a “vasárnap nem írunk szexről” tabu tudatos megtörése

Igen, a jelenség létezik, ez nem amerikai vígjáték: a nő, már inkább a harmadik harmadban, vagyis termékenységszempontból a negyedikben, de persze nagyon csinos, és mindent meg is tesz, filterez bőszen, műttet-töltet-ragasztat magára mindenféle műanyagokat, hogy ezt sokszor mondják, írják, szívecskézzék oda neki… a nő beújít egy jóval fiatalabbat.

Egy bikát.

Évekig nem volt senkije, vergődött, tette-vette magát, és a legszarabb, kéthetes sztorik voltak. És most megvan a bika, begyűjtötte, megszerezte, az övé. Onnantól fortissimóban fotóz, bemutat, önértelmez, mesél, ujjong nyilvános posztokban. Nekem van, nektek nincs! Én nyertem!

Ezt nekem is megüzeni, mert ő halálos ellenség ám.

Mosolygok.

És van riválisa, aki visszaüzen neki. A válasz valami egzotikus part, ölelkezés a saját (nem fiatal) csávójával, aki egykor a 4/3-é volt. Vagy sportkocsiból száll ki. (Én nem ismertem ezt a villogást, amikor a kocsi, a nyaralás, a bulihelyszín, a ruha, a státusszimbólum. Teljesen idegen tőlem ez a proli veretés, az egész ízléstelen, antiintellektuális, méregdrága vircsaft. Én nem tudom megkülönböztetni a kocsimárkákat sem, egy óvodás szintjén sem. Fel se fogtam a lenézést azok iránt, akiknek szarabb, csupán használatra szánt kocsija van. Vagy ha nincs is kocsijuk.)

A nő, aki már azt hitte, vége van a nyárnak, az indián nyárnak is, most felült a ravatalon, és kitavaszodott. Öltözködik, ad magára, kivirult, tartja a formát, edz, feszesít, sminkel. Soha nem szőrtelenített még így (haj, amikor ifjú volt, bundás volt még a trend szerint – és gyönyörű). Csetel vele naphosszat, hívogatja, gyomorforgató beceneveket, testrészek elképzelhetetlenül ízléstelen szinomimáit használja (rész-egész alapú metonímia). És eljár helyekre, és szelfizik.

Azt se tudja, hogyan villogjon a trófeával. Üzen az esnek, üzen a gyerek iskolatársai anyjának.

Ez van eleinte, mámor és fiatalodás. Aztán meg a stressz van. Ami öregít. Elképzelhetetlen a korkülönbség és a “megtartani akarás” stressze. És ahogy erről beszélni szokás, azok a barátnői kérdések. Ez mindent megmérgez. Mégis évekig megy a huzivoni.

Az sem javít a helyzeten, hogy mániákusan mutogatja a szerencsétlent. Kifele, a saját egóját támogatandó. Szó nincs itt a fiú kvalitásáról, érzéseiről, lényéről: a fiatalság és a jó test, az össze nem illés irracionális “szenvedélye” a bizonyíték, hogy a klimaxsújtotta, ám becsülettel öntatarozó nő még él, hat, hódít – és az életének értelme van. Ez. Más nincs. És meséli barátnőinek, csakis a szebb részeket: milyen állagú az, amit hova tesz az ifjú milyen gyakran.

Kevéssé érthetőek a fiú motivációi, mert akinek személyisége nincs, hisztis, és nem is fiatal, abban mi a vonzó? Az erőviszonyok sosem szépek, ha nem két, egymásra éhes ifjúság zihál a másikért. Ha nem sorszerű az érzelem, hanem státusszimbólum a szerzemény. Ezzel mindenki tisztában van, az ostoba is. Így aztán ki kell fizetni a fiatalságot. A nő négykézláb él (ilyenkor nem baj, ha nem sminkelt), mehet minden, popsiba is. Tudja, hogy van még több csaja is a bikának. Az irigyeltség a legfontosabb, és ezért bármit felad. Küszöböt rág, vég nélkül zsarol, bármit megbocsát, kiposztol, visszavon, kifizet és cirkuszol: ún. olasz szerelem. Csak kifele az legyen: ő királynő, ő miket kapott, ő hol nyaral, bulik, tópartok, puszizkodás, hűség, esküvőre célozgatás.

Érzelmekről ömleng, közben megalázza a fickót, és csak a saját egója érdekli.

A valóság infernóit el nem lehet képzelni. Zokogás, üvöltözés, napokig némaságok, szidalmak, lekurvázás, játszma és megalázkodás. És a kibékülés, az az igazi nyomorúság. Az összeveszésnek legalább ethosza van.

Nagyapám is méltóbb partner lenne. Jelen állapotában is.

Mit tegyen, akinek van ízlése és van szerelme? És emléke is van arról, hogy amikor először volt konszenzusosan szép (menő, látványos) férfi a szerelme, akkor hogyan reagáltak… Mindenki, aki látta őket, sőt, aki hallott róluk. Hogyan keresgélték ki, nézegették, taglalták: ő az? Jelölték be ismerősnek. Fecsegtek fórumokban álneveken a petrezselyemárusok, hol látták, milyen élőben, gyalázták a nőt irigyen. Írogattak neki aztán. Hogyan szokta meg a nő, akinek volt ízlése, hogy igen, odavan érte egy ilyen férfi. Már miért ne lenne? Sőt, királynőként kezeli.

És hogyan próbálták meg a jelenlétében felszedni azok, akik általa ismerték meg.

A nő levonta a tanulságot. Szelíden él és sokat. Régóta csak a lényeg érdekli: nem a fotó, hanem a test, annak se a látványa, hanem az öröme. Elrejti a történetét, és csak az igazi intimitásban éli át: nincsen sajtóverzió. Keresztutcákon oson már nyárest hatkor is. Egyszerűen nem gondol arra, ki milyennek látja, mit szólna hozzá. Pedig nem titok, de belőle ugyan nem lesz kontent, elégtétel, nézegetnivaló.

A Mutogatom Az Ifjú Csávómat létezik a már ábrázolt módon, az extrém nevetséges luxusfeleséges műfajban. Lehetetlen őt parodizálni, annyira kimaxolja. De vannak értelmesebb nők is. Évekkel ezelőtt egy, már nem üde nő elmesélte nekem, hogy volt neki egy jóval fiatalabb alkalmi partnere. Abban a bennfentes, tabutlan, gusztálgató tónusban mondta… hú, de nehezen találok jelzőket. És mindig visszatért rá, mert nem reagáltam úgy, ahogy várta, elmondta még egyszer, hátha nem értem. Hát te, csupa lángelme között, csupa szív vagy te is, okos vagy, hiszel dolgokban, hát te is…?

Igazán nem akarom bántani, kedves nő és volt miből vigasztalódnia. De napokig nem aludtam akkor. A fiú, aki művészféle, nagy étvágyú, ahogy másoktól hallom, és nem csak szép történetei vannak, és még nálam is jóval fiatalabb, megdöbbentő módon később ismerősnek jelölt, de ez véletlen, ez a pesti közeg sajátja.

Képzelj el egy női nevet, vezetékkel egybeírva és kicsivel, annak a nevét, aki ezt elmesélte nekem, és akinek nem mertem jelezni, mennyire nem tudok én ebben cinkos lenni. Nem a történetében, az az ő dolga – hanem a pajzánkodó összekacsintásban. Köznév lett a név, a jelenség metonímiája: a fiatalabb férfit cukorfalatként, toyboyként kezelő, állaza, kétségbeesett nő. Legyen mondjuk Havasi Gyopár, azóta használom így: nem vagyok én havasigyopár. Ez most egy kicsit havasigyopár volt.

Mert nekem is fiatalabb a szerelmem, tartós a kapcsolat, és én nagyon nem vagyok olyan, mint azok a nők.

Ha nem látom ezt kívülről, egyrészt a gyopárt, másrészt a négykézlábas luxusfeleséget, nem lennék ennyire kritikus. Talán mutogatnám is. Biztosan nem tárgyiasítanám.

De hát együtt élünk, és folyton a belvárosban vagyunk.

Viszont inkább meghalok, mint hogy a kapuzárási igyekezettel legyen nem is annyi a negyvensok. Királynőnek tituláljam magam. Nézegessem a képeim kedvtelve: de hiszen én még jó állapotban vagyok.

Három hetet is letagadhatnék. És pornóműfajjá váljanak legszebb élményeim.

Vagy a bezárult kapu mögül hadakozzak.

Én nem jónő vagyok… én csak sportolok. És meglátszik rajtam a szeretés.

Én minden nap az öregek otthonára gondolok – és akkor elmegyek futni. Itt leng a halál az elmémben, meg ebben a réges-régi, romos házban. A tönkrement Magyarország, és az, hogy én ezeket a maiakat már nem értem. Én ott tartok, hogy rendszert váltunk, és mindjárt jó lesz, és hiszek eszmékben. És már nem vagyok fiatal, nekem van egy felnőtt fiam, meg még két kamasz gyerekem. És mindenki telefonnyomkod, meg Netflix, hashtagkazal, transzok meg vegán, hummelzsolt. Mi ez?

Pedig ő nem is ilyen mai-trendi. Papírkönyvet olvas és színházjegyet vesz.

Én elhajítom messzire. Megbántom, meg se magyarázom, hálok mással, rombolom. Ne én koppanjak.

Mísz vagyok, fura. Elégeljen meg. Csak ne kerüljek lentre. A méltóságom!

Én nem veszem fel a telefont. Én ezt nem bírom.

Én elmegyek leszbikusnak.

Mondjuk szerintem minden fajta intézményesült kapcsolat béna a szerelemhez képest. De ez meg így blaszfémia.

Elmondom neki. Érti.

Nincs mit tenni: áll. Hiába rombolom.