Meg vagyok én verve ezzel a bloggerséggel azért. Legyen ugye énblog, személyes, de ne legyek “önző”, “önigazoló”, amúgy meg kit érdekelnek az én egyéni ügyeim? Írjak a közállapotokról, váltsak világ, de ne okoskodjak arról, amihez nem értek, ne legyek megmondóember. Felszínes se legyek, de legyek szórakoztató, és én miért nem reagálok a “fontos hírekre” dohogva “társadalmi felelősséggel”? (Hát mert az primitív. Nem szeretném, hogy rángassák a figyelmemet, nem szeretek ráharapni a kattintásvadász témákra, amelyekről mindenkinek van véleménye, és mindenkinek ugyanaz. Bárki képes fodrászszalonstílusban szörnyülködni, hogy mi van már megint, ehhez én nem kellek.) Legyek értékalapú, de ne ítéljek. Legyek toleráns. Értsem meg azt, aki túlsúlyos, éhezik, vegán, keresztény, kicsit jobbos (vagy nagyon, de kicsitnek mondja, vonul), aki traumatizált, abortuszra megy épp. Köt az is, hogy anya vagyok, értelmiségi, magyartanár, feminista, balliberál, polkorrekt… ez mind.
Na, akkor azt írom, amit gondolok, és lesz benne nem-píszí is.
Azt gondolom, hogy feltűnő, ahogy sok-sok hiperintellektuális ember ugrik a testtémára. Nem véleménye van, hanem ugrik, és meglepő felszínességgel, szöveg-nemértéssel azt hiszi:
aki testről beszél, az a kinézetről beszél,
ami ugye felszínes. Fel sem szabad vetni, mert már a negyedik szónál egyformán és élesen reagálnak. Őket ne basztassák, de másokon vígan gúnyolódnak, és élvezik.
Szemezgetek és reagálok.
1. Pintér Tibor. Ezt a felháborodást tűnődve szemléltem: a városi, értelmiségi nők között virálisan terjedt, hogy jaj, de vicces ez, mármint Pintér Tiborra nézve. Szerintem meg nem, hanem az újságíró volt méltatlan a szakmájához. Bizony tévedtek a röhögcsélők: Pintér Tibor észrevette, hogyne vette volna a cukkolást, ennyire nem hülye, csak nem vette fel, és válaszul kimondott egy-két fontos összefüggést. “Tenya” is egy Berkikrisztián, vagyis oda van téve nekem, hogy utáljam, és én ebből nem kérek. Nem utálok senkit vezényszóra.
Miért is utáljuk őket? Mert csak. Egy erre alkalmas férfi, hiú majom, trashceleb, olyan műsorok szereplője, amelyeket lenézünk, de nézünk, ráadásul a zavaros párkapcsolataik, a csajuk, annak a kinézete, reakciói… és ezek szereplőit törvényszerűen utáljuk. Aztán: huszonéves csajokat hajt, ehhez van ideológiája is, mi meg már negyvenesek vagyunk. Jól kitölthetjük rajta az indulatainkat – csak hát… bár mi magunk lennénk egy kicsit jobb viszonyban a tükörképünkkel és a partnerünkkel.
Pintér Tibor állta a sarat és nem vette fel a kicsinyes, szakmaiatlan genyózást. Katz Dávid nem professzionális. Ha én elhízott, sztereotipikusan belterjes-pesti újságíró lennék, bizony nem rohannék bele a faszerdőbe nyitott szájjal, hogy az izmos népnemzeti lovasistenen gúnyolódjak intellektuális gőggel, közös fotók mellett. Hanem vagy érdemit, szakszerűt kérdeznék (és ha fitneszről is, akkor utánajárnék, hogy miért szokás olyan alacsony bugyiban lenni, vagyis a hasizom egész hosszát megmutatni), vagy hagynám a francba az interjút, de mindenképp szem előtt tartanám, hogy ha magam nem vagyok túl menő fecskében, akkor ne tűnjek frusztráltnak.
Bizonyára túl sokat vagyok kidolgozott testek közelében, és ehhez alakult már a látásmódom, de nem tudtam nem gyanítani, hogy a facebookon fikázók többsége is igen rosszul fest fürdőruhában, miközben Pintér Tibornak valóban világszínvonalú a teste, és ő sem azt állítja, hogy az ógörög filológia doktoriján dolgozik. Az esztétikus fizikum egyébként kemény teljesítmény, negyven fölött pláne. Aki ezt nem tudja, aki nem tette bele a melót, ne fölényeskedjen, mert ki találom röhögni.
Teljesen igaza van Pintérnek abban, hogy a színészek munkaeszköze a testük, abból élnek, és csak kis hazánkban ekkora botrány ez. Vajon az intenzív sportolásból miért mindenki a külsőt látja? A minap együtt szaunáztam a szokott úszóintézményben egy kedves, egyébként vékony alkatú színésszel, aki partnere volt a művész úrnak valaha. Megbeszéltük, ki mindenki jár ide, és mondta, hogy a művész úr hiú (értsd: nem hízott el, ápolt, hetente többször sportol). Igenis, a nagyszerű Gazsó György és a zseniközeli Csuja Imre rosszabb színész attól, szerepkörét, lehetőségeit, színpadon tölthető idejét (perceit, óráit és éveit) és teljesítményét rontja azzal, hogy nem bírja szuflával. A feledhetetlen epizodista, Vásári József pedig augusztusban halt bele, egész fiatalon.
2. A kinézetnek semmi köze a jellemhez? Erin Simmons nevű, amerikai, igényes és természetes fitneszlány cikke: Loving your body in actions, not words
Whatever you look like on the outside, whatever body type you may have, does not change what’s on the inside. Your value as a person is unrelated to your appearance. People with beautiful souls do come in different shapes and sizes…
Erin már az írás elején védekezik, nehogy felszínesnek, testmániásnak tartsák. Én már ezzel is vitáznék. Mert az appearance maga az egészséges test állapota, főleg egy ilyen vadvízi csaj esetében, mint Erin.
Nothing looks as good as healthy feels. Mondja az átírt mém. Én régóta csak azt látom szépnek, vágyott állapotnak, ami egészséges, arányos, jól működő, nem rontott, és ezért nem igénylem a feljavítást, szempillákat, pózokat, ezek idegesítenek is. Ez az öregedés jeleinek elfogadását is jelenti, mert annak ellenében erőszakoskodni sem egészséges (pl. hormonpótlással vagy plasztikai műtétekkel).
Csak jó forma van egyébként. A tökéletes test gyötrelem, és csak fotón létezik. Ó, a csodaszépre kentek, a fifikás dresszben, tűsarkúkban meresztők, akiknek a teste semmilyen sportteljesítményre nem képes! Nemhogy nem lettek jobban tőle: pont a fitneszbe betegedtek bele. Elcsúfult bőrüket lekenik, erőszakolt implantátummal “szexik”, szarrá manipulálják a fotóikat, hormonokkal fogynak le – eközben egészséget hirdetnek. Egész nap ott lézengenek és pletykálnak a gymben, és a facebookos expozéikban testképzavaros, versenyzői eszményeiket erőltetnék olyanokra, akiknek van hivatásuk, gyerekük, más érdeklődésük. És mögötte a hiúság, egózás, pénzvágy. Ami a mainstreamban bombatestnek számít, az nagyon gyakran széthajszolt, tönkretett, terméketlen test.
A páváskodó, szépre satírozott verzió mutogatása, a lájksóvárság torz lelket, kisebbségi érzést, külső kontrollos személyiséget rejt.
Igenis van összefüggés test és lélek között. Hogyne lenne, mindkettő biokémia. Krónikusan kialvatlan, nagyon beteg, fájdalmakkal küzdő, esetleg megkínzott embernek megszűnik a jelleme, például.
Békésebb összefüggések: a sorsára hagyott test zűrös, halogató, gyenge lelket takar, annak a következménye. Ön-nemszeretés, szorongások, pótcselekvések, kavar.
A sorsára hagyott test ráadásul frusztrációt is szül, önigazolási kényszert, agyalást, mások nézegetését, vádakat, beszólogatási kényszert, és rosszabb emberré tesz. Sok csúf, ezt nehezen viselő, fontoskodó, önigazoló, elromlott jellemű ember szólt már be nekem.
Az eltitkolt zabálgatás, romboló evészet is torzít lelkileg, és minden, ami függőség, szégyen. Hazuggá, manipulatívvá tesz.
A “nem sikerül, hiába próbálom” hasonlóan jellemet rongál. Az egész élet harccá válik. Lefogyós fogadkozások, ide-oda kapkodás, kiszervezés, gurukövetés, fellángolások, összeomlás, düh, ide-oda csapódás, “hátha ez segít”, mások hibáztatása… Hihetetlenül más érzés csinálni, komolyan venni, nem leállni, mint pusztán vágyni valamire, tervezgeni. A tett felnevel.
A szex is ide tartozik. Aki nem tapasztalta meg soha a diadalmas nőséget, a felszabadult meztelenséget, tengerbe szaladást, azt az elemi élményt, hogy nézd, milyen szép vagyok, aki szorong, hogy mit szól a testéhez a másik, aki takaró alatt, homályban szexel, továbbá aki nem válogathat, mert csak az akad, aki akad, és meg kénytelen alkudni, az olyan hiánnyal küzd, ami nehezen ledolgozható, és a személyiségét a legmélyebb rétegeiben érinti. Ők lelki mozgássérültek. Mindez kamasz- és kora huszonéves éveim élménye: be kell érnem azzal, aki jut, így ki se derül, milyet kívánnék, sőt: milyen kívánni. Soha nem lehetsz önfeledt, nem dönthetsz. Nem a másik vágya a megváltás, erre hiábavaló várni, hanem a saját önbecsülésed.
Tehát szerintem nagyon is széles átjáró van test-testi közérzet-látvány és lélek-jellem-attitűd-motiváció között.
3. E poszt a kommentfolyamának a dinamikája. Én itt (rég volt) szinte-tényeket írok, de nekem estek, mert addigra már e szűk, egymáshoz átjáró kommentelői közösségben én lettem a nők árulója. Soha a külsőm és énmegélésem miatt engem nem basztattak, csak amióta kipattintottam magam.
Az igazi értelmiségi szemérmes a kinézetével kapcsolatban. A linkelt poszt alatt ezt írja egy megkapóan értelmes fiú:
…hiába néz ki úgy egy nő vagy egy férfi, mintha reklámplakátról lépett volna le, ha egyszer nincs rendben emberileg, nem felnőtt, nem működőképes, akkor nincs történet. ezen viszont nem lehet a konditeremben meg az életmódmagazinokkal dolgozni. tök mindegy, hogy mik a méretei, ha lehetetlen együtt lenni valakivel.
ha meg valakivel jó, akkor nem méricskéljük, szerintem aki így áll a partneréhez, az nem szerető, hanem hentes.
Jól hangzik, ugye? Alteriskolák osztályfőnöki óráira és cserkésztáborok esti tüzei mellé való. Pedig ez egy hamis dilemma: a kisportolt testű, ám emberileg nem rendben levő partner mítosza (mígellenben akit nem zavar az elhízás, az mennyire mély, eszes és teljes lény!).
Nem kéne erre használni a feminizmust. A kommentekben egyszerű, örömteli, nem káros tevékenységeket és jellemzőket olyan ocsmány szavakkal illetnek, hogy egyértelmű: ez frusztrált védekezés, ráadásul egymást hergelve a “felszínes” kommentelő ellen. Nehogy megzavarja valaki a nagy nehezen összetákolt énképüket…
Tök mindegy, hogy mik a méretei, ha lehetetlen együtt lenni valakivel. Viszont ha együtt lehet lenni valakivel, akkor nem mindegyek a méretei.
Felsejlik a gyönyörű alakú, ám emberileg zavaros lány, akit ő kidobott, akivel “nincs történet”. Beriaszt a detektorom: ez itt a “nem is kéne” (savanyú a szőlő) érv, és ez nem más, mint frusztráció, hiszen az olyan csajok szóba sem álltak soha (elhízott) hősünkkel. Voltak fantáziák, volt hátha, meg volt visszautasítás és nem-annyira-matyóhímzés lánnyal beérés, aki de bezzeg emberileg. Élesen, megkapóan ír, és tapsol hozzá az összes dundi olvasó.
“Ha valakivel jó” – van, hogy attól jó vele, hogy kívánatos. A bőre, a formái, a szaga… felpezsdít. Aki vonzó, annak nem kell extrán jó fejnek lennie, elég, ha egyszerűen önmaga. Én sok mindent megbocsátok annak, akitől elgyengül a lábam. Tudom, ez igazságtalan, pedig csak arról van szó, hogy nem kell külön igyekeznie, mert vonzó. Akinek nem a teste, szexuális vonzereje az erőssége, az teper másban. Ismeritek ezt, aki nagyon igyekszik, megtervezi a randit, a gesztusait? Azért csinálja, mert nem lehet önmaga, nem elég vonzó. Akinek van elég erőssége, az le tud lazulni, nem is agyal ezen.
És igenis, nagyon sok mindenen lehet a sporttal dolgozni. Például önismeretet szerezni, kitartást, fegyelmet, tudatosságot és önreflexiót gyakorolni. Leszarni végre az átkos örökséget: az elpuhult intellektuellség bevett, alig felismerhető és nehezen bírálható elvárását, miszerint az a mély, ami… szarul néz ki.
A “mélység, emberség” érvelésre ráharap mindenki, aki érzi, hogy nem felel meg a standardnak, de annyira nem független lélek, hogy leszarja a standardot. Mindenki, akit a külseje miatt utasítanak el (vagy így éli meg). Aki látja, nézi, ítéli mások kinézetét, ha jobb, mint az övé. Aki tudja, hogy kezdhetne ő is a testével valamit, de lusta. És ők szarul vannak. Ezen nincs mit ragozni.
Már az is vádaskodás, hogy x kommentelőnek nincs ideje edzeni, mert ezzel henyének állítja be azt, akinek az edzés a lista elején van. Sorozatfüggeni, barátokkal lógni, netezni, bevásárlóközpontban bolyongani, minden apróságért anyuhoz felugrani, naponta lakomákat főzni, távoli rokonok apró-cseprő ügyeiben buzgólkodni, vagy órákig telefonálni legitim tevékenység. Nem szól be rá senki. Csak az edzésre.
És van az, aki mellett elhanyagolja magát a párja, és már nem kívánja. Meg aki elhagyja magát, és őt nem kívánják. Ilyenkor az a fájó, hogy az elején, meg az esküvő előtt még mennyire akart tetszeni, csinosította magát nekem. Most meg mintha büntetne, tesztelne, hogy “így is kellek?” Vagy ügyes intézkedés, hogy ne is akarjak már vele, mert ő nem akar, de összetartozunk már garantáltan… Erre én is beleszeretnék valakibe, aki igyekszik, aki tetszeni akar, akinek csillog a szeme.
Elakadt házasságokban igenis gyakran egy váratlanul jól kinéző harmadik lobbantja be a krízist. A válófélben levők gyakran panaszolják, hogy nem volt a másikban életöröm, befordult, elhízott. Ami lehet következmény, de az biztos, hogy ha nincs kedved törődni magaddal, ha kifogásokat gyártasz, ha nem érzed, hogy tehetnél magadért, akkor baj van, bármi is vezetett idáig. Az életöröm és az elevenség pedig arra sarkall, hogy a testeddel is törődj, élvezd a testi létedet.
Az önelhanyagolás, a depis hízás egyébként a kismamaszindrómával, jár, később pedig a negyvenes nők meghökkentő, ún. “kirepültek a gyerekek” elrosszfejesedésével jár.
*
Nekem fontos a test. Mindenekelőtt azért, mert felszabadultság, nevetős. Örömforrás lett, már egy hétköznapi hajnalon is, az edzésélménytől meg… hajaj. Döbbent, mély megértés: a test nem bűn, nem baj, nem kolonc. Az én örökségem a keresztény bűntudat. És most a fölös önmarcangolás, lelkiismereteskedés, moralizálás ledobása. Emlékszem, mennyire akartam mondani én is, amit illett. Hogy sokfélék vagyunk, a szépsg belülről fakad, és sokféle szépség van. Most meg azt gondolom: az a szép, aki szép, de megtehetjük azt is, hogy hagyjuk a fenébe a szépségtémát. Csak ne maszatoljunk.
Biztos, mély megértése annak, hogy nem csere történt. Nem adtam a lelkemet a testért, én maradtam én, és ráadásként lett ez az intenzív, izgalmas, élettel teli élménycsomag, amelyben megélem, hogy felnőtt vagyok, erős vagyok, eredményes, és hogy jó tükörbe nézni, jó érzés öltözködni, nem tudom annyira elszúrni, mint régebben, és szeretem, ha megnéznek. Eközben semmit nem sérült az igényességem, intellektuális hajlamom… de milyen hülyeség is ez, miért sérült volna? Ezt a vádat a frusztráltak találták ki, védekezésképpen.
Mély önismeret. Tudom, milyen út volt, mi minden szegélyezte, mekkora meló az, ami összegződik most a testemben. Oda merek nézni végre rá, látni a maga valójában. Nem bánom, hanem érdekesnek tartom a kis esetlegességeit, hibáit, nem akarom kizárólag előnyösen prezentálni. A munkát, a verejtéket, az eksztázist mutatom meg a fotókon, néha a mozdulat szépségét, örömét. Pontosan az a különbség a mainstream fitneszfotók és az amatőr, sportot élvező, nem-bánom-ha-vastag reprezentációk között, ami a pornó, a mesterkélten ránctalan, behúzott hasú, esztétizáló szexmímelés és az igazi, csatakosan ajzott üzekedés között.
A szépség egészség, de én az egészséget szigorúan értem, nem a “nincs nekem semmi bajom (még, mert nem nézettem meg és nem figyelek a jelekre)” köznapi értelmében. Én a kirobbanó, intenzív működést, a fejlődést, a mély örömöket, a fájdalommentességet gondolom egészségnek.
*
Adós maradtam egy válasszal a kommentfolyamban, mert nem néztem már vissza. Igen, lehet a kötőszövetet edzeni, feszesen tartani. Hideg-meleg hatásokkal, szaunával, jégszaunával, hidegedzésekkel, dörzsöléssel, hajszálerekig ható turbókeringéssel (sport, intervall). Tiszta étkezéssel, salaktalanul, és sok vízzel. Ketogénnel, mert az éhezést imitáló, ám teljességet jelentő állapot megeszi azt, ami nem kell, minden sérült sejtet, szükségtelen bőrt.
csak az olvassa. én szóltam 
Nekem kellemes meglepetés volt, hogy pár hete a férjem teljesen magától úgy döntött, ő is sportolni fog, és azóta is. Pedig soha nem basztattam. Én jó ideje járok edzeni, meg is látszik, és szerintem rájött a maga kis eszével, hogy kurvára nem lesz jó vége, ha én gecire jól nézek ki, ő meg egyre pohosabb és egyre jobban elereszti magát. És még csak nem is hibáztathat a végén senkit sem, magán kívül.
KedvelésKedvelik 1 személy
Miféle sport? Fogynia kéne?
Te sokat alakultál?
KedvelésKedvelés
Elkezdett futni. Csinálja is rendesen. Én sokat alakultam, de ennek a nagy részét csak én érzem, illetve a férjem:-) Pár kilót le is adtam, de inkább erősebb, feszesebb, strapabíróbb és jókedvűbb lettem. Neki hasból kellene fogyni, nem is kicsit, de menni fog neki. Már tettem rá pár célzást, hogy ha ilyen szépen belejött, esetleg itt-ott izmosodni nem akar-e, mert azt én csípném:-)
KedvelésKedvelés
Engem is a napokban ért ugyanez, igaz , más okból.Most vagy beszart hogy jobb csaj leszek (valószínűtlen, mert sokkal jobb a genetikája mint nekem, én heti hat hét óra sport mellett is dagi vagyok hozzá képest) vagy (ez a valószínűbb) ciki lett az én energiával teli, fáradhatatlan testemmel összehasonlítani a magáét.
Nagy égés amikor én gond nélkül fogócskázom gyerekkel ,ő meg liheg utánunk mint egy hetvenéves. Nagyon ciki amikor rájött, hogy merev a háta mint egy öregemberé, semmi rugalmasság nincs benne negyven éves korára.
Most nagyon nagy ajándék nekem, hogy nem dohányzik már egy hónapja, és hogy ő is visszatért fiatalkora sportjaihoz, és figyel a testére.
KedvelésKedvelik 1 személy
Jaj, majd beszéljük ezt meg. Örülök! (A te “dagiságodra” az étkezésben lehet a megoldás.)
KedvelésKedvelés
Jaja, nekem a szénhidrátfüggésemmel van dolgom, ez egyértelmű. De nem is áltatom magam, tudom, hogy az ok a hűtőmben rejlik. Egyszer ennek is eljön az ideje.
A jóga nagy örömforrás lett, ahogy inkább húzok a dinamikusabb irányzatok felé, úgy fejlődök egyre jobban testileg, a lelki részéről nem is beszélek. Nincs alváspara, kényszernetezés.
KedvelésKedvelik 1 személy
“nem rohannék bele a faszerdőbe nyitott szájjal”
Ez annyira tetszik, hogy használnám, amennyiben más is használta már máshol, de ha ez így ezen a blogon szerepel először, akkor legyen copyrightos, és csak pontosan, forrásmegjelöléssel idézem 🙂
KedvelésKedvelés
És ez az, ami nem: Lobster egyik kommentelője. Ott jelezni az igényt! 🙂 De nagyon pontosan kell használni ezt is.
Amikor szóltam fordulatok lelopása miatt, az nagy ellenállást és hisztériát, értetlenséget váltott ki, és félre van értve: nem arról van szó, hogy ne használja senki azt a nyelvi fordulatot, amit itt olvas, hanem hogy ha nagyképű, nem túl nívós blogot, kommentelést létesít, amelyen aztán ilyen innen vett nyelvi eszközökkel szid engem, az nem annyira etikus.
KedvelésKedvelés
Nem olvastam a lopós posztot (vagy már nem emlékszem rá), csak úgy vagyok vele, hogy még az ocsmány, de egyben találó metaforák esetében is érdekel az eredeti szerző kiléte, mert ami találó, az megérdemli, hogy ne lopjam el csak úgy 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Van egy általános Ne lopj! policy a fejlécben, a kép alatt. Az évek alatt igen sokan megkívánták a blogolást, néha egészen pofátlanul.
És volt az egyik Blogger válaszol alatt egy nagyon támadó komment erről, hogy miért gondolom, hogy minden az enyém. Nem gondolom, de sok eredetit találtam ki, és majmolni, szó szerint felhasználni nem okés.
KedvelésKedvelés
Sok találat kijön rá, már eléggé bevett, de azért újabb, alter szleng.
KedvelésKedvelés
Elég ocsmány egy metafora amúgy, csak annyira láttató…
KedvelésKedvelés
Van egy fontos aspektusa ennek a szépség-egészség vonalnak, amivel a poszt nem foglalkozik, és igazából még nem nagyon láttam sehol sem. Én mondjuk 20 és 25 között kirobbanó formában voltam mondjuk magamhoz képest, elég sokat mozogtam is, föleg bringa, futás, kirándulás volt sok, erdöben, terepen. Ezt csak azért írom, mert nem megfelelési kényszer volt emögött, hanem egyfajta belsö robbanékonyság, életöröm, olyasmik, amikröl Éva szokott írni. És ekkoriban elég mindennapos tapasztalatom volt, hogy folyamatosan beszólnak, néznek (mustra), rosszabb esetben megfogdosnak, néha egészen durván, fényes nappal a belvárosban. (Bp.) És öszintén szólva most – 40 évesen – nem vágyom arra a testre, és föleg nem arra a lelkiállapotra,h közkincs vagyok. És most már szép kövér vagyok, hálaajóistennek. Nem teljesen azért, de az érzésem nagyon erös, h az oly nagyra tartott szépség (nem a mükörmös verzióról beszélek) egy elég kiszolgáltatott állapot.
KedvelésKedvelés
Szerintem az a kor es a jó test együttállása miatt lehetett. 40 évesen a legbombatestűbb nőt se tekintik közkincsnek. De a harmincast se.
Én elég szép huszonéves voltam, valóban van egy ilyen “közkincs” faktor, rossz közegben ez kínos is tud lenni.
Azóta én is öregedtem, szültem, és bár csak plusz 5 kiló van rajtam a korábbiakhoz képest, már sosem tapasztalom ezt. Más kisugárzás, más ruhák, más élethelyzetek. Pl ma már nem fogdossák a seggem az egyetemi bulikban, de nem azért mert annyival szarabb a seggem, hanem mert nem járok egyetemi bulikba, illetve a húsz éves fiúk nem a harminchárom éves csajokat fogják seggem csapni.
A
Szóval szerintem nem a háj ad biztonságot, hanem kor és az élethelyzet.
KedvelésKedvelik 1 személy
Az evidenciakat a temarol (hogy az lenne a normalis ha soha senkivel nem tortenne ilyesmi, es hogy az aldozat sosem hibas ilyen helyzetben stb stb stb ) nem reszletezem, azt ezen a blogon már megragtuk ezerszer.
KedvelésKedvelés
Igen, ebben biztosan igazad van. És a magabiztosság is idetartozik. Szóval ez most már nem probléma nekem sehogyse. Amit nem tudok, hogy a lányaimat hogyan neveljem, hogy kevésbé legyenek kiszolgáltatottak majd ha ott tartanak.
KedvelésKedvelés
Bocs, de negyven évesen ez már kevésbé fenyeget. Inkább a fiatalok ilyen prédák, és ez is nagyon függ környéktől, fellépéstől, normáktól. És én nem is a szépséget tartom nagyra, hanem a megőrzött állapotú, tisztelt testet. Azért nem említem, mert én nem nagyon tapasztalom meg (nincs olyan munkahelyi közegem, rokonságom). Nem másoknak csináljuk, nem lehet ezt se a világra kenni, nekem ez kifogásszagú. Ugye önirónia az, hogy “hálaajóistennek”? Amúgy jól érzed magad kövéren, ahhoz a mozgékony állapothoz képest? Emlékszem, milyen szar volt kövéren gyalogolni, lépcsőzni.
És ez így marad, mérsékelten, vagy átmeneti állapot a lerobbanás és tovább hízás felé? Sajnos, nem egyenrangú opciók a fittség meg a kövérség.
KedvelésKedvelés
Igen, az igaz, hogy 40 évesen az ember már nem annyira van kitéve ezeknek. De az én tapasztalatom szerint ez nem nagyon függ semmitől ( a fellépésemet nem tudom megítélni – fiatal lány fellépés). Környék: 4-6-os villamos napközben Margit híd budai és Oktogon között, Astoria kora du., esetleg Blaha. Ebben az a nehéz, hogy, ha bizonyos időközönként ez megtörténik, akkor az ember (én) elkezd úgy viselkedni, hogy ez bmikor megtörténhet. Részben oda akarok kilyukadni, hogy nehéz tisztelni az embernek a saját testét, ha az egész társadalom nem tiszteli azt. Aztán már kövérebben ugyanez folytatódik az egészségügyben: hosszas kezelésen kellett részt vennem évekkel később, és eleinte sírdogáltam néha a megalázottságtól, de mivel a kezelés kellett, úgy döntöttem, h inkább a saját testem nem tisztelem, szarom le, mintsem kiakadjak minden egyes alkalom után. Ilyen pozicióból nagyon nehéz nem külső kontrollosan sportolni.
Aztán ott van még, amit a vonzóságról írsz: hogy ha az ember szexuálisan vonzó, akkor könnyebben lehet önmaga. Ennek tulajdonképpen pont az ellenkezőjét tapasztaltam: csúcsformámban olyan szerepelőírásokat kaptam, amiknek nem tudtam és nem is akartam megfelelni. Tulajdonképpen elég boldogtalan voltam sok tekintetben.
Most pedig az van, hogy kb. 1.5 éve rádöbbentem, hogy fenntarthatlan a fizikai állapotom, és ha úgy maradok, akkor nem fogok visszaszerezni egy normális kondit már sosem. A fő motíváció még akkor sem a saját testem iránt i tisztelet volt, sokkal inkább az, hogy azt szeretném, ha a lányaimnak már azok a dolgok rendben legyenek, amikkel én küzdök. (Saját test iránti tisztelet, ha még nem írtam le volna 100-szor.) És akkor azóta szépen fogyogatok és erősödöm is. Nem erőltetett módon, hanem inkább ahogy nekem jól esik. Heti négy mozgás most megvan, 7 kg zsír azért még eltávozhatna. És most jól tartom magam 😉
Bocsánat, ha hosszú lett, jó sok mindent átgondoltam közben, úh. köszönöm a kérdéseket.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én köszi, hogy kifejtetted! Érdekes.
Tehát vadidegenek tapiztak villamoson, utcán?
Én azt gondolom, hogy legalábbis a sokat szidott metoo óta és eredményeként már a huszonéveseket se taperolják, vagy nem annyian.
Az is érdekes, amit a test tiszteletéről meg az eüről írsz. Nem tudom, mi volt a megaláztatás, de nekem a testem szeretete, tisztelete nem azt jelenti, hogy kímélem, óvom, hanem hogy nagyon erős és sokat elbír, van tartaléka, öntudata, nem sérthető. Nekem a test tisztelete nem jelent integritás-sérelem elleni tiltakozást vagy szégyenérzetet, igaz, kezelésem nem volt, csak egy műtétem. De a testemmel való egyben lét azt jelenti, hogy erős, nem féltem, sőt, azt is jelenti, hogy ne tiszteljem a _kényelmét_, hanem merjem kitenni mindenféle nem-civilizációs hatásnak, mert elbírja. Menjek bele a nagyon forró szaunába, extrém hidegbe, ne bánjak egy kis fájdalmat, túlterhelődést, karcolást (mezítláb futás). És van a plazma- és véredás, nekem fontos, hogy ekként adózzak abból, amiből nekem több jutott, nem esik nehezemre.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, h jó helyre fog-e menni ez a komment. Remélem igen.
Szóval igen, vadidegenek tapiztak járműveken. Nem hiszem, hogy a metoo-nak lenne hatása a tapizó emberekre, de azt remélem, hogy esetleg a tapizottakra van. Bennem a kampány tudatosította, h ez nem normális. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a női lét szülségszerű velejárója, mint a menstruáció pl. Lehet szeretni/nem-szeretni, ez van. De a test integritása igenis sérül. (Milyen jó kifejezés is ez.)
Eü: lombik program inszeminációs rész. Előzetes tájékoztatás nélkül (pedig szerintem beleegyezést kellett volna kérni) 8-10 20onéves orvostanhallgató fiú nézi végig teljesen közelről a jelenetet. Röhögnek, bunkók. Legalábbis én így észlelem, közben sírok. Dilemma: gyerek vagy testi integritás. Válasz némi tépelődés után: gyerek. Testi integritás jelentősen sérül. Nemcsak ekkor egyébként, de ez volt a legdurvább. A lélek otthagyja a testet ilyenkor, és nekem szerencsém volt, mert ez az otthagyott test tette a dolgát: terhes lett, kihordott, stb. Csakhát nem volt az enyém. Innen vissza az örömsportba azért nehéz. És annyi még, h nekem remélem menni fog, de én viszonylag jó körülmények között élek most, van időm és költök is magamra, de volt olyan, amikor ez nem így volt. Szóval a Rendszer azért nem nagyon támogatja a nők örömsportját/testi integritását/saját testük iránti tiszteletét.
KedvelésKedvelés
Értem, és köszi, hogy megosztottad.
Ez folyamatos erőszak volt, vagy egyetlen, megalázó élmény?
Biztos nagyon elidegenítő lehet, na de azóta sem tudtál ezen túllenni? Nem ismerlek téged, és nem akarom letörni ezt a megnyílásodat, vagy visszaélni vele, de nagyon sokan, akik nem cselekvő módon viszonyulnak a sorsukhoz, állapotukhoz, belezuhannak egy-egy trauma vagy veszteség vagy lelki szituáció karjaiba, és kifogásként mondják, hogy mert a többi ember, mert a rendszer, az elvárások, mert az a valaki, aki nem teszi lehetővé, hogy változtassanak.
Így meg van magyarázva.
Magadért csinálod. És a szeretteidért, hogy ne szorulj rájuk, ne legyél kolonc.
Nem nagyon lehet erről vitázni, mert te érzed, mi az oka a halogatásnak, és, őszintén szólva, akik belevágnak nagy lendülettel, azok nagyobb része is skippel pár hónap után, szóval ha nem belső a döntés, akkor inkább ne. De nekem tipikusnak tűnik a mintázat (a kifogáskeresés). És látom a rengeteg rossz mozgású, leépült, megnyomorodott, elformátlanodott embert, már negyveneseket is.
És amiről sose beszélünk: akármilyen előzménnyel ha valaki nekilát és komolyan veszi, hogy edz, nincs az az isten, hogy ne élvezze a bármilyen mozgást, fittülést pár hét kitartás után és ne legyen büszke arra, amennyit haladt. Csak ehhez prioritássá kell tenni, vagy mondjuk ötös listára a köbvetklezetes sportolást, nem elhessegetni, hogy de nem érek rá, nem jutok el, nem tudom, hogy kell, minek ez.
És egy szót nem beszéltünk a kinézetről, arról van szó, milyen hatásfokkal lépcsőzöl és mennyire sántikálsz majd ötven éves korodban.
Én most alapozom meg azt (és még inkább étkezéssel, mint sporttal), hogy ne legyek nyűgös, fájós, demens meg magas vérnyomásos majd nyolcvan évesen se…
Mindig felnőtt embereket feltételezek, így nem beszélek rá senkit, de ha valaki nekem jön ezekkel, nem tudom nem elmondani ezt.
KedvelésKedvelés
Azt hiszem a lombikkezelés során inkább folyamatos. Mondjuk nekem az a tapasztalatom, hogy mikrotraumák vannak inkább, de ezek azért szépen össze tudnak adódni, ahogy az idő múlik.
Amit képviselsz életmód vonatkozásában azzal sok mindenben egyetértek. Én kb. 1.5 évvel ezelőtt váltottam valamennyire életmódot, kb 15 kg le is ment, és bár lenne még mit fogynom, most már inkább a mozgásra fókuszálok. Szóval nem halogatok én, csak sok mindent felszínre jött bennem a poszttal kapcsolatban, amik nem is biztos, h szorosan kapcsolódnak (ezért bocsánat 🙂 ).
Valami olyasmi, hogy az én életmódváltásom traumákra adott válasz volt, totálisan dühből ment eleinte. Dühből jó sok volt, úh viszonylag messzire jutottam vele. Mostanában már inkább a “magamért csinálom” kezd lenni. Valahogy párhuzamosan a traumákon való túllevéssel.
Én meg köszönöm a figyelmet, így ismeretlenül 🙂 !
KedvelésKedvelés
igen, igen, igen. én úgy érzem, vagy úgy élem, hogy a testem én vagyok – amióta volt merszem eldobni ezt a hamis dilemmát (test vs. lélek, sőt: test és lélek). tovább is mennék a gondolatmenetben, vagy hogy is mondjam: nem széles átjárót érzek, hanem egy-séget, egész-séget. pont azért mert nem egymásra hatnak, hanem nincs is külön test és lélek. és pont a szex és a mozgás, igen, amiben ez olyan pontos (nekem legalábbis, mostanában). az, ami nagyon testi, annyira lelki is, ha egyben vagyunk a testünkkel. nem is lehet máshogy, azt hiszem. a mozgás az élet, a lélek, na, nem akarok nagy szavakat használni 😀
KedvelésKedvelés
Amikor a fiatalság jogán (gyors emésztés, be nem durrant hájnövelő anyagcsere, ehettem bármit bármikor) jól néztem ki sem voltam jól lelkileg. Jaj, nagyon nem. Amit élvezhettem volna, közömbösen fogadtam, vagy utáltam. Eltékozolt ifjúság.
Az akkori felvett hányaveti étkezés megalapozott a későbbi formátlanodásnak, és pont a napokban gondoltam vissza, soha annyit nem mozogtam, mint iskolában, gimiben, egyetem alatt. Két épület között futottam…! Csak úgy, mert élveztem, nem azért, mert késés szorított rá. Élveztem, hogy közben másutt vagyok fejben. Futás közben szálltam legmesszebb a valóságtól.
Ha belegondolok, hogy ezzel is csak menekültem, felfordul a gyomrom.
Van adalék a pszichológusnak bőven. Van mire rámeredni.
Lelki mozgássérült: életem egy területére ez nagyon igaz. Életemet adnám érte, ha megtapasztalhatnám, milyen az, ha elgyengül valakitől a térd, milyen a szexuális vonzalom, milyen, amikor lobog a hús. Ha megélném, onnantól akár meg is halhatnék.
Viszont valószínűleg sosem tudom meg ebben az életben. Olyan felfedezést tettünk szakemberrel, ami egészen elkeserít. Gyászolok.
Régen imádtam különcnek lenni. Most azt mondom, különcnek lenni a legrosszabb a világon.
KedvelésKedvelés
Köszi a választ a kötőszövettel kapcsolatban! Olvaslak rendszeresen, bár nem kommentelek és nem is tervezem, de nagyon jólesett, hogy évek távlatából visszatértél a kérdésemre. Még aktuális, de IF és hideg vizes zuhanyozás hatására már van némi előrelépés. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Borzasztó szarul esett (utólag látni), ahogy ott kikezdtek. Örülök, hogy itt vagy!
KedvelésKedvelés
Igen, ez érdekes, ez a “nem cseréltem el a lelkemet”. Csinálom a heti 2-3 futóedzést, 1 erősítést, reggel ébredés után jógázom, és mellette ugyanúgy elolvasom az új Parti Nagy-kötetet, elmegyek színházba, és spanyolul tanulok. Na jó, gyereket nem nevelek, az még nincs a képben, és minimális házimunkát végzek. De most nem a privilegizált helyzetemről beszélek, hanem arról, hogy az ember órákat foglalkozhat a testével (edzéssel, vitaminokkal, egészséggel, utánaolvasással), és attól még minden érdekelheti a világon. (És igen, másokat rohadtul idegesít, ha képes vagy erőfeszítéseket tenni, nem kifogásokat keresel, nem igazolod az önigazolásukat.)
KedvelésKedvelés
“A válófélben levők gyakran panaszolják, hogy nem volt a másikban életöröm, befordult, elhízott. Ami lehet következmény, de az biztos, hogy ha nincs kedved törődni magaddal, ha kifogásokat gyártasz, ha nem érzed, hogy tehetnél magadért, akkor baj van, bármi is vezetett idáig”
Tűpontos. Fájt olvasni (megélni még jobban fájt), de igaz.
Nem szoktam kommentelni, de remek poszt lett ismét. Köszönöm neked!
KedvelésKedvelés
Van ez a már-nem-tudok-mibe-belekötni-de-idegesít-csakazolvassa vádaskodás, miszerint én már csak az izmaimról meg a gyúrásról, versenyekről (?) írok. Pedig még a külön edzésnaplómban sem, ott is többet írok pl. futásról. Mindez olyantól, aki nem nagyon olvassa a blogot, de ezt csak arra mondja kínjában (“ja, nem is olvaslak”), amikor megmutatom neki a harminc utolsó bejegyzést, csupa társadalom, család, média, színház.
A valóság az, hogy a fejlécképen szoktam sportolni, de már szinte egyáltalán nem írok a saját testemről itt. 2015-16-ban írtam sokat, de már akkor is inkább a külön, jelszavas sportrovatban.
Utoljára érdemben sportügyben a madridi utazásról és futásról írtam. Azóta csak médiás testképről, fatlogic önátverésekről, internetes beszédmódokról.
Projekció van: őt érdekli csak ez, ez a könnyű belekötés lehetősége, a sport egy elfogadott basztatási téma, ha valaki irritálja. Illetve neki nem okés a teste, ugrik a témára.
KedvelésKedvelés