elköteleződni

Közzétéve Szerző:

Emlékszem arra az érzésre, fiatal önmagamra. Hiába szuverén, hiába saját kereset, hiába okos, azt vártam, reméltem, hogy jön valaki. Jó lesz együtt, megemel, zsongunk, és főleg:mindezt az jelképezi, valamint foglalja keretbe, hogy deklarálja majd, hogy én vagyok az és igazán, és elköteleződik, mert ez így komoly, és mostantól mi együtt, prolongálva az örökkévalóságba.

Mit tudtam még akkor, hogy csak úgy, mondjuk egy Koppenhága–Budapest járaton is megélhető a jóféle, heteroszexuális tartalmú emberi közelség, úgy, hogy az a két ember gazdagodik tőle, és többé nem is látja egymást, sőt, telefonszámot sem cserél. Mit tudtam én arról, hogy a párkapcsolat nem egybeolvadás és örök rákenrol, egyező ízlés, szinkronban lüktető életritmus és kézenfogva müzlievés, kétszemélyes léchinta. Hogy van, akinek nem való az együttélés, hogy az együttélés, mint szél a kakast, beindít bizonyos szerepműködéseket, rossz stratégiákat. Hogy előbb-utóbb nyűgösek és hibáztatóak lesznek az emberek. Hogy néhány év alatt, ha ott a garantált másik, a kanapén iPhone-ozgatva kötnek ki, nem merik megmondani, hogy inkább a meccset néznék, és úgy élik meg, hogy haza kell menniük, és el kell titkolnom, ha fáradt vagyok, meg azt is, ha én is unom egy kicsit már a másik jelenlétét (nem ildomos), vagy ha baromira jó lenne neki egy hajvágás már. A partner szeretetkifejezése elvárt házimunkává silányul, miért nem hagy aludni, hova megy már megint, ki ez az idétlen barátja, az anyja miket mond, te jó ég, ezt nem mesélem el neki, mert nem értené, valószínűleg nem örülne a foszforeszkáló széldzseki megvásárlásnak, amiért én elepedek, és de jó lenne két nap egyedül. Elvárás, gyanakvás, sóhaj és némaság. Akart beszélgetések, nyögés a vége. A szex egyre szégyenlősebb és egyfélébb, húz az ágy, de aludni, a rajongás elillan, a vágyak és szégyenek bevallhatatlanok, moziba nem megyünk valahogy, gondolatait nem velem osztja meg, és engem is jobban lelkesít már a szivárványos gyereksapkákat horgoló anyakör, jaj, hogy féltem, hogy így végzem, és lőn. És ez még egy példás, egyenlőségre alapuló, szinte játszmamentes kapcsolat ám.

Mit tudtam én, hogy vannak gazdagító, nem túl közel engedős szerelmek, amelyekben két hónap vagy két év az annyi, gyors a lefolyás és szép, és a két ember ki tudja mondani: ez ennyi volt, jó volt, valami megváltozott, legyen szép életed. Nincs zsarolás, függés, manipuláció, követelőzés, morálra hivatkozás, másik utáni leselkedés.

Mit tudtam én annak a csodálatos könnyűségéről, hogy elég vagyok magamnak, én döntöm el, hogy most futok vagy alszom, és nem hibáztathatok senkit, ha asztal szélén marad, majd lezuhan kedvenc illy csészém. Nem számítok arra, hogy majd eltart, megvált az a valaki, és nem tartom el és nem váltom meg őt én sem. Nem félek, milyennek lát ő, akit én annyira igyekszem jónk látni, nem félek, mit szól bármihez, meg hogy megkíván-e mást, vagy akár engem, nem kell felelősséget vállalnom mindkettőnk lelkesedéséért, az őszinteségért, programokért. Függetlenségem érték, tiszta lap, még akármi lehet, félmegoldás nem érdekel. És miközben bőven van kivel beszélgetnem, pohár bor mellett nevetnem, még mindig biztos lehetek abban, hogy a HPV-m negatív. (Ún. önzés, szingliség, a kapcsolatba ragadtak, meg a játszmázók életével szembeállítva.)

A legutolsó hökkenet: nekem eszembe sem jutott, ő akart elköteleződni. Nem úgy lett, a sors ingatta a fejét. De akkor, aggályaim vizsgálatakor, valamint további három hónap elteltével megértettem, hogy ha van énerőm, akkor nem áhítom a vakvilágba, csak úgy az elköteleződést. Hogy jé, én nem, én tényleg nem, nekem elég a kastélyom. Hanem akkor jó minden, magam felelek, és ebbe lép be az, hogy egy konkrét ember van, akivel talán megpróbálnám, ez nem általános vágy. És akkor még külön van a történet, hogy ez itt és most megy-e, nem-e, mi az ára.

Sok nő úgy él, hogy ez a hiány űzi, ez a motiváció, amiért táncházba jár, vonatfülkében szétnéz, vagy társkereső oldalra regisztrál: csak jönne már. Nem az, hogy az intimitást megélni jó, nem az, hogy gyereke legyen, nem az, hogy de érdekes ez az ember, ki hitte volna, hanem elébe megy, akarja. Az öndefiníció: nekem is van valakim, mégpedig olyan, aki nem csak azt akarja (olyan akad bőven), hanem elköteleződik, és akkor ezt lehet taglalni a sógornővel. Hosszú, bornírt, mindig egyforma mondatok arról, hogy valahogy nincsenek jó pasik, vagy már mind nősek, eszükbe nem jut “megállapodni”, hazudoznak, eltűnnek, dugnának csak.

Pedig a szerelem történik, és igen ritka. Zúgó hullám felé futás, kék és szürke. A többi koreográfia, pálmafás poszter. Leginkább dugnának, én nem haragszom érte, persze hogy akarják, és mi tagadás, én se költöznék össze magammal, csak nem bírom kirakni. Ha így, hát így, akkor ebből válogatunk. Néha én is csak azt akarnám, valami múlót, gyorsat, pár hetest, de akkor csak az öröm, csak amiatt, és csak addig, dugjunk csak, meg egy mozi, de az jó legyen, ne ürítkezés, hüvelyi maszturbáció. És legyen nekem garancia, hogy nem zaklat aztán, és ne legyen belőle fájdalom, kínos eset, zavar, pletyka. De aztán nem, mégsem, semmi sem. Elvégre én nő vagyok. Meg anya. Meg még blogger is. És hagyna edzeni…? (Mindig átmegy a végére jambikusba és abszurdba a szöveg, ez megvan?)

Azt gondoltuk, ez az élet, ez a cél, de ez csak a valós számok köre, és itt a negatív számoknak nem tud négyzetgyökük lenni. Én vagyok a mínusz egy. Itt egészen más, ez a komplex számok köre. (i)

40 thoughts on “elköteleződni”

  2. “akkor jó minden, magam felelek, és ebbe lép be az, hogy egy konkrét ember van, akivel talán megpróbálnám, ez nem általános vágy. ”
    És nem hiszik el. Nem lehet, hogy neked jó egyedül (is).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Néha én is csak azt akarnám, valami múlót, gyorsat, pár hetest, de akkor csak az öröm, csak amiatt, és csak addig, dugjunk csak, meg egy mozi, de az jó legyen, ne ürítkezés, hüvelyi maszturbáció. És legyen nekem garancia, hogy nem zaklat aztán, és ne legyen belőle fájdalom, kínos eset, zavar, pletyka. De aztán nem, mégsem, semmi sem.” – Ó, pedig ezt nagyon könnyű ám, ezt a legkönnyebb.

      Belőlem ez valahogy kimaradt, irigyellek benneteket, akik ezt ennyire szabadon, szépen meg tudjátok élni (vagy tudnátok, és egyedül a szociális konvenciók tartanak vissza benneteket, de legalább a lelki képesség adott erre a fajta nyitásra-elengedésre). “No hidden catch, no strings attached, just free love” – énekli a Depeche Mode a fejemben, és szeretném, hogy erre vágyjak, mert erre mindig van kontextus.

      De nem erre vágyom. Én kapcsolódni szeretek, kötődni, együtt lenni jobban-rosszban, támogatni, egybeforrni, együtt építeni, biztonságot élni át, felelősséggel tartozni egymásért, de közben az egyéniséget, függetlenséget, szabadságot megőrizni (nem hívogatni, kergetni, faggatni, követni a másikat, mint valami árnyék). Igen, edzeni is, ha arra vágyik az ember. Vagy révülni, vagy zarándoklatra menni, vagy várost építeni a sivatagban. Persze elég csak összebújva beszélgetni, épp elég, érteni egymást. Mikor épp mire van szükség. De közben lenni egymásnak.

      Aztán ott van az érzés, hogy nem szabad. Sosem szabad, mindig veszélyes, bizonytalan, viszonzatlan, ha pedig összejön, múlékony, sőt: talán nem is az volt, nem is létezik, önhazugságra, becsapásra épült. Aztán az, érzés… mintha fel akarnád tartóztatni a tavaszt, azt, hogy rügyet bontsanak a fák, kibújjanak a virágok a földből… és akkor ott állsz, és próbálsz letaposni mindent tiszta erőből, mielőtt más is észreveszi a délibábot, mert ez az. És mindig az a kurva elengedés, a keserédes fájdalom, hogy bármennyire is szép volt, egyedül vagy az életben. Jó úgy is, csak jó volna megosztani.

      Szóval, irigylem azokat, akik a pár hetes, hónapos, nem üres, de sokat adó kapcsolódásokat vágyják, mert értik, érzik azt, hogy tényleg nem lehet két lábbal ugyanabba a folyóba lépni, az örömök a pillanatban vannak, és késznek kell lenni az elengedésre.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Eszter, én is így vagyok ezzel, ahogy te, csak a maraton érdekel, a rövidtáv nem. Az valahogy olyan “minek?” érzés, olyan feleslegesnek tűnt nekem mindig, és rövid idő alatt nem is tudok közel engedni magamhoz senkit, pláne egy férfit nem, akikben alapvetően és betegesen nem bízom.

        Amúgy annyira kevesen vannak a férfiak közül, akik tényleg igazán érdekelnek, de aki igen, az meg nagyon. Tök fura, hogy már régóta, szerintem nagyjából kamaszkorom óta vágytam az elköteleződésre – igazából az óta, hogy egyszer belegondoltam, hogy milyen lehet, ha van egy ember, akivel kölcsönösen a legfontosabbak vagytok egymásnak, társak és szövetségesek, legjobb barátok és szeretők – arra gondoltam, hogyha létezik ilyesmi, én azt nagyon szeretném megélni. Amióta van ilyen kapcsolatom, rájöttem, hogy ezt tényleg nekem találták ki, de azt is tudom, hogy ezt nem mindenki bírja vagy szeretné. Sőt az is lehet, hogy én is csak azért érzek így, mert a férjem egy tündér, és tényleg baromi jó vele élni, és mással, akivel nem ennyire élő a kapcsolatunk, akivel nem ilyen hasonlóak az igényeink és az életmódunk, nekem sem menne.

        Kedvelik 1 személy

      • “az együttélés, mint szél a kakast, beindít bizonyos szerepműködéseket, rossz stratégiákat. Hogy előbb-utóbb nyűgösek és hibáztatóak lesznek az emberek. Hogy néhány év alatt,…” Már bocsánat, Eszter, de ez a gondolat tipikus jele annak, hogy ideje terápiára menni. Természetesen beindít rossz szerepműködéseket annál, aki ezt hozza otthonról tudattalanul vagy tudatosan. Nem is lehet ettől megszabadulni, csak terápián keresztül. Akiben egyáltalán felmerül, hogy a másiknak “meg kell felelni”, annak -súlyos- önértékelési zavarai vannak. (Szerintem a magyar lakosság 95%-a nincs rendben önmagával.) Nyilván nem terem minden borkorban terem olyan férfi, akivel meg lehet valósítani egy tudatos kapcsolatot. És természetesen sok időt kell eltölteni az önismeret útján (lehetőleg egyedül), mire valaki oda eljut, hogy képes legyen egy jól működő párkapcsolatot kialakítani. És aztán is folyamatosan észnél kell lenni. Főleg, nekünk, nőknek, -akik ösztönösen csak adnánk meg adnánk- hogy nehogy elbillenjen a mérleg, mert az egyensúly alapvető feltétele egy jó kapcsolatnak. De igenis létezik az, amikor az ember megtalálja azt, “akivel kölcsönösen a legfontosabbak vagytok egymásnak, társak és szövetségesek, legjobb barátok és szeretők”. 🙂 Van olyan kapcsolat, ahol semmi szó nincs játszmáról. Vagy elvárásokról. Két felnőtt ember szabadon dönt arról, hogy együtt kívánnak élni. Mert jobb együtt, mint egymás nélkül. Én személy szerint szuper jól éreztem magam egyedül, egy évtizedig, nem is kerestem senkit, végül mégis rám talált az az ember, akivel jobb, mint nélküle, akivel kölcsönösen tanulunk egymástól, akivel egyre jobb emberré válunk egymás mellett, akivel a legjobb barátok é szövetségesek vagyunk, akivel úgy összepasszolunk, mint két tojás. Távol áll tőlem az ítélkezés, soha nem gondoltam, hogy mindenkinek gyereket kell szülnie vagy kapcsolatban élnie, mégis szívből kívánom, hogy ezt egyszer mindenki átélje az életben. 🙂

        Kedvelés

      • Nem Eszternek hívnak, és Aritát sem hívják Eszternek. Ezt a fajta kioktatást, diagnosztizálást, tanácsadást eléggé utálom, általában azt, amikor a kommentelő felveszi és a blogger ellen veti be a megmondó szerepet. Az a blogger privilégiuma, sajnálom.

        Nem magamról írtam, hanem egy általános jelenségről.

        Kedvelés

      • “akik ösztönösen csak adnánk meg adnánk”
        Na most ez az ösztönösen, ez egy meglehetősen téves sztereotípia.

        Kedvelés

      • Ó, Eszter, de hát én most leszek 39. Én már kétszer öt és fél évet éltem monogám együttélésben, van három gyerekem, nekem mindez “megvolt”. Tudom, mi a bántalmazás, tudom, milyen a kiteljesítő szerelem és intellektuális együttmozdulás, egyik kapcsolatomban sem tettem semmi olyat, amit bánnék, vagy aminek köze lett volna ahhoz, hogy vége lett. Most meg kialakítottam a nekünk való életet, döntéseket hoztam, elviseltem és eltakarítottam a szart, és kegyetlen sokat és bátran melóztam, és az élet rábólintott. Ettől jó nekem. Nem akarok minden áron szexelni, beszélgetek egy csomót írás közben és szeretett, jó emberekkel, nem kell, hogy bárkinek a tükrében legyek valamilyen.

        Előtted az élet.

        Kedvelés

      • Nem tudom, öt év múlva hol leszek, de ennél többet már nem tudok tenni, hogy ne itt. (Eleve tök durva, hogy ennyi van hátra a harmincas éveimből, hát még most voltam 25.) Néha úgy tűnik, semmi sem rajtam múlik, egy részeg kártyajátékos keveri a lapokat, pedig… valószínűleg a szenvedések (csalódások, bántások, kihasználások stb.) se voltak hiába. Csak nem mindig látszik, hogy “ez a szar már nem ugyanaz a szar”. :S

        Kedvelés

      • De hiszen nem a te erőfeszítéseden múlik. Nem minden érhető el úgy, hogy megtesszük érte, amit tehetünk.

        Gyakran érvelnek úgy a csajok, hogy én ezt meg azt nem tenném, én nem szeretem emezt, soha nem mennék bele abba, mindent megteszek azért, hogy… Ez mind rendben van, de azon a hamis képen alapul, hogy az életünk alakulása a mi szándékainktól és erőfeszítéseinktől függ. Hányan, de hányan mondják, akár negyven fölött: ki hitte volna, hogy én, a hűséges, boldog házasságban élő, ekkora szerelembe esek. Vagy: gyűlöltem futni, aztán tessék. Az a nap teljesen megváltoztatta az életem… Nem hiszek a tervszerű életben, a projektekben. Abban hiszek, hogy az ember hajlamai és mély intuíciói, valamint lehetőségei szerint a legjobbá fejleszti önmagát, nézi a párás völgyet, örül, egyben van, és vár — mindezt magáért mint egészért teszi. És vagy lesz valami, vagy nem. Addigra az se baj, ha nem. Ezek a dolgok áramlanak, megérkeznek, továbbhaladnak, az erőltetés, elvárás csak ront a megtörténendők minőségén, és korunk nagy hazugsága, hogy nézelődj, járj salsázni, majd lesz neked társad, ha igazán akarod (tök veszélyes is állandóan reménykedni és beérni a közepessel, jobb híján).

        Ez a spiritualitásra szerelemre, intellektusra és életmódra vonatkozik. Ellenben konkrét célokért, hogy “kitörök innen, mert akarok egy más életet”, “elmegyek zarándokolni”, “megalapítom a hospice-t”, “kihozom a testemből a maximumot”, “nem hagyom elkallódni a tehetséges gyerekemet”, “nagyit Ausztráliában műttetjük, ha a fene fenét eszik is”, bikaként falnak feszülve kell küzdeni.

        Kedvelés

      • Ami mindenképpen rajtunk múlik, az a múltbéli sérelmek, fájdalmak feldolgozása és elengedése. Az, hogy rendben vagyunk-e annyira, hogy nincs görcsös akarás, csak megengedés, ha jön egy impulzus, ami miatt megéri (nem csak szerelmet, minden egyebet is, ami fontos). Na, ezek azok a dolgok, amikre nem tudom azt mondani, hogy nem rajtunk múlik. Nem, ez nem másnak a dolga, hanem mindenkinek a sajátja. És ez az, amiben munka van, az én munkám is. Nagyon sok munkám.

        Általában átlátom, hogy kurva nagy eredményeket értem el, nagyon sok mindent tettem le, írtam újra, de vannak időszakok, amikor véres háborúban áll egymással az ész és a szív, az erkölcs és az ösztön, és a francnak van kedve háborúzni, én már csak békét akarok. Szóval, igen, lehetne egyszerűbb is az élet. Vagy legalább én. :S

        Kedvelés

      • Hát nem is rólad szólt a kommentem 😉
        Meg engem nem az érdekel, hogy ő boldogtalan egyedül, méltatlan kapcsolat inkább, ez az ő dolga. Hanem hogy megmagyarázza, hogy én nem is lehetek így boldog, biztos csak vetítek. A szokásos: ami nekem jó, az kell, hogy jó legyen mindenkinek.

        Kedvelés

  4. Látnunk kell önmagunkat ahhoz, hogy jó legyen a másikkal.
    Hogy nem magyarázzam a magyarázhatatlant.
    Meglássam nem lehetek a másik tulajdonosa, “ura” – “asszonya”.
    Ezek hiedelmek. Illúziók. A nyelv (szavak), amikben hiszünk.

    A papírhoz ragaszkodás? Most akkor megvan, kipipálva.
    Így esélytelen. Ez a játszma eleje, pont ahogy írtad.

    Van aki soha nem érzi át mit jelent az igazi elköteleződés.
    Van akinek nincs rá szüksége.
    És van aki érzi, éli.

    Nem a másik lesz a megoldás a megoldatlanságainkra, ebben biztos vagyok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Hű, de nagyon kéne, hogy mindenkinek legyenek fiatal szingli évei! Hogy ne várjon valakire, hanem csak úgy legyen. Sose éltem így, úgy éreztem, nem vagyok magamnak elég. Pedig milyen gazdagság lakott bennem 22 évesen! De valakim mindig volt, még ha nem is elköteleződős-összeköltözős. Mennyi mindenre lehetett volna akkor rájönni, megpróbálni, kalandozni. Most, gyerekekkel már nem olyan egyszerű. Meg egyébként is, tök máshogy választottam volna, ha jobban ismertem volna magam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Gyöngyi, én pont erre jöttem rá. Utólag tudom, mire voltam képes nagyon megnehezített helyzetben, nem nulláról, hanem a mínusz ötről startolva. Lett volna könnyebb út is. Egy támogató partnerrel meg főleg. Támogató = a hibáztató ellentéte. Jó tudni, hogy vannak fejlődőlépes kapcsolatok, Mint például a tied. És látom az ismerőseim közt, hogy a nők a bátrabbak, a férfiak (nem mind) kényelmesebbek, az én fiaimat is beleértve. De vágyakozva skype-olnak a volt barátnőiknek a mamahotelből.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem változtattam, nálad lesz az oka.

      Egyszer már felmerült ez. Volt valami fanyalgó régen, aki azzal jött, hogy én még betűtípust se tudok választani, bénák az ékezetek, innentől nincs igazam, el se olvassa, de én akkor sem láttam semmit. Tipográfiailag elég kényes vagyok, csak a két felső idézőjellel sikerült kényszerűen megbarátkoznom.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De a te hozzászólásodra adott válaszomat is külön tette, most kiderül, ez hova kerül.

        Kedvelés

      • Nincs meg az a stream vagy flood vagy mi, ilyenkor izolál vagy szeparál vagy mi.

        Ezért is nem áll módomban törölni a jajlebuktamapasimelőtt-inkábbmégsevagyokkommentelő-márnemszeretlek olvasók kommentjeit, mert egész threadek (na, megvan a szó) esnek szét és válnak tőle értelmetlenné. Úgyhogy jól gondolja meg mindenki, mit ír, milyen néven (Lajosnak persze erre nincs már szüksége).

        Kedvelés

  9. Annyira tetszett az írás, hogy alig tudtam magam visszafogni, hogy ne linkeljem be a volt pasimnak (milyen buta szó, de leginkább ez jellemzi, ugyanis szeretőm nem volt, mert válás után jött, páromnak vagy barátnak meg végképp nem nevezném), akivel (16 év házasság után) összehozott a sors. És igen, tudtam már a legelején, hogy ebből nem lesz hosszútávon semmi, mert nem az az ember volt. De őrült szerelem volt részünkről, gyorsan égő is mint a szalmaláng. És most is csak nosztalgiázva gondolok vissza rá, úgy hogy közben nem áhitom a folytatást. Újra vonzó nő lehettem, a sárba döngölt önbizalmam a helyére állt.
    Már az elején viccből szerződést írtam, tárgya az örömszerzés volt, 3 hónap próbaidővel. Aztán fél év után, mikor megéreztem azt a bizonyos hüvelyi maszturbációt a részéről, akkor megírtam, hogy a szerződés kifutott… És igen többször próbálkozott még, sokszor engedtem volna is neki, de végül nem tettem és így lettek olyan emlékképek, amikkel mosollyal az ajkamon feltöltődök, Már eljött az az ember is, akit barátomnak, esteleg majdani élettársamnak is neveznék, de kellett nekem ez a tapasztalat, hogy gátlások, görcsölés nélkül megtaláljam önmagam és a nőt magamban. Mert 16 év viszonylag boldog házasság után is, bizonyára felmerülne mindenkiben az a kérdés: nő vagyok? vagy csak feleség, anya, házvezetőnő stb?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hajnal, bennem ezek a kérdések nagyon korán felmerültek, egyjegyű éves voltam, amikor a kezembe került egy füzetke apu könyvespolcáról. Ebben viccek voltak. Nőviccek. Feleség, anyós, mindenféle szerepben. Elolvastam, mert már akkor nagyon szerettem a betűket, és elképesztő méretű kérdőjelekkel a kis lelkemben raktam le a kezemből. Meg azzal az elhatározással, hogy ha fene fenét eszik, akkor se leszek nő: dagadt, slampos, hajcsavarós főző-, takarító- és gyerekpottyantógép erős hisztimirigyekkel. Viszonylag nagy meló volt ezt a háttértárba égett cuccot helyreállítani, de még maradt nyoma kisgyerek = halál asszociáció formájában. Tudom, nem kötelező mindenkinek gyereket szülni, de… na visszatérve, szóval ezek a kérdések szerintem simán házasságfüggetlenek. 🙂
      Szép napot!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .