top 10 közhely

Olyan fordulatok, amelyek megfogalmazása, repetitív és hamis jellege is mutatja, hogy a tartalmuk nem okés.

(további) szép napot<
Ettől kész vagyok, bizalmaskodó, fölösleges cikornya, mint a vigyázz magadra. A fogaskerekű vezetője hétfő este meg azt mondja: további szép hetet. Minek ragozni? Pompás köszönéseink vannak, semmi szükség átvenni és eltorzítani azt, hogy have a nice day. Te nem tudod, milyen napom volt korábban, és nem is érdekel a folytatása sem.

majd visszakapja a sorstól
Annyira pengeszájú és rosszakaratú ez, és olyan elképesztő gőggel helyezik magukat emberek ilyen igazságosztó szerepbe. El tudod képzelni, hogy nem valaki ellen csinálta, amit tett, hanem nem dönthetett másképp? Hogy a közerkölcs közhelyeinek épp nem akart megfelelni, és nem önzés, hogy a saját érdekét nézte helyette? Általában nem kapja vissza, és ha mégis, akkor sem azt. Vagyis, a te igazadat akkor sem fogja belátni, hanem azt valami őrületes igazságtalanságnak fogja tartani, mert szerinte meg:

az élet nem igazságos (sajnos)
Szeretnél népmesei elégtételt, és persze csak akkor, ha ez téged igazol, vagy lehet olcsón moralizálni. A te munkád, a te vállalásod, az igen, annak legyen jutalma, másokét viszont lebecsülöd. Te úszd meg, a saját stiklijeidről kussolsz, más meg bűnhődjön. Ez volna a te igazságos világod. Elégtétel nem lesz. Elég önző aspiráció. És nem sajnos. Erről itt írtam hosszabban.

majd csak lesz valahogy
Nagyon bölcs, ha nem akarsz mindent kényszeresen előre eldönteni, kontrollálni, igen, az élet kiszámíthatatlan, de sajnos, passzivitás, beletörődés, “ma még mulassunk” felelőtlenség is lehet (van) mögötte.

én nem… (normatívan előadott saját verzió)
Azért mondod, hogy az enyémet kritizáld vele, és azt sugalmazod, hogy a tied a jobb.
Én viszont nem kérdeztem a véleményed. A blogra a következő formákban érkezett:én nem számolom a lépteimet futás közben no és akkorén hova szarjak? azért valamiért fennakadtál az én kis hóbortomon
én nem blogbejegyzésekben motiiválok sportra, az nem segít, hanem elmegyek vele furni/nekiadom a nadrágomat nagyszerű, akkor nyertél (ne zavarjon, hogy innen tízezres nagyságrend motiválódik)
én nem méregetem a vércukromat olyan is. fogalmad nincs az egészről, csak valamiért rámhúznád, hogy én vagyok a hülye, de te bezzeg…
én nem tudnék nyugodtan edzeni, blogolni, ha tudnám, hogy ennek az az ára, hogy a gyerekem lélekölő iskolába jár (szerinte nekem otthon kéne oktatnom, MERT ő otthon oktat, illetve hogy ne tudjak edzeni, blogolni…) a te életed, engem nem izgat, de mit okoskodsz az enyémről?
én nem akarok nagy izmokat nem is lesz
van egy csomó élvezetes, jól fizető munka, maradnék a magaménál, ha nem bánod nem, ezt pont nem :DDDDDDD te azt hiszed, blogolni szélhámoskodás, de valamiért a 99 százalék semmiféle figyelmet, hatéást ne kelt vele
– és mindig viszakérdeztem: és…? Kit érdekel? És mire jutottál vele? Szerintem csak irigy és alterofób vagy. És ha valamire mégis jutottál, az mit bizonyít, és miért vágod ide? Ki mondta, hogy az a jó, az a kötelező, amit én csinálok? Megtetszett?

adott magára, hazajárt, nem ivott, nem verte, nem csalta meg
…és mégis elváltak tőle. Ha szerinted ezek valami csimborasszói a házastársi viselkedésnek, nem a nulla, ami fölött kezdődik az említésre méltó teljesítmény, akkor eléggé alacsony az igényszinted. Tényleg úgy gondolod, hogy mindez elég, csak mert a válópert leggyakrabban azok adják be, akiknek a férje iszik, satöbbi? Azt már nem is részletezem, hogy mitől látsz te bele ilyen jól másik életébe. Nagyon sok látszatrendesembert ismerek. És a tényleges teljesítmény sem garancia semmire, kár azért igyekezni, hogy monogámiába betonozd a társad, és garantáld, hogy nehogy valami krízissel kelljen szembesülnöd. Hja, kérem, az élet ennél sokkal bonyolultabb.

olyan gyorsan felnőnek
(hozzátéve: most még igénylik, most még bújnak, most még lehet velük…)
Amikor ezt kedves, középkorú nők mondják, nekem mindig az az érzésem, hogy a felnőttnek van szüksége az érzelmi töltetre, a gyerek életenergiáira, a gyengéd, egyben kontrolláló jelenlétre, és nincs saját életük, a szolgálatban élik meg az énjüket. És ez gáz, mert a gyerek nem erre való, neki ez az el-nem-engedés nyomasztó, és mert ez a fajta jelenlét igenis munka, fárasztó felelősség minden öröme mellett, és ezek miatt nem jutunk el moziba, túrázni vagy pihentetően aludni sem. Egyedülálló szülőként meg végképp nyomasztó, hogy mindenért én vagyok a felelős. Állati fáradt vagyok, hogy mindenhez én kellek, és minden köréjük szerveződik.

Én nem magamnak akarom kikaparni az anyaság-gesztenyét, és a gyerekeim nem az én érzelmi űrjeimet hivatottak kitölteni. Élvezem a változásukat, növekedésüket, ahogy önállóak, partnerek és nem pusztán komplementer, függésben létező lények.

majd ha idősebb leszel, te is megérted
Valamit akkor már biztosan meg fogok érteni, de nem biztos, hogy pont arra az eredményre jutok, ami téged igazol. Többször megtörtént, hogy annak az élethelyzetébe, életkorába léptem, aki ezt mondta nekem, és tényleg megértettem azt az oldalt is, de ettől még nem lettek rendben az ő mulasztásai vagy visszaélései, és nem gondoltam úgy, hogy ő hajdan ne tehetett volna mást, többet. Nem biztos, hogy én olyan (rossz) döntéseket fogok hozni, hogy ez legyen a végeredmény. Úgyhogy ez lehúzás, önigazolás és káröröm, “majd te is így jársz”.

kinek van arra ideje?
Van idő, idő sok van – kedvünk nincs sok mindenhez, vagy lehetőségünk, vagy információnk, vagy csak elképzelni sem tudjuk a másképpet, mert szívesen maradunk a megszokott, biztos állapotunkban, akkor is, ha van jobb, sőt, akkor is, ha ez a mostani nem élhető. “Egy dolgozó, családos nőnek ilyen hiábavalóságokra nem maradhat ideje.” Rendkívül jutalmazó lelki játék morális kérdést csinálni a sima preferenciákból, acsarkodni az ingyenélő nőkre, amiért rendben van a hajuk, és eljárnak edzeni, esetleg lényeglátásnak vagy önelfogadásnak beállítani azt, hogy kizsigereljük magunkat és a minimumot sem adjuk meg a testünknek.

Mindig azok mondták nekem ezt, akik nem voltak elég kitartóak, és semmi kedvük nem volt az erőfeszítéshez, de azért nem tudták szó nélkül hagyni az eredményt. Néha álságosan aggódtak is értem: nem lesz ez így jó.

még beszéljünk addig
Persze, ki lát jövő péntekig? De amikor ez elhangzik, és nem egyezünk meg valami biztosban, akkor megfigyelésem szerint abból a találkozóból nem lesz semmi. Sok rossz tulajdonságom van, késős is vagyok, de azt mostanában többen is mondták, milyen heroikus és megnyugtató, hogy én tűzön-vízen is odamegyek, ha megbeszéltük, program nem maradhat el. A fodrászt mondjuk áttettem tegnapelőttről tegnapra.

foto-2017-02-04-14-15-3

majd meglátjuk
Ez hosszas tervek, szándéknyilatkozat végén hangzik el, ami pedig úgy kezdődött, hogy beláttad: nem élhetsz tovább így. Ez a végén viszont azt jelenti, hogy igazából fogalmad sincs, mit akarsz. Azért emlegeted a kiszámíthatatlan fordulatokat, mert az egészet nem is gondolod komolyan.

Kapcsolódó poszt: top 10 – amit nekem ne mondj

51 thoughts on “top 10 közhely

  1. A “szép napot”-tal ki lehet kergetni a világból, kolléganőm használja a “majd megtudod”-dal egyetemben. (Pont azon vagyok, hogy ne tudjam meg sose, köszi. Udvariasságnak álcázott passzív agresszió.)
    Továbbá megragadtam a lényeget és hosszasan elgondolkodtam rajta, miért motiváló másokkal fúrni menni. :))))

  2. A szép napot nekem tetszik. Bár lényeges, hogyan mondják, de van olyan, aki úgy tudja mondani, hogy tényleg elhiszem neki, hogy szép napot kíván nekem.
    Az olyan gyorsan felnőnek-re ha meghallom megvonaglik az arcom… 2,5 éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, kimerült vagyok és szinte állandóan fáradt, erre valaki negédesen megjegyzi, hogy majd felnőnek… Hogy másik közhellyel válaszoljak: azt meg is kell érni/élni.
    A majdcsak lesz valahogyot én is használom, de akkor, amikor már mindent meghallgattam, válaszoltam az összes kérdésre, megkérdeztem, mit segíthetek és még mindig csak hallgatom a sirámokat harmadszorra… Nah ilyenkor mondom és lépek le pl. mosdóba.

  3. Neha en is mondok ilyenek “na, majd kiderul mi lesz” hurra. Nyilvan. A mogottes tartalom valoban minden esetben az amit a posztban leirtal. Nincs ezen mit szepiteni. Magamon figyeltem fel erre es nagyon utalom, ha meg mindig adodik olyan helyzet amiben ezeket az ures kozhelyeket puffogtatom a nagy vilagba.

    • Én ezt akkor mondom, amikor már mindent elmondtam és nincs több amit hozzáfűzhetnék, és valahogy szeretném lezárni a témát.
      Mert egyes kérdések nyolcvanhat oldalról való megközelítése, kielemzése, a lehetséges lépések számba vevése és azok esetleges következményeinek a felvázolása majd az arra tett válaszlépések előrevetítése után már tényleg nem érkezik nyugvópontra a beszélgetés. Csak elvágni lehet, lerázni magadról mint terhes koloncot. Persze népsport ez is.

      • Igen, en is sokszor vagy amikor nem annyira izgat a tema es nincs kedvem belefolyni melyebben.
        Az ‘ en nem” amit meg kinyilatkoztatok olykor. Valaki allitja, hogy szereti a kovaszosuborkat tejszinhabbal erre zsigerreakciom, “jesszus en azt nem tudnam megenni” Hat ki a f@aszt erdekel es nem is ertem, miert kell nekem ilyenkor reagalnom.

        • 😀
          Van egy barátnőm aki csak igy tud kommunikálni, hogy o nem. Akarmiről van szó, akarmennyire általános a téma vagy epp közérdekű, o nem..!
          Mostanában raszoktam arra, hogy azt mondom ‘de most nem rólunk van szo’. A többesszám is azért, hogy ne érezze annyira élesen támadónak. Néhány alkalom után megkérdezte: Nagyon el vagyok veszve magamban?
          Mondtam neki nagyon, ko se látsz belole.
          Nem sértődött meg, elvégre barátok vagyunk. :)))

  4. “Az élet nem habostorta.”
    “Azt kapja mindenki, amit megérdemel.”
    “Ez van, ezt kell szeretni.”
    “Előfordul ilyesmi a legjobb családban is.”

    Jaj 😀
    És annyi van még!

      • Igen, “a tények makacs dolgok”, az mekkora sláger még! 😀
        És persze sosem a te valóságod és tapasztalatod a tény, hanem mindig másé.
        Az igazság odaát van.. 😀

    • Én is, de főleg azóta, mióta angol területen élek, és rájöttem, hogy ezt lehet őszintén mondani. Ugyan ott, ahol az embereknek egy nagyságrenddel kevesebb a problémájuk, hitelesebben is hangzik.
      De olyan jó ezt mondani, mikor megörülnek a lattéjuknak. Én tényleg azt kívánom, hogy legyen egy klassz napjuk. Amikor nem gondolom ezt, nem mondom. Nem is bírnám mondani. Távol áll tőlem a képmutatásnak ez a szintje.
      Black mirror megvan?

        • Haha en sem nézem este, pont ezert. Van egy rész, amiben az emberek pontozzak egymást a telefonjaikkal, az alapján hogy milyen benyomást keltett bennük a másik. Minel kedvesebb vagy elvileg annál jobb, es különböző elonyokben reszesulsz attol függően, hogy öt pontból hányra értékelnek masok.
          Második évad azt hiszem. Egy ilyen abszolút torz, álszent világ, aminek szerintem egyébként a kényszer kedvesség es a muszálymosoly mar a hírnöke. Neha végignézek itt az emberek viselkedesen, hogy mit értékelnek, akar egy munkahelyen is, hogyan várják el egymástól az állandó kiegyensúlyozott kedvességet es jól létet, hát hátborzongató. Gondolom azért is ut, mert brit az író, tudja miről beszél.

            • Valamennyire. Ez egyéni szinten abban mutatkozik meg, hogy kerülnek minden konfliktust, de ez elenyésző probléma, hiszen mindenre elég jól kitalált szisztémájuk van, ami ráadásul még emberséges is.
              Viszont, ami társadalmi szinten, nekem laikusként szembetűnő, hogy az elvárt, és nagyon szeretett udvariasság annyi mindent elfed, és remekül beáll mögé és rájátszik a kapitalizmus. Plusz, a média és a szociális média üzenete (ez nem brit, hanem amerikai és brit közös jelenség szerintem) is az, hogy légy mindig kedves, légy mindig jó fej, légy mindig tettrekész, (to do attitude) mintha az egész életed egy marketing projekt lenne, amiben folyton eladod magad.
              Szóval van egy számomra rendkívül szimpatikus távolságtartó, és mérsékelt attitűdjük, ami megengedi, hogy mérsékelten legyél kedves és mérsékelten állj fejen pl mint szolgáltató vagy átlagember, de a mérsékeltség vész el azzal, hogy az életed minden területén ezt kell felmutatnod idővel. Nem lehetsz rosszkedvű vagy közönyös vagy épp mogorva sosem, mindig, mindig monitorizál valami vagy valaki, és hatással van a viselkedésed az előmeneteledre.
              Ez nem az az úriember modor, amit díszzsebkendős angol uraktól láthatunk a filmekben vagy néha még a való életben is, ez már túlmegy annak a határán. Nem tömeges, de már fellelhető, és mint annyi más területen is, amikben a szolgáltató szektor módszerei tágítják a kereteket, mutatkoznak a jelek.
              Örökké lelkesedni. Bleeeeeeeee
              Aztán meg az első alkalommal, amikor lehet, brexit. Szóval na. Valamennyire képmutatás van.

            • Pika en is pont igy lattam az ireknel. Hajaszalpontosan. Most viszont azon dobbenek, hogy itthon a kepmutatas sunyisaggal parosul es meg sok egyeb szarral. Legalabbis ebben a kozegben ahol msot hervadozom.

              • Luc, akkor nem vagyok bolond.
                Amit otthonról írsz. En rettegek ettől. Ugyanis itt ritkán támadnak hátba es kevés a rosszindulat. Ha meg is teszik, nem rosszindulat mentén tevődik az, hanem inkább gyávaság vagy konfliktus kerülés okozza. Pedig neha ugy vágyom haza, almodozom róla. Közben pedig megszoktam, hogy européer módon is lehet közösségben élni, bár a reflexeim meg működnek, de valahogy folyton cáfol az élet es apránként valtozom. Kivéve mikor kelet-európaiak vannak a közelben, na akkor nem cáfol semmi semmit. Akkor érzem a törődést-ha mar top 10 közhely. 😉

                De körülbelül a modoros képmutatás es a reflexes rosszhiszeműseg közti vékony pallon egyensulyozok. Se ide, se oda…..

          • Ő akkor egyben hazatért az első iraki háborúból. Volt olyan szituban, amikor ígéretet tett, ha azt élve megússza, akkor megy önkéntes munkára. Bár győztes oldalon harcolt, meg a “jó oldalon” , vér tapadt a kezéhez. Ezt dolgozgatta fel éppen. Azt tervezte, hogy papnak áll.

  5. “Majd visszakapja a sorstól.” Istentől. A karmájától.
    Nekem ez túlélési stratégia. Amikor valaki teljesen indokolatlanul, pusztán az -általában nem létező- hatalmát fitogtatva, a fájó sebeimbe találva megrúg, csak mert épp arra jár, vagy mert látja a homlokomon a D betűt (Depressziós, vagy túlérzékeny, önbizalomhiányos, stb.), és nincs érzelmi, pszichés immunrendszerem kivédeni, válaszolni sem tudok igazán, csak lefagyok, vagy hisztizve túlreagálom, de vállat vonni sem tudok, lenyelem, de napokig nem tudom megemészteni, – akkor ez a fenti mondat kicsit megnyugtat. Mint pár hete a munkahelyen, úgy nekem rontott valaki, megszégyenítően kritizált, nyilvánosan lenullázta a munkámat, mert ő már “25 éve itt dolgozik”, (ezek szerint 25 éve egy centit sem tudott ellépni az iskolai menzáról… erre azért lenne mint válaszolnom, de akkor megbántom a többi kollégát is), hogy a végén már bőgve üvöltöttem, amiből persze az a konklúzió lett, hogy így nem lehet viselkedni gyerekek előtt a munkahelyen. És ez igaz. De arról aztán egy szó sem esett, hogy ő miért bánt így velem. Sajnos muszáj ilyenkor visszavonulnom a “majd visszakapja” gondolattal. Viszont minden ilyen eset lök egyet a motivációmon, hogy igenis tovább kell lépnem a munkában, még akkor is, ha bizonyos szempontból kényelmes így (más szempontból meg rohadt nehéz…)

    • Nekem erről egy régi tanárom jut eszembe az egyetemről, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy valahogy megalázza a diákjait. Vizsgákon is direkt más tételeket adott meg, aztán meg keverte rólad a szart más tanároknál a hátad mögött. Sosem mertünk neki visszaszólni, meg ezen kívül fiatalok is voltunk, akik belenőttek a klasszikus tanár (jobb, okosabb, felnőtt, nálunk feljebb való) – diák viszonyba. Nagyon romboló, ha valaki a pozíciója (évei,rangja) mögé rejtőzik egy konfliktus során és emellett kimondottan rosszindulatú is. Én is úgy érzem, hogy ma már ha találkoznánk, nem fognám vissza magam, ha belekezdene a sutyerák stílusába. Szóval nehéz.
      Szóval tényleg nehéz lehet a helyzeted.
      Mesélsz még róla?

      • Tanár-diák kapcsolat esetében még durvább, mert hierarchikus, függő viszony van. Az én esetemben párhuzamos munkakörök vannak, az illető a nemlétező hatalmát akarta fitogtatni agresszióval. Azóta persze elgondolkoztam: lehet, hogy ő tényleg úgy gondolja, hogy ő jól végzi a munkáját, és nekem is meg akarja mutatni, hogyan kell? (őrmesterként üvölt a gyerekekkel és parancsokat osztogat a kollégáinak) Az igazi gond az, hogy én nem vagyok a helyemen, és tovább kéne lépnem, csak nehéz megszervezni. De ez az én felelősségem.
        Amúgy többször volt már az mostanában (postán, hivatalban, óvóda igazgatójával), hogy biztosan tudtam, hogy igazam van, és fontosnak tartottam, hogy ne hagyjam szó nélkül, de túlreagálom, nem vagyok higgadt, és így hiszti lesz belőle, nevetségessé teszem magam. Ha meg nem szólalok meg, úgy érzem, hogy hülyére veszem magam. Lehet, hogy amíg nem vagyok kiegyensúlyozott mégiscak kussolni kéne?

        • Sophia, ezt ismerem.
          Szerintem ez annyit jelent, hogy nem tanultál meg még konfrontálódni. Nem pedig azt, hogy nem vagy kiegyensúlyozott. Én is küzdök ezzel. Amikor szóvá teszek valamit, sokszor átcsap az egész ilyen ideges vitatkozásba és elvesztem a fejem, annyira rettegek a konfliktusoktól. Nem tudok a tényeknél maradni, mert belehalok a félelembe, amit a nyílt konfrontálódás okoz.
          A másik, amit megfigyeltem magamon, hogy nem érv magam számára, hogy valami nekem rossz, kellemetlen, kényelmetlen, egyszerűen nem jó. Mindog keresem a logikus érveket, amiket a sokszor, sokkal logikusabban gondolkozó, érzelmileg sekélyesebb vagy reidegebb lelkialkatú másik fél hamar lesöpör. Ezért most azt próbálom meglépni, hogy az érzéseimről beszélek. Csak bazi nehéz, ha még magam sem veszem elég komolyan, hogy valami bennem nagyon rossz érzést kelt. Mindezt olyan alapon, hogy az én érzéseim másodrangúak, egy elvégzendő feladattal szemben például, amihez bunkó és kontrolláló hangnemben adja ki az utasítást a kollégám – és amire természetesen semmi szükség nincs, mert én is tudom a dolgom.

          • ‘Nem pedig azt, hogy nem vagy kiegyensúlyozott, és ezért hallgatnod kéne’
            Mert szerintem lehet, hogy a konfliktusok felvállalása, és a vita gyakorlása fog kiegyensúlyozottabbá tenni.

            • Az a baj, hogy ha valakit, aki érzékeny, boldogtalan, a környezete szerethetetlennek, akadékoskodónak tart, akkor ez visszahat rá, és belsővé teszi, függetlenül attól, hogy kinek van igaza, mert nem ez a lényeg. Nagyon sok erőforrás és stabilitás, távolság, saját tér, függetlenség kell ahhoz, hogy valaki valóban vállalja magát, és “nyereséges” legyen neki az önképviselet.

            • Aj de ismeros. Tavaly amikor az igazgato felemelte a hangjat (mindig mindenkivel uvolt) Megkertem, hogy ha velem beszel akkor ezt igy ne. Ha valamirol kritikusan es ervelve elmondtam a velemenyem, ami nem egyezett az ovevel, lesoporte es bosszut allt ahol lehetett. Az a baj, hogy felvallalom en a kofliktust, de minek? Meg csak el sem gondolkodnak, kicsinyes es aljas bosszut allnak. nem valtozik semmi. Vegul arra a vegeredmenyre jutok, hogy pattani kell az ilyen kozegbol amilyen gyorsan csak lehet.

              • En mindig azt gondolom, hogy ha felvállalnám a konfliktust (ami nekem az egyik legnehezebb feladat) akkor helyre állnának a dolgok.
                De ez itt talán működik… nem tudom mert sosem próbáltam.

  6. De hát ezért szeretjük őket….! (pl. mikor a férfi genyóságait közösségi kognitív disszonanciával kezelik)
    Bleeee, nem, ezért pont nem szeretjük őket.
    Fojj

  7. Korábbi munkahelyen az egyik portás mindig így köszönt: “Szebbet, jobbat, boldogabbat!” De minden alkalommal. Egyszer mondtam neki, hogy ez egy elég pesszimista üdvözlés, egyben ítélkező is. Hiszen honnan tudhatná, hogy nekem nem szép, nem jó, nem boldog. Így elég tolakodó is.
    Egy nappal később(!) mondta, hogy ez igazából nagyon optimista, mert ő még ennél is jobbat kíván, mint ami van. Hát nem tudom, én maradtam az eredeti értelmezésemnél. Szerintetek?

  8. A majd megtudoddal engem is ki lehet üldözni a világból, görcsbe ugrik a gyomrom. És nem akarom elkezdeni magyarázni, hogy basszus, mennyire nem az ő pályáján haladok. Hogy nem biztos, hogy én a kis ökör vagyok, aki majd felnő az ő szintjére. Nagyon nem.
    “Majd még beszéljünk” – az nálam azt jelenti, hogy hagyjál már ezzel, nincs kedvem vele foglalkozni. Talán majd egyszer lesz.
    Három ember van, akinek szoktam mondani a “vigyázz magadra” formulát. Ők is nekem. Azt jelenti, hogy nagyon szeretem őket.

  9. Fodrásznál voltam, ezt mutatom a képen. Tök jellemző, ahogy te mindig valami másra repülsz rá.
    Te is tudod, hogy mindkettő igen takaros, hiszen buzgón nézegetted fedetlen változatukat, és akkor is írogattál.
    Te az enyémnél jobb mellet csak instagramon/pornón láttál, az is biztos.
    Ha két csíkot látsz hosszant, legyél biztos benne, hogy az izom. Ugye nem teszed magad nevetségessé azzal, hogy azt sugallod, hogy két és fél év kőkemény edzés után, négy-öt perces, tárcsákkal nehezített plankek mellett nekem hájas a hasam?
    Mi a baj az izommal?
    (testszégyenítő, sunyi kommentre)

  10. “Élni tudni kell!”, általában teljesen hétköznapi dolgokra rávágva, hogy érezd csak, micsoda luxusban élsz, bezzeg mások kartondobozban salakot…

    • Ezt gyakran mondom én is, utoljára mikor nagyon mínuszban fenn a Bükkben sikerült úgy belelépnem a még csak hártyásra fagyott patakba, hogy a rövidebbik bakancsom volt rajtam. Szegény Beke Kata (tanárnak nem volt jó, de szerettük azért) állandó dumája volt – történelemórán -, hogy “Születni tudni kell!”.

  11. “Ez mar csak igy marad” – bevallom bunom:) polemia lezarasa-megelozese celjabol, altalam is tudottan helytelen gyakorlat tudatos fenntartasara iranyulo dontest takar
    gyakori valtozata az “ez mar csak ilyen (sport)”

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s