a szétnézés öröme

Tele vagyok okos ismerősökkel, és ezek az okos ismerősök, köztük a nagyon okosak is, ítélnek.

Nem csak néha, vagy fontos kérdésekben, elvi témákban kiállva, hanem folyamatosan. Megítélő üzemmódban vannak, a tejföl márkaneve is elvi kérdés. Világjobbítók.

Akkor is ítélnek, amikor örülnek: az örülésük helyeslés.

Nem azt nézik, hogy mi a jó annak a személynek, akiről szó van, hogy ő mit tart helyesnek, mi a célja, hanem hogy nekik mi tetszik, ők mit tartanak helyesnek, ők mit csinálnának. Vagy-vaggyá élezik, és kényszert éreznek a voksra.

Néha  morális jelentőséget tulajdonítanak annak, aminek nincs olyanja, mert nem erkölcsi kérdés, lásd a testünkkel való foglalkozást vagy a szelfizést. Meg aztán nem egyféle erkölcs van, és az ő sajátságos erkölcsük nem abszolút (arról nem is beszélve, hogy az az erkölcs a maguk életében nem megy valami jól, csak mindig másoknál veszik elő).

Vagy csak képtelenek arra, hogy a megítélt jelenséget, cselekedetet a maga kontextusában értelmezzék.

Realitásérzék. Kihívom magamat is: miért, ha te a helyében lennél, nem csajoznál? Nem örülnél a kitűnő bizonyítványnak? A bikini bodynak?

Ha olvasom a régen látott blogokat, vagy járok a facebookon, mindig elszontyolodom. A kismagyar, bizonygatós tempótól, az önmagába szerelmes, türelmetlen, durrbele véleményalkotástól, amely még a megismerés, a szemlélődés fázisa előtt robban. Figyelmetlenségből származó, önfitogtató, empátiátlan, energiatakarékos elutasítás, valamiféle elv jegyében, és helyeslésre sandít. Hamar távozom.

Hogy jól meg kell mondani, azt a viselkedésmintát egymástól lesik el. Vagányaktól, megmondós hajlamúaktól — ha neki szabad, akkor tolom én is! Írni és gondolkodni nem annyira tudnak. Éles vélemény, lájkremény, sikerélmény, hiányzó vessző.

És a lendület elsodorja. Elutasítja azt a valamit, a Szimbolikus Ellenséget, mert nem tetszik neki, de azért nem tetszik neki, mert gyanakodva közelítette meg, nem érti, idegen neki, meg se akarja ismerni. És nincs az élesség mellett játékosság, kedvesség, hajlékonyság, önirónia. Árnyaltság sincs, több szempont, kételyek, mérlegelés. Jól hangzó, eredetinek tűnő, normakövető ítéletek vannak. Ha a megítélt jelenség nem igazolja vissza életem helyességét, privát szokásaimat, ha nem a számomra ismerős, megnyugtató dolgok körébe tartozik, akkor jól megmondom.

Pedig nem is érinti a te életedet.

Kiállításon voltam, a Galériában a Picassón (nyár végéig van hosszabbítva), és akkor filóztam el ezen, hogy a modern (nem realista, nem akadémikus) művészet produktumai különösen gyakran esnek a megítélő meg nem értés áldozatául. Túl az “ilyet én is tudnék festeni” képtelen és műveletlen blaszfémiáján, el lehet beszélgetni remekül arról, hogy miért kell folyton lázadni. Picasso különösen alkalmas ennek megválaszolására. Miért ilyen, miért csinálja? Miért kell mindent lebontani? Mire jó a dekonstrukció? Egy szem, függőlegesen? Punciértékű szem? Nonfiguratív? Kubista? Mire jó kísérletezni formákkal, technikákkal, látásmódokkal?

Hát mert mondjuk ez volna a művészet lényege. És a realisztikus ábrázolások idejében is ez volt a lényeg, csak azoknak a különbségeit avatatlan szemmel nem látjuk.

Sietsz, barátom, nem nézed, nem értelmezed, nem helyezed el, nem is volna hova talán. Nem veszed tudomásul, máris van ítéleted, és az ítélet elutasítás: annak a kinyilvánítása, hogy nem akarod megismerni. Intellektuális lustaság. Jó kis dráma lenne a Romeo és Júlia, csak a vége ne lenne…!

Az intellektuális lustaság ellentéte az újságíróagy, amit olyan sokszor említettem már. Aki figyel, kíváncsi, azt elbűvölik a bármi részletei, és bele is tanul.

A magas művészetet meg kell tanulni látni, hallani. Ha idegesít a progresszív dzsessz, kezdj gyanakodni, hogy nem a dzsessz mint olyan a hülyeség, és rajongói a sznobok, hanem te nem tanultál meg hallani valamit.

Az is lehet, hogy nem mondasz semmit, csak nézed, tudomásul veszed. Picasso kék korszaka 1904-ig tartott, ezt és ezt festette. Hm. Enteriőr. Egy madár. Akvarell. Jó.

Majd összeáll. Hogy tetszik-e? Nem tartok még ott, hogy tessék, vagy hogy tudjam az okát, hogy miért tetszik.

És az emberek is ilyenek, a viselkedések és az ellenszenveink. Ha nem érted azt a valakit, ha zavar, ha “nem szimpatikus”, akkor állj meg egy pillanatra. Én egy pont vagyok az univerzumban, és ő is. Miért fontos, hogy nekem nem szimpatikus? Ártott ő nekem? Ő csak más. (Celebekre ilyenkor ráfogják, hogy de sokakra hat a szavuk, rossz példát mutatnak, visszaélnek a népszerűséggel. De szerintem itt is arról van szó: nekik van kedvük ekézni a celebeket, és nem vállalják a “hova kattintok” felelősségét.)

Próbálj nem reflexes elutasítással, másság-iszonyattal reagálni, hanem egyszerűen tudomásul venni: ő ilyen. Nem téged bánt azzal, hogy ilyen. (Ha igen, szólj neki, mert az már a te térfeled.)

Az ítéleteink és elvárásaink megmérgezik a szerelmeinket is. Gyanakszunk, hogy “a pasik általában”, és emiatt elrobog mellettünk az, aki nem is. Ők is gyanakszanak, előre magyarázkodnak. Moccan az arcodon a nagy igen, és nem tudja értelmezni, ő is ugyanazt akarja, mint később kiderül, de nem merte mondani, mert neki is van előzetes tapasztalata, és a nők általában, ugye. Alapélményem a kellemes csalódás. Jobb fej a figura, korrektebb, mint hittem, sokkal dúsabb mindene, és nem, nem becsüli túl magát.

Óh, ajkamra fagyott értelmiségi fintor! Ó, mindenben visszaélést gyanító női reflex! Találgatom a gyanakvásom okát: a saját élményeim? a rendszerről való tudásom? a kommentelőim attitűdje és történetei? a saját blogom? a túl sok agyalás? vagy csak lejjebb adtam, jó lesz már ez is? vagy pont hogy kivívtam, hogy úgy kezeljenek? vagy az, hogy magam sem voltam egész lélek? és most már tudok örülni?

Mivel érdemeltem én ki ezt? Miért most hullik az ölembe? Valaki, aki nem fél a nőktől, igenli, helyesli, hogy ilyen vagyok, ilyen… életélvező. Nem kicsi. Nem visszafogott.

Csodálatos.

Érdemalapon megy ez, egyáltalán? Felnőttem, leszámoltam az illúziókkal. Már képes vagyok önbízva és benne bízva egyszerűen csak örülni a jelennek, azért. Nem gondolom, és nem is várom, hogy most húsz boldog év kezdődik. Nincs bennem követelőzés, nem várok olyat, ami még csak alakul, vagy amit ő nem tud adni. Nem is pontozom, hanem rajongok azért, ami benne jó. Becsukom az ajtót utána, és nem üres a lakás úgy sem: ott maradok én, letörölhetetlen mosollyal.

Megbízom benne, és ő kinyílik. Nincs véleményem, csak figyelek, milyen. Úgy akarom szeretni, hogy neki jó legyen. Semmi elvárásosdi. Senkinek ne kelljen a fejét törnie. Merni határozottnak lenni. Merni nem gyanakodni. Merni nemet mondani.

Holott ugyanerre a fickóra a kiábrándult nők között edződött fanyalgással mondhatnám, hogy kivagyi, bájgúnár, sorozatlövész. Ne már, hogy engem egy autóval akar lenyűgözni. Figyelek befelé, és el kell ismernem, ilyen még sose volt, de ez egy új éra, és tulajdonképpen ebben a kontextusban le is nyűgöz vele.

És a tájak is ilyenek. És a dolgok jelentősége, az összefüggések is ilyenek. Ráfoghatsz csillagjegyet, ismétlődést, Popper-idézetet a sokkal összetettebb, véletlen-elemet is tartalmazó, csodálatosan egyedi történetre, de a lényeget így nem fogod megérteni. Nem, nem igaz, hogy mindenki olyan partnert választ, mint az előző, és ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni. Nem, nem igaz, hogy a nők általában valamilyenek.

De még a linzer- és steaksütés is ilyen.

Fotó - 2016.06.17. 12.49 #3

7 thoughts on “a szétnézés öröme

  1. Megesküdtem, hogy ha nem tudok a poszthoz hozzátenni, akkor inkább nem kommentelek. Ennek elég ritka megjelenés az eredménye, mert szinte minden poszt annyira kerek egész, hogy abból sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet. Vagy nem érdemes. “Becsukom az ajtót utána, és nem üres a lakás úgy sem: ott maradok én, letörölhetetlen mosollyal.” Ez viszont magával ragadott, illetve annyira el tudtam képzelni (talán homályos régi emlékeket is felidézett), hogy olyan kis “megáll az idő” érzésem támadt, olyan most lőjenek le, mert ennél szebb nem lehet. Nem rohanok a saját farkát egyre gyorsabban kergető kutya világ után – mert az idő a közelemben lelassul és elcsöndesedik, mintha érezné, hogy úgy is hiába strapálná magát. Irigylésre méltó állapot.

    Ami az első részt illeti, az tényleg turáni átok, de én azért nem tudok nem hinni benne, hogy vannak normális reakciók, lennének normális, odafigyelő, beleélő kommentelők – csak lehet, hogy nem kommentelnek. Esetleg undorodnak. Ez sem lepne meg, megérteném. Személyes történet, hogy évekkel ezelőtt parázs (és elég ízléstelen) vita bontakozott ki lakhelyemen egy szoborállítással kapcsolatban. Abban biztos vagyok, hogy amiket ott kaptam, azt utcán senki nem merte volna a szemembe mondani. Ezért – provokative – minden komment alá nevet, címet írtam, arra várva, hátha felveszi valaki a kesztyűt. Hát – nem hozott zavarba senkit. Aztán abbahagytam. Barátaim (akik el sem kezdték), mosolyogva figyelmeztettek, mennyire értelmetlen dolog egy galambbal sakkozni. Nem írom a poént – szerintem a többség ismeri…

  2. Megérdemeltem, érdem alap: szerintem van, amiért megdolgozunk, de azt nem megérdemeltük, nem jutalom, hanem munka eredménye. A többi nem érdem alapú. Dobja a gép. Szerencse.

  3. Visszajelzés: “ha neki sikerült, neked is fog!” | csak az olvassa — én szóltam

  4. “Már képes vagyok önbízva és benne bízva egyszerűen csak örülni a jelennek, azért.”

    Vicky Christina Barcelona-t néztem ma első alkalommal, és hogy összecsengenek a témák! Imádom ezt.

    Vajon mennyi minden férhetne itt el, ha kiszorulna a sok rosszallás, programozott szégyenérzet, ítélkezés, kötelező rosszkedv? Talán Magyaroszágon is lehetne Barcelona. Én vettem magamnak estére egy Pinot Noir-t.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s