top 10 — amit nekem ne mondj

Mert esetleg tikkelni kezdek. Netán rohamot kapok. Vagy lehánylak.

1. és, van már valaki?

Már? Kéne, hogy legyen? És: közügy az én párkapcsolati státuszom? Miért nem azt kérded, menstruálok-e épp? Azt szívesen megmondom.

És: valaki? Van, például vannak szomszédaim, van egy remek ügyvédem, egy világszínvonalú Edzőm, számos barátom és olvasóm. Mire gondolsz? Hogy majd csak találsz te is valakit?

És akkor majd jó lesz nekem? Jaj, ne sajnáljál már. Nem biztos, hogy nekem ugyanaz a boldogság, mint neked. Vagy mint ahogy Magyarember elképzeli.

Elválttól is kínos a kérdés, özvegytől meg végképp. Nem gondolod, hogy ez érzékeny téma? És ha van is “valaki”, akkor sem okvetlen akarom felmutatni a világnak? Hát hiszen ismersz.

Főleg a sztereotípiával együtt fejfogós ez a kérdés, hogy ugye negyven fölött meg egyedülálló anyaként nyilván kell nekünk valaki, keresünk valakit, mert egyedül olyan nehéz.

Én mentes vagyok azoktól a törekvésektől, amelyekért az emberek általában újrakezdős partnert akarnak. Nem akarok senkit, hogy eltartson, a státuszért, magány ellen, eü célra (szex), nem akarok “apukát” és férfimintát (ez a funkció betöltve). És nehezen vegyülök, nyílok. Nemigen akad meg a szemem senkin.

Csak örömet akarok, egymás szemébe nézőset, semmi nyűgöt, macerát, toporgást, közhelyes történetet. És mindez a magánügyem.

2. hivatkozz rám

Nagyon kedves, de lényegében kismagyar fontoskodás. Ha az általad ajánlott vízvezetékszerelő/ügyvéd/reklámgrafikus a rád hivatkozástól majd másképp bánik velem, akkor inkább keresek mást, olyat, aki minden ügyfelét komolyan veszi. Az ügyfél ugyanis fizet, szolgáltatásért vagy áruért, nem szívességet kér.

3. és nem fárasztó ez az örökös harc?

Én nem harcolok, én létezem. Az abszurd világban, amelynek a szabályai sem stimmelnek, de amúgy még azokat se tartja be. Elsunnyogja, lehazudja. Nem fér körém. Én nem tudok más lenni. Nem vagyok fáradt.

A világ viszont határozottan fáradtnak tűnik.

Fotó - 2016.05.23. 12.21 #2

4. én nem bírnék kalóriát számolni/csak húst enni/porokat inni/lemondani a csokiról (amit szerinted én csinálok)

Az egyik, hogy nem azt csinálom: ez a te sztereotípiád. Kérdezd már meg, mielőtt így elhatárolódsz. Nem tudom, honnan veszed, de nem úgy van az. Nem számolgatok, rengeteg zöldséget eszem, és még csokit is. Vagy, hülyeség van a fejedben mondjuk a proteinről.

A másik, ha véletlenül ráhibáztál, és tényleg azt csinálom, amit te nem bírnál: hát pont ez a különbség. Nem adják ingyen. Meg aztán, én se hittem volna, hogy menni fog, és élvezetes lesz. Vagy hogy nem nagy ügy, ez kell hozzá. Előtte nem tudja az ember, csak benne, ott.

A beszélgetésünk úgy kezdődött, hogy te észrevételezted, hogy de jó a cipőm/hasizmom, majd rögtön elhatárolódtál. Értsem, hogy én vagyok a hülye, aki meg számolgat, porokat iszik, drágán vesz sportcuccot. Hát, ez ilyen. Iszonyú vicces tud lenni, amit egynémely ember csinál, nézik is őket meredten. Olyan nem-szokványosak. És pont ez a lényeg.

6. azt tudod, hogy a finnugor nyelvrokonság nem bizonyított?

Egy magyar szakosnak magyarázol, aki öt félév finnugrisztikát-nyelvtörténetet hallgatott. Lásd itt és itt.

7. gondoltam, téged érdekel, mert szereted a verseket

Csak az élvonalat, és azt se bírom követni. Tízmilliós országunkban tizennégymillióan akarják a zseniális műveiket megjelentetni.

Nagy feladat volna némi ízlésformálás, hogy egy középszintű érettségivel is legyen valami támpontja az olvasónak: érdekesen újszerű művet, élő klasszikust vagy olcsó, hatásvadász fércművet tart-e a kezében. Eleve, milyen műfaj, mi a hagyomány, kik írtak már ilyet. Vagy hogy mit üzen a dombornyomott ezüst betű a borítón. Könyv, könyv? Nem.

8. spirituális vagyok

Nekem ez a paródiaérzékemet csiklandozza. Tisztelet, meg minden, de ez valami elképesztően zavaros, amit tolsz, babonaság és olcsó kiválasztottság-érzés, valamint fröccsöntött vallási szimbólumok. Nőjél fel inkább, vállalj felelősséget a tetteidért, az is elég.

9. mi, akik így gondolkodunk

Ezt már annyian mondták nekem, elismerően és egyben büszkén közösségképezve. Hogy mi (itt a blogon, vagy akik sportolunk, vagy akik kritikával élünk a hivatalos struktúrákkal szemben) nem vagyunk ám olyanok, mint a többiek. Te voltál az, aki felismerted ezt a hasonlóságot, én pedig (udvariasan) bólintottam.

Csakhogy nem leszel jobb ember attól, hogy te is megpróbálsz főleg zsíron élni. Vagy mert utálod a gyereked osztályfőnökét. Vagy mert mindig morogsz valami miatt. A Nagy Kritikus Létezés gyakran olcsó fölényszerzés, és másvalami helyett van.

Szeretnék meggyőződni arról, hogy tényleg egyformán gondolkodunk. Mert a lényeg nem az, hogy de hülye mindenki. Hanem hogy magunkat sem kíméljük. Magunkat nézzük, magunkon dolgozunk, és vállaljuk a felelősséget a döntéseinkért.

Ez nem azt jelenti, hogy a rendszert is és egymást is basztatjuk. Te, aki elismerően érkeztél, ne kezdj el most kritizálni meg helyretenni. Én nem kérek ismeretlenektől kritikát, olyanoktól, akik csak a blog révén kerültek, jöttek a közelembe. Miért kérnék? Semmi dolgom velük. Nem vagyok firkafal, és nem fogsz kontrollálni, terelgetni. Ez a te bulid, hogy nem csak a Rendszer ellen szólamlasz fel, hanem végül nekem is Jól Meg Akarod Mondani. Meg hogy te csalódtál. Fölény, megint. Ki vagy te? Miért hallgatnék én rád?

Mit is akarsz, voltaképp? Kiismerni? Mi zavar ennyire? Miért nem éled a saját életedet? Miért ismertél el? Az is sok, túl közel jövés, jogformálás. Hadd maradjak én.

Én elvégeztem a magamét, ne félj, és végzem naponta. Minden nap firtatom a saját állításaimat, tetteimet. Miért élcelődöm a Crocsban lábtolózó szerelmespáron. Mi zavar ennyire abban a sokat szelfiző nőben, és mi az, amin én is azért pörgök, mert magamra ismerek benne. Itt a blogon sok mindent találsz, ami nem boldogságos hasonlóság, hanem kellemetlen kérdés, és talán azt hiszed, bántani akarlak. Nem, de meg nem nyugodhatunk abban, hogy “mi” jobbak vagyunk, és “mi” már tudjuk. Az élveboncolás, legaljáig lemenés, önzavarbahozás, kínos részletek el nem hallgatása mindenkinek legsajátabb feladata, és a legnagyobb esély a fejlődésre.

A másik kéretlen és személyes basztatása nem az.

10. negyven fölött egy nő már ne ugráljon

Hát de. Akkor kezdődik. Ha bele nem rohadtál. Ne alkudj meg te sem, kiül az arcodra.

 

77 thoughts on “top 10 — amit nekem ne mondj

    • Volt valami ilyen mondás (dalszövegrészlet? versrészlet, és kiderül, hogy valami nagyon alap?), hogy “hogyha zöld vagy, majd megérsz – ha megértél, elrohadsz”. Az is ilyesmit vetít előre. Amikor valaki “komoly felnőtt ember” lesz, ebbe belekövesedik (gondolom ezt hívén stabilitásnak) és aztán másokat is izélget azzal, hogy ők is tegyenek így és ugyan ne zsezsegjenek már.

      • Már nem emlékszem, kinek a kommentje volt, hogy én nem akarok komoly kapcsolatot, én vicces kapcsolatot akarok. Ezt annyira magaménak érzem, és azóta is használom. A komolykodás annyira önmaga paródiája tud lenni.

  1. “Tisztelet, meg minden…” – nyerítek. Eszembe jutott Háromfogú Ricsi az utcából (hústorony-óriáscsecsemő kombó, erőteljesen plebejus verzió), aki a múltkori szalonnasütésnél a meleg-témára (soha nem látott még egyet sem, csak TV-ben) a tűzbe bámulva ezt mondta: “én a b̶u̶z̶i̶k̶a̶t̶ tisztelem-becsülöm, de semmibe nem nézem”. Kész, megfeküdtünk.

  2. Kedvenc mondatom,általában 5 perc ismeretség után: ” De jó neked, te olyan erős vagy!” Hát, bzd meg, ha van más választásom, szóljál, rögtön abbahagyom.

    • “De jó neked” kezdetű mondatok úgy általában. Nem mindig idegesítőek, inkább furák, infantilisek, mert ezen az alapon mindenkinek lehet “jó” valamiért. Nálam sokszor a rajongás, “belebuzulás” alapját is az képezte, hogy a célszemély mindazon frankóságokat tartalmazta, amiket abban a pillanatban én nem/nem tudtam róla/nem tudtam, hogyan kell. Miközben láttam, hogy ezek a célszemélyek se szuperemberek, de nem is ez volt a dolog lényege.

      • ehe.
        nekem ikreim vannak (mi nagyon jól éltük/éljük meg, hatalmas öröm volt és nagy meglepetés), és “imádom”, amikor erre a tényre, így reagálnak: “úristeeeen”, “basszus!!! megőrülnék”, “jesszusom, mindig ettől féltem, nehogy ikreim legyenek”. a csúcs az volt, amikor “kisterhesen” (amikor még remegsz, hogy maradjanak meg tényleg, mert még csak 15 hét telt el, de már úgy néztem ki, mint egy 5 hónapos terhes) azt mondta egy kollégám, amikor mondtam, hogy ikreket várok, hogy “részvétem”. nem tudtam megszólalni a dühtől.

        • Amikor a férjem testvérei megszülettek (derült égből ketten), a fáma szeint az anyósom anyósa és az ő anyja talpig feketében, fejükön kendő (ami egyébként sose volt, budai dámákról beszélünk, négybetűs, i-végű vicces becenevekkel) bevonultak a szülőszobára hozzá, és részvétet nyilvánítottak. Iszonyú trollság persze, de én azért ezt a jelentetet egyszer megnézném mozivásznon. 😉

        • Várandósság-ügyben exrém tapintatlanság van, össznépileg, legálisan.

          A másik a testalkat: a kövérekre rég nem illik megjegyzést tenni kifinomultabb társaságban, a kövérség legyen láthatatlan, de a vékonyakat, sportosakat gúnyosan és legálisan elemezgetik, morális kérdést csinálnak életmódbeli döntésekből vagy adottságokból.

          • Úgy általában testalkat, forma, állapot nem kellene izélgetés tárgya legyen. Jó, megtanultuk, hogy ne dagadtozzuk le/zavarjuk mázsálni/futópadra bizonyos mérethatár fölött sem a népeket, hurrá. De akkor miért kell átnyergelni a vékonyakra, pláne a jó kondiban lévőkre? Sokat dobna a közgondolkodáson, ha nem izélgetnénk egymást ezzel. Talán akkor több ember helyén kezelné a dolgot és például nem vágná tönkre az emésztését, csontozatát stb annyi ember azzal, hogy “jó vagyok így is” alapon inkább benyom még egy krémest és elmagyarázza, hogy miért is olyan nagyszerű ez/normális, hogy egy idő után csak nehézkesen, csoszogva tud közlekedni (én meg vagyok a hülye nyúl, mert minden jel szerint nem tudom. És akkor én még nem is vagyok az a fenehajde egészségesen és tisztán evő valaki, csak relatíve). Ennek van ellenpontja is, az oltogatós fitneszman, de attól se leszünk okosabbak (legfeljebb közvetve, mert tanulni mindenből lehet).

            • Direkt nem is izélget. Csak furán néz, csak elkönyvel, csak vélelmezi, hogy én naponta járok edzőterembe, szigorú diétán vagyok és minden tilos, és csak ez érdekel.

              Nagyon érdekel, amúgy, nem érzem, hogy ez szégyen, és ezt is átintellektualizálom. És örömgilkos, empátiátlan korlátolt fasznak gondolom, aki ezt az egészet, csak mert ő nem ismeri ezt a világot, nem csinálja, nincs kede, nem menne neki, görbe szemmel nézi, és morális kérdést csinál abból, ami nem az.

            • A furanézés és a vélelmezés is izélgetés valahol. Csak belekotyog, ha nem is úgy, hogy “megmondja”, mit csinálj, de csak beleokoskodik. És a saját logikája szerint, azaz jön a kizárólagosság, az, hogy biztos szenvedsz, ezt se eh_het_sz, azt se, meg mi egyebeket szoktak még rendszeresen edző, nem a szokványosakat evő emberekről gondolni. Miközben mi a fenéért lenne az edzés kötelezően szenvedés (aki nem mozgott annakelőtte semmit, annak sokszor para elvonszolni magát, naná) és a diéta kötelezően “fogyózás” és fűrészporrágás? Annyi az alapja, hogy ő így képzeli el, látott valamit, nekifogott ennek-annak, de nem ésszel (jojódiéta, mozgással kísérletezés, majd abbahagyás, még mielőtt belejövés), és most okos akar lenni. Helyetted (vagy épp ki áll előtte, akárki helyett, akármiben:).

            • De nem tud róla. Ő jót akar, ő nem azért mondta. És olyan érző, értő emberek is csinálják. Meg akik aggódnak értem.

              Értem nem azért nem kell aggódni, mert hagyjanak békén, mindenki mindennel, bár egy kicsit túlzó ez a figyelem, hanem mert én ástam bele magam, ő meg nem. Ha beleásod magad, már nem szélsőséges, relatíve persze szélsőséges, de én úgyis mindent kibírok.

            • 🙂 Na igen. Ez ilyen küszöbalatti izélgetés, amiből rengeteg van, és mind azzal a felütéssel, hogy ő aranyos, kommunikatív és jót akar. És igen, értelmes, felnőtt emberek is beleszaladnak. Nekem ami még nagy kedvencem (aránylag hosszú komment lesz, bocsánat), és még én érzem magam egy idegbeteg mimózának magam tőle: az olyan típusú “kedveskedés”, hogy
              – felveszem a pulóveremet, mire a másik felém fordul, szemet mereszt, “FÁááázol???”. Nem, felvettem a pulóveremet, az ég áldjon meg. Vagy: igen – és akkor mit csinálsz, nagyobbakat lehelsz? Vagy konstatálod, hogy te bezzeg sose?
              – nátha=>instant beszédtéma, álmélkodás, huhogás, jómekfásztá-mondás. Bogárvirágaim, megtárgyaltuk, ötszáz más téma van, elmúlik, addig meg lefertőtlenítem a gépet magam után, nehogy miattam haljon ki a fél állomány. De hát ők csak részvétteljesen érdeklődtek, miért, hát szarják le az egészségemet?! Ne szarják, csak valahogy nem lehetne úgy, hogy nem temetnek rögtön?:)
              – tökvéletlenül olyan helyre osztanak be, ahol nem kell végig készenlétben lenni, olvasok. “Mit olvasol?”. Upgradelt verzió: “mit olvasol _annyira_?” (Mennyire?) Rajzolok: mitrajzolsz? Mondjuk ez ártatlanabb, kíváncsi a rajzomra, megmutatom neki, mindenki boldog.
              – kaja: mit eszel, miért pont azt. Ha töltöttkáposzta: rád fér, ha nem az: fogyózol? (Fun fact: anno azért kezdtem el “gyúrni” a tartásjavítás mellett, hogy ne nézzek ki nagyon nyizegének. Elhiszem, hogy szép, meg törékeny, de nem akarok eltörni.) Másik, tipikus, és még a cukorral kapcsolatos mizériába is beleillik: olvastam nálad a mascarponét, meg emlékeztem Anya tiramisujából, hogy tényleg jó – beleraktam bentre egy dobozba, meg akkor épp beledobáltam keserűcsoki reszeléket is. Kollegával végigtoltuk a párbeszédet, mi ez, és az mi benne, és cukor nincs? Hát mondok a mascarpone édeskés, meg a csoki is olyasmi, minek. Válasz, “de akkor nincs semmi íze”. Öregem, fején találtad a szöget, fűrészport eszem:))), jó, hogy szólsz:D
              Na. Ettől a kis szemelvénytől úgy néz ki, mintha egyfeszt bajom lenne mindenkivel, pedig nincs. Ezeket igyekszem helyükön kezelni, felfogni, “mit akarhatott a költő”, mert biztos nem baszogatni… Ha meg mégis, akkor is mi van.

      • “Nem irigyellek” – ez is azon smalltalk-mondatok egyike – vagy nem tudom, ez milyen műfaj, talán annál nagyobb horderejű, de kb annyira értelmes -, amire én elég hülye arcot szoktam vágni, és nem igazán tudom, hogy mit kell rá válaszolni. Mert tuti van típusválasza is, csak nem tudom, mi. De tényleg, az benne a megfoghatatalan, hogy a másik irigysége az övé, most én mit csináljak vele, akár van, akár nincs?

    • Erre ugyanez volt a zsigeri reakcióm hosszú ideig. Aztán rájöttem, hogy nem akarom abbahagyni, legyek csak én erős inkább, mint még egyszer elesett meg kiszolgáltatott… Most élvezem ezt, próbálgatom, mennyire lehet tényleg keménynek lenni, közben az önreflekszió működik, tudom, hogy ez is túlélési stratégia és trauma-következmény is nyilván.

      Néha azért jó lenne abbahagyni, lebegni a víz felszínén és bámulni a bárányfelhőket giccsesen.

  3. Nagyon nehéz ám ez, mármint a normális kapcsolódás, úgy, hogy nem mászunk bele a másik lelkébe. Sokszor veszem észre, hogy mondok valamit, ami automatikusan jön az adott szituációban és kiderül, hogy bántó volt. Ilyen pl. a nem irigyellek, vagy a de jó neked, hogy ilyen erős vagy, és még sorolhatnám. Persze látom, hogy ezekkel a minősítés a baj, mert aki minősít az dominanciára törekszik, ez a “nekem jogom van megmondani neked, hogy te milyen vagy, vagy hogyan kellene érezned magadat, tehát te alá vagy rendelve az én véleményemnek”. Oké, hogy elkezdtem ezeket kigyomlálni, de igen nehéz megtalálni, hogyha ezt nem, akkor mégis mit mondok helyette, hogyan kapcsolódjak? Arra jöttem rá, hogy minden szituációban mást és jó ha elég kreatív vagyok. De a kreativitásom függ a ciklusomtól 😀

    • egyik nap beszélgettem egy kis nővel (nagyon szimpatikus – egy csoportba járnak a gyerekeink az oviban), és mesélte, hogy a lánykája kistesót szeretne, ő viszont nincs abban az életszakaszban, hogy legyen. mert a gyerkőc apjával nincsenek már együtt, és azóta nem talált tartósan párt. én akkora szellemi és mentális és érzelmi toprongynak tartottam magam, mert nem mondtam erre semmit. de tényleg. figyeltem, hátha akar mondani még valamit, viszont egyszerűen abban a helyzetben minden üres frázisnak hangzott volna és az is lett volna. ha megmondom, hogy én okosnak, kedvesnek és gyönyörűnek tartom (mert tényleg) – ráadásul kb 25 éves -, és még bármi lehet, amit csak akar, azzal sem megy semmire. mert ugyan bízom benne, hogy tényleg bármi lehet vele/velük, de ettől még közel sem biztos, hogy így lesz.

    • A kontrasztképzés is baj. Hogy te így, én úgy. Holott te is megtehetnéd, neki se volt könnyű. Egy hajóban evezünk, ha különbözőek vagyunk is, de senkinek se könnyű. És gyakran csak a másik eredményeit és szerencsés adottságait nézzük, az utat, az erőfeszítéseit, kockázatvállalását és lemondásait nem.

      Jó, ha mondjuk arról van szó, hogy “te le tudsz menni délelőtt ráérősen edzeni”, akkor nekem könnyű, mert igen, és ez ritka és privilégium. Viszont én ezt felépítettem évek alatt, hogy úgy tudjunk megélni, hogy nem vagyok alkalmazott és nem okvetlen munkaidőben dolgozom, és tessék belekalkulálni azt is, hogy mit szívok majd a zsúfolt délutánban, jártányi erő nélkül, amikor hazahurcolom bringán és bevásárlószatyrokkal a gyerekeimet, nagyi nélkül.

      Értő figyelem, ennyi kell csak. Elemezgetés, tanácsadási és értékelési kényszer nélkül tudomásulvevés. Akkor nem zárulnak be az emberek.

      Ez egy szociálpszichológiai játszma, mint valami rítus: ha kilógsz, jól megmondjuk neked, ha örülsz, majd mi teszünk arról, hogy ne annyira. Nem ezzel a szándékkal csinálják, de mégis csinálják. Az áskálódó soknevű zaklató is. Van egy ilyen elhelyezési, értékelési, fekete-fehér késztetés sokakban, hogy akkor ez jó-e vagy nem, hülyeség-e, neki kéne-e, ő képes lenne-e rá, mi van, ha kiderül, hogy az ő sportolása lófasz, szóval csak önmaga érdekli. Keresnek, hiányuk van, ez a benyomásom, van, hogy irigyek is, és akkor muszáj elkezdeni moralizálni, jön a stigma azokról, akik munkaidőben neonszín cipőben edzenek, vagy “félmeztelen” képeket raknak ki magukról.

      Ellenkező esetben (ha ő jól van magával, ő is edz stb., vagy nem akar edzeni, és azzal is rendben van), nem kezdi magát odatolni, hogy de bezzeg az övé a helyes. Sem kategorizálni. Sem aggódni, hogy nem túlzás ez? Neked az volna, nekem nem. Csak elfogadó, empatikus emberekkel beszélgetek, akik örülnek, ha jól vagyok, rosszindulatot nem kérek. Ezt mondtam a múltkor egy ilyennek.

      Még az “én úgy vagyok ezzel” is tud irritáló lenni, amikor ugye magáról beszél a másik reakcióképpen (“én nem olvasok ilyen blogokat”), de amit felvázol, olyannyira ellenpontja annak, amit én mondok/csinálok, hogy valójában döfés, érezzem magam hülyének, és megcsap a szaga is annak, hogy hogyan fog kibeszélni majd, mert ugye az az okos, amit ő tesz, ő a normális, nehogy már lehessen másképp is. (Sajnos, az is van, hogy nekem az az élet, edzés stb. szürke, kevés, átlagos, én tényleg szeretek nem-átlagos lenni, úgy élem meg, hogy kitörtem abból, amiben szenvednék és amiben láthatólag ő is szenved, és ő ezt megérzi és joggal nem szereti, viszont ezzel én nem traktálnám, a beszélgetést is ő kezdte, ő érdeklődött. Ha ő elhízott, akkor érthető énvédelem, hogy “nem csak a test számít”, és hogy “túlzás a kockahas”, meg “én nem sanyargatom magam”, de engem ez nem annyira érdekel.)

      Normális, átlagos, óvatos dolgokból, komfortzónában maradásból ritkán születnek nagy teljesítmények. kell valami egyéni verzió és vakmerőség és ehhez erő és gondolat. Amit furcsállni fognak.

      Meg van még az “én ezt csinálom, tehát az a helyes” logika, ami röhejes, mert több helyes is van, ő se biztos, hogy tudatos-jó döntésként csinálja, hanem mondjuk kényszerből vagy véletlenül.

      Jó, hogy rálátsz ezekre. Ne használd a paneleket, találj ki új nyelvi formákat.
      Információkérő kérdés (ha érdekel): És ez milyen, hogy működik? (ebben nincs minősítés)
      Vagy: Értem. — Ez nagyon jó! — Biztos nagyon élvezed. — Még sosem hallottam ilyet stb.

      + irritáló: egyik barátom is ilyen izommániás lett, folyton street workoutozik, és akkor róla kell beszélni
      + hasonlítasz Izékére, nem ismered? (???)
      + özvegységemről hallva “a dédim testvére is rákban halt meg” (hosszú sztori a lefolyásról, orvosi visszaélések, ki tud durvábbat — nem tudok együttérezni, a történetem egyedi, érzékeny, a férjemről van szó, nem egy sztoriról, ja, és csak kérdésre mondom el, nem traktálok vele senkit)

  4. Ez a hivatkozz rám, érdekes dolog.
    Egyfelől nézve ez az ország nagyon régóta így működik, természetesnek érezzük.
    Másfelől kérdéses, hogy hivatkozva valóban jobb lesz-e bármi, mint ismeretlenül. Vannak jó és rossz tapasztalataim egyaránt.

    • Én azt nem bírom, amikor ez fontoskodás, az “ajánló” személy arra büszke, hogy ő ismer valakit, az ő szava számít. Ha nekem a Radics Gigi ajánl fodrászt, vagy a gyerekorvos anyám fül-orr-gégészt, akkor lehet súlya a ráhivatkozásnak, de az se egészen okés (korrupt). Finnországban, Dániában ilyen nincs, az tuti.

      • Amikor aztán az ajánlgatás átcsap számonkérésbe. Hogy azt a mestert hívtad-e ki? Hogy a javasolt barkács módszerrel szerelted-e fel a függönytartót. Hogy oda mentél-e a nyaralóhelyen, ahová javasolták.

        • Meg hálásnak kell lenni, és meghallgatni, hogy ő milyen szuperül megoldotta neked és szerzett vízvezeték-szerelőt, mert nyilván ez magadtól nem ment volna. És visszahallani másoktól is. Még akkor is, ha mondjuk rosszabbul jártál az ajánlgatásával, mintha nem úgy csináltad volna.

          Szüleim, anyósomék, tipikus. Hatvanas éveiket tapossák és elképzelni nem tudják, hogy valami működhet, hogy korrekt viszony felépülhet, hogy önerőből és önjogon megcsinálódhat valami ajánlgatás, ismerős és protekció nélkül, tisztán, egyenesen, őszintén, szívességek számolgatása és kunyizás nélkül, tiszta szándékból, korrekt üzleti viszonyból vagy éppen emberségből.

          • Ma anyám elmondta, hogy egy feladat el lesz végezve (lesz a faszt), mert
            1. Tudod egy közös, már régen mghalt mebernél is ő csinálta
            2. Tudod, régen ennél és ennél végzett (pocsék) munkát
            3. A jó mesterhez nem vihetem, mert mit szól, hogy már más is belepiszkált.
            Na erre mondtam, mit szól a nőgyógyász, hogy ő más állapotban adta ide a lányunkat, 28 éve, most meg hogyan kell újra látnia 🙂

      • A férjem gyerekgyógyász, és totál ki volt akadva- mikor ügyelt és hívta a kórház főigazgatója, h. mittoménkinek a gyereke jön nemsokára- hogy ő csak egyféleképpen tud bárkit ellátni, és mit gondolnak, mit fog másképp csinálni. Bár szerintem sajnos sok helyen azért mégis számít valahogy az ismeretség… tulajdonképpen valahogy elfogyott a lélek vagy a lelkesültség az egészségügyi rendszer nagy részén.

          • Igen, az még egy kisebb kórház volt, nem volt tömeg ügyeletben, most a HP kórházban dolgozik, már nem olyan naiv, már látja, hogy működik ez a mindenki valakinek a valakije…sőőt vakaki még valakibbje valakinek…

        • Sztori, pacienstől hallottam. Rendelés közben szakorvosnál telefon, ugye csak a reakciókat hallja a paci. Kiderül belőlük, hogy orvos kolléga felesége telefonál. Akkor is időpontot kell kérnie, ha dr X felesége. Nem, akkor sem jöhet beutaló nélkül. Stb. Orvos és az asszisztens még egy kicsit zsörtölődnek egymás között a telefon lerakása után is.

      • Más: nekem most lehet, hogy így lesz állásom, hivatkozom valakire. A guta majdnem megütött, mikor a pályázati emailbe leírtam a nevet, de két gyereket kell nem akárhogy eltartanom, és vannak azok a dolgok, amiket benyelek. Ez egyébként a jobbik fajtája, de tényleg nem tisztességes azokkal szemben, akik “csak úgy” pályáznak. Engem is elhajtottak nemrég, mert ismeretség nélkül pályáztam. Robbanna fel az egész rendszer, úgy, ahogy van, na!

    • Ezt megtárgyaltuk a kedvessel, és érdekes szempont a részéről, hogy neki pl. könnyebbség, ha az ügyfél úgy jön oda hozzá, hogy valaki ajánlja (informatika), mert akkor már eleve van arról egy képe, hogy mit vár el az illető a programtól. Valószínűleg mások a preferenciák, ha egy könyvelőirodában látta a programot, meg mások, ha egy téeszben, ahol kutyatápot is gyártanak. Természetesen az “utcáról beeső” is ugyanolyan figyelmet és minőséget kap, csak akkor minimum egy körrel többet kell futni.

    • Az is baj itt, hogy nagyon meg kell gondolni, kit engedünk be a lakásba. Volt, akit érdekes módon és eléggé célirányosan azután rámoltak ki, hogy ott járt egy antennaszerelő. Az ajánlásnak tehát fordítva nagyon is van létjogosultsága. Rögvalóságunkban persze az van, hogy írsz több üvegesnek egy 400ezres munkára kérve ajánlatot, aztán egy válaszol. De az az egy mondjuk eljött aztán és megcsinálta, és a bontott üvegeken kívül nem vittek el semmit. 🙂

            • Továbbá a számlatömböt a pátria polcán sem látták még, rossz anyagból, múlt századi technológiával és gyatra minőségben dolgoznak, de a munkadíj már jóval meghaladja az anyagárat. (ez utóbbi az egyetlen európai vonás) Nem jönnek a megbeszélt időre, a végén mindig többe kerül, nem takarítanak fel maguk után. Jótállás nincs.
              Bezzeg régen! Na jó, régen még ennél is rosszabb volt.

  5. Azon mosolyogtam, míg olvastam a tízből kilenc pontot, hogy ilyenkor vannak a “csettintések”, hogy: Valóban! Ha megírnád az ellenkezőjét, akkor többnyire ugyanonnan érkeznének a “csettintések”, hogy : Valóban!

  6. 11, vagy 5 vagy amit akartok 🙂
    És a férjed/gyerekeid (bármi behelyettesíthető a veled együtt élő emberek közül) hogy bírja ezt?
    Vagyis azt hogy: edzel, hogy van karriered, munkád, hobbid, stb. és nem zombultál bele az életedbe.
    Erre rendszeresen azt válaszolom, hogy remekül megvagyunk, mindenki boldog.
    És a kisördög mindig ott táncol a vállamon, hogy visszakérdezzek, de sosem teszem.

  7. 5. ééés hol voltatok a hétvégééén?
    SEHOL. Nincs közöd hozzá, nagyon intim, az is, ha mentünk, az is, ha nem, és nem fogom neked mesélgetni, azt se, ha először délután ötkor keltünk ki az ágyból és fel se öltöztünk egyáltalán, és azt se, ha kétnapos világ körüli úton voltunk. És azt se akarom magyarázni, hogy miért nem akarom magyarázni, és elegem van ebből a kérdésből A homlokomra fogom tetoválni, hogy A HÉTVÉGÉM AZ ENYÉM.
    Akinek pedig fogom mesélgetni, anyukám, tesóim, azoknak kérdezni se kell, mert mondom, vagy írom magamtól. De ők ismernek és sosem fognak kérdezgetni.

    • Fodrászom állandó két csevegési témája, de ha nem reagálok, békén hagy: 1. Mit fogsz főzni a hétvégén? (tököm tudja) 2. Hova mentek nyaralni? (a Margit-szigetre).

  8. 5. de már átestek a ló túloldalára (a nők, a buzik, a feketék, a tinédzserek, stb) és/vagy a ‘mi azért nem voltunk ennyire durvák’.

    A hivatkozásnak, ha nem önfényezés és fontoskodás csupán, van jelentősége. Magyarország az a hely, ahol a megrendelőt is le kell ellenőrizni, nem csak a szolgáltatót.

    • És az “…én a te helyedben ennyi idősen azt csináltam volna, hogy…”, ja, csak nem voltál a helyemben, meg nem is voltál éppen akkor annyi idős. A harmincas/ötvenes években neked fővárosban/vidéken úrigyerekként/proliként könnyű/nehéz volt. Értem, és szívesen meghallgatom, mint szociokulturális adalékot, de honnan tudod vazzeg, hogy nekem akkor ott és olyanként milyen volt?

        • Na várj, ez így nem igaz, nem általános. Észnél kell lenni a tanácsadásokkal meg a nagy véleményekkel – de másrészt egy józan kívülálló láthat olyan dolgokat, amiket az, aki benne van, egyáltalán nem lát. Aki azt képzeli magáról, hogy kívülről meg tudja mondani a tutit, az szinte biztosan téved 😉 De ha valaki óvatosan jelez valamit, hogy talán így vagy úgy – azon elgondolkodni érdemes. Nekem eddig nagyon sokszor érdemes volt legalábbis.

          • Persze, nem erre gondolok. Hanem arra, hogy amit cselekszik, nem tudjuk megítélni nála jobban. Hisz sem a gondolatait, sem a tapasztalatait, sem a pillanatnyi állapotát, semmit nem tudunk épp úgy, és nem is vagyunk olyanok mint ő.

          • Nem lehetsz objektívebb, mint ő. Amit be kell járjon, be kell járja, még akkor is, ha a te (én, stb) tanácsoddal többre jutna.

            • Hát… Ha nekem nem mondtak volna pár tanácsot, ma talán valamelyik pszichiátrián reszketnék az elvonási tünetektől. Vagy nem innék ugyan, de a fene megenne a veszteségtudattól. Nem hiszem, hogy azt az utat okvetlenül be kellett volna járnom. Az én utam így lett az enyém, hogy tanácsokat kaptam, köztük nagyszerűeket is.
              Igen, az ő útja az, amit bejár. És minden ember útjához hozzátartoznak a tanácsok is, amiket vagy megfogad, vagy nem.

            • Persze Laci. De az, hogy te meg tudtad fogadni azt a tanácsot akkor, csakis a te lelkiállapotodon, belátásodon, belső erődön múlt. Ezt mondom, hogy ezren vannak, akik nem tették, nem teszik, pedig épp olyan jó tanácsot kapnak és épp akkora slamasztikában vannak mint te. Mégsem. Mert nem képesek rá, ott és akkor, és nem mondhatod, hogy így vagy úgy kellett volna, mert azzal azt mondod, hogy te jobban tudod, mit kellett volna tegyen. De nem tudhatod, miért nem volt rá képes.

            • Így igen, egyetértünk. A véleményezés, hogy persze, én megmondom a tutit, te meg gyenge/hülye/stb. vagy, ha nem hallgatsz rám, magadnak köszönheted, az már nem tanács, hanem ítélet. Visszamenőleg meg pláne. De ez a valódi tanács értékéből, jelentőségéből nem von le. Csak azt akarom mondani, hogy a nem ítélkező tanács érték, akkor is az, ha nem fogadom meg.

        • Hát meg egyikünk ezt bírja, másikunk azt. Nincs olyan, hogy ezt ki kéne bírni/ezt nem kéne érezni, ha egyszer azt érzi. Olyan se nagyon, hogy ezt kéne tenni. Mindannyian gyakran tesszük a nem-helyeset. azért azt teszi, mert abban a helyzetben annyi telik, nem azért mert nem tudja kotnyeles beleszóló okosságát.

          • Pontosan, erről beszélek. Akár még a pillanatnyi érzéseid is ellentmondanak annak, amire képes vagy, és mégis azok szerint cselekszel. Nincs jobban tudás.

      • Na igen, honnan tudja, hogy nekem, ötvenesnek milyen volt a harmincas években? 🙂 Vagy milyen volt tinédzsernek lenni a kilencvenesekben?

        • A nyolcvanas években kamaszlányként elég vicces volt a nagymamámtól hallgatni, hogy “úrilány így nem viselkedik” 😀 pedig én egyáltalán nem voltam deviáns, mindenféle szempontból nyúl voltam fiatal lányként. Bár ő szegény amúgy is hajlamos volt azt gondolni, hogy ami az ő fejében van, az a valóság. (A rokonságban volt, aki ezt kicsit drasztikusabban fogalmazta meg: “azt hiszi, hogy az ő seggében forog a Göncölszekér.”

  9. – igy negyven fele kozeledve mit illik es mit nem
    – ez a depressziod miatt van
    – nem en tehetek rola
    – ezt nincs kedvem/idom/stb megbeszelni
    – nem fontos amit mondasz, mert
    – gyereket nevelni ugy kell, hogy..
    – neked nincs hobbid
    – en tudom hogy neked az kell hogy..
    – ki vagy szolgaltatva mert..
    es meg hosszu a lista

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s