A cancelelésem, szociális kiközösítésem nem a “homofób” (LMBT-őrület-kritikus) vagy TERF szövegeimmel kezdődött ám, dehogy. 2012-15 között a szeretők megvetett csoportjáról írtam, azon is sokan kiakadtak, de az átment, mert sokan voltunk, és idegyűltek, meg igazunk is volt: a rég elhalt, használós házasságokban az ocsmány dölyffel ítélkező feleségek húzásait lepleztük le a szeretés, az új élet, az őszinteség nevében.

A kövérek mint csoport destigmatizálása, felszabadítása, ünneplése a tízes évek közepén jött be: Tess Holliday, Ashley Graham, body positivity-fogadd el magad mozgalom és annak siralmas színvonalú magyar változatai. Jó kis megosztó téma ez is, intellektuálisan izgalmas az okokat és a sokféle beszédmódot elemezni, én is sokat írtam erről akkoriban, például itt és itt. Kaptam ezért is, lejjebb idézek belőle. (A trendvonat továbbszáguldott: ma nem a kövér nők a legszebb nők, hanem a férfiak.)

Nyáry Luca cikke a friss apropó, ezért veszem elő a témát:

https://wmn.hu/wmn-life/60543-inkabb-a-halal-mint-a-logo-has–a-koverfobia-nyomaban

Mi a baj azzal, ha valaki kövér?

Úgy általában…? Vagy nekem mi bajom vele?

A válaszom: semmi bajom vele, nem tartozik rám. Rám a saját testem tartozik, dolgozom a bajain. És: nem is kell megoldanom másvalaki kövérségét.

De akkor mi ez a nagy véleményezés…?

Nem elég pontos a kérdés. Mert mi a pontos kérdés?

Baj-e a kövérség?

Nem jellemhiba (nem tesz valakit rossz emberré), de elakadtságról, szomorú életről vall. Sajnálatos. Kövérnek lenni nem szerintem szégyen, hanem nekik szar. Ezt letagadni pedig csúsztatás és önigazolás, önzés.

Tünet, de valami nagyon aggasztónak a tünete. És: nem divat vagy kultúrtrend kérdése, hogy minek tartjuk. A biológiával (éppúgy, mint az ún. “Földanyával”) nem lehet viccelni, tehát nem úgy megy, hogy ha még többen lesznek a még nagyobbak, akkor kiszélesítjük az egészséges testalkat definícióját. Az érfalaidat és a térdízületedet nem érdeklik a definíciók. Hogy ennyien híztak el (a járvány évei alatt még durvábban), az társadalmi probléma. Ők is szenvednek tőle, és ebből nem lesz jó élet. Igen sokba kerül társadalmilag, szenvedésben, életévekben, munkaképességben, közpénzben. Nem csak hamarabbi halál, hanem romló reprodukciós egészség, csökkenő életerő és sok átkínlódott életév. Társbetegségekkel, függőséggel, depresszióval, segítségre szorulással. Nézi, viseli a család is, emeli az ápoló, vágná a sebész, de hol…? Ennyiben érint mindenkit.

Ez pedig nyers, anyagi-közgazdasági valóság. Most ehhez képest, amit Luca ír, hogy milyen érzést kelt a “megbélyegzés”, ki mitől fél, hogyan néznek rá, mit gondolnak, milyen Monica a filmben… ez álproblémagyártás és kimagyarázás.

Igen, baj. Nagy baj. Anyagi, valóságos baj, nem vélekedési baj. A woke egyik fő hazugsága, hogy mindent érzésalapúan, személyesen értelmez. “Amit érzek, az van, csak én tudhatom.” (Gondol-e valamit a négyszemélyes lift?)

Miért teszek a kövérségre megjegyzéseket? Azaz: miért nem kerülöm irgalmasan a témát, engedem megúszni a közbeszédbeli hamiskodást, Luca csúsztatásait? Ez érzékeny téma, fáj nekik. Minek bántani? Miért nem kezelem láthatatlannak a kövérséget? Miért nem keresek én is mentségeket, vagy javaslok szeretetteljes megoldást, “konstruktívan”?

Mert ez nem dolgom. És mert elképesztő elbizakodottan zsarolgattok, sunyisodtok, vádaskodtok.

Miért fogytam le, eleve? Egy feminista nem kritikus a patriarchális és a tárgyiasító fitenszbiznisszel?!… Sőt: élvezi, hirdeti a konditermet? Imperatívuszként rója ki az edzést…! Kiközösíteni! Megbélyegezni!

Ennyi sunyiság, irigykedés, üzengetés láttán úgy voltam vele, hogy én veletek többet nem. A hazug kenegetéssel, a “ne szülj! klíma! fidesz!” aljas lobbitokkal én nem vagyok feminista.

Vicces volt, amikor az “elvi” kritikusok is beadták a derekukat, mert látták, hogy edzeni mégiscsak menőbb. Vagy előbb megbetegedtek, és utána kénytelenek voltak.

…szerintem a különböző testtípusokat is emberi jogi szempontból érdemes szemlélni, mint az emberek más különbségeit. nem, faj, kor, szexuális orientáció, testalkat. Azaz, szerintem a testszégyenítés hasonló a hátrányos megkülönböztetés olyan formáihoz mint a szexizmus vagy a rasszizmus. Az Everyday Feminism oldalon érdemes olvasgatni a témában.

(…)

És igen, a test valahol magánügy. A társadalmi problémák a közügyek, pl. a nők elleni erőszak, szerintem – azaz, magánvélemény – azt fontosabb legyőzni, mint a kilókat és a narancsbőrt.

Kérdés: mit tegyél, ha nem ér erőszak, viszont van kilód és narancsbőröd? Ő egyébként taglalta, hogy aki nem mutogatja, az etikus, azt ő is elismeri, de vagyok én, a patás ördög, aki kényelmetlen érzéseket keltek, és ez nem mozgalmi. (Az etikussal, aki pont olyan hiú meg vagány, mint én, jókat röhögtünk az önáltatáson.)

És épp itt a lényeg: úgy alakítják a beszédet, hogy bírálhatatlanok lehessenek. Ne beszélhess egy jelenségről, mert rádsütik: előítéletes, kirekesztő, irgalmatlan vagy. Nem Érted Meg Szenvedő Embertársaidat, valamint Neked Könnyű, De Mit Csináljon Zsákfaluban A  Mélyszegény Asszony. (Szociokártya.)

Senki nem élt közülük mélyszegénységben, sőt. Így gót stílus, úgy drag show, táncikálunk, nyilatkozgatunk. Nem volt három gyerekük se. Csak lejáratni akartak. Sima örömgyilkosok voltak az ideológiai rendőrök.

Én pedig kirekesztek, igen. A butaságot, talmiságot, hazugságot rekesztem ki. A legfőbb célom ez. Nekem az okos, igaz beszéd és annak hiánya, ellentéte osztja értékesre és értéktelenre a világot. Nem az ideológia. Nem a nem. Nem az önérdek. Nem hat meg, ha a kenegető-talmi szöveget nő hangoztatja, nem érdekel, ha elnyomottságra hivatkozik. A kamu, az kamu.

Ha nem arról van szó, hogy valaki, számos remek tulajdonsága mellett, történetesen kövér, hanem ez neki identitás, tagság egy azonos érdekű csoportban (lásd a fenti idézetet), és érvrendszert alapoz rá; ha mindez vakká is teszi az illetőt a humán anatómiára, akkor persze, hogy rosszul érinti, amit én mondok. Nem csak a “kövérfób” írásaim, hanem az is, hogy maratont futok. Én azt, ugye, ellene futom, és nekem mint feminista bloggernek nem erről kéne beszélnem. Beszéljek arról, ami őt igazolja, ami neki az érdeke! (Engem ezért, hogy futok satöbbi, és élvezem, rengetegen basztattak. Hiába csomagolták okosnak ható mondatokba, mindig a saját kudarcuk és kíváncsiskodó rosszindulatuk volt a lényeg, a kognitív disszonancia, amit súlyosbított az is, hogy én sokkal keményebb élethelyzetben álltam neki a sportnak.)

És igen, Luca: azért káros az esélyegyenlősdi logika, a kövér követelőzés, mert a teljesítményt, felelősséget, autonóm tettet, tehetséget devalválja, tünteti el. nem arra szavaz, ami érték, hanem a megúszásra.

Lehet, hogy nem kéne csoportként, identitásként felfogni az elhízottságot. Mert az emancipációs törekvések előbb-utóbb pride-követelésben végződnek, és ott megy félre minden. Elnyomottként gondolnak magukra azok, akiknek részben csak szar (mert maga az állapot szar), részben valóban sújtja őket megvetés, hátrány, ami ellen ők kiállnak. Így lesznek hősök és feddhetetlenek, bírálhatatlanok. Így lesz morálisan helyes áldozatnak lenni.

Tényleg szar nekik, de nem azért, mert valaki vagy valami elnyomja őket.

a szegénység, a túlhajszoltság és az elhízás a mai világban gyakorlatilag elválaszthatatlan problémák

(Luca megint) Erre hivatkozni a lényeg megkerülése, emellett a szegények döntési szabadságának és ágenciájának lekezelő megkérdőjelezése, a fejük fölött való okoskodás. Külön vicces, hogy belvárosi bérleményéből, talpig sminkben hangoztatja (magára érti: azért eszik annyit, mert épp a búslakodás az életstílusa, túlhajszolja a heti egy cikk, és idén nem keres olyan jól, mint tavaly – de így is kétszer annyit, mint te, olvasó).

Ez egyenesen zsarolás, “miattad vagyok depressziós”:

A folyamatos ítélkezés és megvetés pedig nemcsak egy ember mentális egészségének tesz rosszat, de mérhető akadályt jelent az életünk számos területén, ami erősen roncsolja a túlsúlyos emberek életminőségét (sok esetben jobban, mint arra pár pluszkiló önmagában képes lenne).

Hát még együtt harminc kiló és a megvetés…!

Kell-e segíteni a kövérségen?

Ha nem is baj, akkor minden hepi, nem kell segíteni. De a lucai beszédmód egyszerre kér arra, hogy ne vegyem észre (nyom: rossz ember vagyok, ha ítélkezem), és arra, hogy segítsek (segítsen a társadalom, hogy neki könnyebb legyen). Akkor mégis baj, ő segítségre szorul? De akkor miért nem néz szembe vele?

Az az állítás, hogy a kövérség is csak egy testverzió, és nem feltétlenül egészségtelen, sima hazugság, a legártalmasabb fajta. Nem részletezem, bornírt lenne, csak annyit, hogy látszik is: a fájdalmas sántikálás, nehéz, sóhajtozós mozgás mindenképp.

És: érzékelhető a frusztrált düh. Dögöljön meg mindenki! Az is, aki elnyomja őket, például elutasítja az álláspályázatukat, mert kövérek (nyilván), vagy aki túl keskeny székeket tesz a nézőtérre (!), de az is, aki ír a fogyásáról, örül neki, vagy beszél a saját kövérsége pokláról, az önáltatásról. És az is, aki soha nem is volt kövér. Mindenki.

“Nem kér arra”, én biztos vagyok benne, hogy jobban éreznéd magad, csak hát #klíma, #pénztárca:

Persze nem kérek arra senkit, hogy hízzon meg, és egyetértek azzal is, hogy az egészséges életmódot mindenki számára megfizethetővé és elérhetővé kell tennünk.

“Tennünk”: feladatkijelölésbe rejtett kifogás; oldja meg a társadalom. (Hasonló volt a 444 “fogamzásgátlási szegénység” cikke.) Értsd: neki, Lucának, nincs arra pénze. Én úgy tudtam, a kevesebb élelmiszer kevesebbe kerül.

Döbbenten ül amúgy a sok wmn-olvasó anya: azért sóhajtozhatsz a kirekesztésen, nassolgathatsz, idegesítheted fel magad a tiktokon, kislány, és az egészségedet is azért veheted semmibe, mert nincs ki miatt felelősséget vállalj, aki után rohangálj. És: lesz-e egyszer? Depisen, a várható meddőségi problémákkal? Vagy: nemszülünk, z-generációs menőszex, klímaszorongás? A drámákon túl van-e Élet?

A kövérség annyiban ront a jellemen, hogy szégyenkezést, frusztrációt okoz (nem a társadalom, az ítélet, hanem a kövérség). Lesegetsz másokat, ki nem kövér, ki hogy fogy le, ki mit vesz föl. Van, akit ez gonosszá tesz. Ront a lelki egészségen is. A fogyókúra – önmagában – nem ront, hanem összeránt. Megszorítani, komolyan fogyózni csak annak kell, válságkezelésként, aki már nagyon meghízott.

Az is kérdés: mivel segíthetnénk kövér embertársainknak? Ezt nem is értem. Abszurd önteltség másokra róni, hogy segítsenek. Mindenki küzd a saját problémáival. Ha viszont bárki segítséget vár a közösségtől (államtól, intézkedésektől), akkor félre kell tennie azt, hogy neki a kövérség joga, személyes szabadsága, védendő állapota (mint a rassz, a nem). Vagy individualizmus van, te így vagy szép, és akkor oldd meg, anyukám, vagy kéred a közösség erőforrásait, de akkor elfogadod a fő állítást, hogy káros a kövérség, segítségre szorulsz, és akkor fel kell adnod a zabálási-tunyulós-énígyvagyokszép önrendelkezésedet. És akkor nem sértődgetsz, hanem együttműködsz. Nem tagadhatod, hogy szar a kövérség (gyakorlatilag a központi problémád).

Melyik legyen, mondd? Az első van, nyilván, a második diktatórikus. Ezért nem segít a társadalom. Mert az életed a te dolgod. Minden felelősségével, szabadságával.

Kemény ez? De miért írtok ostoba cikkeket? Hogyan ne háborodjak föl? Én azt mondom: csak a tisztánlátás, néven nevezés segít a 21. század jellegzetes, mocsárszerű problémáin.

Kérdés: Miért baj az, ha valaki a személyes problémájából önfelmentő, felelősséghárító, permanens hisztit csinál? Inkább csak vicces és idegesítő. Én átlátok ezen a narratíván, és kártékonynak tartom.

Az a baj, hogy a frusztrációalapú hadakozás, sértődöttség igazolást nyer az elnyomottsági dumával, az olcsó politikai rizsával, a két perc google alapján citált, rém felületes “kutatásokkal”, hogy a kövérek hány százaléka szorong az “előítéletek” miatt, és eszik többet, ha megszégyenítették. (Még mindig a te problémád, ha túleszel. Bármi is az oka.)

Mi a célom azzal, hogy erről évek óta (és most újra) beszélek? Bántani akarok tán, ezt élvezem? Nem. Nekem a célom (okom! indíttatásom!) az igazság kimondása. Ami kinek sérelmes? A kövér embernek? Dehogy. Annak, aki keneget, szót csűr.

És: hogyan lesz abból kvázi politika, követelőzés és nyomásgyakorlás, morális zsarolgatás, hogy valaki kövér?

Továbbmegyek, és talán ez a lényegi kérdés, nem az, hogy “miért baj, ha valaki kövér” és nem is az, hogy “miért várom el, hogy ne bántódjon meg a diadalmas beszámolóimon”:

Baj-e az, ha valaki tömeges elérést, azaz pódiumot kap ahhoz, hogy a személyes sértettségét, frusztrációját politikai állításként terjessze, áltudományos szósszal?

Igen, baj.

A felelősséghárítás a baj. Az ilyen beszédmód csepegtetése, a normalizálás, a hamisság. A vádaskodás, a sértődött “én bírálhatatlan vagyok, mert áldozat” álláspont. Hogy ezt nem röstelled, az a baj. Hogy mindig érzéseket kell kímélni! Elterelődik a hangsúly az erőt adó történetről, a megoldásról és a lényegről.

Én amúgy benne vagyok, hogy “ne szégyenítselek meg”, mert az nem segít. Segítsek?Elakadtál, hát segítek én, de akkor rám hallgatsz, fizetsz érte, edzel, nem magyarázod meg, hogy nem edzel.

Én azt mondom, még mindig olcsóbban megúszod, túlevésestül, ha csak elfintorítom az orrom. (A kifogásaidon.)

Tiktokozgatás, fesztivál, állandó mentális gimnasztika, szereplés, vakációirigység, mindez szüntelen nyavalygás közepette (legalább élvezné!), ez az életforma számomra elképzelhetetlen, a Maslow-piramis havas csúcsán. És mégsem ő vállal felelősséget, hanem előadja a kirekesztett, prekár szegényasszonyt, akit diszkriminál a boldog többség.

*

A kedvencem ez is, az elhappolás, szinte a gyilkosság vádja, igazi erkölcsi kőbunkó, spriccel a könny és a takony:

És tudom, hogy ezután sokan támadnak majd azzal, hogy ők nem tudnak olyan embert tisztelni, akit nem érdekel az egészsége, de amikor az általuk bálványozott celebek vape-pel a kezükben mennek a vécére, egy kisebb konténernyi drogot elfogyasztottak fénykorukban, és életmentő gyógyszereket happolnak el beteg emberek elől, csak hogy megőrizzék „lánykori alakjukat”, erősen megkérdőjelezném, hogy ez valóban az egészségről szól-e, vagy inkább csak ezzel takarjuk a mérhetetlen, belénk kondicionált gyűlöletet a kövérséggel szemben.

Ez régi vesszőparipája Lucának, úgy általában kéri a Kövérfób, Fogyózó Divatcsajoktól, hogy legyenek tekintettel a többiekre. Mintha a készlethiány az ő bűnük lenne. Közben nem tudhatjuk, miért nincs elég gyógyszer, erről nincs adatunk. Ha valóban az önző fogyózók miatt, akkor viszont ki és milyen alapon állítja, hogy pont nekik ne járjon, nekik nem fontos a fogyás, és ki halt meg, miről beszél ez a nő? (Az első ilyen pánikcikk óta új szabályozás van: már felírható sima fogyásra is a hatóanyag, de továbbra is készlethiány van.) A lényeg, hogy számszakilag nem jön ki: nagyságrendekkel több IR-es és cukorbeteg szorul az Ozempic satöbbire, mint ahányan a trendet követve, vastag pénztárcával a magánorvosnál sunyiban felíratták volna. Valószínűbb, hogy egymás elől “happoltátok el”. Kb. kétmillió hazai érintett beteg van, szemben pár száz hiú-gazdag csajjal.

Pontosan ismerem a Beauty and Misogynyt, az összes klasszik feminista érvet. De rendszerkritikának e témában nincs helye, mert nem a fitnesz, az egészségmánia a milliárd dolláros iparág, hanem a kövérség, a túlevés, addiktív túlfogyasztás, kütyüje ragadt tétlenség és a kamu fogyókúrák, tűzoltások. Ahhoz kell az ideológia: nem véletlenül Amerikából jön a fat liberation meg az elfogadósdi, a benne tartó kifogások, a jóemberkedő beszédmód. És ezért cél, hogy legyen kirekeszthető, ne számítson politikailag korrektnek az, aki a kövérség pokláról, a kapcsolódó médiabeli hamiskodásról beszélni mer.

Nem is két oldal van: bután fogyózó, ítélkező gonoszcsajok vs önmagukat elfogadó, felvilágosult, védendő kövérek. Nem fogadom el a dichotómiátokat. Épp annak bizonysága a blogon látható történetem és sok száz csatlakozó nő elmúlt pár éve, hogy edzeni, testtel törődni nem csak felszínességből, külsőségek miatt lehet. Nem az alak, nem. Habár, az is. De főleg életerő, kúlság, várható szép öregség és jellemfejlődés.

Végül: nem a férfi (patriarchátus) és a szépségeszmény az ellenség (az ok), hanem a rendszer, városi élet, az elkenős magyarázatok, az elidegenedés, az unalom, a lehúzó lelkiállapot, a testi romlás. Amely passzív életmódban rohamos, és nem is mindig visszafordítható. Pedig mindezt egy alig 22 éves nő írta. Az idő a legnagyobb érték. Nagyon meg fogjátok bánni, hogy szembenézés és cselekvés helyett hisztiztetek. Micsoda luxus, hogy nem érted még, mekkora kincs az egészség! Felszínesség, my ass. Az is milyen, hogy a kövérpártoló cikkeket ontó, fesztiválozó csajok, a ducimodellek aggályoskodnak szempilla- és ruhaügyben, költenek erre százezreket, meg görcsölnek, hogy elég szépek-e a filteres fotón, nem én, akit a hasizmom, a futóverseny-nevezésem, a nyugalmi pulzusom meg a gyerekeim sportra nevelése érdekel. De mit van mit tenni, szar ember vagyok, leragadtam a testen, és ítélkezem, miközben ő nem tehet róla. A morálisan a kövérség a helyes, a csakazértsem fogyózás, és az csak pár kiló plusz “hús” (bár hús lenne…), ő a lényeget, az egész embert (önmagát, nagy szeretettel) nézi a történetével, kontextusával. Nem ilyen felszínes, mint én…!

*

Ebben a szövegben nincs szó a saját testemről, az épségért-szépségért tett jelen erőfeszítéseimről. Az életmódom már meghaladta a kezdeti ujjongást, nem cél a friss-naiv örömhír-hozás mások üdvéért. A hasfotók is csak illusztrációk, 2014 és 16 között készültek (noha épp most is kockahasam van, de ez változékony állapot). Ez az a poszt, amiben már nem “könyörgök” az elfogadásért, nem teszem ki úgy magam, a kételyekkel. Régebben ugyanis jellemzően bocsánatkérve írtam: higgyétek el, nem vagyok felszínes, a sport, a tudatosság hatalmas öröm és lelki gazdagodás! Mire elkezdtek KÖVETELŐZNI, hogy nekik nem öröm, én hazudok, biztos nekem sem öröm, illetve mondjam meg, nekik hogy legyen öröm. Olyan intenzíven, hogy csak néztem: hát kitek vagyok én, micsoda poklok vannak itt?! Mert nem voltak ügyesek, fájt már mindenük, féltek tőle, illetve nem gondolták soha komolyan, csak a látványos eredmény kellett volna. És használtak. Vagy nekem mutogatták a még jobb sportolást kínosan rivalizálva. De én nem vagyok terapeuta, sem edző, eztán csak a kártékony hazugságot leplezem le. A sok év után világos, hogy nekem nem kell magyarázkodnom, igazolnom magam, és hogy mindenki bebukott, aki a “sportmániám” miatt balhézott, áskálódott. Ez pár (tucat) ember, de igen megviselt.