önelégedetlen

melléknevek sorozat 31.

Te elégedett vagy magaddal?

Hogy van ez az önbizalomdolog? Most akkor elég jó vagyok, vagy nem? Meg lehet nyugodni?

Mikor leszek kész?

14572599_10210790695062729_1687223992_o

Mondogathatom, hogy mindenki le van szarva, én ilyen vagyok, és így vagyok egy csoda, akinek nem jó így, kapja be – de az olyan embereken, akik ezt mondogatják, én röhögök. Mert nagyon mondják, és mert nagyon kell nekik ez a mondás, pont azért, mert nem csodák, és ez őket is zavarja.

Na de a másik véglet meg az, amikor nem magamra hallgatok, hanem a világra, és nézem, hogy xy lába jobb, wz több lájkolót tud, qr könyve bestseller, jaj, jaj, ez az enyém, ez semmi, ez lófasz… kéne még, mi minden kéne.

Én az érettségnek most azon a fokán vagyok, hogy tudom a magam helyét, és azt gondolom, ezzel az élettel, ilyen képességekkel és nehézségekkel ennyi jön ki. Kezdjük ott, hogy én örülök, hogy élek, hogy nem vagyunk betegek, és hogy el tudom tartani a három gyerekemet. Hogy nem történik valami tragédia.

A sorsom egyedi, és sorba rakhatatlan, nem úgy képzelem az életbeli teljesítményt, mint valami vetélkedőt, mert ha az, akkor kéretik a derűt, a meg nem feszülést és a stresszmentességet is beszámítani. De nem is érdemes összehasonlítani. Nem állunk versenyben másokkal holmi korlátozott, felélhető erőforrásokért. Az élet igazi javai ugyanis nem olyanok, mint a torta szelete. A torta elfogy, de a lényeges dogok önsokszorozó természetűek. Az inspiráció, az öröm, az élmény, a művészet, a tehetség, a meghittség az emberi kapcsolatokban, de a szabadságjogok, a méltóság is – nem egymás rovására létezünk.

És van, hogy úgy érzem, amolyan józsefattilásan, hogy ennyi sikerült, ez van. Nem tettem meg mindent, esetleg nem is vagyok az a szint, vagy nem így kéne, hanem valahogy másképp, de nekem az nem érné meg, én attól idegenkedem, és inkább leszek, maradok ilyen csendesebb, zegzugosabb önmegvalósító. Nem tudom, másnak mi lenne az elég, de divatos kifejezéssel élve én már bőségtudattal létezem. Nem feszülök a még többért.

Nem viszonyítok, nem gondolom, hogy átjárhatóak vagyunk: az az ő élete, az ő lába, könyve, sorsa, de frizurája, cipője is. Rá jellemző, rám meg az enyémek. Nem kívánom el. Nem is nagyon nézegetem. Ezért jó, ha az ember a saját világától mámoros (a vád szerint nárcisztikus): érdekesek mások (némelyek, egyesek), de náluk jobban leköt önmagam.

Az én önbizalmam alapja nem az, hogy elég jó vagyok, és főleg nem az, hogy mások milyenek, hanem az, hogy én vagyok én. Én tudom magamat, és olyan élet felé közelítek, amilyet élni szeretnék. De eközben elégedetlen vagyok magammal. Mert miért ne lennék, lehetnék jobb? A lényem, az életem, a kibontakoztatott tehetségem olyan, mint a tengerparti homokvár. Nagyon szép, artisztikus, élvezetes volt megalkotni, és nagy meló. De mindig jön egy hullám, és ha nem, a pára is erodálja.

Nem úgy vagyok elégedetlen, hogy másokat: a sokaságot, az elvárásokat teljesítőket nézem. És nem is úgy, hogy az ő tekintetükből határozom meg magam, már csak azért sem, mert ők – úgy általában az emberek – nincsenek jól, és én nem szeretnék olyan életet. Szóval, nem valami normára sandítva vagyok nemelégjó.

Én vagyok én, és eközben a továbbfejlődés is fontos: nem érzem elég jónak magam, és ez azt jelenti, hogy tudom, hogy miben lehetnék még jobb. Tudom azt is, hogy mik a katasztrofális tulajdonságaim, amelyeket én is nehezen viselek, de amelyekkel szemben többnyire megbocsátó nagyvonalúsággal viseltetem: “nekem ez a hibám”, meg hát öniróniával, persze. Konfliktusom ezekből ritkám van, olyan életet akartam, hogy ne legyen sok konfliktusom, és engem békén hagynak már. És igyekszem nem is terhelni másokat, nem vitázom, nem csatlakozom új közösségekhez, és nem szoktam egyes emberektől sem erősen, feszülve akarni valamit. Kezdeményezni is ritkán szoktam. Képes vagyok viszont bocsánatot kérni, ha én érzem, hogy hibáztam, ugyanakkor nem engedem magam nyomasztani, nem lehet kierőszakolni belőlem olyat, ami nem a meggyőződésem. Nem vagyok szorongatható, mert az olyan embert én nem is akarom a közelembe. Semmilyen hangzatos szólamra, elvre hivatkozva nem fogok olyat csinálni, ami nem én vagyok, és az sem nagyon érdekel, hogy más mit tenne a helyemben (“egy normális ember”). Nekem ha valami büdös, akkor büdös, ha egy ember leszerepelt, akkor nem játszunk sem megbocsátást, sem egykori nagy barátságot. Másrészt: akit szerettem, én választottam és úgy szerettem, azt örökké szeretem, akkor is, ha hátraléptem, és nem beszélünk.

Van olyan terület, a múlt feldolgozása, például, vagy a késés, vagy az otthonom rendje és működése, amelyekben komoly elakadásaim vannak. De ez nem a világgal ütközik, nem más mondja, hogy ez ciki, hanem nekem nem jó, és ezért akarok változni. Folyamatosan pörölök magammal, teszem fel a kérdéseket, alakítok, tűzök ki célokat. Viszont ez nem tartozik senkire, nem nekik csinálom. Az én felelősségem a fejlődésem, nem valami műsor vagy feladatteljesítés, és ha sikerül fejlődnöm, nekem lesz belőle örömem. Nem kell senkinek elviselnie, hogy milyen vagyok, mert szabadon választott, nem nyomorgató emberi kapcsolataim vannak, és akik vannak, azokkal igyekszem bölcs, asszertív, korrekt lenni. Tehát nem gondolom, hogy kapják be, mert én ilyen vagyok, és igyekszem nem direkt olyan lenni, amiről már kiderült, hogy nekik zavaró.

És ez szabadságérzet.

 

8 thoughts on “önelégedetlen

  1. Tegnap olvastam egy Lázár Ervin írást arról, hogy a patikus tönkremegy, mert, bár minden emberi rossz tulajdonságra árul gyógyírt, azonnal hatót, csak akkor segít a gyógyszer, ha az illető személyesen jön el érte a gyógyszertárba. Olyan meg nem akad a faluban, aki úgy gondolná, ő kicsinyes, rosszindulatú, nagyravágyó, vagy bármi másban nem tökéletes. Azt minden ki tudja, melyik rokonát, ismerősét milyen tulajdonsága miatt irányítaná a patikába, de azt nem érti, neki miért kellene belátogatni.

  2. Ez nagyon pontos írás lett.
    Nem vagyok elégedett magammal, de nem azért, mert a szomszédnak nagyobb yachtja, több gyereke/pénze/doktorátusa van, hanem az én jobb formámhoz, saját álmaimhoz képest…

  3. Van, aki egész életében lapul, igazodik, a saját énje, akarata letiltva – ki által? Saját maga kínálja fel ezt a lehetőséget a környezetének, mert nem hisz abban. hogy ő is érték lehet.

  4. “ő mondhassa el, neki mire van szüksége, mi dúlta fel

    Őneki ne kelljen figyelnie, mert én csacsogok

    ő tarthassa érthetetlennek, amit mondok, mert mint nő mondom, nem mint az ő (joggal vagy éppen) elégedetlen partnere

    ő minősíthesse, ha szarul vagyunk (hiszti, letámadás)

    őt ne basztassák folyton

    ő fáradt, mert dolgozik

    (…)

    őt ez nem érdekli

    vagyis minden érte van, rá kell hogy irányuljon, őt kell, hogy kímélje, az ő szempontja érthető és méltánylandó, az enyém nem. Ez pedig hatalmi kérdés, nekünk nőknek ez időnkbe, erőfeszítésünkbe, lemondásba kerül.”

    IGEN. Aztán egy szép nap felálltam és elmentem. Miután több évig tűrtem. Pedig volt szeretet is. Szerelem is. És nem elég. Nem elég.

    Felőrlődik a mindennapos meg nem értésben és az évekig egyenlőtlen teherviselésben.

  5. Bocsánat, nettelen írás közben beillesztettem a készülő mantrák sorozat 2. és 3. darabjának elejét ennek az elejébe, aztán meg véletlenül elmentettem.
    Semmi titkos nincs benne, csak ugye ez nem az a poszt. Nemsokára jön az 1. rész!

  6. Visszajelzés: elfogadhatatlan | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s