen nagyon örültem. Nálam pár éve ért be a 2008-as kiköltözésünk.
          8 év ennyi erőfeszítés részemről Magyarorazágon is kamatozott volna, de teljesen más ember lennék most. Szakmailag előrébb, de társadalom által betörve. Nekünk megérte.)

          Sok sikert kívánok azonban hozzá, és még több kitartást. Na és sok leleményességet! Hova mégy?
          Fenntartással fogadd a segítő kezeket!

          Sokan kihasználják az újonnan érkezőket, gyakorlatilag egy maffia alakúlt ki, akik rájuk szállnak. Sokan miattuk mennek vissza. Csak ésszel.

  5. “Csak éppen pont ez az az önérzet, amit nem osztogatnak úgy. Iszonyatos traumák után, ha bele nem rohadtunk, magunkat kiskanállal összekaparva, temérdek gyötrődés után szerezzük meg.”
    Igen.

  6. “Én voltam,aki nem bírta a némaságot,én törtem meg” a napokban olvastam a fb-n,hogy a bocsánatkérést nem a vétkes kezdi,hanem akiben nagyobb a szeretet. Már akkor derengett,hogy ez mekkora f@szság,már bocs,de én is jártam úgy,hogy egy kiadós veszekedés után,amit ő provokált bocsánatot kértem,nem azért amit mondtam,hanem a hangnemért,mindezt a kamasz gyereke előtt,mert így gondoltam helyesnek egyrészt példamutatásból,másrészt nem akartam lehúzni a gyerek előtt,és egyébként is kommunikálni kellett valahogyan. Azt az önelégült pofát amit vágott nem feledem,ez volt az utolsó dobása amikor eldöntöttem,hogy nem érdemel meg,a többi szemétkedése ráadás volt,amíg lépni tudtam. Tényleg, még a életkor is stimmel,az első házasságomból 33 évesen léptem ki egy szál ruhában,egy beteg kutyával,pedig “ő szeretett” igen,mint egy kényelmes fotelt,azt is lehet szeretni,mondtam én. Már az ajtóban álltam,mikor bedobta az utolsó érvét:”ha velem akarsz maradni szülsz egy gyereket nekem”- mindezt azután,hogy 13 éven keresztül még álmomból is felvert,hogy bevettem-e a fogamzásgátlót. Szó nélkül csuktam be magam után az ajtót. Még sokáig tartottuk fenn a kapcsolatot,de az már “önkéntes alapon ment”, nem a házasság ténye miatt,egy ideig én voltam a “másik nő” az életében,tényleg jó volt vele na!:-) Aztán elmúlt… A második házasságomból tényleg 46 lettem mire kijöttem,túlvagyok rajta,most tartok ismét a “boldogságosan szexelő” fázisban,és jön a többi is!

    • Szerintem az kér bocsánatot, aki elég érett arra, hogy észrevegye, és el tudja fogadni (ne érezze tőle szarul magát), ha hibázott. De ha érettségben nagy a különbség a két él között, akkor gáz van.

    • Szerintem az kér általában először bocsánatot, akinek fontosabb a kapcsolat. Vagy, mert jobban szeret, vagy mert jobban kötődik, vagy mert jobban függ, vagy mert úgy képzeli, ettől jobb ember lesz, esetleg “példát mutat” és majd akkor a másik is bocsánatot fog kérni. Egy csomószor kértem életemben tökfölöslegesen bocsánatot. Most már csak akkor, ha én teszek valami egyértelműen bocsánatkérést igénylőt (pl elkések). Ha nem én vagyok elsősorban a hibás valami konfliktusért, nem fogok csupán a kibékülés vagy a “békesség” kedvéért bocsánatot kérni. Erről a buta Facebook-idézetről az jutott az eszembe, amikor vki reflexből bocsánatot kér, ha a lábára lépnek.

    • Akkor nekem még van három évem a második kapcsolatomban… 🙂 és 😦
      Bár amúgy is azt gondolom, hogy a gyerek ötéves korát mindenképp megvárom, de másrészről ez csak kifogás magamnak. Az igazi ok inkább az, hogy kegyetlen nehéz három gyerekkel elfogadható és megfizethető lakást találni.

  7. Most gondoltam bele: Kedvessel (nős,maradjon is az!) tudom,hogy egyetlen dobásom van,és mégis mi lehet az,ha úgy mentünk bele,hogy egyikőnknek sincs elvárása és nem is ígértünk semmit egymásnak. Talán a hazugság,amit én is utálok,de az elhallgatás az ugye nem az? Pl ha félredugok nem látja nem bánja alapon. Görény vagyok na! Ez az egész pedig kusza,jobb,ha megpróbálok aludni.

      • Még nem szólt,ő egyébként féltékeny mindenre,ami a másiknak jó,pont úgy,ahogy Éva alább megfogalmazta. Amúgy gyerekezés ürügyén mutatkozhatunk együtt közös suli,stb.vakációban ugyanabba a kézművestáborba írattuk a gyerekeket-ugyan miért? A látszatot igyekszünk fenntartani,amíg ők megmaradnak bezzegcsaládnak,addig nincs gond. Amit meg kettőnkre tudunk szakítani az csak a miénk,örülünk neki és kész.

        • A helyzetedröl a gimnáziumi barátom szülei ugranak be.
          Mindenki tudta, hogy az apukája félre jár, legalábbis ezt pletykálták, ki hogyan tudta csomagolni.

          Èn rég elfeledtem, hiszen 15 éve érettségiztünk. Tavasszal beszélgettem vele, és újra szóba került.
          (Még mindig szoros a barátság köztünk, bár nagyon ritkán találkozunk)

          Ès végre 15 év után meghallgattam töle, mint felnött, hogy mit jelentett neki a helyzet, és a sok pletyka.

          Hihetetlenül kiállt apukája mellett. Nem az anyukája ellen felszólalva, hanem a pletykák és a kívülállókat totálisan elítélte.
          Ö tizenévesen szembesült azzal, hogy egy házasságban elöbb utóbb felüti a fejét egy harmadik, és azzal valamit kell kezdeniük a feleknek. Ès kiállt a szülei döntése mellett, ugyanis az anyukája szembesítette anno az apukáját a helyzettel.

          Számomra tanulságos volt az a beszélgetés.
          Amit akartam ebböl kihámozni: A gyerekek mindent látnak. Kamaszon pedig végképp. Nem hülyék, és a sok pletyka pedig rajtuk csapódik le. Sokat kapott a barátom az apja miatt gyerekektöl és felnöttektöl is anno, emlékszem még.

          Ìgy egy kérdés merült fel bennem: A gyerekek mit tudnak? Mennyi idösek?

          • Ez egy kicsit félreviszi a témát,lehet hogy egy szeretős posztban volna a helye,de válaszolok:a gyerekek nem tudnak semmit,még pletyka sem folyik,ha rajtam áll nem is fog,szerencsés helyzetben vagyunk,hogy amikor “úgy”találkozunk,senki nem láthat együtt,külön érkezünk,más utakon a találkahelyre,ami a városhoz közel van,de a madár sem jár arra,egy telek kis házzal. A gyerekes programok arra jók,hogy egyeztessünk,telefonon sem szoktunk ilyensmit megbeszélni,sőt nem is nagyon hívjuk egymást.

            • A szeretős poszt ötlet tetszik.
              Biztosan folytatnám még a kérdezgetést ott.
              Egy filmet ajánlanék, nekem is itt ajánlották, és a youtubeon fenn van.
              Tudatlan tündérek magyar címen fut.

              Nekem az özvegy anyukája a kedvenc szereplőm. Mert úgy mellékágon kiderül, szerető volt 9 évig, és tudja, mit jelent.

              Nem lövöm le azonban a poént. Egy kedvenc filmem lett, leginkább a sztori miatt. Maga a film valahogy átlagos lett számomra.

    • De, az elhallgatás és titkolózás is az, mármint abban a megszokott, automatikusan elvárt, mennybe menesztett házasságfajtában, amelyben egymás tulajdonai lesznek a felek, és egymás boldogságát is letiltják, féltékenyen figyelik, és amelyet aszexuálissá lett nők és vágyvesztett, potenciazavaros férfiak tudnak a legtökéletesebb, hazugságmentes formában működtetni.

      Szerintem minél erősebben intellektuális, tudatos, erős és lelki az ember, annál jobban tudja kezelni, terelni és megélni is az akármilyen erős szexuális késztetéseit, és annál kevesebb zavart, kínt, sunyiságot fog ez a téma okozni az életében.

      Szerintem nem vagy görény, másvalaki házassága biztosan nem a dolgod, ha a férj így tudja megtagadni, akkor az annyit is ér. Csak a nőknek szoktak erről illúzióik lenni, lélekben is, ténylegesen is a másik rég nem tiszteli a házasságát.

  8. Beugrott erről nekünk egy régi történet. Még egyetemista időnkben egyik tanárunk mondta (a Gömböc egyik feltalálója), hogy nem tetszik neki a vizsgarendszer mert túl sokszor lehet próbálkozni. És mint a világon mindennek, ennek is van matematikai határértéke: végtelen sok, végtelen nehéz vizsga. (Tényleg, mert van idő kiismerni a kérdések rendszerét, ezért egyre magasabbra emelték a szintet.) Ha engedné a rektor, ő önkéntes alapon bevezetné az egy vizsgalehetőség/félév rendszert. Ha nem sikerül, buktad a tárgyat.
    Ha mindig megy a visszakönyörgés, “rendbehozás”, annak is van határértéke: végtelen szar, végtelenül lehúzó kapcsolat.

  9. Jaj, igen, igen, minden megint szó szerint, így-így.
    Mennyi dobókockát fényesítettem, Úristen!

    Pedig már az első ilyen témájú bejegyzésnél derengett valami, három éve. Sok-sok impulzust kaptam innen, de mégis kevés volt ahhoz, hogy legyűrje a reményt. Az most halt meg, utoljára. Miben éltem, miben éltem???!!! Én tényleg elhittem, hogy változik, hogy fejlődik. Azt is, hogy nagyon akar engem. De igazatok van mindenben, csak az erőforrásaimat akarja, abból él, energiavámpír. És a gyerekek szeretete is jó fűtőanyagnak. Sokáig hittem, hogy jó, ha velük van az apukájuk. De nem, mert ők is csak arra kellenek, hogy kiszívja belőlük az életerőt. Istenem, de nagy pofára zuhanás ez most. Dec. 20-án levettem a gyűrűmet, azóta se bírom felvenni, és ez így is marad. Egyértelműen jobb lesz a gyerekeknek is, ha tiszta vizet öntünk a pohárba, ha őket se manipulálhatja tovább, és ha nekem is lesz végre energiám rájuk is. Milyen régóta tudom, hogy fekete lyuk a kapcsolatunk, ami engem zabál fel, és milyen régóta próbálok értékeket belelátni. Nem is annyira a külső nyomás miatt, hanem mert nagyon szerettem volna jó családi életet, ha nekem már nem jutott, legalább legyen nekik. De a húsom, vérem, csontom árán nem. Nem fogok beledögleni, és kár, hogy idáig kellett jutni, hogy már az életemért futok. Iszonyú rég jeleznek a barátaim, hogy önmagam árnyéka vagyok.

    Minden úgy van, ahogy itt írtátok sokan, csak én akartam hinni, hogy nem, de már vége. So it goes.
    Az erő legyen velem! Köszönet minden sorért, amit itt most visszaolvasva láttam.

  10. Eszembe jutott még egy dolog: van egy kolléganőm, aki elmesélte, hogy sose adná el az örökölt kislakását, mert megállapodott a férjével jó előre, hogy abban a pillanatban, mikor kibékíthetetlen ellentét alakulna ki közöttük, ő dobbantani fog, gyerekekkel együtt.

    • és valószínúleg ez mindennek a záloga. ha nincs kényszermaradás, ha van lehetőség évete felülvizsgálni, ha nem a HÁZ a házasság alapja, ha megürzi az egzisztenciáját, talán akkor lehet élni. együtt is. jól is.

  11. Hatszáznyolvankilencedszer olvasom. “Ha elég erős tudtam volna lenni, ha tisztán látom, mi zajlik, és ha megbecsülöm magam, jobban, mint a párkapcsolatban élést, akkor velem ezt nem tudta volna megcsinálni a bántalmazó.” Mennyire igaz! A házasságom mérlege: két végigsikított nemi erőszak és 40-50 verés, minden fokozatban, a cseng-a-fülem-pofontól az elbúcsúztam-az-életemtől-fojtogatásig. Semiféle módon nem tudtam gátat vetni ezeknek, bármennyire akartam. Egy ponton aztán megszűnt a bántalmazás, méghozzá akkortól, mikor először gondoltam komolyan, hogy velem ez nem történhet meg. Mikor a szégyent/fájdalmat/megalázottságot elnyomta valami tartásféle. Felülkerekedett. Nem zajosan. Nem tudom, hirtelen mitől, és addig miért nem. Úgy emlékszem, kiálltam magamért. De talán nem az volt a lényeg, hogy kimondtam azt az egyébként ilyen sorozat után szánalmasan nevetséges mondatot, hogy “engem többet nem bántasz”. Ki venné ezt komolyan? Azt hiszem, az egész viselkedésem változhatott meg. Nem magyaráztam semmit, nem vitatkoztam, érveltem, győzködtem. Sokkal egyszerűbb volt. A mondatkezdő fonémáktól kezdve megkülönböztethetővé vált a provokáció – és ettől komolytalanok és súlytalanok lettek a korábban annyira sebző mondatai. MInd kevésbé éreztem eltalálva magam. Kezdett visszatérni valami, ami annyira elveszett, hogy már nem is emlékeztem rá. Mindez csak megtörtént. Nem elhatározásból, nem villámcsapásszerű felismerésből, nem hirtelen. Az ezt követő időszak már tudatos volt: ahogy egy kis erőre kaptam, módszeresen építettem le mindenkit, aki kártékony volt. A kritikusok maradtak, a kritizálók-hibáztatók mentek a levesbe. Először az anyós számára húztam meg a határaim. Aztán jött mindenki, aki reménytelenül ártalmas volt. Érdektelenné váltak, nem akartam javítani rajta, nem érdekelt már az sem, hogy megértsem, tisztázzam, mittudomén. Nyilván tökéletes rejtély, hogy tehettem ki magam eddig mindennek, mint ahogy azt sem értem, mihez kellett ennyi idő és dráma? Ami most magától értetődő, miért nem volt az? Nem tudom. Jó lenne megérteni, de ha soha nem fogom, akkor is nagyon hálás vagyok.

  12. Visszajelzés: szomorú együttmaradási statisztikák | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s