a hét főbűn 4.: irigység

  1. A kevélység.
  2. A fösvénység.
  3. A bujaság.
  4. Az irigység.
  5. A torkosság.
  6. A harag.
  7. A jóra való restség.

Mások javát megkívánni. Sóvárogni. Méricskélni. Megkeseredni. Mindig csak másodiknak lenni. Káin és Ábel, Jákob és Ézsau, Dávid és Uriás. Jaj, de ismerem ezt, jaj, de sokszor néztem, és mindig csak nők öltözékét, otthonát, haját, szóhasználatát, kapcsolatát, körömlakkját, mellét, magabiztosságát. Ők már menstruálnak. Őnekik van külön szobájuk. Bécsbe mennek. Megnyerték az OKTV-t. Rendező szakra járnak. Igazgatóhelyettesek lesznek.

Milyen keserves, pusztító tud ez lenni. Ahogy elkíván, megkíván )és további igekötők: rá, fel, át) az ember tárgyakat, szerelmeket, eredményeket, összegeket. Ahogy meggyűlöli a legjobb barátnőjét, ugyanakkor nem tud a bűvköréből szabadulni. Ahogy haragszik mindenkire, aki nem nyomorult. Ahogy gonosz lesz, sunyi, igazságtalan, pletykás, áskálódó. És ahogy szíven üti, hogy már megint azt a másikat emlegetik, dicsérik.

Ahogy nincsen is mindennek a tudatában. Ahogyan őszintén tagadja, hogy irigy volna. Csak valami homályos rossz érzés, az a biztos. Valami nem jó, semmi se jó, de annyira elképzelhetelen, hogy nekem is legyen, lehet olyanom, hogy fel sem ismerem: nekem is az kellene. Hajtogatja az ember, hogy neki az nem is kéne, az nem is becsületes, jobb ez így, ő nem olyan, akit az efféle tesz boldoggá.

És akkor — persze sok év, sok fájdalom és nagy szerencse van közben — ezt az egészet mintha elfújták volna. Többé nem fáj. Megértem: nem voltam rossz, az irigység tett torzzá, és az irigység alapja a hiány. Ha megvan, ami kell, indulhat a gép. Hogy mi kell igazán, az a nagy megértés. Ha nincs meg az, ami tényleg kell, akkor az ember keres, próbálkozik, belevág mindenfélébe, harmincon felül is, és mennek az évek. Ha nincs meg, ami igazán kell, akkor a lélek eltorzul, és rengeteg energiáját fecsérli magyarázatokra, önigazolásra, pótcselekvésre, mások szűk szemű méregetésére, permanens szürke felleggel a vállán.

Arra vágytam, hogy forduljon meg a viszony. Hogy egyszer ők irigyeljenek engem. És van is, akivel megfordult. Aki már ámulva figyeli a zöld pulcsimat, pedig néhány éve még én sóvárogtam a stílusos drappságára. Talán nem is irigy, csak én nem irigylem már őt, de nem is nézegetem, mi van rajta. Vagy emlékszem önmagamra, rajta felejtett pillantásaimra, és én látom most olyannak magam, aki irigylendő.

De már nem az az öndefiníció, hogy mások hogy néznek rám. Hanem az, hogy én hogy érzem magam. Ez a hihetetlenül felszabadító, mert azt is jelenti, mindegy, ki mond. Ki tudja, ez miből táplálkozik? Jó nekem. Élvezem, megbecsülöm, ha tudom, meg is osztom. Már nem kell, hogy csak engem szeressen, aki szeret.

Milyen érdekes, hogy kizárólag olyasmit irigylünk, ami adatott. Lottónyeremény. Család. Dús haj. A kemény munkát nem szoktuk irigyelni, csak az eredményét. Az kéne, ingyen.

Megdöbbentő megtapasztalni, milyen, amikor engem irigyelnek. Milyen hínárszerű, zűrzavaros. Mennyire csendesen tudok mosolyogni, már nem akarok visszavágni, egy kicsit szégyellem is magam, hát mitől ennyire jó nekem? Hogyan titkoljam el, hogyan kerüljem ki a kérdést, hogy mennyibe került, hogy ne legyen bántó a kontraszt?

Te, és ebből a blogból meg lehet élni?

Ebből meg.

Ma már nem irigylek senkit. Nem költözöm. Enyém a sorsom, panorámával másokéra, kilátok belőle, de maradok.

111 thoughts on “a hét főbűn 4.: irigység

  1. “Milyen érdekes, hogy kizárólag olyasmit irigylünk, ami adatott. Lottónyeremény. Család. Dús haj.”
    hányszor fogalmaztam meg ezt én is már, egy rugóra jár az agyunk 🙂
    meg az is eszembe jutott, hogy nem tűnt el teljesen belőlem ez, észreveszem a funkcionáló családot, meg a dús hajat, és picit irigylem, de csak annyira, hogy kiéli magát egy mosolygó “de jó, hogy ez így megadatott neked, becsüld meg/hozd ki belőle a legtöbbet”-ben, s azzal el van intézve. mennyivel jobb ez így!

    Kedvelés

    • Elöfordult mar velem is. Nem rendszeresen, de van, amiröl bizonyos tarsasagban nem beszelek, vagy joval szerenyebben adom elö, mint amilyen valojaban. Nem akarom, hogy irigyek legyenek ram es nem akarom, hogy a bennem, vagy rajtam irigylendö dolog a masik ember es közem alljon. Felek az irigysegtöl, az az igazsag.

      Kedvelés

      • ez utóbbi, szerintem. az a tapintat, ha pl a kollégád kesereg, hogy nincs pénze a balatonra se menni a nyáron, és te akkor nem kezdesz el spontán arról mesélni, hogy már le van foglalva a spanyol nyaralásod.
        önvédelem meg az, ha mindenki arról mesél, hogy lefoglalta nyárra a balatont, de közben sóhajtozik, hogy na ja, már nincs pénz külföldre, te meg spanyolországba mész, de a beszélgetésbe bekapcsolódva te is azt mondod, hogy irány a balaton.

        Kedvelés

      • akkor részemről nem önvédelem. eszembe se jutna irányabalatont kiáltani. inkább nem mondok semmit se’. számít, hogy ki hol nyaral???

        Kedvelés

      • csak mondtam egy példát, mert ez szerintem tipikus irigység-kiváltó.
        egyébként kifelejtettem a példából, hogy a kollégák tőled is megkérdezik, mert mondjuk épp öten álltok a dohányzóban és beszélgettek. próbltam felvázolni egy egyszerű élethelyzetet, ahol sor kerülhet ilyesmire.

        Kedvelés

  2. Én tárgyakért, anyagi javakért soha nem irigyeltem senkit. Még gyerekkoromban sem, pedig szegények voltunk. Azt hittem milyen szerencsés vagyok, mert nem tudom mi az irigység. Aztán megszülettek a gyerekeim és láttam néhány családban olyan apukákat akik foglalkoznak a gyerekeikkel. Néha játszótereken is alkalmam volt megfigyelni őket. Ők azok, akik képesek önként és dalolva (anya nélkül!) elvinni a gyerekeiket állatkertbe, kirándulni, biciklizni és közben szemmel láthatóan nem unatkoznak velük látványosan, hanem élvezik a társaságukat! Nekem akkor jött az a bizonyos “homályos rossz érzés”. Megtudtam milyen amikor sajnálom a gyerekeimet, mert nekik én nem tudtam ilyen apukát produkálni. Szar érzés na, mind a mai napig!

    Kedvelés

  3. En egy ideig ugy gondoltam, hogy nem vagyok irigy soha senkire. Ritkan fordul elö, hogy barmit irigylek barkitöl. Akkor is inkabb csak egy ohajto mondatkent fogalmazodik meg bennem, hogy de jo lenne ha en is odamehetnek, en is azt ehetnem, es igy tovabb. A következö gondolatom mar mindig az, hogy vegiggondolom mennyire vagyom az adott dologra es ha nagyon, akkor mit kellene csinalnom, hogy en is odamehessek, en is azt egyem es igy tovabb. Szoval, van bennem valamifele irigyseg, vagy feltamado vagy ez-az irant, de tovabb is lepek azzal, hogy keresem a megoldast, hogy en is megcsinaljam, elintezzem, beszerezzem magamnak, ah az engem boldogga tenne tenyleg.
    Az irigyseggel szerintem nincs baj. Nekem a hozza tarsulo rosszindulattal van problemam. Az esetek többsegeben senki nem teszi fel maganak a kerdest, hogy az illetö mennyit dolgozott, küzdött, harcolt azert a bizonyos dologert. Nem neznek möge, csak konstataljak hogy neki az a bizonyos dolog ott van es rohadjon meg, amiert neki több van. Ezt utalom.

    Kedvelés

    • Nem tudtam annyira érzékeltetni, csak most jövök rá, hogy nekem azért volt fel nem ismert az irigységem, mert nem egyes dolgokra irigykedtem, hanem általában mindenkire, mindenre, mintha én mindenből kimaradtam volna (persze a saját közegemen belül, akinek van mit ennie, Budán él stb.). Ez ilyen mindent átható közérzet volt, annak a sejtése, hogy nekem nem jár, és önértékelési gond, “kár belém” van mögötte (nagynéném szavajárása volt), mint azt a pirított mogyorós-joghurtos-vérnarancsos kajánál írtam. A börtönőr belül van, le kell tudni vetni, hogy nem számítok, nekem úgysem adnak, és kihúzni a derekat.

      Kedvelés

      • Elolvastam még egyszer. Szerintem ez átjött. Csak én vagyok hajlamos elveszni a részletekben.

        Kedvelés

  4. “Ma már nem irigylek senkit. Nem költözöm. Enyém a sorsom, panorámával másokéra, kilátok belőle, de maradok.”
    Ezt hivjak elfogadasnak. Csodalatos lehet tartosan erezni ezt a beket onmagaddal.
    Amikor nagyon magam alatt voltam, mindenkit utaltam, akinek tobb, vagy jobb van. Most mar jol vagyok igy. Vagyom a jobbra, a masra, de nem sajnalom mastol, (ha viszont jogtalan, es nem megerdemelt a dolog, akkor tudok duhos lenni, de ez inkabb az igazsagerzetemet bantja)
    Azt viszont sosem tudtam megerteni, ha valaki nem tudja megbecsulni azt, amije van, es folyton elegedetlenkedik, nem eleg jo neki. (persze egy egeszseges vagy a jobbra, hajtson minket elore, nem is azt mondom)
    Mennyire mas lenne, ha az emberek magukba tudnanak szallni, es oszinten bevallani sajat maguknak, hogy igen, irgy vagyok, velem van a gond, nem a masikkal, hogy van neki x. De nem, nem igy van, a masik a rossz, neki kell veszni…

    Kedvelés

    • Nehéz bevallani, mert torz a szemszög, annyira azt érezzük, hogy ez igazságtalan. Én is csak utólag látom: irigy voltam. Mert nekem nem volt. És ezt igazságtalanságnak érzékeltem, és gyűlöletet keltett bennem, jogosan. Én megértem az irigységet, teljesen logikus. Szívem szerint minden ilyen szűk szeműt az ölembe ültetnék, mélységes megértésemről biztosítanám őket, és hogy ne féljenek, nekik is lesz, és onnantól, ha maguk dönthetnek, ha van hozzá szabadság, erő (és, sajnos nem hagyhatom ki: pénz), akkor rájönnek, mi kell nekik, és onnantól ez NINCS. Nem azért nincs, mert minden jó nekik, hanem mert rendben vannak, megerősödtek, és az elég.

      Kedvelés

      • en borzalmasan irigylek mindenkit akinek a gyereke jo iskolaban kezdheti a szeptembert, az enyemnek nem jutott ott hely. es irigylem a tesomat is amiert ugy elhet ahogy en soha. egyik irigysegemben sincs rosszindulat.

        Kedvelés

  5. Igen. Irigykedni, sóvárogni és közben tudni, hogy ha lett volna megfelelő családi fészek, minden lehetőséged adott volna, hogy ott legyél azok között, akiket irigyelsz. Én már nem irigykedek. Sokkal többre vittem, mint amennyit valaha a környezetem kinézett volna belőlem. Ha még tovább megyek, az már meggy lesz a habon 🙂 Nagyon tetszik É.:)

    Kedvelés

  6. Valaki mondja már el nekem nagy vonalakban, hogy hogyan lehet ebből a blogból (és még sok mások blogjából) megélni? Nem látok itt egyetlen pofátlankodó reklámot, tehát hiába a nagy nézettség, nem veszünk semmit…vagy ide kattintás után jutalék jár? Hogy van ez? Én ehhez hüje vagyok:o)) Ebből hogyan lehet megélni? Mert számomra most csak az látszik, kell egyszer fizetni a domainért, azért a gugli ezt dobja ki elsőnek, azért, hogy legyen net, meg még mittudomén mi…Szóval a blogolásból meg lehet élni? Én eddig csak azoktól hallottam, hogy megélnek belőle, akik el is akarnak adni valamit. (az már más kérdés, hogy mennyi sz@rt akarnak ránk sózni, mert azokra csak azért van szükségünk, mert valaki el akarja adni őket, egyébként meg semmi hasznuk :o))) Én a büdös életbe nem fogok blogot írni, mert se tehetségem hozzá, se indíttatásom. De tehcnikailag hogyan működik ez? Itt konkrétan mit váltanak pénzre? Nézőszámot? Mert gondolatot aligha :(((

    Kedvelés

    • Ha tetszik, amit É. csinál, akkor meghívhatod kávéra. De nem kötelező. Ez a szép benne. Ingyen is lehet olvasni, de közben szoktam érezni, hogy megérdemelné, hogy meghívjam egy jó kiadós tejszínhabos kávéra. Az a baj, hogy én nem kávézom…

      Kedvelés

    • P.N: baloldalon van a Donate gomb, ha arra klikkelsz, akkor a bankkártyádról küldhetsz “adományt” a blog szerzőjének, általában akár kis összegeket is (ezért szokták azt írni fölé, hogy “meghívhatsz egy kávéra” vagy “meghívhatsz egy sörre”, mert egy kávé árát is küldheted). Ha sok olvasója van egy blognak és sok ember küld kis összeget, akkor abból össze tud gyűlni egy nagyobb, de ahhoz azért elég nagy olvasottságra és elkötelezett olvasótáborra van szükség.

      Kedvelés

    • Lehet, hogy tévedek és hülyeséget írok, de szerintem a gugli nem azért ezt dobja ki elsőnek, mert fizet érte a blogíró, hanem mert sokan kattintanak ide. Az elején nem ezt hozta ki elsőnek, ha beírtad hogy “csak az olvassa”, egy idő után vette át az első helyet. Vagy valamit félreértettem?

      Kedvelés

    • Jogos a kérdés, és fontos, mert én azt gondolom, mindenki tudja, hogyan működik a blog mint az én fő munkám.

      Nincs reklám (csak tableten, nem én teszem be, nem az én döntésem miatt teszik be, és nem az én hasznom), és nem fizet senki az olvasószám után. A domain nincs megvéve, a sablon ingyenes, a kereső meg a ti spontán kattintásaitok és mások keresései nyomán teszi olyan előkelő helyre, nincs manipulálva.

      A facebookért fizetek néha, ha meg akarom pörgetni az olvasótábort, vért frissíteni, az olvasók nagy része onnan és személyes ajánlásból jön. Alig van játszótér magyar nyelvű anyákkal, ahol ne lenne szó a blogról 😀 .

      Internet meg volt itthon és lenne blog nélkül is. Nekem a munkaidőm, a sajátos hangom és a tehetségem az, amiért meg mertem kérni az olvasókat, hogy csináljunk egy fehér holló (itthon legalábbis) modellt, hogy, ha tehetik, dobják össze azt, ami ahhoz kell, hogy nekem az a munkám lehessen. Ha nekik fontos. Összejött, hála nekik, én nem tudtam, hogy vannak erre, amit én tudok, fogékonyak, és ennyien. Aztán ebből van ismertség, pályázat, verseny, munka, és lesz könyv és médiabirodalom.

      Kedvelés

    • De milyen jól példázza ez a komment a posztot! “valaki mondja már meg”, “váltanak”, találgatás… És akkor még milyen nyugis voltam! Ő még csak az ötvenedik volt, az ötszázadik után kezdtem türelmetlen lenni, hogy ezek mennyire egyformák. Azt hiszik, van egy egyszerű know-how, amit ki kell szedni belőlem. Mindezt stílusosan, táémába vágüóan a hét főbűn: irigység című poszt alatt. És nem látják a különbséget írni tudó meg nem annyira tudó blogger között.

      Kedvelés

  7. azt a testvérek közötti nagy klasszikust nem felejtem soha, mindkét gyerek egyszerre kapott mindent, babát, bicajt, iskolatáskát (még ha a kicsi épp a kiscsoportba sorolt is be épp), és a szülők büszkén hirdették, náluk NINCS féltékenység. A nagy eltörte a karját, és a kicsi majd belelilult, mert nem kapott gipszet…

    Kedvelés

  8. Az irigység az egy önkéntelen érzés, engem is elkap néha, emberből vagyok. De most már tudatosan csípem fülön és inkább arra használom, hogy sarkalljon, tanuljak a másiktól, attól, akire éppen irigy vagyok…. ellessek valamit abból, ahogy ő a dolgait csinálja és sikerre viszi. Szerintem nem szégyen másokat utánozni abban, amiben jók. Ilyenkor úgy érzem, hogy az illető megajándékozott valamivel, ahelyett, hogy elvett volna….

    Kedvelés

    • “..önkéntelen érzés”, szerintem is, és tényleg, ha ezt tudatosítom, hogy ettől én nem vagyok rosszabb, akkor szerencsére nem sunyisághoz, gonoszsághoz vezet, hanem ehhez, amit te írsz, nálam is D:

      Kedvelés

    • Igen, és megdöbbentő, főleg, amikor te tudod, hogy neked nem jó, de mások úgy kommunikálnak veled, mint aki irigylésre méltó, mint akinek sikerült, pl. egy barátnőm írt nekem, hogy szerezzek már neki egy állást, mert nem érzi olyan testhezállónak amit csinál, én pedig ledöbbentem, hogy én?? de hisz pont attól szenvedek, hogy nem valósítom meg magamat, de ezek szerint kívülről mégis úgy tűnik, hogy én tudok valamit, amit ő nem.

      Kedvelés

  9. Én bizony pont a kemény befektetett munkát irigylem mindig, mindenkitől. Anyagiak, életmód, utazások, élmények, hasonlók miatt nem szoktam irigykedni, mert megvan mindenem. Viszont mindenkire irigy vagyok, aki valamit beleéléssel, szakértelemmel, odaadással, identitásként csinál, legyen az akár szippantóskocsi-üzemeltetés. A flow-t irigylem. Annyi mindenbe belekaptam, és úgy szeretném, ha végre egyszer már engem is érdekelne valami, amit kemény munkával csiszolhatnék, nem csak semmirekellősködnék egész nap. Közben engem is biztos hogy sokan irigyelnek a kényelmes, készen kapott, nem stresszes, nem terrorizált, nem túl felelős, lézengő életem miatt, meg hogy sok mindent könnyedén elértem/megkaptam, amiért másoknak nagyon meg kell küzdeniük.

    Kedvelés

    • Én pontosan így. Hogy mit irigylek? Az őszinte lelkesedést valami, BÁRMI iránt, a nyugodt lazaságot és a stílusérzéket. Fogalmam sincs, hogy ezeket hogyan érhetném el. Dolgozom az akaraterőmön, a kitartásomon, azon, hogy tudjam kezelni a kudarcot, stb. Sok olyan dolgon, amit korábban irigyeltem. De maradt ez a három, és lövésem sincs, hogy ezekkel mit kezdjek?

      Kedvelés

      • Ó! Én pont rólad gondoltam azt, hogy flow-ban élsz, azok alapján, ahogy leírtad mivel foglalkozol.
        A gyerekemet is állandóan irigylem a lelkesedéséért, belemerüléséért, és állítólag én is ilyen voltam, és nem tudom, hol fordult ez át érdektelenségbe!

        Kedvelés

      • Uppsz lebuktam. Tulajdonképp a flow megvan a tevékenységben, azt hiszem rosszul fogalmaztam, nem az őszinte lelkesedést kellett volna írnom, hanem inkább töretlen lelkesedést, vagy méginkább hitet, ami átsegít a nehézségeken. Én ezektől úgy megrettenek, hogy hiába van valami, ami érdekel és amit imádok, folyton kétségek közt hányódom, B-terveket kovácsolok, ilyesmi. Sokszor rám tör az “inkább keressünk egy biztos állást valami légkondis irodában” érzés. Pedig már megvolt ez is (na jó, a légkondi nem), és nem volt jobb. Szóval inkább a hit, az amit irigyelni tudok, és azért, mert bármennyire imádom amit csinálunk és bármennyire próbálok “gyúrni rá” mégis folyvást hagyom magam visszavetni ebben.

        Kedvelés

      • Agneci, Lanytibi, én is hasonló helyzetben vagyok, mint ti. ” Annyi mindenbe belekaptam, és úgy szeretném, ha végre egyszer már engem is érdekelne valami, amit kemény munkával csiszolhatnék, nem csak semmirekellősködnék egész nap. ” – nagyon hasonló érzésem van sokszor, bár elvileg, amit én csinálok, az nem teljesen haszontalan, de néha úgy érzem, csak egy vicc. Nagyon ismerős az “inkább keressünk egy biztos állást valami légkondis irodában” érzés is. Igazából az a legnagyobb problémám az életben, hogy mit csináljak, hol keressem azt a munkát, tevékenységet, ami én vagyok, amiben igazán jó vagyok, amit imádok, és meg is lehet belőle élni. Isten bizony, ha megtalálnám, szívesen megtennék bármit, dolgoznék bármilyen keményen, hogy tökéletesedjek benne, de nem találom… És ez nem azt jelenti, hogy nem voltak olyan dolgok, amikbe nem fektettem nagy-nagy erőfeszítéseket, amelyekben nem találtam meg a flow-t, és amikért nem tettem meg mindent – de a végén egyik se lett az igazi. Ha irigység, akkor talán ezt tudom másoktól irigyelni.

        Kedvelés

      • Kb. két éve kezdődött nekem az érdektelenség, amikor a férjem másodszor is visszaesett. Azelőtt nagy lendülettel vágtam bele a házasságba és akkora lelkesedés volt bennem, hogy hegyeket tudtam volna mozgatni vele. Amikor a férjem első ízben absztinens lett két évig, vállaltam még egy gyereket, mert az anyaságot láttam legfőbb szerepemnek. Amikor a férjem visszaesett, mindentől elment a kedvem, még a gyerekektől is. Megértettem, hogy én akartam gyereket, enyém a felelősség és egyedül kevés vagyok a feladathoz. Azóta minden célt úgy mérek be magamnak, hogy útközben még sok minden változhat, egyedül nem tudom megvalósítani, más hasonló baromságok, melyek mégsem azok, mert bár egyetemi városban lakok, a gyerekeimet nem köthetem fel a füstre addig, amíg én önmegvalósítok. A férjem most ígéri, hogy számíthatok rá, de én ezt nem merem készpénznek venni. Igen, én azt irigylem, amikor valaki tud vágyakozni, és tenni is tud azért, hogy valóra váltsa vágyait. Várom, hogy a gyerekeim önállósodjanak annyira, hogy tudjam elvenni magamnak azt az időt, amire vágyom.

        Kedvelés

    • én most 37 vagyok. jó pár évembe telt, mire eljutottam oda (segítséggel), hogy ne kelljen kényszeresen belekapnom mindenbe, (ahogy te is írtad), csak hogy egy vágyott kielégülés rövid idő után ismét csak cserben hagyjon. Sok mindent én is készen kaptam. Ebből a szempontból az anyagi dolgok tekintetében eltér a gyermekkorom/tinikorom az Éváétól. Viszont megterheltettem egy gonosz boszorkány anyával (ami azért bőven kompenzált egy már-már tökéletes édesapa). De persze koránt sem pótolta a jó anya hiányát. Ezeket a sérüléseket kellett tudatosan feldolgozni, mélyre ásni, utána menni, kitakarítani, rendet rakni. Nem vagyok kész. Egy élethosszig tartó folyamat. De, ami a lényeg, eljutottam egy már élhető állapotba. Magam számára élhető. A külvilág nem nagyon érti, hogy nekem ez miért jó. Bár nem azért, mert úgy első látásra kilógnék a sorból. Talán még harmadikra sem. Inkább negyedik-ötödik beszélgetésre. Sőt, ráébredtem, hogy nem csak egy vagy két dolgot lehet teljes odaszánással, hivatásként, vagy akármi másként művelni, élvezni, benne lélegezni. És most nem az élvezem a reggeli kávémat mert olyan szépen süt a nap, és a tegnap este vett új Zara bugyim is kurv@jó típusú örömökre gondolok. Hanem arra, hogy bármiben, de tényleg bármiben képes legyek lelkesedéssel, élvezettel, átéléssel elmerülni. Legyen az akár csak egy primitív beszélgetés az egyik cukrász sráccal a tanműhelyben (kb szerintem a felét sem értette annak, amit mondani akartam, de amit értett, azt tágra nyílt szemekkel hallgatta, és ez annyira jó volt :o)))). Ez szerintem önzés. De jó önzés. És az is önzés. hogy az előbbieket, ha akarom, egy átsuhant gondolatként dobjam ki a napomból. Ha akarom. Ha úgy tartja kedvem. Nekem nagy meló volt eljutni idáig. Voltak gimiben és fősülin osztálytársaim, akik úgy néz ki, egészséges családból jöttek, és nekik ugyanezért nem kellett melózni. Belőlük természetesen fakadt. Látszott, hogy ott van sejtszinten. És anno nem is értettem, hogy mi az, amit én annyira irigylek bennük, hogy az már utálattá fajult. De most már tudom :o)). És azt akarom, nagyon akarom, mert ez jó dolog, hogy a lányomban is zsigerből legyen meg. Ne kelljen neki a drága időt azzal töltenie majd, hogy az anyja rombolásait rakja rendbe. Azért az érdekes, nem?, hogy mivel nekem szemét anyám volt, én a nőket tartom felelősnek azért, ami velük történik. És mivel egy olyan apukám volt, akivel jó volt, a pasikra valahogy nem tudok teljes gyűlölettel gondolni. Na azért vannak kivételek. De úgy általában nem nagyon érzek kényszert, hogy szapuljam őket, még ha nagyon, jajj de nagyon indokolt lenne is……

      Kedvelés

      • én úgy érzékelem, hogy van itt szapulás és férfi női meccs. zara bugyi szimbólum. és nagyon sok gyűlöletet érzek itt mindenhol. nem azt mondom, hogy ez nem indokolt vagy itt nincs helye, vagy úgy általában nincs helye. de az itt olvasok szavak bőven sugározzák a gyűlöletet. is. számomra. tagadni lehet. az is lehet, hogy nincs igazam. én ezt érzem. ezért írtam, hogy úgy érzékelem. és nem azt írtam, hogy “egészen biztos, hogy mindenki számára úgy tűnik”. Nem olvastam itt eleget ahhoz, hogy eldöntsem, szabad e nekem itt ilyen véleményt nyilvánítani. Ha ez már troll kategória itt, akkor így jártam. Nem volt bántó szándék mögötte.

        Kedvelés

      • Amit írsz, nagyon sértő. Nem vagy troll, tudom én, csak meglepő olvasói értetlenségre vall ez a minősítésed, s az is, amit ANNYIRA kértem, hogy ne ossza senki manipulatívan ketté az olvasókat önmagára és az összes többire. Nem vagyunk egyformák.

        Azt gyakran tapasztalom, hogy a nők szeretnék, ha béke lenne, ha nem lennének erős szavak, vitriol, éles kontraszt (a férfiak meg azt, ha nem szakadna ki a lepel, amely alatt az ő kényelmük érdekében történik minden). És a nagy békés együttműködésben, lásd a mamamit, olyan igénytelenség, elhazudás tenyészik, hogy szisszen az ember minden sornál. Nem rád írom, csak azt magyarázom vele, hogy én miért választottam az élességet, a felrázó jelleget.

        Azt is érzem, hogy valakit, valamit te nagyon védesz, amit néhányan már letettünk, és miután letettük, látjuk, hogy ez nem gyűlölet, hanem tipikus működésmódok félelem nélküli vizsgálata. Sokan gondolták eleinte a blogról, hogy zavaros, indulatos, vádló. Ma már nem gondolják.

        Teljesen rendben van, hogy neked más a házasságod és a közeged, de hogyan mondhatod a máséra, amit, úgy tűnik, nem értesz, hogy gyűlölködés? Ez verbális kőbunkó, lecsapsz vele és onnantól nem lehet mit mondani. Hogy számodra mi mit sugároz, az nem tagadható, nem is tagadjuk, az a te köröd és nyilván igazad van, de ez azt jelenti, hogy hiába minden, neked ez nem áll össze, akármilyen aprólékosan írok sokfélét, ami éles, az beakad. Én nem akarlak meggyőzni. Senkit sem akarok meggyőzni. Más az érzékenységed.

        Az érvelésed sajnos kísértetiesen hasonlít arra a kommentre, amelyre most válaszoltam: az az ellenérve, hogy én nagyon boldogtalan vagyok.

        Nem vagyok boldogtalan, nem gyűlölködünk.

        De tegyük fel, boldogtalan vagyok, gyűlölködöm, már ha ez objektíven megítélhető — akkor nem lehet igazam? Azzal tessék valamit kezdeni, amit írtam, a tartalmi résszel, ne a vélt körülményeire reagálni!

        Mi azt mondjuk: itt ez és ez tipikus, ez vezet a házasságok elsorvadásához. Te azt mondod, Izraelben másképp van. Ezt értem. A többit nem.

        Azt állítod, hogy mindaz, amiről itt szó van, nem létezik? Hogyan nem látod a kommentelők soraiban az árnyaltságot? S vajon miért ragadtál itt, ha szerinted mindez gyűlölködés? És amilyen belemászós és minősítő volt az, amit töröltem, az után ez hogy…?

        Tényleg úgy tűnhet, hogy mindenkit elüldözök, aki nem ért egyet, ez mondjuk elég felszínes interpretáció, de én meg azt kérdem, miért kell itt a kommentekben újra ugyanazt leírni, érvelni, magyarázkodni? Ha nem vagy dühös, nem figyeltél eléggé. Meg van, akiből gyárilag hiányzik az igazságérzetnek ez a fajtája, a képmutatás iránti gyanakvás, és beáll ő is az erősek mögé, mert az biztonságos. Ők nem fognak sok örömet lelni itt — ennyi csak az, hogy csak az olvassa.

        Kedvelés

      • Nem Izraelben élek. Már több, mint másfél éve nem, és nem is áll szándékomban teljesen odatelepülni. Az elmúlt 9 évben össz-vissz nettó kb 4 évet húztam le ott. Talán 5-öt. Azt sem osztom, hogy attól, hogy nem értünk egyet, nem lehet igazad. Én nem úgy gondolom, nem azt gondolom,ami átjön a kommentekből, írásokból, de azt nem vonom kétségbe, hogy ezt Te maximálisan megéled és elhiszed valóságnak. Hiszen ez a Te/Ti valóságod. Tehát nem más közegben élek. Némi beletekintésem volt más közegbe. Ennyi. Nem védem azt a közeget, mert habár ott talán egészségesebbek a családok, a fajgyűlölet, a rasszizmus, az emberiesség lábbal tiprása meg ezerrel dívik. De itt meg is állok, mert ez már aztán tényleg nem ide illő téma. Csak azért említettem meg, mert akartam érzékeltetni, hogy mennyire nem védem azt, ami ott van. Még csak lehetséges követendő mintaként sem említeném. Számomra nagyrészt az. De hiányzik belőle valami, ami az én házasságomban valószínűleg soha sem lesz meg. Bár soha ne mondjuk , hogy soha. És én ezt a mondatot komolyan gondolom. Én ide szocializálódtam, és soha sem fogom “oda”valónak tartani. Egyébként nem vagyok zsidó származású. Már csak ezért sem menne könnyen. De nem is akarom csinálni. Írói vénám nincs. Művész alkat sem vagyok. Egy matekos, realista, számolok-százalékokban írok le mindent-, maradjunkmindigarealitás talaján típusú ember vagyok. Nem tudok úgy írni, ahogy mások nagyon szépen:o)), és nem is akarok, mert csak röhögés lenne a vége :). Az lassacskán lejön, hogy itt olyan közönség olvas és ír, akik többnyire egy csapásvonalat követnek. Ez így jól van. Csak akkor én nem fogok ebbe beleilleni, és legyünk őszinték, rám itt a kutya se’ kiváncsi :o) Ha hozzászólok, inkább magam miatt, meg mert éppen kikívánkozik. Kőbunkónak azért nem érzem magam, ha szabad :o)) A mamamit vagy mit soha sem olvastam. Illetve egyszer, amikor csatos hordozót kerestem a lányomnak. Na akkor talán vagy 3-4 anyuka bemutatkozását néztem át, mert kerestem a kommentjei között a hordozó kifejezést. Annyi elég is volt. Hordozóm is máshonnan lett :o)))) De nem is kell mamamit olvasni, elég pl itt kimenni bölcsi után a Pagony játszira. Régebben hányingerem azoktól az álságos fejektől. Ma már csak megmosolygom. Ha észre veszem őket. Túl sokan vannak, és túlságosan egyformák. Tudjátok mit nem értek?????? Azt, hogy azok az anyukák, hogy tudnak ilyen kisimultak lenni, ha nem jó nekik otthon? (mondjuk úgy érzem, hogy hozzám képest igen intenzív hullaszaguk van), de az arcukon mégsem a kínt látom, hanem valami bárgyú elégedettséget. És van, hogy azt hiszem, hogy ez a valóság, és nekik jó. Az édes tudatlanság. De van, hogy magamhoz térek, és azt mondom: B@…d ki, ez nem lehet. Ilyen nincs. Én ezt nem hiszem el. Ennyi elég nekik? Hát mi van itt???? Na ezt nem értem, hogy hogyan van ez. Nekik elég ennyi? Ők elégedettek? Azért nem látom rajtuk, hogy milyen szarban vannak? Vagy én látom jól, és csak az van, hogy majd ha a gyerek már nem ovis, bölcsis lesz, hanem felsős meg középiskolás, ha akkor fog kiborulni a bili, amibe anyu és apu jó sok kakit hordott össze? Majd akkor lesz anyu kiégve teljesen , összeomolva, kiüresedve? Vagy ez nem fog megtörténni, mert akkor is lesz pláza, leárazás a Promode-ban, L’Oreal akció, és anyunak ez elég lesz. Meg a kávézások, hogy Idillke most megy majd egyetemre, és Borcika most nyelvvizsgázott olaszból is, a német után? Elég lesz ennyi nekik akkor? Mert ha igen, akkor lehet, hogy irigylem őket az édes tudatlanság miatt. Akkor nagyon irigylem. Irigylem a megspórolt melót.

        Kedvelés

      • Anyaka, figyelj:
        TE nem értesz egyet azzal, ami
        NEKED jön át az írásokból.
        (“kommmentekből és írásokból” — írod: a kommentekből és az írásokból egyébként nem jön, nem jöhet ugyanaz.)

        Én ezzel mit csináljak? A te álláspontod a tiéd, én nem akarlak megváltoztatni. A jelfogó rendszered is a tiéd, nem tartom kizártnak, hogy az álláspontodhoz idomult az is, ezzel mindannyian így vagyunk. Az lehet, hogy nem olyan beállítódással, érzékenységgel, olvasói rutinnal olvasod, mint amit én önkéntelenül feltételezek, amikor írok.

        A te dolgod, teljesen. Azért részletezem ezt, mert nem először van ez, hogy az én orrom alá dörgölik bírálatként, hogy ők nem értenek egyet, és ez itt szerintük boldogtalanság meg gyűlölet. Mi van akkor? Semmi nincs. Én nem akarok senkit megtéríteni. Itt nem lehet megtérni.

        Most sem érted, amit írok. A kőbunkó az az érv, hogy ez itt gyűlölködés. Lesújt, és onnantól nem lehet tartalmilag beszélgetni. Nem mondtam rád, hogy kőbunkó vagy.
        És nem arra gondoltam, hogy az izraeli helyzetet véded. Hanem valamit, valami tabut, ami miatt gyűlölködésnek látod a szembenézést. Nem tudom pontosan, mit. Azt sem állítottam vagy gondoltam, hogy Izraelben élsz. A mamamit is csak a saját reakcióim magyarázataként írtam.

        Elhiszed valóságnak — ez meg olyan sunyi. Ezzel százak, ezrek napi, rendszergenerálta tapasztalatát veszed semmibe, pedig hetek óta olvasod. Ez nem hit. És nem, nem az én valóságom, mert én nem így élek, és amikor ilyesmi kapcsolatom volt, 2004 nyaráig, akkor az itt bemutatott hetven mechanizmusból átéltem mondjuk ötöt. Ez nem az én életem és nem az én valóságom. Hogy lehet, hogy ezt nem érted?

        Onnan tudom, hogy nagyon figyelek, és ezernél több sorsról hallgattam a beszámolókat, évekig beszélgettem ilyen nőkkel (egyidejűleg olyan hússzal), nagyon szoros napi kapcsolatban. Aztán meg úgy lett, hogy sejtve valami összefüggést, megírtam. Intuíció volt, hogy ez általános, hogy ez a Rendszer maga. És előbb öt, aztán egy tucat, aztán száz meg száz nő írta meg nekem, hogy ez pont az ő élete. Japántól Moldávián át Alaszkáig. Ez hogy lehet? Nekem öt, másnak kettő, van, akinek húsz elem stimmel — de ugyanaz a rendszer, a tendencia.

        És nem csak erről van itt szó, hanem anyaságról, kamaszkorról, kultúráról, iskoláról, az élet dolgaihoz való viszonyról, a lényeg, hogy megmutassam sok ponton, hogy nem úgy van az, ahogy hittük, ahogy megetették velünk.

        Engem egyvalami zavar, mert frusztráló és időigényes: amikor nem értik, amit nagyon részletesen írok. Azokkal szeretek beszélni, akik értenek (ez nem egyetértést jelent, de mondjuk nem ugranak, nem tartanak gyűlölködőnek, gáznak, veszélyesnek), mert annak van értelme. Nem tudom, miért dörgölik időnként az orrom alá, hogy ők másképp gondolkodnak, és miért ilyen jelentőségteljesen. Gondolkodjanak másképp nyugodtan, elférünk. Írjanak blogot. De mit kell itt erősködni?

        Magad miatt kommentelj, ha akarsz, nem kell igazodni. Nincs csapásirány, minden spontánul alakul, kivéve a fröcsögő trollokat, őket nem engedem be. Kommentelj úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Tanácsot adni kéretlenül viszont tilos, elhatárolódni, csakazértis különállni, és másokat minősítgetni meg legalábbis kínos.

        A többi, ahogy az ismeretlen parkbeli nők fölötti ítélkezel, értelmezhetetlen. Én aztán szeretem az élességet, de olyankor deklarálom, hogy mindannyian nők vagyunk, közös a sorsunk, és ezt a fölényt nem szeretem, mert önigazolásszaga van. A tökéletesen homogenizált csoport (újlipótvárosiak? mamamik?), akiktől te, mert te nem vagy tudatlan, elhatárolódsz. Miből gondolod, hogy látszik a kín? Miből gondolod, hogy rossz a házasságuk? Hogy álságosak? Hogy te nem vagy tudatlan? Miért gondolod, hogy többet tudsz náluk?

        Én is űztem: https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/04/25/jaj-nem/, és ez mind fórumtrauma, ma már szégyellem, bár ez inkább ízlésről meg álpozitívságról szól.

        Kedvelés

      • Csak kérdezem, hogy a felsorolt sérelmeket mégis milyen hangnemben kellene írni? Pl. így, hogy “Á, néha a Józsi részegen megkonyolt, de azért jó ember volt, mert nagyon értett a vízgáz szereléshez?”. Az én férjem is jó ember, csak éppen elvett 8 évet az életemből, mert neki fontos innivalója volt. Az, hogy bizonyos területen jó, az nem mentesíti őt annak felelősségétől, hogy rombolta az önbecsülésemet. Ezek az írások nem gyűlöletből íródnak, hanem tények. Ez azon dolgok egyike, amit nem lehet más hangnemben megfogalmazni, csak élesen, mert visszavág.

        Kedvelés

      • Én is erre akartam kilyukadni a kérdésemmel, csak meg lettem előzve 🙂 hogy biztos nem jókedvéből szemét egy anya. És hogy lehet, hogy egy ilyen jó fej pasi hagyja, hogy a gonosz anya főjön a saját levében, láthatóan rombolva a családi harmóniát. Kompenzálta? szóval ő így még jobb fejnek érezhette magát, míg egy szerető anya mellett strapásabb lett volna kitűnni? Én kábé 18 éves koromig azt gondoltam, hogy apukám a jó fej, anyukám pedig az, akinek nincs ideje, nem érdeklem, nem hallgat meg, míg egyszer csak le nem esett a tantusz, milyen könnyű neki a magas trónusról meghallgatni, meg zsebpénzt adni, míg anyám loholt a két kisebb gyereke mellett.

        Kedvelés

      • Rendkívül gyakori ez, hogy apám jó fej, csak anyám… miközben a nemszeretem feladatokat ott is a nő cipeli, és elsárkányosodik. Lásd a friss bejegyzést. Milyen fájdalmas lehet, hogy miközben mindenki az ő háttérmunkájából él, a gyerekei rá haragszanak.

        Kedvelés

      • óóó, nem. Anyámat örökbe fogadták. Sose volt se anyképe, se apaképe. Örök elvetettség. Egy pszichológus ebből jót csemegézne. Az, hogy őt egyszer eldobták, nem az ő hibája. De az már az ő hibája, hogy annak ellenére, hogy sokszor, sokan szembesítették a gonoszságával, egyetlen pillanatig sem akart változtatni magán. Soha. Senkiért. Semmikor. Apu nem anyu ellenében volt jófej. Apu imádta anyámat. Míg ki nem halt mellőle. Anyám még él. Nem irigylem tőle, hogy életben van. Testi és lelki nyomorúságban él. Apu azért volt jófej, mert őszinte volt, figyelt rám, biztonságban éreztem magam mellette, nem azt adta az anyámnak, amit érdemelt volna. Soha nem versengett anyámmal. Ő adta a felesége kezébe a pénzt, hogy az adja oda nekünk,mint zsebpénzt. Vitte hozta nyaralni többmillás helyekre, többször. Minden megvehetett, amit akart. Senkitől sem tiltotta, a gondolatati soha sem korlátozta. Nem takarított, az igaz, de kupit se csinált. És főzött, ha kellett. Elvitt minket ide oda, ha kérték. Szó nélkül. Haza hozott bármit első szóra, ha kérték tőle. Miden fillért haza adott. Véleményem szerint a tenyerén hordozta. Szóval itt nem apu a hunyó. Hadd ismerjem már őt én jobban :o))) Volt hibája apunak. Mi lett volna hak-kal tele van a padlás. Hibáztatom, mert nem vált el, mert nem hagyta magára a pofátlan, és élősködő feleségét, mert volt olyan naiv, hogy nem vágyott másra. Nem ilyen nő illett volna mellé. Beletrafált. Nem ébredt rá a hibájára idejében. És mire ráébredt, és megbeszéltük,már beteg volt, és pár hét múlva meghalt. De ettől még azt, hogy hamisítatlan szeretetet, nem önzőt, odafigyelést és tiszteletet (igen, 17éves koromig volt velem, utána halt meg, de tiszteletet éreztem benne magam iránt, csak mert az ÖVÉ voltam, az ő gyereke) kaptam tőle, nem vitatom el. Nem csak fekete fehér a valóság, és ahogy ezt írom, az is a bajom az itteni “hangulattal” (és jajj, ne vegyék már bántásnak), hogy valahogy úgy érzem, hogy kizárólag csak a férfi lehet hibás mindíg, mindenhol. Hát én is voltam szemét a férjemmel, én is voltam aljas, és bunkó. Volt ő is. Megoldottuk. Nem csak egy pólusú ez a kérdés. Nekem ez a problémám. Hogy abban a végletben vagyunk itt hangulatilag, hogy mindenről a pasi tehet, a nő csak elszenved, miközben a pasit hátulról fújja a passzát szél, és neki többszörös fórja van ( ez persze igaz). Bár, ha belegondolok, lehet, hogy igazatok van. Mert nekem normális magyar pasim sose volt. Engem egyik se viselt el. Mondjuk én se őket…..Na szóval aput védenem tulképpen nincs értelme, mert az is lehet, hogy mindent elcseszett. Jó, legyen. De annak viszont van értelme, hogy azt, amit építőleg kaptam tőle, ami tőle van és jó, és még tart, és kitart, és bevésődött, azt felismerjem, megragadjam, abból táplálkozzak, arra jó alapként ráépítsek, átadjam, ha valóban megmérettetik és nem találtatik könnyűnek.

        Kedvelés

      • még egy gondolat: az anyámat nem tudom szegény, szenvedő, kidobott gyerekként kezelni, aki lám, milyen terhekkel kellett , hogy éljen, mert többször, sokszor, többféle segítő kéz lett felé nyújtva, és neki egyik sem kellett. Neki elég az, amit volt és van. Rátelepedett, esküszöm, mint egy vérszívó, másokra (nem csak apura, de ő meg miért hagyta…? ugye….), hanem ennek tetejébe még gonosz is. De ha pl anyámat felmentjük minden vétke alól ,mert ő szegény eldobott gyerek, akkor ugyanezt egy pasival miért nem tehetjük meg? Felmentést ilyen alapon kaphat az is, akivel ugyanez történt, csak történetesen hímnemű a személyi okmányai alapján. Az én gyermekem akkor vonhatna engem biztosan kérdőre, ha lehetőségemhez képest nem akarnék mindent megtenni, hogy “dolgozzak” magamon, hogy neki jobb anyja legyen. Akár egyedül, akár férjjel. Tök mindegy.

        Kedvelés

      • “Bár nem azért, mert úgy első látásra kilógnék a sorból. Talán még harmadikra sem. Inkább negyedik-ötödik beszélgetésre. ”

        Persze, persze. Normális ember nincs is, csak van, akit nem ismerünk eléggé.

        Kedvelés

      • anyaka-nak: Szerintem ez nem volt troll-gyanús hozzászólás, az nem troll-kategória, ha elmondod, hogy gyerekkorodban rosszul bántak veled. Én inkább terápiás kérdésnek szántam (meg kicsit kíváncsiságnak) hogy hogy juthatott el egy anya a gonosz boszorkaságig. Egyik gyerekkori barátnőm anyukája jutott eszembe a gonosz boszorka jelzőről, aki egy bántalmazó, hanyagoló, gyerekek mellett cigiző, levegőre őket soha ki nem vivő, naphosszat pletykálkodó nő volt, valójában egy megcsalt, egyedül hagyott, elkeseredett, fillérekből nyomorgó, egészségileg totál lepukkant, legalja munkákat is elvállaló, nagyon szerencsétlen ember. Lehetett rá haragudni gyerekszemmel, de őt ide konkrétan letaszították (szerencsére saját erejéből újjáépítette magát, és mára nagyon jó a kapcsolata a gyerekeivel.)

        Kedvelés

  10. félre. sokan sok pénzt fizetnek azért, hogy a google őket dobja ki az első oldalon. ez egy teljesen korrekt opció. még ha ez a blog fizetne is ezért (nem feltevés volt, hanem kérdés), akkor sem látnék benne semmi kivetni valót. ettől függetlenül úgy általában ötleteltem, hogy vajon hogyan működik egy ilyen megélekbelőle dolog.

    Kedvelés

  11. Envy can definitely be a destructive force in ones life. It is one of the seven deadly sins for a reason. Thanks for sharing, interesting write-up.

    I just wanted to stop by and congratulate you on being a finalist in the BigBlogExchange! I wish you the best! (Sorry I don’t speak Hungarian)

    Andy
    BackpackingDiplomacy.com

    Kedvelés

  12. Nekem napi elmeny az irigyseg. Ferjem es anyosom magas szinten uzik. Rombolo, rosszindulatu es zsigerbol gyulolkodo modon. Sokat kivesz belolem es a csaladombol. A hazassagunkbol is (azt azert mas terhek is zilaljak).
    En orulok, ha masnak jo. Ahhoz a masikhoz, akinek jo, kozom van. (Kulonben nem tudnam, hogy neki jo)
    Kozom van hozza, mert egy nyelvet beszelek vele, mert az ismerosom, kollegam, baratom, szeretom, rokonom. Szaz szallal kotodom a sikerehez. Persze , hogy orulok neki.
    Ha neki jo, akkor egy kicsivel nekem is jobb. Nem?
    Amikor ezt nem ertik, hogy hogyan lehet masok sikerenek oszinten orulni, ugy szoktam ramutatni a dolog valodi arcara, hogy azt kerdem.
    Te szeretnel egy olyan kozosseg tagja lenni, ahol mindenki nyomorultabb, mint te vagy?

    Kedvelés

      • Pont ez az, ami igazan rombol.
        Most hogy irod jiutott eszembe, hogy anyosom/ferjem irigyseg mechanizmusaban szepen megfer, hogy folymatosan fenyezik magukat es jelentosget tulajdonitanak az altaluk megszerzett targyaknak. Mericskelik magukat masokhoz kepest.
        Ujabb aha elmeny. Koszi!
        Ezert erzem magam nagyon kellemetlenul a tarsasagukban.
        Es meg: ahogy a ferjem szemelyisegen keresztul lopodzik be az en eletembe ez.tehetetlen vagyok ezzel szemben.

        Kedvelés

    • Én úgy érzem (szeretném azt hinni), hogy tudok örülni mások örömének. Hiszen nem kívánom magamnak konkrétan azt, ami az övé, nem is tudnék vele mit kezdeni a jelenlegi élethelyzetemben. Mit kezdjek a barátnőm dizájn-kabátjával, amikor a sárból húzom ki a gyerekemet naphosszat? Az eredetiséget irigylem, a képességet, amivel a saját életüket értelmessé tették. Elég megfoghatatlan, de semmiképpen sem arról van szó, hogy én szeretném az ő életét élni, és ezért irigylem.

      Kedvelés

      • Agneci, itt minden hozzászólásod után írnám, hogy én is én is. Irigyellek, amiért ilyen szépen megfogalmaztad 🙂
        Nekem egyébként van egy egészen közeli barátnőm, akinek egyszerűen fenékig tejfel az élete. Komolyan mondom, akárhogy csűröm-csavarom, még olykor nagyon szkeptikus férjem sem tud olyat említeni, ahol kilógna a lóláb. És őt, bármennyire szeretem, irigylem. A hozzáállása miatt. Egyébként azt hiszem ennek kialakulásában segítségére volt egy nagyon egyenlő és kiegyensúlyozott szülői minta, az anyagi biztonság és egy kivételesen jó testvér-kapcsolat. Ő egyébként az egyetlen igazán és minden részletében gyönyörű nő, akit ismerek, az volt már kicsinek és az két gyerekkel, emellett okos, amolyan matekosan okos aggyal született és elképesztően kedves a természete, két gyerek után pedig kiderült számunkra, hogy meglehetősen tehetséges művész is (ezt eddig titkolta), gondtalan, sőt önfeledt anyuka, jó barát, a legjobb partner a bulizáshoz és a bajban is, a férjével irtó büszkék egymásra, és sorolhatnám. Nem túlzok. Együtt nőttünk fel és láttam a nehézségeit, gondjait, volt egy pár kemény döntéshelyzet az életében, de mindet olyan hozzáállással és talán ennek is köszönhetően szerencsés intuicióval oldotta meg, hogy hihetetlen. Nem bánnám, ha egy pillanatra belelátnék a lényegébe, és megsejthetném, hogy honnan ered mindez.

        Kedvelés

    • Nehéz lehet nagyon a férjeddel és az anyósoddal, engem semmi sem düht jobban, mint ha valaki ilyen zsigerből gyűlölködően irigy, és ha nem tud örülni a más sikerének. Én annyira szeretem, ha a környezetem boldog, és ha sikerül nekik, amit elterveztek.
      Egyébként nagyon romboló, ha egy baráti körben, közösségben te vagy a legkevésbé nyomorult, megéltem már, és senkinek se kívánom. Hosszú távon mindent tönkretesz…

      Kedvelés

  13. Sajnos irigy vagyok, gyógyíthatatlanul. Nem a barátokra, az sikereikre, örömeikre velük együtt vagyok büszke, tudom az odavezető utat.
    Ha elkap a melankólia, úgy általában vagyok irigy azokra, akiknek szép a bőre, problémamentes az alakja, képesek lelkesedni a munkájukért, akiknek nem volt esküvő előtti pánikjuk (borzasztó), akiknek nem merül el a férjük napokra a munkájában, akik megvalósítják a vágyaikat.
    Igen, leginkább ez. Keserves, kínzó érzés, még a barátokra is irigy tudok lenni, ha látom, hogy elterveznek valamit, és az úgy is lesz. Nekem az az állandó élményem, hogy hiába akarok én bármit, ha nem csak rajtam múlik, akkor nem lesz belőle semmi, úgysem, hiába erőltetem.

    Kedvelés

  14. Na meg ami még eszembe jutott, hogy én mit szoktam irigyelni másoktól: a figyelmesség képessége. Az hogy valaki figyelmes a többiek iránt. Én sajnos nagyon felszínes és szétszórt vagyok, elfelejtek neveket, arcokat, ő pedig arra is emlékszik, hogy én ennek örülnék, ezt szeretem, hogy szülinapom van, ilyenek, na ez nagyon kínos tud lenni. Én is szeretnék tudni figyelni másokra is, nem csak befelé magamra, és azt hiszem ez azért eléggé tanulható, de nem nagyon megy. 😦

    Kedvelés

    • Te Áneci, mi nem vagyunk testvérek? Mintha engem írtál volna le. Én sem tudok figyelni az apró részletekre, mert mindig sürget az idő. Mindig más fele van dolgom, de soha nem tudom, hogy igazából hol, ezért a jelenről gyakran lemaradok. Hálás vagyok a Bovaryné feladatáért, mert oda kell tennem magam rendesen, hogy megmaradjanak az apró részletek, mint pl a fagyi :).

      Kedvelés

  15. Eszembe jutott még valami, amit irigyelek. Ha valaki úgy öltözködik a turkálóból, mint ha személyi stylist-ja lenne, na ezt a képességet komolyan irigylem. Bocs a komolytalanságért, de ez vajon tanulható?

    Kedvelés

      • Van nekem egy barátném, aki egy kendőt olyan művészien tud magára tekerni egy egész nyáron keresztül, hogy mindig azt hiszem, hogy más és más ruhában van. Ő mindig csak mondta, hogy neeem, ez még ugyanaz a kendő. Igaz, hogy nagyon jó alakja van,nem sovány, hanem minden a helyén van. A szíve is:) Saját divatja szerint öltözik. Azt nevezem tehetségnek!

        Kedvelés

      • Na ez az, hogy a szíve is. Nekem is van olyan ismerősöm, aki néha olyan holmikkal áll elő, amik talán nem is voltak divatban soha, sehol. Ő pedig olyan eredeti és csinos és vagány és önmaga bennük.

        Kedvelés

  16. “És akkor — persze sok év, sok fájdalom és nagy szerencse van közben — ezt az egészet mintha elfújták volna. Többé nem fáj. Megértem: nem voltam rossz, az irigység tett torzzá, és az irigység alapja a hiány. Ha megvan, ami kell, indulhat a gép. Hogy mi kell igazán, az a nagy megértés. ” – ez a bekezdés, na ez nagyon-nagyon igaz és szép… Köszönöm szépen!

    Kedvelés

  17. Hát, kemény téma. Sokat gondolkoztam. Előjött a gyerekkorom. Ahogy anyám kompenzálni igyekezett a hiányokat, amik irigységet szültek. Ezt nagyon jól megfogalmaztad. Neki három nadrágja van, nekem egy, azt is utálom, mert ronda zöld csíkos, de meleg!!, ő mesét néz a tévében, mert van nekik, ők kocsival mennek, ők csokit is esznek, ide-odajárnak, mert telik rá, nekik van apukájuk, nekem meg nincs, ők csinosak, soványak, én meg nem, nekik van házuk, mi meg állandóan költözködünk egyik szolgáltai lakásból a másikba, anyám, mennyi frusztráló dolog, mennyi hiány és mennyi irigység. Anyu az emberi értékek fontosságával, szeretettel próbálta mindezt ellensúlyozni, és én büszke voltam, hogy mi mennyire szeretjük egymást, milyen ügyesek és okosak vagyunk, de titokban és legbelül marhára irigyeltem a többieket. Nem is tudom, kinőttem-e. Valahogy összefügg, nem? Hiány, komplexusok, irigység. És ahogy takargatni próbálom, meg/letagadom az érzést, de ha nagyon magamba nézek, bizony tudnék sorolni.. Ó, engem is hányszor irigyeltek, olyan dolgokért, amik nekem adottak voltak, vagy megvalósítottam.. (de jó fej anyád van, te Olaszországba mentél férjhez, de qrva jó neked, hú, de klassz állásod van, azta, saját céged van, satöbbi..) Ebből azt viszont megtanultam, hogy soha nem nézik, mi van mögötte, de ezt is kitárgyaltátok már (az eredményeket irigylik, nem az ahhoz vezető utat), és elgondolkoztam, hogy én is valószínűleg hasonlóképpen reagálok mások, általam “szeretném” dolgaira. A fecsegő felszínre…
    Nekem beugrott még a szomszéd tehene, ami dögöljön meg, tudom, hogy nagyon közhely, de hát… 🙂

    Kedvelés

  18. Én azért nem irigylek senkit, mert 2 dolgot nem lehet megvenni semmi pénzért, és ez a két dolog nekem megadatott : szerelem és egészség. Plusz még a gyerekek egészsége is, mindent gyorsan lekopogok.
    Ej, de sok boldogtalan vagy beteg embert láttam már sok pénz tetején kímeletlenül szenvedni.
    Legutóbb Husszein jordán király esetén gondoltam elégedettséggel arra, hogy kettőnk közül én vagyok a szerncsésebb.
    Viszont ha nem lennék boldog vagy egészséges, biztosan irigyelnék mindenkit, aki az.

    Kedvelés

  19. Visszajelzés: a hét főbűn 5.: a torkosság | csak az olvassa

  20. Leírnám az én látásmódomat az irigységről, ezt még nem láttam a kommentek között. A 20as éveim végén jöttem rá. Az enyém főleg abból táplálkozott, hogy más embernek, hogy lehetett új autója meg családi háza, mikor tőlem rosszabb munkája van, stb. El sem tudtam képzelni, hogy valaki hogyan képes ezt elérni, biztos voltam benne, hogy csakis valamilyen kerülőúton lehet, becsületes munkával (értsd, csak munkabér) nem.

    Aztán rájöttem. Azzal, hogy ezt gondolom, saját magamtól tagadom meg ezeket az anyagi javakat, ezzel elismerem, hogy én képtelen vagyok ezeket elérni. Rájöttem, hogy irigység a saját kishitűségem mértékegysége. Mert miért ne örökölhetne valaki vagyonokat, miért ne blogolhatna odahaza munka után, miért ne lehetne nekem keményebben spórolni, meg dolgozni? Mióta erre rájöttem, nem bántom magam ilyenekkel, sokkal könnyebb. Hál istennek ritkán vagyok irigy már, és ha véletlenül mégis, nagyon hamar megfogom az érzést és megkérdem magam? Kell ez nekem? Ha igen, akkor dolgozzak meg érte.

    Kedvelik 1 személy

  21. Az elmúlt 3-4 évben vett rajtam erőt az irigység, mióta ráébredtem, hogy önmagában a befektetett munka nem ér eleget, ha az ember mögött nincs háttér vagy nem éri szerencse. Már ez a mondat is csupa keserűség, látom én, de a tapasztalat mondatja velem. Sokszog gondolkodom rajta, meg lehet-e szabadulni az érzéstől, próbálok, egyelőre sikertelenül, holozz én magam is tudom, hogy megmérgezi az életem, amiért állandóan másokhoz mérem magam.

    Én szeretetlen, csóró családból jöttem, évekig paprikás krumplit ettünk káposztás kockával, a téli reggeleken látszott a leheletem a hideg házban, igen, mindig azt kellett látni, hogy soha semmink nincs, se pénz, se élmény, a családban is elharapódzott emiatt a rosszindulat, a keserű szülők rajtunk vezették le a dolgokat, irányítási vágy, “sz*r vagy, ha többre vágysz” – szóval, volt ott minden. Ma már mondhatni nem is tartjuk a kapcsolatot. A dolgok anyagi oldala sem volt könnyebb, 18 éves korom óta dolgoztam suli mellett, először hogy otthonra befizessen a részem, no és megvegyem a saját dolgaim (17 éves koromig még egy dezodorom sem volt, nem futotta), később, miután elmenekültem, az albérletet fenntartani, nem éhen halni, persze továbbra sem telt szép ruhákra, nyaralásra, színházra… az évek csak teltek, és eljutottam oda, hogy gebedek és mégse jutok előre.

    Az egyetlen jó dolog a férjemmel való találkozás volt, az ő szerető családja befogadott, kiköltöztünk külföldre és anyagilag is jobban állunk. Lehetnék boldog, persze, nem vagyok, mert időközben akaratlanul is elkezdtem magam a “tökéletes” élet barátnőmhöz hasonlítani magam. Aki csodálatos családból jön, aki a férjével együtt 25 évesen már a két családtól kapott családi házban élt, kisbabával, olyan munkával, amit szeret. Boldog, gondtalan, még maga is azt vallja, szerencsés. És bármennyire nem akarom irigyelni, fáj, hogy minderre vágyok én is, és képtelen vagyok elérni, pedig küzdök, teszek érte. Igazságtalannak érzem, főleg, hogy sok dolog még csak nem is rajtam múlik.
    Én is szerető családot akartam, de bántalmazót kaptam és már sosem fogom tudni, milyenek a szerető szülők/testvérek. Én is szép családi házat akartam, de ezt itt külföldön lehetetlen elérni, mert mégiscsak bevándorló vagyok, nem dobálnak milliós fizetéssel, hiába tanultam. Én is fiatalon akartam anya lenni, de huszonkét-három évesen még csak tartozásom volt, ugyan hogy vállaltam volna gyereket….?

    Úgy érzem, abba keseredtem bele leginkább, hogy én tényleg tettem az életem jobbra fordulása érdekében, mégse olyan az életem, amilyet szeretnék, miközben mások semmit nem tesznek azért, hogy az ölükbe hulljon, amire vágynak/vágyom. Talán nem is irigység ez, hanem ahogy írod, annak az érzése, hogy “ez nekem nem jár”. Az élet igazságtalansága fáj.

    Kedvelik 1 személy

    • Üdv a blogon! Nagyon átélhető és árnyalt, amit írsz.
      https://csakazolvassa.hu/2017/01/20/igazsagtalan-az-elet/

      Na de családi ház…? Pont az? A barátnő miatt, vagy már előtte is? Nagyon keveseknek van, igazán szép és jól megközelíthető meg aztán végképp.

      Én, ha nem volna, kultúréletet, ahhoz való szabadidőt (na, az nincs), meg egészséget és egészséges gyereket hiányolnék, ha nem volna.

      Kedvelés

      • Nem, magunk miatt, a párommal mindketten abban nőttünk fel, nekünk mindig ez volt a NAGY álom, nem szeretjük a lakást. Most aztán a magam részéről se család, se pénz, se ház, mostanában sajnos még gyerek sem. No igen, itt a lényeg, amiről írsz: csupa hiány.

        Nem tudom, jó-e az, ha az ember egész élete olyan dolgok pótlására megy rá, ami másnak már kezdetektől adott. Ha nem volna pénz, legalább lenne család, ha nincs család, legalább lenne pénz, ha egyik sincs, legalább lenne karrier, de azt meg egylőre nemigen tudtam kialakítani, mert mikor fizetni kell a számlákat és senki sem segít, az ember nem válogathat a munkahelyek között.

        Ha belegondolok, nem az fáj, hogy valamelyik hiányzik az életemből, hanem az, hogy mind. A barátnőm az csak afféle plusz, próbálok persze örülni az örömének, nem tehet róla, hogy neki mindent adott, nekem meg semmi, de mégsem olyan jó, ha mint írtad, panorámában látjuk, hogy más él abban, amire mi vágyunk és mi (már) nem érhetjük el mindezt.

        Kedvelés

      • Egyébként, mivel már egy ideje tudadosítottam magamban, hogy a saját életemet mérgezem az irigységgel, az idei évet annak jegyében kezdtem meg, hogy elkezdek végre odafigyelni az apró örömökre, mindennap elismétlem szépen esténként, miért lehetek hálás, megpróbálom kiélvezni a jelen szépségeit (most megy le a nap, gyorsan idefirkantom ezt, aztán főzök egy csésze kávét és kiülök vele az ablakba, hangulatos ilyenkor). Egy kicsit jobb mostanság, bár még fáradt vagyok, a tavalyi év sajnos nagyon durva volt, rengeteg problémával, abba nagyon belefáradtam, de most örülök, hogy túl vagyok rajtuk, letudtam őket, ebben az évben már nem akarom velük terhelni magam.

        Jól leszek, boldog leszek, kutatom mi a fontos igazán, ez a mottóm az idei évre. Azt is tudom (olvastam a másik cikked az élet igazságtalanságáról), hogy ez van, ez így alakult, ezt kell elfogadni, megpróbálni a jövőben boldogabban élni, mert a múltat már úgysem tudjuk megváltoztatni. A nagy kérdés csak az számomra egyelőre, vajon HOGYAN lehet elfogadni, hogy ez jutott nekünk? Az ember érti, hogy az élet igazságtalan, hogyne értené, csak azt nem látja, hogy lehet elfogadni az igazságtalanságot?

        Kedvelés

      • De hiszen kihez viszonyítasz? Olyan, mintha az egész a barátnőre lenne kihegyezve. Nem lehet, hogy számot vetsz a realitással: nem tudok repülni, nincs szárnyam, és nem reális, hogy (ott kinn legalábbis) házunk legyen?

        Miért vannak ilyen dologias céljaid? Mert ha az lenne a bánatod, hogy a tehetségedet nem tudod kibontakoztatni, sokkal jobban tudnék azonosulni.

        Tudom, közhelyes, idegesítő és nem-empatikus, amit most írok, de körülöttünk emberáradat menekül, honfitársaink megfagynak, minden második kortársam krónikus beteg, a tíz évvel idősebbekről sorra jönnek a rákhírek, az enyéim apja négy éve halott.

        Kedvelés

      • Te miért arra vágysz, amire vágysz, miért nem másra? 🙂 Miért az a célod, ami, miért nem más célokat tűztél/tűzöl ki? 🙂 Ha nem lehetne pl. egyetlen gyereked sem, legyintenél, hogy végül is sok a menekült és a rákos,, és tudnád irányítani azt a belső vágyat, hogy ne érezd, hogy kell, hogy örömmel töltene el, hogy boldoggá tenne, hogy vannak? (Megjegyzem: a ház és gyerek nyilván nem ugyanaz, de azt hiszem érted: az ember nem tudja megmondani, miért vágyik valamire, és nem is tud magára parancsolni, hogy márpedig mától fogva nem kell. Mert az érzés ott marad. 🙂 🙂

        Kedvelés

      • Nekem nem dologiasak a vágyaim. Saját gyerekre vágyni kicsit más, mint házra, úgy, hogy nem telik rá, de “a barátnőnek is van”. Tetszett volna úgy dolgozni/házasodni. Ha nem sikerült, akkor ne nézd le másról, amije van. Luxusprobléma. A gyerekvágy nem az.

        Ennyi erővel neked az egészséged vagy a férjed szerető családja hullott az öledbe.

        Ha nem lehetne saját gyerekem (ennek számomra csak testi és partnerbeli akadályai lehettek volna, tehát nem nyomorgó, de nem is bebiztosított, fővárosi, diplomás, saját lakás nélküli állapotomban nem tudom/tudtam volna elképzelni, hogy anyagi vagy idegi, karrierbeli életélvező okok miatt ne vállaljak egyet se), akkor szembenéznék azzal, hogy nekem ez nem lesz. Mert az epekedés megkeserít, “a lehetetlenség kőfalán töröm véresre koponyám”, ebben semmi nemes nincs. Amit meg az asszisztált reprodukcióban látok, az egy hatalmas biznisz és tönkremenés, rengeteg tragédia, utálom, ha a nőket férfiérdekek rángatjálk elemi vágyaiknál fogva, nem éri meg ez az egész a jelenséget összesen tekintve (szétment házasságok, stressz, vetélések, elhízás, sok év lombiknak alárendelt élet és szex, beteg korababák). A sikertörténet éri meg csak, és az igen ritka.

        A “nem tudom irányíítani, mire vágyjak” nem igaz, könnyű felmentés. Kognitíve, ha megértesz dolgokat, át tudod alakítani. Aki nem érti, minek örüljön, annak néha megmutatja az élet, egy-egy súlyos veszteség formájában. Azért vágysz valamire ennyire éhesen és másokat bvírálva, mert elégedetlen vagy, nem becsülöd meg, amid van. Jó, hogy nem jacht. “Nem szeretjük a lakást” WTF?

        Megjegyzés: Ezt a hozzászólást majdnem két évvel később módosítottam, hogy az legyen a blogon, amit gondolok. Nem látom annyira támadónak a kommenbtelőt se Princess, se Véda néven, viszont amit ír, azt problémásabbnak tarrtom, mint akkor.

        Kedvelés

      • “Ha nem lehetne pl. egyetlen gyereked sem, legyintenél, hogy végül is sok a menekült és a rákos, és tudnád irányítani azt a belső vágyat, hogy ne érezd, hogy kell, hogy örömmel töltene el, hogy boldoggá tenne, hogy vannak?” Igen, megtanulnék együtt élni a hiánnyal, örömet lelni másban, elhelyezni ezt a jóléti problémát a világ egészében. Vagy beszállnék más családokba segíteni, ha a gyerekek közelsége hiányzik, vagy örökbe fogadnék, gyerekes férfit választanék társnak, satöbbi, satöbbi. De nem engedném, hogy felfaljon és igazságtalanná tegyen a keserűség.

        Kedvelés

      • “az, hogy mind” Nem tudsz úgy gondolni a munkára, mint ami ahhoz kell, hogy számlák befitzetve, legyen mit enni, és a szabadidőben mehet az öröm, a szerelem, a kreatív hobbi?Én így vagyok a korrektúrával, pedig vakulok bele. De örülök, hogy van.

        Kedvelés

      • Az én vágyaim sem anyagiasak, csak ez az egy, sajnos ennyi bűnöm van (kocsira, tévére, sok pénzre nem vágyom, ezeket nem tartom elsődrendűnek, ha teljesülnek a nagy álmok. Szerető család, arra vágynék, de mint írtam, ez már elúszott).
        De: azért nincsenek dologias vágyaid, mert már megszereztél bizonyos dolgokat vagy amúgy sem voltak, soha? Ha nem lenne házad, kocsid, jó jövedelmet, mittudomén mid (bocsi, ha valamelyik nincs, nem ismerlek, tehát csak tippelek), akkor sem vágynál rájuk? Ha semmid nem lenne, nem akarnál valamit? 🙂

        Kedvelés

      • “Családi ház, mert a lakást nem szeretjük”, nekem ez wtf. Lehet álom, vágy, távoli és sokadlagos cél, de a hiányában ennyire keserűnek lenni, ez nekem nagyon nem érthető. Huszonéves vagy, jól értem? Egy korrekt, nem kieső helyen levő ház vagy házrész 70M+…, telek nélkül.

        Kedvelés

      • “azért nincsenek dologias vágyaid, mert már megszereztél bizonyos dolgokat vagy amúgy sem voltak, soha?” Nem tudok a dolgokra mint megszerzendőkre gondolni, teljesen idegen tőlem. Vannak dologias vágyaim, újabban. Régen nem voltak, én BÖLCSÉSZ és TANÁR akartam lenni, padlásszobában halni meg az emberiség üdvéért. Ezt egész komolyan mondom, és én innen beszélek. Most már fontos a spanyol tengerpart, hogy olyan az arckrémem, és megvettem a prémiumextra edzőcuccot, és az is fontos nekem. Úgy is, hogy van egy kurva nagy, vitás rezsihátralékom, szóval nem racionális a dolog.

        Csakhogy én láttam a halált, jártam a szélén, láttam, hogy a gyerek meztelenül, vérben csúszik ki, pont mint a szíreké, pont mint a busmanoké a bokorban, és, basszus, tökéletesre sikerültek, csak én baszhatom el őket. Ez igazi ölembe hullás. Megéltem, hogy a saját vérverejtékes küzdelmem, tanulmányi versenyre menésem, egyedül-molyolásom, csakazértisem, kiállásom, iskolaváltó bátorságom, rokonoknak beintésem, nemet mondani tudásom, támadásokban is makacs tovább-blogolásom, önkormányzat ellen senkisehittevolna megnyert perem, szerelmemet soha meg nem tagadásom, hónapok alatt kifejlesztett hidegtűrésem és kézen állásom az igazi élmény, nem a dolgok.

        Tegnap azért nem vettem meg egy nadrágot, mert pofátlanul olcsó volt, ölembe hullós, és nem tudnám becsülni. Meg rájöttem, nincs is rá szükségem, csak az akció csábítana, az meg gagyi.

        És mert elvállalnám az alja melót is, ha arra kerülne a sor, el is vállaltam mindig is, még jellemformálónak is tartom, látva, ahogy a nálam rosszabb képességűek és végzettségűek sírnak, hogy az irodáikban miért csak 280 a nettójuk.

        De én jóval idősebb vagyok, túl olyasmiken, aminek te még előtte vagy. Például húsz éve dolgozom a szakmámban, és három gyereket szültem.
        Házam nincs, bérelt régi-villarész a lakás, szép helyen. Nem a szüleim tették alám a lakást. A jövedelmem, megtakarításom, rendelkezésre álló forrásom annyi, hogy nem kell nagyon gondolkodni hó végén sem, ha ennénk hirtelen felindulásból egy közepes étteremben, vennénk egy menőbb színházjegyet vagy vastag téli gatyót a gyereknek. Ugyanezt a pénzt meg is takaríthatnám, csak nincs kedvem állandóan éberen számolgatni, és nem is kell. Viszont nem törlesztek hitelt, nem autózom, nincs tévéelőfizetésem, ezerféle gépem, hülye hobbim, függőségem, igényem egzotikus nyaralásra.

        Továbbá olyan családi házban nőttem el, amiben nem volt sok köszönet (nem csak szeretetlen, hanem penészes, hideg, szarul épített), meg láttam néhány építkezésre rámenős mintaházasságot is (https://csakazolvassa.hu/2013/07/04/mar-nem-kepzelt-haz-ures-telken/), és ezért az anyagi dolgokra legyintek. Hülyén érezném magam, ha úgy, hogy nekem nincs vagyonom és jó melóm, alám tolnának egy házat. Továbbá semmi affinitásom a “fészekrakáshoz”, lakberendezéshez, unom, kiröhögöm. A szellemi dolgok és az emberi kapcsolatok érdekelnek, na meg az edzés.

        Kedvelés

      • “ha nem lenne házad, kocsid, jó jövedelmed” Nekem olyan furcsa ez a lista. Egyik sincs. Jogsim sincs. Önkormányzati, de nem szociális, hanem teljes árú bérlakásom van.
        Fixem nincs, jó jövedelmem néha van.
        Az a vagyonom, hogy nem panaszkodom meg facebookozom, hanem cselekszem.
        És egészség legyen, és idő, és be nem szorított, nem kötött, nem fix fizetésű, nem hierarchikus munka. Az hiányozna.
        Viszont egyik sem olyan, hogy ki vagyok belőle rekesztve, nem tehetek érte semmit.

        Kedvelés

      • Én azt tapasztaltam, hogy amikor nagyon vágytam valami konkrét tárgyra, ingatlanra, akkor az adott dolog tényleges használati értéke mellett valamilyen szimbolikus jelentősège, jelentèse is volt számomra, kapcsolatokat, érzelmeket, életstílust vagy identitást is jelképezett. Es amikor az adott dolog elérhetetlennek bizonyult, ennek a személyes többletjelentésnek a feltárása segített abban, hogy a vágyamat más formában is meg tudjam fogalmazni és más formát tudjak keresni az eléréséhez. Ezért nem értelmetlen elgondolkozni azon, hogy pontosan miért is vágysz családi házra – nem azért, hogy ne vágyj rá, hanem hogy ha éppen ez most nem lehet, akkor milyen más módon elérni olyasmiket, amiket ez jelentene neked.

        Kedvelés

    • Szia!

      Ha ez segít, én átérzem a helyzeted, és küldök egy nagy ölelést. Mintha magamról olvastam volna.
      Én is házra vágyom, meg gyerekre, jó lett volna ha nem bántalmazó a család és ha az eddigi életem fele nem arra megy el, hogy magam mögött hagyjam a traumákat. Lett álommelóm anno, otthon, saját magam fizette iskolák után, munka mellett, esténként tanulva, de most mégis kávét főzök a szigetországban, mert ez a lehetőség van arra, hogy anyagilag méltó színvonalon éljek.
      Belőlem akkor múlt el a keserűség, amikor rájöttem, hogy mégis, mindennek ellenére hogyan valósíthatom meg a vágyaim. Ha már otthon nem élhetek, nem járhatok a Vígbe, meg a Trafóba meg a Mai Manó Házba, nem sétálhatok a rakparton, nem futhatok a hidakon, akkor legalább a házam legyen meg.
      És meglesz, bár máshol és máshogy, de meglesz. Nem igazságos, de ez jutott és dőreség lenne a megváltoztathatatlant vitatni.
      Nekem a kis apró örömök sem segítettek, mert azok nálam csak akkor működnek, ha az egész kép összeállt. Tudod, az olyan embereket mint te meg én, a szükség mozgatja, nem pedig a létezés maga. Mert nekünk a szükség az alapélmény, tehát nem tudunk elégedettek lenni a léttel, csak ha küzdünk valamiért. Hát megtaláltam azt a célt, ami elérhető és mégis kell tennem érte. Így már a kicsi festés, kicsi sütés, kicsi olvasás, kicsi sport is segít, hogy az átlagos napokon is örüljek.
      Nem tudom, érthető -e, amit írok.
      Nálam így működik.

      Kedvelés

      • ui: elnézést, hogy vettem a bátorságot összehasonlítani a kettőnk sorsát, és levonni egy közös tanulságot: nagyon könnyen adta magát a párhuzam.

        Kedvelés

      • Ugyan, nagyon örülök annak, hogy írtál (annak kevésbé, hogy Te is ilyen helyzetben vagy), az embernek jól esik, ha valaki azt mondja, létezik még boldogság ezen a nyomoron túl. Én nem is akartam már az irigységemmel foglalkozni, de szembejött a blog és most jól esett leírni, kimondani az érzéseimet, unom az állandó titkolózást, az ilyet nem lehet világgá kürtölni, mert senki nem foglalkozik vele, jogosan-e szomorúságod, rád sütik, hogy rossz ember vagy, ha irigykedsz. Beléd rúgnak még egyet, mintha nem lenne elég bajod, pedig én sem jókedvemből irigykedem.

        Mi azért titkon reménykedünk benne, hogy egyszer haza tudunk menni, sokszor ez a gondolat ad erőt, hogy ki tudja, mi vár rám holnap, azt se gondoltam volna régen, hogy egy nap itt leszek. Most letettem a hosszú távú tervekről, egyelőre nem tudom, merre induljak el tovább, próbálom megélni a jelent, aztán alakul, ahogy alakul, igyekszem örülni annak, ami van, hiszen bármennyire negatív dolog rosszabb helyzetben lévőkkel összehasonlítani magam, tényleg igaz, hogy lehetnék beteg, élhetnék putriban, vagy verhetne a férjem – de egészséges vagyok, megélek, szeret a párom. Most erre próbálok felépíteni valamit.

        Az utóbbi időben sokat segített az, hogy leszoktam a facebook-ról, néha felnézek, azért jó ha van, de észrevettem, hogy sokat foglalkozok a saját életem helyett azzal, vajon más mit csinál, hol van és kivel, ez meg tovább hergeli bennem az irigységet, hogy bezzeg XY-t szereti az anyja, bezzeg XY a Bahamákon nyaral, bezzeg XY…. szóval érted. Jobb lett, azta többet foglalkozom olyan dolgokkal, amik engem személy szerint boldoggá tesznek.

        Kedvelés

      • Annyira őszinte vagy, olyan nyílt, olyan becsülendő. Drukkolok azért a házért, meg a többi vágyadért.

        Kedvelés

  22. Visszajelzés: best of kommentelők | csak az olvassa — én szóltam

  23. “Most Éva éppen Norvégiában (Tromsø városában) vakációzott egyet a három gyerekével együtt, és ott futóversenyen is részt vettek. Kérdés, milyen pénzből? Mert az a mese, ami a feminista körökben díjazott és futatott (szponzorált) blogja idején sem állta meg a helyét, tehát hogy ő a blogjából élne és utazgatna – akkoriban éppen Spanyolba, Olaszba, Ausztriába és Kolozsvárra  . De a lényeg, hogy valahonnan most is telik neki kisebb luxusra, rejtélyes módon…

    (…)

    Dehát ugyan miből telne neki márkás ruhára, profi fodrászra, külföldi utazgatásra, étteremre, rendelt kajára, edzőtermi bérletre, taxira, mozira, takarítónőre, bébiszitterekre, magánorvosokra stb.-re ha ő állítólag nem a Gerle János örökségéből él, se nem segítik ők a Gerle-rokonok, se nem dolgozik? – legalábbis a blogírás nem az, és pláne nem igaz, hogy abból – az ő rinyálásából és önfényezéséből, meg a ronda fotóiból – meg lehetne élni, abból tényleg csak kávé- meg körömlakk-pénz jöhet be neki.”

    Joó Violetta
    képzetlenül, munka nélkül, megfosztott, centrumtól távoli, nyomorgó, szenvedélytelen, saját döntésből vállalt életből

    Kedvelés

    • “That comments section is a shit show in general.

      I feel like the overarching theme is that being thin is impossible without misery and an eating disorder, which sure is a great message to send to young women. I wouldn’t be surprised if there were people who – in addition to all the ones who are convinced that losing weight is impossible anyway – don’t try because they don’t like the idea of having to eat tissues for the rest of their lives.”

      Kedvelés

  24. Visszajelzés: a hét főbűn 6.: a restség | az igazi. hamisítják!

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.