a kedvenc gyerekem — frissítve

A cím provokatív, hogy felkapjátok a fejeteket. És bennem, ahogy írtam, feltépett elég nagy méretű varakat.

Varokat.

A szerelmem egyszer egészen konkrétan kimondta, melyik gyereke a kedvence, és azt is, hogy az én gyerekeim közül melyik. Megütött ez engem, szisszent a tabu bennem: igazságtalannak éreztem, noha az én kedvencem is pont az a gyerekem. De ekkor jutott eszembe, hogy van egyáltalán ilyen nekem is, hogy kedvenc. Hogy ilyet szabad, ez létezik.

Legyünk akkor egészen őszinték, ismerjük be ezt is. De felnézek most (cseppet sem az egek fogaskerekére látok, hanem egy vállfán lógó, szürke szaténruhára): biztos? Ő a kedvenc? Mert tegnap megint úgy voltam vele, hogy hát persze, hogy a másik. Vagy holnap a harmadik. A három legkedvesebb.

Ez is ciklikus, úgy látszik. Mikor kit miért, épp. Van olyan is, hogy a gyerekünket, az egyiket, vagy az összeset csak elviseljük, meg persze tesszük a dolgunkat kötelességszerűen, és az is nagy dolog, hogy azt sikerül.

Amúgy sem X faktor ez, hogy valakinek nyernie kelljen.

Nálunk, úgy értem, a születési családomban a kivételezés, a kedvenc méretes tabu volt. Az volt a hivatalos álláspont, hogy minden gyerekemet egyformán szeretem. Még csak az sem, hogy a rászorulót jobban, vagy hogy mindegyiket másért: a szülői szeretet olyan, mint Istené: napsugárként egyenletesen terít be, nem személyválogató. Ez anyám korszerű pszichológiai és vallási műveltségéből is eredt, neki meggyőződései voltak, modernnek számított a szülői felfogásával. Ranschburg Jenő egyébként a gyülekezetünk tagja volt. Sok más mellett anyám azt is meggyőződéssel állította és várta el, hogy halállal nem tréfálunk, játékból nem kiabáljuk, hogy segítség!, nyakban ne lógjon zsinór, nyaklánc, macerás sál, mert az veszélyes. Továbbá, nem affektálunk és bohóckodunk, általában nem csinálunk haszontalan és irracionális dolgokat, a meséknek pedig legyen értelmük és tanulságuk, józanul, protestáns módra. Mindezt tényszerűen írom, és sokat profitáltam ebből a gyakorlatiasságból.

Nem traumatizált egyikünket sem annak látványos kimutatása, hogy egyik vagy másik gyerekhez húz a szülői szív. De tudtuk jól, érzékeltük mindannyian a valóságot, így a hangoztatott álláspont épp olyan volt, mint a Kádár-kor szólamai: azért közben mindenki géemkázott és Nyugatra vágyott. Én akkor is sejtettem, később pedig ki is mondtam, hogy anyám egyértelműen a fiaihoz húz, velük elfogult, őket pátyolgatja, érti meg jobban, irántuk támaszt kisebb elvárásokat, és a nőket, köztük önmagát is másodrendűnek, funkciónak látja. A nők a férfiakért élnek. A fiúgyerek vigasz a katasztrofális párkapcsolatért.

Csak anyámról van szó: apám, miután kudarcnak bizonyultak a kamaszodó bátyáim, engem vett célba. A legkisebb még nincs elveszve, ő az egyetlen kislány, tulajdonképpen kedvenc. De ennek az én lényemhez, valódi szükségleteimhez és karakteremhez nem volt köze, inkább ahhoz, hogy én még manipulálható voltam. Én efelől kínlódhattam, kínlódtam is, mert nem jól szeretett.

Sokan szeretik öncélra a gyereküket, vigaszképp, igazolásképp, fedezékként.

Engem nem önmagamért szerettek a családtagjaim, én egy hattyútojás vagyok, a mese közismert címe pedig nem tartalmazza a hattyú szót, hogy ne lője le a poént, de én most már lelőhetem. Önmagamként a családtagjaim alig is ismertek, a leginkább furcsálltak és idegenkedtek, valamint, logikusan, levegőnek néztek. És ez nem változott. Nekem ellenükben kellett elmélyültnek, igazságosság-pártinak, bölcsésznek, értelmiséginek, életélvezőnek és írónak kifejlődnöm, és ez számukra ma is érthetetlen és irritáló. Soha nem örültek velem.

Ott kellett volna kezdenünk a posztot, hogy mit szeretünk egyáltalán a gyerekeinkben.

A vérünket? A szagot, az ismerős vonásokat, a saját jellemünk és értékrendünk tükrét? Szégyenkezve kell bevallanom, hogy én igen, főleg és elemien ezeket. Gondolkodom néha, hogy mi lenne, ha örökbe fogadott gyerekem lenne. Ha csak az, vagy az is. Éles lenne a különbség? Tudnám szeretni a nem véremből valót pont úgy? Ez tudati kérdés, vagy zsigeri is?

Úgy fogalmaz a blogger, hogy azért sugallja a saját válaszát.

Azt szeretjük valakiben, hogy gyámolításra szorul? És ez az altruista és gondoskodó ösztönön alapul?

Szeretem a vonásokat, az ismerős formákat és színeket a gyerekeimben. A szívcsücsökxerű állukat. Az apjukat is bennük, de leginkább a saját gyerekkoromat. Amikor azt mondják, a lányom tiszta én, és ezt egyre többen, akkor nagyon jól érzem magam, és büszke vagyok. Mert a lányom kedves, ragyogóan szép, vicces és öntudatos.

Van, aki a partnere helyett, előle menekülve, érzelmeket éhezve is a gyerekét szereti, úgy gondoskodik róla, vállal áldozatot, a partnerét alig, és magát a legkevésbé. A feladatot szereti, amely kitölti az életét. Agyonnyomós szeretet ez, a gyerekek menekülni szoktak előle. Nagyon megviseli az ilyen szülőket, ha a gyerekek “kirepülnek”, és ők egyedül maradnak.

Azt is szeretem bennük, hogy rezonálnak. Értenek, visszajeleznek, eleven interakciókban  vagyunk — szeretnek, szeretet van, szeretetet teremtenek. A gyerekeim az utóbbi időben kifejezetten gyengédek és méltányosak velem. Szerintem azért, mert kételytelen lettem, nem szabadkozom és nem mardosom magam többé, nem félek a valóságtól sem, miszerint: ennyi telik, így nem őröl fel a feladat. Másrészt pedig azért, mert az alapok, amelyeket még Jánossal raktunk le, a kötődés, a kicsi gyerek testközelben tartása, nagyon erősek. Számos gyarlóságomat, hanyagságomat nagyvonalúan elnézik, alkalmazkodnak a személyiségemből és a kényszerű helyzetünkből fakadó állapothoz. Ami, egyébként, nem csak veszteség: egy sor felesleges, pótcselekvés-szerű és terhes szülői magatartásformától is megkíméli őket. Náunk minden egyszerű, minden “lesz, ami lesz”, és mindenki szuverén és ekként tiszteletben van tartva. A másik része az, hogy szerepmodell vagyok nekik, és olykor kimondottan rajonganak értem, és ez öröm, de zavarba is hoz. Anyám nem ciki. Olyan akarok lenni, olyan ruhákat hordani, mint anyám. Azt tartom értékesnek, igazságtalannak, viccesnek, amit ő. Megdöbbentem ezen. Mindig ellenzékben voltam, és tényleg nem vagyok egy tankönyvi anya. És akkor azt a gyerekemet szeretem lelkesen, aki irántam a legjobban kimutatja a szeretét, és a legkevésbé feszül és vitat? Mert hogy egy húron pendülünk? Nem logikátlan, de ez azért önös volna nagyon.

A lányomban a közös női sorsot is szeretem. A bizalmasságainkat.

A kicsi bújik és még mindig baba, hajlított könyökkel alvó. A nagy deklaráltan méltányol és ölelget. Kinek jár a simogató tekintet?

Jár-e, vagy történik? Lehet-e hágai bíróság a szülői attitűd: végletekig igazságos, hátránykompenzáló, szükségletek szerinti és méltányos? Vagy olyan, mint az evolúció, az élet: ez van. Nem igazságos, de: ki ígért ilyet? Azért szeressen egyformán az anyám (vagy: engem jobban), stratégiailag, hogy ne legyek traumatizálva, és később ne róhassam fel neki ezt? De hát ő is ember, esetlegességekkel, vakfoltokkal. És ha pont előnnyé válik ez a sérülés? Bennem hatalmas  alkotó energiáka szabadított fel a szüleim és testvéreim nem elégséges és nem jóféle szeretete.

A gyereknevelős — pszichológiai és vallási — szakirodalom, valamint újságcikkekben meginterjúvolt anyák állítják, hogy a szeretet osztható, és éppen osztódása révén sokszorozódik, és minden gyekrekünket ab ovo szeretjük, definíció szerint, maximálisan, mert ezt jelenti anyának lenni. De ez elvárás, morális parancs, a gyakorlatban nem működik, leginkább bűntudatforrás. Beszéljünk a valóságról, beszéljünk Kevinről. A szeretet lényege végül is pont a kivételesség, hogy úgy, annyira vagy olyan jelleggel senki mást nem. Téged jobban, téged a leginkább. Hol egyik, hol másik. Néha a rászoruló, a nehezebb eset lesz kedves — van egy barátnő-típus, aki a csendes, kicsit rebbenő, kicsit gyámoltalan legkisebbemért rajong. Engem zavar a gyengeség, én akkor tudok neki nagyon örülni, ha boldog, hangos és magabiztos. A bizonytalansága, segítségkérése gyakran nyaggatás, játszma, nemtudomegyedül, és azt nem kedvelem.

És parodizálom is ezt, hogy az ember képtelen egyformán szeretni: te vagy a kedvenc szomszéd kislányom, mondom Szent Erzsébet négy lányának felváltva. De ne mondd el senkinek. Mindenkinek ezt mondom, de veled őszinte vagyok. És mind a négynek ezt mondom, mert posztmodern blogger vagyok.

Szeretjük-e igazán, jobban azt a gyerekünket, aki problémát jelent, krónikusat? Vagy a tündöklőt inkább? A büszkeség azonos a szeretettel? A megnyugvás: vele nem lesz baj? Milyen igazságtalan ez!

Másrészt: mi történik akkor, ha kifizetődő elesettnek és problémásnak lenni, mert több szeretet, vagy legalábbis figyelem “jár”, jut érte? Egészen az öngyilkossági kísérletig?

Meséljetek. Ti kivételeztek? Hát a szüleitek?

76 thoughts on “a kedvenc gyerekem — frissítve

  1. Apám nagyon. Anyám igyekezett mindenkinek igénye szerint, de azért alapvetően ugyanannyit. Ennek legnagyobb vesztese az a “kiskacsa” lett, amelyik senkinek nem volt a legkedvesebb, mert neki anyám szeretetének harmada nem töltötte ki a hiányt. Egyébként a legmagabiztosabb és leginkább boldoguló közülünk az lett, akit a nagymama kötődően nevelt, állandóan dajkált és vele aludt délután. A legönállóbb talán én, mert egyenletesen kaptam, nem voltak hullámhegyek, hullámvölgyek – mármint ami a felém áradó törődést illeti. Tényleg, a törődés vajon egyenlő a szeretettel? Vagy a törődés csupán jól bejáratott szokás, és mint a napi rutin, napi rendszerességgel jut azért az is?

      • Nagyon igaz. Ettől gyötrődtem én vagy fél évig, mint óvónő, aki ráadásul minden “gyerekébe” beletette egy kicsit a lelkét; a saját állhatatosan nemalvó babám mellett, hogy olyan kimerült vagyok, hogy még ellátni is csak épphogy, törődni meg szeretni meg végképp nincs energiám, mikor a fáradtságtól süket, vak és hányingertől reszkető zombi vagyok… és persze ki tudja, micsoda károkat okozok az ősbizalmában meg az önbecsülésében ezzel, amik miatt majd 20-30 év múlva terápiába kell járnia…?

  2. Rettentő furcsa, mert egész nap azon gondolkodtam, hogy melyik gyerekem a kedvencem. Nanemár. Az történt, hogy lesz egy utazás/munka, ahová az egyiket magammal vihetem. Szépen eldöntöttem: tavaly ebben az országban a nagy (26) járt, most a kicsin (19) a sor. Nem kérdés.

    Aztán elkezdtem variálni: a nagy imádja ezt a helyet, nagyon szeret utazni, visszamenne, hatalmas élmény lenne neki. Nagyon szeret velem lenni. A kicsi épp szerelmes, időnként láthatóan bosszantja, ha a kelleténél tovább van összezárva velem, nem valami hedonista, bár szeret ő is világot látni. Kivételes alkalom, jól meg kell gondolnom. Olyan nincs, hogy az egyiket kétszer egymás után, a másikat egyszer sem… Igazságosnak kell lenni…

    Aztán jöttek más gondolatok. Okoskodás, kompenzáció. A nagynak gyerekként tömény szívás volt az élete. Játék helyett fejlesztés, műtétek. Most is az: durva cukorbeteg lett, a szövődmények már mutatják magukat és nem tudjuk, hogy meddig tart az, hogy majdnem úgy élhetünk, ahogy a többiek. Ergo lesz egy nap valamikor, amitől fogva a dialízis vagy a nem gyógyuló sebek keretezik a napunkat, nem a nagy utazások és a rozéfröccs. És ez a nap benne van a naptárban, ez egy őszi, tavaszi, nyári vagy téli nap, lehet, hogy pont ez a jelentéktelen mai dátum, nem tudni. Az biztos, hogy arra a napra, amitől fogva már nem teheti azt, amit előtte, korlátozott lesz a tere és a betegség a backstage-ből főszereplővé lép elő: na arra biztosan emlékezni fogok örökre. Mert addig tudunk úgy élni, mint bárki más. Félek tőle nagyon. Ez a gondolat minket egy csomó dologra serkent: élni, tapasztalni, együtt lenni, amíg élvezzük.

    És igen, pont ezen gondolkodtam: vajon jobban szeretem a nagyot, mert elesettebb? Mert szüksége van rám? Mert azt gondolom, hogy ha most nagyon jó, akkor annak az emléke tompítja majd a rosszat? Ki a kedvenc? A vidám, fogyi gyerekem, vagy a szép-szabályos-okos? Ezt én nem tudom. Annyira más a velük töltött idő: a kicsi korrekt partner, intellektuális oázis. A nagy: partner-in-crime. Lehet , hogy szerencsém van: nem kell szembenézni a tabuval. Annyira másképp érzem magam velük, mintha a saját személyiségem, a skálám végpontjait élném meg velük. Már megint mázlim van…

    A kicsi jön egyébként. A nagy számára instant örömök helyett valami komoly, hosszas, életminőség-javító dolgot tervezek. De ez egy másik történet.

    • Arra jutottam én is, hogy mindegyik gyerek egy másik ember, hát hogyan volna lehetséges pont ugyanúgy viszonyulni mindegyikhez?
      Azt tapasztaltam, hogy a szülők ezt néha olyan kétségbeesett, kényszeredett kompenzálási mániával próbálják ellensúlyozni, mint például, hogy minden gyereket pont ugyanúgy támogatunk pénzzel, de fillérre ám, akkor is, ha az egyik vezérigazgató, a másik meg, nemtom, szalagmunkás. Ugyanazt kapják nászajándékba, szülinapi ajándékot is ugyanannyiért, és darabra (!) is ugyanannyit. Aztán pedig a nagy igazságosság-mániában lesz az egész tök igazságtalan. Ezért is tetszett a te dilemmád és érveid magad felé, Irén. Nagyon tanulságos.
      Nálunk például úgy alakult, hogy én elköltözésem óta albérletben élek, az egyik tesóm pedig egy ideje a szüleim tulajdonában álló lakásban, ami egy harmadik városban van (nem kérnek albérletpénzt). Nekem ezzel nincs problémám, én nem abban a városban lakom, ő meg igen, és én se biztos, hogy kérnék albérletpénzt a gyerekemtől, ha nem lennék rászorulva. Most mit csináljak, követeljem, hogy fizessék az albérletemet? De minek, amikor ki tudom fizetni? Tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk, és örülök, hogy az öcsémnek van hol lakni olcsón. Számomra ez igazságos.

      • Ha érdekel, elmesélem, de nem annyira izgalmas, meg kicsit (=nagyon) szomorú is, én meg parádézni szeretek. Messziről kell kezdeni: a gyerek Eger mellett él az apja családjával, én a keleti határszélen, anyám meg Budapesten. Látszólag minden pompás: értelmi elmaradással az álommunkáját végzi, nagyon szép házban lakik, kiegyensúlyozott családban, nagyon jó anyagi körülmények közt, és még egy kishúga is van, akit nagyon szeret.

        A valóság kicsit más. Az apjáéknál kifelé minden szép, de úgy tartják, mint egy kis háziállatot. Speciális odafordulást kíván, amit nem tudnak vagy nem akarnak neki biztosítani. Cukorbeteg is, de nem tudja ezt teljesen kezelni, elfelejt mérni, inzulint beadni – és ez katasztrofális következményekkel jár majd. Minél gyakrabban fordul elő, annál előbb fog bekövetkezni. Napi 1o órát dolgozik a legjobb barátjuk pékségében (6 órás minimálbérért), hogy ne otthon lábatlankodjon. Nagyon fáradt minden nap, nincs ereje már sportolni, ami alapvető lenne a romlás lassításához. Saját élete sincs ott, nem megy sehová, közös programra jellemzően nem viszik magukkal egy-egy uszodai látogatást kivéve. Csak a kishúgát megy velük síelni, nyaralni, programra. A fizetését nem kapja meg, azt az isten tudja, hová teszik, állítólag lakástakarékba megy, de ezt nem hiszem. Minek is, soha nem lesz alkalmas önálló életvitelre. Kap enni, vannak ruhái, időnként feltöltik a telefonját. Zsebpénze nincs.

        Az apjáék nem partnerek, nem szeretik, ha belelátunk ebbe, semmiféle közös kezdeményezésre nem reagálnak, semmit, de semmit nem lehet a gyerek sorsával kapcsolatban megbeszélni velük. Jelenleg ez a helyzet.

        Ahol én élek, ott nem tudna dolgozni. Anyámnál nagyon szeret lenni, aki hajlik is rá, hogy magához költöztesse, de ez nem jó megoldás. Kellene neki egy pékség, ahol foglalkoztatnak megváltozott munkaképességűt. Kellene neki állandó felügyelet a cukorbetegséggel kapcsolatos dolgaiban. És már biztosan ott a nagy, piros kérdőjel a fejetekben, hogy ezt eddig miért nem oldottam meg? Tök egyszerű: pontosan tudom, hogy egyszer tud eljönni az apjáéktól, ahová nem lesz visszaút. Szerintem valamennyire várják, hogy megszabaduljanak tőle. Nem csodálom egyébként, az apja elfásult, a kishuga is értelmi fogyatékos és a feleségnek, gondolom, elég ilyen gyerekből egy. Tudom, ha elköltözik, onnantól megszűnik ez a szál, és ettől félek. Bármilyen pocsékul is hangzik, mégis tudtak biztosítani neki valamit, amit én képtelen voltam.

        Szóval most munkahelyet keresünk neki, én már gyakorlatilag Budapesten lakom, új munkahelyem van (teljesen más, mint amit eddig csináltam, és nagyon izgulok, hogy beválik-e, mert ez az alapja az ittlétünknek), valószínűleg fel kell adnom mindazt, amit vidéken felépítettem (és ez elég durva…mert erősen az identitásom részévé vált), plusz azt a hivatást is, amit nagyon szeretek, lesz egy kisszobánk anyámnál, de a gyerek meg fogja kapni azt, amitől:
        1, az élete meghosszabodik
        2, és az aktív része kiteljesedik.

        Új munka neki, új munka nekem, költözés mindkettőnknek, megtapadás, anyám, a szabadidőnkben meg rozéfröccs, kertmozi, szigetkör. Kőkemény.

  3. Köszönöm posztod, mert asztrológus vagyok, és éppen most irok egy könyvet a kapvsolati asztrológiáról. Amiben többek közt a szülő-gyerek kapcsolatokat is elemzem. És pont azt mutatja aztrológia is, amit itt leírtál, hogy nem mindegyiket, vagy nem úgy szereti az ember, vagy egyiket ezért, másikat amazért. Nincs egyetemes szeretet. Keresek valamit a gyerekeimben (is) és vagy megtalálom vagy nem, vagy éppen maradnak szabad “vegyértékei” mert azokkal meg nem tudok mit kezdeni szülőként. Vagy éppen vannak olyan vonásai amik idegesítenek. És ez neveléstől független. Ez ő kis személyiségük és a szülők személyisége közti ellentét vagy párbeszéd -kinél hogy….:)

  4. Ahh, ez nagyon jó volt, és olyan kèrdèst feszeget, ami a tabunál is tabubb. A kedvencek közè rakom.

    A kérdésre vàlaszolva… hárman voltunk testvèrek, a nôvèrem, én, és az öcsèm. Anyám a nôvéremhez hùzott legjobban, vele barátnôsködött, viccelôdött, cinkosok voltak. Nem azt kèrdezte meg mindhármunk jelenlétében, hogy mi a vélemènyünk, hanem hogy az elsô ês legbecsesebb Gyermekének mi a vèlemènye. Ez az emlék belém ragadt, onnantól kezdve tudtam hova tartozunk mi ketten az öcsèmmel. Sehova kb.
    Verni mindhármunkat vert, a legkevesebbet az édes gyerMek kapta, mèrsèkeltet èn, a legdurvâbbakat az öcsèm, amit volt szerencsèm vègig is nèzni ës hallgatni is rengetegszer. De persze ô nem kivètelez. Nemnem. Ô soha.

    A sors fintora, hogy a nôvèremék a fèrjével hònapról hónapra èlnek, lùzerek lettek mindketten, én nagyon sokat keresek most 23 èvesen külföldön, az öcsém irodában ül, Mo.-hoz kèpest nagyon jó fizetèssel.

    Az meg szerintem – csak így közbevetve – a legundorítóbb dolog, ha a testvèrek rivàlisnak vannak nevelve. A kollektív büntetès a màsik, amitôl a falat kapartam anno.

    • Hú, lehet, hogy ez nem korrekt értékelési szempont:
      “A sors fintora, hogy a nôvèremék a fèrjével hònapról hónapra èlnek, lùzerek lettek mindketten, én nagyon sokat keresek most 23 èvesen külföldön, az öcsém irodában ül, Mo.-hoz kèpest nagyon jó fizetèssel.”
      Nem biztos, hogy ebben dől el, méretik meg a siker, a beválás.

    • A rivalizálásra nevelés ismerős, szerintem emögött az a szándék áll, hogy tanulják el a gyerekek egymástól a jót. Csak hát téves az elgondolás.

  5. Nekem két fiam van. Ikrek, egyidősek, egyformák. Nem az tűnt fel, hogy én egyiküket jobban szeretném, mint a másikat, hanem hogy egyikük apásabb, mint a másik. Hogy ettől a kevésbé apást kevésbé szeretném? Szó nincs róla. De a másiknak, az apásnak, több törődés kell. Talán azért, mert az anyjuk új férjével viszont a kevésbé apás fiam kapcsolata jobb, az apásabbé kevésbé. (lassan én is összezavarodok…)
    Szóval én egyformán szeretem az egyforma fiaimat, de ezt a szeretetet már nem egyformán kell kimutatni, hanem kinek-kinek az igénye szerint. Remélem sikerül.

  6. Anyukám szokta időnként mondani, hogy ha szívességet akar kérni vagy valamit segítettem neki, hogy “te vagy a kedvenc gyerekem”. Ilyenkor néha azt válaszolom, hogy ő pedig a kedvenc anyukám (“Nagy volt a verseny, de végül téged választottalak.” Ilyenkor örül, hogy nyert. 🙂 )
    De van fordítva is:
    – Mért ő (értsd: a tesóm) kapta /mért neki mondtad/ mért vele mész? …stb.
    – Mert őt jobban szeretem. (esetleg: Azért, mert téged utállak. )
    – Ja, az más.

    Lehet, hogy ez így leírva durvának hat, de ott, a konkrét szituációban nem az, sőt, konfliktuskezelésre is használható. Ha nyűglődés van, veszekedés, vagy valaki kezdene komolyabban megsértődni, akkor csak bedobunk egy ilyen mondatot, és általában az a vége, hogy elröhögjük az egészet.

    Szerintem azért tudunk ezzel viccelődni, mert mindketten érezzük, hogy anyukánkkal összetartás van, nagy-nagy szeretet, ez természetes és nem is kérdés. Van, hogy valakire több idő jut vagy több figyelem, meg vannak összeveszések, ideiglenes haragban levés, satöbbi, de összességében nem érzem úgy, hogy bármelyikünket alapból jobban szeretné, vagy lenne kedvenc gyerek.

    (Apám kicsit más tészta. Ő “hivatalosan” egyformán szeret minket, érzetre talán engem kicsit jobban, mint a húgomat, de ez nem is nagyon számít, mert elsősorban és igazán csak önmagát. Mindenki más – messze lemaradva, ha egyáltalán – csak ezután következik.)

  7. Anyám kéthetes koromban “otthagyott” (na azért nem teljesen, csak nappalra a nagypapámra, akinek – a kor(á)ból és neméből fakadóan nyilván csak egy nyűgös csöpp lehettem). Nem ő tehetett róla, nem nagyon volt más választása. Aztán hathetes koromban bölcsődébe kerültem. Ennek szerintem egyenes folyományaként nem lettem anyás, bújós, “kislányos”, és – gondolom ezért – négyünk közül mindig én voltam és vagyok az antikedvenc. Óvodás koromban egyszer megkérdeztem tőle, hogy mindenkit egyformán szeret-e, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem mindegyikünket igénye szerint. Ami tény, hogy én nem, illetve nem a klasszikus módon mutattam ki a szeretetigényem, lásd fent, és tuti, hogy túl keveset kaptam. Ezt a kisebbik húgom, akivel kerek egy évet otthon volt, soha nem képes megérteni (olyan kontextusban, hogy bizonyos kérdésekben miért nem voltam huszonévesen is elég önálló, miért az anyám véleménye volt fontosabb a sajátomnál), pedig most már ő is anya.
    Apámnak én voltam és maradtam a kedvence, nála a kedvencség a büszkeségből fakadt talán, később esetleg az első unokából is.

    A saját és részben saját gyerekeim öten öt teljesen különböző tészta, de ha most nekiállok megírni, napestig sem fogok tudni dolgozni menni 🙂 Az mindenesetre biztos, hogy kicsit sem egyformák sem ők, sem az irántuk való érzéseim.

  8. Anyám mindkettőnket (3 évvel fiatalabb öcsém van) rajongva szeret, tőle és az anyai nagyszülőktől kaptuk a muníciót, hogy teljes egyértelműséggel és nagy odaadással tudjuk szeretni a családtagjainkat (és egymást is). Anyám tesómmal jött ki mindig jobban, ők kamaszkorban is könnyebben voltak egymással, én anyámmal sokat harcoltam, most is gyakran harcolok, nagyon tudok rá haragudni és nagyon még tudom bántani, az öcsém soha. Nekik könnyebb szeretni egymást. Tőlem azt szeretné, ha jobban kimutatnám, ha közelebb lennénk (fizikaliag, az fontos lenne neki- egy utcában laktunk a mamámékkel, gyerekként élveztem, de én nem élnék így).
    Apám nagyon erőlködik, mert kétszer látta a saját apját életében, nem akar olyan lenni, de nem tud hozzánk igazán kötődni. Bennem magát látja, hasonló a karakterünk, ezért közelebb érez magához, öcsémet kevésbé érti. Ragaszkodik hozzánk, a kétheti láthatáshoz anno, a látogatások hoz most, ahhoz, hogy a fiammal lehessen, de igazi vasárnapi apuka típus. Amíg együtt élt velünk, sokszor voltunk teher, utána már jobban éreztem a ragaszkodását. Egy fiam van, el sem tudom képzelni, hogy bárkit úgy szeressék, mint őt. Az egy gyereketek mind ezt érzik?!

  9. Külső szemlélőként, azt mondom, a legtöbb szülőnek van kedvenc gyereke, és ezt még csak palástolni sem tudja, bár a legtöbb elmondja, hogy nincs megkülönböztetés. Dehogy nincs.
    Anyámnak is vannak kedvenc gyerekei, meg van az, amelyiknek a legtöbbet eltűr, meg van az, amelyiket a leginkább csodálja. De azért van a legesleg.
    Különben néha rohadt idegestő látni, hogy mennyire, de mennyire elfogult egy-egy szülő az egyik gyerekével, és mennyire igazságtalan a másikkal. És hogy mennyire nem látja ezt önmagában!

    ‘Nálunk, úgy értem, a születési családomban a kivételezés, a kedvenc méretes tabu volt. Az volt a hivatalos álláspont, hogy minden gyerekemet egyformán szeretem. Még csak az sem, hogy a rászorulót jobban, vagy hogy mindegyiket másért: a szülői szeretet olyen, mint Istené: napsugárként egyenletesen terít be, nem személyválogató. Ez anyám korszerű pszichológiai és vallási műveltségéből is eredt, neki meggyőződései voltak, modernnek számított a szülői felfogásával. Ranschburg Jenő egyébként a gyülekezetünk tagja volt. Sok más mellett anyám azt is meggyőződéssel állította és várta el, hogy halállal nem tréfálunk, játékból nem kiabáljuk, hogy segítség!, nyakban ne lógjon zsinór, nyaklánc, macerás sál, mert az veszélyes. Továbbá, nem affektálunk és bohóckodunk, általában nem csinálunk haszontalan és iracionális dolgokat, a meséknek pedig legyen értelmük és tanulságuk, józanul, protestáns módra. Mindezt tényszerűen írom, és sokat profitáltam ebből a gyakorlatiasságból.’

    Nálunk ugyanez.

    Amikor bébiszitter voltam, a gyerekek nagymamája azt mondta nekem, hogy minden szülőnek van kedvesebb gyereke, általában az, amelyikkel kevesebb a gond. Az állítás első felén berzenkedtem, mert tabunak számított, de valahol örültem is, hogy valaki kimondja. A második felével nem igazán értettem egyet, illetve úgy éreztem, sok a kivétel. Aztán rájöttem, hogy ahogy én is csak ember vagyok, és mások számára teljesen érthetetlen módon szeretek meg embereket bizonyos dolgaikért, és ahogy érthetetlen módon, nekem könnyű velük, ez ugyanígy igaz lehet például anyámra. Hogy neki azt a gyerekét könnyebb szeretni, még ha számomra érthetetlenül bonyolult és kínlódó is az a kötelék.
    Aztán, rájöttem arra is, hogy szeretet vagy van, vagy nincs. Nincs köztes állapot.
    De sokkal könnyebb szeretni, ha nem vagyunk túl közel. Kell annak is tér.
    Márpedig, ezt a gyerekeinkkel nehéz megoldani, ők, ahogy a szüleink vagy a testvéreink is egy ideig, mindig túl közel vannak. Tehát, afféle isteni, egységes, nem válogató szeretetet sugározni könnyebb a szomszédokra, a barátokra, elmúlt szeretőkre, mint a gyerekeinkre vagy a szüleinkre.
    Szóval, garázsezotéria ON, én azt hiszem, valahol sors az, hogy hová születünk és kiknek leszünk a gyerekei, szülei, és azokkal milyen a viszonyunk. Mennyit tapasztalunk a szeretetről, vagy akár a rántásról, általuk. Tán tanulunk belőle.

    • “De sokkal könnyebb szeretni, ha nem vagyunk túl közel. Kell annak is tér.
      Márpedig, ezt a gyerekeinkkel nehéz megoldani, ők, ahogy a szüleink vagy a testvéreink is egy ideig, mindig túl közel vannak. Tehát, afféle isteni, egységes, nem válogató szeretetet sugározni könnyebb a szomszédokra, a barátokra, elmúlt szeretőkre, mint a gyerekeinkre vagy a szüleinkre.”

      Az én esetemben például sok mindent helyretett, hogy más-más városban lakunk, és kb kéthavonta találkozunk. Az jutott eszembe, hogy tudom, milyen nélkülük, tehát most, hogy nem töltik ki az életteremet, tudom, hogy pontosan mi a szerepük az életemben, és hol, és tudom, hogy mi az, amiben/ahol nincs keresnivalójuk, illetve nem akarom, hogy legyen, illetve nem tud lenni. Az ember a szerelmével meg úgy van, hogy amikor találkoznak, már pontosan tudja, hogy milyen nélküle, mert tizenöt/huszonöt/ötvenöt évet leélt úgy, és most, hogy megérkezett az életébe, világos, hogy hol van benne helye és hogyan.
      És ebből például az is következik, hogy az egymástól el nem szakadó családtagok esetében meg nem tud kikristályosodni, hogy milyen az igazi viszonyuk, nem tud felnőtt kapcsolatuk lenni, nem tudják, hogy valójában mit jelentenek egymásnak. Nem látják egymást rendesen, hanem csak úgy, mint amikor valamit túl közelről nézünk, olyan elmosódva, viszont ez az elmosódás betölti a látóteret.

  10. Szerintem is ciklikus, korszakok vannak, hogy épp melyikkel kerülünk közelebb, vannak pont hasonló témáink, aztán pár hét múlva már a másikkal, függ ez az ő változó életkoruktól, az én élethelyzetemtől, az egyéb kapcsolatainktól, stb., és így váltakozva mind a négy “kedvenc”. Nekem ez így oké, spontán, természetes, nem erőlködöm, hogy mindig mind a négyre pont egyforma törődés és figyelem jusson.

    • Igen, igen, nálunk is ez volt a helyzet mindig, kor és élethelyzet hozza, kire irányul nagyobb figyelem, és ezt a gyerekek is magától értetődőként fogadják el. Mikor a legkisebbik született, a két nagyobb öt és hét volt, és akkor volt egy kis megborulás, hogy nekik miért kell pl. oviba menni, mikor mi meg otthon vagyunk. Szerencsére elfogadták, mikor rámutattam, hogy ennyi idős korukban velük is otthon voltam 🙂

      Én egyke vagyok, úgyhogy másik irányból nem tudok nyilatkozni. A kedves anyukájának viselkedése viszont tanulságos nekem nagyon. Van egy tíz évvel idősebb bátyja, akinek finoman szólva állandóan billeg az egzisztenciája, elfogadja és el is várja a mama támogatását. És a mama görcsösen igyekszik “igazságos” lenni, és próbál mindig ugyanolyan összeget, vagy ugyanolyan értékű ajándékot rátukmálni a kedvesre is, aki nem mondanám, hogy gazdag ember, de semmiképp nem szorul rá, és ez állandó konfliktusforrás. (Benne van vastagon az is, hogy anyuka semmi mással nem képes/hajlandó kifejezni a szeretetét, mint anyagiakkal, és a kedvesnek ez úgy jön le, hogy mama őt nem szereti.) Megunva az állandó balhékat, most azt csináljuk, hogy szó nélkül elfogadja a lóvét, aztán elköltjük anyukára, így lett a kétszáz éves helyett új hűtő, meg tévé, meg rendszeres nagybevásárlások.

  11. Öcsémet kicsit mindig bántotta, és irigy volt, hogy belőlem kinézték a jó jegyet, a kitűnő bizonyítványt, belőle meg nem, nála a hármas is már el volt ismerve. Neki nem kell diploma, nem kell nyelvvizsga. Néha azt gondolom, ezért is nem erőltette meg magát, mert nem hitték el róla, hogy eszes. Pedig az. Lett felsőfokú szakképzése, lett nyelvvizsgája. Magától és magának, magáért csinálta, jól jött a szakmájához.

    Aztán: én önálló vagyok, el tudok intézni dolgokat egyedül, ő nem, anyám mai napig magához kapja öcsém kormányát, ha szerinte nem elég hatékonyan intézi az ügyeit. Akár a hivatalost is, aztán meg pislog, hohó, a fia már nem kiskorú, ha nincs meghatalmazás, anyuka nem rendezkedhet. Ez annyira gáz és kínos.

    Aztán a nyíltan kimondott apai vallomás: ő mindig lányt akart. Az megszületett elsőre, a második gyereket ő nem kívánta. Az öcsémet, akin látszik, ma azért veszi fel apám stílusát, hogy bevágódjon nála. Kujtorog a szeretete, elismerése után, 30+ évesen… Szomorú.

  12. Fordítva is igaz, mármint hogy a gyereknek is van kedvenc szülője, és ez is ugyanúgy változik időben. Persze gyerekként én is érzékeltem a tabut, és mindig azt válaszoltam, ha kérdezték, hogy “mindkettejüket ugyanúgy szeretem”, pedig nem volt így.

  13. Milyen jó is, hogy nem vagyunk egyformák, mert így mindenkit másért szeretünk. És persze érvényes az érem másik oldala is: mindenkit másért kívánunk a világ végére kergetni néha.
    A nagyobbik fiamból (5 éves) forradalmár lesz. És ha kell, a tömeg első sorában fog lenni és torokszakadtából kiálltani az ő igazságáért. Betőrni nehezen lehet. Ha kell napokig áll az esőben majd, de akkor sem hallgatja el a magáét. És mikor majd megnyeri a harcot, felkeresik a forradalmár anyját, hogy megkérdezzék hogyan sikerült ilyen elfogult, kitartó tömegvezért nevelni? A válasz: nehezen. Ugyanerre a tulajdonságra egy gyereknél azt mondjuk, hogy makacs, hisztis, és a szülők sokszor tehetetlennek érzik magukat. Ez a nagyobbik fiam nem bújós, nem gyöngéd, sokkal több figyelmet igényel. A játékokat nem rendeltetés szerűen használja, hanem új funkciókat talál ki, számára érdekesebbet (számomra idegesitőbbet). Ha azt teheti amit szeret, nagyon belefeletkezik, extázisként örül, újjong ha pocsolyába ugorhat, kedvenc rock zenéjét hallgathatja, dobálhat, eljátszhat a nyílászárókkal. Nem tagadom, ő az, aki a legtöbbször feszegeti a határaimat és sokszor ki is borulok miatta. De tulajdonképpen azt szeretem ebben a gyermekben, hogy új dolgokat hoz ki belőlem is. Megtanultam (és még mindig kell tanulnom), hogy a más nem feltétlenül jelent rosszat, megtanultam (és még mindig kell tanulnom) az ő nyelvén beszélni, úgy előadni egy ötletet, hogy az a rebelis énjének is, de nekem is tetszedjen. Úgy megoldani egy konfliktust, hogy a végén összeölelkezzünk vagy kezet szoritsunk.

    A kisebbik fiamból (3 éves) pszichológus lesz, aki megért, meglátja a te oldaladat is, vigasztal, békés, Képes bütykölni és eljátszani (rendeltetés szerűen) akár egy órán át is. Ha csak kettesben töltjük az időt, alig lehet észrevenni. Nem nyűgöl, önálló, mosolyog, köszön, közvetlen. Az őszinte szeretet még nagyon benne van. Bújik, puszil. Ha kedvenc játékát adom oda, akkor időnként hozzámfut és megköszöni többször is. Őt nagyon könnyű szeretni, szerintem a legtöbb szülő ilyen gyereket szeretne. De tulajdonképpen nem jelent nagy kihívást a szülőnek: dilemmákat nem kell megoldani, alig kell adni egy keveset neki, ő pedig tizszeresen adja vissza a szeretetet.
    Mikor a két gyerekkel jelenek meg, akkor előszőr mindig a kicsire mosolyognak rá, vele kedvesek a rokonok, ismerősők, idegenek. És ilyenkor félig összegörcsölök, hogy milyen igazságtalan a világ. Mert a nagyobbikban rejtőző kincset nem látják. Ahhoz hogy lássák, ők is meg kellene dolgozzanak, az pedig ráfordított energiát jelent.
    Mindkettőt örökbe fogadtuk, anyáról testvérek. Vérbeli gyerekünk nincs, nem tudom hogyan változna a viszonyom hozzuk ha lenne. Szerintem génekkel keveset öröklünk. Sokkal inkább számít a hatás ami éri őket és ami kialakítja az énüket.
    Ez a téma jól talált, sokszor elgondolkodtam ezen én is. Köszönöm hogy megoszthattam.

  14. A baratomnak 3 kislanya van (3, 8, 12), es a kapcsolatunk elejen rettegtem, hogy lesz ez. Felkeszitetteuk magunkat, hogy lesz ellenallas, “te nem vagy az anyam”, söt, sejtettem, hogy en is kritikusabb leszek veluk, mint a masik ket felnöttjuk. Es kepzeljetek, valahogy megsem igy let, szeretjuk egymast az elejetöl fogva. Hasonlitgatnak az anyukajukhoz, söt, sokszor mamanak szolitanak.
    Es meg en is, a nem-anyjuk, szeretem bennuk, hogy hasonlitunk egymasra. A hajunk szine, a szemformank. En panikszeruen magyarazkodni kezdek, amikor leanyukaznak a jatszoteren, a lanyok (föleg a ket kisebb) viszont elvezik, ha igazi csaladnak neznek minket, es kacsintanak, hogy de, te vagy az anyukank. Te is az anyukank vagy. Szeretem bennuk, hogy szeretnek. Hogy öt tulipant rajzol a közepsö, apa-virag, J-virag, es ök Harman, a kislanyviragok. Hogy vizsgalnak, nezik a testemet zuhanyzas közben, összehasonlitjak a sajatjukkal. Hogy fontos a velemenyem, hogy hordjak a polomat, tetszik nekik a szoknyam. Hogy odabujnak.
    Es nem szeretem bennuk, hogy tavolabb sodornak a sajat gyerektöl, hogy _tul sokan vannak_, hogy azert igazabol nem en vagyok az anyukajuk.
    Minden, amit elmeseltem, engem ir le, nem?

    • A saját fiaimnál azt látom, hogy imádják a húgukat, aki viszont már nem az én lányom. Nem biztos, hogyha születne a párod lányainak egy kistestvére, akinek te lennél az anyukája, az problémát jelentene. Legalábbis a lányok szemszögéből, mert amúgy minden újszülött hatalmas macera.

  15. Szoktam mostanában gondolkozni ezen, hogy én akkor most jobban szeretem-e a kicsit, aki 3 éves. Mert ő bújós, kitárt karral szalad elém, cuki akkor is, ha becsörtet a szobájába ordítva, hogy hagyjatok békén! A lányom (5 éves) meg nem ilyen, vele sok a harc, sokszor nehezen mutatja ki az érzelmeit, durcás, hisztis, tele van frusztrációval. Azt is érzem vele kapcsolatban, hogy a saját anyámmal való konfliktusos kapcsolatom és gyerekkori sérelmeim ülnek kettőnkre, de mégis azt gondolom, hogy a szeretet nem olyan egyszerű dolog, hogy akivel könnyebb, azt jobban szeretem. Ez tök morbidul hangzik, de gondolkoztam már azon, ha választanom kellene, melyik haljon meg inkább (Sophie választása, rulez), de még nem jutottam dűlőre, csak annyira, hogy ha bármelyikkel bármi történne, ugyanúgy belepusztulnék. Ez abból a szempontból megnyugtató, hogy nagy különbség nincs az irántuk érzett szeretetemben, csak más mindkettővel a kapcsolatom.

  16. A családomban, felmenőim között volt kedvencezés, lehetett tudni, melyik nagyszülőnek ki a kedvence. Kedvencnek lenni nemcsak áldás, teher is. A nagymamám nyitott egy betétkönyvet nekem, aztán pár év múlva észbekapott, és nyitott a másik unokájának is.
    Anyám egyik sztenderd válasza a “Miért nem lett testvérem” kérdésre, hogy nem hitt benne, hogy még egy gyereket ugyanígy tud szeretni, mint engem. Ez is teher rajtam.
    De minden gyerek egyénisége más, és egyes személyiségekkel jobban passzol, könnyebben boldogul a szülő. Ez belefér nekem. De más az érzés, és más a cselekvés, a látványos kivételezés.

  17. Nem, tudom, hogy jobbanszeretés van vagy nincs. Amit megtapasztaltam a saját szüleimmel és most a gyerekeimmel is, hogy az egyikkel inkább egy húron pendülök lelkileg. Tudom, mit érez, pontosan, mert én is azt érezném a helyében. Előtte kimondom a gondolatait, mert én is azt gondolom. Ez a lelki összhang nincs összefüggésben az együtt töltött idővel, törődéssel, szigorral, fegyelmezéssel. Nem tudom, honnan ered, talán genetikailag kódolt.

    A szüleim közül apukám a ‘lelki társ’, pedig a mindennapokban ezerszer több szállal kötődöm anyukámhoz. Mégis, apu az, aki érzi a rezdüléseimet, érti az ízlésemet, érzéseimet.

    A gyerekeim közül a nagyobbikkal vagyok így. Soká kezdett beszélni, talán azért is, mert a szeme rebbenéséből tudtam, mit szeretne, mi a baja, ahogy nekem is elég ránézni, és tudja, mit gondolok. A kicsibe sokkal-sokkal több energiát fektettem bele, sokkal többet kellett magamból odaadni, fizikailag és időben, és mégis, azt érzem folyton, hogy nem értem a gyerekemet. Hogy mindig meglep, soha nem tudom, mire számítsak. És közben annyira sajnálom, hogy nem értem őt, tudom, anyukám kapcsán, milyen rossz ezt a meg nem értettséget gyerekként megélni.
    Úgyhogy kívülálló számára valószínűleg a kicsi a kedvencem. Mert iszonyatosan igyekszem, látszólag ő sokkal többet kap belőlem, figyelmet, törődést, kedveskedést, szeretetet. Pedig ezzel csak kompenzálok.

  18. Linn Ullmann egyik regényében mondja azt az anya a lányának gyerekkorában, hogy szeretlek, mert a gyerekem vagy, de nem kedvellek különösebben. Ez milyen arculcsapás már, nem?
    Nekem három van, egy nagy, akit fiatalon szültem, együtt nőttünk fel, ahogy ő mondja, nagyon szoros a kapcsolat, nagyon értjük egymást. És vannak a kicsik, ikrek (2 évesek), őket néha nehéz egyáltalán a sok feladat, nyűglődés, sírás, igény mellett meglátnom. Hogy milyenek, hogy alakulnak, hogy kedveljem is őket, ne csak szeressem.

  19. Nincs kedvenc gyerekem. Teljesen különböznek amúgy egymástól is, tőlem is. A szüleimnél sem éreztem jobban szeretést egyik tesóm felé sem. Nem hiszem tehát, hogy az érzés törvényszerű lenne. Van ahol így alakul, van ahol máshogy, ezer körülmény befolyásolhatja.

    Amiben viszont biztos vagyok, hogy csak azt szerethetjük igazán és jól, akit ismerünk.
    Sokszor eszembe jut a Beszélnünk kell Kevinről! c. könyv. Az apa azt hitte, hogy szereti a gyerekét, csak éppen fogalma sem volt arról, ki is ő valójában. Az anya a meg a poklot poklát járta meg vele, de képes volt megszeretni.

  20. Nalunk en voltam apu kedvenc, tesom meg anyu kedvenc. Sajnos apu mar nagyon regen meghalt, sose tudtam feldolgozni a hianyat. Azt hiszem nalam nincs kedvenc, a kicsit nagyon nehez volt megszeretnem, mert ha nem a lanyom lenne akkor valoszinuleg sose baratkoznek egy hozza hasonlo szemelyiseggel. A nagy meg kikopott masom, szinte minden szempontbol. Eleinte kompenzaltam, de mara sikerult megszeretnem a kicsit is, bar egy hullamhosszon valoszinuleg sosem leszunk. Kb egy hete dobbentem meg azon, hogy a lanyaimnak csak az apjuk es en vagyunk akik mondjuk rendszeresen megoleljuk oket. Nincs tobb kozeli rokon, baratok meg nem olelgetik oket. Azota meg jobban figyelek hogy annyit olelgessem oket amennyit csak lehet. Es oszinten szolva sokszor iszonyu maganyosnak erzem magunkat itt a nagy varos kozepen.

    • Én mindig úgy örülök, amikor azt látom, hogy a nagy az oviban odaszalad búcsúzáskor az óvónőkhöz, és kölcsönösen megölelik egymást. Mindig az jut eszembe, mekkora kreténség, hogy például az USA-ban nem érhet az óvónő, a tanár, a semmilyen nevelő a gyerekhez.

  21. Érdekes téma, én is gondolkoztam ezen, persze gyerektelenként más szemszögből.
    Én el tudnám képzelni sajnos, hogy esetleg nem szeretném a gyerekem (ezért sem szeretnék többet közt, nem érzem magamban azt a mindent legyűrő őserőt, hogy jaj, hát de kicsi védtelen drága kincs…). Általában így vagyok a gyerekekkel: “látom” bennük a felnőttet és semmi gyöngédséget nem érzek sok agresszív, buta, ürestekintetű gyerek iránt, akiknek a szülei is pont ilyenek. Mindig is személyként kezeltem a gyerekeket (ezért van az, hogy néhány gyerek kifejezetten imád, nagyon jókat beszélgetünk, úgy beszélek velük, mint most veletek, mármint nem témákban, de ezen a szinten), és nem tudok számomra ellenszenves személyeket szeretni, csak mert kicsik és védtelenek.
    Erre egy barátnőm azt mondta, hát de majd mi neveljük, olyan lesz, mint mi. De szerintem ez nem igaz, nagyon sok hatás éri, és nekem is, a páromnak is van sok negatív tulajdonságunk (főleg nekem), nem biztos, hogy az én veszekedős, sokszor önző természetemet másban tudnám szeretni, magamban sem szeretem.
    Va banque-ra meg nem mernék szülni, hogy hát de “jön az oxitocin” (ilyet is mondtak, hogy ne aggódjak, majd megindul szüléskor és onnantól zsigerből szeretni fogom. És ha nem?), meg ilyesmi. Szóval igen, engem ez foglalkoztat, mi van, ha nem fogom szeretni a gyerekem vagy jó, fogom, miért ne, de nem úgy és annyira, ahogy az a könyvekben meg a reklámfilmekben van? Mellesleg önmarcangoló is vagyok, szóval ha ilyen történne, biztos, hogy minimum 18 éves koráig “szaranya-tudatom” lenne és egy nyugodt éjszakám nem lenne a bűntudattól.

    • Hát, a reklámfilmekre szerintem nem nagyon érdemes hagyatkozni, másban sem, abban meg főleg nem, hogy mit “kell” érezni. Ezt az úgy és annyira kitételt egyébként sem értem érzelmekkel kapcsolatban. Van egy mérce, és ha valaki az alatt szeret, akkor az smafu? Akit naponta csak kétszer idegesít a gyereke, az még jól szereti, akit háromszor, az már nem eléggé? Nem lehet előre elhatározni, hogy nekem ebben és ebben a helyzetben ezt és így és ennyire kell éreznem. Meg igazából gyereket még az is va banque-ra vállal, aki biztos benne, hogy hogyan fog érezni. Merthogy ő is csak azt hiszi, hogy biztos benne, de ilyesmiben senki sem lehet biztos. Nem meggyőzni akarjak, hogy szüljél, csak azt látom, hogy minden teljesen más, mint amilyennek elképzeltem, hogy milyen lesz a gyerekkel, és ez az érzésekre is vonatkozik. Sokkal zűrzavarosabbak, mint amilyennek a könyvek, a külvilág, az “így érez a jó anya” elvárások lefestik. De ez nem jelenti azt, hogy szarul szeretünk, vagy nem szeretünk, csak ez nem egy folyamatos erős de szeretlek érzés a gyerekek irányába, és nincs ezzel semmi baj.

    • Amíg kicsik, és fizikailag rád vannak szorulva, addig jó az oxitocin. De ez szerintem akkor is működik, ha a kezedbe nyomnak egy újszülött wombatot, hogy mostantól neked kell gondoskodni róla.
      Nekem a háromból egy, aki akkor is a barátnőm lenne, ha felnőttként találkoztunk volna, egy, aki teljesen más, mint én, és ezt szeretjük egymásban, egy meg olyan, mintha apukáját klónozták volna, benne őt szerettem sokáig, hálistennek mire kiszerettünk egymásból, jó fej majdnemfelnőtt lett belőle, de egy albérletbe idegenként nem költöznék vele.

    • Érdekes ez az oxitocinos válasz: magyarán nem önmagáért szeretik némelyek a gyerekeiket, hanem mert kémiai agymosáson esnek át?

      • Hat lehet eppen kemiai agymosasnak is nevezni, mondjuk en hormonzuhanynak szoktam. Es hogy nemelyek? Most komolyan kezdetben azt a nagyon pici, feje bubjatol labujja hegyeig kiszolgaltatott-magatehetetlen embert, akinek a maga magat hetszentseg, hogy nem latni, nem ismerni meg, mi masert szeretned?! Az a nehez, amikor nincs vagy nem olyan az a hormonzuhany, ott izombol, elhatarozasbol, neveltetesbol, kulturalis reflexbol, elvarasokbol szereted, amit lehet, de talan sokkal nehezebb. Kesobb aztan mar nagyon sok masert lehet es tudod szeretni … amikor mar latod onmagat.

        • Nem tudom, belőlem egy vadidegen csecsemő is azonnal ki bírná váltani a gondoskodási késztetést. A babaillat, a törékenységük, a kiszolgáltatottságuk szerintem oxitocinfröccs nélkül is elindít valamit a legtöbb emberben. Ami magja lehet a szeretetnek.

          • Az altruizmus és a gondoskodás ösztön. Nagyon erős elidegenítő-civilizációs hatás kell a felülírásához, kiiktatásához. És akkor van még a tanult minta, ami egy nagyon erős norma és erkölcsi parancs, hogy gondoskodi és szeretni kell, mert különben egy rohadék vagy. Emiatt megpróbáljuk, elszánjuk magunkat, arrafelé tereljük magunkat. 95 százalékban szerintem működik. 5 százalék pusztító depresszió, állami gondozásba adás, (igazán)szaranyaság, Kevin.

          • Pont a kiszolgáltatottság az, ami engem elriaszt. Az a másik személy nélkülem meghalna. Nem tudja magát ellátni, rám lenne utalva, és ez bennem ellenérzést vált ki. Ez nekem nem cuki, nem aranyos, nem támad tőle ölelgetési, puszilgatási, védelmezési, gondozási kedvem. Nem szeretném, hogy valaki ekkora függésben legyen tőlem, és hogy ekkora felelősséget kelljen vállalnom bárki életéért, akár a magam jólétét függetlenségét hátraszorítva is.

        • Remek biológiai fogás, másképpen az utódgondozás csak kényszerből, elvárásból nem lenne biztosított. És emiatt kapok tőle frászt, hogyha szülnék, a testem biokémiája módosítaná a tudatom.
          Nem mintha más esetben nem történne hasonló, csak még nem vettem tételesen végig, mely esetekben történik még ez így.

          • ‘a testem biokémiája módosítaná a tudatom.
            Nem mintha más esetben nem történne hasonló, csak még nem vettem tételesen végig, mely esetekben történik még ez így.’
            … hát de folyton ez van, nem?! Szóval nem lehet azt annyira tételesen követni. Amúgy nem módosítaná, hanem akkor éppen az lenne a tudatod … de ezt a világért sem azért írom, merthogy rá szeretnélek dumálni bármire. Mondjuk azt szerintem jól érzékeled, hogy egy vagy több gyerekkel nem annyira kontrollálhatók vagy tervezhetők az események. Most nem arra gondolok, hogy mikor alszanak el … hanem pld. arra, hogy kiből mit hoz elő a gyerek születése, meg a lét vele … de lehet ezzel is nagyot nyerni, pld. én velük, tőlük lettem laza (na jó a kajálásban nem :D), meg valahogy elfelejtettem szorongani, igen, meredek, de mióta velünk vannak nem tudok szorongani, asszem semmin.

    • “de nem úgy és annyira, ahogy az a könyvekben meg a reklámfilmekben van” ??? Ez a szempont más téren sem érdekel, gondolom (ragyogó fürdőkád, fejfájáscsillapítás, hüvelygomba stb.).

  22. En egyke vagyok:-) Tehat nem volt mas valasztasuk.De ök nagyon nem tudtak kimutatni a szeretetüket.Illetve egyfele modon,ami nagyon jo es kenyelmes volt amikor a külön eletemet kezdtem.
    Nekem 2 van,nagy korkülönbseggel.Ezert a nagyot masert szeretem mint a kicsit:-) De en nekem nincs olyan,hogy egyiket jobban,vagy kedvenc.Ha a kicsi is önallo lesz,akkor kiderül melyik volt könnyebb eset:-) De mar nagyjabol latszik hogy pl a kicsire sokkal jobban lehet szamitani,mar most is.Erdekes,mert ö a fiu.De lehet,hogy neki a munkavallalas nem lesz egyszerü..ki tudja.
    En örülök hogy nincs kedvenc:-D

  23. Én kedvenc vagyok, az egész család kedvence. Mind az öt unoka közül egészségből, szépségből és észből nekem jutott a legtöbb, némi kamaszkori lázadáson kívül sima volt az utam az iskolákban, munkahelyeken. Az unokatesóm ennek megfelelően nem szeretnek, ez különösebben sosem érdekelt. Na de a húgom. A legjobb barátom. Neki az ész kivételével kevesebb jutott egy kicsit mindenből, és nagyon problémásan nyögve indul az élete. Nehéz neki.
    Rettentően bűntudatos vagyok, hogy akaratomon kívül hátrányba szorult, mert nekem viszont ő a kedvenc testvérem. Borzasztó hogy hiába vagyunk felnőttek és ugyan a szüleim egyformán szeretnek minket, de egy családi ebédnél ha elkezdünk beszélgetni, akkor az én szavaimon csüngenek, a húgomé közben meg beleszólnak, hogy hol van a só. Na.

  24. “Sokan szeretik öncélra a gyereküket, vigaszképp, igazolásképp, fedezékként.”
    Ehhez nem fér kétség.
    “Engem nem önmagamért szerettek a családtagjaim”
    Talán ez is oka annak, hogy rokonléleknek érezlek.
    “És akkor azt a gyerekemet szeretem lelkesen, aki irántam a legjobban kimutatja a szeretét, és a legkevésbé feszül és vitat? Mert hogy egy húron pendülünk? ”
    Erre több példát látok a tágabb családon belül, olyanokat is, ahol szó szerint megnyomorítottak intelligens – finom embereket. Engem az öntudatosságom mentett meg. Nincs illúzióm úgy általában a családokkal kapcsolatban

    “Szeretjük-e igazán, jobban azt a gyerekünket, aki problémát jelent, krónikusat? Vagy a tündöklőt inkább? A büszkeség azonos a szeretettel? A megnyugvás: vele nem lesz baj? Milyen igazságtalan ez!”
    AZ! Az igazság egy nehezen megfogható fogalom. Problémásnak nem a valódi gondokat okozó gyereket nevezik elsősorban, hanem azt aki érzelmileg nem elégít ki a szülőt. Ha kielégíti, akkor csak egy aranyos csibész a gyerek – egy rosszcsont, akit szeretünk.

    comment pikareszk: “…egy mama: minden szülőnek van kedvesebb gyereke, általában az, amelyikkel kevesebb a gond”
    A mamák “jól beszélnek” 🙂

      • Nekem van ú.n. problémás is. Nem nekem probléma igazából, a világnak. Nekem meg az, hogy a világgal egyre kompatibilisebbé tegyem – néha túl azon, amit én elvárásnak tartanék. Ez az én harcom persze, biztos van benne túlféltés és megfelelési kényszer is, amivel volna dolgom.
        A problémás ügyei sok időt igényelnek, a másik kettővel szemben állandó a lelkiismeret-furdalásom, hogy rájuk annyi nem jut, pedig minőségi időből, nem farigcsálásból még tán több is. Szerencsére mindegyik nagyon okos (az a gyengém). Sokszor vélem azonosítani bennük a saját, az apjuk és más családtagok tulajdonságait, vonásait, gesztusait – ez tud nagyon örömteli, de néha kissé ijesztő is lenni. Amúgy a legelandalítóbb szeretethullám még akkor szokott rámtörni irányukba, mikor békésen alszanak.

  25. Néha, sötét óráimban elképzelem, hogy valamelyik gyerekem meghal. Miért fájna? A személyisége hiányozna, vagy a rá fordított időt és energiát sajnálnám? Trükkös kérdések ezek… Aztán látom, hogy élnek, virulnak, idegesítőek és aranyosak, folyton kimutatják, hogy fontos vagyok nekik, rólam meg csak simán tudják, hogy bármelyikért odaadnám a bal karomat.Vagy az életem és vérem.

  26. Ez a téma szerintem nagyon sokunkat foglalkoztat, de kevesen merünk róla nyíltan beszélni, na de hol máshol, ha nem itt? Ezért is szeretek itt nagyon!
    Éva, lemaradtam, boldog szülinapot, nekem is aznap van, csak még 6 évvel előtted járok, fura amúgy, gyorsulva telnek az évek.
    Nekem immár 4 gyerekem van. És a poszt után folyton erről gondolkodom. Van köztük tervezett és nagyon várt, tervezett, nem tervezett, problémás és simulékony, könnyű eset, két fiú, két lány. Igazi vegyes vágott. Három az előző házasságomból. A férjem is elmondta, hogy melyik a kedvence az enyéimből, azt is, hogy melyikkel nem jön ki, sőt még azt is, hogy az enyémet jobban szereti már, mint a sajátját. Ez mekkora tabu? Mennem kell, de tudnék még írni…

  27. Mint gyermek nagyon szenvedtem amiatt,hogy anyám elérzékenyűlésig szerette a nagyfiát,az én kicsengetésemen nem könnyezett,mint a bátyámén.
    Most már értem,miért szerette jobban.Későn is született az első gyerek,és problémás is volt egészségileg. Ma is anyámmal él,és még mindig aggódik érte,gondozza.
    Nekem még később született az egyszem fiam,az első években de még azután is aggódtam,hogy ha még lesz gyerekem, nem tudok elég figyelmet fordítani rá. Aztán nem lett több gyerek bár szerettünk volna. A fiam nem egy érzelgős típus,soha nem volt nagyon ragaszkodó,pedig ott vagyok neki egészen.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s