médiatartalom nőknek

Csajos. Kajálják.

Nem tudok annyira fél szemmel ránézni, hogy ne ingerültséggel töltsön el, amit női magazintartalomként az orrunk alá tolnak, papíron és neten. Bugyuta, maszatolós és magyarul sem okés mondatok ezekről az új trendekről és jelenségekről: szelfikről, belfikről, bikini bridge-ről, mikrobikinikről, a mellünk formájáról, aztán jógáról, sminktetoválásról, családállításról, meditációról, tantraszexről, El Caminóról és spiritualitásról. Transgenderekről, crossdresserekről, szinglikről és minglikről, incelekről, poliamoriáról, swingerről, hadd borzongjunk egy kicsit, mi, akik olvasunk a szex furcsaságairól, ahelyett, hogy űznénk. És persze erősödjünk csak meg abban, amiben már úgyis biztosak voltunk (“elítélem ezeket az embereket”, “nekem fontos a ‘hűség'”, “én ezt nem tudnám csinálni”). Olvassunk csak ano- és ortorexiáról, vulgárpszichológiai közhelyeket, szigorúan.

És itt van az elhízott olvasók nagy vigasza, a 21. század plus size trendje, amelyre egyféleképpen lehet (illik) reagálni. Csakis erre-voksolósan, örömmel üdvözlősen, “végre ilyen is van!” módon — kritikusan soha. Mert akkor te az “ő szekerüket” tolod, és ugye (ez a dogmatikus, pártoskodó, összeugrasztó logika:) ott állsz, állnod kell valamelyik oldalon. Az nem lehet, hogy magad is feministaként, sorstársként, jóakarattal kimondd: csajok, ti nem a lényegről beszéltek, ti divatoknak dőltök be, és ti nem szeretitek a testeteket.

A felszínen azért örvendezünk a plus size trendnek, mert feminizmus van: az a policy, hogy kiállunk a méltatlanul elnyomott nem-szabályosakért, a test gyötrése ellen, lerázzuk a szépségtrend béklyóját. De ez is devalválódott már, és a valós dinamikák szintjén pont nem az az üzenet, hogy minden női test szép: sehol nincs a valódi elfogadás. A valódi üzenet: ez ne legyen szempont, hülye, aki foglalkozik vele, felszínes liba, az egészségvédő szöveg pedig kamu. Azokat, akik megfelelnek a szépségeszménynek, akár megküzdöttek érte, akár adottságaik révén, deklaráltan gyanúsnak találják, a kommentelők gúnyolódnak is rajtuk, nevetségessé teszik, így ez is csak pártoskodás. Azért teszik oda neked a képtelenül gyönyörű fejű és persze tükörfényes bőrű, gömbölyded testeket, hogy megsimogassák a virtuális fejedet, és elhidd, hogy tehát te is szép vagy. Amazok, az idegesítően vékonyak és formásak meg mégsem, nem is szépek, nem abszolútum a szépségük. Legyen csak ellentét, táborok, azt szeretik a népek, az a lényeg, hogy valahova állni kell.

Az én kedvenc fejfogós érvtípusom amúgy is ez: nekem valami nem tetszik/én ezt meg azt nem szoktam/én nem olyan vagyok, TEHÁT az a valami rossz. Aki így reagál, az kifelejti, hogy másnak lehet jó attól még, meg amúgy is, nem egyféle jó van. És talán neki is jó lenne, csak lemaradt róla, és most jól megmagyarázza, hogy ő igazából utálja azt, köll a kutyának…

Akkora a hisztéria ebben az ügyben, csak nézek. Indulatosan érvelnek, támadva érzik magukat mások léte által. Ha én még egyszer azt olvasom, hogy különböző kultúrákban és korokban mást és mást tartottak szépnek, széttöröm a vécécsészén lakásunk egyetlen értékes darabját, egy szecessziós vázát. Hogy nem unják? Hogy nem érzik ennek a relativizálásnak az elemi hamisságát? Ráadásul egyáltalán nem arról van szó, hogy ki mit lát szépnek, és miket gondolunk dilettánsként a múltról. A willendorfi Vénusz például valószínűleg nem szépségideál volt, nem esztétikai értelemben volt eszmény vagy tipikus, hanem a termékenység szélsőséges formája, szerencsekívánó, eltúlzottan feminin ábrázolás, olyan, mint sikerekben gazdag, áldott új évet kívánni valakinek, és pont annyira realisztikus. Rubens figurái meg szintén nem eszményt, hanem a modelleket, az átlagos behízott helyi arisztokrata nőt testesítették meg. Mindeközben a szerelmes versek sudár nőket eszményítettek, a fiatalság és a karcsúság mindig is párfogalmak és kívánatosak voltak, és csak egyes testrészeknek volt szabad gömbölyödniük, bármely korban.

Az aktuális szépségeszménynek mindig is köze volt az egészséges, izokalórián alapuló (értsd: annyit visz be, amennyit el is fogyaszt) étkezéshez és az ép anatómiához. Azon kivételes esetekben, amidőn nincs köze, nagy gáz van, például a mauritániai túltáplált hajadonok, a heggel dekoráló törzsek, a zsiráfnyakú nők és a kínai lábcsonkítás eseteiben. Ott mindig beavatkozás, visszaélés, erőszak van, kockázat, és életminőség-romlás. A szép és egészséges test és a minőségi élet szoros összefüggését csak az tagadja, aki még nem volt beteg. A probléma mindig a manipulációval és a látszatkeltéssel van, a szexista tekintet is azon legel. A progresszív, életigenlő, “skandináv” testi állapotnak, jó közérzetnek, “szépségnek”, erőnlétnek, arányosságnak, amiről én beszélek, ezért nem része a mellplasztika, például.

Mi euroatlantiak a fat pride-dal leginkább csak a tunya és tékozló életmódunkat, belenyugvásunkat leplezzük, és meg is szokta a szemünk, hogy ennyi idősen minálunk így néz ki egy nő. A közeg nagyon nem mindegy. Vannak szupersportos negyvenes olvasóim, barátnőim, ők is úgy vannak vele, hogy az anyukák között meg a saját edzőtermükben példaképnek számítanak. Hanem ha lemegyünk a Flexbe…! Nekem is jócskán megváltozott a mércém. Ahhoz viszonyítasz, amit a szemed megszokott.

Az élelmiszeripar pedig rászoktatott minket az olcsó és addiktív élelmiszerek dömpingjére, melyekkel més, valódibb örömök és választási lehetőségek híján élünk. Kivételes és megdöbbentő a mi erőforrásokban gazdag, döntési szabadságban bővelkedő közegünkben is, ha negyven évesen le tudsz futni öt kilométert, vagy tudsz egy kézen átfordulást.

A mainstream női média viszont nem nekik szánja a tartalmait, hanem a többségnek, így örvendeznünk kellene azon is, hogy lám-lám, a jóga nem csak a vékonyaké. Mutatják nekük az instagramról a jógázó, dundi nőt. Biztos lenyűgöző ez annak, aki nem ismeri a jógát, de én nem tudom nem látni: a mozdulatain éppen hogy rontanak a formái, mert egyszerűen nem fér el az ászána. Az ujjongó cím ellenére ezt itt a lótuszülésen is látjátok, amúgy meg középhaladó alatti a szint, csak persze ezt megállapítani nem píszí, azt kell mondani, hogy de jó, milyen ügyes. Szerintem tök jó, hogy jógázik és meg is mutatja (bár én már halálra unom a divatjógát, illetve ábrázolásait és trendjellegét), és senki nem akar neki tanácsot adni. Örülünk az emberi tevékenységek e változatosságának, és persze sokkal jobb, hogy jógázik és másokat is erre buzdít, mint ha nem tenné, ez kúlság és teljesítmény és tehetség és dobozbontás, de tény, hogy a nagy térfogatú végtag és a súlyos test megnehezíti az ászánákat; az is, hogy a jóga hatása a testre tipikusan az, hogy feszessé-inassá-szálkássá tesz, mármint abban az esetben, ha közben nem élsz vissza durván a kalóriákkal. És még az is tény, hogy mindenféle mozgás és tevékenység jobban megy, ha könnyebb és vékonyabb vagy. Sokkal kevesebbet fogsz mozogni, ha lehúz a tested. (És nem csak a zsírról van szó. Én ugye izmot építek, ez való nekem, de nem hallgatom el, hogy ettől és újabban nehéz vagyok, kötött, már nem olyan könnyű a kézen átfordulás, a sprint, a futás vagy az ugrások.)

DSC_0117 (1)

A mindenkori tartalom előállítói, kiötlői jól tudják, hogy mit csinálnak. A dundi jógás nőt bemutatni nem valamiféle kiállás, érték képviselete, és nem is fog mindenkinek tetszeni. Van, aki borzongani kattint. Vagy olcsó önmegnyugtatásként: én azért ennyire nem vagyok kövér. De a gépezetnek mindegy, neki a kattintás kell. És el is árulja magát a cikk írója: “nem hajlandó lemondani a csokiról sem, mivel éppen úgy imádja, mint a jógát” — már meg is van a közös pont az olvasóval (mert nem a jóga az). Lám, a csoki nem “bűn”, és nem zárja ki a jógát!

A plus size modell ugyanolyan szemrágógumi, mint a nem plus. Rágózni nem kéne. Másokat nézegetni nem kéne, vagy nem ennyit. És nincs új a nap alatt: már megint a szépségről beszélünk. Ha pedig rendszerkritikus vagy, és nemet mondasz a szépségeszményre, akkor nem ám valami ikonmentes, saját lényegű létezés kezdődik, hanem Adele meg az agyonsminkelt Tess Holliday válik ikonná.

És ha ikonok vannak, akkor továbbra sincs szó se jó közérzetről, se saját útról, teljesítményről, rátalálásról (a sokat emlegetett “önelfogadást” én nem tartom annak), se az élet egyszerűsítéséről (rafinált ruhákat hordani, előnyös fürdőruhát keresni, sminkkel arcbőrt feljavítani, körmöshöz-fodrászhoz járni bonyolult; jó kondiban lenni, tápanyagellátott bőrrel sugározni, testünk alapvető összefüggéseivel tisztában lenni, örömből edzeni, lépcsőn felszaladni, nettó testre akármit felkapni meg egyszerű, és én bő egy éve erről a különbségről beszélek). Csakis a kinézetről van szó megint, ráadásul arról a fajtáról, amely nem a nettó test, hanem reprezentáció a közösségi médiában: előnyös póz és manipuláció, fotó és látszatkeltés.

Én nem szeretem a táborképzést. Nem azért járok a konditerembe se, mert helyeslem és propagálom az ottaniak sportolását, szokásait, kinézetét, szerhasználatát (amúgy nem egyfélék ők se), és egyébként kifejezetten nem helyeslem, amit csinálnak, de nem is fikázom őket. Azért járok a terembe, mert ott vannak azok az eszközök, terek, személyek, amelyekkel-akikkel én a testemet alakítani tudom.

Viszont, és ez fontos változás, nem tudok többé szépnek látni olyan testeket, amelyek távol esnek a szimmetrikus, egészséges anatómiától, nem izmosak, és civilizációs szokásokat mutatnak, a test sokoldalú használatát meg nem. Van, hogy megrémülök ettől: tavaly még milyen szépnek láttam az uszodai népet! Most mindenki görnyedt, aránytalan, sántikáló. De azt is tudom, hogy ez nem közügy: alapvetően senkit nem érdekel, és nem is változtat a világon az, hogy én mit látok szépnek. (Most az esztétikáról beszélek, nem a szexuális gerjedésről, utóbbira az itt írtak az irányadók.)

Bloggeri tevékenységemben mindez úgy nyilvánul meg, hogy az önvigasztalásra alkalmas, táborképző, a különféle testalkatú nőket manipulatívan szembeállító médiatartalmakat és érveket bírálom, mert elemien hamisnak érzem őket. És nagyon utálom és problematikusnak tartom, amikor azokat elemezgetik, piszkálják, akik megharcoltak a maguk választotta célért, és eredményeket értek el.

Nem is értem, miért látják ennyire egyszerűbe’ a helyzetet a hozzám hasonló helyzetú, korú, irányultságú nők. Ha nincs módunk, kedvünk, indíttatásunk sportolni, tudatosan étkezni, megkímélni a testünket az ártalmaktól, akkor miért valami tőlünk távoli nőn (“a” modell, “a” fitneszcsaj) verjük le ezt? Nem az a te bajod, hogy az ő hasuk kockás. Hanem hogy a létük arra figyelmeztet, hogy nem vagy jól, nem tetszel magadnak, nem végzed el a munkát.

A sokat bírált Sarka Kata kinézete és életmódja szélsőséges, a fitneszcsajok szélsőségesek, Rubint Réka szélsőséges. Nincs ebben semmi ördögi és nyomasztó, nem igaz, hogy ez az elvárás: aki valamit hirdet, tanít, képvisel, az legyen sokkal olyanabb. A szolfézstanár is zeneművészetit végzett. Ez nem azt jelenti, hogy csak az ő szélsőséges formája a szép és jó, és szerintem nem is megszégyenítő az, ahogy megmutatja vagy elmeséli a “receptet”, csak annyi van, hogy ő nem állhat ki a nyilvánosságra közepes fittséggel és tónusossággal. De ne feledjük az eredeti kérdést: te miért nem veszed komolyan a tested karbantartását? És ha nem veszed komolyan, mert más fontosabb, vagy neked ez (“a jó alak”) nem szempont, akkor mit pörögsz a testeken? Mások testén? Meg azon, hogy hogyan nyomasztanak?

A szépségeszmény bírálata, a fat pride tartalmak és a plus size meg curvy trend eredetileg rendszerkritika. Tudom, türelmesnek kellene lennem, és helyén kezelnem ennek a kevésbé árnyalt megnyilvánulásait is, mert az a cél, hogy a szépségeszmény ne legyen olyan nyomasztó, és a nők lehessenek sokfélék, boldogok, szuverének, megélhessék, hogy nem a testük révén értékesek, hanem mindenképpen. De ennek már nincsen hírértéke. Én mindig az árnyaltabb szemléletre, a kevésbé kiszámítható állításokra voksoltam. Nem csak a saját utam mondat velem mást, azt is látom, hogy a nők nem boldogok: az úgynevezett önelfogadók, akik rendben vannak a testükkel, és végre kimondják, hogy ebből elég, sem tűnnek annak.

De még azt is tudom, hogy az elvárásoktól és szerepektől nem lehet ilyen könnyen, daccal és visszavágással megszabadulni. Továbbá, hogy ez kényes téma, és nagyon kevesen olvassák el az érvelésemet, csak beraknak valamelyik csoportba, “akkor ő is ugyanolyan fitneszpicsa”, “mik ezek a szelfik?”, “az ő szekerüket tolja”. Ezzel szemben én azt gondolom, nincs szekér és ne legyen oldal, hanem gondolkodjunk. Nem úszom meg mégse a besorolást, mert itt a neten nincs idő, szándék, agy elmélyült megértésre. A dogmatikus közegben és pártoskodó reflexek közepette, a vagy-vagy dichotómiában nincsenek érvek és továbbgondolkodások. Aki bírálja a fat pride-ot vagy akár Réz Annát, az ellenséggé válik. (A válaszomat végül nem raktam ki, de jelzem, hogy újságírói értelemben remekműnek gondolom Anna írását, csak a tartalmával nem értek egyet.)

Én egyszerűen nem várom el nem-rendszerkritikus emberektől, modellektől, celebfeleségektől, hogy ismerjék, értsék, vallják az én kiérlelt renitensségemet, hanem akként olvasom, nézem őket, amik, és örülök, ha van közös halmazunk.

A modellek kinézete és létezése valójában alig befolyásolja a mi életünket. Annak nyomasztó a sok plakát, aki parázik a testén, és frusztrált, hogy ő nem olyan. Kézenfekvő volna azt mondani, hogy direkt paráztatnak, és ez így is van, de szerintem az parázik a testén, aki nem tette meg mindazt, amitől a testével, reális önképével elégedett lehet. Nem számolta fel a lelki zavarait, amelyek a táplálkozásában csapódnak le. És e szokások nem csak egyéniek: valóságos intézményei vannak a visszaélős kajálásnak és tétlenségnek, amelyeket az emberek csoportosan csinálnak, és úgy már kényszerítő normává válnak, a haveri sörözéstől a szabadidős tevékenységként űzött tévé- és filmnézésen át a családi ebédekig. És ehhez ragaszkodnak az emberek, és utána ennek az életmódnak a következményeit kell megmagyarázni.

Nem okés ez, és én unom. A tipikusságát, kiszámíthatóságát. Rég nem bátor gesztus helyeselni a plus size csajokat és leszólni a fitneszkisebbséget (!).

Az ELLE viszont meglepett az áprilisi számával. Én nem kedvelem azt se, akinek a talmiság özönével szemben az a reakciója, hogy “én nem olvasok ilyen magazinokat”, mert a mainstream média igenis érdekes, nem ab ovo kárhozat, és igenis létezik értékteremtő, magas színvonalú változata. Szerintem az ELLE, legalábbis ennek a száma jó kompromisszum értékek és piaci törvényszerűségek, befogadhatóság és nemes elvek között.

Az áprilisi szám címlapján a dús Beyoncé van, az interjú fotóin is az edzésein ábrázolják. Az egész számot a női erőnek, a sportnak (mint trendnek és mint piaci tényezőnek) szentelték. A szerkesztők kipróbálják a balettet és a street workoutot. Kis mellékletben ajánlanak többféle sportágat (persze semmit, ami zúzós, de nem baj).

Kifejezett a törekvés a mindenféle női testek szerepletetésére: van szokásos-vékony és plus size modell is a divatrészben. A főszerkesztő Liptay Lívia iránya ez, mint arra Pataki Ági utal a szintén kitűnő, elgondolkodtató interjúban, és ő is méltányolja ezt. A Török-Illyés Orsolya-interjú, a tanzániai albínó közösségről szóló riport is és a slow fashion témája is roppant érdekes volt. Valójában ezt a sokoldalúságot, árnyaltságot és pluralizmust más magazinoktól vártuk, várjuk, hiába.

52 thoughts on “médiatartalom nőknek

  1. Úgy tűnik még mindig sokan emésztik az írást, mert még egyetlen komment nem érkezett a közzététel óta.
    Jót mosolyogtam a “annyit visz be, amennyit el is fogyaszt” mondattöredéken, mert ez pontosan így van, bár biztosan nem arra gondoltál, mint én amikor kifordítottam ennek jelentését.
    Mindig van mentesítő gondoltat, s nem csak a nők esetén, hanem a férfiak túlsúlyossága kapcsán is.
    Azon csodálkozom, hogy köztünk férfiak között milyen sok elhízott van, szerencsére őket azért még nem használja fel idolként a média. Itt most megjegyzem, én is küszködök jelentős túlsúllyal, illetve nehogy már mártírt csináljak magamból.
    Mi hajlamosak összekacsintós mentesítést adni magunknak, a túlsúlyunk kapcsán, főleg ha azt hisszük az a serdülőkori sport az valami nagyon intenzív dolog volt. Az nem volt annyira intenzív, akkor még könnyedén vette az ember az akadályokat, különösebb rákészülés nélkül abszolváltuk a versenyeket, s semmivel sem mozogtunk többet, mint az a kortársunk aki a libakergető réten szaladgált.
    Aztán persze könnyű volt azt az aktív sportot abbahagyni, mindenféle mondvacsinált indokkal, amiből a valósághű, hogy menni kellett piálni-zabálni) Amikor később összefutottunk a régi sporttársakkal, a terebélyesedő ‘böndőnk kapcsán megvolt az igazolás, hogy “nézd meg ezt és azt az élsportolót, hogy amikor abbahagyta, de a kalóriabevitelt nem, hogy elhízott”. A francokat. Más életmód jött és az hozta a tespedést, a jólétet, a mértéktelen zabálást.
    Most persze kapkod az ember, hogy ledobjon pár kilót, s 50 felett nem csak a sport a megoldás, hanem a több “jöjjön ki” mint ami bemegy, ugyanis gyakran van az a hiba, hogy letotyogunk két kilómétert, vagy tekerünk “kantakosaras” tempóban hármat, s úgy toljuk vissza a kalóriapótlást, mintha ismét 20 évesek lennénk. Az a könnyebb a régi sportosnak hitt életmódból.
    Na most elkövettem azt, amit saját blogom komment sablon szövegében írok, már külön posztot kellett volna írnom az ömlengő komment helyett,

  2. Nekem óriási csalódás volt Réz Annától az a cikk, úgy gondolom, hogy ott és akkor őt csak az intelligenciája védte meg attól, hogy Kormos Anett mélységeibe csússzon, de ez a személyeskedés és kultúrfölény-fitogtatás szerencsétlen Sarka Katával szemben, ráadásul a nevezett képeivel illusztrálva…! Kicsit elképedtem. Kormos Anett stílusától a hajam hullik, de időnként megsajnálom, hogy erre a szerepre van szánva a WMN-nél. Ő a jó kis harsány, kattintékony cikkek írója, akinek időről időre kötelező szállítani valamit, amit felkap az internetes női közönség, hogy bevezesse és megtartsa a médiumot a köztudatban. Kormos Anett egy eszköz, ráadásul meglehetősen önismétlő és szerintem időnként ötlettelen eszköz a WMN-nél – azért ez szar lehet.
    Középiskolás koromban amúgy olvastam ELLE-t, ma már nem visz a lélek rá, hogy print női magazinért pénzt adjak.

    • Nekem most az jutott eszembe, hogy Kormos Anettről mindig volt egy – hol erősebb, hol gyengébb – benyomásom, hogy nem tűnik buta embernek úgy összességében, viszont egyáltalán nem árnyalt, ahogy előadja magát. Ettől aztán lehet bármilyen szellemes és onthatja a poénokat, de nekem a minősítgetésen meg a hamis dichotómiákon fog megakadni a szemem, és ezt halkan valamiféle humortalanságként, vonalasságként fogom detektálni a legnagyobb poénorkánban is.

        • Nekem meg még pár éve pont az, hogy még csak az sem. Annyiban igen, hogy behozogat olyanokat, hogy őt ugggyan nem érdekli a hülye divat/tud kalapálni/cinikusan viccelődik a gyerekeiről/káromkodik, tehát ő nem egyenliba, tessék hasraesni. Na ez az, amit ugyanezen a blogon a “leszarom az elvárásokat” címszó alatt lehet megtalálni, és az a poszt is nagyon tetszik. Tényleg: nekem is azért van hülye érzésem egy-egy ilyen magát kerekre fogalmazó, komplementerkedő arccal szemben, mert ő is ugyanahhoz a szabályrendszerhez igazodik kritikátlanul, amit olyannyira telibe szar(ik?).

  3. Engem egészen sokkolt a WHO azzal, hogy idén már több a túlsúlyos a világon, mint az éhező, és hogy tíz éven belül minden tizedik ember cukorbeteg lesz a bolygón. Én ennyit szeretnék hozzáfűzni a fat pride-hoz.

  4. “valóságos intèzményei vannak a csoportos zabálàsnak és tétlenségnek” Ne is mondd. Amikor csoportos tevékenysègrôl van szó, elsô helyen van a zabàlás, MINDIG. És nem, nem az eszegetés, hanem a többszereplôs kètpofára zabálàs, fulladâsig. A vasárnapi ebédek, a rokonlàtogatàs, karácsony, vagy komolyan mondom, bármilyen összejövetel kulcskellèke ez. Mert a francot se ěrdekelnè, ha csak nêha -néha lenne megejtve, de ùjra, meg ùjra, meg ùjra, egészen addig amíg valakit el nem visz a Kaszás… és még azutàn is. Ès ebben az a szép, hogyha ebbôl nem kërsz, akkor ünneprontó vagy, ès ki is maradsz.

    Ugyanez a munkatársi dohànyoskörrel: ha nem mész ki a dohànyosokkal az udvarra, akik egész rohadt szünetben ott pöfékelnek az udvaron, akkor megint oda kesz valami közös. Ezt a Jóbaràtok egyik rèszèben nagyon jól bemutattàk.
    Sajnos én is tapasztaltam nem egyszer.

    • És mindig én végeztem el a munkát a dohányosok helyett, mert én ültem ott, amikor a customer érkezett. Úgyhogy fel is csesztem az agyamat és mondtam a férjemnek, hogy ha én munkaadó lennék, simán csak nemdohányzókat vennék fel, de persze a férjemnek van igaza, én egy náci hajcsár vagyok.

      • Nem, ebben igazad van, pont ez a lényeg. Nem beszélve arról, hogy a dohányos visszahozza az amúgy is levegőtlen irodába az “illatát” illetve kilélegzi, amit beszívott,

      • És ez mind felszorozva a kényelmességgel, reflektálatlansággal és társaival. Én mindig hiszek benne, hogy lehetne ezeket értelmes ember módjára is csinálni Például: volt brutálbagós exkolléganőm, aki viszont olyan munkakörben és -rendben dolgozott, hogy senki nem melózott “helyette”, ha épp szívta a blázt, csak a saját idejével tudta verni a csalánost. Ettől még nem propagálom a dobozszám bagózást, mert nagyanyámnak például az hozta ki a rákját ötvenhárom éves korára. Amitől meg szimplán agyfaszt kapok, az ha bent dohányzik valaki. Felnőtt ember, ne legyen már vakorrú, pláne, ha más is szagolja utána… Az előttünk lévő albérlő telebüdösítette a lakást – nem a friss cigiszag a para, hanem amilyen a fal meg a bútor lesz tőle, az az áporodott, édeskés, kátrányos szag, blá:( Na első pár hétben akkorákat káromkodtam belépve az előszobába, hogy hogy lehet valaki egy mozgásképtelen növény, hogy nem megy ki a kertbe bagózni stbstbstb. Nem a bagózást ostoroztam, hanem úgy az egész figurát, amiben egy kulcselem a bagó, de nem azon fordul minden.
        Ugyanígy: zaba úgy, mintha kötelező lenne, sokszor mások árgus szemitől kísérve/másokat is baszogatva, hogy egyéegyéegyé+fetrengés, mert jaj, nem vagyunk mink ilyen fitneszcicababák. “Jóvangyokén ígyis”, önszeretetnek csomagolva, és társai. Sok ilyen van, bele is lehet szaladni pillanatok alatt, nem is az okozza a későbbi problémákat, hanem, ha meg is feneklik benne az ember.

        • …és igen, az előző bérlő lenövényezése is bunkó dolog és minősítgetés, pláne, hogy úgy ment el, hogy egyedül maradt, és nem tudta fenntartani a lakást (közepes méretű, nem hulladrága, de nem is épp olcsó pecó), szóval megvolt neki a maga baja. De ettől még az áporodott benti bagószag az nagyon tré, dohányos ismerőseim is tanúsítják, hogy a legtöbb dohányosnak is (akinek van szaglóhámja és különbséget tud tenni a friss füstszag, meg a bekövült bűz között).

          • Én dohányoztam, de a tömény bagófüstöt akkor is utáltam, az áporodottat meg pláne. Most is utálom, ha láncdohányos ül mellém egy járművön, épp úgy, mint a hajléktalanszagot. Sima izzadtságszag parfüm hozzá képest.

            • Igen, egy sima izzadságszag nem jelent se betegséget, se kilátástalanságot, nem egy rózsaillat, de nem megy el tőle még az életkedved is. Elég baj az az állapot, amiben olyan szaga lesz az embernek (hosszan tartó, rosszul viselt lakástalan állapot, idővel mellé betegség, apátia stb), de a helyzet abszurduma akkor teljesedik ki, amikor egy ilyen, egyébként is szörnyű helyzetben lévő ember felszáll a buszra egy csomó ép szaglóhámú polgártárs közé. Lehet, hogy az, amit mi érzünk, az bakfitty ahhoz képest, amitől ő ilyen lett, de ami borzasztó az borzasztó. A brutál bagószag is, azon túl, hogy kellemetlen, egy durva addikció eredménye, ahol már a júzert akkor is szívja a bűzrudat, ha nem akarja, különben leszedi a vakolatot. És ez már nem “dohányzás”, ami nem túl egészséges, de hát édesistenem, hanem egy komoly szenvedélybetegség, amivel a beteg tönkre fogja vágni magát.

  5. “Az én kedvenc fejfogós érvtípusom amúgy is ez: nekem valami nem tetszik/én ezt meg azt nem szoktam/én nem olyan vagyok, TEHÁT az a valami rossz.”

    Ez nekem is kedvencem. Kapcsolódik a szépségideál témaköréhez is. Sokan nem hiszik el, hogy aki vékony vagy izmos, az is lehet egészséges, és az evésben is örömét lelheti. A szépségideál valóban mindig az egészséges test volt, de sokak számára az egészség jele a telt, pirospozsgás arc, a széles csípõ (de vékont derék), a vastag comb és a dús haj. Az izmos vagy vékony alakról nem az egészség, hanem az önsanyargatás jut eszébe sokaknak. A férfi ismerõseim többsége vonzóbbnak talál egy telt idomokkal rendelkezõ, esetleg narancsbõrös (mi az?) combú nõt, mint egy fitnesz-alakkal rendelkezõt – mert egyszerūen az van beléjük kódolva (vagy nevelve), hogy egy nõ teste legyen puha tapintású, a kemény izmok a férfiaknak állnak csak jól. Ez nyugaton is így van, de a keleti kultúrákban még inkább ez a jellemzõ szemlélet. A nõk közül is sokaknak nem a sportos, szálkás test vonzó, hanem a pocakos, mackós. Amíg a nõkkel szemben fõleg a fat-shaming a jellemzõ, ha például egy ötvenes férfi sportos, nem pocakos, rendszeresen megkérdezik, hogy beteg-e és megjegyzik, hogy milyen riasztóan egészségtelenül néz ki, bezzeg a Pista, az milyen jól néz ki (Pista elhízott, magas a vérnyomása és alkoholista). A magas, erõteljes, sportos, de korosztályához képest vékony apám már több évtizede kapja ezeket a sajnálkozó megjegyzéseket családtagoktól és szinte idegen emberektõl.

    “A szolfézstanár is zeneművészetit végzett.”
    Ezt a mondatot nem értem ebben a szövegkörnyezetben, vagyis nem biztos, hogy jól értem. A szolfézstanár álláspontja nem szélsõséges. A szolfézstanár nem teljesen olyan, mint egy fitneszedzõ, inkább olyan, mint egy tanár, aki írni-olvasni tanít. Aki nem tanul meg írni és olvasni, analfabéta lesz. Aki nem tanulja meg a zenei írást és olvasást, zenei analfabéta lesz. Lehetsz spoken word poet, lehetnek performanszaid, lehetsz kiváló mesélõ, de író nem lehetsz, ha nem ismered a betūket. A lehetõségeid korlátozottak lesznek, nem tudod, hogy mennyit tudnál fejlõdni, milyen új világ tárulna fel elõtted. Ugyanez igaz a zenére is: akárki akármit mond (és biztos vannak kivételek), de igazán jól képzett zenész nem lehetsz a szolfézs alapos ismerete nélkül.
    A fitnesz szerintem egy kicsit más. Más sportágak, tornafajták, jóga segítségével is elérhetsz hasonló fittségi szintet, bár nem ugyanolyat – viszont azt nehezebb eldönteni, hogy melyik mozgásformát végzõ ember lesz “jobban képzett”. Bár lehet, hogy fitnesz témában laikus vagyok, azért látom így.

    • Hát pedig egy ruganyos fenék… az meg vagy fiatalon ruganyos, a zsírral, amikor még olyan a kötőszövet, vagy izmos, és attól. Én csúfnak és szomorúnak látom a fenéktelenséget, öregesnek. Romlásnak, gravitációnak. Hozzá az általában szűk nadrágok, nagyon ritka, akinek jól áll.

      “Az izmos vagy vékony alakról nem az egészség, hanem az önsanyargatás jut eszébe sokaknak.” és ez az életmódunk, aktivitásunk, függőségeink szomorú állapotáról árulkodik.

      • “Én csúfnak és szomorúnak látom a fenéktelenséget, öregesnek. Romlásnak, gravitációnak. Hozzá az általában szűk nadrágok, nagyon ritka, akinek jól áll.” Az életkor mindössze attól függ, hogy mennyi a születési évszámod, és ahhoz képest hányat fordult a föld. Érdekes ez, mert ahogy öregszem, úgy örülök egyre jobban a születésnapjaimnak. Sosem szeretnék pl. fiatalabb lenni, hiszen evidens, hogy minden relatív, és a fiatalabbak elég tekintélyes hányada egyáltalán nem biztos, hogy megéri az ennyiedik születésnapját, de én már megéltem. Nem szeretnék épp emiatt soha egy nappal sem fiatalabb lenni. Csodás évek konzerválódtak az agyamban azokban a különbség-években. A mai világ nagyon keserűen bánik az idősekkel, ez többek között abban ölt testet, ahogy pl. nyilatkozunk magáról az öregségről. Szomorú és romlás. Feltéve, ha csak a külsővel foglalkozunk, mert belsőleg lehet egy teljesen más látásmód, ami viszont felemelő. De az idős emberek magukba zárják ezt a tudást, nem beszélnek róla. Mint az évgyűrűk, pont úgy ölelik körbe az újabb észlelések a régieket. Ez a tudás, az öregek tudása gyakorlatilag senkit nem érdekel ma, a média világában, melyben a fiatal tájékozottsága már régóta felülmúlja az öregét. Így marad számukra az öregből csupán az a leépülő test, amit sajnálni lehet. De ez hatalmas tévedés.

        • Nem biztos, hogy értetted, amit írtam, vagy a mögöttesét. Én nem akarom megmondani, hogy más hogy érezze magát, és nem szeretnék fiatalság-fétist terjeszteni. A saját reflexiómról írtam, illetve arról, hogy miért küzdünk itt a seggizomért Eddel dekánként. Sokkal jobb így, most. Letagadhatnám jó feministaként, de nem lenne őszinte.

          Én nem sajnálok senkit, és nem is rontanám el senki örömét, de azt látom, hogy a negyvenes-ötvenes nők nincsenek jól. Testileg se, lelkileg se, úgy viselkednek, mint akik lemaradtak egy sor élményről, csak most ébredtek rá, és bánják. És úgy érzik, már késő, motiválatlanok is, nem hisznek magukban, köti őket a betonszerep. Letettek arról, hogy jól legyenek, beszippantotta őket munka, gyerek, családi esemény, és az a luxusuk, ha esküvőre felvesznek egy kosztümöt és egy virágos selyemsálat.

          Én nem szeretném alább adni: fiatal és feszes testben, pöpec laboreredményekkel, hegyre fürgén felszaladva szeretném megérni a menopauzát, és nem tartom magasnak az árát, megteszem, ami ehhez kell.

          Az életkor sejtöregedés, telomer-rövidülés, javíthatatlan tartáshiba, lassabb sebgyógyulás, degeneratív változások esélye, ízületi kopás, gerinczsugorodás, csonttömeg-, elasztán- és kollagénvesztés, húsz-huszonöt éves kajálási és életmódbeli visszaélések elkerülhetetlen és közérzetrontó következményei, alvászavar, nekünk nőknek pedig petesejtfogyás, petesejtminőség-romlás, drasztikus hormonális változás, amitől hízunk, apad a mell és a fenék és verítékben ébredünk. Lelkileg és tudatilag 40 fölött okés lehet sok minden, még jobb is. Tudatosság, tapasztalat, siker, értem én, de ezek a testi változások, illetve az, ahogy a világ néz vissza ránk, ahogy besorolnak egy lesajnálandó kategóriába, a formák elvesztése, a ritkuló és őszülő haj, az úszógumik megteszik a hatásukat lelkileg is. Én roppant szorongatónak érzem, önáltatás volna tagadnom.

          A férfi, aki tetszik nekem, és nagyon izgalmasnak tart, amíg ki nem derül, ami nem látszik: hogy tízzel vagyok nála idősebb, és három gyerekem van. Nem tudom hibáztatni. A dilemma: felvehetem én ezt a sortot? Edzhetek melltartó-topban (amikor 34 fok van bent)? A hasfalam miatt nyugodtan, a tekintetek miatt kevésbé. Nem méltó, és ennek a megöregedni nem tudásnak ismerem egy egészen riasztó, szélsőséges esetét, akármennyire ezüstben és rövidgatyásan nyomom is én magam, ez mindig ott van előttem.

          Az újba vágás lanyhulása, az új élet kezdésének valószínűtlensége is fontos különbség.

          • A férfi, aki tetszik nekem, és nagyon izgalmasnak tart, amíg ki nem derül, ami nem látszik: hogy tízzel vagyok nála idősebb, és három gyerekem van. Nem tudom hibáztatni.

            Gyerekek nélkül, annyira átérzem ezt most. És nem tudok vele mit kezdeni, szomorúvá tesz és csapdahelyzetnek élem meg.

            • Nagyon sok férfi van, és annak a vonzalma, aki paraméterekre utazik, aki kalkulálja, hogy mit szólnának a haverok, meg hogy ő nem akar gyerekes nőt, nem az a fajta vonzalom úgysem, amiből bármi jó lehet.

        • Ha te itt évek óta figyelmesen olvasol, akkor nem gondolhatod azt, hogy én, negyven évesen, csak a külsőről beszélek. A válaszomban megírtam eggyel följebb, hogy a külső (valójában: test) hogyan hat a közérzetre és a lélekre.
          Nem szeretem ezt a helyretevős hangot, amit itt gyakran használsz, és amely ráadásul, ha “helyre kerül”, téged igazolna. Hogy jól vagy úgy.
          Kívül, belül, testben, egészségben. Nem biztos. Lehet, hogy elszúrtad te is. Lehet, hogy lehetnél jobban, sokkal jobban. lehet, hogy éppen azt magyarázod.
          A mindenbe belekötés, mindent jobban tudás, a más vélemény azonnali kategorizálása, nyugodt elfogadni nem tudása, a vitakényszer, rosszfejkedés is öreges, megrekedt, megfáradt tulajdonságok.
          Én meg, akármekkora a nyomás és elvárás, mindig a saját véleményemet írom, és az szembenézős lesz.
          Ha annyira mindegy lenne az életkor, akkor nem csak akkor volna mindegy, amikor rólunk van szó, hanem akkor is, amikor húszéves lányunknak egy ötvenöt éves udvarol… ugye, nem mindegy?
          Egyébként a fiatalokál sem tetszik a lapos, izomtalan segg, a vékonyaké sem. Nagyon rossz állapotban vannak már a fiatalok is, csak megszokta a szemünk. Ülőmunka, szénhidrátfüggés, autózás.

          • Napokban figyeltem fel rá, hogy mennyi elhízott fiatal, sőt, kamasz van, mindkét nemből. Nem az, akire azt mondják, hogy hízásra hajlamos (és tényleg, más kérdés, hogy genetikailag, vagy a már csecsemőkortól egészségtelen étrend miatt alakult ki), de azért látszik, hogy mozog, a feleslege ellenére nem mondanám puhánynak. Hanem a formátlan, izomszegényen dagi.
            Body shaming? Nem annak szánom, egyszerűen rossz belegondolni, hogy milyen életminőségük lesz felnőtten.

          • Na, na, kikérem a lapos seggűek nevében! Az enyém genetikailag lapos, viszont olyan kemény, hogy nem lehet belecsípni. (Most főleg, köszönhetően a tollasozásnak és pingpongozásnak tök amatőr módon, értsd: napi másfél-két órában folyamatosan kitöréseket végzek a labda után. A vádlim sem volt ilyen még életemben.)

            Oké, értettem, hogy a lapos ÉS izomtalan seggűek a célcsoport, de olyan sok megjegyzést kaptam már a lapos fenekemre, hogy ugrom a témára.

            • Az enyém már kiskoromban is lapos volt. Nem az életmódtól. Én az a gyerek voltam, aki állandóan futkározik, fára mászik, tornagyakorlatokat végez a szõnyegporolón. (Ennek ellenére a(z elhízott, aktívan már nem sportoló) testitanárnõ rendszeresen alázott, megmondta, hogy én be vagyok oltva sport ellen.) Fiatalabb koromban nagyon szerettem, hogy lapos a fenekem, egyáltalán nem tetszettek a kerek fenekek. Késõbb meg soha nem gondolkoztam a fenekem formáján, mivel soha nem hordtam olyan ruhát, amiben látszik a formája – igazából most sem hordok. Valahogy az utóbbi pár évben esett le, hogy igen, jó dolog a formás fenék, kellene rá edzeni. Nekem a mai napig a fenékformálás a “nemszeretem”-gyakorlat az edzõteremben.

              • Hát, nem is könnyű. Az emberi test legnagyobb izma. De ez, amit mondok, nem norma, ne legyen az, és nem is instagramihlette fétis (bár rám hatnak ezek, nem tagadom), egyszerűen megnézem a saját alkatomat, anatómiámat, vagy például Békefi Brigitta versenyző arányait, és látom, hogy oda kell még anyag, az az izom fejletlen, aránytalan, és amúgy jól fejleszthető, és segít a derék-csípő kontrasztban, amit elvesztettünk, amikor oldalt a csípőről lement a zsír. Viszonylag zsírtalan vagyok, de a fenekem nem elég izmos, a sok biciklizés ellenére sem. Nem gondolom, hogy emiatt magyarázkodnom kéne. Igenis fiatalabbnak tűnik az, akinek arányosan és jól láthatóan vannak a testén az izmai, és egészségesebb is, nem csak annak tűnik, mert a nagy izmok (itt a naturál világban) a rendszeres, kemény mozgástól lesznek. Testformáló népség közepette edzek, olyan edzővel, akinek a forma, tónus, arányok, definiáltság fétis, én egyébként visszafogott maradtam ebben, olyasvalaki, aki a mozgást magát, az edzésélményt, a teljesítményt, a meghaladást élvezi igazán, nem annyira “páwa”.
                És a szexben is nagyon fontos a fenekem, meg öltözködéskor is. Jó így fölvenni a cicanadrágot, sortot, szűk ruhát, szép nőies ívek vannak.

                Az miért van, hogy anatómiában el nem mélyedők, keveset sportolók simán mondják, hogy jaj, a mellük nehogy kisebb legyen (pedig ha fogysz, kisebb lesz), és ez okés, de a seggtéma nem? Engem meg a mellméret nem izgat (csak a forma).

            • Én arra a hormonális változásra utaltam, amelyik, alkattól függetlenül, leviszi a gömbölyűségeinket, íveinket (a derekat is). És mivel nagyon sok sport mellett is laposodott, és nem szeretem magam úgy, nem a nekem tetsző anatómia, én magam az arányos gömbért küzdök, és van értelme, látszatja. Elnézést mindenkitől, senkire sem kötelező az én ízlésem.

            • Imádom nézegetni mások szép izmos és kerek seggét. (Különösen a kedvesét persze, de a gyerekeim is ott vannak a mezőnyben.) Csak hát nekem nagyon meg kéne szakadni, ha több izmot fel akarnék oda hordani, beletörődtem, le kéne cserélni a ruhatáramat satöbbi. Éljenek a feszes, izmos, bolhapattintósan kemény emberek, centiktől, kilóktól és testarányoktól függetlenül!

    • “a szolfézstanár” elemi dolgokat tanít, de ő maga képzettebb, élen jár, mint Rubint Réka-Sarka kata. az ő alakjuk nem jelenti azt, hogy olyanná kell válni, az a jó, csak példaképként ők nem lehetnek közepesek. Másképp szólva: a kivételes kvalitású fog tanítani, ez nem jelenti azt, hogy az ő teste/tudása a norma. Mindegy, hogy fitnesz-e vagy más sport, a jógaoktató is többet tud és jobban látszik rajta.

  6. Örömömre szolgál az általános érdeklődés, elismerésnek veszem, vagyis hogy a férfihangosok, akik évek óta szidalmaznak engem, hazudoznak rólam, valamiért még mindig itt olvasnak, és kommentelnek, de itt

    NEM LESZ
    nőellenes komment,
    angol nyelvű komment,
    kamu email cím,
    cikk-linkből álló komment,
    puszta idézet,
    rosszindulat.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s