túl a polgári normákon

…, az erdőszélen él az özvegyasszony, két és háromnegyed gyermekével, láncfűrésszel vágja a fát, hideg vízben mosogat, és míg felteszi melegedni a tészta vizét, ujjatlanban szalad ki pisiszünetre a kutyával, aki szétrágta a napszemüvegét tegnapelőtt. Olvasóit támogatásra kéri, de csak annyira, hogy ne legyen ízléstelen, és felárral fordít és korrektúráz hajnaltól. Ez van, ez nem most lett, eddig is ez volt, tudtátok.

cropped-kc3a1lyhaajtc3b3

És eközben örül, kifejezetten bőségtudattal él, mert dől belőle a téma és a gondo- és mozdulat. Mert nem volt elkeseredett már másfél éve (akkor mondjuk nagyon, nagyon-nagyon, nem kis részben az itteni legnagyobb rajongók undorító árulása és lejárató kampánya miatt), nem volt téli depresszió, csak kósza, bárányfelhő-szerű szorongások voltak. Nem sír a szája, mert nem kell munkahelyre bejárnia, ennek ellenére biztosított, kap családi adókedvezményt és kisgyerekes bérletet. Örül, mert a gyerekek nem betegek, nem allergiásak. Valami érthetetlen oknál fogva nem lopták még el a bringáját. Mennek a képzések, van, aki kíváncsi rá, és készül a könyv is, de annyira, hogy felkerült a dedikálók listájára. Örül, mert nem szégyelli már az öntudatát, és nem fél a szótól: nárcisztikus, istenem, másnak meg sarjadzó szemölcse van az arcán, aki nárcisztikus, az legalább nem irigy, az is valami. Örül és meg is könnyebbül, mert valahogy szerda este mégis van valami könnyítés, arra jár valaki, és hazahozza két gyerekestül, örül, mert a rokonság leszállt róla és nem túr már a hagyatékban, és örül, mert felfedezte, hogy a csirkebőr és -mellcsont, mégpedig sok hússal, 149 forint per kiló. Örül, hogy jól döntött sok hosszú távú kérdésben, amitől most nem kell a keserű levet innia. Örül, mert nem társfüggő, nem köt ebben kompromisszumot, és nem is szepeg társkeresőkön a sok hátha között. Még annak is örül, hogy annak idején sok tartós, jó cuccot vett, cipőket is, amelyek újra jók, mert valahogy kisebb a lába vagy nem terül szért annyira, és rendbe rakatta a töméseit. Örül, mert van munkája, sok, mert jut ideje edzeni, ami nem csak öröm és nem csak a jó anyaság-feltöltődés kedvéért lehet neki, hanem önjogon, és egyben tartja mentálisan is, valamint, a megfelelő kajálással és hidegtűrés-tréningekkel garantálja, hogy sosem beteg, de tényleg sosem.

Viszont az csak idő kérdése volt, hogy mikor lesz nyoma valahol hivatalosan is annak, hogy amit én csinálok végig egy nap, és minden nap, és teljesen egyedül, pénzkereset, ügyintézés, iskolák, óvoda, érzelmi jelelét, házimunka, az nem bírható. Mert itt nincs szitter és nagyi, a családommal annyi a kapcsolat, hogy ünnepek előtt, körül kezdődik a nyomasztás anyám megbízásából, hogy hova kell menni a jó hangulatú ünneplésre, ahol vígan és nyíltan folyik a szó úgy a menekültekről, a zsidókról, a homoszexuálisokról, a bölcsészdiploma értékéről, Horthy Miklósról, baloldaliakról, másságról úgy általában, mint a mi saját korábbi családi éveinkről. Ők nem voltak mellettem se János betegsége, se halála idején, se azóta, sőt, fel sem merül bennük, hogy nekem bármi problémám volna, és már meg is magyarázzák, hogy ez miattam van. És még én érzem magam egoistának, hogy bennem viszont felmerül, rendszeresen, meg bűntudatom van, hogy nem én ápolom a megroskadt anyámat.

Nyilván előzmény az is, hogy voltak manipulatív helyzetek, amikor elküldtem mindenkit a picsába, aztán ott maradtak, a picsában. Engem nem méltányol senki, még a legidősebb sógornőm is feladta, nem is beszélünk, küzd a maga életével mindenki amúgy is.

De az én egész életem egy beintés azóta: igen lényeglátó lettem, nem félek nevén nevezni a dolgokat, és elég nekem a saját életem. Nekem az apám még tegnap is vallásos tartalmú e-mailt küldött, és nem érti. Rólam egyébként lehet tudni, ha valaki kíváncsi rá, merre járok napközben, milyen ambícióim vannak, és mennyire fontos a megfelelő aminosav-bevitelem vagy épp a szemkörnyékem hidratálása, mert én, író lévén, megírom ezeket, szóval tényleg azt gondolhatják, hogy pompásan keresek, rend van és tisztaság, bal kisujjal nevelek gyereket, és elő se fordul, hogy a családi pótlék érkezésének napján, végre, vízszintes esőben ötnapi bevásárolmánnyal biciklizem haza, amíg ők filmet néznek.

Bennem egy nyugodt, letisztult, fel nem dúló harag van emiatt irántuk, tartós fajta.

A védelembe vétel célja a kiskorúak helyes fejlődése. Az állami gondozás előszobája, de ahhoz azért nagyot kéne virítanom, hogy tényleg kiemeljék őket a családból. És röhögök is, mert úgy élek, mint egy szerzetes, böjtölök, testemet sanyargatom, éjjel alszom, hajnalban kelek, nem voltam esti programon fél éve, itthon vagyok, moziba délelőtt járok, ha meghívnak valami sajtóvetítésre, és ha nem ovi, akkor velük vagyok, reggel, este, hétvégén és mindörökké. Ja, van egy gyámunk, ha velem lenne valami, kéthetente egy kicsit együtt vagyunk, mégis egy apafigura, vagy ilyesmi.

Azon röhögtem, hogy ha már ez a szitu, ha rossz anyának minősülök, most kéne elkezdeni füvezni vagy inni (a vodka nulla szénhidrátos), meg éjszakánként elmászkálni meg hapsikat hozni fel, tetováltatni, döngetni a szar zenét, most már nekem is szabad. De persze ezek sztereotípiák.

Itt olvashattok róla:

http://www.szuloklapja.hu/hivatalos-ugyek/2052/veszelyeztetett-gyerekek-hogyan-tortenik-a-vedelembe-vetel.html

Senki nem mószerolt, senki nem rosszindulatú, nincs vegzálás, nem háborgok. A hivatal végzi a dolgát a maga logikája szerint. Nem kapcsolatos az eset az iskolával. Nem mesélem el most, mi történt, de olyasmit képzelj el, hogy mondjuk június van, vezetsz hazafele, leparkolsz a kisbolt előtt, lehúzod résnyire a kocsid ablakát, amelyikben alszik az ovisod meg a csecsemőd, beugrasz tejért meg dinnyéért, és van egy kis macerád a bankkártyáddal, de mindenki alszik, nem történt semmi baj, mennél is haza, közben viszont arra jár egy, az újságban olvasottakat (felhevülés, hőguta) komolyan vevő asszonyság, és még egy rendőr is, pont, és valaki felvesz egy jegyzőkönyvet, és megindul az eljárás, mindenki csak a törvényt követi, és igazuk is van, csak téged mondjuk kevésbé tartanának gyanúsnak, mert van férjed meg nagymama meg kocsi meg telefon.

A mi esetünk a 9. kerületben történt, tulajdonképpen érdekes, ahogy az ottani hivatali gyanakvás és élményanyag vegyül az én kerületem kapacitásával és gondosságával, meg a másért gyanús, renitens anyuka egész élettörténetével.

Sok tanulsága van ennek az egésznek, de az cseppet sem a szemét hivatal, és nem is annyira az én túlterheltségem.

Meleg víz azért nincs, mert egy kéményseprői ellenőrzés után hatóságilag megtiltották a tizenhét éves cirkó használatát májusban. Mivel ez egy önkormányzati lakás, ment és menne a vita, ha bírnám cérnával, ki cserélje ki a kazánt: szerintük ez berendezés, szerintem a komfortfokozattal összefüggő infrastruktúra. Szoktunk azért fürdöni, vagy Szent Erzsébetéknél, vagy felteszek tízliteresben az indukciós tűzhelyre egy fazékkal, és akkor kiskád, vagy a Flexben, vagy nem, az se akkora baj. Én hidegben zuhanyzom ott is, ez a lényeg pont.

De rám nem vonatkoznak a fizika törvényei, én bírom azt, ami nem bírható, mégpedig olyan hálás szívvel, ahogy csak azok tudnak létezni, akik jártak már a legszélén. Bennem itt van János és az ő felkiáltójele. Nekem mindegy az is, ki áskálódik és miket írogat rólam, engem nem lehet leleplezni, mert én mondom el, őszintén, amit én akarok, és őrzöm meg azt, ami másra nem tartozik. És mert lett ugyan egy kis negyven körüli cinizmus bennem, de nekem tiszta a szívem, és ritkán borulok ki. Hiába hozták ki abból a két éve történt ütésből, hogy én vagyok a garázda, amiért megtámadtak a fogason (a tettes bosszúja), nem lesz abból se vád, nevetséges az egész, vagy majd kapok ügyészi megrovást, nem tudom, egyelőre gyanúsított vagyok, rabosítva, álltam a falnál, kezemben táblával, azon a nevem, szemből, aztán profilból is, ott derült ki, hogy bizony 174 centire nőttem, meg az is, hogy eszméletlen szexi a bűnügyi technikus.

Szóval sok van a rovásomon, plusz perlem is az önkormányzatot, és abban is igazam van, és megírom, ha valami bajom van a világgal, szóval lehet tudni, hogy én nem nyugszom, de nem háborgok, nem is neheztelek a családomon kívül senkire, csak csinálom, amit gondolok.

Ne aggódjatok értem, menjen mindenki edzeni.

IMG_0964-2

119 thoughts on “túl a polgári normákon

  1. Nem aggódok, itt vagyok és figyelek. Minden körülmények között. Sorba fogok állni a dedikálásért. Megyek majd úszni, végre újra, a műtét miatt eddig nem mentem.

    Éles a határ az E/3 eltávolító hatása és az E/1 között, nagyon láttató. Olyan, mintha kívülről próbálná láttatni, milyen belülről. Végül visszaváltunk belső nézetre, akkor, amikor jön a fontos történés. Tanulságos, ahogy az éles váltást ellensúlyozza a végtelenül higgadt hangnem, amely viszont megmarad végig.

  2. Ökölbe szorul a kéz a (minden)hatóságiak hallatán,aki csak arra jók,hogy a bajunkra egy lapáttal rátegyenek. Amikor nyakig szarban vagy és örülsz,hogy nem hullámzik,jönnek ők levelekkel,felszólításokkal. Nem marad más nagyon sok erőt kívánok,és bízom benne,hogy nem történik igazságtalanság,és hogy bírni fogod továbbra is,erősek vagytok!

    • Szerintem – persze innen kívülről látszik így, de Éva is ezt írja lényegében – a hatóság teszi a dolgát. Sajnos sokkal inkább baj, hogy egy csomó veszélyeztetett gyerek nem kerül látótérbe, mint az, hogy néha árnyékra vetődnek. Akkor is, ha most Évát, máskor lehet, hogy engem vagy mást azért az árnyékra vetődésük megvisel, terhel, bánt.

      • Lehet, hogy nálam sem árnyékra. Ebben a negédes budai, mindenre ráérő, három kocsit tartó, végtelen türelmes, egyharapott-nemkérem bioszendvicset szemrehányés nélkül kukába dobó közegben én elhanyagoló vagyok, ha itthon marad a tolltartó, ha nem viszem suliba, mert esik az eső, ha nem bírom, ha fél napokra magamba mélyedek. Ha üres a hűtő. Ha kiabálok. Ha hideg a víz. Ha néha elszakad a cérna. Én csak azt tudom, hogy itt nem gyász van, szomorúság, rossz szervezés, hanem közgazdasági erőforráshiány. Miből, hogyan telne több, mit képzeltek? Tönkre kéne mennem? Én azt tudom, hogy igyekszem. És hogy kuncsorogni nem fogok. Ma filóztam, szabad nekem ennyire vidámkodni, a húzódzkodásommal foglalkozni? De ha már így, akkor legalább edzek rendesen. De nem? Annál inkább. Én nem szelfizni meg jónősködni járok a teremben, én mára sportoló lettem lélekben is, és Ed is akként kezel újabban.

        • Jó, fogalmam sincs, mire vetődtek, de érted: Ha vannak túlreagálások – biztos vannak -, azok kisebb kárt okoznak, mint a félrenézés mindnehol. Persze amit Negro ír, az gáz, nem alázni kell, kérdés nélkül, de azt akkor se kellene, ha tényleg van gond a szülővel. Mert attól, hogy alázzák, nem lesz jobb, gondosabb, nyilván.

            • Dehogy működik jól a rendszer! Felháborító, hogy téged szemmel tartanak, a gyerekeim pszichésen veszélyeztető apja meg megtehet bármit, mert egy hatóság sem segít. Persze melegvíz az van nála,a gyűjtögetést nem nézte meg senki, csak nálam voltak, és lélek a hatóságoknál nem létezik.

              • Na de ez hamis dilemma, te. Attól még rajta lehetnének a gyerekeid apján is, hogy velem csak a dolgukat végzik, bár nem rokonszenvezve, ez tény.
                Rólam le fognak szállni, nem rosszindulatú senki, csak én feltűnő vagyok.
                Jelenleg, szintén fura ügymenet eredményeként, például szereplek a bűnügyi nyilvántartásban.
                És ezeket nem szégyellem, az én szabadságom, hogy megírom ezt is, nem takargatom. Nem az én saram, én tudom, amit tudok, és nem tudnak bántani.
                Diéta és edzés ügyében kaptam meg, hogy sérthetetlennek érzem magam (aztán jön majd a pofáraesés — de az illető a sorsra haragszik, nem rám, a maga élményeiről ír) — igen, ilyesmi. Ahogy nem sérülök, nem esek biciklivel, ahogy mindig átvészelem a hóvégét, ez valami áldás vagy attitűd vagy nem tudom.

                Ez János. Ez sors.

                Én nem félek.

                Éspedig azért nem, mert nekem tiszta a szívem.

                Mindig az írásaimért támadtak meg, kötöttek belém, ez érdekes.

                Most nem. Most pro forma tényleg elkövettem egy mulasztást.

                És ez az az eset, amikor jobb nem buzgólkodni, meg rendőrt hívni, mert komoly következménye lehet, sok macera.

                De nem lesz bajom, nekem sosincs, nem érvényesek rám a fizika törvényei, meg tudom a jogot is, értem és átlátom, mi van, gyors vagyok és eszes, sosem voltam semmilyen ügyintézésben elveszett, tanácstalan.

  3. Éles, édes érzékenység, mondom mindig, bőgők is 1pár napja, most ezen is.
    De jön a kuncsaft le kell töröljem a könnyet neki ehhez semmi köze. Ő csak 1 olcsó kőcsiszolást akar.

  4. A hivatal mindig csak a dolgát végzi, a törvény amit előir, azt teszi. Helyszinel 1 nap a 365-ből, és az ott láttakat kiragadja, felnagyitja, általánositja, megállapitja, h ez igy történik a többi 364 napon is. Levonja a következtetést: túlterhelt vagy, nem tudod kézben tartani a helyzetet, szaranya vagy.

    Férjemmel mindkét gyerekünket örökbe fogadtuk, a 2 év leteltével a hatóság hozzánk is kiszállt, h az adopciót véglegesen lezártnak tekintse. Előtte 2 nappal értesitettek h érkeznek (ez nagy szó, mert máskor rajtaütés szerüen jelentek meg a kapuban). Mit láttak: a nagyobbik gyerek (3 és fél) édesanyámnál a város másik végében, én almatlanságtól kimerülten, a kisebbik gyermek (2 éves) lázas, autóüléses kagylóban hintázik a konyhapadlón, néha felfelsir. A nappaliban vetetlen ágy, a konyha fut el.
    Kérdezik, h hol a nagyobbik, mért van édesanyámnál? A kisebbik mért van olyan közel a padlóhoz, nem tudom, h ott nagyon huzatos? Beteg? Áprilisban? Mért nem viszem orvoshoz? Mennyi a súlya? Csak annyiiiii? Hát mért nem adok neki vitamint, étvágycsinálót? Beszéltetni szeretnék a gyereket. Még nem beszél? Peddig ebben a korban már….
    Következtetés: Kimerült anya, aki nem tud eleget tenni anyai kötelességének, a gyerekek nevelése nagyszülők segitségére szorul. Éppen csak azt nem mondták, h alkalmatlan vagyok.
    Valóban mi történt?
    Előtti nap a kicsi hirtelen belázasodott, édesanyám felajánlotta, h a nagyobbikot estére elviszi magához, hogy nehogy ő is megbetegedjen. Éjszaka nem aludtam, mert a kicsi sem aludt, 3x cseréltem ágyneműt mert a végén már vizet hányt. Közben bejelentkeztem az orvoshoz is. A kicsi pedig azért ül az autóüléses kagylóban mert a hinta megnyugtatja őt. És valóban 12 kg helyett csak 9 kg, mert hiába adnék több ételt neki amikor jóllakott, többet már nem kér. Próbáltam, de kihányta. Vitamint pedig nem adok, csak annyit, amennyit a természet beletesz a gyümölcsbe és a zöldségbe. Még nem beszél a gyerek, de ahhoz képest h élete első 8 hónapját román családnál töltötte, most 2 évesen elég jól megértjük egymást magyarul is. Amúgy mindkét gyerek nagyon egészséges, vidám, tele energiával, mint a villám szaladgálnak. Néha összekapnak, aztán kibékülnek. Sokat énekelnek, mondókáznak. És persze, néha betegek is.

    Annyira felbőszitett az eset, hogy másnap megirtam nekik emailben a véleményem az egészről, persze válasz nem érkezett. Aztán abba is belenyugodtam, h elvenni úgysem veszik el a gyermekeket, mert az államnak nem érdeke saját állami költségen gyereket nevelni, ha egyszer ugyanezt megteheti ingyen két adófizető állampolgár. Az állam annak örvend, ha még egy ügy le van zárva.

    Végül mi került bele a záró jelentésbe, nem tudom. De mikor már a második gyerek ügyében jöttek, nagyon tapintatosak voltak, csak a szükséges kérdéseket tették fel, nem kötekedtek. Igaz, arra az alkalomra nagyon készültem: mondtam, h ha mind a négyünket látni szeretnének, akkor 08:00-08:15 között jöjjenek, mert a kicsik 08:30-ra már oviba kell legyenek. És tényleg, reggel nyolckor csengettek, mind a négyünknek jó ébredése volt, jó kedvünk volt.
    Aztán többet nem kerestek fel. Mindkét ügy le van zárva.

    A hivatal a dolgát teszi csak. De be kell lássák, h te a legjobbat adod magadból, és mindaz amit te megteszel a gyerekeidért, arra csak te vagy képes. Az államnak gazdaságilag nem éri meg saját pénzén gyerekeket nevelni. Nem a csapból folyó melegviztől lesznek boldogok a gyerekeid, hanem attól az élettel teli világtól, amit te adsz nekik.

  5. Ez csúcs.
    Mikor a házunk épült, sokáig nem volt pénzünk bevezetni a gázt, megcsinálni a fürdőszobát. Egy kis Jancsi-kályhával fűtöttünk az előtérben (ez egy nagy tér volt a lakás közepén), a szobákban hideg volt télen, csak annyi meleg ment be, amennyi a nyitva hagyott ajtókon bejutott. Ha nagyon hideg volt, akkor becsuktuk az ajtókat és az előtérben aludtunk mindnyájan. Babafürdető kádban fürödtünk. A kutya se törődött velünk, nehogy az önkormányzat. Igaz, ez még a kilencvenes évek elején volt, amikor mindenki a túléléssel volt elfoglalva. Nem fagytunk meg, a gyerekek tisztán mentek iskolába.

      • Igen, ez mellékkörülmény, de annyira-annyira említésre sem méltó, hogy nem is értem…illetve értem, meg te is. Ebben a végletekig elkényelmesedett világban, a XII. kerületben hüledezni való. 😦

  6. Tudom, hogy csak hasonlat volt, de a hetvenes évek végén apám simán bent hagyott (ébren voltam) a kocsiban, amíg a bevásárlást intézte, és még engem b..ott le, amikor üvöltve vártam, hogy mikor jön már (kisgyerekként úgy éltem meg, hogy letelt az az idő, amin belül megígérte, hogy visszaér). Ezen a világon senki nem akadt ki akkoriban, sőt, azon sem, hogy éjszaka egyedül hagyott otthon egy “fél órára”, amíg aludtam, és arra ébredtem, hogy sehol senki. Üvöltöttem akkor is a levélbedobó nyíláson ki a lépcsőházba, egy szomszéd jött és megnyugtatott. De feljelentgetni “ilyesmikért” akkoriban nem volt szokás.

    • Egyszer télen a faluban egy kisgyerek futott az utcán pizsamában, mezítláb a havon. Kiderült, hogy anyja egyedül hagyta a húgával (csecsemő), elment bevásárolni, gondolva, hogy hazaér, mire felébrednek. Hazakísértem, megnyugodott, de nem akart elengedni – munkába mentem, gyalog, úgy 5 km-re. Akkor inkább jön velem. Félt nagyon. Anyja hazaért, leordította, verést emlegetett. Mondtam neki, hogy ne bántsa, hát retteg a gyerek (mármint akkor már nem persze). De az anyját se ítéltem, ítélhettem el: egyedül a két gyerekkel – férj volt, talán külföldön dolgozott, szokásos sztori. Nem szegények, de nehéz helyzetben. Aztán anya is lehiggadt persze, én meg el.
      2000 körül.

  7. Most épp az “előszobában” vagytok, vagy én értettem félre valamit, de nagyon? Ki kavar már megint? (Remélem, most épp cserben hagyott az értő olvasásom…)

    • Nem kavar senki, így működik a világ. Aki erőforráshiánnyal küzd, azt a szerencsések leckéztetik, kioktatják, kontrollálják. Akkor is, ha erős, bizakodó, ha nincsenek önsorsrontó játszmái, függőségei, keményen dolgozik, próbál felelős lenni, nemet mondani.

      • Kurvaannyukat az így működőknek.
        És milyen rohadtul tud ez fájni akkor is, ha pontosan tudja az ember, miért van.
        Franc, franc, franc.

        • … egyébként meg külön rúgnám fel a Holdba azt, aki szerint az az elhanyagoló szülő, aki a mosogatóronggyá szottyadt gyereket egy-két napra otthon tartja.
          Huh, felhúztam magam, trágárulok, banyek.

          • Bogáncs, hogy mi? Hogy akkor vagy elhanyagoló, ha annyira figyelsz a gyerekedre, hogy észreveszed rajta, hogy lemerült, és ha most nem pihen pár napot, akkor tuti beteg lesz? Sokszor volt ilyenünk, látom a fiamon, hogy még 2 nap suli, és akkor jön a teljes hetes lázas-hányós-torokfájós következik. Hát inkább otthon maradt és nem lett baja.
            Be kell hazudni, hogy wellnesselni mentek, az sokkal legálisabb kifogás, mint a végkimerültség. És végeredményben az is 🙂

            • Nálunk is volt olyan időszak, két gyereknél is, mikor szólt a tanító, hogy fáradt a gyerek, pár hónapig toldjuk meg a hétvégét plusz egy nappal, ha meg tudjuk oldani. Pedig itt ugye hat hetenként minimum egy hét szünet. A legkisebbiknél meg az volt a szokás, hogy a “pihenős” gyerekek bementek a suliba, de hátul heverésztek, olvasgattak, rajzoltak, és csak akkor kapcsolódtak be dolgokba, ha ők akarták. (Abba az osztályba jellemzően olyan gyerekek jártak, ahol már nem volt otthon lévő kistesó, ezért alakult úgy.)
              A köznev. törv. szerint egyébként nincs meghatározva, hogy a szülő hány napot igazolhat, ez csak valami szokásjog, hogy a legtöbben azt hiszik, hogy évi hármat. Persze ha ilyesmin kell keménykedni a tanári karral, igazgatóval, az már régen rossz.

            • Valami olyasmit mondott a tanító, hogy 3 napot indoklás napot indoklás nélkül igazolhat a szülő. de továbbiakra is van lehetőség, csak ott tanári jóváhagyás is kell.

            • Igen, waldorf volt, sok munkámba került beláttatni az eszemesz íróival, hogy ne próbálják meg felülírni a törvényt, mert csak baj lesz belőle.

  8. Valós sztori. Ma is összeszorul a gyomrom, mikor írom. Jó éve, mikor kisvárosunkban megálltam a Rendőrség előtt (direkt ott!!!), hogy míg a kicsi alszik a kocsiban, a naggyal beugorjunk harisnyáért, mert másnap Zeneakadémiára megy (nem volt otthon színben illő, ami kellett volna).(Közben otthon a két másik gyerek, akiket rábíztam a szomszéd bácsira, hogy el tudjak menni a nagyért a kicsivel.)
    A bolt 2 lépésre, eltelt idő 5 perc. Mire kijöttünk 3!!! rendőr nézte az alvó dedet, és mondott mindent nekem. Nincs kedvem minősíteni. Pár másodperc múlva bőgtem, mint a záporeső. Méltatlannak éreztem, és megalázónak. Adtam a papírokat, bőgtem, és mondtam, hogy ezt nem gondolják komolyan.
    Azóta a nagylány bizalmatlan a rendőrökkel, és fél tőlük. Ügy nem lett, de soha nem felejtem el, és következetesen cipelem mind a négyet (gyereket) mindenhova.
    Olvastam eddig. De most muszáj volt írni. Üdvözöllek benneteket!

  9. Önkormányzat ide vagy oda, ha az albérletben elromlik a kazán, azt a bérbeadó cseréli ki. Volt a bérbeadáskor cirkó a lakásban és működött? Mi a kérdés akkor? Kell ehhez ügyvéd? Megvédhetik a gyerekeidet a hideg víztől egyszerűen. Én fel vagyok háborodva.

  10. (de milyen szar lehet azt látnotok, itt szaglászók, másfél óra múlva reagálók, hogy mások meg nem ítélnek, hanem segíteni akarnak… hja, az irigység és élethiány sokkal nagyobb kereszt ám, mint a nárcizmus. ami csak akkor kínos, ha nincs mire.)

    • Mondod ezt a nárcizmus dolgot, de én ismerek nárcikat és nekem te nem tűnsz annak egyáltalán. A nárcisztikus személyiségzavar szerintem nem nálad kezdődik, mármint a blogod alapján egy a világra folyamatosan reflektáló, érdeklődő, a gyerekei igényei köré szerveződő személyiséget látok, aki megküzd azzal, hogy kiszakít magának egy darabot a saját életéből és csinál valamit, ami csak őérte van. A nárcik majdnem mindent magukért csinálnak. Büszkének lenni arra, aki vagy – mert valakinek lenni egy idő után már a saját építkezésünk, tudatos belső munkánk eredménye – igazából csak annyi, hogy felismered a jó dolgokat és végigtekintesz rajta, hogy ez is sikerült. Nem is értem, hogy miért van belénk kódolva, hogyha rosszat teszünk azon fennakadjunk és ostorozzuk magunkat, ha viszont valamit k…va jól megcsinálunk, akkor még mi mentegetőzünk, hogy dehát nem is, meg nem úgy. Ha pedig valaki nem mentegetőzik, akkor beképzelt, nárcisztikus…

    • Nekem sem tűnsz nárcisztikusnak.
      A szüleimmel önkormányzati lakásban éltünk és védelembe vétel is volt a családban, teljesen feleslegesen.
      Én együtt érzek, a legjobbakat kívánom! Peldamutató a kitartásod mindenben.
      Aki ezzel a bejegyzéssel visszaél, és ócsarol, az önmagát minősíti.

      • Köszönöm, és üdv a kommentelők között!

        Évek óta megy ez az áskálódás. Ideragadtak, érdekes vagyok nekik, a névtelenség megnöveszti őket. Kis, elveszett, szorongó, bajaikat kicsinyes gyűlölködésbe fojtó, titkon a blogot csodáló, attól némileg függő lelkek ők. Egyikük a buliért járt ide, tetszett neki a pezsgés, és valahogy próbálta kihozni, hogy a buli, a pletyka, közösségi hangulat, napi téma megmaradjon, de én nem, mert bennem csalódott (minden gyenge jellemű, túlzó rajongó és aztán ízléstől függetlenül kezd kielemezni, szidni a net különböző pontjain). Most a gyűlölködés a buli, a szövegeket nem érti, nem is érdekli. Hosszú-hosszú leveleket ír nekem, abban elemez. Amíg elolvastam, tanulságos volt: jé, ilyen is van? Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő, tényleg tankönyvi eset ő, és a reakcióimból, azokat megfigyelve sokat tanultam önmagamról is. Az imposztor-szindrómáról, például.

        Szeretnének lejáratni, szeretnék, ha nem volnék sikeres, nem lenne jó nekem, nem volnék izmos se, ezért kell mindent kielemezni, kiforgatni, azt vitatni, amit én nem is állítottam.

        Érdekes ez a tendencia, hogy még őket is, egyet nem értőket is ilyen mániákusan foglalkoztatja a blog — erre már bizton lehet egy nagyobb példányszámú könyv kiadását alapozni.

        Most egy kicsit elgaloppírozták magukat, mert a gyerek, állami gondozás, egyedülálló (özvegy) anya tabu szokott lenni, és őket, amikor így turnéznak a facebookomon, és mások helyeslését remélik, eg akarják győzni őket, hogy gáz vagyok, leleplezni engem, olyankor a leginkább az érdekli, ki mit mond, mi a közhelyeslés, közmegygyezés (az ilyenek jegyében teszik a nagy morális állításaikat), engem meg nem annyira érdekel ez, mert én eleve szembe megyek és ezeket a köz-kliséket képmutatónak tartom.

        A lakásunk amúgy nem szociális-önkormányzati, hanem egy értékes örökbérleti jog Budapest nagyon szép és jómódú részén. Költségelvű bért fizetek ( = amennyibe az önkormányzatnak a ház fenntartása kerül, elvileg).

        • Lehet, hogy azért vannak így rád kattanva, mert kimondod, ami egyértelmű. Es igen, most is leírod, megfogalmazod, bizony, hogy ez a sok minden a bajuk, viszont érdekes, hogy tőled egyszer sem olvastam elhamarkodott reakciót, míg az “utálóid” szinte mind betegesek.

          Örökbérleti jog. Hallottam már ilyenről, úgy hogy így már akkor tudom is. Szóval ez érték, hogy bérelheted, viszont a tulajdonjog szintén az önkormányzaté, úgyhogy szerintem a cirkó még örökbérleti joggal sem a te dolgod. De persze ez nem a törvény, amit írok most, az igazság-érzetem mondatja ezt velem.
          Minden esetre én tényleg nagyon remélem, hogy nem neked kell kicserélni, és erről papír is lesz!

          Sok más olvasó azért gondolja, hogy a meleg víz “hiánya” miatt van a védelembe vétel, mert ez tényleg működhet így is. Ha nincs víz, meleg víz, vagy fűtés vagy van csak szerintük alternatívan, akkor azért is jöhetnek látogatni, felügyelni, ezt nem egy gyermekjóléti szolgálatos hölgy mondta már nekem.

          Volt, hogy nálunk sem volt meleg víz. Fazékban melegitettük. Elkenyelmesedett vilag ez, azért jujjognak.
          Lehet, hogy másnál nincs ilyen probléma de igazad van abban, hogy van akinek 3 kocsija van de nem felelősségteljesebb. De lehet mar kicsit kiforgattam a mondatod, bocsi.

          • Nem, ez nagyon pontos.

            A kazán ügye úgy látszik, értelmezési kérdés, nem kell találgatnunk, nagyon pontosan mondja ki a bérleti szerződés és a lakástörvény is. Hogy az ő dolguk a csere, azt.

            Nincs energiám utánajárni, vitatkozni. Egyik nap olyan csak, mint a másik, megszoktuk.

            A tavaly nyári konyhafelújítás előtt kilenc hónapig nem volt konyha, mosogató, tűzhely se. kibírtuk azt is. Aztán a konyha nagyon szép lett. Az is nekem került pénzbe, nem is kevésbe, mondjuk így kompromisszum nélküli a padló, bambuszból van, amely nem megy tönkre attól sem, hogy a cirkóból folyamatosan csöpög vagy spriccel a víz.

          • “azért vannak így rádkattanva” azért az is várható volt, mint az éber Hivatal, hogy ha én nőként, minden médiahátszél nélkül olvasott és öntudatos leszek, ráadásul megosztó, éles mondandóval, és sokszor beintve, és engem ez a blog még el is tart, akkor sokan lesznek borzasztó dühösek, bosszúszomjasak, irigyek. A magyar ember, nem kell bonyolítani, megnélzegeti, ami feltűnő, és irigy a pénzre, nem bonyolult. Ezen kívül is van ez a netes “akármit megtehetünk” igazságtételi-magukat jelentősnek képzelő igény, hihetetlenül gusztustalanul tudnak személyeskedni, rettentő fölényesek, nickek fórumokon, elhányod magad, ahogy a férjem és köztem levő dinamikát, érzéseket, szecxet tárgyalják, fotókat túrnak elő.

            Csak arra képtelenek, hogy igazi figyelmet, visszhangot keltsenek, pedig ez a vágyuk: ellenem megcsinálni ugyanazt, az öntudatos, hatásos szólás pozícióját. Csakhogy az nem automatikus, nem adják ingyen, és a nulla tehetségűeknek nem megy. Másokról pofázni nagy mellénnyel nem elég.

            Találgatva, blöffölve, innen összeszedegetve az infót próbál fenyegetésben, nyomás alatt tartani egyikük, a pszichoterrorista. Mindig ugrik, amikor arról értesül, hogy jó nekem.

            A létező leggennyesebb, legrosszhiszeműbb vádakkal próbál lejáratni, csak egy kicsit túltolta, így már mindenki a fejét fogja, ha megjelenik, és a legnaivabb új olvasó is értetlen, hogy miért foglalkoztatja őt valaki, akit ennyire utál. Mnetegetőzik: “röhögünk rajtad”, “csak napi öt perc”.

            Nagyon kínosan fog mellé amúgy a blöffökkel.

            És nagyon fáj neki, ha azt látja, hogy mások hitelesnek tartanak, segítenek, dicsérnek. Ti mind megtévesztettek vagytok, teszkópénztárosok és műkörmösök, ha nem tudnátok. Hosszan keresgél, írogatja a leveleit, sztorikat talál ki, hogy ki mit mondott rólam, milyennek tart, mennyire gáz vagyok. Hogy itt a teremben ki mit mondott, mi a pletyka rólam, hogy a hvg szerkesztőségében is… simán hazudik. Ha jól csinálná, nem ilyen pancser módon, tényleg meg tudná keseríteni az életemet.

            Csak engem inkább a magam dolgai érdekelnek, amúgy nárcisztikusan.Aaz emberek, akikkel jól érzem magam. A kaják, a gyerekeim, a színek összeillése, a szöveg, amelyen dolgozom, az edzés. És ez, már tudom, sérthetetlenné tesz.

            Ilyesmi, és rengeteg e-mail (amely az “egy újabb csalódott törzsolvasód vagyok2 fordulattal kezdődik, kicsit sem átlátszóan…):

      • A laikus diagnózis veszélyes üzem, a netes meg végképp. Nem is megyünk vele semmire. Nem tudom.

        Itt, amit látsz, nem én vagyok, ez itt meg van alkotva, és ezen kívül is a te látószöged torzít valamennyire. Engem sok olvasó ruházott fel olyan tulajdonságokkal, szereppel, szándékkal, mondandóval, ami egyáltalán nem a sajátom, hanem sztereotip következtetés, saját beakadás (amilyen ő szretne lenni, vagy az eszényei), vagy elvárás egy bloggertől/anyától/özvegytől/nőtől/sportolótól/feministától. Történetesen amit írok magamról, az egybeesik a valósággal, nagyrészt, szóval ha én E/1-ben írok, nem szoktam mást írni, mint ami van, de az eredmény mégsem a valóság lesz, mivel nem a tudósítás a célja egy (fél)irodalmi szövegnek, nem is lehet az (ez a buta olvasás tipikusan), hanem az esztétikum, és ezen kívül is a véleményem lehet elfogult, dühös vagy épp ironikus (és az irónia nem mindenkinek megy át) (meg a tekintetét torzítják a saját vakfoltjai, elakadásai).

        Szóval én nagyon sok téren küzdök magammal, és bajuk van velem a barátaimnak is, néha szólnak az ismerősök, hogy Éva, vegyél vissza. Nekem ők kevesek, úgy értve, hogy tompák, óvatosak, nem értem, miért szoronganak meg vigyáznak ennyire, mi ez a sok megfelelési kényszer és udvariassági kör. Én meg nekik sok vagyok. Mindezt tisztán látom, nem tagadom le, az is valami. És hát nincs nekem hatalmam, nem loholok senki után, nem játszmázom, önként van a közelemben, aki akar. Parasztvakításhoz kell a paraszt is.
        A rámbízottakkal meg ennyi megy, én nagyon igyekszem, de nincs több érzelmileg, türelemben, bolondulok meg néha. Csak egy kis csend, kis nyugi, kis nem-rohanás, kis nem-reagálás, nem-készenlét, nem-elvárás, ez hiányzik nekem, komolyan, néha várom már, hogy öreg legyek és magányos. Tuti nem aggódom túl, nem megyek rá, és nem is telepszem rájuk, nem akarom az ő életüket élni, aztán milyen jó fejek mégis.

        A diagnózisra visszatérve, személyiségzavaros nemigen vagyok, de vannak nárcisztikus jegyei a viselkedésemnek, ez kétségtelen. Amikor csak azért, hogy szellemesnek tartsanak, beleszólok egy beszélgetésbe egy poénnal, ez borzalmas, bár pont a terem közegében nem példátlan. Csakhogy ez egy skála, a túlvégen van a megalo-monománia, az innensőn meg a szárnyakat adó önbizalom, pozitív attitűd, extrovertáltság, korábbi sikerélmények leülepedése a személyiségben. Nem véletlen a testépítés közelében való táborozásom sem, a testmániám és csodálat iránti igényem, önmagam fontossága, különlegesség-érzet. De ez azt is jelenti, hogy leküzdöttem végre mindazt, amitől huszonévesen nem tudtam felszabadult lenni, amiért függtem az emberi kapcsolatoktól és visszajelzésektől, és író sem tudtam lenni. Ezt jelenti az, hogy sokszor örülök magamnak, jónak és az énemnek. Nagyon jó fellegek nélkül létezni. Szerintem ez az alapállapot úgy kéne a magyar nőknek, mint egy falat kenyér, én ezzel kilógok és gyanús vagyok. Meg a saját projekt, a sikerélmény, a kemény meló utáni mély elégedettség is elkélne.

        Önmagamat vizsgálni, értékelni, szembenézni egyben motiváció is, én mindig a tökéletesítendőt látom magamban, íróként, sport közben, testként, korrektorként, munkamorál-ügyben (ajjaj) és anyaként is. De pozitívan. Mert én jártam a szélén, és ahhoz képest minden probléma, cirkó, üzenőfüzet, csekk és zsírpárna bagatell.

        Nem csak kesergek, meg mást hibáztatok, a sültgalamb-várás hiányzik belőlem, erről beszélek itt folyton.

        Ha az ember sok elismerést kap, miután évekig érezte magát láthatatlannak, akkor persze hogy örül, és beépül a személyiségébe, hogy ő jó.
        Ha nem szeretnek, ha gáznak tartanak, ha nem értékelik, amit csinálok, az érzékenyen érint, de kit nem?
        És van bennem beintés is, ami provokatív és ellenszenves. Amikor megalkottam ezt a publikus énemet (folyamat volt, perseze), volt kételyem, hogy ne legyek-e (nem járnék-e jobban, ha) nagyon kedves, szerethető, egy kicsit magamra erőltetve: az olvasót, a közt nem szabad megbántani, nehogy konfliktus legyen. De hát az én állításaim úgyis provokatívak, lényegem a kiállás és a csakazértis. Ed (aki a -ző) nagyon kedvesen csinálja az öntudatát. Van is benne, tudja, hogy jó. Az nem lehet, hogy ne legyen semmi nyoma a személyiségében annak, ahogy ő nap mint nap edz és csinálja a dolgát, meg a tudat, hogy ő nem csak egy lokális izmos csávó, hanem olyan, akihez a tömegben odamegy Schwarzenegger, és azt mondja: te egy nap bajnok leszel. De kikezdik őt is, az, akinek magával van baja, aki irigy. Őt látva is mondom: megéri erőlködni, kedvesnek lenni, készségeskedni mindenkivel? Tök nagy meló, és póz, én képmutatónak érezném, nagyon.

        Gyanítom, hogy azok jönnek ezzel, hogy én nárcisztikus vagyok, agresszív, megszégyenítésnek szánt vádként, akiknek a sikerélmény-rész hiányzik, és jelentéktelennek élik meg magukat. Szeretnének ők is hatni valahogy, látszani, nyomot hagyni, feltűnni, és engem használnak erre, meg az én helyeimet a neten. De őket is mágnesként húzza az, hogy valaki erőteljesen állít valamit, karakteres, csinál dolgokat — míg ők nem tudnak magukkal mit kezdeni, naponta és órákig csak nézelődnek.
        Az, jaj, de kényelmes. És annál sokkal egészségesebb magadat izélgetni. Nyugodtan nevezhetik önzésnek, önimádatnak.
        Kitalálni, egyedül, hogy mi merre, kezdeményezni valamit, az nem annyira könnyű ám.
        Bárkinek lehet Nubra melltartója, blogja, zsiráfos edzőgatyója, bambuszbiciklije, illyje, hasizma, láncfűrésze. Csak valamiért mégsincs, és azért haragszik rám, mert nekem eszembe jutottak ezek, ő meg már csak utánzat lenne. És akkor ezen rugózik, meg hogy én miből.
        És nekik magas labda, ha én készségesen írok a saját nárcisztikus vonásaimról. Nem állják meg, hogy lecsapják.
        Ha meg tabut tör a blogger, és ír a jogos büszkeségéről vagy a pénzről, akkor jön még a kispolgári korholás!
        Eközben egyáltalán nem úszkálok a defaszavagyok érzésben, csak nem félek nem leplezni, ami bennem van, kimondani a dolgokat. Ha épp jó nekem, vagy az erősségeimet sem, a gyötrelmek és nyűgök mellett. És amit magunkról gondolunk, az formál. A napról napra jobban vagyok” és a nárcizmus csak akkor gáz, ha közben egy rom vagy.
        nÉ komoly ember vagyok — ezt addig mondtam, hogy beépült. Mára nincs pofám nem keményen edzeni meg sokat és erőseket írni, meg abbahagyni a ketogént. De persze ettől függetlenül is élvezem az edzés, az írás, a diéta folyamatát és eredményét.
        Na, ezt túlírtam.

  11. Bocsánat, lehet, hogy nem ide és most tartozik ez, de muszáj bemásolnom, mert annyira…..nem is tudom kifejezni.

    “Üdv
    Egy olyan kérdésem lenne, hogy én lemondhatok-e a gyermekem nevelési jogáról a bíróságon az Anya javára? Az exemmel sosem voltunk házasok, de amikor külön mentünk nekem volt lakásom és munkám így a bíróság nekem ítélte a gyermekemet.Elmúlt már a fiam 11 éves. Hét éve nevelem én. Azóta az anyja férjhez ment és természetesen van munkája. Mind a ketten három műszakban dolgoznak és én hét éve függök tőlük, hogy mikor van szabad időm vagy mikor tudok az én párommal találkozni. Kicsit el vagyok keseredve emiatt. Viszont ha az Anya lenne a nevelő és én a hétvégi Apuka akkor talán nekem is lehetne normális életem és nem más irányítaná kénye kedve szerint.Nem akarom természetesen eldobni sem hanyagolni a gyermekemet de nincs életem így. Ebben kérném a hozzá értők tanácsát. Előre is köszönöm.”
    Forrás: Jogi Fórum, Apai lemondás a gyermekről

  12. Annyira értem ezt. Az erőforráshiányt, vagy inkább az erőforrások végességét. Azt, hogy nincs kapaszkodó, nincs védőháló, tenyér ami megtart. Életvidáman sétálni a szakadék szélén, narancssárga esernyővel a kezedben, ami gyönyörködtet, de nem tart meg, ha zuhansz.
    Felülről nem látszik az, hogy mennyi munka van ebben, milyen küzdelem az alap létkörülmények kialakítása és (főleg!) a fenntartásuk. Az Audival közlekedő szociális alkalmazott az életben nem fogja megérteni, milyen a legszélén lógni a rendszernek, bele nem illeszkedni soha. Milyen lélekkel élni, de mindig kilógó lólábbal, otthon maradó tolltartókkal, kihagyott fogadóórákkal, mert nem telik az energiából, vagy onnan kéne elvenni, ahonnan józan ésszel nem lehet többet.
    Az állandó félelem, hogy nem ítéltetsz elég jónak, hogy az örömeid, léted leglényege léha bűn azok szemében, akiket a szép illeszkedésért megjutalmazott a rendszer.
    Nem hiszem, hogy a behúzott nyakkal járás ezen a ponton még tanulható.
    Erőt kívánok, eggyel több húzódzkodást, elsimulását a vízszintes esőnek.

    • Ma megpróbáltuk szélesen, hátizomból, hát, Ed emelt fel gyakorlatilag, és így is kettő ment csak, ez teljesen más, mint bicepszből. Nagyon megdöbbentem, húztam is hátazni.

      Köszönöm.

      Amúgy az, hogy valaki imposztorszindrómás, és/vagy az a tény, hogy imposztorszindróma létezik, nem jelenti azt, hogy a komoly teljesítménye mellett, ellenére ne lenne néha sunnyogás, blöff, titkolnivaló néha. Szval jogosan érzi az ember a maga mércéi szerint, hogy ez nem elég jó, ez csak virtuóz, meg szerencse. A képmutatóak szemében, vagy akár igazán lehet az blöff és mázli. És ezzel mindenki így van, senki nem maximálisan lelkiismeretes folyton, és igen, érdekel és élvezetes az ególegyezgetés is, nem csak a meló.

      Ez ma jutott eszembe, a hétvégén kapkodva csináltam egy regényjavítást, felhívott a szerző, megköszönte, és ZSENIÁLISNAK nevezte. A szerző. A korrektúrát. Aki csinálta, tudja, hogy az favágás. És tényleg éles a szemem, és okos, szerkesztői dolgokat is javítok. na de ez egy roham volt, bűntudatos, aztán hogy örülnek mégis. Mit von le ebből az ember? A határidő fontos, amúgy mindegy, hogy csinálom, a végeredmény számít. Skilles, okos meló a favágás mellett, ezt tanultam, ez a szakmám, meg is szerettem, és örülök, hogy elmélyültem benne, és hogy mindig akad új munka.

      • Imposztor-szindróma – nahát, ennek neve is van? Tanultam valami újat, rá kellett keressek.

        A jó korrektúra aranyat ér, pláne ha hosszabb mű… Adok-kapok alapon szoktam javítani és javíttatni is szövegeket, megvan a favágás érzése, és a “de megölelgetném amiért ezt ilyen alaposan kigyomlálta” érzése is 🙂
        Az éleslátásodra és a nyelvi skillekre irigykedek, néha szélmalomharcnak érzem az önfejlesztést.
        (És írok át tizenötször kommentet, ami nyúlfarknyivá rövidül a végére 😀 )

        • Nyugi, én a saját hibáimra vagyok bűnösen vak, engem más javít, itt is, nyomtatott szövegben is. Főleg elütés, mondjuk.

          Átfogalmazni nem szoktak, ez igaz, mink magyar szakosok a dolgozatjavítással is olyan rutint szereztünk, hogy ihaj, mindenféle nyelvhelyességi, szintaktikai szabályra általános iskolás korunktól — efféle versenyeken indulván — ki vagyunk hegyezve, tudjuk a híres eseteket, hibákat, és folyamatosan első rangú irodalmi és sajtószövegeket olvasunk, onnan ragad ránk az igényes irodalmiság.

          Nem szabályként ivódott belénk a klasszikus (elavult, élőbeszédben nem kötelező) szabály, hogy örömet nem okoz, hanem szerez, hanem Kosztolányitól.

          És ebből a biztonságból engedhető meg az olyasmi, hogy Vájf, velnesz, lehányom ( =7 leányom), hüje, fészbuk, nem szokam bukozni fész — tudjuk a közös referencia miatt, hogy úgyis tudja a kellően művelt másik, hogy tudjuk a szabályt, csak fölé megyünk néha, stiláris okokból, játékból.

          Nem a témáimat szeretem én, hanem a nyelvet.

  13. Sok minden eszembe jutott még.
    Köszönöm, hogy vagytok, hogy ilyenek vagytok, itt vagytok (én nem látom, ugye, ki olvas, ki van jelen évek óta némán, csak a kattintások számát), hogy így reagáltok. Kösznöm a szavaitokat és az utalásokat is.
    Tudom, hogy aki ad, az átlátja a helyzetünket, és jó szívvel ad.
    Noha a mi problémánk krónikus munkaerőhiány, nem a pénz.
    Azt is tudnotok kell, hogy én nem azzal a céllal írtam ezt az egészet, hogy most segítsetek.
    Egyáltalán nem sajnáltatom magam, nincs bennem indulat, képes vagyok józanul, nem önérdek szerint és nem háborogva látni a helyzetet.
    A krízis oka nem a meleg víz hiánya, hanem egy helyzet, egy konkrét történés, amit nem írtam le itt, de ami a hivatalok látóterébe került, és onnantól lavinává vált. Nem érzem magam felelőtlennek, sem inkompetensnek. Nem is lesz következmény, szerintem, kitaláltam, hogy, kivel, mikor, hogyan kell mit mondani, és az lesz, és jó lesz. Van probléma, de erő is, hogy megoldjam.
    De a pénz mondjuk alkalmi uberre, iskolába jutásra, takarításra váltható.
    Tudom, hogy többeknek nem tetszik ez, sandán figyelnek, ideragadtak, kutakodnak — az a gondjuk velem, hogy nem tetszik nekik a blogom, de mit is várnak tőlem, mit ígértem én nekik, és akkor miért kell itt lenni? Nettó rosszakaratból, áskálódásból, hatalomkiélésből, semmi másért. A többihez, ami nem a blog, tehát a magánéletemhez semmi közük, én nem vagyok köztulajdon, nem tarozom elszámolással se törzsolvasónak, se ismeretlen beteg lelkűeknek a döntéseimért.
    Utálom a pletykát, a meglesést. Felfoghatatlan annak a lelkivilága, aki gondos álnevén arra használja az oldalamat, felületemet, hogy kárörvendőnek, gyerekek és egyedülálló anya rosszakarójának, irigynek tűnjön. Komolyan gratulálok. Nem kell velem egyetérteni, de hihetetlenül nevetségesek vagytok az erőlködéssel.
    Nem, nem az derült ki, hogy én voltam a garázda, minden tanú elmondta a szembesítésen, hogy én voltam a megtámadott.
    És nem, nincs kocsim, se nyár, se dinnye, se csecsemő — ha már ennyi lihegést rászánsz, olvasd el rendesen!

  14. (Régóta olvaslak, de csak az utóbbi idõben kezdtem el kommentelni, nagyon ritkán, nagyon triviálisan és nem túl tartalmasan.)

    Tiszteletre méltó a lélekjelenléted, az, hogy mindezt szinte semmi támogatással így bírod. A sok támadó és téged lenemfeministázó korábbi olvasónak mondom, hogy péladául ez is (részben) az életmódváltás eredménye. Anélkül könnyebb lenne összeroppani a lelki teher alatt.

    A “garázdaság”-ügy pedig elkeserítõ, de egyáltalán nem lep meg. Nem egy ismerõsömmel történt hasonló. Ez jól mutatja a magyarországi helyzetet: a nõkkel szembeni erõszak nem ügy. Mondjuk a másik véglet is elég riasztó: ahol én élek, ott elég gyakori, hogy a nõk – ha bármi miatt megharagszanak egy férfira – azzal fenyegetõznek, hogy feljelentik az illetõt szexuális zaklatás vagy nemi erõszak miatt, és ha valóban megteszik, a hatóságok komolyan is veszik. Bizonyítani sem kell feltétlenül.

  15. A hivatali álszent irigyekről én is tudnék mesélni, mint örökbefogadó. Akkor értettem meg, hogy egy abszurd, képmutató és szubjektív szisztémának kell megfelelnem. Zokszó nélkül meg is tettem, bár nagy a pofám egyébként. A gyerekért bármit! 🙂

  16. Szerencsére ebből a blogból erőt meríthetsz. A hivatalok meg bunkók. Hivatalból. A Szabály az Szabály. A múlt hónapban 40000 Forintom bánta. Összeszorított foggal fizettem és elfelejtem.

    Olyan ez nekem, mint az autópálya. Megyek a belsőben, óra szerint 145, megérkezik mögém egy vadbarom, beleáll a “seggembe” 2 centire. A vadabb barma indexel, villog, küzd (jellemzően BMW, ennyit a sztereotípiákról). Eleinte idegesítettem, magam, én is küzdöttem, versenyeztem. Aztán még két órát rágtam magam rajta. Ma már megbillentem az indexet, akár 2 kamion közé is kimegyek, ha kell lassítok és elengedem a barmát. 10 másodperc bosszantó közjáték, de aztán újra szép az élet. Kezdek konfliktuskerülővé válni? Nem rossz az.

    • Nekem nem szokásom kiakadni a hivatalokon. Értünk csinálják.

      De ma már úgy vagyok vele, hogy nem okvetlen hívnék rendőrt, mentőt, mert elég kemény dolgok történtek a hivatali ügyeimben is.

      Bár a bűnügyi technikusok szexik, ez is igaz. 🙂

      Erőt merítek a blogból, de azért elsősorban írom. És annyira egy tiszta boldogság volna nekem, ha nem lennének sanda szándékúak, túl sokat várók, mindenfélét rám terhelők.

      • “És annyira egy tiszta boldogság volna nekem, ha nem lennének sanda szándékúak, túl sokat várók, mindenfélét rám terhelők”

        Szerinted ez reális elvárás?

        • Nem, de a realitást nem én írom, én az elvárásaimat tudom, és azok jogosak. Skandinávia egésze jogos és józan.

          Miért basztatjuk, terheljük egymást, miért osonunk mások tövén, leskelődünk be kerítések fölött? Miért ítélünk? Miket várunk el másoktól?

          Miért névtelenkednek?

          • Nem gondolkodsz azon, hogy oda költözöl?

            Magyarországon szerintem a társadalom kicsit még gyerekcipőben jár. Ahol a vezetőimtől azt látom, amit látok, addig én sem érzek késztetést arra, hogy jobb legyek. Mélyen belénkivódott ez a kommunizmus évei alatt.
            A blog helyzete speciális, a blogger megmutatta saját magát teljes valójában, támadási felületet kínálva. Mit várunk ott, ahol a magára hagyott bicikli 1 perc múlva már új tulajdonossal járja az utakat?

            • Nem. Magyartanár vagyok, és egy romos kastélyban van egy önkormányzati örökbérleti jogom.
              Képtelen lennék más klímában, más utcaképben, más ízű kajákban, más nyelvben létezni.
              Itt még a sajt is máshogy erjed.

              • Jól van, csak provokálni akartam a kérdéssel, csodálkoztam is, hogy nem ugrottál a torkomnak 🙂

                Én sokat voltam anno Németországban, és ott valahogy minden másképp működik, tiszták az utcák, jók az utak, szépek a házak, mindenkinek van munkája fiataltól idősig, stb. Sokat gondolkodtam, hogy miért van ez, miért nincs ez így itthon. Aztán találtam egy lehetséges választ, a német úgy mondja Rücksicht, figyelembe vesz, tekintettel van a másikra. Ez az, ami nálunk nem annyira működik szerintem, legtöbbünk csak a saját orráig lát. Van egy érdekes videó a korrupcióról, hogy miért csak 2 sávos sok helyen az M2. Azt mondják benne, mert ahol 2 sávos a 4 helyett, ott másra költötték az út árát. Aki ezt tette, azt biztosan nem azt figyelte, hogy hányan fognak meghalni a 2 sávos részen, de ez már politika, olyanba meg nem mászunk bele.

                A németországi élmény nagyon régen volt, azóta mi is sokat változtunk itthon, tisztábbak lettek az utcák, szebbek a házak, stb.

                A képeiden egyáltalán nem tűnik romosnak a lakásod, legalábbis belülről, én láttam már sokkal romosabbakat.

                • Te, hát nem azt fotózom. Meg van olyan, ahol kiretusálom a salétromot. Meg a külső homlokzat a baj, nagy baj, semmi vízelvezetés. Ez egy szecessziós, százhúsz éves, grandiózus, sajnálatosan összevissza toldozgatott, nagypolgári vadászkastély, amire sok éve semmit nem költenek.

                • Én nem szedlek szét, ne félj, tök jól ellennénk egy sör mellett, én csak mondatokra reagálok, nem emberre, és nem óvatoskodom, ha úgy érzem, nagyon nem értenek, és én vagyok félreértelmezve.

                • Söhöhöööör? jó is az, eccer majd, valami hideg, csapolt, jó melegben. Most, én még, nagyon-nagyon félek. Mindentől reszketek.
                  Most pedig megnyitom a hétvégét a magam számára, és kívánok mindenkinek hasonló jókat 🙂

                • Nagyon jó kérdés, pont erre keresem a választ az én zugomban. Nem tudnám most itt egy mondatban összefoglalni.

            • Szerintem nem gyerekcipőben jár a magyar társadalom, hanem ez egy magára hagyott társadalom. Egy elhagyott társadalom. Magára hagyott kisgyermekek százezrei, akiknek egy kis részéből politikusok és vezetők lesznek.
              A maradék, soha el nem hagyott kisebbség, pedig jézusi utat kénytelen járni.

  17. Nem tünik úgy, hogy sajnáltatod magad, és abban is biztos vagyok, hogy a görények görénykedése többekben még inkább adakozási/átutalási vágyat generál. Jól megmondtam 🙂

  18. Visszajelzés: most már mindig magyarázkodni kell | csak az olvassa — én szóltam

  19. Szia,
    es ha segitseget kernel,es megcsinaltatnad a kazant? Tudom,hogy az Ök dolga,feladata,de szel ellen..ugye nem lehet.Mindenki nyugodtabb lenne(?) Ha jol ertelmeztem eddigi irasidban itt szeretnel maradni.Vagy akkor is nyaggatnanak valamiert?

    • Nem annyira vicces egy 900 légköbmétert meleggel és három vízvételi helyet vízzel ellátó szerkezetet megvásárolni és berakatni, és nem is különösebb probléma, NEM EZ A PROBLÉMA, nem magas a gázdíjam, fürdenek a gyerekek, csak egy kicsit macerásabban (kiskádban vagy szomszédéknál, nagy buli közepette), még a mosogatás a legnagyobb szívás. Szóval “jólétiek” vagyunk továbbra is, tudom, hogy furán hangzik, meg semmilyen dobozbba nem fér bele, az autótlanságom se, meg ez a teljesen egyedül tolt lét, de tényleg az van, ami a címben, hogy túl a polgári normákon. Meg az is, hogy mindenki jobban tudja, sok aggódó tanács jön, de nem a cirkó az, amire nincs válasz.

  20. Ertem,hogy nem ez a problema,mert megoldhato nyilvan,csak ugy gondoltam egy dolog kipipalhato,es nem adsz tamadasi(ertsd baszogatasi) felületet.
    Igaz,en magambol indultam ki,mert gyülölöm a hivatalokat,es a függö helyzeteket.Es a harcokat,ami elveszi az energiamat onnan ami nekem fontos.

  21. Most akkor, ha jól értem, tulajdonképpen azért vették védelembe (ha ez a jó kifejezés) a gyermekeket, mert nincs a lakásban melegvíz?

    • Nem vették védelembe a gyerekeket, egy ezt kezdeményező eljárást kezdtek, amelynek egyik kimenetele, hogy megszüntetik az egészet, a másik, hogy védelembe veszik, vagyis jönnek rendszeresen, és elmondják nekem, mit csináljak, megfigyelnek, de segélyt is adnak, vagy cirkót, ha az hiányzik. Nem rosszindulatú senki, így őröl a rendszer.

      Valakinek, aki ismer, és a gyerekemért felelősséget érez, hivatalból kikérték a véleményét, és ő megírta. Úgyhogy jól állunk.

      • És az eljárást sem azért indították, hanem egy konkrét esemény miatt, ahol rendőrök jöttek, senki nem csinált semmi rosszat, de mégis, túlbuzgóságból, olyasmi, mint a dinnyés dolog. A vízről nem tudnak.

  22. Sokat gondoltam rád mostanában. Nem tudom, mi ez az ügy, de nagyon szurkolok, hogy ne legyen kellemetlen, intéznivaló, bürokratikus körös, miegymás. Meg pláne ne zaklassanak.

    Én egy hete tolom egyedül, de nagyon élvezem! Végre nincs feszkó, végre csak én vagyok és a gyerekek. Nem polgári normák szerint élünk mi sem, mert nem mindig van a tolltartóban minden színből hegyes, és tegnap a fiam kapott figyelmeztetőt a matektanártól, mert a helyéről (az első padból) dobta be a zsepit a kukába. (Elolvastam az üzenőben, vissza kellett fojtanom a röhögést, és megkérdeztem tőle, hogy legalább beletalált-e. Igen.) Prolikörnyéken lakunk, senki nem néz ránk csúnyán, hogy egyen-decathlonos cipőben járunk, turkálóból veszünk tavaszi pöttyös kabátot, és a fiam saját kulccsal jár néha haza az iskolából.
    Sajnos nálunk a zajszint magas, mert ha fáradt vagyok, üvöltök. És már nem haragszom magamra. Két hete még sírtam, ha kikészültem, de már sokkal jobb, hogy nincs itthon feszkó, csak amit csinálunk. Hőstettként könyvelem el, ha eszembe jut kokárdás fehér inget küldeni az iskolába, miközben az extra munkám miatt fél nyolcig tanítottam a suliban. És rugalmas is vagyok, mert ha a tanító felhív 3-kor, hogy át tudom-e szervezni az estémet random színház miatt (elvitték a fiamat, mert beteg lett egy gyerek), akkor azt mondom, persze. A színház mindent visz. Meg a szemorvos. Meg az optikus. Meg a fogszabályzás. Meg a vívóedzés. Meg a kosármeccs. Meg az elsőáldozó-előkészítő. Meg a bowling-szülinap. Meg a fogadó óra, adok-veszek. Meg a kinőtt fürdőnadrág. Meg az erdei iskola részletének utalása. Eddig is én csináltam, de voltak illúziók, hogy mégis ketten cipeljük. Hát nem. Így legalább tiszta sor.

    Fotóztam a belső háttértárba neked képeket, mert ezekről is a blog jutott eszembe:
    1. Ki kell próbálni az új, három hónapja spórolt zsebpénzből vett pingpongütőket, ezért anya sötétedés után három perccel lemegy a fiúgyermekkel a közeli, beton pingpongasztalos játszótérre, három szettet lejátszani, fülhallás útján tájékozódva ütni a labdát. Közben nagyokat röhögnek.
    2. Rituálisan előveszem a tavaszi sálat, amit a tavalyi szülinapomra kaptam a komaasszonyomtól, pont akkor, mikor már fogalmaztam magamban a válást, épp cukrászdasütit ettünk, és azt éreztem, hogy ez a másik nő szeret, és fontos vagyok neki.
    3. Anya és két gyermeke ül a Volánbuszon, leánygyermek anya ölében szuszog, fiúgyermek az ablakon bambul ki, új mobiltelefonján Bartók Rádiót hallgat, hárompercenként anyára néz és mosolyog, anya néha kacsint is. A barátnőmnél töltöttük vidéken a hétvégét, boldogság, barátság és természet volt, némi kerti munkával és testmozgással egyetemben.
    4. Anya üres szénhidrátokat süt reggelire, a két gyerek egymás mellett ül, amire évek óta nem volt példa, a fiam mézzel eszi az amerikai palacsintát, a lányom fintorog, almát eszik banánnal és rukolával, prágai sonkát töm a szájába, közben egymásra vigyorognak. Nyugi van és békeillat.
    5. Tópart, kacsák. Anya és lánya a verőfényes márciusi tavaszban teknősöket és horgászokat néz a bicikli nyergéből, majd egy padon a frissen vásárolt sparos albumba ragasztanak állatfotókat.

    Bocs, hogy hosszú volt, és nem is a poszthoz illik, de megint rájöttem, milyen sok erőm származik innen.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s