igazság létezik-e?

Azt írja a kommentelő, hogy nincs ilyen, hogy igazság, mert van én igazságom, ő igazsága, szóval csak szubjektív igazság van, és végső soron az az igazság, hogy nincs igazság. (Szmájli.)

Ez jó téma és felvetés, és más is mondta már nekem. Jogász mondta egyszer, a tények és paragrafusok embere, és akkor én nagyon megdöbbentem.

Népszerű okosság ez, mémért kiált, de igazából csak annyit jelent, hogy ki így gondolja, és akkor az az ő igazsága, ki meg úgy. Ki-ki a maga érdekében. És nem lehet igazságot tenni.

De kell-e? És ha nem lehet tenni, mert nem lehetünk benne biztosak, akkor az azt jelenti, hogy nincs is igazság?

Az igazság nem azért érdekes, mert igazságot kéne vagy lehet tenni (ez, felhatalmazás híján, inkább erkölcsösködés, kotnyeleskedés egymás ügyeiben), hanem úgy érdekes, mint létező.

Létezik-e?

Igen, létezik. És nem, nem relatív és nem szubjektív. Az a macska ott a dobozban vagy jól van, vagy nincs. Jelen pillanatban nem tudjuk. De benézhetünk a dobozba, és utalhat sok minden arra, hogy a kérdés feltevésének pillanatában jól volt-e a macska.

Tények vannak, nem vélekedések vagy vélemények vagy egymásnak ellentmondó állítások.

Az Agatha Christie-kben olyan szép az igazság, ahogy intellektuálisan, közvetetten felfejthető, a régmúlt is, és akkor bilincsben viszik el azt, akire rábök a Ms. Marple. Az ilyen igazság ritka, de az igazi bűnügyekben is van olyan, hogy valaki tesz egy vallomást sokkal később, vagy előkerül egy új bizonyíték, vagy nyomozati módszer, amiből alappal lehet következtetni az igazságra.

További tévedés az állításban, hogy az igazságok egyenrangúak: te ezt véled annak, én azt, nem lehet eldönteni, kvittek vagyunk. Az igazság ugyanis inkább (jobban) azé, akit illet (akinek az ügye), és azé, aki több valódi, érdemi információ birtokában van. És talán azé, aki nem ellenérdekelt a kimondásában. A blogommal kapcsolatos ügyekről, előzményekről, írás közbeni lelkiállapotomról, szándékaimról például, meg arról, hogy kinek üzenek, én többet tudok, mint bárki más, és az én igazságom relevánsabb. Mindenkinek a maga ügyében releváns az igazsága. A többi ítélkezés, általában rosszindulatú (vagy elfogult-felmagasztalós, az se jobb, az igazság szempontjából, mármint).

Más kérdés, elhiszed-e az igazságot. Ha nem hiszed el, attól még lehet igaz. Én azt mondom, nem érdemes olyasvalakivel beszélgetned, ügyeivel foglalkoznod, akinek nem hiszed el a szavát.

További kérdés, hogy az igazság megismerhető-e. Mert nem mindig az. Egyszerűen van olyan rubrika, ahol nem lesz állítás, hanem üres lesz, információ híján. Soha nem tudjuk meg, és talán nem is kell tudnunk. És nem kell róla állításokat tennünk sem, el kell fogadnunk a nem-tudást. Ez már az érzelmi intelligencia körébe tartozik.

Megint más kérdés, hogy az igazság szükségszerűen kizár-e más igazságokat. Ha nem, attól az igazság nem lesz többféle, és nem vélelem az igazság. Ha például egy buliban én rosszul érzem magam, miközben Béla jól, az nem két, egymást kizáró igazság, mert nem ugyanarról beszélünk: a Béla hogyléte egy másik téma. És nem vezethető le belőle az sem, hogy az egész buli jól sikerült-e. És én akkor is rosszul éreztem magam ott, ha mindenki azt hitte, hogy jól, vagy ha én lepleztem a hogylétemet. A rosszlétem akkor is igazság. Nem jogi igazság, de attól még igazság és létező.

Aztán: ki állítja, amit állít, és milyen érdeke fűződik hozzá. Állíthatja a fiam, hogy a töriórán elhangzott az önkényeskedő tanártól, hogy “nekem jöhetnek a szülők ügyvéddel, leszarom”, a töritanár meg állítja, hogy dehogy, ő ilyet nem mondott.

Akkor ez kétféle igazság? Nem. Mert tegyük fel, nekem arról az óráról van egy hangfelvételem, és azon tisztán hallhatóak ezek a szavak. Esetleg valaki, egy elméleti igazságtevő entitás vizsgálhatja, hogy tényleg ott, akkor készült-e a felvétel, nem félrehallás-e, az a tanárnő hangja-e.

De az is elég a gyakorlatban, ha megkérdezünk öt másik osztálytársat, akit nem volt ideje és módja befolyásolni a tanárnőnek. Mégpedig: Mit mondott a szülőkkel kapcsolatban a tanárnő, elhangzott-e bármi ilyen?

Van, amikor nem tudhatod, mi az igazság. Például, nem tudhatod, hogy keresztallergiát okoz-e a fekete üröm a zellerrel (ez létezik, rákerestem). De egy nap kiderül. A tartós rosszullétedből gyanúként, aztán egy alapos vizsgálatból, vagy egyik vagy másik allergén elhagyásából, majd visszavezetéséből.

Van olyan igazság, amelyet csak egyvalaki tud, de attól még igazság, és minden más állítás vélelem, tulajdonítás vagy belemagyarázás. Ez nem jogi értelemben igazság, mert nem bizonyítható, de mivel nincs más forrása, csak az az egyvalaki, a többiek nem ítélhetnek (jogászkodók kedvéért: bizonyíték hiányában).

Én tudhatom, például, hogy amikor az a személy, aki korábban megfenyegetett, felszállt a fogasra, akkor ő ütött meg, és én védekeztem, nem pedig “verekedni kezdtünk”. Amikor nekem a rendőr vagy az ügyész (ezek most egyik se a jogász, az máskor volt) azt mondja, hogy nincs igazság, mert a támadó ezt mondja, én meg azt, akkor csak nem akar hinni nekem vagy egyikünknek sem, nem tudja, kinek higgyen, unja az egészet. A tanúk ugyanezt mondták: támadás, védekezés, így szerintem a nyomozó és az ügyész is felületes, vagy rosszhiszemű. de persze én nem vagyok se jogász, se nyomozó, se ügyész.

Olyan is van, hogy tudjuk jól az igazságot, csak tabu kimondani. Illik valahogy viselkedni, erős az elvárás, érdekünkben áll az elvárásnak megfelelni, szankció jár azért, ha nem tesszük, és az elvárást, interiorizálva, igazságnak hisszük. Például minket nem idegesít a kétévesünk, á, dehogy. Vagy, mi szeretjük a partnerünket, kívánjuk is, csak hát mi nem vagyunk különösebben magas libidójúak, sajnos, sosem is voltunk. Az igazságra a villámcsapásként érkező szenvedély ébreszt rá (a lélek kiált), és akkor rájövünk: rég nem szeretjük, nem kívánjuk a társunkat. Vagy, persze, aggódunk a nagynénénkért, aki repülőn ül épp, aludni sem tudtunk, pedig a csúf igazság az, hogy tökre megfeledkeztünk az utazásáról. Ezen az önismeret és a tabutlan létezés segít. Ki is lehet mondani, felszabadító. A kimondás nem harsánykodást jelent, az igazság melldöngető hirdetését, valaki hibáztatását, csak csendes szembenézést azzal, mi is van pont akkor bennünk, az állapot és érzelem változásaival együtt. És jelenti még azt is, hogy annak jegyében cselekszünk.

Van még a valószínűség, amikor sok elem utal az igazságra — arra, ahogy a dolgok vannak, és ebből is lehet dolgozni. Valószínűleg nem szereted a tested, ha nem mered nappali fénynél, ruhátlanul megnézni a tükörben, vagy visszanézni videón (ez nagyon kemény amúgy). Valószínűleg nem a morál vezeti azt a kommentelőt, aki erkölcsi elveket kér számon rajtam, igazságot osztani jön, eközben a testemre tesz gyalázkodó, megalázó megjegyzéseket, és szándékokat tulajdonít nekem, tényként állítva, hogy én mit miért csinálok, kitől mit akarok, mi motivál.

Hanem a nettó basztathatnék vezeti. Általában aki olyan ügyekben tesz állításokat, amelyekről nincs, nem lehet elegendő információja, például nem volt ott, nem lát bele a másik fejébe, az túllépi a határokat. Ez néha érthető, ha érintett, de az igazságról akkor is csak a biztos információk birtokában lévő személy tehet állítást, a vélelmező nem. Kapcsolódó bejegyzés: térfél és nem meccs

Az igazság igénye és szeretete, az igazság alapállapota, a szembenézés elviselése nagyon más, mint a “jól beszólok neki” drogja és gyávasága. Akinek igaza van, és elég erős a saját igazságához, annak nem kell az egyetértés sem.

Én nagyon sokat dolgoztam magamon, írás, élmények és traumák nagy nyomású kohóján préseltem át teljes lényemet. Ezért biztosan tudom, mi az én igazságom, minden negatív érzelmemmel és tévedésemmel, rosszul választott kifejezési eszközömmel együtt is tudom, és azokat is vállalom és megírom, és mindig az igazságomnak a jegyében járok el. Néha csak szimat, nem szokott megcsalni. Ha nem tudnám világosan az igazi (önáltatás, elvárás, érdek, tabu nélküli) igazságot, nem tudnék írni.

6 thoughts on “igazság létezik-e?

  1. Az igazságról nekem mindig a vakok és az elefánt tanmese ugrik be. Pl. itt elolvasható: http://hasznaldfel.hu/2014/10/vakok-es-az-elefant-egy-tortenet-az-igazsag-kereseserol.html

    Nyilván azalatt az idő alatt, amíg barátok voltatok, a vádaskodóknak volt alkalmuk téged jobban megismerni (egy adott részeden “megtapogatni”). Az így nyert “tapasztalat” (és a saját “látás-/érzékelésmódjuk”) alapján elképzelhetőnek tartják rólad azt, amit állítanak. Soha, senki sem fogja megtudni az “igazat”.

    Egy másik tanmese azt mondja, hogy az életben elénk kerülő valamennyi helyzet olyan, mint egy több ajtóval rendelkező szoba. A szoba adott, de lehetőségünk van megválasztani, hogy melyik ajtón távozunk, és így hová jutunk tovább.

    • Nekem ez megint relativizálás.

      És nagy befelé nézéssel is arra jutottam, hogy pont nem én, hanem ők képesek ilyesmire, neten szétzsizsegni személyes ügyeket, egymást behergelni őrült, csúf balhékba, engem megtenni főszereplőnek és oknak, és rajtam rugózni, és ezt projektálják rám.

  2. Az is tipikus, amikor valaki belefárad az igazság keresésébe, vagy nem is igazán fontos neki.

    Ilyenkor vagy figyelmen kívül hagyja:
    “Nem érdekel, ki kezdte!”
    “Én azt eszek, ami jólesik! Ki tud ezen kiigazodni, már a vízre is azt mondják, hogy rákkeltő…”
    “Dehogy szavazok! Minek? Úgyis mind lop, csal, hazudik.”

    Vagy beáll (szerinte) középre, és ezzel elintézettnek tekinti az ügyet.
    “Engem nem zavar, csak ne előttem csinálják”
    “Vannak rendes cigányok is, de valljuk be, azért sokszor mégiscsak….”

  3. Mostanában olvastam, megdöbbentem. Amit Miłosz az anyjáról ír, az tökéletesen illett az én anyámra és sok ideig, sok szempontból rám is, persze:
    „…álcázta magát, előszeretettel színészkedett, csak hogy megtévesszen másokat. A lehető legkisebb kockázattal érintkezett az emberekkel, nem önmagát mutatta, hanem azt a képet, amelyet elvártak tőle. Ez a mimikri valószínűleg önnön értékeinek alábecsüléséből fakadt, az uralkodni tudás tökéletes hiányából […]”. (Czesław Miłosz: Családias Európa, Kalligram, Pozsony, 2011, 67. Bojtár Endre fordítása)
    Az önreflexió itt, ebben a taktikázásban is megvan, de nem arra vonatkozik, hogy vajon igazam van, helyesen cselekedtem? Hanem arra, hogy az elvárt képnek megfeleltem-e. Ha úgy érzem, igen, akkor megnyugszom. Sőt, mást is arra akarok kényszeríteni, hogy ezt tegye, feleljen meg. Szerencsémre, már megszabadultam ettől a kényszertől, ha elég későn is.

  4. Visszajelzés: hogyan tájékozódj? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s