Hát… megtörtént. Csak behúzott. Pedig nem akartam, nem tettem érte, mi több, ellenálltam, mert annyira kötelezőnek, közhelyesnek és tékozlónak éreztem. Engem pedig irritál minden, ami nem valódi, ami melós, ám kiüresedett. Ami kifelé szól.

És mégis megtörtént. Hogy lehet ez, honnan jön ez, miféle entitás?

Nem úgy vagyok karácsonyszkeptikus, hogy másokat akarnék megszólni vagy minősíteni, hanem pontosan látom, hogy nekem mihez van (maradt) mostanra erőm, idegzetem, kedvem. Tehát nem póz, hogy “jaj, ne”, és nem másokkal kapcsolatos. Inkább a lélek sikolya, illetve a szabadsággal függ össze.

Már a hónap közepén is tradicionáliskarácsonyellenes, ám pihenéspárti érzületek vezéreltek: akarva, fáradozva, szervezve, tervszerűen idén már nem szeretnék ún. ünnepelni. Illetve lesz, ami lesz, és az legyen. Meg hát a gyerekek biztos kinyúzzák belőlem, azt megcsinálom minimálverzióban. De hazudni magamnak nem fogok: én nem élvezem, ellenben giccsesnek és fölöslegesnek tartom, nem csak a lakásdekorálást vagy az ún. karácsonyi étkeket, hanem még az ajándék becsomagolását is. Műsornak, teljesítendőnek. Az ajándékot nem, az dől belőlem, karácsonykor is, máskor is. Szeretem, ha örülnek, nem számolgatom, mi hol olcsó, és nem bánom, ha tárgyaknak örülnek (én túlságosan lelki alapon nőttem fel). És az Ave Mariát, dicséreteket, a komolyzenét általában, a művészeteket nem tartom fölöslegesnek, a pihenést sem, szóval nem vagyok karácsonyellenes mindenestül. De ezek meg a kicsiknek nem számítanak annyira, őnekik még az a varázslat, ami nekem már terhes és üres és műanyag, és az fölösleges vagy át nem élhető, ami nekem megrendítő élmény (az Albertina is, egyébként). Szóval mi lehet a közös nevező?

Az egész Rudolf–Jingle Bells témát, a rábeszélősdit, a kereskedelmi jelleget nem akartam. Azon izgulni, megérkezik-e a futár. És velem nem költetik el manipulatívan az összes folyó összegemet, az is tuti. (Az idei mérleget és adóbevételeket javítandó, átutalták a januári családtámogatást 20-án…) Majd szépen, 28-án vagy 2-án megrendelem azt, amit kinéztem (sportcucc, természetesen). Nekem az az ajándék, hogy ugye, úszunk egyet? És leléphetek futni?

Le is léptem, sütött a nap.

Eredetileg nektek is ilyeneket írtam, még dec. 19. körül, hogy tudom, hogy nem teheted meg, mert elvárják, meg bensővé is tetted, hogy szarul érezd magad ezek nélkül, meg van valami önbecsülése is annak, hogy olyan igazán szép a lakás, hatalmas az ajándékhalom és lukulluszi a nagybevásárlás eredménye megsütve, kitálalva, de amennyire teheted, a lelki békéd érdekében hagyd a dagadt ruhát másra! Ne kínlódj az ajándékokkal, vegyél neten színházjegyet!

Túl kellett lenni az ilyenkor szokásos iskolai gyötrelmeken: felkelni minden sötét reggelen, nem elkésni, ehhez gyakran a meredek úton stoppolni. Ünnepi műsoron szép ruha legyen. Hó: kesztyű, vízhatlan cuccok, váltóruha, ezeket mosni is, cipőt pucolni naponta (folyton kint vannak, szerencsére). Elmaradt különórák miatt korábban odaérni értük délután. Karácsonyi vásáron besegíteni (Dávid osztályának), kihúzott osztálytársnak ajándéka legyen, és becsomagolva is. Egy adag diós linzert is sütöttem, Julis segített. Aztán, holmik hazahozása. Bécs elkészületei, összepakolás, újságok és könyvek legyenek, kutya ellátása, és meglépünk.

Bécsben másképp rohantak, annak nem voltunk a részei, meg a belvárosban nem volt ez a kispénzűeknek szánt, lehúzós, dömpinges jelleg. Kedves, szociális gesztusokat láttunk: a boltok előtt grátisz kirakott maradékok, étel és áru is. Szék kirakva a kéregetőnek. Az ÖBB mézeskalácsot oszt a pályaudvaron 24-én. Nyugisan veszik át a gyerekeim, mert a 19 eurós vonatot persze lekéstük. De nincs bajunk ebből sem. Karácsony van.

A gyerekek izgatottan számolták a napokat, kérdezősködtek, mi hogy lesz, én meg tömtem vissza magamba, hogy jaj, ne, vagyis ne úgy, szokásosan, mert nekem ez csak stressz, pénzkiadás, meló. Pihenjünk és legyen nyugalom.

Találok egy sörösdobozt, kidobom, és ott van a szemetesben minden, amit utálok: hatalmas, díszes csomagolópapírok letépve, The Body Shop és más plázamárkák előre csomagolt tusfürdőszettjeinek maradványai, a tipikus lélektelen, semmire sem jó. Szörnyű. A girland is szörnyű, a műfenyő is szörnyű, a köteles, díjcsökkentett telefonhívások is szörnyűek. Viszont egy-egy régi ismerősnek, mert pont ő jutott eszembe, képeslapot írni nem szörnyű.

Tele vagyok vallásos hangulatokkal, énekekkel, szövegekkel a múltamból. És már évek óta nagyot sóhajtok az áldott és a kegyelemteljes szavaktól is. Ha én mondom, akkor szándékosan szekularizáltan, a pihenésre és a nyugalomra koncentrálva fogalmazom meg a köszöntést, mert felismertem, hogy ez a lényege.

Ünnepi és névnapi köszöntés címén, egy fél kedvesség és egy egész szemrehányás után apám ezúttal nem vallásilag erőszakol meg. Nem hiszed el, én se hittem: mint elgondolkodtató kis írást, miniszterelnökünk buzdító sorait csatolja. Fotó is van. Soha nem élvezkedtem azon, hogy milyen az az arc, de basszus, ez erős. Tudja-e apám, kinek ír, az mit gondol, mit szeret? Vagy sosem az érdekelte? Miért nem lehet engem legalább ezekkel békén hagyni?

(Tudja. Minimum a blogról. És nem veszi figyelembe. Ez a legirritálóbb: a láthatatlanság.)

A séta havas tájban (hol van olyan?), az nem szörnyű. Egy váratlan, apró gesztus. Hogy lehet örülni annak, ami nem kötelező kör…! Szabadon, önkéntesen írok, válaszolok, köszöntök és ajándékozok én is. Vagy az ottragadós, átborozott este, pompás étkekkel (a maestro azt hitte, már nincs a Kopárból, de talált egy doboznyit még valami kupihalomban, ezt írtam már? És megittuk ketten).

Aztán hazaértünk, és, akárhogy is ellenálltam, este megtörtént a karácsony. Egyszer csak, mint Pettson és Findusz, egy igen szép, ezüst levelű jószággal haladunk a fiammal, ő elöl, a növénytetem meg középen, és röhögünk. Fél 3-kor sikerült beszerezni, azzal az intencióval, hogy ha már nincs, akkor nincs, nem baj. És milyen szép lett, valahogy.

Aztán ettek valamit a gyerekeim, én meg ittam egy whiskyt, és olvastam zsibbadtan, ún. bekuckózva egész délután. Ők meg filmet néztek, legóztak. És aztán valahogy odaálltunk a fa alá.

Mennyire karácsonyi jellegű csak kinézni a vonatablakból a napsütésbe, öt nyelvű utastársak között, és magam elé mosolyogni, szinte zenben? Senki nem rugdos, mindenki puha, kedves. Elmélkedém a régi közérzeteimről a vasúton. Tud minden puha, nyugodt, egyszerű lenni. Nem kell elszámolnom senkinek, nincs frusztráció, nem kell védekeznem, vigyáznom, kilátszik-e az énem. Aki körülöttem van, az így elfogad, semmi megjegyzés, szócsata, neheztelés, és ettől én már jól vagyok. Belül volt a rém, a szorongás, jövök rá hirtelen. Minden apróságtól úgy kiakadtam, olyan káosz volt valahogy. Nincsen semmi baj… én élem az életem, én vagyok benne, én irányítom.

24-én délre hazaesni? Egy nagyot biciklizni, meditatívan az alkonyatban? Ottmaradt a jószág a karácsonyi vásár után a suli előtt, elhoztam a tavaszias szentestében. A buszok már nem járnak.

Három dicséretet tudok, ennyit ők is kibírnak. Aztán örülhetnek a legóknak. Julis kapott egy nagyon puha takarót, erre vágyott, meg az eltört helyett egy új baglyos bögrét. Egy kis bor után Bob Dylant, majd Elvist és Michael Jacksont hallgattunk a fiammal, aki bármit összerak, megtalál a neten negyed perc alatt, és az akusztikus örömöket ugyanúgy érzi, mint én, sőt, ezek már erős emlékei is. Közben olvastam mindenfélét: a Narancsban a Nádasdy-interjút (érdekes, de nem érzem annyira árnyaltnak és innovatívnak, mint máskor), meg az Alibi hat hónapra című gyűjteményt. És csak annak írtam (vissza), akit valóban szeretek, és ha úgy alakult, nem is azonnal.

És milyen a tavalyi megaláztatás után tényleg nélkülük, megkönnyebbülten tölteni a karácsonyt? Ostoroztam magam tavaly: miért futok én bele mindig nyitott szájjal a (cenzúra)erdőbe? Kinek, miért csinálom ezt? Senkinek nem jó. Csak hát félek, igazodom folyton. Én veletek nem vagyok, nem lehetek én, szerepet kell játszanom, és ez fojtogat. Annyival jobb így.

Talán attól tud mégis különleges érzület lenni, hogy mások is karácsonyoznak, és ennek van egy erőtere, amiben mi is benne vagyunk, ülünk a hátán, nem is kell semmit csinálni. Legalábbis három napig tuti nem keres senki, nem kell sehova menni, nem várja el senki, hogy intézzek valamit. Ha nincs tej, hát nincs, nyitva semmi nincs. És biztosan nem kell korán kelni. Üresek az utcák. Lehet, hogy ennyi is kiadja?

*

25-én nyitva van délelőtt a törzscukrászda, leugrom a kutyával bejgliért, amelyet nem tudok elképzelni úgy, mint valamit, amit valaki megsütött, kevert, belekent stb., de forrón sem, csak késztermékként, mintha mondjuk fán teremne. Érdekes. Pedig sütöttem már. Juliska jobban szereti a mákosat.

És látom odafele, hogy az amúgy üres utcán mennek ezek a családnak nevezett formációk a köteles rokoni látogatásra. Apa cigivel és egy babahordozóval (mózeskosár) elöl törtet, benne ajándékok becsomagolva, mögötte, arabos pár lépéssel lemaradva, a csecsemővel a vállán az asszony. Így mennek, mert menni kell. Minden megvan, felöltözve rendesen, ajándék, nagyik, valahol kocsi, jólét, csak szeretet nincs. Halál idegesek mindketten, de a karácsony ilyen, teljesíteni kell a karácsonyt, és végigjátsszák az estét ott is. Jaj, volt ilyen is, de utáltam, menni úgy, hogy neheztel, nem szól hozzám, én is majdnem sírok, megint ugyanaz van, elvárják, visszanyelem. És valahogy mindig a nagyik kedvéért volt az egész. Anyósom kioktatott morálisan és elfogultan, ítélkezve a fa alatt a saját otthonomban… én pedig leléptem kutyát sétáltatni, és sírtam, és nem mentem vissza, amíg el nem ment.

A Kopasziig elfutni a napfényben, és vissza, a hosszabbodó alkonyatban, rövidgatyóban, hm! Ez az én nagy ünnepem.

És nincs semmi para a kajálással, nem kell erővel-elhatározással tolni, “vigyázni”. A testem a mozgást és az alvást éhezi – édes, nehéz ételeket nem. Nincs is olyan kajadömping. Lőrinc vásárolt be, míg mi vonatoztunk, és ő mit vett? Bájosan hétköznapiakat: tejet, kenyeret, sonkát, sajtot, egy kiló csirkemellfilét, doboz müzlit a kicsiknek. Van még narancs, vaj, meg aprított, fagyasztott vargánya, illetve olaj, krumpli és sok fűszer. Meg persze csoki, sokféle és extra. Ebből nem lehet túlenni. Egy szem konyakmeggy (ez a titkos perverzióm), egy pohár bor, egy belga praliné, ez az én szentestém, amúgy meg csirkemell, gombás raguban és sok sült sajt. Eltűntek ezek a zavaros, kiéhezett késztetések. Több ilyen témájú cikket olvastam a szokásos fitneszlapokban, és ez annyira nem én vagyok, ez a “jaj, nehogy, inkább salátát”. Inkább semmit. Vagy sokat, akár, tök mindegy, nem fogom magam nyomorgatni, szarul érezni. De nem is lenne miért. Régóta nem “fogyózom”, és nem “vonok meg” magamtól semmit. Amit nem eszem, azt nem is kívánom, ilyen például a szaloncukor, a fehér csoki. Autentikus, túrós és almás bécsi sütiken azért elgondolkodtam, ettem egy gesztenyés kombinációt Schönbrunnban, az egy évre elég volt. Szóval kedvvel és bőséggel eszem, és sokat sportolok, mert az az, ami hiányzik, ha nincs. Nem tudom, mi öröm van a túlevésben, beteg egy állapot.

Viszont gyógyítható. Semmi nem maradt abból, hogy befalom fölösen, csak mert ott van, csak mert kínálnak, és még egy kis ez, egy kis az, nem bírom abbahagyni. Nem érdekel, más mit eszik, hogy néz ki, vagy hogy én hogy nézek ki a számára, az “alakom” vagy az étkezési szokásaim. Végre nincs rajtam a tekintet. Egyetlenegyszer sem kellett mostanában kínálást visszautasítanom, vagy elmagyaráznom, hogy én nem eszem ezt vagy azt. Nagyon sok lelki energiát takarítok meg és fordítok másra így.

Nő a fény. Olvasóm ilyen fotót küld Dániából, és, igen, ez a karácsony nekem, épp semmi girland meg izzósor:

tenger is van a háttérben

köszönöm

Boldog karácsonyt, stresszmentes családozást mindenkinek!