beach body

Ez már a harmadik szezon, hogy ismerőseim a facebookon kiállnak a beach body nyomasztás ellen.

Azért állnak ki, mert az ilyen témájú hirdetéseket, médiatartalmakat úgy értelmezik, hogy

1. ezek ab ovo azt jelentik, hogy szégyellje magát és maradjon otthon mindenki, aki nem feszes-vékony-formás — ez mint norma nyomasztó, egyenlőtlen, nőellenes (mert a férfiakra nem — vagy kevésbé — kötelező) és irreális, egészségtelen,

2. a strand, a lazulásnak, a napfürdőzésnek, pancsolásnak, gyerekeink vízbe szocializálásának, a lángosevésnek stb. a helye valamiféle parádézás és szépségverseny, és ez annyira talmi és sekélyes.

Képernyőfotó 2016-06-23 - 18.45.45.png

Én nem így értelmezem a beach body témát, azt hiszem. És most nem vagy-vagy szituvá akarom ezt élezni, egyáltalán nem élezni akarom, csak néhány szempontot említek, amivel talán ki lehet nézni ebből az értelmezésből. Mert bennem ez a téma megváltozott.

Ők azt mondják, mindenkinek joga van magát jól érezni a testében, és őket ne basztassák, nekik a jelenlegi, a módosítatlan a beach body, a saját döntés szerinti test. És (ezt nem mindig mondják) ők jól is érzik magukat abban a testben, ezt ne vitassa el tőlük senki. Ők nem mások szempontjai szerint fogják jól érezni vagy szépnek látni magukat, és elegük van a megítélésből, a megjegyzésekből, a korlátokból és a megszégyenítésből.

Én ezt pontosan értem, bár azt hiszem, csak kevéssé ismerem a jelenséget, mert olyan közegben éltem, amely ezektől megkímélt: az örök elégedetlenség, önostorozás, paráztatás, a kudarcos mindenféle kúrák és visszahízások élménye, a beszólások és el nem fogadottság — ez lelki és intellektuális szegénység, nekem ebből kevés jutott, kevesen ítéltek a külsőm alapján. De tudtam róla, hogy létezik.

Attól tartok, a beach body nyomasztás elleni kiállásból alakoskodás lesz: a nemek valódi egyenlőségének témájára nyitott nők azt tanulják meg, hogy a facebookon meg a hasonló nők között az elveket szabad mondani, hogy mindenkinek joga van nem tudom, mihez, de amiről azt gyanítja, hogy épp elveszik tőle — ott ez a téma. Más témákat meg, amelyek “nem feministák”, mint amilyen a szempillaspirál, a puncimoccantó izmostestű színész, a vágyunk egy új tetoválásra, vagy a nagy-a-hasam-para, csak magunkban vagy egy-egy barátnővel intézzük, és ilyenkor szabadságon van a feminizmus. Így marad szép az énképünk. A facebookon elégedettek vagyunk a testünkkel, a házasságunkkal, az életünkkel és az elveinkkel.

Biztos azért gondolom így, mert nem tudom elképzelni, hogy valaki, amíg eleven és dobog a szíve, mentes tud lenni a nyomasztás hatásától, a világi hívságoktól és a testén való görcsöléstől. Szép üzenet, szép elv, csak nem működik. Valahogy túl hangos ez az egész, nagyon kell mondani, túlkiabálva a valóságot. Én nem hiszem el, hogy azt, akinek az anatómiáját már módosította az életmódja (szépen mondtam? mert ez a lényeg), ami pedig a közérzetét is rontja, nem zavarja a teste állapota. Patriarchálisan, megfelelni vágyva, vagy anélkül, de zavarja. Hogy ő mit érez egy próbafülkében vagy szex közben…?

Akinek erről van élménye, ami nem csak ilyen “leszarom, mert jó lenne leszarni” szólam, írja meg. Leszarható? Jó úgy?

A görcs nem jó, ez világos. A szégyen nem jó. Az inadekvát érzet. Na de a szépség se jó? Úgy értem, a formásabb test se kéne, görcs nélkül?

Nekem pont úgy nincs kedvem a beach body ellen kiállni, mint a slágerzene vagy a celebek ellen tiltakozni, noha egyiket sem kedvelem, és ezért nem is nézek, olvasok ilyesmit, a zenehallgatást és a testemet is máshogy intézem.

Egész évben felöltözve vagyunk jelen a társadalomban, ez azt is jelenti, hogy anatómiánk (!) tökéletlenségeit, torzulását és öregedését ruhával korrigáljuk és takarjuk. Mindannyian ezt tesszük, a sztrecsnadrággal és a melltartóval is. Mindenki egy kicsit valamilyenebbnek akar hatni, a smink, hajfestés is ezt szolgálja.

Vannak egyes, ritka alkalmak, valóságos koreográfiák, amikor az eltakart testrészek, bőrfelületek láthatóvá válnak. Nem rejti őket fürdőszobahomály, a saját felszépítő-hozzászokott tekintetünk, vagy annak a tekintete, aki így is, úgy is szeret, elfogad (vagy: mi mást is tehetne).

Ennek a feltárásnak és megmutatásnak fő szezonja és terepe a strand. Ott éri a testünket sok ismeretlen tekintete, és ott van ez a szokatlan fokú, zavarba ejtő meztelenség. Esetleg még a kánikula és a sportolás ilyen alkalom, a strandon kívül. De a strand kifejezetten egymás megbámulásának és pontozásának a rítusa a mi kultúránkban, és ez szorongató. Mi pedig tudjuk: nem vagyunk igazán, nettó szépek. Sokakat zavar ez, sokan feszesítenének, fogynának egy kicsit, ők maguk is ilyenkor állnak az egész alakos tükör elé. Ők a célközönsége a beach body témakörnek, egyben ők tartják életben az iparágat. Vajon cél-e az, hogy megmagyarázzuk nekik, hogy nem kell görcsölni, szard csak le az elvárást?

Másokat valóban nem zavar, hogy nincs bikini bodyjuk, vagyis, büszke felvonulásra alkalmas testük, mert ők csak úgy, ahogy vannak, szeretnének strandolni, nem érdekli őket, milyennek látják a testüket, nem is különösebben ambicionálják, hogy csodaszép, vadonatúj, előnyös fürdőruhában vonuljanak ki.

Megint mások tele vannak szégyennel, nem tudják élvezni a strandot és a vele járó félmeztelenséget, ők otthon maradnak, vagy nyárias szerkóban, de felöltözve ülnek a parton vagy a lokális vendéglátóiparban. Szexuális lény se mindenki akar lenni, részt venni a nagy keringőben. Van, aki mások meztelenségét se viseli jól.

Ennyiféle ember van. És nem tudjuk, kinek mi van a fejében, ki mit miért csinál, mennyire látja a rendszerszintű összefüggéseket (egyáltalán: mennyire kíváncsi rájuk). Nem tudjuk, hogy aki néz és ítél és megbámul, az rálát-e a viselkedése nyomasztó voltára, és hogyan lehetne elérni, hogy rálásson, és úgy viselkedjék, ahogy egy igazságosabb társadalomban szoktak az emberek. (És akkor vajon csak nem mondja, vagy nem is gondolja, hogy “hú, de ragyás annak a nőnek a segge”?) Nem tudjuk, hogy a teste miatt szorongó személy a jelen kontextustól akar-e megszabadulni, akar-e energiát fektetni abba, hogy másképp nézzen magára és a megítélőkre, a médiatartalmakra, és azt sem, hogy úgy majd jobb lesz-e neki. Én csak azt látom, hogy nagyon meg akarják mondani nekik, hogy mit tegyenek, mi volna nekik a jó.

Engem jobban érdekel az ő valóságuk, az, hogy megértsem, milyen sokféle ember van, ki milyen, mint hogy olyan üzeneteket terjesszek, hogy csináld ezt, csináld azt, mik a nagy összefüggések.

És engem érdekel, és régebben is érdekelt az is, hogy hogyan nézek ki fürdőruhában.

Régebben én is azt hittem, hogy minden nőt “fel kell szabadítani”, meg kell velük értetni, hogy a testük jó úgy, és ne törődjenek az ítéletekkel meg a patriarchális tekintetettel, és legyenek boldogak így, nem kell változniuk. Bár pont test, kinézet ügyében szerintem rendkívül óvatos voltam, mert tekintettel voltam a saját korlátaimra: úgy, hogy én magam sem tudtam figyelmen kívül hagyni a nyomasztást, és őszinte felszabadultséggal létezni a szénhidrátfüggő mom bodymban, nem hirdethettem, hogy szard le az elvárásokat és fogadd el magad.

Most pedig itt vagyok a beach bodymmal, ilyen egyébként:

Fotó - 2016.06.18. 14.30

Fotó - 2016.06.18. 14.23 #3

, ami nem az a beach body, amiről a média beszél, és olyan nem is lesz, viszont az én testemnek egy meglepően jó állapota, és nagyon más, mint mondjuk a négy évvel ezelőtti, amelyikről, talán nem véletlenül, nincsenek fotók. Én is betegségből jövök, és a gyógyszer, amit kaptam rá, lelassította az anyagcserémet, vagyis “hizlalt”, és emiatt kaptam észbe, szóval nem volt könnyű a gyógyszer ellenében belevágni. Ma már nem kell gyógyszer, és tökéletes a vérképem.

Nekem fogalmam sem volt, hogy ez a body, vagyis ebben lenni, ezt öltöztetni, ezzel ugrani, cipekedni, dombra tekerni milyen érzés: egyszerű, felszabadult, megújhodott, kúl. És arról sem, hogy ez a változás lehetséges, reális. Én valahol mélyen akartam, hogy érdekelhessenek a rafinált bikinik, és most már érdekelnek is. És valahogy (ezt nem hittem volna) nem zavar, hogy megbámulnak (és, ez fontos: nem mint célpontot. Nem lettem molesztálás tárgya. Az izom, ugye, nem nőies…).

Nem tudhattam, hogy mennyivel erősebb és emelt fejűbb érzés ez a test a hozzá tartozó közérzettel. Mint kinézet, csak keveseknek jön be, de így is megerősítő élmény, hogy tetszem olyanoknak, akik nekem is nagyon tetszenek, és nem ragadok évekre ugyanazokba a (nem működő) vonzalmaimba. Pedig engem szerettek, volt harmonikus kapcsolatom 80 és 90 kilósan is, és szépnek láttak. Most viszont olyan, mint ha visszakaptam volna a kínlódásban, veszteségben leélt éveimet.

Én azt hittem, a test állapota statikus, vagy épp szükségszerűen romlik: szültünk, olyan alkat vagyunk, anyukánk is…, öregszünk, nem vagyunk mi modellek és élsportolók, és hagyjanak minket a fiatalsággal, a szépséggel, hát csak nem megyünk plasztikáztatni.

Kiderült, plasztikáról szó sincs, nélküle is korrigálható mindaz, amivel ártottunk a testünknek, mégpedig önmagát motiváló, élménydús és gyógyító folyamatban. Nem kampánydiéta, nem szégyen, nem csodamódszer és nem irreális célok.

Ezért tudott újdonságként hatni, amit erről a témáról feministaként-bloggerként mondtam, és ezért nőtt ki belőle kisebb mozgalom.

Én a túlevést, a stresszevést, a feldolgozott ételeket, a szénhidráttúlsúlyt és a mozgás nélkül töltött napokat, éveket olyasminek tartom, mint a dohányzást vagy az alkoholt. És nyomot hagynak. A női működésünkön is.

A test helyreállítása nem öngyötrés, nem szégyen, nem elégtelenségérzés, hanem tanulási folyamat, fejlődési esély, egyben önismereti út és lelki reset is.

Ez az, amit én akkor még (amikor pedig nem tettem éles állításokat, és nem keltem ki a beach body nyomasztás ellen) én sem tudtam.

Közel mentem olyan emberekhez, sőt, sorstárssá lettem, akikhez korábban nem volt átjárásom. Megláttam őket emberként, nem ellenségek a kétcentis szempillájukkal és a szexista szóhasználatukkal sem. Fogalmuk nincs se otthonszülésről, se Nádasdy Dante-fordításáról, se a szexizmusról. Elismerést kapok tőlük, és én is elismerem őket. Ezek megerősítő élmények, baromi szórakoztatóak is, intellektuális aranybányák.

*

Ma kevésbé szólok az egészségről, inkább az ép anatómia esztétikumáról.

Képernyőfotó 2016-06-10 - 10.55.45

Tudjuk, hogy nem mindenkinek ép az anatómiája, és sokan nem tehetnek róla. De mi azért nem vagyunk épek, mert sokat ártottunk a testünknek, és ez fontos különbség. Nem azért nem ép-szép a testünk, mert veleszületetten nem tökéletes, vagy mert nem fiatal, hanem mert a sorsára hagytuk, nem használtuk rendeltetése szerint, károkat okoztunk neki, és ez meglátszik rajta. Ezt utáljuk. Inkább nyakunkra húzzuk a patriarchális ármány takaróját.

Szerintem ez a szitu. De tudom, van más értelmezés is. Hogy például ez üzleti érdek, rábeszélése a nőknek arra, hogy vegyenek mindenfélét, és megfelelni akarjanak, valamint külsődleges apróságokon görcsöljenek az életük valódi kérdései helyett, vagy hogy az eszményített küllem a pornóból, az átszexualizált ábrázolásból jön, a média nyomása, a férfitekinteté.

És ti nem akartok megfelelni ezeknek, és görcsölni.

Én csak azt mondom, hogy miközben én meg akarok felelni ezeknek az elvárásoknak (igen, mert a meg nem felelésből extrém hátrányaim származnának), én nem görcsöltem komolyabban a fogyásommal, mint mondjuk amennyire íráskor szoktam. A megoldást megtalálni, arra ráérezni intellektuális folyamat volt. A testem állapota és a megjelenésem az életem valódi kérdései közé tartozik. A testem az, amit én magamról, a saját utamról a világnak elsődlegesen üzenek.

A körülöttetek élők jelentős része amúgy patriarchálisan szorong, meg akar felelni az említett elvárásoknak. Amikor megfelel, jobban érzi magát, a görcsölést természetesnek érzi, nem akar megszabadulni tőle. Amikor ti a beach bodyn vagy a fitneszmánián (vagy épp Sarka Katán) gúnyolódtok, és hát nem is valami szellemesen vagy változatosan teszitek, akkor rajtuk is gúnyolódtok. Mintha mindig háború lenne, figyelem és megértés helyett.

Ők ezt az egészet, az elvi kontextust nem is értik, és nem is érdekli őket, főleg, mert ha még a profilképedre is rákattint az ilyen nő, akkor azt is látja, hogy ő tökre nem akar úgy kinézni, mint te, és ezért ilyen elveket sem akar.

Én azt gondolom, hogy visszás a sportot ostorozni annak, aki nemigen csinálja, nem érdekli, mert valami oka csak van annak, hogy ennyieknek a szenvedélye, és ekkora megváltás tud lenni. Ti nem hiszitek el az ő megéléseiteket, ellenben gúnyolódtok — így lesz a proteinpor manipulatív, nőellenes, testszégyenítő termék. Amikor nekem írjátok (és még mindig), hogy ez az egész, ahogy ezt prezentálom, mennyire nem feminista, akkor a mi utunk és fejlődésünk is meg van ítélve, ki van nyírva az öröme és hitelessége, csak azért, mert ti ezt nem ismeritek.

Az én közegemben amúgy sose volt norma, hogy sokat foglalkozzunk a megjelenésünkkel. Se lázadóként, önkifejezésként (mint amilyen a tetoválás, amit amúgy én rohadtul nem értek, de nem véleményezem), se jómódú polgárként (pl. ötletes, stílusos vagy minőségi öltözködés, márkanevek, arcápolás), se csábító hetero pólusként (homokóra alkat, feszes fenék, műköröm, feltűnő dekoltázs) nem számított igazán a test. Nem volt otthon nagytükör. Mi ügyekben utaztunk, értékekben, kultúrában, és ha esemény volt, felkentünk szempillaspirált (sötétbarnát!).

És ebből lett nekem fontos a test.

Mert komolyan gondoltuk test és szellem karteziánus megkülönböztetését, sőt, kibékíthetetlenségét. A test, az csak úgy van, vannak funkciói: jól jön, hogy szül, bír éjszakázni, nem asztmás. Enni jó, sokat enni, finomakat enni. Nagyon ne ártsunk neki, de egyébiránt nincs mit vele tenni, csak fityeg a szellemünkön, sokat ápolt belső valónkon.

Az én nagy felismerésem mostanában a görög egység, hogy a test nem csak úgy lóg rajtam, és nem csak a patriarchális tekintetnek fontos, hanem a működése, elégedettsége meglepő mélységekig határozza meg a teljes valómat. A test nem ciki, nem mellékes, nem szégyellnivaló. Nem statikus az állapota, hanem változik. A változás pedig nem tehetetlen történés. A testet komoly mértékben lehet terelgetni, hogy merre változzék. A sokat emlegetett felelősség épp ezt jelenti: a dolgok nem csak történnek velünk. Nem vagyunk tehetetlen résztvevők.

Csodálatos regenerálódásra, helyreállásra és teljesítményre képes a test, titkokat rejt a kihasználatlan kapacitása, és ezek kihasználása, megtapasztalása a humán élmények egyik csúcsa. Én erről beszélek, és még célról és teljesítményről, és a dobozokból való kitörésről, a besorolhatatatlanság felszabadító élményéről.

 

54 thoughts on “beach body

  1. Nekem még mindig egy idegen néz vissza a tükörből. 25 év különböző mértékű túlsúly után. A bokszedzesen viszont azt hiszik a többiek, hogy mindig így néztem ki. Az egyetlen hely ( két hónapos), ahol nem mondogatják, hogy ” ne fogyj tovább”. A másik teremben nem beszélek senkivel. 48 éves vagyok, esost vagyok életem legjobb formájában. Izomilag, bőrileg, erővel, mozgáskoordinacioval. Megfizethetetlen. Ezt – az egészséget- nem tudod megvásárolni. És az inspiracio a netrol ( a csakazolvassa – ról) jött. De a munkát én raktam bele. A kinézet csak mellékhatás.

    • Lehagytam a konkluziot:) . Mindegy ki milyenista, vagy minek képzeli magát. Amíg csendben ítélkezik, nem érdekel, ha beszol, a jóisten irgalmazzon neki. Sarka Kata se a boltban vette az izmait. Akinek baja van a másik ember kinezetevel, annak saját magával van baja. ( ez itt akkora közhely, hogy durran) A sportolók nem meregetik egymás testét. Kivéve a testepitok, a dolog természetéből fakadóan.

  2. Ha azt mondom valakinek, aki fontos a teste – akár azért is, mert a valóban patriarchális, férfi(vágy) központú elvárásoknak akar megfelelni -, hogy amit csinálsz, az hülyeség, antifeminista, stb., ez vajon nem pont ugyanolyan nyomasztás-e, mint maga a beach body?

    • Igen, el nem ismerése, el nem fogadása az ő verziójának. Viszont azok, akik a patriarchális nyomasztás ellen tiltakoznak (és mindenben ennek jeleit keresik), nem is akarnak mindenkit megérteni és elfogadni. És nem is egyesével, személyesen ítélnek el embereket. Csak könnyű magunkra venni. Vagy nekem írják, konkrétan. Vagy világos a célzás.

      Én úgy látom, mindegyikük szarabbul van, mint én, ezért nem tudok tanulni tőlük. És annyira önmagáért szól és érvel minden duma nélkül is az, hogy foglalkozom a testemmel, hogy igazából nem kéne ezeket a letisztázó kétezer szavakat sem írnom.

  3. 8 éves korom óta étkezési zavaraim vannak, de nem hibáztatom érte a társadalmat. 8 évesen nem láttam a fiúkat, tinimagazinok messze voltak. Nem úgy néz ki a testem, ahogyan szeretném és ez 100%-osan az én saram. Sokáig nem élhettem úgy, ahogy szeretnék, ez hamarosan változni fog. Bánatzabálok, néha éhezek. De aztán néha meglátom a tükörben ezt az én testemet és szeretem ám. Szép így is. Nagyon jó alakot örököltem, olyan vonalaim lehetnének… Ha már a férfiakról van szó, ők szeretik, nekem van vele bajom.

  4. “Akinek erről van élménye, ami nem csak ilyen “leszarom, mert jó lenne leszarni” szólam, írja meg. Leszarható? Jó úgy?”

    Bár soha nem voltam kövér, de még enyhén túlsúlyos se, gyerekkoromtól huszonéves koromig végigkísérte az életemet a testszégyenítés és a “dadadtdisznózás”. Fiúktól férfiaktól soha nem kaptam ilyen megjegyzéseket, szexuális zaklatás célpontja sem voltam soha – azt hiszem, hogy ilyen szempontból sokkal szerencsésebb vagyok a legtöbb testszégyenítést átélt nõnél. Lehet, hogy éppen ezért (is) soha egy percig sem gondolkoztam azon, hogy kimenjek-e a strandra és hogy vegyek-e fel bikinit. A strandon mindig boldogan, fesztelenül érztem magamat még akkor is, amikor 16 éves koromban egy csoport gyerek odajött hozzám és megkérdezte, hogy miért “olyan a combom” (tele van striákkal – olyan, mintha heges lenne). A férfiaktól is mindig elismerõ, de nem tolakodó pillantásokat kaptam akkor is, amikor bikiniben sétáltam a vízparton. Amúgy általában az apukámmal jártam strandra, aki szerint gyönyörū vagyok, vagy a barátnõimmel, akik ugyanúgy nem hibátlan alakúak, fele annyit sem sportoltak / sportolnak, mint én.

    Mindig is sportoltam, de nem annyira rendszeresen és intenzíven, mint most. Most sokkal feszesebb, izmosabb vagyok, mint tizen- vagy huszonévesen, és a közérzetem is jobb. Érzem a különbséget a korábbi és mostani testem és lelkem között, és tudom, hogy mennyivel jobb így létezni. Viszont most is sírhatnék, hogy hiába vagyok feszes és sportos, a narancsbõr még mindig nem tūnt el a combomról – hogy menjek így ki a strandra? (A párom amúgy azt sem tudta, hogy mi az a narancsbõr, amíg el nem mondtam neki. Pedig õ is sportol.) Egyébként a strandon sem látok tökéletes nõi testeket (se a Balatonon, se a tengerparton – bár “munkásosztálybeli” tengerpart mellett élek, ahol extrém külsejū, agyonbarnított, agyontetovált testū fiatal és idõs emberek fordulnak meg a leggyakrabban, én is belesimulok a környezetbe 🙂 ), ezért soha nem jut eszembe szégyenkezni a testem miatt, sõt nagyon is ki vagyok vele békülve.

    Az a legviccesebb, hogy a mostani munkahelyi környezetem olyan emberekbõl áll, akik szerint egy kutatási területen dolgozó valaki nem törõdjön a külsejével, fõleg egy nõ ne (egy férfi meg alapból nem fog), járjon csak farmerban meg szürke pólóban, mert különben nem veszik majd komolyan ebben a férfiak által uralt világban – azt mondják majd, hogy biztos “úgy” jutott elõrébb. Nekem is tartottak már ilyen elõadást elvileg feminista nõk. Ezek után én senki elvárásai miatt nem fogok már görcsölni.

  5. A két látásmód szintézise is lehetséges, azaz sportolok és nincs túlsúlyom, mégis röhejesnek tartom a bikini body kifejezést. Főleg a féllábú nő tetszett az every body is a bikini body videóban.

  6. Szerintem pedig a média teremti meg ezeket a szorongásokat. Mármint asszem Aronson: A társas lény című örök klasszikusában olvastam a média torzításairól, ott arról volt szó, hogy a filmek néger színészeket tesznek gyakrabban az elkövető szerepébe és ezzel azt sugallják a társadalomnak, hogy a négerek mindig elkövetők a fehérek (bocs kaukázusiak) meg mindig áldozatok vagy jófiúk lehetnek. Ugyanez igaz a beach bodyra, a jajj homoszexuális a gyerekem, úristen ha levegőt veszek Budapesten rákos leszek és egyebekben. Miközben a valóságban a szülők 80%-a soha nem szembesül azzal, hogy nem heteroszexuális a gyereke, amíg nem olvastam már márciusban minden női netes magazinban hogy mi megmondjuk a tutit a csudajó beach bodyért nem is jutott eszembe, hogy nekem azért kellene jól kinéznem, hogy a strandon jól érezzem magam. Ugyanis ha ott vagyok a vízben szeretek lenni és ugye nyakig a vízben nem látszik a beach body. Szóval marha jól eladják nekünk hogy minden nő azért aggódik Bivajbasznádtól Budapestig, hogy a húsvéti süti-tojás-sonka-édes kalács kombó után hogyan tudná visszanyerni a beach bodyját. Eközben a strandon már 10-11 éves kövér gyerekek vannak, benőtt, sárga körmű, lógó bőrű öregemberek, vékony de löttyedt nők és férfiak nah meg nálunk a fiatal vízilabdás és szinkronúszó növendékek, akiket a kislányom mindig megcsodál és ugorna be melléjük a 2 méteres vízbe a maga 90 centijével és fodros fürdőrucijával.

  7. Hát csak annyit hogy tökéletes testű önbizalomhiányos tini voltam.Tornász, 171cm 55kg – és bámultak sokan.Nem tudtam tán selfie hiányában hogy jól nézek ki, és a többi általam szépnek tartotthoz mértem magam. (156cm 42kg). Azt hiszem ez sokat elmond arról milyen ítéletekkel is bírtam. Akik bámultak, néha nem tudtak megszólalni sem, ezért azt hittem ezek mind utálnak. Jó 35 éves lehettem mire elkezdtem élvezni a testem 3 gyerek után. Nem törődtem többé a véleményekkel és a karcsúsági indexxel. Mertem 60kg lenni és sokgyerekes anya, de még mindig mások kedvéért.
    Ma 45 éves vagyok.A gyermekek száma 4.Mozgok rendesen, de nem élsportolok.70kg vagyok és 173cm, elégedett magammal, az élettel és szerethető.Végre nem bámulnak a strandon azok, akik miatt eddig feszélyeztem magam.Végre békén hagynak. Olyanokkal lehetek akiket szeretek, és ebbe az intimitásba nem fér bele a bírálat. Kifejezetten jól érzem magam hogy nem kell saját anyámmal sem egy strandra járnom, hisz megszól minden 55kg-nál vastagabb nőt.Erős vagyok és izmos, és végre szerethető is…💓

    • Gondolkodtam is rajta. Hogy lehet az, hogy valaki tökéletes, és ezt se nem látja, se a tudomásásra nem hozzák? A közeg relatív, ugye, ezt írtad. Illetve nem arra nevelnek (másban sem), hogy higgyünk magunkban, értékeljük magunkat. Sokszor mondjuk, hogy a nőket arra szocializálják, hogy csak a szépségük az érték, illetve akkor értékesek, ha szépek, de én úgy látom, a szép nők sincsenek előrébb, nagyon sokszor bántják és bizonytalanítják el őket, sokkal inkább lesznek áldozatok, mint királynők. Vagy prédák, vagy azzal basztatják őket, hogy legyenek még szebbek, el ne veszítsék a szépségüket, esetleg hogy minek ennyire szépnek lenni, mire használják. Igazából gyanúsnak tartják az idősebbek, a nők irigylik, a férfiak könnyűvérűséget kötnek hozzá és erényövet adnának rá. A szépség igazi megélése (amikor nem használják fegyvernek, alkualapnak, amikor örömteli, “én vagyok én”, “enyém a világ” fajta) is öntudat, hasonló a teljesítményhez. És nem igaz, hogy a szépség nem ér, mert nem tehet róla, szerencsés véletlen a szépsége — aki még 35 évesen is szép, az minimum nem ártott a testének.

      Az én világomban a nő szép, öntudatos és minden oldalon gondozza magát, szellem-lélek-test egységet alkot. Ezt a szépséget büszkén viseli, és nem a reakciókból dolgozik. Nem játszmaeszköz a szépsége, de lehetőséget ad neki, hogy sok közül válasszon, olyat, aki méltó, akivel élvezi az életet és a szexet, aki nem használja őt. Maga dönt, nem hagy rákényszeríteni a választásaira mindenféle rendszabályokat, se bűntudattal megmérgezni az élvezetet, se kiszolgáltatottá válni, érzelmi alamizsna reményében szexelni. És ennek is része az a szépség, amiről én beszélek. Hogy tudod, mit érsz, és nem szorongsz, és ez nem is mások ellen van. Habár annyira ritka, hogy mindenképpen mások ellen van, más nőket szembesít azzal, hogy ti valahogy nagyon nem jól élitek ezt meg.

  8. Engem nem érintett soha a nyomasztás, akkor is strandoltam, mikor jól néztem ki és fiatal voltam, meg most is. Nem gondoltam a strandra mint húspiacra. Ugyanakkor a szép testeken én is ottfelejtem a szemem, akár női, akár férfi.
    Azon viszont fennakadok, hogy megélhetési celebek, kőgazdag sztárok külsejét hájpolják, mert mindig az jut róla eszembe, hogy ők ebből élnek, főfoglalkozásban, teljes munkaidőben tolják a fitnesszt-kozmetikát-testkezelést-fodrászt-masszázst-professzionális diétát. Így nem olyan nehéz jól kinézni. Én melózom, háztartást vezetek, és csak arra tudnék odafigyelni (már alakul egyébként), hogy mit eszem, naponta mozgok-e fél órát, és félévente elmegyek fodrászhoz. Ennyi fér bele jelenleg. Egyszerűen irreális magam modellekel és a testükből élő nőkkel összevetni.
    Azt viszont nagyon élvezem, hogy az utóbbi évek kényszerevése elmúlt, tényleg csak akkor eszem, ha éhes vagyok, kezdenek látszani az uszodában eltöltött órák, és olyan blúzban érettségiztettem, amit négy éve nem tudtam begombolni, most meg igen. Megyek fürdőruhát venni, de még szigorúan egyrészeset, nem szeretem kipakolni hófehér hurkáimat. Lehet, hogy nyár végén bikinit is újítok.

    • A külső hájpolása nem (csak) azért hülyeség, mert ebből élnek. Sőt. Érdekes, Hosszú Katinka teljesítményének hájpolása nem ciki – legalábbis úgy látom – pedig ő is abból él. De nem is ezt akarom most vitatni, hanem azt mondom, hogy ez a fanyalgás azzal, hogy ebből él, érthetetlen. Igen. Az élsportolók meg a sportból, Einstein vagy Esterházy meg az agyából él(t), mégsem fanyalgunk, hogy könnyű neki úgy eredményt elérni. Na és, ha ez az élete? Attól még kőkeményen megdolgozik érte, az olimpiai bajnokságért, a testéért, a relativitáselméletrét vagy a Harmonia Caelestisért. Teljesítmény mindegyik. A fanyalgásban (a hájpolás nem kedvelését önmagában nem tartom fanyalgásnak!) mindig érzek egy adag savanyú a szőlő mentalitást.

      • Nem ez a baj, hanem Sarka Kata testét úgy eladni, mintha egy irodistának/tanárnak stb illene úgy kinéznie. Ez olyan mintha mindenkitől alapelvárás lenne az olimpiai érem vagy egy új relativitáselmélet.

        • Persze, ezt értem, és egyet is értek. De te nem is fikázod Sarka Katát sem. A hájp meg a fanyalgás között azért elég széles tér van, nem is egy (közép)út.

          • Ez már olyan finom megkülönböztetés, hogy nem is értem. Azt még beveszi a gyomrom, hogy edzők meg testépítők kinézetét hájpoljuk, de olyan celebek, akik gyakorlatilag semmit nem csinálnak, csak jól néznek ki (miközben munka helyett a testükkel foglalkoznak 0-24-ben), már nem.

            • Sarka Kata visszafogyott a szülései után, aztán extrém zsírtalan állapotban versenyzett egyet, arra elég komolyan felkészült (a Flexben). Most pedig életmód-tanácsadó, és nem tolja rosszul (nem mond téves vagy buta dolgokat, és nem bánt senkit, aki nem akar fogyni, formásodni). Amit csinál (heti 2-4-5 edzés, tudatos táplálkozás), és főleg a versenyfelkészülése nem nagyon különbözik a többi versenyző életétől. Nem értem a celebellenes (kifejezetten plebejus) hangulatot. Mindenki őket szidja, kb. mint a cigányokat — nekem van annyi lelki tőkém, hogy ezt a ziccert kihagyjam.

            • Amúgy nem igaz, hogy nem dolgoznak, csak nem mindenki alkalmazott, nem mindenkinek kötött a munkaideje vagy óraalapú a munkája, ezt magyaráztam az alügyésznek is, ugye.
              Úgy, ahogy te, én se dolgozom, és én is “ráérek”, és lehet engem ezért is utálni. Szoktak is. Miközben ezért az életmódért elég nagy kockázatot vállaltam, és benne van képességeim legjava, meg lemondás is. Tényleg nem értem, hogy ha ez olyan egyszerű és tunya, akkor miért csak sír mindenki, és miért nem csinálja ő is.
              Sarka Kata több üzletet futtat, rendszeres tartalmakat állít elő, tévében szerepel, sajtónyilatkozik. Ez is munka, és nagyon sok kényszerrel jár. Nem akkora fless ám naponta fodrásszal meg körmössel igazíttatni magadon, hogy nehogy szarul nézzél ki. A modelleknek a testük tökéletes állapotban tartása a munkájuk.
              És van ám ott “Peti” meg reprezentálás, kapcsolatápolás, smúzolás, érdekalapú partira járás, hát, ezek nem annyira irigylendők. Meg még két gyerek és házimunka is van.
              Talán pont a celebeket is megközelíthetnénk egy kicsit árnyaltabban, ha már a megerőszakolt nőket és a homeszexuálisokat sikerült. Ne legyen már ebből proletár irigykedés, bűnbakképzés.

        • Szerintem senki se mondta, hogy az ő teste a cél (bár vannak ilyen jó adottságú, nem nagyon károsodott, kevés edzéstől jól kinéző “civilek”). Ő azért néz ki így, és azért így prezentálja, mert nem teheti meg, hogy közepes, átlagos testtel kiáll életmódjelképnek. A szolfézstanár is zeneművészetit végzett.

  9. A pornós csajok nem izmosak, legalábbis az a néhány, akit én láttam, biztos nem volt az. A vékony kar, kilátszó kulcscsont mellé nagy mell, vékony derék, kerek csípő és mindehhez egy ilyen feszesbőrű puhaság, valahol, egy ilyen fiatalkori állapot. Edzéssel szerintem nem ezt éri el az ember, szóval nyugodtan csesszék meg, ha ez az elvárás, várják el mástól. A valakik.

    Nekem magammal szemben van elvárásom, méghozzá az, hogy a korom és a fizikai adottságaim keretein belül a legtöbbet hozzam ki magamból. Ehhez kell egy jól komponált étrend és rendszeres, tudatos sport. Ezt hiúságból teszem egyrészt, másrészt azért mert egy kulcsom van a jó közérzethez és a fenntartható, folyamatos jólléthez, az egészségem.

    Az új munkahelyemen nincs túl sok időm enni, és megdöbbentően kevéssel is beéri a szervezetem, anélkül hogy éhezne. Kevesebbel, mint az életmódváltás során bevezetett mennyiség, de az jó arányban összerakott tápanyagokból áll.

    • És ketogén amúgy, vagy LCHF? (low carb-high fat)

      Mi már itt megállapodtunk abban barátnővel, hogy ezek a mohóságok a női hormonok meg a több edzés hatásai (meg definomez életélvezet), és nem bántjuk magunkat, hanem még többet sportolunk (közös futóversenyre való készülés).

      • Ketogén. A low carb azoknak való akiknek van idejük enni 😉

        Reggel fehérje, kávé, vitamin, l-carnitine, sok víz. Ebédre tojás, zsír, majonéz, túró, sajt valamilyen kombinációja, vacsorára valamilyen hús zöldekkel. Vagy, ebédre valamilyen hús valamilyen zöldségekkel, vacsorára mascarpone vagy tojás, esetleg ricotta.
        Az édességvágyam egy hét alatt szűnt meg, bár nagyon erősen jelentkezett a jutalmazás utáni vágy, tudva hogy jönnek a szabadnapok. Szóval fagyit fogok enni, mert jól esik és mert nem baj az.

  10. Ezt csak most olvasom.

    Én csak azt nem értem, miféle szembenállást gyanítunk itt, miért ilyen harapós mindenki, miért kell ennyire offenzíven defenzívnek lenni. Ki bántott titeket?
    Magammal is szembesülök, figyelem magam, hogy miért zavar a véleményük. Létezik-e olyan egyáltalán, hogy ők? Talán mert egy alomból jöttünk, négy éve egymást olvastuk, egymástól tanultunk, számított a kommentjük, és most nagy a csönd. Ők az ők.
    Nem szeretem, hogy ekkora elítélő lendület és hamis dilemma van ebben a témában.
    Nem szeretem, hogy erkölcsi és értékrendbeli témává teszik. Nincs helyes megoldás. A testedet hagyni szétmenni, az felelőtlenség, és nem tehetsz másnak szemrehányást, de ahogy magadnak kell tenned érte, ezt csak magadtól várhatod el és magad ítélheted szépnek vagy jónak. Ugyanakkor az esztétikum nem mindig esik egybe az egészséggel (sőt, ha belenyúlsz mesterségesen az esztétikumba, akkor általában ellentétes az egészséggel).
    De nem mindenki élvezi a mozgást, nem is hat mindenkire ugyanúgy. Erőltetni nem kell, csak az már egy eléggé természetellenes állapot, hogy nem mozgunk és nem is vágyunk mozogni.
    Azt viszont nem lehet csodálni, hogy ha valaki veleszületetten vagy kis melóval szép (vagy csak elkerülte a tipikus ártalmakat), az nem fogja annyira firtatni az agymosást meg a patriarchátust, hanem örül a kinézetének és az így szerzett előnyöknek (ahogy más meg annak örül, hogy gyors az agya, vagy több diplomája van).
    Hát még ha megdolgozik a testéért.
    Helyreállítani a testet, az fontos, és attól függően kell beletenni a munkát, hogy mennyire rosszul működik.
    Ha a párkapcsolatodban az a gond, hogy nem tetszel a partnerednek, akkor téged nem szeretnek eléggé önmagadért. De te se szereted magadat vele, mellette, az ő szeme tükrében, vagy nem élsz egyensúlyban, ha sokat romlott a tested állapota a közös évek alatt.
    Nekem feltűnik, hogy milyen sokan kezelik természetesnek az olyan panaszokat, mint az allergia, hideg-meleg rosszul viselése, derékfájdalmak, rossz testtartás, kitüremkedő zsír, nem szép bőr, fejfájás. Ezek gyökér-oka ugyanaz, mint amitől nem nézünk ki annyira jól. Az hogy van, hogy harmincas nők nagy többségének nincsen dereka, és még a Flexben is szinte minden férfi pocakos (mert szénhidráttúlsúlyúan eszik)?
    Nem igaz, hogy heti többször kell több órát görcsölni (edzeni) a teremben, és hogy aki ezt teszi, az csakis a nyaralás miatt teszi (bár biztos létezik ez is, nem tudom, milyen inputokra reagálnak azok, akik most fellépnek a strandtest ellen).
    Kinek van erre ideje — jaj, ne. Először is, ez ítélet, rangsorolja, másnak mi legyen fontos (“értelmes embernek a teste/kinézete nem ennyire fontos”) — az ízlés mint norma. Idő? Megy a szociális faszverés a facebookon, az intellektuális páwáskodás, komolyan, annyira fárasztó. Akinek kommentelni van, annak erre is. Egy ráérős kávézásnyi idő alatt otthon, pizsiben lehet komplett testrészeket átmozgatni. Ha akarod. És másképp és kevesebbet kajálni, az sem idő.
    Ti felszínesek–mi mélyek, ez pedig szánalom.
    Nem igaz, hogy mi, akiket érdekel például a derekunk és hasunk feszessége, ettől tesszük függővé az értékünket, ez által határozzuk meg magunkat, és az sem igaz, hogy ettől, vagyis mások ítéletétől tesszük függővé, mert ez az érzet nem azonos mások ítéletével. Ez sematikus, nem túl okos tulajdonítás. Elérni egy célt, végigcsinálni valamit, az viszont igenis megerősítő élmény. Jól kinézni, fotón is jól mutatni, nem rezzenni össze, amikor átfogják a derekamat, az pedig büszkén jó, fiatal érzés. (Az is dús, fiatal érzés volna, ha nagy, telt mellem volna, hogy ne mondjam: állat szexi, de az nincs, viszont ettől még nem tagadom le, hogy az volna.) Egész, komplex személyiségek vagyunk, nincs külön test és lélek, a testből, a saját testünk látványából, tapintásából nagyon sok érzet következik, mások visszajelzése is érzet, és tetszeni jó. Én egészebbnek érzem magam, ha jobb állapotban van a testem, erősnek, és a jobb állapotnak a vérkép és közérzet is része. Ami az esztétikumot illeti, a test állagának és látványának a kapcsolatát a szexualitással és a szexuális örömmel azok hajlamosak tagadni, akik már jól belepácolódtak egy monogám kapcsolatba, ahol mindenki teszi a dolgát, van szeretet, megbecsülés, intimitás, viszont nem kell hódítani, és nem elemien fontos a tetszés, a “jé, de gyönyörű vagy” élménye. Valahogy fásult és lenyugodott állapot. Nekem meg száguldozik a vérem, és az el nem köteleződős kapcsolatomban is azt élem meg, hogy gyönyörű vagyok a szeme tükrében, és örül nekem.
    Vagy a testeddel foglalkozol, vagy intelligens vagy — ez pedig elemien hamis sugallat. Én legalábbis nem lettem butább, a testemmel és a kinézetemmel is intellektuálisan foglalkozom, és az élet és az élmények teljességét élem meg. Egyre elfogadóbb vagyok, egyre több féle emberben látom meg az értéket, komolyan elszégyellem néha magamat mostanában, ahogy megismerem a teremlakókat, hogy mik voltak a fejemben róluk csak azért, mert máshonnan jöttünk.
    Ahogy a testem kivirult, egyre jobban élvezem az élet teljességét, az evilágiságot, a színeket és textíliákat, a materiális dolgok áramát is, egyre ifjabb és magabiztosabb az énem. Hihetetlen különbség ez a szexuális élményeimben is. Régi sebek gyógyulnak, olyan fickóknak tetszem, akikről soha nem hittem volna.
    Mintha ki lettem volna lúgozva ügyek embereként, testetlen-visszafogott bölcsészként. Még a szellő is más.

    • Pont a napokban fogalmaztam meg (nem a megjelenés témájában), hogy amióta nem vagyok sznob, minden jobb, sokkal könnyebb élvezni az életet, és ettől nem lettem se butább, se felületesebb, hanem egyszerűen nyitottabb.

        • Igen, igen kultúr. Meg valahol mélyen magamba rejtve kicsit lenéztem a nem olyan művelt, abszolút mainstreamben utazó embereket. Most úgy alakult, hogy ilyen társaságban töltöm a napok nagy részét, és rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség volt. Mindenkivel lehet beszélgetni, jót beszélgetni, kellemesen időt tölteni, csak bele kell menni, nem kell belefeszülni minden egyet nem értésbe.

    • És: nincs strandtest-őrület. Nem kötelező, még csak nem is alternatív norma. Olyan keveseknek van olyan teste, hogy mindenki fújolja a “nyomasztást”, esetleg csak titokban vágyakozik rá. A mérce egyenlőtlen, a nem jó felépítést mi nők könnyebben megbocsátjuk a férfiaknak (és a nőknek is), de ettől se lesz normális az, hogy a többség el van formátlanodva.

      Egyszerűen aki szarul van a testében, annak minden nyomasztó.

      • Tegnap strandon voltam. Állítom, hogy a bícsbádi nyomasztás egy felfújt mumus. Baromira nincs. Vannak dögös tizenévesek, vannak szépen kidolgozott testű idősebbek, de rohadtul nem éreztem nyomasztást, pedig magamhoz képest igen szarul nézek ki, az állítólagos strandtesttől meg fényévekre vagyok. De nem dobált meg senki, nem kaptam becsmérlő pillantásokat, nem zavartak ki. Az, hogy a kockás hasú húszéves úszómester nem strölt, hát istenem, ez azért még nem nyomasztás.

        Lehet hogy a strandtest nyomasztást kiáltók azt érzik méltatlannak, hogy nem ájul a lábuk elé minden férfi? Mert ez azért nem egyenlő a dagadtdisznózással.

        • Erre olyasmi a válasz, hogy nekik van partnerük, akinek tetszenek, nem kell nekik más, és amúgy sem másoknak akarnak megfelelni.

          Talán inkább a saját viszonyítgatós kényszerüket exportálják, amikor a nyomasztásra panaszkodnak. Ők néznek másokat. Szarul vannak a testükben, feszkólevezetnek, vélelmezik, hogy mások miket gondolnak, attól frusztráltak. És hát én itt elismerem: tényleg azt gondolom. Nincs közöm hozzá, de nem látom szépnek a testüket és a frusztrációjukat, nem szeretnék úszógumit, derékvesztést, tónustalan lábat, vaskos kart, hullasápadt bőrt, szürkés, rossz keringésű zsírt a női test legszebb részeire.

          Egyszerűen nem érdekesek mások, nincs véleményem úgy se Sarka Katáról, se a dundi barátnőről. De azt nem tudom mondani, hogy te is szép vagy, nyugi. Mert látom az anatómiát.

          Azt hiszem, az elvi bírálók inkább a médiáról beszélnek, a hirdetésekről, az a nyomasztás. De azok a cégek meg miből élnének? Videojátékokra is így beszélnének rá, meg életbiztosításra, meg cabrióra, azokon mégis kaccantunk, leszarjuk.

          Én is figyeltem az úszómesteri viselkedést, itt minálunk sok a szép páwa is, és asszem, az izomzatomat nézik meg, illetve hallottam egy megjegyzést erre.

          Azt sem bírom, aki kifejti nekem (én alulöltözötten vagyok), hogy ő aztán nem mutogatja magát (nem hord rövidnadrágot, seggre tapadós cuccot, spagettipántos felsőt). Nem is volna mit, már bocsánat.

          • Jaj, utolsó bekezdéshez: nemrég nálam egy tizessel fiatalabb ismerős nő fejtegette – célzatosan -, hogy negyven fölött már mennyire ciki miniszoknyát vagy testhez álló nadrágot hordani. Én meg közben ott ültem szemben negyvennyolc évesen kurta szoknyában, és Gogolák elvtársnőnek éreztem magam. A fejemben meg közben benne volt, hogy egyrészt, ha így néznék ki, én húszévesen se vennék fel ilyesmit (mert engem zavart volna, de ő vegye, ha ez neki jó, félre ne értsetek), másrészt ha megérem a kilencvenet, és még mindig magas és vékony és viszonylag tónusos leszek, akkor is így fogok öltözködni, és aki beszól, azt orrba verem a járókerettel.

            • “és aki beszól, azt orrba verem a járókerettel” 😀

              Vagy orrba rúgod egy laza mozdulattal. Ha már tónus meg izom, használjuk is valamire.

          • Néhányan mellékhatásként hasznos tippeket kapnak, és megformásodnak. Vagy már nem éri el az ingerküszöböt a görögdinnyés-fitballos-zöld teás sok jó tanács?

            Tudom, miről beszélek, nyomom a SHAPE magazint is, és nem érzem testszégyenítőnek még a skinny fatről szóló írást sem. Tele van megnyugtaóan valós testű, nem túl kontrasztos-tónusos nővel az újság (vagy nekem más a mércém, de az instagramon és a youtube-on döbbenetes páwaság megy, és extrémen tökéletes fitnesztestek). de szeretnék olyat amúgy, annyira dögös, na, el is megyek kakilni. 😀

            • Szerintem már nem éri el, olyan unalmas. Mármint a görögdinnye-zöldtea kombó, és amúgy is, az izmos az új skinny. Vagy mi. Olyan ez mint a fashion design. Az is azért változik, hogy életben maradjon. Különben meghalna a dolog.

              Mellékhatása az izmosazújvékony divatnak, hogy valamivel több közünk lehet általa az egészséghez mint a csontsoványság vagy a rubensi nőideál által.

              Nekem a szégyenítés kapcsán van egy ilyen fura álláspontom, hogy ami leír és elmagyaráz, az nekem sosem szégyenít. Ami meg nem ír le és magyaráz el jelenségeket, azoknak a következményeit, stb, azt meg nem veszem komolyan. Miért tenném? Létezik ebből nívósabb és felszínesebb írás is, tud az mber szűrni, arra van az agya.
              Zavaróbb a sok, tökéletes testű nő fotója, és itt nem a szupermodellekről beszélek, mert ők megint egy olyan kategória, amire nem akarok és nem is érdemes hasonlítani, hisz kivételek. Hanem a pornós mércével mért jó nők fotóinak dömpingje, jórészt manipulálva. Na az zavaró mert olcsó és közönséges. Meg a modellekre tervezett ruhák dömpingje, hogy nincs normális nadrág. Az is zavaró. Nem szégyenít engem meg a huszonöt centivel hosszabb nadrágszár, de kurvára bosszant.

  11. Én egyébként kifejezetten nem hájpolom Sarka Katát, se mást, és mindenkin látom és nézem is az apróbb hibákat, leginkább magamon. Hibák — ettől sokan idegesek lesznek, azt hivén, a beach body vagy a modellkinézet valami mesterséges, elérhetetlen képződmény. Eleinte szorongtam, hogy nekem is túlzóak az elvárásaim, belecsavarodtam a testtémába, semmi se jó már, de a tökéletesség nem más, mint anatómia, és abból (lepucolt anatómiából) én igen sokat látok, megtanulta a szemem. Az is hiba ebben az értelemben (edzéshiba és esztétikai hiba), amit senki észre nem venne, hogy a vállizmom hátsó feje gyakorlatilag hiányzik.

    Nem szexiség, nem műszempilla, nem mellplasztika, hanem arányosság, sértetlen anatómia, el nem zsírosodás, tónus és ív. Legalábbis az az eszmény, amiről én beszélek. Mint egy festményen.

    És igen, a kockás has szép, az anatómia, a természetes forma szép.

    És az meg hüledezés, hogy hízásról, kövérségről panaszkodik a blogger májusban (most szült, nem azért), majd júniusban így nekimegy a strandtestnek, “beszól”. Hát, őrületes bátorság ekézni azt, amivel nem bírhatunk.

  12. És nem igaz, hogy minden más fontosabb. Aki elkezdi nekem magyarázni, pedig nem is kérdezem, hogy ezért meg azért, neki nincs ideje… hát grrr. Vezérigazgatók vesznek ki szabadságot, hogy eljöjjenek Edzeni, és neveznek futóversenyre alig futómúlttal. Ne vicceljünk.

    Emlékszem, régen hogy néztem én is a jobb testűeket, mik voltak a fejemben, mennyit gyanakodtam, és ez nagyon megváltozott bennem. Semmi sem úgy téma már, senki teste nem szorongató, ha én viszont a sajátommal törődöm, és jól törődök vele. Tudom, a nagyon szépek is küzdenek valamivel. A saját tónusomat nézem, a fényes bőrt, azokat a részleteket, amelyek szépek rajtam, és elvagyok ezzel, még mások tetszése se annyira fontos.

    Egyébként elgondolkodtatott, hogy jelentősebb és igazibb az elismerés a harmadik szintről, azok körében, akik láttak ruganyosnak (mint a videón), verítékesen, mint azok körében, akik rövid ruhában és magassarkúban látnak lent vagy az utcán.

  13. Valamiért azt feltételezem, mert alapvetően rosszindulatú vagyok, hogy akik Sarka Kata külsejét fikázzák kommentben (fogalmam sem volt amúgy, hogy hogy néz ki, annyit tudtam róla, hogy kinek a felesége, de nekem teljesen az ízlésem szerint való, olyan felturbózott-szomszéd-lány típus), azok vérig sértődnek, ha mondjuk az enyhén malackaszerű, fél köbméter prostisminkkel és húszcentis sarkú platformcipővel felszerelt legkisebb unokájuk szalagavatós fotójára nem érkezik legalább hetven ismerőstől olyan komment, hogy “Awww…”, “Jaj de dönölű”, “Miért nem indítjátok szépségversenyen” stb.

      • Szerintem nem. Egyszer elolvastam Sarka Kata fotói mellett a kommenteket, végigmentem az összesen, és nagyon sok fiatal lány volt köztük. Azért emlékszem, mert ez meglepett, hisz én is arra számítottam, hogy idősebb, rosszabb külsejű nők kritzálják majd.

        • Én nem voltam ennyire kitartó, hogy végigolvassam, a környezetem, saját ismerőseim alapján vontam le azt a következtetést, hogy inkább azok, akiknek “már úgyis mindegy”, és ezt próbálják megideologizálni. És igen, úgy látom – legalábbis az én közegemben – a fiatalabbak többet gondolkodnak és empatikusabbak. Anyámtól és barátnőitől rajtam és a korosztályomon keresztül a gyerekeim felé egyre javul a helyzet.

          • A környezetemben más a helyzet nekem is. (Kivéve anyai ágon a családom negyven fölötti korosztálya, ahol még mindig a seggméret határozza meg azt hogy vajon ki hogy van, és mi azt közösségileg milyennek ítéljük. Annak ellenére is akár, hogy nagy a segge, de csak ha megérdemli.)
            A barátnőim, a fiatalabb rokonaim másak, a nők leginkább.

  14. Ugrik a lomtár számlálója. Kissé zavartan kérdem: tényleg az a témátok, hogy milyen a blogger melle?
    Nem ciki ez nektek?
    Ha profin akartok valakit basztatni, nyomasztani, akkor
    kerüljétek azokat a témákat, amelyek feszegetésével bunkóknak tűntök (szex, legszemélyesebb érzések, témák, testrészek — én írhatok róla, te paraszt leszel, ha azt véleményezed),
    amelyekről nem tudhattok (ki a pasim, mit érzek az edzőm iránt, hánytatom magam /!/, mi volt gyerekkoromban),
    ne kamuzz ennyire átlátszóan arról, hogy te mindenhol ott vagy és mindenkit ismersz,
    ne ugyanazokat a szófordulatokat használd,
    ne írjatok nyilvánvaló hazugságokat és elfogultságokat (nagyon torznak kell lenni ahhoz, hogy valaki a műtetlen nők és nem fotosoppolt képek körében az én mellemet rossznak tartsa. Csak kicsi. De mindegy is: ilyen. És? Ez valami vád? A ti állatias, aljas röhögési és megalázási vágyatokon kívül mi írat veled ilyeneket, hogy másvalakit, aki szépnek látja, lebeszélsz róla? És milyen melle legyen a 40 éves, 72 hónapig szoptató, háromgyerekes, bölcsész-irodalmár Gerle Évának? mi a feladat? ekkora botrány, hogy akármilyen is: vállalom? /nem mutogatom, te kotorászol utána/),
    találjatok igazi témákat. Lehetne például azzal, hogy kupi vagy, hogy faszkivan a sok kötelességgel, hogy márkabuzi vagyok, hogy felélem a pernyertességből származó összeget, hogy nehezen vagyok anyámmal, hogy nem olvasok eleget, hogy nem hozzám illővel szexelek… ezek nyomasztanának, nem mintha ezekhez közötök lenne. Csak ezek engem is zavarnak. Mellem, seggem, lábam, élettörténetem, könyvem fogyása, társas életem minősége nem.
    Halljátok (hallod, főleg), valakire, akinek nincs része a ti életetekben, ti mentetek oda hozzá, ennyire ráakaszkodni, a lejáratásást, zaklatását üggyé és napi tevékenységgé tenni? Éveken át?
    Egy mellről ilyen ádázul bizonygatni egy (kettő) kép alapján, hogy nem jó?
    Ezen senki nem lát át szerintetek?
    Megbántottalak, hiányzik vagy fáj valami? Szívesen rendezem veled, csak annyira nem értem mire jó ez. Kíváncsi vagy? Kérdezd meg.
    Én egy blogot írok. Te meg idejössz, és elolvasod. Mert érdekel. Milyen szerepem van ezen kívül az életedben? Kérlek, gondoldát ezt. Minek ennyi mindent összefantáziálni rólam, játszani a mindentudót? Azt képzelni, hogy én nyomozok ádázul utánad, és engem zavar, hogy ilyen vagy? Az téged zavar, meg a körülötted élőket.
    Az aljasság mint emberi jelenség is csak neccesen érdekes.

  15. Visszajelzés: mesélek nektek a cukorbetegségről | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s