boldogság márpedig létezik

Olyan sorsokat látok… Látszat, némaság, frusztráció, évek óta. Nem vágynak méltóságra, szabadságra? Hogy lehet ezt kibírni?

Van, aki megírja nekem, hogy nagyon szenved, szeretne szép és méltó életet, vagyis egy kis nyugalmat legalább, de ez meg ez az akadálya, nem lehet.

Van, aki megírja nekem, hogy ja, nekem könnyű.

cropped-tavaszc3b6rc3b6m.jpgVan, aki belekezd, mászik kifelé, aztán visszacsúszik a pereméről. Amikor zuhan, megmagyarázza, hogy nincs is ott lenn akkora sár, ez az ő élete, mit van mit tenni.

Csak nem mozdulnak a sorsok.

Rájöttem ám közben ennek két okára.

Az egyik okot tegnap éjjel olvastam a Rendszerbe zárva kézikönyvben.

A századforduló nagy forradalma, a pszichológia mára elbulvárosodott. Ahogy elterjedt a köztudatban az emberi viselkedésre a lélektani magyarázat, sőt: kikerültek a szakszavak közül diagnózisok nevei, és boldog-boldogtalan dobálózik velük (hogy paranoiás, dependens, nárcisztikus, monomániás, túlféltő, projektál és a többi), valahogy az is észrevétlenül belénk ivódott, hogy a kudarcok, sorsok kulcsa a személyiségben, egyéni alkatunkban rejlik.

Azt mondják magukról e boldogtalanok, hogy ők kudarcosak, nincs önbizalmuk, nem látnak tisztán, meg akarnak felelni. Ilyen a személyiségük. Traumáik voltak, az anyjuk, az apjuk, a házasságuk, nem tudták feldolgozni — ők OLYANOK. És ha olyanok, akkor alkalmatlanok is a boldogságra, méltóságra.

Pedig a mozdulni képtelenségük, őrlődésük oka lehet a helyzetük is, amelyben ilyenné váltak. Nyomás alatt senki nem működik jól. A kishitűség, a szexuális fagyottság, döntésképtelenség, társfüggőség, félelmek oka évek óta tartó mikrotraumák sorozata, avagy: egy nagy, egyenletes, elhúzódó trauma. Nem a boldogtalan ember a gyáva, erőtlen. Nem benne van a kulcs, hanem a helyzetekben. Amelyben a hatalom nyomja. Ki van szolgáltatva egzisztenciálisan. Fél. Joggal fél. Mit vársz magadtól egy borzasztó nehéz helyzetben? Egy olyan dilemmában, amelyben egyik lehetőség se jó? Ahol a minimálisan méltó létnek is súlyos ára van? Nem, nem érdemled meg a bántást és az elhúzódó poklot. Nem, nem vagy gyenge, hanem ilyen korlátozott választási lehetőségeket hagyott neked e torz helyzet, amelyben élsz. Ne bántsd magad.

Igen, olyan lettél. De a személyiség rugalmas. Sok minden fog még történni, változni. Keress erőforrásokat. Gyűjts örömöket. Erősítsd meg magad. Légy magaddal gyengéd. Állíts aprókat az attitűdjeiden. Ne hasonlítsd magad máshoz. Se ahhoz, akinek rosszabb — ez különösen romboló, megnyugtatni magunkat, hogy lehetne rosszabb is –, se ahhoz, akinek jobb: ő nem a te helyzetedet éli. Lehet, hogy abban a helyzetben ő össze is roppant volna, te meg nem.

Hogy ismétlődnek a történeteid? Hogy sose tudtál kitörni, sose élted meg a boldogabbik énedet? Már gyerekkorodban is?

Van, akivel szürke kisegérnek bizonyulsz, van, aki szerint agresszív boszorkány vagy, és … közben lehetsz selymes szavú, földig érő hajú tündére egy harmadiknak.

És a másik ok: nem tudnak mihez viszonyítani. A visszacsúszók, amikor a peremről lemállik a kezük, azt mondják: ez csak illúzió, ilyen, amiről az Éva ír, nincs is.

Nem volt még méltóság-élményük. Soha senki nem mondta és pláne nem mutatta fel nekik, hogy az öröm reális és nem tilos, hogy az anyaság nem ekkora szívás, hogy a házasság nem rutin és nyelés. A gyomorgörcshöz meg szépen hozzászoktak. Megfőttek lassan az egyre melegedő vízben.

Az, amiről írok, hogy erős vagy, örülsz, vannak terveid, nem szorongsz, nem bántod magad, elnézed a magad és mások hibáit, becsülöd a saját lényedet, adakozó vagy és ettől egyre gazdagabb, létezik. Nincsen benne semmi különös, abból áll, hogy nem bántanak, és te sem bántod magad, és ettől egyszerre felharsan a benned rekedt sok energia, boldogság-képesség, és ez meggyógyít. Onnantól hetvenhétszer szebb leszel.

El ne hidd, hogy neked ez nem jár. Van élet szorongások és komplexusok nélkül. Van, hogy nem sóvárogsz. Van nem tűrésre, nem behúzott nyakra alapozott élet. Abban is vannak gondok, konfliktus, de erőd is hozzá. Elmúlik a válladról a felleg. Önműködő, egyszerű önazonosság.

Nem tudom, neked lesz-e ilyened, s ha igen, mitől. Tehetsz érte, de nem biztos, hogy a magad erejéből jutsz el oda. Lehet, hogy szerencséd lesz, lehet, hogy túlleszel a saját bénultságodon, egy új tevékenység vagy közösség indít el, vagy találkozol valakivel, aki csodálatos, aki árnyék nélkül szeret, és elröpít oda. És ha megéled, nem lesz már kételyed. Olyan lesz, mint ha álomból ébrednél.

94 thoughts on “boldogság márpedig létezik

  1. Reggeli napköszöntő mantrát szerkesztettem megerősítő szavaidból:
    Ne bántsd magad.
    Lágy magaddal gyengéd.
    Sok minden fog még történni, változni.
    Ne hasonlítsd magad máshoz..
    Az öröm reális és nem tilos.
    El ne hidd, hogy neked ez nem jár.
    Boldogság-képesség.
    Önműködő, egyszerű önazonosság.
    Mély levegő, beszív. Válladról a felleg, kifúj. Hetvenhétszer.

    Köszönöm, selymes szavú, földig érő hajú tündér 🙂 Még most is kell emlékeztetnem magam, és ez éppen jó lesz így reggelre.

  2. “Van, akivel szürke kisegérnek bizonyulsz, van, aki szerint agresszív boszorkány vagy, és … közben lehetsz selymes szavú, földig érő hajú tündére egy harmadiknak.”

    Úgy legyen. Remény reggeli kávé mellé. Azt hiszem, az első legnagyobb lépés az, ha az ember ezt egy pillanatra igazán el tudja hinni, hiába hogy ezerszer visszacsúszott már a peremről. Nagy jót teszel, amikor ezt egy pillanatra elhinted az ember tudatában.

  3. “Az, amiről írok, hogy erős vagy, örülsz, vannak terveid, nem szorongsz, nem bántod magad, elnézed a magad és mások hibáit, becsülöd a saját lényedet, adakozó vagy és ettől egyre gazdagabb, létezik. Nincsen benne semmi különös, abból áll, hogy nem bántanak, és te sem bántod magad, és ettől egyszerre felharsan a benned rekedt sok energia, boldogság-képesség, és ez meggyógyít. Onnantól hetvenhétszer szebb leszel.”
    Ez gyonyoru. Pont ezt elem meg nap mint nap belul harsanyan neveto, pajkos orommel; milyen jol megfogalmaztad. Viszont kellett hozza mindaz, amirol elotte irsz, az aprolekos munkatol a szerencsen at a mindenre elszant (duhodt) batorsagig. Ja, es mindenkeppen fontos volt a hetkoznapi pszichologia, anelkul bele sem tudtam volna kezdeni. Azert csak jok ezek a fogalmak valamire, utana pedig mar a felhasznalon mulik, hogy kifogassa uresednek (jatszma), vagy segitenek lepni, epulni. De minel inkabb intellektualizalodik egy trauma pszicho tudas altal, annal konnyebben feldolgozhato: szerintem ez fontosabb hozadeka ennek a teruletnek.

    • Nem is a pszichológiával van a baj, de még csak azzal sem ,hogy hétköznapi emberek közé is eljutott, hanem azzal, mikor a félreértése párosul a belenyugvás indoklásával.

      • Igen, en is errol irtam, mmint, h az egy lehetseges rossz felhasznalas, h kifogast, felmentest talalnak benne nehanyan. De sztem meg igy is tobben vannak azok, akik profitalnak a tanultakbol. Hihetetlen civilizacios ugras (a mi kulturankban), hogy elkezdtunk befele figyelni, (fel)dolgozni, megerteni. Nem fogja ezt egybol mindenki okosan kezelni, meg vannak a mindenfele “bevonzotta”, “indigogyerek” meg a jatszmas, igazolas-keresos vadhajtasok, mert ugye mindenki a maga szintjen, de sztem ha valami atalakithatja a tarsadalmat es ezzel az egyen sorsat (vagy az egyen sorsat es ezzel a tarsadalmat, egykutya), akkor az a tudatosodas. Es ebben a pszichologia rengeteget segit, azoknak is, akik egyelore csak igazolast keresnek. Hatha egyszer ok is megertenek valami fontosat, pl. ha utanaolvasnak a jatszmazasnak Fromm-nal. Evus is viszi itt a csovat a fejunkben, nagyon jol teszi. Megertjuk, felfogjuk, fogasunk, hatalmunk lesz azon, amitol elotte csak passzivan, aldozatkent szenvedtunk. Minel tobb megkozelitesbol ertunk es elemzunk es latunk, annal jobban hasznaljuk epitesre es tartjuk kezunkben a sorsunk, mar amennyire azt lehet.

        • Nekem egy hasonlat jut eszembe: olyan ez a dolog, mint az orvostudomány, meg a gyógyszerek. A házipatika, szomszédnéni tanácsaival súlyosbítva több kárt okoz, mint hasznot sokszor, de azért az nyilvánvaló, hogy a gyógyszerek mégis hasznosak. Sőt, még csak nem is kell mindennel orvoshoz fordulni, egy kis influenzát tényleg lehet otthon kikezelni.

          • Csak hogy kapcsolódjak a hasonlathoz, gond akkor van, ha a tüdőrák minden szimptómáját influenzaként tekintjük és otthon kezelgetjük vizes borogatással, míg egyszer csak belehalunk. Mert hanem kés alá kéne feküdni és meg kéne rokkani testileg-lelkileg, hogy legalábbis reményt kapjunk a gyógyulásra. És még akkor sem biztos.
            Nagyon okos és művelt barátnőm kérdi tőlem: miért piszkálom az önismerettel? Ő nem akar a saját védelmi vonalából egy centit sem engedni, őt ez védi meg a sérülésektől. Kérdem, nem emészti fel az energia, amit a védelem fenntartásába fektet? Nem, sokkal félelmetesebb, ami amögött van. Többet nem piszkálom, így is, úgy is szeretem.

            • Tüdőrák:vagy nem kemoterápiázik, mert az orvosok csak mérgezik az embert 😦 Ezért írtam, hogy van veszélye is annak, hogy az orvostudomány eredményei is valamennyire kikerülnek a köztudatba.
              Minden embernek vannak elnyomott, tudattalanba merült dolgai, az elfojtás valóban erős, és hasznos énvédő mechanizmus, nem igaz, hogy mindent felszínre kell hozni. Ha az élete működik, akkor lehet, hogy jobb úgy. Az a helyzet, hogy a szenvedésnyomás dönti el, de ha tisztában van vele, hogy van lehetőség megszabadulni a démonoktól, akkor kisebb szenvedés mellett adja rá a fejét.

  4. Nagyon szépen köszönöm!!! Elképesztően fontos témák. Nekem is épp ez a kettő volt annyira nehéz. Nem volt összehasonlítási alapom, csak úgy magamnak és a barátaimnak kellett elhinnem, bízni bennünk,hogy ez így tényleg nem oké. A hétköznapi pszichológia által rámnyomott “minden a te hibád”-hozzáállással is dolgoznom kellett, és kell is még mindig. Most keresem és várom azt, akinek én vagyok a tündére.

    És a közös nevező a két cucc megoldásában főként szerintem a támogató közeg. Annyi-annyi év elszigeteltség és lelki összemenés után emberek, akik szeretnek úgy,ahogy vagyok, és támogatnak, és erősítenek…mint valami gyógybalzsam egy fájdalmas és régóta nem gyógyuló sebre.

    • Saját élmény: megvolt a prekoncepcióm, hogy bizonyos emberek majd mennyire elítélnek. És hihetetlen volt megélni, hogy megértően és támogatóan álltak az életemben történő változások mellé. Meglepetés.

  5. Nekem most az a dilemmám, hogy lehetek-e az az ember,”aki árnyék nélkül szeret és elrepít oda”? Mi van ha az alany ezt nem akarja? Mi van, ha már megpróbáltam, és neki nem sikerült a szembenézés, vagy nem vállalható az eredmény? Kudarcélményem van/volt,és kiszálltam. Úgy érzem, többet ronottam, mind használtam,és azt nem akarom.

    Egyébként én is nagyon köszönöm a leírást. Precíz, mind mindig.

    • Ha az alany nem akarja, akkor hogyan repíthetnéd? Hogyan szerethetnéd árnyék nélkül? Ott csak a te akaratod van, nem? Senkit nem lehet megsegíteni az ő akarata nélkül, semmilyen értelemben.

        • Szerintem betegséget gyógyítani nem a mi dolgunk, nem a pár dolga mármint. Segíthet benne, sok sebet begyógyíthat, de súlyos állapotot nem tud. Csak ha a másik gyógyulni akar, tesz is érte, aktívan, akkor adhatunk neki ehhez erőt, támogatást. Viszont amíg neki nincs szárnya, addig nem repülhet veled, ha meg te viszed, az mennyiben különbözik attól, ahogy a nyúl utazik a sas karmaiban? Az a tény, hogy te jót akarsz neki, nem biztos, hogy az ő számára elég nagy különbség.

          • Az alany, szerintem, bipoláris zavarban szenved….Minderre utólag jöttem rá, többek közt Éva blogját olvasgatva.

            Ezt a betegséget említeni először itt láttam. Ez már akkor történt, mikor a személyes pokla mélyén rettenetesen belém mart, és nem értettem miért…

            A kép utólag ált össze, és nagyon sokat segítettek Éva írásai. Először a “kéreg”, aztán az “utólag minden olyan világos”.A “kéreg” azért, mert az alany gyönörűen ír és a szívemből. Teljesen véletlenül találtam rá a blogjára a neten, bár véletlenek nincsenek, és amit ott olvastam az megerősített abban amit addig iránta éreztem. Szembesítettem, és nekem vállalta magát.

            De aztán jött a személyes pokol – amit én nem értettem meg sajnos csak utólag…..

    • Igen és elképesztően érzékeny. És mennyire hiányzik ez a felütés, ez a hang mindenhonnan, ami tényleg arról szól, akinek szól. Ehelyett mindenfelől az dől, hogyan ásd magad mélyebbre ugyanabban, meg a másik vélt vagy valós igényeiről.
      A szöveget meg bármerre forgatom csillan.

  6. Én elköltelezett pszichodramatista vagyok, de csak tanoncként, résztvevőként, hogy lesz-e belőle szakmai ráhatás, az még kiderül. De nem is ez a fontos, hanem, hogy minél jobban ismerkedem az önismereti módszerekkel, minél kegyetlenebbül tudom a lelkemet felásni, annál inkább elborzaszt, hogy a hétköznapi pszichológia mennyire diszkreditálta a szakmát és annak fontosságát. Tudatos önismereti munkát még csak 5 éve végzek, de soha, egyszer sem ez idő alatt, nem hallottam, hogy valami az én hibám lenne. Sőt, terápiás módszer kizárólag akkor tud hatásos lenni, pontosabban egyáltalán terápiáról akkor lehet beszélni, ha a terapeuta képes átérezni a kliens fájdalmát. A hibáztatás csak nőklapja és hasonlók szintjén történhet, szakember ilyet nem csinálhat, vagy ha igen, akkor nem szakember. Az, viszont, igaz, hogy nincs az a terapeuta, amelyik meg tudja változtatni a férjedet, anyádat, apádat, a szomszédasszonyt, Imréket és Imrénéket. Annyit tud, hogy neked segít távol maradni tőlük, kiszabadulni a “fogságukból”. Kiszabadulni, ha már ilyen szavakat kezdtem használni, a félelemből, görcsből, kudarcérzésből, értéktelenségből, testképzavarból stb. Oh, és nincs garancia. Nem fog a férjed gyakrabban mosogatni, sem figyelmesebb szerető lenni. De lehet, hogy nem is fog érdekelni, mert hetvenhétszer szebb és boldogabb vagy és jön vagy sem, aki ezt észreveszi, de nem számít, mert te már észrevetted. Nagyon nagyon hosszú távon én ezt látom megfontolásra érdemesnek. Pontosítok: a saját életemben ezt látom működőképesnek.

    Nem, nem akarom bagatellizálni azok nyomorát, akik nem tudnak kilépni, akiknek nincs támogatottságuk, anyagilag függenek, nem gondolom, hogy a terápiás önismeret mindenre válasz. De néhány problémára a blogon megjelenők közül igen.

    • Egy dologban vagy felelős. Hogy azon az úton, amiről te is írsz, meg Éva is, elindulsz-e. Nyilván abban is csak részben, millió helyzet van, ahol nincs lehetőség az elindulásra sem. Mindenesetre: ha van lehetőséged, és el is indultál, akkor a terapeuta minden tehetsége és empátiája ellenére csak segíteni tud, elsősorban azon múlik, hova jutsz, hogy te mennyi energiát teszel bele. A pszichodráma erre pont nagyon jó példa: minél többet raksz bele, annál többet tudsz elvinni.

      • Te Laci, szerintem ezt elírtad, de értem, mit akartál mondani: “a terapeuta minden tehetsége és empátiája ellenére csak segíteni tud, ” az ellenére zavart be.
        Közben beugrott a megszólításból eme szösszenet : ” Laci te, Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, ” 🙂

    • Szerintem semmilyen terápia nem helyetesíti a művészetet,az irodalmat.
      Amikor olvasok a pszihodráma szerinti elméletekről,dinamikákról, megtorpanok és nem tudok szabadon szárnyalni Évával.
      Én is olvasok pszihológiát,érdekel is, de az más mint ez a blog.

      • És mi a helyzet a művészetterápiával? 😉
        Egyébként nyilván nem, nem is akarja helyettesíteni, ahogy nyilván a művészet sem a terápiát, bár mindkettő ápolhatja, gyógyíthatja a lelket, de nem helyettesítik, hanem kiegészítik egymást.

        • Eszembe jutott közben, blaci, nem tudom, emlékszel-e, egyszer régen felmerült még itt a blogon a terápia és a blog közti hasonlóság vagy különbség. És akkor is pont veled beszélgettünk érintőlegesen a témáról 🙂

          • Ez a blog időnként egy terápiás felület. Szerintem minden, valamennyire
            személyes blog az, mind a blogger, mind az olvasók számára. Nyilván nem hasonlítható egy “valódi” terápiához. Egyszer olvastam egy olyan véleményt, pszichológustól (persze azért túlzásnak mondták mások, és nyilván túlzás is, de azért elgondolkodni érdemes rajta), hogy akár még egy értő, ventiláló baráti beszélgetésnek is lehet terápiás hatása. Szóval nyilván nem terápia, de a hatása mégis gyógyító.

      • Nem volt szándékom összehasonlítani, sajnálom, ha ez jött le belőle.
        Azt gondolom, hogy a boldogságkeresési- vagy megélési módszerek egyénenként változóak, nem hiszem, hogy lennének egyetemes receptek. Azt is gondolom, ugyanakkor, hogy vannak olyan sérülések, traumák, fájdalmak, amelyek gúzsba kötnek, akadályoznak, nem engednek boldogok lenni, sem találkozni azzal, aki boldoggá tehetne, akivel (vagy nélkül) szárnyalhatnál. Ezeknek a feloldásában a mantrázás, a receptek, a művészet vagy irodalom – szigorúan az én meglátásom szerint – nem elég. Az sem elég, ha hangosan kimondjuk, vagy leírjuk, hogy az apám bántott éveken át. A felismerés, azonban, elég egy tartósabb megoldás keresésére, az igény megfogalmazásánál fontosabb lépés nincs.
        Én egyetlen szerelmemben sem szárnyaltam úgy, mint amikor sikerült egy gyerekkori terhet megfogni, értelmezhetővé tenni, nagyobbik részét kidobni, kihányni magamból, dühöngve, kiabálva, sírva. Az első órában egy méterrel voltam a föld fölött, az első napokban fél méterre, aztán hónapokig centivel. Mire visszaértem, csak annyira kellett a szilárd talaj, hogy újra elrugaszkodjak, dobigáljam tovább a homokzsákokat, amelyek akadályoznak a lebegésben. És jobb lett a szex, de ez csak járulékos eredmény.
        (hajaj, nem szoktam én ilyen költői lenni :D)
        Egyszóval, csak arra akartam reflektálni, hogy a pszichológia egyrészt sokkal több, mint ami a hétköznapiból kiderül (nyitott ajtókat döngetek, ne haragudjatok), másrészt, hogy van amikor a boldogság útjában álló akadályok nagyobbak, mint amit pusztán szavakkal el lehetne tüntetni. De ez nem kicsinyíti vagy kérdőjelezi meg sem a poszt erejét, üzenetét, sem az irodalmat, művészetet, sem az egyéni módszereket.

  7. Ettől a témától mindig gombóc nő a torkomban és kerülget a zokogás. Állandó fájdalom van a testemben, mint ha összevertek volna. Persze önuralommal, figyelmem irányításával “eltűnik”, de ha fáradtabb vagyok, azonnal érzem, hogy az élet összevert és nem, nem tudok regenerálódni. Néha az az érzésem, hogy a jövőbeli énem elől szívom el az erőt, hogy a jelent túl tudjam élni. És potyognak a könnyek…

    • Kuvik, te mindig olyan megrendítőket írsz. Amikor dark vagy és én időnként akaratlanul elmosolyodok, akkor is megrendülök tulajdonképpen. Semmi értelmes mondanivalóm nincs, csak jelezni akartam, hogy figyelek 🙂

    • Először is én is köszönöm az írást! És nem tudom, hogy bármiben segít-e, Kuvik, nekem a Mérgező szülők című írás segített még rengeteget. Igaz, hogy párkapcsolatokról, az önbecsülésről beszélünk, de az is talán ott kezdődik valahol… nem biztos, de hátha rajtad is lendít valamit.

      • Köszönöm, hogy vigasztaltok!
        Ismerem az ajánlott könyvet, de nem igazán fog segíteni, mert tisztán látom a múltat, rég felismertem, hogy milyenek a szüleim, mit miért tettek. Nincs bennem harag irántuk. Lehet, hogy nagyon mélyre süllyedve ott ég az örök neheztelés, amiért létrehoztak fölöslegesen, de ezen már nem nagyon tudnak változtatni, és nincs is jelentősége az ezen való őrjöngésemnek, hiszen olyan rövid az élet, hamar vége.
        Ami állandó emlékeztetője a gyermekkoromnak, hogy gyakran fázom, a testem és a lelkem is.

        • “Nincs bennem harag irántuk.” Nekem akkor lett jobb, amikor a harag is megjött irántuk és aztán akkor a legjobb, amikor ezt be is csatornáztam feléjük. Azóta nem fázom.

          • Valami ilyesmire gondoltam, Kalüpszó… Ha azt fejezed ki, Kuvik, hogy felesleges vagy, akkor mintha még nem tisztult volna ki valami. De tudom, hogy hiába beszélek. Ha lent vagy az alján, lent vagy, és kész. Lehet, azért mégis jót tenne egy dühödt tombolás. De ez halászás a zavarosban, nem ismerlek, nem tudhatom, merre tartasz igazán belül.

            • Sehová se tartok, körbe-körbe járok. Nincsenek útjaim kifelé önmagamból. Nem látom, hogy bármi is várna rám. Pedig néha hajlandó vagyok meredekebb dolgokra is, ha már nagyon erős a menekülési vágy, hogy aztán elkerülhetetlenül összeomoljak. Most mit ragozzak rajta, tényleg felesleges vagyok.

            • Na most remélem, jó helyre írok. Ne ragozd. Azt hiszem, engem is elönt olykor ez a hullám, nekem nem a felesleges szó jut eszembe, hanem mondjuk a féreg – ezzel becézgetem magam. Viszont elmúlik szerencsére. Mert beszélek róla és már vannak barátaim, akikkel lehet. És pl nem anyámmal…teljesen felesleges. Na az az. Amit akarok írni már végre, hogy elhitették veled ezt. És azért jobb volt nekem is elmenekülni helyzetekből és azt mondani, egy féreg fos vagyok, mert féltem, hogy ha odaállok, akkor el fognak utasítani, utálnak, leköpnek. És amint ezt meg tudtam beszélni olyan barátommal, akivel összevesztem, csak azért, hogy nehogy leköpjön, máris oldódott az egész. Ő egy jó (nem sztár) pszichológus, tehát ez egy szerencsés helyzet volt. Elmondta, hogy ez a oka, hogy befordulok. Mert rettegek attól, hogy utálnak. Ehh, bocs, lehet, teljesen másról beszélek, csak úgy segítenék…miért akarunk mindig segíteni? 🙂 Ja és képzeld, nem utálnak .. azt hiszem, nem vagyok féreg.

            • Sarlónak: Azzal vigasztalom magamat, hogy elképzelem a halálomat. Kimegyek az egyik kedvenc helyemre, sehol senki és eltüntetem magamat.
              Sok mindent kipróbáltam, hogy megragasszam magamat, de semmi sem használt.

            • blaci200-nak: Senkit sem érdekel a dühöm, vagy ha kifejezem nem tetszésemet, legyintenek, hogy egy hisztis, élhetetlen, bolond picsa vagyok, akit jobb elkerülni és milyen hálátlan, holott mennyi segítséget kapott és valójában hálásnak kéne lennie, amiért a társadalom, mások nyakán élősködve kényelmes(?) élete lehet. A dühömet magamban hordom és önpusztító gondolatokat tenyésztek rajta.

              • Kit érdekel az ő véleményük? Hogy mit gondolnak a dühödről? Te mit gondolsz róla, te jogosnak tartod? Csak ez számít. Meg akarod-e, meg mered-e élni. Úgy is megélheted, hogy nem is mondod el nekik. Vagy megírod, vagy otthon kitombolod magad, vagy épp elmész egy erdőbe, és ott ordítasz jó sokat (az őzeket zavarni fogja, de nem nagyon, odébb mennek, van helyük).
                Az, hogy még mindig téged hibáztatnak, csak őket minősíti.
                Szerintem itt többeket is érdekel a dühöd. Engem biztos.
                Az önpusztító gondolatok lényegében mindig az önmagad ellen fordított agresszió következményei. Lényegében épp azt erősíted, amit Kalüpszó és Sarló is írt.

            • de van, amikor egyszerűen nem megy a haragvás vagy a düh. én pl. ilyen vagyok, ezeket egyszerűen nem érzem, vagy nagyon-nagyon ritkán. “helyette” végtelenül mély szomorúságot érzek csak. az exem, aki amúgy elég csúnya dolgokat művelt velem (lelkileg), a szakításunkkor próbált rávenni arra, hogy haragudjak rá, legyek dühös, üssem meg (történjen már valami). nem ment, pedig ésszel lett volna rá okom, hajaj. (most olvasok egy könyvet (A tehetséges gyermek drámája), ami ad egy lehetséges magyarázatot arra, miért van ez így.)

              • Nem tudom, ilyet még nem láttam, tényleg. Kérdezem, nem lehet, hogy nem engeded meg magadnak a dühöt? Akár azért, mert nem volt szabad gyerekként dühösnek lenned (A tehetséges gyermek drámája is utal erre, mármint nekem)?

                • gondolom, így működik, de olyan szinten van, hogy most nem tudom befolyásolni. olyan hasonlatot tudnék mondani, mintha megvakultam volna: ugye, hiába akarnék látni, ez nem csak úgy megy, hogy akarom. bár mindenféle könyvek szerint az én állapotomat vissza lehet fordítani, talán így is van, nem tudom. egyelőre ellenirányban ható folyamatok vannak az életemben. (de érzem én is, hogy bennem maradt valami, és ijesztő arra gondolni, hogy ha egyszer átszakadnak a gátak, akkor mi fog történni.)

                • Remélem, az ellenirányú folyamatokat mielőbb le tudod állítani, vagy kilépni belőlük. A gátak bizony olyanok, hogy ha túl nagy a terhelés, átszakadnak, ezért jobb, ha inkább megpróbáljuk őket tehermentesíteni.

            • Lényegtelen a téma további körüljárása. Az eredeti élményt, hogy “senki sem ért, egyedül vagyok, hibás vagyok”, semmi semmi sem tudja felülírni bennem. Pedig próbálkoztam mindenféle módszerrel.

        • Hú, most én is nagyon zavarosba nyúlkálok, sőt, csak egy érzésem van: az örök neheztelés, hogy létrehoztak fölöslegesen, az biztos? Hogy azért van a neheztelés? Nem azért, mert nem szerettek, mert nemtudom? Hogy elhitették veled, hogy felesleges vagy? (Dehogy vagy felesleges. Vagy akkor mindenki az – de és akkor mi van? Miért kellene az egésznek célja legyen?)

  8. Szerintem is nagyon szép ez az írás, nagyon szeretetteljes és igaz.

    Én azon gondolkozom most, hogy vajon honnan tudtam én mindig is a szívem mélyén, hogy ez így van. Hogy valóban van boldogság, és azt is, hogy nekem is szabad boldognak lenni és nincs olyan, hogy nem jár még az esélye sem… Pedig nem ezt láttam magam körül, bár tény, hogy a családunkban volt valami őserő, mégis tele volt a környezetem boldogtalansággal… Néha arra gondolok, hogy sokat számított, hogy rengeteg mesét, fantasyt és romantikus történetet olvastam, amelyek mind arról szóltak, hogy boldogság márpedig létezik.

  9. Jó lenne levetkőzni hogy majd akkor leszek boldog ha… és jön a lista. Mint ahogy a testemnel is felismertem hogy nem akkor kell bikinit hordani és szép ruhában járni es elfogadni magam ha majd… hanem most. Ébresztő ez az írás. Ahogy tavaly óta bikinit is hordok.

  10. Köszönöm, Éva!
    Igen, márpedig létezik…bár mostanában, hogy hetek óta belepörgetem magam egy zsibbasztó, bénító szorongásba, elég nehéz, de vannak helyzetek, emberek amik és akik az örvényen kívül elkapják az ember grabancát, talpra állítják…és utána már csak a vegytiszta mosolygás van:-). És onnantól tényleg felharsan a bennrekedt minden.

  11. Ó, édesjóistenem. Hát ez most nagyon, bele a közepébe.
    Olvasgattam a napokban régebbi bejegyzeseket es hirlando kommentelte valamelyikhez, hogy írsz néha olyat, hogy az ember megnyugszik tole, jolvanakkor, nem vagyok ufo, amit erzek jogos, mas is ismeri ezt, es tenyleg ez van velem most, de jó, hogy ezt te így meg tudod írni:
    “abból áll, hogy nem bántanak, és te sem bántod magad, és ettől egyszerre felharsan a benned rekedt sok energia, boldogság-képesség, és ez meggyógyít”, hogy nem bántanak, hát itt bőgök most ezen, mert muszáj, mert tényleg olyan ez, hogy elnyomás alatt lófaszt se virágzol, elnyomás alatt túlélésre kell minden energiamorzsa…és a pillanat, amikor ez a bántás már nincs, a lassan ocsúdó tudat, hogy nem kell már összeszorított gyomorral létezned minden kibaszott nap….észreveszed lassan, hogy süt a nap, hogy van élet, hogy lehet mélyeket lélegezni, ráérősen, szorongás nélkül.
    Nekem sokára lett újra energiám dolgokra, sokára mertem újra kirobbanóan örülni az életnek, kellett az idő, hogy elhiggyem, hogy tényleg, hogy jobb lesz….hogy akkor talán végre lehetek boldog is akár.
    Mondjuk, hogy kászálódom ki a szarkupacból, még azért van dolog bőven, de nagyon-nagyon figyelek már, hogy senki és semmi ne rántson vissza a pöcegödörbe.
    “Légy magaddal gyengéd.” oké, ezen is kellett most sírni, hát mennyire nagyon így van ez.
    én most már gyengéd vagyok, elnéző és megbocsátó ezzel a kedves kis lénnyel, aki én vagyok, de kőkemény melóm van benne. A “mindenért te vagy a hibás”programot kiirtani a gyökérkönyvtárból, nem volt egyszerű.
    Hálás vagyok, köszönöm Éva, szerintem sokszor előveszem még.

  12. Bizonyám. A mátrix nem enged. És közben tolvajok, sikkasztók, pornósok, ingyenélők főműsoridőben. A nép pedig fogyaszt tovább – bármit. Csak tálalja más. Abszurd az egész. Komédia.

  13. Köszönöm, ez a poszt most nagyon kellett! 🙂

    (Hogy tudok-e vele mit kezdeni, az más kérdés. A környezetemben a kérdéseimre a válasz szinte mindig ugyanaz: “Te akarsz túl sokat, vagy nem tudod mit akarsz, miért nem örülsz annak, ami van, hova mennél tőle, mihez kezdenél egyedül, te is hibás vagy, sosem hallgatsz ránk, folyton csak panaszkodsz, nem teszel semmit magadért, menj gyakrabban pszichológushoz, lehet, hogy mégiscsak gyógyszert kéne szedned, eleinte fogd be a szád a munkahelyeden, -mondjuk sajnos ebben van valami, de nagyon nehéz, lélekromboló-, ne akarj rögtön összeveszni a gyerek óvónőjével, te túlzod ezt el, nincs a gyereknek semmi baja az óvódában, nem annyira elviselhetetlen a lakókörnyezet, szedd össze magad, szedd össze magad, hányszor mondjuk, hogy szedd össze magad!! Fáradt a párod is, legyél megértő. Ne mindig csak magaddal törődj, mindig csak a magad boldogságát hajkurászd. Egy nő nem lehet ilyen önző, főleg ha gyereke is van már. Nagyon nehezen elviselhető vagy, csoda, hogy még veled van a párod. Az viszont nem csoda, hogy ki van már tőled borulva.”
    Te mást mondasz. De amit mondasz, az a környezetem szerint romboló. Iszonyú nehéz szembe menni mindenkivel, amikor ezt sosem csináltam. Amikor fáradt vagyok és legyengült. Amikor mindezek ellenére mégis elindítottam a 2. gyerek projektet, mert azt hittem működni fog. Vagy mert nem érdekelt, hogy működik-e. Vagy mert hülye vagyok.
    Azért vannak a két lista között hasonlóságok. Lehet, hogy eleinte azokra kéne koncentrálnom.)

  14. Visszajelzés: nem akarok sérülni | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: miről maradtál le? | csak az olvassa — én szóltam

  16. Ez megint nagyon ül. Nem csak az ilyen posztokért járok ide, de ez is egy tipikus itteni képlet, ez az őszinteség, miközben levegősség és béke is van benne.
    Gyakorlati kérdés: pont ma írtam egy kis gondolatfolyamot változásokról, nekibátorodásról, elgyávulásról, és most esett le, hogy van benne egy – elég hosszú – rész, ami akár erről a posztról is eszembe juthatott volna. A méreteinél és a “kész szöveg” voltánál fogva viszont inkább írnék belőle egy posztot, nem pedig idehánynám egy kockába az egészet. Odaszerkeszthetem ennek a posztnak a linkjét, hogy _ehhez_ a poszthoz, vagy _erről_ a posztról (link) jutott az eszembe.

  17. Visszajelzés: Calealenta

  18. Visszajelzés: lehúz | csak az olvassa — én szóltam

  19. Visszajelzés: szorongó | csak az olvassa — én szóltam

  20. Visszajelzés: örök hajsza | csak az olvassa — én szóltam

  21. Visszajelzés: a csodálatosan önműködő vágy | csak az olvassa — én szóltam

  22. “’Depressziós vagy? Nem, elnyomott’ (’Are you depressed? No, I’m oppressed’). Ez első ránézésre összecsengeni látszik a kritikai pszichológia azon meglátásával, miszerint a mentális betegségek okai nem a társadalmi kontextusából kiragadott egyéni pszichében keresendők (ami a mainstream pszichológia megközelítése), hiszen az egyéni psziché a társas-társadalmi környezetével párbeszédben formálódik, annak ’megbetegedései’ a közös – társadalmi – problémáink egyénivé válásának lenyomatai. Azonban ettől még a probléma belekerül az egyéni pszichébe és az egyénnek a társadalomban való könnyebb boldogulás érdekében érdemes lehet foglalkoznia vele. Azaz az egyénit és a társadalmit kölcsönhatásukban értelmező párbeszéd valahogy így hangzana: ’Depressziós vagy? Igen, ami nem független attól, hogy elnyomott vagyok’.”

    http://tranzitblog.hu/hogyan-rantsd-magad-minel-melyebbre-tutorial/

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s