önsanyargatás

Elolvastam Lionel Shriver Nagy testvér című könyvét is, és megrázó, kettőig fennmaradós olvasmányélmény volt. Ha emlékeztek rá, ő a Kevin szerzője:

beszélnünk kell a regényről

Erről a könyvről ismertetőt olvashatsz például itt.

A Kevint meg sem közelíti az új regény (ahogy Sofi Oksanen későbbi regényei is csak árnyékai a Tisztogatásnak), de Shriver annyira éleslátó, tabutlan, sokszínű, eszes író, ráadásul hatásos vég-fordulatokkal is operál, hogy emlékezetes agykaland ez a könyv is. Van itt is miféle többszörös pokolba betekinteni, a csattanó pedig az egész sztorit átértelmezi. Úgy tudom, családi történetet dolgoz fel, aminek a kíméletlen megírásáért meg is orroltak az idén hatvanéves írónőre. A néhol döcögő fordítás, egy-egy félrefordítás és a bosszantóan hanyag korrektor ellenére van jó pár aranymondássá merevedő mondat az emberi kapcsolatokról, a társadalmi mechanizmusokról, a középnyugati állam és a két felvágós nagyváros légköréről, az evés jelentőségéről, a hétköznapi életről és a sztárságról, a kemény munkáról és a csillogó ambíciókról, a lojalitásról, a szülői feladatról, a középsőgyerek-szindrómáról, a házasság árnyaltan bemutatott részleteiről, a testképről, az anorexiáról… messze nem csak az extrém kövérség és a fogyás a téma.

Az viszont nekem ebben az amerikai verzióban nagyon is ismerős, a rátelepült iparral egyetemben, egyrészt a sokat emlegetett Peter Attia (eatingacademy.com) munkásságából, másrészt az amerikai fitnesztrendek (bodybuilding.com) követéséből; a kövérségbe és passzív életmódba vivő-benne tartó specifikus tényezők újságírói aggyal megérteni vágyott okai miatt, és főleg azért, mert egy időben sokat olvastam olyan nők blogját, személyes megéléseit, akik 50-70-90 kilót adtak le (például Jent, Brooke-ot, Simone Andersont és mostanában Andreát).

Nem akarok spoilerezni, és különösen a megdöbbentő csattanót nem árulom el – aki nekem próbálja a sztorit (filmet, regényt, pláne színházielőadás CSELEKMÉNYÉT) elmesélni, poént előre lelőni!, azt olajban főzöm, méghozzá konfitálási hőmérsékleten, és nem HA, hanem MERT én vagyok a belügyminiszter.

Szóval, spoiler nélkül, van benne egy szereplő, a férj, Fletcher, akiről az ismertető alatti kommentekben azt írják, hogy ő a másik véglet: a kórosan elhízott címszereplő ellenpontja, az önsanyargató, és hogy oké, hogy a teste rendben van, de ő is pszichésen beteg.

Mert mit csinál a negyvenhat éves Fletcher?

Korán kel. Elmélyülten dolgozik. Nem eszik tejterméket, zöldséget meg barna rizst eszik, és autoriter, részben passzív-agresszív eszközökkel lép fel a gyerekei pizza- és (rósejbninek fordított) sültkrumpli-evése ellen.

Biciklizik, kb. úgy, mint Peter Attia: sokat, terepen, időre, naponta.

Nem kövér.

Nem egy kellemes ember, régimódi is, ami a nemi szerepeket és a házastárs kötelezettségeit illeti, viszont becsületes, és – szerintem – igaza van. (Olvasd ezzel a szemmel is, ha kézbe veszed: igaza van-e Fletchernek?)

Nincs oka hazudozni, alakoskodni, vllalásaiban helytáll, és bár itt a feleség a mindenki Dagobert bácsija, mégsem olyan pofátlanul éli fel mások erőforrásait, mint a többiek.

Én ezt nem értem, ez hiszti.

Nem csak a kommentelők ábrázolják így, Shriver maga is az önkínzás karikatúrájának, örömtelen torzképnek szánta az egyetlen normális testsúlyú szereplőt, kényszeresnek, könyörtelennek, vonalasnak láttatja. A kövérség nagy témájában az ő biciklizésén kívül a sport séta és némi hosszútávfutás képében jelenik meg, ahogy azt sem tudjuk meg, miféle sztáratléta volt hajdan Edison (magyarul: élsportoló). Százhetve féle élelmiszer és ételköltemény jelenik meg a szövegben, több tucatszor leíratik a kalória szó, de fogyis proteinporról is több szó van, mint izmokról, mozgásfajtákról, és semmilyen módon, sehol nem esik szó a sport élvezetéről, senkinek nincs testtudata, fejlődése, kényszeresség nélküli mámora. Opcióként sem merül föl, mit dob az emberen mentálisan, közérzetileg, ha használja és fejleszti a testét. Nem, az öngyötrés, isten őrizz!

Fletcher nem álomtestet akar, nem páwáskodik a gym tükrében, csak ellenáll a masszív elhízási és mértéktelenségi népszokásnak. Nekem döbbenet, hogy ennyire extrémnek számít a napi, ráadásul feszültségoldós bringázás. Hogy az számít normálisnak, aki csak nyaraláskor tollasozik, évente egyszer síel, vízibiciklizik.

Az számít önsanyargatásnak, ami ismeretlen neked, kedves olvasó. Amiről úgy képzeled, hogy te azt nem élveznéd, tehát hülyeség, valóságos pszichés zavar. Ítélsz és stigmatizálsz, így lesz igazad. Addig se mozdulsz meg. A probléma borzalmas, vízszintes, végtelen egyenesére elkélne a merőleges tengely, és az nem más, mint a testélmény, a legsajátabb öröm, az ideológiákkal nem terhelt mozgás.

Ma este megnyitottuk edzéstárs-olvasó-barátnővel és Eddel a John Reed termet, kúl volt, nagystílű, én ilyet még nem láttam, most egy ideig ott is fogok edzeni. Írom a vagyon-gyerek-életfelezési posztot is, és lesznek új rövidek!

30 thoughts on “önsanyargatás

  1. Köszönöm, ezt nagyon fontos olvasnom, mert én végigfészkelődtem a könyvet, és én sem akarok rontóc lenni (tudom, ne akarjunk erőltetetten lefordítani kifejező idegen szavakat, de ez nekem pont tetszik), de majdnem a falhoz csaptam a könyvet, amikor Fletcher “belátja”. Annak ellenére, amilyen elváró és vonalas a fickó, igen, én gondolkodás nélkül rávágom, hogy igaza van, neki van igaza. Ráadásul amit a nő a kiránduláskor művelt, az szerintem kifejezetten érzéketlen és szemét, és az értetlenkedése meg külön irritáló.
    És ezért rak helyre igen sok mindent a befejezés.
    Nagyon jól megfogalmaztad, hogy a sport mint olyan, a test használata menniyre nem (illetve torzul) jelenik meg, ezt nem is szeretném tovább ragozni, csak megemlítem, hogy én is érzékeltem.
    Nagyon különös és dühítő, ugyanakkor ismerős volt nekem, ahogyan Fletcher ellen fordul a közhangulat a bútortöréskor. Arra emlékeztet ez, ami nemrég a Tess Holliday-poszt alatt merült fel: ha van valaki, akinek valami konszenzusosan “nehéz”, az többnyire megengedhet magának olyasmit is, ami tényleg határsértés és a másik embert sérti vagy bántja, de a nehézségére hivatkozva, többnyire bűntudatból őt kell megérteni és még külön sajnálni is, és akit a sérelem ért, az ne említse, mert akkor ő lesz a könyörtelen és az érzéketlen. Én ezt inkább úgy ismerem, amikor van a társaságban valaki, aki nyugodtan sértegethet boldog-boldogtalant, meg követelőzhet, meg sértheti meg durván a többiek intim szféráját, mert “neki nehéz”, és “szörnyű élete volt”, és “nem akarta”, “nem úgy értette”, “nem direkt volt”, és ha nem “nézed el neki”, akkor te vagy a szemét.
    Egyáltalán, nagyon kényelmetlen olvasmány volt, úgy értem, úgy kényelmetlen, hogy el fogom még jó párszor olvasni. E-könyves társaim, a book&walk árulja az e-könyv változatot, máshol nem láttam.

    • SPOILER
      “amikor Fletcher “belátja”” de hát az fantázia, ez a lényeg. Nem realisztikus. az egész parti annyira rózsaszín, hogy az már fáj, és a parti vége meg azt szolgálja, hogy P. azt érezhesse, ő ennyire fontos, érte így állnak bosszút.

      (Engem nem főz senki olajban, ugye.)

      • Bezony, azért mondtam, hogy a vége sok mindent helyretett. De amíg odáig eljutottam… váá, egyre jobban utáltam azt a nőt. Egyébként ez köthető az ilyen Twilightok sikeréhez is: a regények nem szólnak másról, mint hogy a sematikus főszereplőnő, akibe simán beleképzelheti magát az egyszeri Szívhang- és L. M. Montgomery-fogyasztó, mennyire fontos mindenki másnak. Na, itt most nem olvasott, hanem… De nem akarok olajban főni.

          • Igen, ezért érdekes, hogy a végén kibújik a szög a zsákból: igazából az egésznek a lényege nem is a bátyja, hanem sokkal inkább a saját énképe. Hogy a fantázia nem a tiszta önzetlenségről és a testvéri szeretetről szól, hanem egy vágyott énképről, amely önzetlen ÉS ezt mások is mennyire elismerik. (És önzetlenség-e, ha azért vagyunk önzetlenek, hogy mások elismerjék? Vagy ez pont a mártírság?)

            • Hát azért ami ott le vagyon írva, az van akkora szívás, hogy ezt már inkább ne kérdezzük meg. Nem tudom, feltűnt-e, de mindent P. fizet, mindkét házat, kaját, mindent.

              Viszont nem derült ki a következő projekt, pedig nagyon vártam.

              • Fú, igen. Meg az a napi két adag por, én még nem is hallottam ennyire radikális fogyókúráról, nemhogy orvosi ellenőrzés nélkül belevágni. (Az egyszer elmegyek a háziorvoshoz nem nevezhető annak.) (Mondjuk a végén meg a háziorvos úgy van megemlítve, mint akinek a páciense hogy lefogyott és ez az ő sikere. Öööö…)

                • Befekvős kilinikákon (“rehab”) szoktak 500 vagy zéró kalóriás diétákat is csinálni, ha extrém a túlsúly. de tényleg elég mesebeli. Négy tasak, 580 kalória, de akkor is.

          • Nekem egyébként egyből a Vágy és vezeklés jutott eszembe, bár ott a fantáziában egy kicsit megbűnhődik a lány (de mondjuk azért nem nagyon). Itt viszont lényeges, és beszél is róla, hogy önmegnyugtatásképpen azért a fantáziában sem sikerül végül is.

  2. Olvastam Shriver összes magyarul kiadott könyvét, de ez tetszett a legkevésbé. És nekem pont nem jön be a vége. Nem nagyon tudom leírni, mért nem, mert csak spoileresen lehetne.
    A testvéri viszony szempontjából volt számomra a legérdekesebb a könyv. Fletcher meg szerintem rosszfej: a testvéri kötődés valóságát tényleg nem érti egyáltalán.

    • Elviszi a fókuszt egy hirtelen kameramozdulattal a kövérségről, evésről, fogyókúráról arra, hogy mit tehetnénk, mi volna a dolgunk a testvérünkért, mennyire kellene/lehetne a megszokott szerep és feladatok ellen lázadni, és átírja az egész regény témáját. Illetve hogy P., aki egy középsőséggel és középszerűséggel küzdő valaki,
      arról fantáziál, hogy ekkora szerepe van, lehet az imádott báty életében, és a férje ennyire pitizik az ő visszatéréséért.

  3. Fletcher nekem azért lesz érdekes, mert az erősen kényszeres volt férjem is egészséges életre és zsírtalan testre törekedett , és ettől fizikailag tényleg jobban volt. Öröme viszont nem volt sem a mozgásban, sem az ételekben, csak a dolog kontrollálhatósága okozott neki jó érzést. De ezzel együtt is sokkal jobb úton járt , mint én a feszültség miatti csokizabálással, ami szintén nem volt öröm.
    Most 8 kg-ot fogytam szénhidrátszegény étrenddel, nem önsanyargatás, érzem, ahogy a testem megkönnyebbül , és nőtt az izomtömegem. A mozgást mindig élveztem, nem értem, miért lemondásként jelenik meg mindez a linkelt kommentekben. Talán azért, mert a fegyelemhez negatív tartalmat szokás társítani, pedig az önfegyelem fontos és hasznos.

  4. Ők (a lusta oldal, mondhatom így?) úgy látják, magunkat gyötörjük. Én úgy látom (például abból, ahogy folyton a formásakkal-mozdulókkal vannak elfoglalva), őket gyötörjük.

    • Nagyon pontos vagy, és engem pont ez irritál, ahogy megmagyarázzák nekem, hogy ez nem öröm, ezt csak bemagyarázom, mantrázom. Pedig projektálnak: ők borzadnak az izzadástól, erőfeszítéstől, mindentől, amiben nem rutinosak.
      Válallom: bizonyos mértékig (nem intenzíven és nem is folyamatosan) addiktív személyiség vagyok.
      Ennek torz következményeitől az óv meg, hogy még erősebben vagyok örömelvű, hedonista, és nagyon élvezem azt, ami határátlépés, zúzós tevékenység.

      • De jó, hogy ezt írod. Az egyetlen elképzelhető üzemmód, nem? Ha imádom, túlzásba viszem, naná. Csak az állít meg, hogy tudom, ha holnap, holnapután megint akarom, nem halhatok ma bele.
        (Különben meg hadd magyarázzuk már be, na. Meg mantrázhatunk is.)

        • De ők azt gondolják, hogy ez szar, és azért kell nagyon mondogatni, meg divatból, illetve fölöttük aratandó fölényből, hogy jó. Pedig ez érzetnek, magányban és hormonális.testi hatásaiban is jó. Hát még az eredménye!

            • Hát ja, csak eleinte én se láttam magam, csak csináltam, és akkor bántottak meg firtatgattak direkt. A másik, az eszmék: magammal is meg ellenem is az a vád, hogy ha sport és kitartás, akkor nem vagyok közösségi, elfogadó, feminista, hanem elitista vagyok. Mindenki nagyon akarta, hogy neki legyek a külön bejáratú önigazolás, ugye, de én nem akartam az lenni, nagyo hazabeszélt mindenki, és úgy követeltek elfogadást, hogy közben ócsároltak másokat.
              Amiről szó van, az a médianyomasztás, szépségfétis. Én sem szeretem a szépségnyomasztást, nem is engedek neki, szőr, szemöldök, saját mell a helyén marad, és a jó közérzet a fontos. De attól még nem akarok úgy kinézni és olyan életminőséget, mint azoké, akik jellemzően olyan nagyon tiltakoznak a médianyomasztás, anorexia ellen, mert kilóg a lóláb, és mert félnek szembenézni, és lusták. A szépségnyomasztás kritikája is más volna egy testét használó, tudatos, mozgó, józanul táplálkozó világban. Korántsem kockahasról meg vékonyságról van szó.

          • Érdekes ez, mert ilyen esetekben mindig arra a csodás belső ragyogásra (vagymire) hivatkoznak. Mint a külcsín ellentétére. Természetesen ezek csakis vagy-vagy alapon fordulnak elő. Nekem sose sikerült még megfigyelnem különösebben értékelhető belső ragyogást, bármilyen büszkén elhanyagolt alanyt vizslattam. Persze, nem vizslatok folyton. Mondhatni, ritkán vizslatok.

          • Igen, ezt most muszáj lesz megint elolvasnom, köszönöm!
            Emlékszem évekkel ezelőtt, a MOM-ban egy 2-3 éves gyerek ordított babakocsiba kötve a pénztárnál. Ketten tartottunk abba az irányba, én, és én azért minding pipec voltam, na. (Vagy hogy mondjam ezt normálisan?) Meg egy másik nő, aki nem annyira. Megdöbbentő volt, mert egy egész SPARnyi ember volt ellenem, komolyan. Aztán mikor kiderült, hogy nem én vagyok az anyuka, akkor egy szusszanatnyi meglepetéssel elillant a gyűlölet. Egy nem pipecnek meg volt engedve az ordító otthagyott gyerek. Buda, huszonegyedik század.

          • Mindenesetre nekem most nagyon jó kedvem lett itt és ezt dúdolom, úgyhogy most hálából megszerenádozlak téged is:

            Ez fölséges élet,
            Ez férfihez illik,
            Ez edzi az izmot
            És jókedvet ád,
            Ha visszhangot vernek
            Az erdők, a sziklák,
            Hej, szebben és vígabban
            Cseng a pohár.
            Ho tra la, la, la.

  5. Fletcher olyan emberként jelenik meg, aki nem leli örömét az egészséges életében. Egyfajta lázadás ez a részéről – részben jogos -, de azért irritálja a gyerekeit és a feleségét, mert sértődött prófétaként passzív-agresszíven és tüntetően tolja az orruk alá az életmódját, ami – nekem is úgy tűnik – csak részben választás a részéről. Eleinte talán az volt, de a kényszeresség és a sértődöttség egyre inkább teret nyer a viselkedésében. De a székösszetöréses részben igaza volt. Összességében nekem eléggé gyerekes figurának tűnt, de az egész könyvben nem találtam egyetlen szimpatikus szereplőt sem, legalább nem lógott ki a sorból:-)

  6. ‘Nem csak a kommentelők ábrázolják így, Shriver maga is az önkínzás karikatúrájának, örömtelen torzképnek szánta az egyetlen normális testsúlyú szereplőt, kényszeresnek, könyörtelennek, vonalasnak láttatja.’

    Ez szerintem annak a mainstream és emiatt éppen butuló trendnek az egyik kivetülése, amiben mindenkit (mindent) mindig minden körülmények közt el kell fogadni. Aki nem hajlandó, az öngyötrő, sőt, akár kirekesztő, stb is lehet nagyon hirtelen.
    Nekiállok, elolvasom.

    • Köszi, nincs rá szükségem, kaptam bevezető platina bérletet három hónapra, ez a meghívás része volt.
      Szerencsére a szabad munkarendem lehetővé teszi, hogy több helyre is járjak.
      Ha támogatnád a blogot, akkor azt a Paypalon teheted:

      Itt a bal szélen: Donate

      Köszönöm!

    • Én attól tartok, hogy neked a Reedben is lesz nemsokár 2457 ismerősöd, akik azt fogják állítani, hogy én gáz vagyok. 🙂

      A visszajelzések nem ezt igazolják.

      Meg tudod mondani, mi zavar a viselkedésemben annyira, hogy az megér neked annyit, hogy megkeresd a blogom végigolvasd a bejegyzéseimet, és névtelenül írjál szemétségeket?

      És hogy miből godolod, hogy ez nem téged minősít, akárki is vagy?

      Lehet, hogy figyelmetlen voltam, elvittem előled az utolsó törülközőt, vagy nem tudom, ez esetben szeretnélek megkövetni. De gyanítom, nem erről van szó.

      Hanem hergelt, hamis netes agresszióról, amelynek indíttatása leginkább a “blogolásból előbb összejött volna” (ti. az ötszobás tóparti ház ára) (tényleg, miért nem hétszobásat írtál?) részletekből derül ki.

    • Biztos nem ismered még az eljárást :).
      Minden görény, aki nyomasztó, megfélemlítő légkört próbál teremteni, vagy úgy próbálja beállítani, hogy az én hibám, ha “utálnak”, én vagyok az oka annak, ha bántanak, vagy irigykedik, satöbbi (vagyis hát, te), úgy jár, amikor ide ír, hogy kap egy választ, ha van kedvem épp, aztán a többi kommentje olvasatlanul a lomtárban köt ki. Csak hogy ne nagyon strapáld magad. Sok rossz tulajdonságom van, de kíváncsi nem vagyok, nem engedek szemetet az agyamba.

  7. Visszajelzés: csakazolvassa szabadságon | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s