létezik-e?

Biztos voltam benne, hogy van már ilyen című poszt.

Skandináviáról vagy egyenlőségről szól.

Vagy a szerelem teljességének élményéről.

Vagy a rivalizálásmentes iskoláról.

Vagy az újrakezdésről, felállásról, az új élet esélyéről. (LÉTEZIK! És el se fogod hinni, milyen könnyű és egyértelmű.)

Úgy ismerem magamat, meg főleg a blogot, hogy már van ilyen címmel poszt.

De képzeljétek, nincs.

És ez a létezik-e most arról szól — a kérdés azt illeti –, hogy felnőtt vagyok, sokféle helyzetben szereztem tapasztalatokat, sokféle embert ismertem meg…

…és még mindig félek. Nem találom a helyem. Avagy: megőriztem az az érzékenységemet, amely tiltakozik, amikor nem hal vagyok vízben.

Azt keresem, mi az az állapot, közeg, érzésfajta, élménytípus, ki és miféle az ember, akivel, ahogy jól tudnék lenni. Elemi biztonságban. Tartósan, vagy egy-egy fontos pillanatra. Ahol kivirulhatok, lehetek magam, elengedhetem az éberséget, nem kell örökké viselkednem. Létezik-e?

Amikor önmagamból következem és teljesen érdek nélkül a helyzetre és a másikra vonakozom.

A termet, például, ami olyan, mint egy munkahely, egy nagy cég: naponta vagyok ott, sokan vannak, sokféle ember, nem értem. Szorongató, nekem is. Pedig oda azért megyek, mert menni akarok. Elememben vagyok. És mindig vidám. Nincsen kételyem. Nem zavar, hogy nem egyformák az emberek. És mégis, mégsem.

Figyelek, igyekszem. Poénkodom, surranok, figyelmesen szemlélek, gépembe mélyedek, koncentráltan edzek — olyankor nem nézek senkire –, tolom a súlyt, fel ne boruljak, nyújtok úgy, hogy fájjon, nagyon fájjon. No pain, no gain.

(Fú, csinálok majd egy gyúrósmém-elemző — leleplező — posztot, mert azért ez nem így megy. Meg is kérdeztem az Ed Zőt, aki a fájdalom barátja, és jól bírja, és olyan is az izomzata, hogy mi a különbség a fejlődős, hipertrófiás fájás meg a sérülésveszélyes között. Van különbség, azt mondja. És ő nem sérül.)

Szaunamagányban ütöm ki a vérkeringésemet (orvul felnyomom a nyitva hagyott szekrényben a kályhát száztizennégyre), vagy felugrok a lépcsőn (három fok), próbálom elcsípni, kinek hogy köszönjek. Ki törzsedző már, ki új. Az újaknak nem kéne inkább? Hogy ne féljenek?

Kitalálni, ki miért néz, és miért úgy, ő ismerős, vagy szeret, vagy lóg a taknyom? Megengedhetem-e magamnak azt a mondatot? A nagyon izmos mellé, akinek történetesen ugyanolyan a cipője, odaállhatok-e szorosan mellé, csak ezt jelzendő.

Olyan volt a pillanat. Odaálltam. Ez még tavaly májusban volt. Fél évvel később visszaidézte. Jól megszürkült azóta a cipőnk.

Megszólítanak, ma négyen, és megkérdezik, edző vagyok-e. Mert annyit vagyok itt, és mert “jó a kondim”. Nem, nem vagyok. Jó neked, hogy ennyi időd van. Ja, jó, úgy alakítottam az életem.

És én itt négy meg hat órát dolgozom, és kettőt-hármat edzek. Nagyon jól megy az írás a nyüzsgésban, zajban, állandó változásban. Kávéházi lény vagyok, lettem. Ha írok, írok. Ha eszem, eszem. Ha beszélgetek, beszélgetek, szemébe nézve (újságíróagy, minden mozzanatra figyel, még aznap beszámol róla, de erről szól). Ha edzek, edzek.

És ha többfélét csinálok egyszerre, akkor többfélét csinálok egyszerre. Hehe.

De egyedül vagyok, nem nyaggat senki, nem kell reagálnom percenként, sem résen lenni, órát nézni. Ami egy anyának roppant pihentető.

Bár most itt van velem a kicsi, ma ő kapott egy szabadnapot. Rá is kérdeztek. Egyedül neveled? Akkor megértem ezt a hevességet, amellyel írsz. Mondja az, aki titkárnőségemet találgatta. (Úgy érti, a pénzért kénytelen vagyok…)

Az időtlenség, az jó. Utálom tudni, hány óra lett. Most is sodor a szöveg. Megyek edzeni mindjárt, ha ezt kiraktam, a mait két részletben nyomom. Először is, ettem, mert nem lehetett tovább bírni: az ugrókötelezés után ennem kellett, addig éhgyomor, de ha én éhes vagyok, eszem, ez a szabály. Másodszor, a két edzésrészlet között, az evés előtt betekintettünk a fiam felvételijébe a szemközti épületben (nagyon szépet írt). Harmadszor, a futós kísérlet után megmértem a vércukromat nagy súlyos szettek előtt-után is, és az is felnyomja ám. És akkor kiesem a ketózisból. Kisebb a stressz és a cukorválasz, ha két részletben edzek.

Néha a csönd a jó, erdőbéke, fenti napfény, kutya szuszogása, teljes magány. Máskor

Rohannom kell — s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek…
Tovább! tovább!

 

Oh, mily tömeg! s én egyedûl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott…
Tovább! tovább!

Kétujjas technika. De legalább nem körözök az ipszilont keresve, mint a sasmadár.

IMG_0870

Emiatt is megszólítanak. Hű, de gyorsan írsz. Te asszisztens vagy? Titkárnő? Vagy saját vállalkozás?

Az elismerés, az jó, abban elememben vagyok. Kivirulok tőle… Ha! Ha olyantól jön, aki rokon lélek, vagy aki szerintem is kvalitás, és komoly, amit tud. Nem valami small talk, béna törleszkedés, próbálkozás, firtatás, hátsó szándék. Nagyon ritka.

Az előbb elkaptam egy pillantást. Azt illette, hogy ugyan a kávéscsészém a kezemben maradt, de azért egy kézzel is írok, gyorsan, mert leállíthatatlanul megy a mondat bennem. És egy mosoly. Pont jó volt. (Edző.) Leraktam a csészét.

Néha nagyon megnéznek, máskor levegőnek. És még szorongok néha. Nem tompult el bennem az a kamaszos érzékenység, hogy: most mifasz van? A sérthetőség, a csillogó felület, énünk eredeti ragyogása, amely olyan könnyen lesz kosz- és karcos. És: szeressenek. Ugye, szerettek? Én szeretlek titeket, vagy legalábbis nem bánok senkit.

Nekem fejlett az imposztorszindrómám. Ez nem is teljesítmény, ez semmi, ez csak úgy van. Igazából ezt csak végigcsinálom, de ettől a tricepsz nem nő, dehogy, valami más, új, titkos módszer kéne, amitől. Kókuszzsír, jó, de nem kéne még valami?

Hétfőn tízkor edzésem van, és este rém-félálmaim vanak: le fogja mondani az edzést az edzőm.

Biztos zavarja, hogy megírtam cikkben az edzést, már másnap. Azt csak úgy mondta, hogy de jó. A sportpszichológus is biztos csak kedves akart lenni, hogy azt mondja: ha tanít még valaha edzőket, kötelező lesz a cikkem a tananyagban. Mert ez csak ilyen builderre szánt színes, egyszerű, ez nem újságírás. Ugyan.

Na de az edzőm. Biztos sok vagyok. Biztos kilógok, mert más vagyok, egy bölcsész. Biztos durvák a poénjaim. Biztos okoskodónak tart, különcködőnek, mert csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág. Biztos kinyomozták, biztos elhitték a hazugságokat… úgysem számít, nekik sem, ki vagyok igazán.

Az hét lakat alatt, és csak kivételes pillanatokban. A többi, bármennyire Önmagam Vagyok is, csak maszk.

Addig és enélkül fura pillantásokat csípek el, igaz, én tényleg leszarom a szociális szabályt, és nem félek előtte, hogy hülyének néznek, ha valami 1. nekem úgy praktikus, időtakarékos, kézenfekvő, 2. nem sért, bánt senkit.

Csak utána félek.

Nekem nem megy a small talk. Nem megy a maszkos, érdekalapú elegyedés, szia-szia, nem tudsz valami jó …t?, meggyógyult a cicád?

Nem megy a pillás rebegés, flört, titokzatoskodás, tetszés, villanás. Ne azért, engem ne, jaj, ne, ez olyan üres, főleg ebben a pornós eszményben, ahogy a fitneszcsajok kinéznek12, latolgatva, ki mire lesz jó. Ezek nem volnának Történetek, nekem pedig csak TÖrténeteiM vannak. Nem szeretek a nőségem miatt megnézve lenni, feszélyez. Ez azokon a napokon van, amikor eleget aludtam, hajam rendesen megmosva, és még korrektor is jut a szemem alá (Clinique, Even Better), és fiatalnak tűnök. Basszátok, ez mind felület, a lényeget nem látjátok? A személyiségemet? És, ha már test, az is van olyan fontos: az átmeneti szétcsúszottság mögött az egyéni szépséget? Ami nem ápoltság, hanem önazonosság, olyanság?

Akkor ne is nézzetek.

Nem megy a csendben meghúzódás, megfigyelő szerep, láthatatlanság sem. Muszáj mondanom valamit. Mindig. Kifejezni valamit. És nem azt, amit bárki más mondana.

Három bátyám van, jól ismerem a fociöltözők világát. Emellett mindent érdekesnek találok, mindennek örülök, elemien tudok poénra reagálni, meglátni a fonákságot. Közös nevezőt találni, önironikusnak enni. Ez rohadt idegesítő azoknak, akik jól elsajátították a szociális szabályokat, a biztonságos kommunikációt, és abban magabiztosak.

Akiket soha nem néznek hülyének.

Mert ha nő, kellően mosolygós vagy épp hisztis. Ha férfi, elég hangosan nevet, ordít a lábtolón, vagy tárgyalja ki a nőzést a fekvepadról kiabálva.

*

A gyerekkor az eredet, ez biztos. Azok az élmények, ismerősségek.

Azt szeretem, amikor intenzíven vagyunk benne a cselekvésben. Valami nagy, erős sodrásban, nagy bizalomban. Én edzek, a testemet, ő edz, engem. Vagy együtt edzünk. Közel van. Érzem az illatát, érzi a szagomat. Vagy egymás szagát, vállvetve. Megbízom benne. Nem baj a szempillaspirál-morzsalék, a szőrtüsző, az előbb még cseppenő, mostanra beszáradt takony. Elfelejtem ezeket. Transznak mondanám. Ki hitte volna, hogy bele tudok menni. 2014 nyarán tanultam ezt.

Jé, ez… ez a szex is. De az most nem. És ez a viszony nagyon tiszta, tetszeni nem akarós, becsülős. Androgün, sportolói. A test: produktum, munkadarab, erőfeszítés alanya (aktora) és tárgya, mindkettőnknek. Nagyon furcsa élmény. Közel lehet menni a testemhez, nincs szégyen. Hirtelen tökéletes lesz az anatómia, vagy van egy olyan mentális vászon, amelyen.

És van még az, amikor senki nem vagyok, semmit nem akarok, nem az énem számít, csak úgy ülök valakivel, vagy összenézek, ért, értem. Az a legjobb, ha minden előzménytől mentes, terheletlen hardverű. Egy ismeretlen. És csak úgy, és aztán vége is.

IMG_0257

23 thoughts on “létezik-e?

  1. Olvastam valahol pár éve egy nagyon jó mondatot erről, sajnos most nem találom. Angolul frappánsabb volt, de kb ez volt a lényeg: “Nem rettegnénk egész fiatalkorunkban amiatt, hogy mit gondolnak rólunk mások, ha tudnánk, hogy milyen kevésszer gondolnak ránk egyáltalán.” Nagy igazság, Revelatív élmény volt.

  2. Ha valakit nem a magunk egyéni kvalitásaihoz hasonlítunk, hanem a sajátjaikért nézünk fel rájuk, csak akkor tudunk tanulni tőlük. Pl. edzőség-magyartanárság. Úgy érzem, te emberedre akadtál Edzőben, megvan a kölcsönösség. Így működhetne jól a világ.

    • Én ilyenben nem adnék tanácsot. Ízlés dolga. Nekem évek óta a Clinique a kedvencem, a profi összetétel, a sok kis részproblémára kitalált termékskála, az illattalanság, a minőség és a tálalás (csomagolás, letisztult stand) miatt. Néha elkalandozom, vagy szünetet tartok, majd visszatérek hozzá. Jól csinálják azt az agyamban, hogy identitás-szerű legyen, jutalom (középkategória amúgy plázaviszonylatban).
      Szerintem szemkörnyék-ápolásban nagyon jók, és két hónap szünet után, amikor nem figyeltem a bőrömre, rémülten tapasztaltam, hogy megroskadt az arcbőröm, a szérumos arcápolás jelei nagyon is látszanak.

      Besültem én a bio-házi szerekkel, nem stílusom, nem tudom, miért.
      Az Even Better a korrektor márkaneve, meg egy termékcsaládé talán, de már nem a legújabb.

  3. “És még szorongok néha. Nem tompult el bennem az a kamaszos érzékenység, hogy: most mifasz van? A sérthetőség, a csillogó felület, énünk eredeti ragyogása, amely olyan könnyen lesz kosz- és karcos. És: szeressenek. Ugye, szerettek? Én szeretlek titeket, vagy legalábbis nem bánok senkit.”

    Szeretem ahogy irod.Ezeket gondolja minden ember,szerintem.Mostanában esett meg velem is,hogy úgy reagálltam egy váratlan helyzetben, mint tinédzser koromban.Gondoltam,hogy akkor most mi van velem?Ugyanaz maradtam? Ó,és fontos,hogy szeressenek.Mindenkinek.
    Én szeretlek téged.Örülök,hogy rád találtam.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s