vágatlan verzió

Tegnap meg az történt, hogy ugye én ujjatlanban edzek, és az edző megkérdezte, mik ezek a karomon. És én elmondtam. Mostanában nem beszélek mellé, és úgy mondom, hogy van, aki ivott vagy agyatlanul pasizott ifjan, vagy elrontott tetoválásban vélte megvalósítani magát, nekem ezek nem voltak, nekem ez van. Mindenkinek van valami.

Na de ez nem olyan valami.

És a szokásos, hogy de hát miért. Mintha ez döntés lenne. Egy pszichiátriai jellegű cselekmény, avagy hajlam.

IMG_0584

Nem tudod te, miket éltem én át. Milyen mérvű szorongást és kínt, és traumákat. Gondoltam. Nem meséltem el ezeket, csak azt, hogy (valószínűleg) generalizált szorongásom volt nagyon sok éven át, és hát húgnak lenni sem könnyű.

De hát honnan tudhatom persze, ő miket élt át. Bár azért sokan vannak, akiknek kevesebb jutott, és akiknek ezek az én történeteim durvák. Mások meg még durvábbakat mesélnek. A többség meg elvan a kicsit mérgező, kicsit külsőségeken alapuló, elidegenedett világában, szerepeiben, automatizmusaiban, nem akar mást, kérdései se nagyon vannak. Szenvedése, unalma reflektálatlan. (Ezt ne feledjem el, mert amúgy mindenkit úgy kezelek, hogy ő is biztos szenvedélyesen keres, meg akarja magát érteni és értetni, kifejezni a Világ Számára az Igazi Énjét, valamint unja a közhelyeket, és ebből sok félreértés adódik.)

Neki, az edzőnek mondjuk, így ránézésre, jó. Ő a közegében van, éli világát, napi élménye a szeretet, az elismerés, a hasonlóak közele, és nagyon keményen tolja a saját edzéseit. Nem is nagyon ért engem, hogy én nem az izmosak között élek. Ha mondjuk még lediétáznék négy kilót, na, az volna a szép, már teljesen hülyének néznének, mondom. Mit foglalkozom vele, mondja. Mi nem vagyunk átlagemberek. (Jaj.) Engem igenis zavar, hogy folyton kérdezgetik, kikezdik a kinézetem, mert ez tökre megnehezíti a változásom elfogadását. És mert szeretnék közéjük, a saját közegemhez tartozni, szeretve lenni. Az volt az én nagy tévedésem, hogy majd a teljesítmény miatt szeretni fognak.

De persze nekem is jó, nem is magyarázkodom már (annyit). Csak hát senki nem nyíltan mondja, csak társalog, kérdezget, és a harmadik mondatban jön csak, hogy miért van baj a testépítéssel, a “túl sok” sporttal, diétázással, és ő miért nem csinálná, meg egy-egy rémtörténet azokról, akik belehaltak a proteinbe stb. (A könyvtárosok nem halnak meg úgy, mint a focisták, infarktusban, ez elhangzott, az intellektuális cipészem mondta. Nem tudok vele vitázni.)

Azért frusztráló, na.

Ma már inkább sportolok a kín ellen, megnyugtattam azért az edzőt. Nagyon helyes, mondja. Nagy tabu ez az egész, láthatólag. Ha valaki minden pénteken és szombaton berúg, ami nem példátlan, az például kevésbé.

Meg hát a szexuális energiámat rakom ebbe a testgyötrésbe, természetesen, mert az elveszett nekem.

Meg azt, hogy olyan sokáig nem a saját életemet éltem, hanem rendelkezésre álltam folyton. Mint minden anya, egyébként. Ez itt most az enyém, teljesen saját.

És aztán betoltam a proteinemet meg egy szolid lazacsteaket, lásd a képen, és bringáztam át a városon, és azon filóztam, hogy tényleg teher alatt nő-e a pálma. Jé, ezt már megírtam egyszer.

Szóval az egy facebook-bölcsesség, hogy Mindenkinek Vannak Traumái, De Aztán Felállunk És Megyünk Tovább.

Mintha mi se…, ugye?

Egyrészt, a traumafajták nagyon különbözőek, és jól tesszük, mert érzékenyek leszünk tőle, ha nem csak életeseményekre gondolunk. A kiégettség, az út nem találása is trauma, krónikus mégpedig. A ki nem élt tehetség. A gyerekvágy és a meddőség. A félreértett és nem sikerült anyaság is. A rosszul választott szakma vagy lakóhely. Az igazi társ hiánya.

Az is nagyon különböző, ahogy az emberek megélik az egyes helyzeteket. Mondjuk a nyomort. Vagy a válásukat, ha az trauma egyáltalán. Vagy a felnőtt viszonyukat a szüleikkel. Vagy a szülészeti erőszakot. Kinek mi a nagy fájdalma.

A traumáknak nyomuk van. Nem múlnak el. Szégyen, harag, bűntudat, minimum. De van személyiségváltozás is, vagy függőség. Én pedig soha nem leszek már olyan ember, mint azelőtt voltam, hogy megtapasztalhattam, mire képesek emberek az interneten a hozzáférhető célponttal, ha nincs következmény. És sose leszek már olyan kedves Random Kommentelővel, mint eleinte. És egyre csak magamban keresem a hibát az ő gonoszságukért.

Csonkulás, leginkább.

Kérdeztétek, hogy miért pont a házasságról írom ezeket, hogy akkor az nem lehet jó? Ha dolgoznak rajta?

De nem szoktak dolgozni akarni, meg magukba nézni. Tényleg mindenki önigazol és az énképét súrolgatja. Valahogy csitítja a szégyeneit.

Nekem annyian mesélték azt, hogy évekig éltek együtt valakivel, és csak az után mutatkozott meg, fokozatosan, az igazi személyisége. Az, hogy önző, türelmetlen, függő, agresszív, elváró. Én ezt már másképp látom: nekik, sok okból, nem volt jó abban a kapcsolatban lenni, és ez rontotta őket olyanná. Kiteljesítő kapcsolatban nem lesz ilyen senki. És ők sem olyanok voltak tisztán, fiatalon. Csak a kötelező gyakorlat végzésekor váltak olyanná. Épp ezért vonzó egy új szerelem, ahol újra tiszta és fiatal lehetsz. Van, akit a házasság ront rossz fejjé, játszmázóvá, hazuggá, haszonelvűvé, alakoskodóvá, ellenségessé, panaszkodóvá, lustává. Mást az anyaság, az örök meg nem felelés élménye tesz zombivá, kényszerbeteggé, kontrollálóvá. Vagy mindkettő, és még egy unt, gyűlölt munkahely, az a szép. Ezek az emberek, akiknek “megmutatkozott a személyiségük”, tartósan benne voltak egy élethelyzetben, amelyben nem érezték magukat igazán jól, önmaguknak. Megpróbáltak megfelelni, de titkon egyre jobban unták, másra vágytak, szabotáltak. A másik meg reagált, és így szépen, oda-vissza, elrontották, elkoptatták egymást. Plusz a férfiak a patriarchális fegyverzetben, jogosultsági téveszméikkel. Próbálták ezt úgy értelmezni, hogy ilyen az élet, ezzel jár egy kapcsolat, de ez nem igaz.

Vágatlan tizenhat éves kori önmagunkat megőrizni, az volna jó.

Vagy legalább a mindenféle traumáinkat, szeretetvágyunkat, szégyeneinket feldolgozva (tényleg feldolgozva, nem továbbgörgetve) újat nyitni. Lezárni azt, ami volt. Nem az vagy ugyanis, aki a múltad, a lekáderezhető adottságaid, munkatapasztalatod, kapcsolati kudarcaid volt, és erről faggatni egymást ismerkedéskor botorság. Mondja Lobster. Bár az ember mindenképpen megkérdi a szaunában, hogy te, mi ez itt a lábadon (baleset nyoma). Na de mégis, letörölni az egész teleírt felületet. És újra kifejleszteni azt a tisztát, aki nem játszmázik. Az ugribugrit, az erőset, az élni akarót, a bizakodót. Aki megbocsátott magának. És aki lehet valaki egész más is.

Csak hát a nyomok.

107 thoughts on “vágatlan verzió

  1. Szervusztok,
    Már korábban próbáltam kommentelni, de végülis ez lenne az elsô kommentem. Annyit szeretnék hozzáfûzni, hogy talán van egy másik formája is a szorongásnak: ennek nincsenek általában szemmel látható nyomai, de belülrôl emészti az embert. Sajnos elég rossz lehet ez is, mert így nincs is senki, aki észrevenné és komolyan megkérdezné hogy mi a baj.

    • Én ez a típus voltam sokáig. Egy csomó traumatikus élményt meg kisebb-nagyobb csalódást le tudtam fojtani vagy tudtam annyira érzelmileg távolítani, hogy ne legyen szembetűnő, ne legyek nyíltan öndestruktív vagy ne éljem ki másokon, máshogy és a kríziseket elég jól túl tudtam élni, tudtam kezelni így. Aztán volt egy pont, amikor hirtelen egyszerre kitört a sok lefojtott harag és gyász. Megpróbáltam a régi módon kezelni, nem sikerült, aztán elkezdtem feldolgozni mindazt, ami napvilágra került és megtanulni együttélni vele, kihozni belőle, amit lehet. Most úgy gondolom, ha valakit belülről emészt valami, jobb, ha maga próbál segítséget keresni, csak ez azért is nehéz, mert én pl. nagyon nem tudtam jól bemérni eleinte, kiben mennyire bízhatok (mivel korábban senkiben nem bíztam annnyira, hogy ezekről a dolgokról beszéljek), és átestem eleinte a ló túlsó oldalára, túlságosan megbíztam valakiben, akiben nem kellett volna annyira, mert visszaélt ezzel vagy nem tudta jól kezelni a saját dolgai miatt.

      • Igen, a “segítség” sokféle indíttatású lehet, én is ezt tapasztaltam. Ráadásul, én szeretek másoknak segíteni és nem fordítva 😊
        Találkoztam már olyannal is korábban, aki ránézésbôl megállapított dolgokat, úgy hogy nem ismert különösebben. Kérdeztem, hogy honnan tudta és a válasz a kék szemekre utalt, meg persze egyéb jellemzôk az érzékenységre. Tanár volt, nem orvos, meglepô…

          • és/vagy a más baját könnyebben észreveszi és/vagy fontosabbnak tartja, mint a magáét 🙂 én nem szerettem a kontrollt, csak túlkontrolláltam magam, mert másra akkoriban nem voltam képes meg több generáción át ezt csinàlták a nők a családomban…

            • Aki szeret segíteni, az szeret kontrollálni, felül lenni, megfigyelésem szerint ez van az oly gyakori önzetlenség hátteráében. Segíteni hatalom is. Segíteni _tudni_. “Nehogy már én legyek az, akinek segítenek”, ez gyakori játszma, akkor is, ha beleszakad. Panaszkodik, nem bírja, de az ő konyhájában ne pakoljon senki, és úgy legyenek hajtogatva a ruhák, ahogy ő szereti…

              • Á, mostmár értem. Jé, valóban ilyen is lapulhat a segítôk szándéka mögött. Ez szerintem, akkor jöhet elô inkább, ha valaki gyanúsan segítôkész olyanokkal, akikkel nincs szorosabb baráti vagy rokoni kapcsolatban. A barátok közt azért szerintem ez nem ennyire felszínes… Persze akármilyen barátság is megbáltozhat idôvel.

                • Ez nem felszínes, annyira nem, hogy közeli barátságokban is a lelki szemetesládát, tanácsadót ez motiválja, és ez az anyák, nagymamák őrületes segítőkészségének oka is. Figyelni, támogatólag jelen lenni, elfogadónak lenni kevésbé megy, mint “segíteni”, például megszervezni másvalaki napját, főzni rá, meg gyerekruhákat vásárolni.

                • A figyelem… Ez az, amire egyre kevesebb idôm jut, nekem speciel. Túl sokat akarok csinalni egyszerre. Talán egy nagyobb utazás segít majd a fontossági sorrend helreállításában!

      • Szerintem nagyon nehéz olyan embert találni, sokszor még szakemberek között is, aki értőn és jól tud hallgatni. Olyannak önteni ki a szívünket, aki megítél azért, amit elmesélsz neki, szerintem inkább ront a helyzeten.
        Én meg olyan helyzetekbe estem, mikor ott álltam valaki mellett a traumájában, bizalmasa voltam, értőn hallgattam, terapeutáskodtam, aztán mikor fordult a kocka, és én is megosztottam volna vele a nehézségemet, akkor kioktatást és megítélést kaptam. Ezek borzasztóan el tudnak szomorítani. Ilyenkor jön az érzés, hogy végső soron egyedül vagyok. És igazán csak magamra számíthatok. Valahogy meg kell ezzel bírkózni.

        • hát, a hogyan részleteiről inkább nem beszélnék nyilvános térben 🙂 én egyfajta katartikus érzelmi összeomlásnak és felszabadulásnak éltem meg, kívülről inkább egy váratlan pár napos idegösszeomlásnak tűnhetett. Azok közül, akik tudtak erről, aki igazán kedvelt, szeretett és értett, az mellettem maradt, aki nem, az eltávolodott, értetlenkedett meg egyesek ki is beszéltek. Aztán később találtam pár megbízható támaszpontot és sikerült kivennem 3 hónap betegszabit is arra, hogy feldolgozzam az egészet. Azóta meg úgy érzem, újjászülettem – ami nem varázsütésre történö csoda volt, hanem a tényleges születéshez hasonló véres küzdelem is… de egy nagy fejlődési lehetőséget kaptam. A gyászt nem lehet megspórolni… Mindenesetre én most már nagyon tudatosan szelektálok az emberek között – a nagy többségtől csak azt várom el, hogy tartsa tiszteletben a határaimat és ezeket igyekszem világossá is tenni. Jóval kevesebbet teszek meg azért, hogy úgy általában kedveljenek vagy szeressenek. Aki megmaradt a “belső körben”, azok nagyon sokat jelentenek, meg kezd kialakulni egy olyan ismeretségi köröm, akik már az új korszakomban ismertek meg.

  2. Dehát tényleg nem vagy átlagember. Értem a fenntartásaid a kijelentéssel kapcsolatban, de ha már adott a szitu, mi lenne, ha mégis tojnál kicsit a fenntartásokkal, és csak lubickolnál a kívülről is megerősített érzésben? Aztán edzés után visszatérhetsz a szigorú önkritikához. Nem olyan lenne, mint valami kis tiltott öröm, egy kis titkolandó élvezet, lopott és kétes értékű örömforrás? Kritizálható, mégis megbocsátható gyarlóság?

    • De hogy a posztra is reagáljak:
      Valamiért borzasztóan fél mindenki a valós problémákról meg a traumákról beszélni. Egyszerűen nem illendő. És azért olyan érthetetlen ez számomra, mert panaszkodni nagyon is elfogadott, szinte kötelező tevékenység. De az őszinte panaszt nem mondják ki az emberek. Azt valahogy nem merik elővenni. Talán mert sebezhetőnek érzik magukat utána? Nem tudom, hogy miért hallgatunk össztársadalmilag a valódi léleknyomorító tapasztalatainkról. A szülési traumáról beszélni is tabudöntögetőnek számít. Vagy arról, hogy belehal a saját énünk a kívülről oly tökéletes házasságunkba.
      Az edzőt is valszeg jól meglepted az őszinteségeddel. Kicsit kibillen ilyenkor mindenki a stabil szerep adta öntudatból. Én az ilyesfajta őszinteséget tesztként is szoktam használni. Nagyon érdekes, hogy hogyan reagál rá valaki. Ha gyorsan visszahúzódik az “én normális vagyok” identitás bástyájába, akkor bizony berakom a “nem őszinte ember” skatulyámba, és onnantól tudom, hogy vele csak a szükséges kapcsolatot tartom. Persze nem propagálnám ezt a módszert, egyszerűen csak így működöm.
      Kiss nem jött zavarba?
      És még annyi, hogy aki értetlenkedik, és túlzásnak minősít, annak szerintem tök mindegy, hogy 4kg + vagy -. Nekik már ez is sok. Ha csak simán lefogytál volna, de mondjuk puha maradsz, akkor is megkapnád az okoskodást. Nem?

      • Megkérdezte, elmondtam. Embertől függetlenül én küldetésnek tartom, hogy szépen a szemébe nézek, és nevén nevezem: ez az igazság, és én vállalom magam. Bontsuk le a tabut, és fizessük meg ennek az árát. Egy másik edző, aki a sportos képeken látható (a tricepszes), azóta nagyon furán néz rám. Pont ott magyarázom neki, egyébként, mint ifjúságom bűnét.

        Asszem, a lényeg az, hogy nem vagyok hajlandó rejtegetni, szégyenkezni. Hónapokig edzettem a középső bátyámmal, és soha meg nem kérdezte, ez tök jellemző. Hallani sem akarnak róla. Tegnap mégis hiba volt így felvezetni, hogy tetoválás, cigi, drog, szex, mert olyan, mint ha brahiból, vagizásból csináltam volna. A többi ugye döntés, nem annyira kompulzív. Vagy igen?

        De azt sem akarom, hogy psz. betegként nézzen rám, mert nekem zavarom volt uygan, de beteg nem vagyok. Amúgy megbízom benne, nem néz hülyének (illetve ennél hülyébbnek nem nézhet, mindenki tudja, hogy fura vagyok, más világból jöttem, folyton agyalok, poénkodási kényszerem van, és így érzem jól magam).

        A merev lábas felhúzás egyik pici szünetében (akkor már remegtem) megkérdezte, miért létezik még a magyar helyesírásban elipszilon, ez tiszta hülyeség. Bírom ezért. Elmondtam neki. Mondta, baja van vele. Mondtam, csinálok neki teszteket. 🙂 Mondta, megbukna. Mondtam, nem baj, fejlődsz. Szeretem ezért, önkéntelenül kiegyenlítette az expert szerepet.

        De, zavarba jött, asszem, de sokféle embert látott ő már. Tényleg ekkora tabu ez? Az önkárosítás kicsit burkoltabb formái miért nem azok? Ott vannak az anorexiás krónikius kardiózók is ám, a nyilvánvalóan méretmániás kokszos szerencsétlenek, a pornószínésznők meg a 800 köbcentis mellűek…

        Utolsó bek.: nem, rajtam az izom és a hozzá társuló tetstartás, kisugárzás a látványos. Meg a napi szenvedély, délelőtti edzések, az életforma: hogy van erre időd. Egy ovis korú legkisebb mellett visszanyert normál BMI nem akkora fless, és nem is olyan látványos.

        A mínusz négy azt jelentené, hogy semmiféle bőr alatti zsír nem marad, teljesen feszes és kemény vagyok, egy anatómiaiatlasz-részlet. Nekem nagyon tetszik az atletikus anatómia, ha jók az arányok, és úgy tűnik, jók, ami előkerül, nekem tetszik. Főleg ha megfeszül, nagyon nehéz nem durván nárcisztikusnak lenni. Amikor ott áll a félisten, néz a tükörben, ahol látom én is, hogy milyen izommunka közben a kockahas meg a váll meg a bicepsz (a fotók nagyjából visszaadják).

        Az a nagy csapda ebben az egész fogyásban amúgy, hogy a viszcerális és izomközi zsírt fogyja le az ember, és egy-egy testtájon marad ilyen külön lifegés, makacs zsírpárna, pl. nekem a seggem alján és a bricsesznél, a belsőcombon és a hasam alján, olyanok, amikről a “testképzavaros”, mindig előnyösen fotózott fitneszmodell is beszél.

        • Ezt megkaptam én is, sőt, fel is szólítottak: ne beszéljek bizonyos pszichológiai betegségekről, mert az tabu. Én csak bámultam ki a fejemből, nem értettem, hogy miért? Titkolva nem is létezik? Vagy ha beszélünk róla akkor kiderül, hogy több embert érint, mint gondolnánk? Én csak azért is beszélek, engem felszabadít és rengeteg energiát is ad, hisz nem kell takargatnom, azt amit nem akarok véka alá rejteni.

      • Ja, igen, mindenki okoskodik, és persze nem rólam van szó, azt magyarázzák maguknak az ürügyemen, hogy ők miért nem. (Szerintem az eltorzult életmód miatt, szénhidrátködben és tétlenségben.) Csak a provokáció mértéke különböző egy sima fogyásnál meg egy kiizmosodásnál.

    • Ja, nem vagyok átlagember, szórakoztat is, hogy én csakazértsem, én más utat járok, lerázom magamról a kirótt szerepet (ami szívás volna). De ezt, hogy MI, egy tíz alatti zsírú hegyomlás mondta, aki bíró fitneszversenyeken, maga is versenyző, napi tíz órákat van a teremben, ez az élete. Nem értem, mi a közös bennünk. Az előttem edző, szenvedve alakformáló lánynak valószínűleg nem mondott ilyet.

      Amúgy lubickolok, persze, istenkirályság sportolónak számíttatni az edzegetők és átrakott szemöldökű széplányok között, és megélni, hogy nem valami két hónapos láz volt ez, hanem “komoly ember vagyok”, és egyre jobb a forma. Fegyelmezettnek és kitartónak lenni. Az a baj, hogy azzal a fel sem ismert elvárással, ambícióval csinálom az egészet, hogy majd szeretni fognak ezért, társaságra, emberi kapcsolatokra lelek. De elmagányosít. És ez nem olyan, hogy ügyesen makramézom, ez nagyon látszik, újabban a magasságnövekedést és/vagy vállasságot is kiszúrja az, aki nem látott mondjuk két éve. És tapadnak az előítéletek, hogyan van erre időm, miért ilyen fontos, milyen emberek a testépítők. Egy-egy Anita-képen látszik, na, olyanok.

      Szóval csinálom, igen, ráadásul ketogén módra, ami további extra az extrán belül. De számíthatok arra, hogy akkor tényleg nem lesz mellem, ilyen szolid 80AB se. Leáll a ciklusom, összezavarodik a hormonrendszerem. Erre a vállát vonja, hogy ez ilyen, a versenyzők nem menstruálnak. Fából vaskarika amúgy is, mert én állandóra gondolom az ő kínlódós, dehidratált versenyformájukat, az pedig anatómiailag fenntarthatatlan.

      Na de a diétám, azon kívül, hogy ketogén, elég laza, van benne még tartalék. Lemegyek 66-ra.

      Nagyon fura volt a tegnap: szokatlan, izolált, pihenő nélküli terhelés, de semmi más, csak bringa, meg tíz perc szolárium, este protein, még egy kevés puffasztott rizs is volt, aztán nagy nyűgös álmosság, hagyjanak aludni a gyerekek, és kettőkor nyugtalanság, kipattanó szem, 3,7-es vércukor. Nem értem ezeket, talán az izomépülés zabálja a szénhidrátot? És tök éhes vagyok hajnal óta (ezt értem).

      • “Az a baj, hogy azzal a fel sem ismert elvárással, ambícióval csinálom az egészet, hogy majd szeretni fognak ezért, társaságra, emberi kapcsolatokra lelek. De elmagányosít.”
        Ez nem választott magány sport közben? Magamból kiindulva azt gondolnám, engem néha még a zene is zavar, amikor futtatom a programot.

        “Nagyon fura volt a tegnap…” :DD
        Nekem 2X volt ilyen éjszakám. Mindegyik a szülés utáni nagy visszatérésekkor, amikor már kezdtem formába lendülni, és ‘challenge-day’t csináltam (feszegettem a határaimat), egy kisebb triatlon-mutatvány után még be is lázasodtam, hideg rázott, alig tudtam lelassulni. Mondjuk az a fajta éhség, amit utána éreztem, az egyik legjobb érzés volt, amit valaha éreztem. (Ööö, vagy inkább annak csillapítása?) Csak olyankor kellene enni, ha úgy éhes az ember 🙂

        • Sport közben választott a magány, és rítusszerű, meditatív, maga a boldogság. Bár újabban gyakran edzek változó partnerekkel, a szaunában meg kifejezett szociális élet van. De a termen kívüli létezésre gondoltam, és elválaszt másoktól az, ami ebből látszik, meg az egész életem. Az is, hogy vannak céljaim, sok az automatizmusokban, szerepekben rekedt, szenvedély nélkül élő ember, és egy kicsit mintha neheztelnének. Mindenkinek feltűnik az eredmény, nem tagadható, és teljesen más a felfogásom, életmódom, céljaim, mint korábban, vagy mint a magamfajta anyukának. Nem tudom, mekkora a közös referencia terület, én pl. a kardión poénkodom (“fölkardiózom a harmadikra”), ő meg nem ismeri a szó jelentését. És hát… egy nagyon más világ a terem is, na.

          Most értettem meg, mit jelent, amit az egyik, szintén keményen sportoló kommentelő írt itt: prolik közt intellektuellnek, intellektuellek között prolinak számítani irtó fárasztó. Mármint én csak az első felét, mert amúgy eléggé homogén a környezetem.

          Éhség: igen. De ez a fajta ritka nagyon, mimt ahogy a tegnapi szartkihajtós teljesítmény is. Akkor szoktam érezni, ha 1. böjtölök, 2. két-három napig nem jutok el vásárolni. Olyankor megbecsülöm a fél pohár maradék joghurtot, az ízét is. Egy kis kiéhezettség — dimenzióváltás.

          • Néha elmegyek TRX-re, ott van egy 50 körüli csendes-lelkes nő, aki elmesélte, h a kardióról azt hitte eddig, a bicepszet hívják így egymás közt a ‘gyúrósok’ 😀 Ez az ő lenkereke 🙂

            Ez az mi éhség-vágyunk milyen durva, nem? Egyik (már korpulens) nagyim mesélte, mennyit éheztek a 2. vh alatt-után, dédapám alig jött vissza a frontról, el is vitték, rohadt nagy nyomorból indultak. (Ő mondogatta régen nekem, amikor anyám már unokára vágyott, h a fiatalságot nem elkapkodni kell, hanem megőrizni. 🙂

          • “vannak céljaim, sok az automatizmusokban, szerepekben rekedt, szenvedély nélkül élő ember, és egy kicsit mintha neheztelnének” A hasonló helyzeteket én szűrőként élem meg. Sokakat zavar, ha az ember nem csak kifelé elégedett. (Csak ne mondanák ki hangosan!)

          • óóó, de hiszen ezt én mondtam! vagy másra gondoltál? tényleg fárasztó. most már az otthoni közegemben a gyúrás miatt is proli vagyok, nem csak a munkám/végzettségem miatt, a tetkómról nem is beszélve, és arról, hogy nem sok fingom van a képzőművészetről és a komolyzenéről, viszont nem félek megkérdezni, ha nem tudok valamit. na ez tett be végképp az értelmiségi imidzsnek (na jó, ez azért főleg csak anyámnál és a nagyszüleimnél).
            de én is mértéktelenül utálom, hogy hogy lehet ezt az egész sporttémát suttyóságnak, vagy luxusnak, vagy ilyen kínból tornázgatásnak látni, olyan nagyon nem fogják fel, akik nem fogják fel, hogy ez mekkora erő nekem, és mekkora öröm, érzem én ugyanezeket, hogy napsütésben edzés (mondjuk mi pincében edzünk, de néhanapján a szabadban, meg utána is süt a nap végülis 🙂 ) meg lelki megerősödés, meg nemnyafogás, meg derű, meg minden, és nem, még mindig megjegyzéseket kell tenni, és nem érteni hogy ez az egész kurvára nem csak a testről szól, és nem csak arról, hogy az ember villogni akar a lapos hasával, hanem valami sokkal elemibbről.

            • Nagyon szép, kösz, szövegileg remek. Annyira furcsa, hogy neked kell magyarázkodnod, hát te át vagy itatva a közeggel, onnan még vagányság egy súlyemelő vagy egy rakodómunkás társasága, nem? Stilizált, mert közben mindenedből árad a kálcsör. Miféle elvárások ezek? Mentél volna könyvtárosnak, vagy mi?

              Pontosan így. És most van az a szakasz, hogy én már a laposhas-fétisem és tapadós ruhák miatt sem fogok magyarázkodni, sem a bőr(hatású) nadrágos kép miatt, pedig ugye huszonéves sem vagyok már. Direkt élvezem, hogy nem illek egyik dobozba sem, de annyira, hogy tegnap még szoláriumoztam is egyet. 😀 Én vagyok én, és tök jó érzés másnak lenni, mint régebben. Szerintem negyven évesen, három gyerekkel igen szép egy kockás has, na. Ki vitatja? Ráadásul utal a metabolikus szindróma alacsony kockázatára is, de nyugodtan beszéljünk az esztétikumról, vállalom. JÓ ÉRZÉS. Most néztem, a befeszítetten pózoló, szarrá szárított bodyfitnesseseknek sem látszik mindig.

            • ne már, tényleg nem én mondtam? mert olyan sokat mondtam ugyanezt, és már-már meghatódtam, hogy engem neveztél keményen sportolónak, a fenébe 😀
              annyira nem árad azért belőlem a kultúra, oké, egész jól fejezem ki magam, de mondjuk egy aluljáróban árult fosról simán beszopnám, hogy monet festette, ha azt mondanák, és a családom szerint a filmekkel és a színdarabokkal is botrányosan elnéző vagyok (mondjuk, a tegnapi darabot, amit láttam, az tényleg még ez sem mentette). és nyilván régen lehet, hogy vagány volt a munkám, de hat év alatt már kiderül, hogy ezt én nem viccből meg kitörési kísérletből csinálom, amíg be nem nő a fejem lágya, és hat év alatt nyilván átitatott a repteres közeg is majdnem úgy, mint a régi közegem. nekem ez sokszor poén, sokszor fárasztó, de most már az enyém, az én adottságom, a történetem része. és nyilván az is kiderült a családnak, hogy hát én ebből a munkából élek, nem azért csinálom, hogy borsot törjek az orruk alá, és nem is brahiból és örömből, de sokszor örömmel. legalábbis békésen 🙂 nagyon szeretem, hogy legfőképpen nem kell irodában ülni, és valóságos az egész, ki vagyunk téve az időjárásnak, ócska minden, és ordibálni kell, és tudok vezetni mindenféle cuccot, targoncát, vontatót, na jó, repülőgépvontatót nem. túl sok mindenben a részem ez a dolog ahhoz, hogy teljesen elfogadott legyek a teljesen másféle közegben, de azért megszokta már mindenki.
              a sportolásom is volt már mániákus testkultusz, kényszeres fogyókúra, nemnőiesekkorasúlyokatemelni, öngyötrés, stb stb, csak az nem, ami valójában: öröm és testi- és lelkierő és napsütés, és valóságban létezés, ez az összetétel a te szöveged inkább, de átvettem, mert tökéletesen ugyanezt érzem. nagyon szeretnék néha én is kitenni edzős képet, legalább egy húzódzkodósat, mert nekem ez nagy élmény és nagy boldogság, de még sosem készült egy se, és nem is merném, mert tényleg pofákat vágnának, hogy mennyire az a mániám, és még mutogatom is.
              és negyvenévesen három gyerekkel ez tényleg óriási teljesítmény, de szerintem nem egészen imposztorszindróma azt gondolni, hogy huszonhét évesen, nulla szüléssel tökre nem az, ilyenformán nincs is benne semmi érdekes, maximum nekem. ennyi idősen, úgy, hogy még nem szültem, ilyen képeket kitenni valószínűleg nem ámulatba ejtő és motiváló és üzenetértékű, hanem csak mutogatás, azt hiszem.

              • Attól még lehetsz keményen sportoló, hogy ezt most nem tőled idézem. De tudom, hogy neked is van ez.

                Kedves családodnak elmondanám, hogy én tényleg láttam életemben ezervalahány premiert, és egyre elnézőbb vagyok, egyre rokonszenvesebb _mindenféle_ alkotói törekvés (nyilván egy bizonyos színvonal fölött), és a gyomrom kifordul a magyarnarancsos kötelező leszólástól, ami a kritikarovat, akkor is, ha ez viszi előre a szakmát. Hát még az onnan táplálkozó, azt utánzó finnyogástól.

              • Ez nagyon durva, hogy azt érzed (meg biztos így is van), hogy a felnőtt életeddel nekik kell megfelelned. Valami groteszk módon a társadalmimobilitást hugyozzák oldalba ezzel, és minták, szakmák, sorsok ismétlésére kényszerítenének. Mindannyiunk kérdése: miért ne lehetnék én más, járhatnám a saját utamat? Engem burkoltabban büntet a közeg, amiért nem olyan rendesdolgos, mindenre panaszkodó, kicsit zsidózó, homofób, önigazoló fideszpolgár lettem, mint a tesóim.

              • “nagyon szeretnék néha én is kitenni edzős képet”, “tényleg pofákat vágnának, hogy mennyire az a mániám” — nekem a családom kevésbé fészbukoz, de azért vannak bőven furcsálkodó ismerősök, és én csakazértis… de nem tükörszelfit, nem pucsítósat, feszengőset, hanem ami a legszebb az egészben: az izmot fényben, mozdulat közben, egyszerű cuccban, és nekem se haj, se smink, se tetkó, se háttér, se dizájnos terem, se más emberek, semmi ne terelje el a figyelmet a kompozíció lényegéről, ami nem más, mint a mozgás szépsége.

              • Úristen, de, huszonhét évesen is hatalmas teljesítmény az életformává lett sport, vagy nézz körül a korosztályodban, hányan változtattak ekkorát a testükön? milyen szenvedélyeik vannak, és az hogyan hat az életminőségükre? milyen az egészségi állapotuk?

                Tele van az ország, menő szórakozóhelyeink is depressziós huszonévesekkel. Én nem akartam elhinni, mert túl egyszerűnek tűnt a képlet, de a Kiss (31) tényleg egy boldog ember.

              • Most nem azért, mert tisztelek mindenkit, meg minden, de bennem még az is van, hogy olyan tipikus, hogy a velem egykorú anyák, akik megengedhetik maguknak, mind jógáznak, pilateseznek, táncolnak, ez a legális hobbi, erre nem szól be senki. Van még a futás. Szóval nem a sport vagy az otthonról elmenés a “tilos”, hanem az, ami nem szokásos, nem nekünk való, közegidegen. Tíz hasonló nő között csevegni, rúdtáncolni, akármi, az nagyon más, mint ebben a nagyon más közegbe járni le, mondjuk most érzékelem, hogy nem olyan könnyű ez se, tényleg kilógok. Nem minősítem a tácot stb., csak érzékelem és jelzem, hogy ebben a közegben fura az izomépítés, tapadnak hozzá a sztereotípiák, és ez egy kicsit azért zavar. (És hát ez a látványos, testátalakításilag. A többieken ennyire nem látszik a sport.)

            • Eastern, tekintettel régi ismeretségünkre és már-már közelinek nevezhető kapcsolatunkra (igen, kínomban ironizálok) kérdezhetnék valamit tőled reptér témában? A hivatalos utakat bejártam és nem lett eredmény, de nem akaródzik feladni. Éva megadja az e-mail címemet. Ugye?

              Köszi szépen

            • Igen! Igen! Igen! Nagyszerű érzés 40 körül 3 gyerekkel a tónusos has (így még a köldök feletti bőrrepedés is értelmet nyer), a definiált bicepsz, főleg, ha még erő is van benne, jó a harmadikra egyszerre 2X15 kg cuccot felvinni tudni, csodás, h a gyerek büszke az anyjára, mert elmegy vele esőben futni, jól esik kultúrprogramra vádlituningos cipőbe és csinosba öltözni merni. Kár, hogy nagyjából sosem kérdezik meg a ‘titkot’, ha az életviteledről és a jó érzéseidről nincs papírod, pedig néha jó lenne elmondani.
              És igenis nagy dolog ennek a testélménynek már 27 évesen, gyerek nélkül a birtokában lenni. Aki tényleg tudja, mit bír a teste, mennyi változást képes produkálni a megfelelően végzett terhelés (+nem hétköznapi táplálkozás hatására), annak még a terhesség/természetes szülés/csecsemőzés/gyerek után szaladgálás sem lesz akkora para. (Leginkább ezt nyomatnám a nőknek gyerekvállalás előtt. Nyilván nem teszem.)
              Na szóval, én csak itt ‘zugörülök’. 🙂

  3. A “Nekem annyian mesélték azt” bekezdés válasz lehet a nagyszüleimmel és a korosztályukkal (most 70-80 évesek) kapcsolatos zavaromra, annyira idegenek, mi történhetett velük, mitől lettek ilyenek? A gyerekkoromat velük töltöttem, de hogy milyenek lehettek fiatalon, elképzelni sem tudom, pedig annyira nem különbözhettek tőlem, csak rokonok vagyunk. Ők már nem az olvasókönyvbeli nagymamák, nagypapák, furcsán szeretnek, ha egyáltalán, nem válaszolnak, ha kérdezek, és ez nem most van csak így, mindig is így volt. Anyám azt mondja folyton dolgoztak, ha szabadnapjuk volt kimentek a telekre, őt a dédi nevelte. Azt se értem anya hogy lett ilyen szeretős mellettük, a nagymamámra a legjobb szó a hideg, pedig én vagyok A kedvenc unoka, rengeteg időt töltöttem vele. Ötven éves korukra ennyire elkoptak?

    Ha lehetne megőrizni, én a mostani önmagam szeretném, 16 évesen már össze voltam törve, de most jó. könnyen jó, szinte nincs rajtam terhelés, de mi lesz, ha egyszer egyedül kell majd eltartanom a gyerekeim, mi lesz, ha egyszer vissza kell költöznöm a falumba, mi lesz, ha nem tudok elhelyezkedni, mi lesz ha, mi lesz ha. Folyton azt érzem, hogy most kell valahogy bebiztosítanom magam, de nem tudom hogyan.

  4. Én mindig azt vallottam, ami nem öl meg az megerősít. Kedvenc példaképem szerint meg “no pain – no gain”. Továbbra is ezt vallom, bár tény, hogy vannak olyan dolgok, amik fájnak, nagyon nagy fájdalommal járnak. Átalakulni, formálni a személyiségünkön hatalmas fájdalommal jár. A legfájóbb rész, amikor felismered, hogy gáz van valamivel, különösen akkor, ha elég hiú az ember ahhoz, hogy teljesen mást gondoljon magáról. Ilyenkor mindenki eldöntheti, hogy elfogadja e magát olyannak, amilyen vagy megpróbál változtatni, hogy jobb emberré váljon. Ha meg tudok változni vagy el tudom fogadni, akkor összhangba kerülök magammal és a hiú beképzeltség önbizalommá alakul. Vagy hazudok továbbra is magamnak a következő pofára esésig. Nehéz út.

    Lehetne ebből a csakazolvassa blogból egy könyv.

    • “ami nem öl meg az megerősít”
      Na, ez például egy facebook-bölcsesség. 🙂 Borzasztó részvétlen és görény. Ha arra gondolok, mi lehetnék, ha nem fojtogat az apám szégyene, a tagadás, elhallgatás (súlyos családi titkok vannak), ha elfogadást, bizalmat, megerősítést, támogatást kapok, nem azt, hogy nem számítok, nem vagyok érdekes, szégyelljem magam… hol lehetnék már.
      “no pain – no gain” — ez is facebook-bölcsesség 🙂 Mondom kvázi-testépítőként… Tegnap egy klasszis tartott nekem edzést, és fog is, de így is azt mondom, hogy nagyon nehéz a folyamatos feszítettség, fájdalom, megtöretés állapotában létezni és úgy edzeni. Például a kortizol mindent tönkretesz. Egy-egy megszállottat kivéve (aki rásegít kiegészítőkkel, és a célja a versenyforma, a merőben külsődleges izomtömeg-halmozás, ami nem igazi sportteljesítmény), nem is bírják sokáig ezt a fajta terhelést, röpke szenvedély után kiszállnak. Az egészséges lélek nem szenvedni akar, akkor sem, ha kedveli az általam sokat emlegetett elemi testi élményeket. Néha megtöröm magam, de amúgy maradok a meditatív, nyugis, nem összeszorított fogú, változatos edzéseknél. Ez a hosszú távú sportos élet kulcsa.

      Tök jó, hogy ilyen okos vagy, csak egyszerűen lélektanilag nem működik a dolog. Kockafejű, értetlen, aspergergyanús részvétlenség, nagyon sok ilyen kommentelő volt már, nagyon utálom.
      Jó, előfordul, hogy a csonkolt rész helyén kinő valami új testrész, velem épp ez történt, de receptnek nem jó, nincs rá garancia. Lehet, hogy megöl.
      Tesztkérdésünk: kívánnád-e ezeket a lányodnak?
      Hogy vagdossa magát kínjában?
      Hogy szorongásban, depresszióban, krónikus elégtelenségben, megélni nem mert szexualitásában létezzen?
      Hogy meghaljon a férje?
      Hogy — ez már nem én vagyok — sérült gyereke szülessen?
      Légyszi, ne áraszd el mansplaininges közhelyekkel a blogot.
      Lesz könyv, tegnap beszéltünk a kiadóval. 🙂 Kösz, amúgy.

      • Úgy látom félrement a kommentem, nem akarok senkit bántani, amit írtam az az én életemre igaz és azt nem a facebook szerint élem. Nekem személyesen ez a rettenetes nehéz: úgy kommunikálni, hogy ne sértsek meg másokat, rengeteg szívtam eddig emiatt. Eddig nem tudtam, hogy aspergeres lennék, mennem kéne orvoshoz 🙂

        Senkinek sem kívánok rosszat.

        • Nem, ez világos, csak dühítően értetélen vagy. A poszt nevezi facebookbölcsességnek az említett állítást (vagy a hasonlót, amit mindig mondogatunk), és pont azt cáfolja, amit írsz.

          Miszerint teher alatt nő a pálma. Nem nő, roppan. A szenvedés nem visz előre, kár megmagyarázni, relativizálni, főleg kultuszt csinálni belőle.

          Neked nem tűnt még fel, hogy ez nem igaz, viszont felmenti az agresszorokat, és részvétlennek hat, ha másokkal kapcsolatban mondod? Azért javasoltam a szemszögváltást: kívánnád-e ezeket a lányodnak?

          Ehhez a bloghoz nem elég okosnak lenni, meg figyelmesnek, egyfajta nyelvi-lelki-társadalmi-értékrendbeli érzékenység is kell hozzá, ami nem a vehemens kommenteléssel erősödik.

          Sértő és nőhibáztató dolgokat írtál, nem látsz rá magadra pl. a friend zone témában, de mondjuk egy özvegy önvagdodó blogjára leírni, hogy teher alatt nő a pálma, az se valami empatikus.

        • Szóval nem “ment félre”, hanem nagyon szar. Már bocs. Én nem értem félre, én a szövegeket és mögötteseiket igen mélyen értem, kb. ez a munkám, de nagyon utálom azt a szemléletet, amely nem vizsgálja felül magát, miközben elmélyültnek akar mutatkozni.

      • “Jó, előfordul, hogy a csonkolt rész helyén kinő valami új testrész, velem épp ez történt, de receptnek nem jó, nincs rá garancia.”
        Mert az is lehet,hogy semmi nem nő ugyan a csonkolt rész helyén, marad csonka – de a hinyzó rész FÁJ. Ami nincs is, és érzed, hogy fáj. És mivel nincs, ezért a fájdalom nem is múlik. Fantomfájdalomnak hívják, testi értelemben is létezik.
        Ami nem öl meg, az vagy megerősít, vagy megrokkant. Ld. gerincsérv. Jó esetben csak átmenetileg rokkant meg.

        • Mindig erre gondolok én is és már régóta mondogatom, ha ez a mondás szóba kerül. Hogy mennyire hamis ez, és hogy pl a sérülésekkel, csonttörésekkel mennyire nem így van. (Jó, mondjuk bizonyos betegségekkel meg másképpen van, lehet életre szóló immunitást szerezni.) De hány ígéretesnek tűnő sportkarrier ment tönkre egyik pillanatról a másikra egy sérülés, egy törés, egy szalagszakadás miatt. És hiába forr össze, műtik meg, akármi, az a testrész mindig gyenge láncszem lesz. Nem múlik el nyomtalanul és megnő az újabb sérülés veszélye. Miért lenne ez a lélekkel másképpen?

        • Csak egy kis kiegészítés a bölcselkedéshez: Nem ölt meg, hogy anya nélkül nőttem föl. Megerősített, tényleg. Olyan erős vagyok, hogy majd beledöglök. Nem ajánlom kipróbálásra. Aki meg nem próbálta, az ne mondja meg nekem a fotelból, milyen jó nekem így megerősödve. Boldogan lennék gyenge. Ha lenne kihez odabújni.

          • Igen, ez meg a másik. Miért is jó, ha olyan erős valaki, hogy pl. van egy páncélja, amin ugyan nem jut át esetleg a bántás – de a szeretet sem? Vagy épp hogy erős, de bízni nem tud, támaszkodni emiatt nem mer másokra, segítséget nem tud kérni, elfogadni, erős, de merev, nem rugalmas? És mindezek tetszőleges keveréke.

            • Ezt a kérdést naponta felteszem magamnak újra és újra, de a változtatás még nem megy. Ne érintsenek meg és ne ajándékozzanak nekem semmit, majd én, ha nagyon muszáj! Talán most szaksegítséggel, talán, talán….

            • Ez kb. igaz rám, életem nagy problémája amúgy, de azzal nyugtatom magam, hogy mindenkinek van problémája, egy darab biztos.
              Na jó, majdnem mindenkinek, biztos van, aki problémamentes, de ők más csapatban játszanak, mint én, jobbak, mint az átlag, én meg nem vagyok jobb.
              Egyébként ebben még az is rossz, hogy a páncélod miatt nem hiszed el magadról a jót, magadnak se, de ha mások mondják se.
              Vagyis én nem hiszem el, illetve nagyon nehezen.
              Úgy is lehetne mondani, hogy önbizalomhiány, de ez nem igazán az, hanem mélyebb valami, de olyasmi.
              És persze ehhez is lehet kitalálni önmegnyugtatást, hogy “De legalább én biztosra megyek.” meg jól átrágom a dolgokat, meg a többi, de ez amúgy csak önmegnyugtatás, igazából ez nagyon rossz, ami kis jó van benne, az elenyésző.

              • Én nagyon tudok bízni, szeretni, lelkesedni a traumák ellenére is. És amikor újabban óvatos vagyok, akkor az van bennem: ott a másik ember, ő mást lát, érez, nem ért, nem szabad túl közel menni, elvárni, vegyülni akarni, feloldódni egymásban. Az érzem, hogy látom őt is, tiszteletben tartom. És emellett is lehet jóban lenni, kapcsolódni. Érdekes.

              • és Réka
                “mindenkinek van problémája”
                Ez nem megnyugtató szerintem, legalábbis nem ok arra, hogy ne akard megoldani.
                , egy darab biztos.
                “a páncélod miatt nem hiszed el magadról a jót, magadnak se, de ha mások mondják se.”
                Na igen, milyen jó is ez az erősödés. 😦
                NEm, ez nem tisztán önbizalomhiány, bár lehet, hogy az is van benne.
                Önmegnyugtatás: nem, valljuk be, nagyon sokszor ez nem igazán biztosra menés. Biztos jót is el lehet így szalasztani – egyrészt. Másrészt meg, bizony páncél ide-oda, időnként egyszerűen muszáj nyitni. NA ilyenkor fut a páncélos ember bele egy rossz kapcsolatba. Ettől persze még erősebb páncélt növeszt majd, de aztán csak kibújik egyszer a csigaházból. PErsze lehet, hogy van ember, aki képes örökké magán tartani a páncélt, akkor csak a lehetséges jó dolgok, a meg nem élt érzelmek jelentik a veszteséget. Épp elég az is.
                Réka, igen, segítséget kell kérni hozzá, az biztos. Na de ugye egy kemény, erős ember nem kér segítséget 😦

    • “Hardships make or break people.” (A szexista, rasszista Elfújta a szélből.)
      Nem öli meg, megtöri.
      Megtört lélekkel járkálni a világban szar!
      És semmi nem ragasztja össze már, olyanná, amilyen volt már semmi.
      Nekem is fáj még mindig az összes szar kapcsolatom, mert nem leszek már soha az a tiszta, bízó ember, aki voltam, és az a lány hiányzik nekem.
      Jobb volt, amikor én még ő voltam.
      És folyton sovány vagyok megint. 😦 😦 😦
      Ez most úgy megérintett, amit Anna írt, de ha most sírok, akkor holnapra undorító lesz a szemem.
      Hiányzik egy csomó minden a múltból, és semmi nem fogja pótolni!
      NEM teher alatt nő a pálma!
      Éva kérdezte, hogy kívánnám-e a gyerekemnek?
      Nem, soha!
      Anyám kívánta nekem, mintha örült is volna neki.
      Sokszor kérdeztem magamban, hogy ő anya vagy boszorkány, aki szinte megátkozza a gyerekét?
      “Nekem szar volt, lányom, legyen neked is szar!”
      Szomorú vagyok!
      Ilyenkor mindig.
      Nem a családtagomnak nem kívánnám, hanem senkinek!

  5. “És ők sem olyanok voltak tisztán, fiatalon. Csak a kötelező gyakorlat végzésekor váltak olyanná.”
    Hát, talán ez igaz. Nem tudom, milyen volt, amikor még a szüleim tiszták voltak. Mindketten jó kis csomaggal érkeztek a házasságukba, rakták is egymásra rendesen. Aztán ránk. Vajon mitől függ, ki hogyan dolgozza fel a traumáit? Vagy az a lényeg, hogy egyáltalán elkezdi feldolgozni? Néha azt a legnehezebb felismerni, öröklött vagy szerzett traumákkal birkózunk-e.
    Már írtam máshol, hogy én hadilábon állok a depressziósokkal, mert sokáig engem gyötört a bűntudat a sajátjaim állapota miatt. Lehet, h én optimistább lelki alkat vagyok, hogy még igazán sosem törtem meg? Vagy csak kímélt a sors? Mit lépnék, ha a gyerekem depressziós lenne?
    Már megint mennyi kérdés…

  6. nekem voltak rövidebb, max. pár hónapos depresszív jellegű időszakaim bizonyos típusú válságoknál. Akkor tartott a legtovább kijönnöm egy ilyenből kijönni, amikor elkezdték nekem bemagyarázni, én meg elkezdtem elhinni, h “beteg” lennék, elég nagy csapda tud lenni az efféle leegyszerűsítő és gyakran amatőr vagy félamatőr diagnosztizálás, pont azt az áldozatszerepet és tanult tehetetlenséget erősíti, ami a depresszív életérzés egyik jellemzője. Nekem ezek teljesen elmúltak, amióta szabadabban élem meg a saját érzéseimet. Nálam a depressziós tompultság és tehetetlenség nagyrészt konkrét konfliktushelyzetekben jelentkező, elfojtott és magam ellen fordított düh és agresszió volt, meg a gyerekkori tehetetlenség és frusztráció öntudatlan újraélése. Egyébként az valahol tényleg alkati kérdés, hogy valaki hajlamos-e az ilyen öndestruktív reakciókra (vagy pl. inkább kifelé fordítja az agresszióját/kivetíti másokra a problémáit), de nem hinném, hogy az optimizmuson múlna, én pl. alapvetően optimista alkat voltam mindig, és talán éppenhogy realistább lettem, ahogy ezt a depresszív reagálást magam mögött hagytam. Most már tudok közvetlenül az adott emberre dühös lenni vagy az aktuális vesztesèg miatt sírni, nem nehezülnek ezekre rá bénító régi traumák. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az ilyen korábban “letiltott” érzések (harag, szomorúság, csalódottság stb) spontán és direkt átélése aktuális kisebb konfliktusokban nekem egészen új élmény volt az utóbbi 2 évben, rájöttem, nem olyan félelmetes érzések ezek, és ha átélem őket, érzékelem őket, akkor az életet magát is jobban érzékelem és értem, mint akkor, amikor a “negatív érzéseket” igyekeztem kizárni a tudatomból, és autentikusabban tudom így alakítani az életem.

    • “Akkor tartott a legtovább kijönnöm egy ilyenből kijönni, amikor elkezdték nekem bemagyarázni, én meg elkezdtem elhinni, h “beteg” lennék, elég nagy csapda tud lenni az efféle leegyszerűsítő és gyakran amatőr vagy félamatőr diagnosztizálás, pont azt az áldozatszerepet és tanult tehetetlenséget erősíti, ami a depresszív életérzés egyik jellemzője.”
      Ez nagyon fontos gondolat. Nagyon sokat rontott a depressziótól szenvedő hozzátartozóimnál az általad leírt jelenség.
      Az én optimizmusom olyan bézik, nem normatív, rólam nagyon sok minden tényleg lepereg, anélkül, hogy energiát fektetnék bele, vagy hogy elfojtanék valamit, ami pedig jó (nekem) azt beszívom. Ja, és csak indokolt esetben mosolygok. 🙂 Nem is erőltetem senkire, pl. úgy hogy “Rajta, csak akarni kell. Szard le. Mosolyt fel!” Más szemében ez még érzéketlenségnek vagy önzésnek is tűnik. Anyám már párszor le is növényezett emiatt.

      • hát nekem ez a fajta természetes életösztön az ideálom most 🙂 Bennem is van egy nagy adag optimizmus és meg egy erős túlélési reflex, csak korábban ez inkább csak már válságos helyzetekben jött elő. Engem ez, meg az elég jól fejlett kritikai érzèkem, és innen-onnak elsajátított elméleti ismereteim segítettek abban, hogy megmeneküljek pl. az antidepresszánsok ördögi körétől, áltudományos guruktól meg felkészületlen, többet ártó mint használó szakemberektől. Sokat utána is olvastam később a témának, egyelőre ezt az amerikai felmérésen alapuló cikket szeretnèm megosztani arról, milyen mértékben terjedt el a depresszióval félrediagnosztizált emberek tartós gyógyszerezése http://mobile.nytimes.com/blogs/well/2013/08/12/a-glut-of-antidepressants/?referer=

    • Teljesen megértelek. Engem megmérgeztek a meg nem élt negatív érzéseim, és csak nyomtam el magamban, míg nem egyszer rájöttem, hogy ezeket ugyanúgy meg szabad élni, mint a jót. Utóbbit sem tudtam már, egyébként akkor amikor elviselhetetlen mértékben volt az elfojtva a sok rossz érzés.

      • most màr több mint 2 ève, hogy voltam egy művészetterápiás kurzuson, az akkor csinált dolgaim sokszor eszembe jutnak, egy csomó olyasmit csináltam, amik megfoghatóvá, reflektálhatóvá tettek számomra sok mindent. Volt egy olyan feladat, hogy egy cipősdobozt kellett úgy kidekorálbi-feldíszíteni, hogy az magunkat jelenítse meg. Én akkor az egész dobozt szépen beborítottam világoskék, sötétkék, türkiz dekorpapírokkal, az eredetéről árulkodó valamwnnyi jellemzőt eltakarva, és csak egy szmájli-szerű lányfejet ragasztottam a tetejére. Aztán összegyűjtöttem egy csomó újságkivágást az engem érdeklő sok-sok dologról, és ezzel töltöttem meg a dobozt, eltakarva a doboz alját, amit vörössel, feketével és szürkével béleltem ki, és egy síró, egy apatikus és egy dühöngő szmájlit ragasztottam a doboz legmélyére. Most már nem rejtegetem így el ezeket az érzèseket, és egyre ritkább az is, hogy zsibbadna az arcizmom az erőltetett mosolytól.

          • megtartottam a fontosabbakat. Külföldön volt a dolog, aki tartotta, több helyen is tartott ilyen foglalkozàsokat, privát is meg kórházakban is. Nem volt semmi nagyon extra, ahogy csinàlta, azaz ő csak kiadta a feladatokat, nem értelmezett semmit, mondenki bemutathatta a foglalkozás vègén a kis alkotásait, de akkor se firtatott senkit, meg az is volt a szabály, hogy más sr magyarázhatta mások dolgait, ugyanakkor igazi értő hallgatással, figyelemmel kísérte, amit mondtunk, csináltunk. Utólag értèkelve nagypn profi is volt, akkor csak annyi jött le a többségnek, hogy milyen jól érezzük magunkat a foglalkozásain, az nem, hogy emögött milyen tapasztalat lehetett már.

    • Már egyszer válaszoltam, de vszleg elszállt.

      “elkezdtem elhinni, h “beteg” lennék, elég nagy csapda tud lenni az efféle leegyszerűsítő és gyakran amatőr vagy félamatőr diagnosztizálás, pont azt az áldozatszerepet és tanult tehetetlenséget erősíti, ami a depresszív életérzés egyik jellemzője.”
      Ez nagyon fontos gondolat. Ezért olyan szomorú a szakemberek többségéről a véleményem. Láttam, hogyan tudtak még rontani az egyébként sem fényes alapokon. Jó, hogy neked sikerült, de ez a Te Saját Fejlődésed gyümölcse.

      Az én optimizmusom (lehet, h nem is ez a megfelelő szó) nagyon bézik és kicsit sem normatív, rólam tényleg sok szar lepereg, anélkül, hogy energiát fektetnék bele vagy elfojtanék vmit, a jót meg beszívom, ezért van aki szimplán növénynek tart. Mosolyogni sem szoktam, ha nincs rá okom (ez az én botoxom 🙂 ) Ami másnak nyűg, nekem lehet, hogy kihívás. Inkább az ingerküszöböm más, mint az átlagé. Nem is próbálom senkire rátukmálni, már tudom, nem a tanácsaim miatt lesz egy kedélybeteg jobban.

  7. Ismertem önmagát vagdosó lányt. Próbáltam lebeszélni erről, mert a vérmérgezés veszélyes lehet. Ő néha túl mélyre vágott és akkor összevarrta magát. Megértettük egymást, mert én meg egykori körömrágósként rátaláltam a trichotillomániára, ami minden más szenvedélybetegségtől megóvott. Minden rosszban van valami jó. Kár, hogy nincs az a sok, ami el ne fogyna. Hiába volt több ezer hajszálam, elfogytak. A francba, egyre nehezebb a napi adagot kitépni. Lehangoló, hogy kedvenc önbüntetési rituálém ellehetetlenül. (A pótcselekvés neten talált leírása egy nagy rakás szemét.)

      • Engem valahogy bánt, hogy “próbáltam lebeszélni”, ez nagyon mórickás… A falcolás kompulzív, nagyon durva, inkább meg kéne érteni, odafigyelve, hogy milyen. Nem próbálom dramatizálni, de nagyon nem a lebeszélés meg a tanácsadás a hatásos.

        • Féltettem a vérmérgezéstől. Amikor a szétnyílt húsát mutatta nekem, akkor próbáltam hatni rá, hogy ennyire mélyre nem kéne vágni. De megoldotta, nem ment el az ügyeletre, összevarrta magának. Én meg csak néztem ki a fejemből. Az igazi problémája megoldhatatlan volt a másik fél hatalmi túlsúlya miatt.

          • Én értem, miért csináltad, de ahogy itt leírod a bölcs segíteni akarásodat, az nekem azt jelzi, hogy te sem érted, hogy ez nem döntés. A pszichológusom magyarázta az egyik partneremnek, aki mellett megvágtam magam, hogy ne legyen bűntudata, mert egy ilyen késztetésű személy mellett 24 órában kellene ott lenni, lefogni a kezét, hogy ne fordulhasson elő. Nagyon erős a drive.

            Az más kérdés, hogy bizonytalanságban tartani a másikat, nem lenni őszintének, az erősen hozzájárul ama válsághelyzethez, amelyben a késztetés egyáltalán előkerül.

            • Ahogy az sem döntés, hogy világra jöjjünk. Minden bűn forrása az élet. Tulajdonképpen élvezhetnénk is a sok csodás elbaszottságot.

              • Arra akartam kilyukadni, egész pontosan meg szeretnélek kérni, hogy ha valakinek egy ilyesmi problémájához közelítesz (itt a blogon a barátnő említésével az enyémhez), akkor ne legyél okoskodó és részvétlen. A kötelező depresszív nihilista jólhangzó mondatok most kevésbé érdekesek.

      • Ha az örökös kedvenc vesszőparipámra gondolok, hogy fölöslegesen jöttem világra, akár ez is állhat az önbüntetési pótcselekvésem mögött. Pedig a szüleink igyekeztek mindegyikünkről egyformán gondoskodni. Azonban nekem kevésnek tűnt. Telhetetlen fekete lyuk van a szívem közepén. Az az érdekes, hogy nem érdekel a végeredmény, nincs bűntudat bennem. Tetszik a kopaszság, jól látszik, hogy tök van a nyakamon, sok hülye gondolattal teli. Ez egy tök, nem fej.

        • Egyébként csak akkor váltok seggfej üzemmódba, amikor már túlagyaltam egy problémát, minden oldalról nekiugrottam és nem, nem fog sikerülni a megoldása, mert valaki hajthatatlan. Ugyanez volt a barátnőmmel. Ott olyan tabu volt a hatalmas harmadik megszólítása, a múltról való beszéd, hogy leesett állal toporogtam és nyüszítettem magamban a barátnőm kínját megérintve. Aztán egy éjszakán át beszélgettünk, nem hagytam magára, amíg vissza nem tért egy pici fény a tekintetébe. Él, de a múlt még mindig kísérti.

        • Te Kuvik. És ha fölöslegesen jöttél, akkor mi van?
          Én is. Nekem se lenne hely fenntartva egy buszon se, az is tuti, ily módon pontosan tudom, hogy tökre fölösleges az egész. Az élet egyetlen értelme csakis a hiábavalósága lehet, minden egyéb indok, érv, etc olyan profán, hogy röhögnöm kell.
          Én ezzel vagyok el. Téged ez bánt?

          • Emberek legyetek !
            Határozzátok el végre magatok vagy definiáljátok, mindegy, de ne keseregjetek ezen.
            Az élet mindig volt, van és lesz…hiábavaló ezen gondolkozni.
            Az élet olyan kis bohókás valami, mint egy tovaszálló tünemény.
            …elszáll mint egy lepke, eltel mint egy jóllakott kisgyermek, elmúlik végül minden, nem fáj tovább… csak az emlékek maradnak. Lesznek képemlékek ?
            Az utolsó pillanatok, az utolsó képkockák, utolsó tárva hagyott ablakok, utolsó tavasz, utolsó rügyek…így majd jó lesz az a szép halál.

            De még ne, most még ne !

            • Óh, ugyan! Én nem szomorkodom ezen. Csakis azért tudom élvezni mert hiábavaló. Ha másképp állnék hozzá, agyonnyomna a súlya, és időről időre belerokkannék abba, hogy milyen profán és földhözragadt okok miatt kell úgy élnem ahogy. És hogy hibáznék, és hogy nem tudom jobban csinálni, etc..
              Én pl pária vagyok, 35 évesen gyerek nélkül, távkapcsolatban, babaarccal, amiről mindig jóval kevesebbnek ítélnek, felforgató eszmékkel. Ha másképp állnék az életemhez, vagy megfáradt harcos, vagy elkeseredett csődtömeg lennék ezekkel az adottságokkal.

            • Az élet olyan, mint egy nyári öltöny mellénye: rövid és céltalan.
              (Bocs, nem bírtam megállni.)
              Engem anyukám meg apukám 19 és 20 évesen készített egy jól sikerült szilveszteri buliban, ehhez képest – vagy ennek ellenére – szép vagyok, okos, és még saját kölyköket csinálni is jó ötletnek tűnt. Tűnik.

          • Pikareszk, Kúvik, Fenchurch68:

            Szerintem az elég kielégítő az élet miértjére, hogy én pl. miért vagyok Lada-rajongó…”nyári gyerekek a Balatonparton”, sötétkék, 1200-es zsiguliból indult el a csíra 75 nyarán, majd megszülettem én, a következő év április 18. napján. “Nyári szép emlék…behunyom szemem ott leszek talán, ahol együtt vártok rám…” Legszebb szerelemgyerekek. ☺

  8. Pikareszk:

    ezt mondták nekem pár napja:
    “Tudtam, hogy van ilyen ember a világban, de nem gondoltam, hogy idejön a richterbe…”

    Az én lelkem végtelen mélységéből valók ezek a dumák.
    Vagy így is mondhatnám: voltam, vagyok s leszek, majdan teljesen…

    (Néha kis patak jön a szememből, ha idetévedek újra és újra erre a blogra.)

  9. Mai keresőkifejezések…
    csakazolvassa

    animal sex történetek

    ikerszók

    ivanko súlyok vásárlása

    mellettem másokkal is flörtöl

    miért tesznek mindent a férfiak a volt feleségért

    kemoterápia után mennyi idővel nő a haj

    mi a tökéletes nekem ?

    kariert akarok gyerek helyett

    michael jackson halotti képei

    mit a teendő akkor ha a párunk nem akar gyereket de már ketyeg a biológiai óránk

    nemhogy helyesírása

    nyári hajnalon kutyával szex

    szoptatás alatt lehet használni a body 10 push up krémet?

    verbális bántalmazás bántalmazás a gyerekeket is ellenem nevelte

    http://www.sextortenetek igazt

    random csajokat csókolni

  10. Hirtelen felindulásból írok most,hosszú lesz,személyes,lehet,hogy kicsit zavaros,nézzétek el,hátha mégis segít valakinek:most tettem el a tűt-csipeszt,piszkáltam egy benőtt szőrszál helyének a helyét,közben azon agyaltam,hogy miért csinálom,mi helyett,és mikor,hogyan kezdődött. Ràjöttem most éppen akkor kezdtem el,mikor rámcsörgött a könyvelőm,nem vettem fel,szépen indult a napom,vasárnap van,hagyjon békén,közben szorongok,hogy mi van. Tehát a szorongás nálam egyik ok. Néha randi előtt is képes volnék nekiesni a bőrömnek,vizsga vagy más stessz esetén tuti,hogy vér folyik. Buktam már el nővérképző tanfolyamot úgy,hogy végigcsináltam,majd vizsga előtt piszkálni kezdtem,addig,míg az idő megszűnt létezni számomra és csúful elkéstem. Határozottan emlékszem,mikor 5-6 éves voltam,és a szomszéd kisfiú megmutatta,hogyan kell a térdemen levő sebről a vart lekeparni,úgy,hogy ne vérezzen. Emlékszem a borzongásra,izgalomfélére,amit akkor éreztem. Kilencévesen,koratavaszi napsütésben anyàm megengedte,hogy”csórélábszárt” kimehetünk az udvarra. Keresgéltem a szekrényemben,a régi cuccaim nem jöttek rám,a nővérem kinőtt cuccai nagyok voltak,nem tudtam mit felvenni,és tanácstalanságomban (bánatomban)a szekrény előtt kezdtem kinyomkodni a lábamon valami mitesszerféléket. Csúnyán elkapartam a vádlimat,anyám rettenetesen lehordott,ez volt minden. Onnantól nem volt megállás,fiatal éveim nagyrészét hosszúnadrágban töltöttem,”fiúsan” öltöztem. Azóta,ha szorongok,hogy “nincs mit felvennem” előjőn a kaparás,hogy a megszokott biztonságos ruhadarabjaimat vehessem fel. Kamaszkoromban a csuklóm,kézfejem bőrén szúrtam át tűt,de anyámnak sikerült a vérmérgezés rémével elriasztani. Érdekes mód,néhány évig sikerül kihagyni,vagy csak elfogadható szinten tartani,mint most is,hogy ha rákérdeznek el lehessen intézni egy”ááá,csak egy pattanás,folyton lepiszkálom”mal. A neten én sem igazán leltem válaszokra,annyit megtudtam,hogy ez nem pusztán egy rossz szokás,hanem az agy biokémiája is közrejátszhat,meg hogy obszesszív-kompulzív viselkedészavar,gyógyszerekkel sem igazán lehet segíteni rajta,meg talán a hajlam öröklődhet. Éva írta egyszer egy posztban,hogy ez a jókislányok falcolása. Már most gondban vagyok,hogy hogyan védjem meg ettől a lányomat,ő körömrágó volt,valamennyire javult a helyzet,nem a körmét,de szemüvegszárat,ceruzát stb.rág továbbra is. A múltkor a suliban egy problémás kisfiú miatt volt zűr,és bár ő nem volt érintett véresre karmolta a saját kezét,bevallása szerint mire észrevette volna.

    • Tárgyakat rágni, szőröket tépkedni, húzogatni, körmöt, körömbőrt rágni asokan szoktak. Ez nem a baj, ezek tünetek. Az említett youtube csatorna szerint a dermatillomániások késztetéseit az olyan videók nézése is levezeti. Nekem nem lett késztetésem magamat nyomkodni, de nagyoin élveztem a videókat.

      Nekem elmúlt. És a szorongás is. Igaz, nekem ez öt vagy hat rítus volt, durva szenvedések idején, amikor a vér és a metszés is jobb, sőt, eltereli a figyelmet arról, ami az igazi baj, és ami senkit nem érdekel, normálisnak tartják, ilyen az élet, bagatellizálják, oldjam meg. Teljesen magamra maradtam eszeveszett fájdalmakkal.

      Az egyik orvos, akivel beszéltem egy plasztikai műtétről, azt írta az ambuláns lapra: demonstratív szuicid próbálkozások, hát, kurvára nem, én úgy rejtegettem ezt, és évekig hazudtam róla. Azért nagy élmény most elmondani, gyakorolni, és állni a tekinteteket, reakciókat — megtörni a tabut.

      Szóval elmúlt, igaz, a tiéddel ellentétben nem állandó és állandósuló szokás vagy kényszer. Még hajvéget rágok, néha. És az a döntés, hogy nem borotválok, nem is gyantáztatok, hanem csipesszel tépkedek (és szeretem, csak néha sajnálom rá az időt), talán rokon ezzel.

      (Az edzőm az a férfi, akiért talán leszedném a télies szőröket, mondtam is neki. :DDDDD )

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s