anyák, akik beleőrültek

Ismét egy tabutéma! Míg a fiúk a bányában dolgoznak, a lányok, ha már akadt fiú, belevágnak életük nagy projektjébe, az anyaságba.Ez olyannyira szent kötelesség és annyira nem vitatja senki, hogy értelmes, sőt, önfeláldozó cél, hogy sokan bedőlünk, és szentté avatjuk magunkat. Az a baj az anyaság körüli hájppal és az önszenttéavatással, hogy elsikkad tőle a valóság. Az ordító anomáliákat sem merjük kimondani, szégyelljük, tagadjuk, mert hát ezt vállaltuk, szegény gyerek, ki ne derüljön, mennyire belebuktunk, és biztos csak mi éljük meg ennyire keservesen, mindenki másnak könnyen megy.

Sajnos, az anyaság, pontosabban, az évekig otthon maradás, családi életben rekedés két vagy több gyerekkel nemhogy nem sétagalopp, hanem nagy valószínűséggel mentális torzulás.

Ott kezdődik, hogy megváltozik a test, a funkciói, a kinézete, és igenis rongálódik. De mi szeretjük a csíkjainkat, aha. Full kognitív disszonancia. Legalább őszinték lennétek, annak van méltósága. Mert szokás újabban büszkén, anyaság-mementóként megmutatni a csíkos hasat, megereszkedett mellet, és nekem illene üdvözölnöm a trendet, de én semmi szépet nem látok ezekben. (Egészen a harmadik gyerekig voltam csíktalan, és akkor a kilencedik hónapban egyszer csak elengedte magát a bőr a jobb oldalon, lent, aztán a kitolási szakban lett még kettő pici a bal félen is.) Nem önzés és nem is éretlenség visszavágyni a sértetlen állapotot, és utólag is le lehet vonni a tanulságot, hogy kevésbé deformálódik az, akinek a terhessége előtt erős a hasfala, jó a tartása, és nincs túlsúlya.

Nem itt kezdődik, dehogy. Ott kezdődik, hogy olyanok vágnak bele a családalapításba, kötnek hirtelen érkező terhesség miatt vagy CSOKért vagy “végre engem is akar valaki” alapon átgondolatlan házasságot, akik a kezdetektől csatáztak, torz szerepekben voltak, nem élték meg a harmóniát eleinte sem. A boldog szexet sem. Innen szép leromlani. Az anyaság, akármilyen nehéz (sőt, talán épp azért), valamit tutira megérlel a nőkben, kompetenssé tesz, felnevel, és onnan nézve egy éretlen, önös, lusta partner, aki talán sármosnak tűnt, már kiábrándító.

Esetleg ott lett végünk, amikor nagy komolyan elhatároztuk, hogy gyereket csinálunk, de nem ment könnyen, és akkor a szex évekig a gyerekcsinálásról szólt. Ne kerteljünk: ez a szex megcsúfolása. Borzalmasan megalázó lehet, hogy nem engem kívánnak, nem az én eksztázisom az élmény a csajomnak, csak a célra tör, és abban én csak eszköz vagyok. Ilyenkor buzgó és készséges, egyébiránt és később már nem akar engem. Vagyis, ha néhány egymásnak esésből nem foganna meg a kis messiás, akkor én rendszeresen átadnám az üvegcsét. Élménynek ugyanolyan. Fórumon olvasni erről, hogy összebújás apával, ma van a pé, sperma gondos tartogatása estére – te jó ég, azóta még láttam A nimfomániás vonatkozó jelenetét, édesjóistenem, de komolyan. (Meséljetek.)

Szülési trauma és anyaságbeli identitássérelmek – hosszan tudnék írni a férfifejű, nőket sürgető, széttrancsírozó, majd szorosra varró főorvosokról, a szülésbizniszről, a szükségtelen paráztatástól és beavatkozásoktól. A szoptatás teljesítménynek értelmeződik, az anyák buzgólkodnak és rivalizálnak, a tápszerezők (“én is vagyok olyan anya, tényleg mindent megpróbáltam”) neheztelnek azokra, akiknek könnyen ment. Dühödt hitviták.

Aztán, ahogy mi élünk, a szülés utáni depresszió népbetegség. Őrjítő magány, teljes talajvesztés, torzulás, rossz hangulat, amelyből az apa is menekül. Érdekes, hogy nekem két antidepresszióm volt (baby pink), és a harmadiknál, aki otthon született, legyintett meg két napra az, amitől mások hónapokra begolyóznak.

A párkapcsolat eddig bírta, és előrébb van az, aki legalább elismeri, hogy elidegenedett, folyton neheztel, csalódott, nem kíváncsi már a másikra, a szagát sem viseli el. A munkamegosztás eleve is létező egyenlőtlensége ekkorra az abszurdig fajul, ki-ki hadállásokat épít, pont amikor azt várja a külvilág, hogy boldog legyen az új kis családjában.

Lobster azt mondja, ezt a posztot már sokszor idéztem, hogy ha az apa reked otthon, ő lesz hisztis és irigy, ő veszíti el a libidóját.

Anyós, védőnő, nénik és más jóakarók rontják tovább az életminőséget. Mindenki infantilizálja az anyákat, mindenki beleszól, ugyanakkor emberfölötti felelősséget, jelenlétet vár el tőlük. A nők ijesztő antiszolidaritását, ahogy a maguk életét igazolják a mi új gyerekünk láttán, a borzalmas kioktató hajlamot, példálózást, rémisztgetést és babagiccset ilyenkor vödörrel kapjuk az arcunkba. Adj rá sapkát, mindig. Kettőt, az a biztos. És ne kösd a hátadra.

A gyerekezés maga is az inkompetencia érzete, az aggódás, a bűntudat és a monotónia. Otthon az életszervezés szabadsága és felelőssége is a miénk. Alhatunk, ha hagynak, de nem hagynak. Eldönthetjük, mit veszünk a déemben, remek. Életvitelszerűen várjuk apát, de ha megjön – ő is félve lép be már –, abban sincs sok köszönet.

Miközben szépen cseperedik a ded, és de édes, és gyönyörködünk a vérünkben, hihetetlenül emésztő jelenetek vannak, vállalhatatlan gondolataink, késztetéseink, kiborulásaink. Az ember azt hiszi, csak ő érez ilyeneket. Szégyelli, feledi, ahogy szabotált, ahogy lelkileg kimenekült a helyzetekből, ahogy megúszta, és arra gyúrt, hogy a gyerek kicsi, és úgysem érti. És mindig, basszus, mindig hozzá kell tenni bűntudatosan, nehogy vád érjen minket, hogy a világ minden kincséért nem adnánk őket, és ők a legfontosabbak.

Az egész kicsikkel állandó figyelem, fél kézzel élünk, káosz, ételmaradék, éjszakai ébredés, napot kettészelő alvásidő, sírás, hányás, para lépcsőnél, konnektornál, úttestnél. Néha magától értetődő, néha megoldhatatlan ugyanaz a tevékenység. Minden körülöttük forog. A beszélgetések is: hozzátáplálás, fejlesztés, mozgás, fogzás, óvodaválasztás, betegségek és gyanakvások. Mindig van valami, s ha nincs, legyen. Valakik jól élnek az aggodalmainkból. Ne legyek igazságtalan, de nem vagyok: én hat meg nyolc meg tizennégy éve is utáltam mindig ezeket az aggodalmakat és szövevényes sztorikat hallgatni (félrekezelték, az orvos nem vette észre, márciusra van időpont, hétzáz forint a mandulatej), meg még az álságos pátoszt is untam, ahogy ki-ki a magáét feldicséri.

Nem bírom a fétissé lett gyerekeket, az a benyomásom támad az ajnározástól, hogy az anyának vagy nincs más erőssége az életében (és hát egy gyerek azért nem akkora kunszt), vagy nagyon is van, vágyja, és azért kompenzál. (A minap mesélem egy ismerősnek, aki kérdi, de ugye nem vizes a hajad, de, mondom, víz alatt úsztam, úszószemüvegben, már másodszor!, erre ő reflexesen: a lányom imád a víz alatt lenni! Csak nézek: hogy jön ez ide? A lánya mindent, de mindent jobban csinál. Ha én láttam egy rókát, akkor neki négy orrszarvúja van otthon.) Nehezen bírom a sztárolást, a szépnek mondott átlagosakat, ahogy mindenki egy kis Newton-Paganini-Leonardo-Schumacher, a nagy jóakaratot és buzgóságot. Idegesítenek a világ közepe gyerekek, akiknek mindent szabad akiknek mégsem ízlik, akiknek nincs kedvük, az ordítozásuk “hadd játsszanak”, akiknek mások munkája nem számít, meg a kütyüfüggés, unalomból evés, nem kövér, csak stramm… nekik lesz szar. Külön nehezen bírom a büszke nagyikat.

Amikor végre nagyobbacskák a gyerekek, a túlaggódás már nem volna szükségszerű, viszont lehet bele még tovább menni, egyre gondosabban cizellálni a részleteket, szoros emberfogásban, hosszan telefonálni minden apróságért, rendelkezésre állni, és lehet még magyarázni évekig magunknak, meg mindenki másnak, hogy ezt jelenti az igazi odafigyelés.

img_1243

Boldogtalan, de boldogot játszó nők elégtételt vesznek mindenki máson. Megmagyarázhatatlan rosszindulat van bennük, a megítélő hajlamuk maga a pótcselekvés. Úgy tesznek, mintha az agyonnyünyüzés volna a norma, ahogy mindent lefertőtlenítenek, programról programra hordják a gyereket, megörökítik minden mozdulatát, és szót fogadnak a Hatalmasságoknak: orvosnak, védőnőnek, tanítónőnek. Az a baj, hogy a rátelepedős, fő projektté tett anyaság legnagyobb vesztesei nem is az anyák maguk, hanem az elváróvá, nyámnyilává, követelőzővé nevelt gyerekek.

Ha pedig a másik anya ezt nem csinálja, akkor emezek bőszen megítélik őket. Azokat, akik másképp anyák, azokat, akiket más is érdekel, és azokat, akik nem akartak anyák lenni. A gyermeki jogok mint olyanok szenvednek sérelmet, hát hogyne.

Anyák, akik más nőket ekéznek. Összehasonlítgatnak. Azt sugallják, hogy az anyaság mindenképp lemondás, és aki nem így, az ahelyett, hogy, de bezzeg ő. Az állítás: ami neked jó, az a gyerekednek rossz, választanod kell. Csak a gyereked rovására érezheted jól magad:

Égnék, mint a Reichstag, ha kuncsorognom kéne pénzért tanszerekre, miközben exkluzív kajákat fogyasztok, magánedzéseket fizetek és gazdagoknak tervezett ruhákban járok. Nem tudnék nyugodtan irkálni meg edzeni így…

Hát, nem is, és ha mégis, azt is minek. Minálunk viszont egyedül az ELMŰ elégedetlenkedik. Pöttyet el van túlozva az én jólétem az évek óta gyűjtögetett adatok alapján, némi rosszindulat is felsejlik, de az biztos, hogy akármennyi is az annyi, azt én kerestem. A megfosztott nők mindent véleményeznek, ami nekik nem lehet: az utazás, a szexualitás és a jól kinézés extra gyanús.

Offline a sógornőnket véleményezzük, hanem az internet, az meg az őrületig hergeli legkicsinyesebb késztetéseinket. Tényleg azt hisszük, hogy igazunk van, okosabban csináljuk, jobbak vagyunk. Nem látjuk, mi helyett csináljuk ezt. Ti, leányok, ne tegyétek.

Ha a fórumon nincs szeretet és laza jófejség, pucolj onnan. Az érdemi információ nem elég. Beleőrülsz.

Mert a turbóőrület: netes közösségekhez csatlakozás és tyúkól. Sorstársak ők, akik eleinte nyitottan, támogatásért, információért, közösségért mennek, és egyre jobban beleragadnak. Arra hajlamosak elképesztő mélységekig mennek le a névtelenség fedezéskében. Mindig azok a legagresszívebbek, akiknek a neve valamelyik Lázár Ervin-meséből van. Eleinte érdekes, mások hogyan élnek, később meghökkentő, ahogy a sorok közül kirajzolódnak a családi játszmák, a néma és eltűnő férjek, kistelepülések, viszályok és nyomorok. Maminti hétfőn sírva panaszkodik arra, amit pénteken pátosztelten véd – hogyan vigasztald meg így? Barátságok és csalódások. Célzások, hadd értse, akinek fájhat: én nem tudnék nyugodtan aludni, ha (viselkedésmód), szerencsére nekem nem kell a világ végén egy alkoholista férjjel, álsajnálat, áltámogatás, tankönyvi csoportdinamika – van olyan fórumtag, akinek minden megnyilvánulása, még az önfeltárása, őszintesége is csak a fölényszerzésre megy ki. Ki nevet a végén? Hatodik cé. Alterságba borulás, geek információgyűjtögetés, specializáció. Olyasmi, mintha az eredeti szakmádban lennél kompetens, de nem, ez nem az, és nem pallérozzaa szellemet sem, elvisz az igazi lényedtől. Később jól össze lehet veszni, valóságos szekták alakulnak. Nagy hangon véleményeznek, bizonygatnak, szellemi fölényt vélnek megélni a kommentjeikben, tépik egymás haját, örök haragok generálódnak, és még évek múltán is megfigyelik a szimbolikus ellenségeket. Egyesek úgy vélik, ők olyan világosan látnak dolgokat, hogy megmondhatják úgy általában a tudatlanoknak, a Helyes nevében. Megy a spotting, rajtakapják és korrigálják anyatársai kat: szarul felkötött babákról szóló topik, kifele hordozott gyerekek lajstroma, ilyen komolyan volt. És dühöngtek azon is, ha valaki nem kért az okoskodásból, mert ők csak segíteni akartak.

Senki nem kért arra, hogy jobban tudd, hogy terjeszd az igét. Fogd is be, ha nem tudod kedvesen és alázattal csinálni, ha egy rohadt hordozókendőt is nagyképűsködésre használsz. Semmi, a gyerek gerince (amit amúgy leszarsz, csak szerepelni akarsz) sem olyan fontos, mint hogy világosan lásd: az anyák egyike vagy csak, pont úgy, mint a másik, és a kioktató hajlamod szánalmas kompenzálás.

Találkozók, na, ez külön fejezet. Amikor rádöbbensz, milyenek a valóságban azok, akik a fórumon olyan okosak. Talán most már bevallhatom: az altercsaládok derékhadát, a tönkölykekszet sütő, végtelen jóindulatú, sarjaiknak lehetetlen-többes utónevet adó, lenőtt hajú, mindent bíró anyukákat és a készséges informatikus hintermanokat nyomasztónak tartottam. Kijózanító volt: ilyen nem akarok lenni. De még az is facepalm ma már, ami akkoriban menőnek tűnt.

Vásárolgatás. Ez nagyon durva, hamarosan lesz már talán BNO kódja is mint önálló személyiségzavarnak (tünetnek): otthon rekedt, függő helyzetű nő internetes közösségekben felbuzdulva, másokat majmolva a kompetencia, az önálló, méltó felnőtt lét megélésének morzsái reményében összevissza rendelget faszságokat. Halmoz. Ad és továbbad azonnal, mert csak a szeme kívánta. Adásvételen civakodik, kommentek tucatjait írja. GYEDből csípi le (amiből ha lecsíp, elfogy), olyasmire költ, amit nem engedhetne meg magának, és szüksége sincs rá, viszont ott a gyerek mint ürügy. A tetejébe trükközik, sunnyog, hogy irracionális döntéseit “apa” meg ne tudja. Ha megtudja, akkor meg áll a bál. De hát a Bovaryné utolsó fejezetei is erről szónak, voltaképp.

Kreatív hobbi, az önmegvalósítás halovány visszfénye. Vagy csak nekem nem? Ezt utólag írom bele. Horgolás, varrás, tiffanylámpa, kézműves ékszer. Ne haragudjatok rám, de ezek nyolcvan százaléka ízléstelen és amatőr, ahogy a facebookon látszik. Vagy szar a fotó. Semmi baj a kikapcsolós hobbival, az a baj, hogy ez a fő projekt, ez a gyerektől való elmozdulás, miközben fehér holló az, aki igazán ügyesen, jó szemmel tudna profi minőségben alkotni. Pótcselekvés és giccs, sajnos. Kivégeztem már a jelenséget itt: finom, nőies hobbik

A saját tanulmányok és korábbi szakma elhomályosulása, távolba tűnése. Egyeske után ketteske, talán hármaska is, van ebben jó és szép is, alibinak is, de nem dereng sehol, hogy mi lesz utána. Elhalasztott élet.

Ne haragudjatok rám, önmegtagadás-szag van, de visszatekintve ilyennek látom a kisgyerekes éveket, illetve fórumos-netes megnyilvánulásaikat. Ezekről az árnyoldalakról ritkán van szó, pedig járványszerűen tipikusak. Milyen kicsinység számomra minden, ami akkor fontos volt – és nem csak azért, mert megnőttek a gyerekeim. Basszus, ma már azt mondom, hordjon mindenki extravagáns cuccokat, ne féljen jól lenni és magára figyelni, legyünk derűsek, nagyvonalúak, maradjon humorunk és iróniánk, örüljünk, hogy élünk és egészségesek vagyunk, és van még néhány évünk, amikor még bármi lehet. Ne veszítsük el a személyiségünket az anyaságban, a barátainkat, az anyaság előtti érdeklődésünket, ambícióinkat, ne erőltessük ezt a lemondás-narratívát, mert nem fogja senki megköszönni, és mert az elváróvá nevelt gyerekekkel, a mamahotel lakóival mindenkinek nehezebb, önmaguknak is. Éljük meg a saját projekt öntudatát, az önjogon, erőfeszítésekkel szerzett jövedelem megerősítő élményét. foglalkozzon mindenki a maga dolgával. (Aki nem volt frusztrált, már akkoriban is ezeket mondta.)

14796226_10210912460466788_1391783853_o

Kapcsolódó bejegyzések:

…és a válaszok: parainesis lányomnak

minimálanya

anya üzemmód

 

 

 

205 thoughts on “anyák, akik beleőrültek

  1. Amikor a nagyobbikat vártam, egyik barátnőm ajánlott egy ilyen kismama- és anyukafórumot. Nem tudtam még akkor megfogalmazni (nem ismerve ezeket a folyamatokat), mi taszít az egészben, csak azt éreztem, hogy én ide nem szeretnék tartozni. Egy konkrét dolog volt, ami roppantul idegesített: szinte minden nő avatárja alatt volt egy számláló, amin napra pontosan lehetett látni, hogy a kis Ögödej, Füvellő meg Csermely ma három éves, négy hónapos és tizenhét napos stb. Bár nyilván pont ellenkező céllal készült – vagy a tudattalan vágyak törtek így felszínre, ki tudja -, de azonnal az ugrott be, hogy börtönökben meg a katonaságnál vágják így a centit, hogy mennyi van még a szabadulásig:-)

  2. Négy gyereket szültem, 34 vagyok. Nincs egy csíkom se sehol, se lógó mellem, és ha egy idegen megtudja, hogy négy gyerekem van, általában nem hiszi el (én meg majdnem elszégyellem magam, hogy én hogy mertem “ilyen” kinézetű maradni négy gyerek után). Nem volt depresszióm a szülések után, sem vásárlási őrületem, nem is lett volna miből. Volt egy maroknyi fórumos anya csapat, akikkel így tíz év után is napi a kapcsolat és nem csak virtuális, de a távolságok miatt főleg az. Mindent tudunk egymásról, mint egy kis család. Ez nyilvános térben lehetetlen, mi is úgy kezdtük, többen, voltak is belőle bajok, majd zárt csoporttá alakulás és béke van azóta. Nem hájpolom a gyerekeket, mert örülök, ha el tudom látni a napi dolgaikat. Van viszont sokszor mégis bűntudat, inkompetencia érzés, aggódás, válás (trauma a gyerekeknek is). Nem mondanám átgondolatlannak a házasságom (tíz év és egy gyerek után házasodtunk, négy év után váltunk el).Egyik oka volt, hogy a volt férj (és anyós) elvárta ezt a szerepet, amit írsz, hogy hozzam ezt,de nem tettem, nem ment. Nem emlékszem, mikor aludtam egy jót, vagy 3 órát egyhuzamban. Szerencsém van, hogy van egy támogató párom,szerelmem, aki főként itthon dolgozik. De így is sok. El szoktam mondani, mikor kérdezik, hogy de jó, hogy ennyi van, hogy irigylem, akinek csak kettő, több ideje jut rájuk, nekem örök bűntudat ez az idő. (Hogy lehet ennyivel mindegyiknek külön ideje velem?) Várom, hogy a legkisebb is intézménybe menjen, és máshol aludjon néha és legyen végre időm másra is mellettük. Senki sem mondta, hogy ilyen rohadt nehéz lesz. Hogy szeptember óta folyamatosan betegek vagyunk (nem királyi többes, én is, én vagyok a legszarabbul most is). És sokszor elegem van mindenből, és csak 5 perc csöndre vágyom. Mi lehet azzal, akik ezerszer szarabb helyzetből indulnak?

    • nem bántani akarlak, de ma már szerintem nem igaz, hogy “senki se mondta, hogy ilyen rohadt nehéz lesz”. Én amióta az eszemet tudom, figyelem a családokat, olvasom a gyereknevelési rovatokat az újságokban 10 éves korom óta, és soha nem akartam gyereket. Ha figyelsz, látod. De ma már ott az internet tele a fent említett fórumokkal, rakás cikkel őszinte anyáktól, az anyaságról őszintén, gyer(m)ektelen nők blablabla ez már mind ott van, el lehet olvasni és rá lehet jönni egy kis képzelőerővel, hogy milyen nehéz.

      • De a mainstream nem ez, akkor sem, ha “figyelsz”, meg “egy kis képzelőerővel” “rá lehet jönni”, ráadásul szerintem ezt egy négygyerekes anyának mondani elég gáz, és ha négy gyereke van, akkor mondjuk elég egyértelmű, hogy nem ma kezdte. Nekem sincs gyerekem, de én megütköztem a kioktató modoron, ne már, vagy ne így. Nagyon jó, hogy te “figyelsz”, meg minden, meg nem akarod bántani, de azért csak odaszúrsz.
        Ezt úgy mondom, hogy nincs gyerekem, és nem is nagyon akarok. De cikkekből nem lehet megtudni, hogy amúgy milyen. Mert rohadtul nem olyan, bármit hisz róla az ember, soha semmi nem olyan, mint másnak, pláne, ahogy a cikkekben leírják. És akkor vegyük hozzá a rengeteg előnyt, helyeslést, rokonszenvezést, ami miatt a megfelelési kényszeresek még egy fogyatékos Quasimodót is bevállalnának, nemhogy egy egészséges gyereket.

        • Nem tudom elnézést, lehet, hogy én vagyok extraszuper negatív pesszimista érzékeny kötődési problémás elbaszott nő, de pl. a Spockot 11 évesen olvastam, de már 8 évesen sejtettem, hogy ez a dolog nekem nem pálya. És azóta is csak megerősödöm ebben. És ez sem könnyű ám, a mai napig gondot okoz pl. ez párkapcsolatban olyannyira, hogy mára már le is mondtam róla. Akkor mi a könnyebb, belemerülni a helyeslésbe meg rokonoszenvezésbe, az könnyebb? Vagy mégis inkább az a nehezebb, mert a gyerekezés nehéz dolog???

          • A hozzászólásod eleje érzelmi manipuláció, természetesen senki sem gondolt ilyesmit. Ami a továbbiakat illeti, senki nem mondta, hogy nem-gyereket-vállalni könnyebb, én mindössze annyit írtam, hogy talán nem kellene egy négygyerekes anyát megróni, hogy de hát tudhatta volna előre, hogy nehéz lesz. Az, hogy te már 8 évesen sejetted, remek, de azt jelenti ez akkor, hogy mindenki sejtse 8 évesen? Vagy mit szeretnél kifejezni? Csak azt, hogy LEHETSÉGES előre tudni? De akkor miért pont Fabula hozzászólása alá, úgy bevezetve, hogy “nem akarlak bántani, de…”?
            Ami a legvégét illeti, igen, ez a helyzet, pontosan ennyire komplex, és nem, nem lehet a kérdésekre válaszolni, ez nem fekete-fehér, nincs ilyen, hogy egyik a könnyebb, másik a nehezebb, és kész. Igenis sokkal kisebb ellenállás felé megy az, aki szül, ezt te magad is írod, hiszen nehézséget okoz az életedben az elhatározásod, hogy nem vállalsz gyereket, és ha vállalnál, ezek a nehézségek megszűnnének. Ugyanakkor a gyerekvállalás egészen más nehézségeket eredményez. Nem lehet, hogy mindössze arról van szó, hogy az ember vagy az egyik nehézség-csomagot választja, vagy a másikat? Attól függően, hogy ő maga milyen személyiség, mi fontos neki és mi kevésbé, mit tart feláldozhatónak, és mit nem?
            Mert ha ez így van, akkor kár egymást kioktatni, hogy de tudhattad volna. Egy csomóan tudják, és mégis vállalják, és akkor kiderül, hogy egészen máshogy nehéz, vagy pont úgy, de nekik valamiért mégis ez a jó, jobb. Te is hoztál egy igen tiszteletreméltó döntést, és nem látom, hogy bárki elkezdene győzködni, hogy de miért nem vállalsz gyereket mégis, merz nehéz, de mégis olllyan csodálatos dolog. Én mindössze erről beszélek. Éva szokta mondani, hogy magunkról beszéljünk, ne egymást oktassuk.

          • Nem volt bántó! Én amúgy pedagógus vagyok, mindig is a pályára készültem (tudat alatt is szerintem), 3 diplomám van, ebből kettőt gyerek mellett szereztem. Nem sokat gyakoroltam még a szakmát, a gyerekek miatt, de várom, szeretném, és szerettem is, mikor igen. Olvastam az összes létező nevelésről szóló könyvet (haha, már így vissza gondolva), és olvasok is folyamatosan. Most épp az adleri nevelés az, amit nagyon szeretnék a családban megvalósítani, több kevesebb sikerrel alakulgat. Óvónő is vagyok, elvagyok 20-25 gyerekkel, akik nem az enyémek. Köszönő viszonyban sincsenek a sajáttal. Másrészt nem akartam soha négyet, kettő három volt az eredeti terv. És még van egy nevelt is a férjem részéről, így hozta az élet. Amit megtanultam ennyi gyerekkel, hogy az élet sokszor beleköp a levesbe. Ki akar képességzavaros, vagy SNI gyereket? Senki sem tervezi el, hogy az lesz, persze, minden benne van a pakliban, de nem minden derül ki a szülés pillanatában, hanem mire már ott a kistesó.
            Az első gyerekem várásakor még nem volt ennyire előtérben a net, épp kezdett bejönni a hétköznapokba, mamami még indulóban, origo fórumokon próbáltak az anyák beszélgetni, informálódni, de elég gáz volt már akkor is, ami ment sok helyen, nem is folytam bele ilyesmibe. Kismama torna meg klubok voltak, ahová eljárhattunk. Mi is hárman (négyen) vagyunk féltesókkal együtt, nem állt távol tőlem a nagycsalád.Anyám mindig is úgy volt vele, hogy á nekem bírnom kell, mert olyan ügyes, okos vagyok, mai napig ez a szavajárása: a gyerekért ki kell bírni mindent, ez jut az anyáknak, nincs nyavalygás. Volt két kisebb féltesóm, akik közt a korkülönbség 10 és 14 év, a kisebbet minden nyáron én bébiszitteltem, mert anyunak dolgoznia kellett és nem volt nagymama. A kisujjamban volt a rutin, és nagy pofával álltam a dolog elé, hogy majd én szuperanya leszek a köbön. Az első pofára esés az első gyerek szoptatásával kezdődött és a második gyerek születése óta igyekszem nagyon kussolni a gyerekes témákban és tényleg csak akkor nyitom ki a szám, ha nagyon biztos vagyok az igazamban és úgy látom, segítenék vele (és kérdeztek). És igen, az első határeset SNI (pont szakterület, na ez meg a másik..).
            Ritall, egyetértek veled, minden embernek súlyos döntés és ára van mindennek. Persze, üthetem a fejem a falba, hogy ha anno a mai eszem lett volna, más lett volna, de nem volt. Olyat mondani, hogy megbántam, hogy lettek, elég nagy tabu, mondhatni bűn. És nem is bántam meg, mert ez így nem igaz, csak lehetett volna másképp, ahogy terveztük, hogy lesz segítség és nem lett, meg egy csomó más bökkenő. Meg a kis korkülönbség, kétszer. Na, igen, egész más, ha van egy 1-6-10 éves, mint egy 1-2-3 éves. Ég és föld. Persze, el is vetethettem volna a becsúszottat, és csak magamat okolhatom érte, hogy nem tettem, talán most se tenném, de mindent megteszek, hogy ne történjen meg.
            Az is teljesen igaz, hogy mindenkinek más a nehéz, más a határ. És ki mit áldoz fel, mert nem csak a mindennapok bírása a nehéz, hanem a feláldozott énem, hogy nincs semmi énidőm, már csak lopom az időt a hajmosásra is, éjjel. Ez szörnyű, de egyelőre ez van. A terveim,terveink tartják bennem a lelket! (Úgyis veszünk egy lakókocsit és körbejárjuk vele Európát, ha más nem, hatvan évesen). Nem irigykedem senki, akinek jobban megy, vagy több jut, igaz, néha arra irigykedem, hogy egy egy anya tud külön időt tölteni a gyerekeivel, mert ez az, ami marha nagy logisztika árán is nehezen jön össze.

            • annyi saram van, hogy én nem a magyar őszinteanya-oldalakkal kezdtem, angol nyelvterületen sokkal előbb jöttek elő ezek a dolgok, így volt egy időbeli “előnyöm”, más országokban ez előbb szűnt meg tabu lenni

      • Háááát, nekem a legnagyobbik most múlt 22, és több generációs egyke vagyok mindkét ágon, újszülöttet először a Spock címlapján láttam, élőben tíz méternél közelebbről meg soha, és nem, senki se mondta, hogy ilyen rohadt nehéz lesz. Aztán a második-harmadiknál már él az emberben a reménység, hogy ha az elsőt nem tettem el láb alól, akkor talán a többit is életben tudom tartani.

      • Benyomásom szerint ez a nagy öszinteség, a rózsaszinü álságosság leleplezése csak az utóbbi években kezdödött, ami azt jelenti, hogy lesz 5-10 év, mire Magyarországon is eljutnak ezek a nézetek a szülöképes nök többségéhez.

        • Itt van már, csak gondolkodásbeli szakadék a harmincasok és huszasok között. A korosztályomból mindenki sajnál a gyerekeim miatt, és elmondja, hogy ő bezzeg, és hát igazat kell adnom nekik, még ha épp jól is érzem magam.

      • Azért a “nehéz” határa eltérő lehet. És itt négy gyerekről beszélünk! Sok olyan történetet hallottam, hogy egy, kettő, három még nem volt nehéz, de a második, harmadik negyedik azzá tette és ezt nem tudhatod előre. Illetve azt sem, hogy nem merül-e föl később valami, amitől bukik a rendszer ill. hogy nem mindenkinek jön be minden gyerekfejlődési korszak anyaként. Vagy hogy egyszer csak elfogy a szufla.

        • nos, nekem már a kicsi is elmúlt három, mikor egy napő arra ébredtem, hatan vannak, és atyaisten, ez már így is marad. hogy hogy történt, és mi lehetett volna mind nem relevánsak. hatan vannak, enni kérnek, időt meg mindent, és én úgy döntöttem, ennek ellenére én én leszek. és jó úton járok. talán ébredhettem volna hamarabb… de azt hiszem mind a hat igazán hasznos lesz. és igen van sni, meg asperger, meg kitépem a hajam, ráadásul iskolában keresem a kenyérre valót. nem kergettem rózsaszín álmokat, nem ríttam más kisbabája láttán meghatott örömkönnyeket soha. ez az egész vhogy így történt, és most, az ébredés után végig kell csinálni. nincs kilépés

      • Én speciel kitörölhettem a seggem azzal hogy százan mondták hogy nehéz lesz. Tudtam, aztán lett egy meglepetésgyerekünk, abortuszra normális anyagi háttér mellett, házasságban élve nem mentem, mert ez nálam több mint elfogadhatatlan.
        Szóval az lenne a normális, ha inkább azon munkálkodnánk, hogy ne legyen ilyen nehéz, ahelyett, hogy az orrom alá dörgölnék, hogy hát tudhattad hogy milyen lesz!
        (Amúgy nekem pont nem nehéz mert van mindenféle erőforrás, meg unortodox életszervezés, hogy jó legyen. De akkor is idegesít, aki segíteni akar, az ne felvilágosításra fordítsa az erejét, hanem azt mutassa meg, hogyan lehet élhető.)

      • És ha szól valaki előre? Az ő élete, az ő gyereke mindig teljesen más, mint a tiéd és te is más vagy, mint ő. Olyan ez, mint nem megnézni egy filmet, mert azt mondta a Julika, neki nem tetszett. Nem nézed meg? Honnan tudod, hogy ő mennyit bír? Mennyi monotóniát tűr? Mennyit tud magából kiszakítani? Mennyire elkötelezett? Honnan tudod, milyen gyereket kapsz te? Hogy alszik-e vagy sem? Hogy mennyire hajlítható? Hogy milyen korán találod meg vele a hangot? És mi van, ha a te gyereked más? Mi van, ha SNI gyerek? Dobhatod a kútba az egész okosságot, mert úgysem segít. Mindenki vonja le a saját életére a tanulságot. És próbálja kihozni belőle a legjobbat. Amennyire lehet. És próbálja meg élvezni, ami szép benne. És ha kurva szar, akkor meg engedje meg magának, hogy ezt kimondja, üvöltsön. És kérjen segítséget. Ha van. Nem mindig van. Tombolás. Megőrülés. Aztán megint tovább. Ilyen ez a kurva élet. Az én kurva életem ilyen. Szép. Is. Ez van.

        • És ha másvalakinek jobb, könnyebb, ha függetlenebb, ha bejött neki az élet, akkor meg nem nekiesni meg viszonyítgatni meg bűntudatkelteni azonnal, hogy miért nem szív ő is. Főleg hogy nem tőled veszi el a jóllétét. (stiláris az E/2. itt is.)

          • Főleg, hogy ha te is megkapnád, amit ő, nem tudnál vele mit kezdeni. Nálad nem működne, te visszaalakítanád olyanra, amilyen te vagy. Vagy mégsem tetszene neked belülről, nem így képzelted.

      • Szerintem nem most kezdte, hanem jópár éve, amikor nem volt még divat az igazság ebben a témakörben.
        Egyébként egyetértek veled, aki ma nem veszi számításba, hogy iszonyat sok szar, nehézség IS vár rá, az buta, vagy nem tud/nem akar a valósággal törődni.

    • “Mi lehet azzal, akik ezerszer szarabb helyzetből indulnak?” Mi lehet veluk? Az egyik lehetseges valasz, hogy nincs gyerekuk. Ok a senki sem mondta, hogy ilyen rohadt nehéz lesz-t nem ertik. Kapcsolodas se igen van azok kozott, akik mondogatjak es akik nem ertik. Meg azokkal se, akik szarabb helyzetbol indulva szultek, orulunk, hogy nem mi vagyunk. Elegge docog ez a sisterhood. A senki sem mondta hogy-ot meg szokta elozi a “mindig is tudtam,hogy akarok” es a “”nem tudnam elkepzelni enelkul” meggyozodese, ami melle hiaba sorakoztatunk oda fel tucat feminista nagyagyut, hogy szoljanak mar neki. Ki gondolja meg magat ilyen ugyben azert, mert szolnak neki?

      • > A senki sem mondta hogy-ot meg szokta elozi a “mindig is tudtam,hogy akarok” es a “”nem tudnam elkepzelni enelkul” meggyozodese, ami melle hiaba sorakoztatunk oda fel tucat feminista nagyagyut, hogy szoljanak mar neki.

        Nem tudom, szerintem az nem feminizmus, hogy az az egyetlen életképes üzenet, hogy NE SZÜLJÉL, mert megjárod, és ha mégis, akkor úgy jártál, a te hibád. A populáció jelentős része mindig fog akarni gyereket, meg becsúszik, és akkor már megtartjuk.

        • Nekem a ne szüljél nem üzenet, hanem agresszív utasítás. Én arra nevelem a lányomat és arra biztatom a körülöttem élő nőket, hogy legyél önálló. Sokan benyaltuk, hogy házasság= közös bámulás a naplementébe. Nos, most szólok, ez nem igaz.

        • A feminizmusnak nem uzenete senki fele, hogy NE SZÜLJÉL. A feminizmusnak a kritikai gondolkodas, a valosagismeret, az onismeret, az egyeni felelossegvallalas az uzenete szerintem, marhogy igy elviekben. Valahonnan nezve mindenkinek van igazsaga, a nulla, az egy es a sokgyerekesnek is es mindegyikre igaz, hogy ugy jartal, es a te hibad es a te nyereseged. A nekem senki se szolt egyszeruen nem all meg, mert a nulla, az egy es a tobbgyerekes is ugyanabbol a rendszerbol jon. Kinek a reszortja, hogy szoljon, mikor es mit kene mondania? Elutasitjuk hogy barki beleszoljon a dontesunkbe, de retrospektiv hianyoljuk a gyamkodast.

          • Szerintem a “senki se szólt” nem a gyámkodás hiányolása, hanem egy nyelvi fordulat, nem kell szó szerint érteni. Nyilván nem arra gondol ilyenkor az ember, hogy miért nem kocogtatta meg valaki a vállamat, hogy figyeljél, nem szabad, mert ez és ez. Ez így eleve lehetetlen is, mert, ahogy valaki fentebb nagyon szépen megfogalmazta, attól, hogy ténylegesen szólnak neki, senki nem fogja azt mondani, hogy ja, tényleg, milyen igazad van, akkor nem is szülök.
            Ez inkább annak a hiányolása, hogy miért nem (volt) része jobban a közbeszédnek az, hogy milyen nehézségek lehetnek, és mikre kell valójában felkészülni, ahelyett, hogy szupercuki bolyhos gyerekpizsamákat akarnak az emberre rásózni, amelyben a ded majd csimbókosra izzad, viszont a pisiszag sosem jön ki belőle, ráadásul egy örökkévalóság belőle kihámozni – erre nem készítenek fel, csak arra, hogy milyen édi lesz a gyerek benne a fészbukon. Ez pedig egy ilyen komplex metafora volt. Asszem.

          • > ami melle hiaba sorakoztatunk oda fel tucat feminista nagyagyut, hogy szoljanak mar neki.

            te írtál egy ilyen mondatot, ami úgy értelmezhető, hogy a feministáknak „kellene” szólni, én meg asszociáltam.

          • Azt hiszem konnyebb ugy tenni, mintha a kozbeszednek, hogy abban mi van es mi nincs, ekkora hatalma lenne felettunk, mint belatni, hogy sajat magunkkal van dolgunk es az iszonyatos nagy melo lesz. Nem tudok mas magyarazatot arra, hogy miert irodik le ennyiszer ez a mondat. De aki leirja, annak dolga van magaval. (Ez nyilvan nem a deprivaltakra vonatkozik, hanem az olyan statuszuakra, akik ide irnak)

            • Egy csomó fogyózó mondja, hogy “mindenhonnan az dőlt rám”, “untam már hallgatni”. Szerintem igenis számít, mi van a levegőben, mik a tipikus megjegyzések. Sok mindent szólásokból, small talk panelekből, közhelyekből sajátítunk el. Ez az igazi “rejtett tanterv”.

            • De hát senki nem hibáztatja “a közbeszédet” azért, mert nem tudta előre, mi lesz. A “senki nem mondta” egy szófordulat, és nem hibáztatás. Persze, hogy dolga van magával, ezt sem vitatta senki, mindenkinek van. Szerintem azok, akik ilyesmit írtak, nem azért tettékk, hogy kérdőre vonják a világot, hogy miért nem szólt – hanem azért, hogy elmondják, hogy erre nem lehet igazából felkészülni.

            • (lentire írom)
              Én viszont a beszélgetésnek ezen a pontján szeretném megjegyezni (ismét), hogy nem ekkora szívás a gyerekezés, sőt: a lényük, a közelségük, a formálódásuk, a szeretetük bőven ellensúlyozza a szívást, a bánatot, a túlterhelődést, a megfosztottségot, a házasság megroppanását is (aminek amúgy sem oka, csak eszkalátora és felszínre hozója). Nem, a gyerekvállalást nem érdemes a Stockholm-szindórmához hasonlítani, mert ott az, akihez kötődsz, az agresszorod, ellened van, ez és csak ez az érdeke, ő módszeresen és szisztéma szerint építi fel a függést, ellened, egy gyerek viszont nem tehet arról, hogy te mennyire nem bírod és mit hoz ki belőled a helyzet, és nem is tehet mást, mint hogy igénybe vesz. És egy gyereknek, az agresszorral ellentétben, a harmónia, szeretet és a kölcsönös tisztelet az érdeke. A szereppel, elvárással lehet esetleg Stockholm-szindóma szerűségben lenni, de annak meg, ugye, nincs akarata, döntései, mert nem személy.
              Nem tudom, másoknak is ellensúlyozza-e, nem tudom, ki önáltat, kinek nincs más értelmes perspektívája, mint az anyaság, de nekem biztosan ellensúlyozza és bőven megéri, és én, ha egyáltalán dolgomnak érezném, hogy bárki életébe beleszóljak, rábeszélném a kétkedőket a szülésre, de nem úgy, anyósnak bizonyítva, agyonbonyolítva, pénzköltés ürügyeként, hanem megerősödve, természetesen, és kötődve. A szülői feladatokat, nehézségeket, alkalmazkodást, lemondást, kockázatot az élet velejárójának gondolom, olyasminek, mint hogy a tárgyak lefele esnek, télen hideg van, és hogy kell néha aludni is, tehát a természet törvényszerűségei ezek, amikre tervezve vagyunk, és amelyek nem negatívak, hanem önlényegűek, magukból következnek, magukat magyarázzák, és nem kell tőlük kétségbeesni. Egyáltalán nem gondolom, hogy ne kéne szülni embereknek, se azt, hogy rosszul döntöttek, éspedig azért nem, mert a szenvedésük oka nem a gyerek, hanem a nemi egyenlőtlenség, meg azok ítélete, akik olyan nagyon jól tudják, hogy egy másik ember mit bír és milyen anyának kéne lennie, mindezt álszentül a gyerekek védelmében, aha. Akiket leszarsz, amikor az anyját ekézed, fingatod – csak a saját fölényed és igazad érdekel.
              És ugye ez egy visszafordíthatatlan döntés, nem csak az, ha szülsz, hanem az is, ha nem szülsz. Ehhez, amit írok, kell egy sajátos, nagyon érzelmes, meghatódós, életigenlő lelki alkat, amit pont az én férjem kimaxolt, pedig ő extra sokat szívott és mondott le a későn alapított, harmadik családja miatt.
              Nekem ijesztőek a gyermektelenség neten olvasható érvei és hangneme, sajnálom. Olaszországbajöttem eredeti posztja is az volt, csak mégis legitimnek tartom, létező és fontos problémának, mert az ízlésem nem norma, ugye, és az esetleges életem nem politikai tett (szerintem itt tévednek sokan), és mert a tabutéma megtörése fontosabb, mint az én konkrét álláspontom. Nekem nem volt kedvem őt nagy okosan helyretenni és kioktatni, mint egynémely kommentelőnek.
              Amellett, hogy a szülőség feladat, és nagyon sok buktatója van, a legkiteljesítőbb tud lenni. És nagyon ráfér a promó, annak megmutatása, hogy derűs, élhető, jól is lehet csinálni, és belefér egy csomó kétely, negatív érzés, hibázás, nincs tragédia. Szóval aki úgy érzi, megfullad, az ne a gyerekeire, ne a döntésére nehezteljen, hanem arra, aki cserben hagyja a közösen vállalt feladatban, meg a társadalomra.
              Szóval látom én, hogy sok anya nagyon vergődik, nem őszinte, szerepet játszik, önigazol, mártírkodik, belenyomorodik. De nem csak két lehetőség van, hogy vagy nincs gyereked, vagy belenyomorodsz, ez hamis dilemma. És nem is vád, hogy “tessék jobban csinálni, ezt magadnak köszönheted”, hanem a hogyan csinálás, az optimalizálás valami egészen más méretű ahhoz a nagy döntéshez képest, hogy van-e vagy nincs-e gyereked. Nekem nagyon keserűnek, nem jó fejnek tűnnek azok, akik mondják, hogy ők aztán nem szülnek, és na, ezért nem.
              Ez az önigazolósdi, ez a “na látod, ezért nem szülök én” már volt az egyik épp-nehéz-anyának-lenni posztom alatt, és nagyon aljas volt. Hogy épp őszinték vagyunk, elismerjük, hogy szívás, és akkor jönnek önigazolni meg kárörvendeni.
              Te nem ezt tolod, szerintem, de Nymphalis azért határos vele.
              Annyi van, hogy ha a gyerek mellett döntöttél, ideértve a becsúszott megtartását is, akkor az végleges döntés, nem olyan, mint az elhibázott egyetemválasztás. Ő élni fog és téged tekint anyjának, apjának meg sokszor nem tekint senkit, mert apa nincs és soha nem is volt sehol, vagy van ugyan, de sokat várni tőle nem volt érdemes. Ezek a férfiak, akik élik világukat és oly könnyen mennek bele védekezés nélküli szexbe újra meg újra, mert nekik az jár, PATKÁNYOK.

          • ellaella: hogyne lenne a döntésben legalább részben meghatározó, hogy mit tart kívánatosnak a közbeszéd? Ne csináljunk már úgy, mintha mindenki teljesen saját, minden mástól független döntésből adódóan szülne vagy nem szülne. Ide nem számítva a váratlan helyzeteket. Egyébként egyetértek, hogy valahonnan nézve mindenkinek van igazsága, csak pont az a baj, hogy sokan sodródnak és nem valódi döntést hoznak. És a sodródás éppen a közbeszédnek köszönhető. Ez a valóság.
            Nymphalisnak: “kifogás”? Milyen kifogás? Amikor egy többgyerekes anya panaszkodik, hogy nehéz, abban hol vannak a kifogások? Nem értem.

            Szerintem nincs olyan, és nem is szerencsés olyat mondani, hogy de ne hivatkozzanak az anyák arra, hogy nem tudhatták (“senki sem mondta”), hogy ez ilyen lesz, ilyen nehéz, mert igenis tudhatták, lám, én is tudom. Én se tudtam, hogy gyerek nélkül élni ilyen nehéz, és ennyi mindent kell lenyelni miatta, pedig arról is lehet olvasni eleget. Tényleg nem értem, miért muszáj, hogy megnyugodjunk abban: tudhatták volna előre, erre nem lehet hivatkozni, hogy nem tudhatták. A foghúzásról is olvashatunk sokat, hogy milyen, de amikor az én fogamat húzzák, mégse olyan, és van, amire fel vagyok készülve, de azt, hogy milyen érzés, meg hogy reagálok rá, azt úgyis csak ott tudom meg.

            • Ujra es ujra felemlegeted azokat a noket, akik nincsenek az informaciok birtokaban, nem latnak a dolgok moge, a valodi dontes lehetosege a befolyasoltsag miatt el van szabotalva. Mar tisztaszva lett tobbszor, hogy ez nem az a blog, ahova az ilyen helyzetu nok jellemzoen kommentelnek, tehat nem ok irjak le ide ezeket a sorokat. Ezenkivul a feminizmus mar regota tisztazta sajat magaval, hogy egy middle class nok altal vezenyelt feminizmus nem tudja kepviselni ezeknek a noknek az erdekeit, a szociokulturalis helyzetuk es az egesz eszkoztaruk az eletuk alakitasara meroben mas. Az erdekervenyesites soran ezek a nok semmilyen teruleten nem kepesek mellenk lepni, naluk valoban sodrodas az, ami a mi esetunkben dontes. Ez egy oriasi kulonbseg es rank nagyobb felelosseget ro, amivel kapcsolatban akar ugy is erezhetjuk , hogy ez nem fair, mert oket is es minket is a patriarchatus nyomaszt. Csakhogy nekunk van eselyunk felulirni ezt pl konkretan a gyerekvallalas tekinteteben, ok meg tovabbra is csak sodrodnak, vagy valami csodaszamba meno tudatossaggal megis jonak bizonyulo dontest hoznak. Hiaba probalod mellenk leptetni ezeket a noket, mert most kapora jon, hogy szep egyseges frontot alkossunk. Privilegizaltak vagyunk hozzajuk kepest es a birtokunkban levo extra informaciot es a kimondatlan szabalyrendszer szerinti lavirozast jellemzoen egesz ugyesen forgatjuk/ csinaljuk, hogy tovabbi elonyoket kovacsoljunk magunknak. Amikor ez sikerul, akkor azt a sajat kompetenciank es nagyszerusegunk, nem gondolunk mi azzal, hogy a privilegiumainkbol fakadt. Maut a a gyerek megtartasaban nem a kozbeszed befolyasolta, csakazolvassa pro life es nagycsalad parti, engem es teged szinten nem a kozbeszed befolyasol, az ide kommentelok egyiken sem latom, hogy a kozbeszed aldozata lenne. Lecci, ne maszatoljunk.

              • “ez nem az a blog, ahova az ilyen helyzetu nok jellemzoen kommentelnek, tehat nem ok irjak le ide ezeket a sorokat. Ezenkivul a feminizmus mar regota tisztazta sajat magaval, hogy egy middle class nok altal vezenyelt feminizmus nem tudja kepviselni ezeknek a noknek az erdekeit, a szociokulturalis helyzetuk es az egesz eszkoztaruk az eletuk alakitasara meroben mas”
                Ezt én is gyakran említem, hogy nem lehet mindenkihez szólni, és nem mindegy, hogy a hozzánk hasonlókról, vagy általában a nőkről/magyar nőkről, családanyákról teszünk állításokat. Én olyankor mondom ezt, amikor a budai, jól megközelíthető edzőtermem, sportra alkalmas testem, tiszta kajálásra fordítható erőforrásaim (infó is) felmerülnek, részletesen meg vannak figyelve, és akkor erre írják, hogyde a zsákfaluban élő hétgyerekes mélyszegény asszony, akinek krumplira is alig jut, mit csináljon. De nem azt írom, hogy az ilyen nők is meg tudják csinálni, a sparhelt előtt fekvőtámaszozzanak, ha jó testet akarnak, mert bezzeg a fegyencedzés stb., mert tisztában vagyok a Maslow-piramis szintjeivel, hanem azt, hogy ez kifogás, a kommentelő nem ilyen helyzetű, és nem is a szegény nőkért áll ki, egyszerűen elkeni a dolgot, és démonizálja a tudatos, célorientált sportolást (miközben mondjuk a tévéműsorokat vagy extra reklámozott mosóport vagy rallyeversenyeket nem). Igen, vannak, akik siralmas tudati, testi helyzetben vannak, maradnak, és akiknek kizárólag a napi doboz cigi az örömforrás. A társadalom egészéről nem tudok érvényes üzeneteket, tanulságokat megfogalmazni, legalábbis a saját életmódomról és kulturálódásomról szóló posztokban tutira nem, és nem is ambicionálom. Ennyiben nem vagyok társadalmi igazságért kiálló blogger, inkább a hasonló helyzetűek állapotába, döntéseibe tudom magam beleképzelni. Pontosan tudom, hogy privilegizált vagyok, de nem fogok magyarázkodni meg önsorsrontani “szolidaritásból”, meg hogy ne essen rosszul azoknak, akinek nem jön össze. Állati sértettek voltak egyébként, próbálták rámkenni a frusztrációjukat, hogy én vagyok a kíméletlen (és ehhez még csak mondanom sem kellett semit, bőszen úgy értelmezték csak a fotókat is, hogy én dicsekszem). Eleve a posztok, kifejezőeszközeim és tartalmaim felfogásához is műveltséget, tudatosságot, szövegértést feltételezek, ami szintén luxus, valóságos cenzus, de nélküle ez az egész blogélet nem jó móka.

                A kápó-vádra pedig ma már az a reakcióm, de ezt nem ellaellára írom, hogy én meg azokra neheztelek, akik szerint mindenkinek egyformán önkéntesen és a maga örömeit háttérbe szorítva, aszketikusan kéne feministának, jogvédőnek lennie, mert ők hazudnak és önigazolnak ezzel, amikor másokra róják feladatként. Amikor a kicsit is tamlpraesettebbeket, erőforrásokban bővelkedőbbeket, sikeresebbeket azonnal és falkában kikezdik, és elég eszük van hozzá, hogy ezt igazságkeresésnek, jogvédelemnek meg szegényekért kiállásnak álcázzák.

              • De ha arról van szó, hogy általában mi befolyásol nőket, akkor ne csak magunkról beszéljünk.

                Az sem igaz, ebben Ritával értek egyet, hogy vannak az okosak/tájékozottak/blogolvasók, akiket aztán semmi se befolyásol, mert bezzeg a többieket de. Kitűnő példa a mellplasztika. Ma beballag ide a terembe Sarka Kata, akit még sose néztem meg élőben – én nem tudtam a képekről, hogy ilyenek az arányai. És ha az ember sok ilyen testet lát (vékony combú, nagy, kerek implantátumú), plusz még sok kis jel, fordulat, hogy a jó a nagy cici, meg sajnos, lefogytam a mellem, az igenis hat, befolyásol. Érthetőbbé, kívánatosabbá teszi a mellnagyobbítást, jobban “megéri” az amúgy irracionális döntés. Itt kb. mindenkinek van, és rám is hat, az én szemem is ezt látja arányosnak. Most ez mi? Közbeszéd? Már hogyne hatna, ami körülvesz? Naratívák, megfogalmazások, vélekedések? Nem annyira tudatos folyamatok ezek. A RealSelfen a plasztikai műtéttől csodát remélő nők az ottani képek, beszámolók hatására pörgették be magukat, hogy akkor nekik is olyan orr/fenék/hasfal kell. Ami nyilvánvalóan egy generális értéktelenségérzés projekciója, tárgytalálása, konkretizálódása csak.

                (De én nem, asszem, én sose. Mármint implantátumot.)

                Pont az anyaságban meg nem csak kulturális mintázatok vannak, vagyis azok is azok, de nem ilyen efemerek, hanem tartósabbak, több ezer éves az anyakultusz, de némi biológia is közrehat azért. Nem csak mint drive, hanem mondjuk ha megfogan a gyerek váratlanul (ami az esetek többsége, ha ezt jól tudom), akkor már készen vannak a panelek, és jól jönnek, ezekkel megmagyarázzák, hogy ők mindig is erre vágytak voltaképp, jó lesz ez így. Mi mást csinálnának?

            • Hadd értsem, mert kezdem magam tök hülyén érezni. Azt mondod, hogy “mi”, reprezentálva azokkal, akik ide kommentelnek, azok átlátnak a szitán, nem sodródnak, az összes szükséges információhoz hozzájutnak, minden oldalt megvizsgálnak, elemzik és feldolgozzák azt, amit látnak és hallanak, majd ezt kombinálva a privilegizált helyzetük adta lehetőségekkel, döntenek. Ez áll ellentétben azokkal (“ők”), akik nem kommentelnek ide, és nem látnak át a szitán, nem jutnak információhoz stb, ők tehát dönteni sem tudnak, csak vitetik magukat. És mivel “mi” nem vagyunk “ők”, ne mondjuk már, hogy nem hoztunk megfontolt döntést, hiszen miénk az információ szerzésének, feldolgozási képességének stb privilégiuma, és ha azt állítom, hogy mégsics így, az maszatolás. Jól értem?

            • Hát igen, a tabuk. Mert van egy család, ami elég meghatározó, persze a társadalmi elvárások is alakítanak, de azért egy lányban általában mély nyomot hagy, hogy mit lát otthon. Nálunk, mint írtam a nőknek nem volt szabad panaszkodni, mindent bírni kellett, ez volt a normális. 25 voltam, mikor az elsőt szültem, akkor persze szentül meg voltam győződve róla, hogy király 25 évesen szülni egyet (ezt erősítette a családtól elkezdve a nőgyógyászig mindenki), és végülis nem is ezzel volt a baj. Persze, vissza gondolva sokkal másabb, nagyobb bajok is voltak, de sajna a mai eszemet nem tudom már a múltban használni. Természetesen egyáltalán nem akartam, hogy olyan csengése legyen a dolognak, mintha valakit ezért felelősségre akarnék vonni, hisz hogyan is tehetném az én döntéseimért? Egyszerűen csak azt akartam kifejezni, hogy az élet mindig hozhat valami váratlant, kiszámíthatatlant, amit nem kalkulált bele az ember. Jó dolog ez a foghúzás, de mondhatnám a szülést is, pont jó példa. Emlékszem, első babát várva ültem a kolléganők körében és hallgattam a szüléstörténeteket, aztán az első után úgy éreztem, be vagyok avatva, hát megtudtam,milyen is. Aztán jól pofára estem még kétszer, negatív irányban, majd egyszer pozitívan.

            • Jo, hogy irtal. Akinek kevesebb gyereke van vagy egyaltalan nincs, annak a valosaga talan az, hogy amikrol irtok, azt az eddig felhalmozott ismeretei alapjan nem tartja sem extrem kiszamithatatlannak, sem varatlannak. De ez messze nem jelenti, hogy azt gondolna, az elet kiszamithato, vagy kalkulalhato, nem igenyel kulonosebb magyarazatot, hogy nem igy van. Nem gondolom azt sem, hogy haritaskeppen irtad. Azt mondom csak, hogy tul gyakran irodik le ez a mondat ahhoz kepest, hogy mennyien vagyunk itt egy masfajta valosaggal. Nem a legszerencsesebb megfogalmazas, hogy nincs szolva es nem lehetett ezt elore tudni. Suket fulekre talal az, aki szolna, ezt irtak masok is. Nem valtoztatna az se, ha elore tudnank, nem is akarnank elore tudni szerintem.

            • Rita, kizart, hogy belemenjek ebbe a vegtelen tortenetbe. Nem volt cel, hogy hulyenek erezd magad. Az volt a cel, hogy tiszta legyen: mikor mi nem tudjuk mit csinalunk, meg akkor is ezerszer jobban tudjuk, mint a sodrodok. Vegig tudjuk, hogy a mi felelossegunk is, hogy igy jartunk. Hogy donthettunk is, nem csak sodrodtunk.

              • Engem ez emlékeztet arra az örök kérdére, hogy miért lesznek a képzett, tudatos nők is áldozatok bántalmazó kapcsolatokban. Azért, mondta erre Wirth Judit, mert ami a bántalmazástól megvéd, az egy nagyon speciális, nem diplomához kötődő tudatosság. Mindannyian ugyanott nőttünk fel, ez meg Lobster, ugyanazt sulykolták belénk.

                Én tényleg nem találkoztam azzal, hogy lehetne úgy dünteni, hogy nem akarok gyereket, illetve hogy gyereket nevelni extrém nehéz. Illetve őket nyafogónak, önzőnek, túlaggódónak és gyengének gondoltam, akik keresik, min lehet kiakadni, gyárilag negatívak.

                És most nem azért, de a mindent bírós attitűd miatt én tényleg jobban vagyok, egyedül is. Sok mindent lehet rám mondani, de van mit enni, sok az öröm, extrém keratívak, sose betegek, jószívűek meg minden. Én nem érzem, hogy szívás és lemondás volna. Magam is biztattam olvasót: tartsa meg a harmadikat. És pl. a fórumozás legközepén is távolságot tartottam a talmiságtól. Ismerek más anyákat, akik nagy terhek alatt is normálisak maradtak, és boldogok, és nem csak a gyerekeik jogán, de nem is a gyerek ront a boldogságon. Szóval nem biztos, hogy bele kell őrülni, hogy mindenkinek egyformán szar. Inkább hozzá kell, lehet erősödni.

            • “voltaképp, jó lesz ez így. Mi mást csinálnának?” Jo is lesz igy, meg nekem is, egeszen addig, amig nem akar tolem megerositest, hogy ugye mennyire nem lehetett elore tudni. Meg a vege-hossza nincs onigazolas, “de nem adnam semmiert”, “megint ugyanigy csinlanam”. A fej belefajdul.

            • Ellaella: Soha senki, akinek gyereke van, és nincs pszichotikus állapotban, vagy valami eszméletlen súlyos, felfoghatatlan válsághelyzetben, nem fogja azt mondani, hogy megbánta a gyerekét.
              Ezzel azt kívánná hogy ne éljen. A létezése jogosságát vonná kétségbe. Nem fogja ezt mondani senki, ha százszor beledöglik is, ha tényleg könnyebb lenne nélkül. Nem a tabu miatt, nem önigazolás miatt, hanem őszintén és tényleg úgy érzi az ember, hogy semmit se csinálna másképp.

              Én őszintén nem akartam gyereket, és ugyanilyen őszintén mondom, hogy egy pillanatig nem bánom hogy megszületett.

              Ez nem agymosás, nem társadalmi vélekedés eredménye, hanem egyszerűen őszinte érzések. Valószínűleg van benne biológia is, nem tudom.

              • “nem fogja azt mondani” Pont ezt akartam írni. De még az is, amiért én a Minótauruszt emlegetem, hogy azt se kívánja (nem meri kimondani, I mean), hogy bárcsak problémátlan lenne a gyerek, ne lenne SNI-s. Mert pl. Szirkáék vagy Sándor Erzsi (vak fiú) történetére, helytállására gondol, vagy a sok nem-szabályos gyereket nevelő szülőtársra. Vagy mert ott a végső kérdés: ha nem lenne teljesen szabályos, ép, szép a gyerekem, akkor nem szeretném? De, szeretném, akkor is, ha nehéz volna, sőt, talán a befektetett munka arányában annál inkább, mert a lényét, önmagát szeretem. Azért szeretem, mert az enyém, mert rám bízatott, nem az erényeit, nem csak azt, amivel el lehet büszkélkedni. Mert ki szeresse, ha én sem? Ez a legmélyebb erkölcsi parancsa az anyaságnak, és az erkölcs, az ugye nem olyasmi, amivel tele van a hűtő. Ajánlott irodalom: Doris Lessing: Az ötödik gyermek, mondjuk ez nagyon kemény, szerintem a Kevinnél is keményebb.

            • Ella: bocs, ma reggel újraolvastam, félrement az értelmezésem tegnap, nem nagyon, de épp eléggé. Köszi a választ, meg mindent, én eléggé parázok az anyaságtól, ez befolyásolja nálam a megértést, és valami dacot érzek, asszem, hogy de akkor sem tehetnek róla. Ez leárnyékol. Lehet, hogy még most is.

            • Igen. Categoricus imperativus, hogy gyerekünk létezését nem kérdőjelezzük meg.
              Ezért is felesleges kérdőre vonni a már anyává lett nőket, hogy mit panaszkodnak tudhatták hogy nehéz. (mármint nem Te, hanem általánosságban)

            • Rita, az utolso kommentemben, amit neked irtam, en se talaltam el a megfelelo regisztert pattogos lett, nagyon at akartam nyomni, amit lenyegnek gondoltam. Nekem is van sok zavaros reszem, sokszor atut.

              Devorah, Csakazolvassa,
              Megha gunyosnak is tunt, higgyetek el, nem akarom senkibol kiverni, hogy de nekem o az igazat es csakis az igazat mondja es vallja be vegre, nekem ne sumakoljon itt, hogy nem is szereti , csak maganak se vallja be. Regen egyebkent voltak ilyen tendenciaim, amikor magamrol nagy igazsagokat mondtam valakinek, elvartam, hogy a valasz ugyanolyan sulyos toltesu legyen, es total ki voltam akadva, ha valaki elintezett valami semleges reakcioval, nade halistennek ez mar a mult.

              Siman bizalmat szavazok minden szulonek abban, hogy szereti, kotodik, ez alol meg a bantalamzo szulok zome se kivetel. Es hogy eleve sulyos kognitiv disszonanciat okozna ilyesmit bevallani, megha igy is erezne, ezert ez nem is varhato el, hulye lenne barki erre varni. Amit en errol gondolok es ami miatt ugy tunik, hogy odaszurok miatta, az azzal analog, amit a posztban irt csakazolvassa: “És mindig, basszus, mindig hozzá kell tenni bűntudatosan, nehogy vád érjen minket, hogy a világ minden kincséért nem adnánk őket, és ők a legfontosabbak.” Azt kerdezem magamban ilyenkor, hogy miert, basszus miert teszi hozza, hogy megint ugyanigy csinalna, miert erzi, hogy magyarazkodnia, buntudatoskodnia kellene amiatt, ha magara is gondolni merne ha ujrairhatna a tortenetet. En akkor erzem hitelesebbnek, ha nem csapja hozza ezt a lozungot es meghagyja nekem a dontest, hogy gyereket szereto embernek tartsam. Akkor tudom, hogy jol van magaval, nem nekem vetit. Ez az extra lozung rossz szajizt hagy maga utan.

              Es Devorah az a fantasztikus, hogy van, aki mer, meg akkor is, amikor azt mondjuk, a, ugyse meri, nem kepes senki leirni ugyse. De Fabula peldaul leirta: Persze, el is vetethettem volna a becsúszottat, és csak magamat okolhatom érte, hogy nem tettem, talán most se tenném, de mindent megteszek, hogy ne történjen meg. Ebbol en sokkal tobbet tudok meriteni, mint az erzelemgozos megnyilatkozasokbol. Szerintetek nem hitelesebb?

              Es meg egy, ahhoz, amit mindketten irtatok, hogy biologiailag is meghatarozott, hogy ennyire beporog az ember. Lobster irta ezt is, van aki ettol total ledobja a lancot, mert senki nem akar ilyen kontextusban gondolni a sajat gyerekcsinalasara, de elkepzelheto, hogy kulonosen a nehez helyzetu , traumas kapcsolodasokban (de akar meg a kivulrol egeszsegesnek tunokben is) bejatszik egy kis stockholm szindroma, ahol az agy oruletes fordulatszamon racionalizal, elfogadtat es kotodest alakit ki. Szerintem utolag senki ki nem bogozza, hogy ez barmiben is kulonbozne attol, amit egy nagyon vart gyerek kap hagyomanyos korulmenyek kozott.

    • “senki se mondta”
      14(!) voltam mikor először(!) arra gondoltam hogy ezt a gyerek dolgot milyen jó lenne ha el lehetne kerülni.
      30nál is több mire rájöttem, hogy nem muszáj hogy legyen. Nem kötelező. ‘Csak’ az össztársadalmi rosszallást kell cserébe elviselni. Nem kellemes de még mindig inkább mint akár egyetlen gyerek is.

      Azt mondja meg nekem valaki hogy hol van az életben olyan helyzet, amikor névvel és arccal elmondhatom ezt. Amikor vki egyáltalán megkérdezi. Amikor valakit figyelmeztetett / megóvhatok / ahol információt adhatok át (tudjátok hogy felmérések szerint melyek egy párkapcsolat legkevésbé jó évei?)

      A társadalom pro natalista (szüléspárti). Aki gyereket akar azt senki nem meri / akarja figyelmeztetni hogy mibe vág bele. Főleg hogy sokszor már terhes mire elmondja. Akkor már késő.
      Én se szólok IRL.
      Pedig több mint 3 évtizedes meggyőződésről beszélhetnék.

        • Nem, bocs, szerintem nem ezt magyarázod, hanem pont azt, hogy igenis tudhatták előre: “éppen ezt mondom, hogy ma már, és szerintem legalább 10 éve igenis része a közbeszédnek, és nem kifogás, hogy nade én erről kérem nem hallottam”. Hol értem félre akkor?

          • Nem tudom, nekem a “tudtam előre” nézetből az következett, hogy nem lett gyerekem és nem is lesz. Nem pedig az, hogy mégis szülök, aztán panaszkodok, hogy de hát nem tudhattam előre jaj. Aki ma már valamilyen információforrásból nem tudja összevakarni, hogy a gyerekvállalás egy napi 24 órás szolgálat, rommá aggódós, kiszámíthatatlan projekt, amiben elveszíted önmagadat, az nem ezen a bolygón él. Vagy ha nagyon akarja, csinálja, de akkor ne hangoztassa, hogy nem tudhatta előre. Azt is hiszem, hogy ha az a tudásmennyiség az anyaságról, ami gyerek hiányában birtokomban van és bőven eltántorított a szüléstől, semmi ahhoz képest, amire nem terjed ki a fantáziám, de élesben meglepetésként érne. El tudom képzelni, hogy milyen szar az anyaság és ez elég ahhoz, hogy ne legyek anya – de ha az lennék, még tízezer dolog jönne mellé, amihez még az én élénk fantáziám se lenne elég.

            • Részvétlen, önigazoló és kárörvendő, ahogy ezeket írod. Ahogy te utánaolvastál, és ezért tudtad, és jól döntöttél, no lám, de ők meg nem tudták, kis buták.
              “ha nagyon akarja, csinálja, de akkor ne hangoztassa, hogy nem tudhatta előre” ők nyilván hálásan köszönik az engedélyedet, és mindenképp szem előtt tartják a tilalmat is. Tanítsd őket, epedve várják.
              Elárulom: egy kicsit, a lelke mélyén minden gyerekes sajnálja azokat, akiknek nem lett. Ezért hat önigazolásnak a meggyőződésük is. Innen úgy tűnik nekem is, hogy lemaradtak valamiről, és azt magyarázzák, de erre jó az önreflexió, hogy ezt helyretegyem, és megpróbáljam megérteni őket.
              A poszt nem panasz, és nem is törvényszerű: én sem őrültem bele.

              Nagyon érzékeny dolog ez a ki sajnál kit, kinek szarabb, kinek ment el a vonat téma, anyaság, karrier, kapcsolat, testátalakítás, minden vonalon. Szorongani is szar, sikeresebbként megítélve, méregetve lenni is, mondjuk ott azért van öröm.

              A legundorítóbb a részvétlenség, vállvonás. Nem, az anyaság nem szar, én ezt nem akarom elmagyarázni, erről senkit nem fogok győzködni, mert aki benne van, tudja, aki nem, az meg nem. Illetve nem lehet tudni, szar-e, de lényege szerint, a gyerek miatt nem szar, hanem a nőkre tolás, férfiönzés és családellenes társadalom miatt szar. De nem szar, sőt. Még így se szar. Csak te abban a világban nem jársz, és ezért nincs róla információd. Ezért visszás, ha úgy teszel, mintha te többet tudnál, a teljes kép alapján döntenél, míg a sok kis buta belecsúszott.

      • Nekem a gimiben voltak tanaraim, akikkel ez szobakerult, elmondtak mit gondolnak. Amikor kozepsuliban tanitottam, en is elmondtam, ha megkerdeztek. A kozoktatas jo terep, mar csak azert is, mert a tanari karokban hogy hogy nem, mindig vannak gyermektelenek-egyedulallok, nekem ok mar alt. sulitol kezdve meghatarozoak voltak. Hogy ezen kivul hogy lehetne, vagy egyaltalan kell-e, oszinten nem tudom. Mindig az egyeni hitelesseg dont szerintem. Egy erdekesebb beszelgetes is emlekezetes lehet valaki szamara, nem kell, hogy felvilagosito jellegu legyen, eleg , ha korvonalazodik belole egy ertekrend, ami valahogy betalal, megfogja a masikat. Es lehet csinal meg elotte egy csomo vargabetut, mire relevans lesz az eleteben, amit at akartal adni. Asszem most mar elegge elvittuk a temat az eredeti poszttol, de hat nem nagyon latszik az arany kozeput.

        • Jaja.
          Általános 8-ban történt valami / mondott valamit egy tanár amitől elkezdtem gondolkodni hogy hogy lehetne a gyerek ügyet megúszni.

          És igen, nem durván direktben gyerek kérdés volt, inkább ilyen értékrend megmutatása.

  3. Szia Éva, sziasztok Olvasók!
    Ez az írás (sok korábbi is, persze) nagyon-nagyon talált! Megosztottam, talán néhány ismerősöm is elgondolkodik rajta. Persze, “Szeretjük a csíkjainkat!!!”. Aha, persze! Naná, hogy nem ez a legfontosabb, de annyira jellemző! 😉 Köszi, és szép vasárnapot!

    • és óriási károkat okoz, hogy az anyákon számon kérik, ha esetleg nem kér belőle.
      1967 óta mélyen beágyazódott a magyar társadalomba.
      adott.
      keretet ad.
      ezzel számol a szűk és tág család. egy nővel akit bezárhatnak a családi feladatok közé három évre.

      mindezekkel együtt hihetetlenül romboló. ezen túl menően pedig iszonyat drága és többszörösen is kifizettetik a társadalommal az árát.
      (minap egy kolléganőmön a rendelő asszisztensnője kérte számon, hogy miért nem marad otthon három évig. szegény gyerekre nem gondol! és a gyereknek három évig az anya mellett a helye! )

    • A 3 év gyes az anyának, a korai intézményesítés meg a gyereknek nem jó. Nem kellene hogy sakk-matt legyen, ha elterjedt lenne a részmunkaidő, meg a távmunka mindkét szülőnél, és valós munkamegosztás lenne az alapértelmezett a gyereknevelésben és a házimunkában is.
      Szép álmok.

      • Engem érdekel, hogy miért nem jó a gyereknek a korai intézményesítés? Vagy a mostani formájú intézményesítés a nem jó? Mert az én elképzelésem szerint pont az a jó a gyereknek, ha kortárscsoportban van minél többet, és nem az anyukája szoknyája alatt, meg felnőttekkel folyton, akiket nem érdekelnek különösebben a kis dolgai, meg a testvérével, akit verhet. Vagy nem?

        • az intézményesítést ördögként kezelni ugyanúgy tévútra visz, mint egyedüli üdvözítő megoldásként tekinteni arra, hogy a gyerek maradjon otthon három éves korig az anyával.

          egy depresszív, ideges, “az életemből vesz el a gyes éveket” attitűdű anya mellett nyilván nem lesz boldog három éves korig a kisded.

          ezzel szembe kell tudni nézni és az lenne az igazán jó helyzet, ha lehetne választani több lehetőség között.

          ebben sokat segítene ha a társadalom képes lenne elszakadni a három év gyes mantrától és elindulna a részmunkaidő, a távmunka, a heti pár alkalommal közösségben lét, és a maradék napokon anyával otthon lét stb. stb. sokféle megoldás.

          jelenleg a két véglet van: az otthonlét ami lehúzza a nőt anyagilag és erkölcsileg egyaránt, valamint lemarad. behozhatatlanul.
          a féléves kortól bölcsi és vissza a teljes munkaidőbe: na ez tényleg nem jó a gyereknek. ez tény. bár ha a két teljes munkaidős szülő egy főállású babysitterrel közösen logisztikázzák a gyerek körüli teendőket, úgy szintén nem ördögtől való a teljes állás sem.

          • Értem, és köszönöm. Igen, nekem az volt itt a vakfoltom, hogy nem a két véglet van – illetve nem annak kellene lennie. Fú, ez olyan nehéz. És miért van, hogy megint csak azt érzem: ennek a kitalálása is az anyára van tolva, hát még a megvalósítása?

          • “az intézményesítést ördögként kezelni ugyanúgy tévútra visz, mint egyedüli üdvözítő megoldásként tekinteni arra, hogy a gyerek maradjon otthon három éves korig az anyával.” Ez a kettő ugyanaz, azt hittem, a két végletet akarod írni.

        • Hát, a kortárs csoportot pont letojja egy csecsemő. De tényleg. Nekem senki sem tudja megmagyarázni, hogy egy 8-10 hónapos gyereknek jó az intézményi ellátás. Egy két éves esetében más a helyzet, nyilván itt is nagy egyéni eltérések vannak.
          Idegbeteg anya mellett nem jó lenni, ez tény. De egy beszélni, járni nem tudó gyereknek se jó hat másik üvöltővel együtt lenni reggeltől estig. Ez kényszermegoldás. Vannak kényszerek.
          (Én is dolgozom a gyerek 1 éves korától, szóval abszolút nem vagyok a 3 évig üdvözült pelenkázás híve, de meg kikívánkozott belőlem. Nagyon sok “imádja a bölcsödét, rengeteget fejlődik ott” mondatot hallok, csecsemő korú gyerekek anyjától. Én teljesen megértem, hogy valaki bedilizik otthon, teljesen. De a gyerek is bedilizik, csecsemőként 8 órán át intézményben.)

          • igen. ezt írtam is, hogy fél éves kortól teljes állás és intézmény. ez a másik véglet. ez mindenképpen kényszer szülte megoldás. és van ilyen. és aki így dönt (bármilyen okból. felteszem nem azért teszi, mert eredendően rosszat akar a gyerekének) annak igazán nem tesz jót, ha rosszallóan néznek rá a jól megmondók.

        • Például mert hatványozottan fertőzik egymást, és folyton mindenki beteg. Nem személyre szabott a figyelem. Vagy mert a dadusok, gondozónők többsége ki van égve, borzalmas tárgykultúra, ízlés, lelkivilág, színvonal van az intézményekben. Vagy mert az összes gyereket minden nap behurcolni meg haza, pont ugyanakkor reggel és délután, az nagy környezeti-városélhetőségi teher (gy. k. és önösek kedvéért: dugó), és drága is. A társadalomnak is drága az állami intézményt fenntartani. A megőrülésnél jobb, de nem mindenki őrül meg.

          • de ennyire nyomasztónak leírni az intézményeket és ezzel némiképp ítéletet is hozni azok felett akiknek mégiscsak ez a megoldás marad – ez az ami viszont ugyanaz, mint amikor számonkérjük a nőn, hogy de miért nem marad három évig otthon.

            szerintem az intézmények nem ennyire nyomasztóak és ridegek. egy nem rajzoló, nem éneklő, nem mondókázó anya például kifejezetten hálás a bölcsődének mindezért (persze igen! a mérték és az arányok különbözőek, ahogy írtam is, hogy a teljes állás és a hat hónapos kortól intézmény tényleg lehet káros, de nem a nyomasztó külső körülmények miatt, hanem mert az túl sok idő mindennap a szülőtől távol. és ezt lehet csökkenteni nagymamával, rugalmas munkaidővel, otthonról dolgozással, babysitterrel)

            • Amíg ebben az országban fehér holló a részmunkaidő, vagy a távmunka, és amíg ezek közül teljes scifi, hogy ezt mindkét szülő is megtegye, addig sok jóra nem számíthatnak a nők. (Se a gyerekek.)
              Magunkon kívül 1 db családot ismerek, ahol a gyerek 1 éves kora után apuka is részmunkaidőre váltott, így mindketten dolgozni tudnak.
              Amúgy tök nehéz ez is, mert sok esetben a részmunkaidő mellett jelentős távmunka is marad, és ennél (legalábbis nekem) lényegesen egyszerűbb és könnyebb volt csak a gyerekkel foglalkozni, de ez van, kényszerek vannak itt.

              Én őszintén sajnálom a gyereket és az anyákat is ha ennyire idő előtt, teljes állásban kell dolgozniuk. Nem nézek rosszallóan, mert tudom, hogy szar nekik is, de úgy helyeselni se oké, hogy jó lesz az a gyereknek. Nem, nem jó. Jobb mintha éhenhalnak, de ettől függetlenül szar, mert szar a rendszer. Nagyon kevéssé alkalmas a mai magyar társadalom arra, hogy élhetően tudjunk gyereket nevelni. Bár igazából úgy általában se élhető a rendszer, rendesen lázadónak kell lenni, ha jól akarom érezni magam.

            • Hat a resz-, meg a tavmunka csomo helyen praktikusan feher hollo, barmennyit is cikkeznek rola … aztan jo sok munkakor van, ahol ez nem opcio + egyelore a munkaltatok nem annyira erdekeltek ebben (esetleg, ha pluszpenzt egyeb elonyoket kapnak effele alkalmazasert), ezert sem valodi lehetoseg ez tobbnyire. Jo, jo a resz- meg a tavmunka, de szerintem boven elfogadhato azok allaspontja is, akiknek a gyerekeik megszuletese utan nem palya es nem prioritas mas szekeret tolni (ugye nem lehet mindenki vallalkozo vagy szabaduszo), mas erdekeben es mas javara munkat vegezni (akkor is, ha kap erte fizetest) ahhoz kepest, hogy a gyerekeire forditja ugyanezeket az energiakat. Ha mondjuk az ‘otthonulo’ is kapna erdemi es hasznalhato fizetest(+szolgalati idot, akarmit) az utodnevelesert es -gondozasert, akkor mindjart maskepp festene a dolog. Ez azert jelentosen emelne a nok helyzeten es tobb eletverziot is lehetove tenne preferenciak es prioritasok szerint, mint ez a fejvesztve munka-haza-munka-haza, ami jellemzoen a noket terheli le iszonyuan. Talan az apak is lelkesebben ‘ulnenek otthon’. Meg amugyis, ha ‘gyerek kell az eloregedo tarsadalmakba’, akkor oldjak meg, fizessenek, maskepp nem fog menni (ezzel nem azt mondom, hogy sztem gyerek kell).

            • hát, egy csecsemőnek szvsz semmi szüksége rá, hogy egész nap mondókázzanak neki, arra, hogy kézben legyen meg személyes törődést kapjon, viszont igen. az meg kb lehetetlen, ha a gondozónőre kettő-háromnál több gyerek jut. egy két-három éves, aki már szociális lény meg jól elvan órákig az elsődleges családja nélkül, az nyilván más tészta.

            • Senki nem nyomaszt senkit, véleményeket írunk. Az nem vitatható, hogy egy kisgyereknek egyéni figyelemre van szüksége, nyugodt, kiegyensúlyozott környezetre. Az intézményben szokások és szabályok vannak. Akkor eszel, akkor alszol, akkor mész ki, akkor örülsz, akkor sírsz, amikor a többi. A kilógás a sorból nem szerencsés. Ez pedig , minél kisebb a kisgyerek, annál nehezebben elfogadható. Katonaság, kicsiben. Az élet nagy szabályait 3 éves korunkig tanuljuk meg, nem szerencsés, ha egy idegentől. Még egy felnőttnek is fontos, hogy egyénre szabott figyelmet kapjon valakitől. A megfáradt, kimerült édesanyának viszont szintén szüksége van pihenőre. Patthelyzet.

            • Én csak – kérésre – a hátrányokat írtam le, nem ítéltem, és én is bezúztam az enyéimet, a nagyot még bölcsibe is, mert akkor tényleg krízis volt, és magamat sem ítélem el. A tiszánlátáshoz, a kognitív disszonancia elviseléséhez, mint azt annyiszor írtam már, erő kell. Sok-sok erő. Ezt jelenti a csakazolvassa: általában sem szoktam csak azért elhallgatni tényeket és valós összefüggéseket, hogy nehogy valaki rosszul érezze magát, mert ilyen megfontolásokkal semmit nem tudnék írni. Szóval erre azért korrektebb lenne az, hogy “nem igaz, hogy a bölcsisek folyton betegek”, “nem igaz, hogy a kisgyerekellátásban dolgozók ki vannak égve és sivár lelkűek” stb., egyesével, mint az, amit írsz, hogy “ilyeneket írni csúnya dolog”.

          • A bölcsi szerintem nagyon gyerek függő. Fiam pl. 3 évesen került oviba (igaz, hogy idegen anyanyelvűbe) de nem nagyon ment neki a beilleszkedés, és sokáig sírt reggelente, nem szerette. A lányom meg már 2 évesen sírt, hogy a bátyja miért mehet oviba, ő miért nem. Aztán mikor mehetett bölcsibe, beszoktatás nélkül ment, és azóta is emlegeti, milyen jó volt (most 7 éves). Minden gyerek más, és persze ott az anya szükséglete is, neki mi a jó. Mert lehet, hogy valaki bekattan otthon 3 évig. Én úgy élem túl, hogy segítek a férjem vállalkozásában is, ő meg itthon dolgozik, így ő is segít nekem, így kivesszük a részünket mindkét dologból, egyikünk sem őrül meg (remélhetőleg).

          • Amiket írsz, azokról nem gondolom, hogy egy éles váltás áll be a gyerek hároméves korában, tárgykultúra, dolgozói kiégés vagy akár dugó tekintetében. Márpedig a magyar módi az, hogy maradjon otthon az anya három évig, de aztán spuri dolgozni és oviba.

        • “Mert az én elképzelésem szerint pont az a jó a gyereknek, ha kortárscsoportban van minél többet, és nem az anyukája szoknyája alatt, meg felnőttekkel folyton, akiket nem érdekelnek különösebben a kis dolgai, meg a testvérével, akit verhet. Vagy nem?”

          He-he, en pedig pont minimum kulturalis tevedesnek gondolom a gyerekneveles kiszervezeset, azaz az intezmenyesitest (ahogy az anyak 4fal koze bezarasat is). Az intezmenyesites nem egy tul regi dolog. Ekkora meretekben es igy mindossze az ipari tarsadalmak sajatja. Az embergyerek (se) eredendoen nagyon nincs hozzaszokva ahhoz es lathatoan nem is tesz jot neki, hogy napi x orat kvazi idegenek es random azonos korcsoportuak kozott egyfele kontextusban (hogy majd ott szocializalodik, meg majd tanul) kotelezoen eltolt(son). A tanulas, a szocializacio is ugy mukodik, hogy attol tanulsz, akihez kotodsz. Ez kemeny dio, nem is varrtak meg ra gombot. Nezz csak meg egy 2-3evest,sot olykor 4evest is, bekerul az intezmenybe, ha egyhamar nem alakul ki, nem kotodik szemelyhez es nem am kortarscsoportbelihez, agyrem lesz az oviba jaras (tudom a kivetelek …). Kesobb lehet, hogy a kortarscsoport egyes tagjaihoz kotodni fog az egyes gyerek, pld. iskolaban, ez nem baj, de az, hogy a kotodes ezutan gyakorlatilag a kortarsak iranyaba leszukul, hanem is teljesen, nem feltetlenul hasznos.

          • Épp azért a kérdő forma, mert nem tudom, bizonytalan vagyok.
            A gyerekvállalás egyik kerékkötője nálam az, hogy van egy elképzelésem, hogy én hogy látnám jónak, és tudom az agyammal, hogy nem tudnám/nem lenne lehetőségem úgy csinálni. Ilyen a “mellesleg nevelés”. Én így szeretném, hogy mondjuk egész nap velem lenne, én meg sürgök-forgok sok ember között, sok mindent látna, nem őkörülötte forogna a világ meg vele én, ugyanakkor mégis testközelben lenne, és lennének ott mindenféle emberek, kortársak is, akikkel elvolna, ha már elég nagy hozzá. Ezt több szempontból sem tudom a valóságban elképzelni: nem adottak a feltételek a társadalomban, hogy az anya biztonságos közegben sürgölődjön a nagyvilágban, lekapcsolják az áruházban a padon szoptatásért, meg ilyenek. A lakásban szomorkodva meg nem lehet ilyet, mert mit csináljak, hívjak random idegeneket? Közben meg fontos szempont még, hogy én magam nem vagyok társaságkedvelő, meg kéne erőszakolnom magam hozzá, az meg ugye megint nem jó, nem vállalható. Arra gondoltam ezért, hogy ha intézményben van, akkor végül is megkapja a társadalmi ingert, de az meg nélkülem van, meg idegenekkel, hát igen, úgy sincs sok értelme.
            Egyébként nekem a bölcsőde elég jó volt, az óvoda meg kurva nagy trauma, lerabolt egy császároskodó dölyfös agresszor kislány, hogy mostantól én leszek a barátnője, de úgy ám, hogy mással nem játszhatok. Az volt a legszarabb, hogy az összes felnőtt, a saját anyám is lelkesen helyeselte ezt, hát persze, barátkozzatok csak, kislányok. Én meg féltem, extrém megfelelési kényszeres voltam, nem szerettem őt, de nem mertem/tudtam szólni, azt hittem, ha ők azt mondják, akkor ez van, ő a barátnőm, és ez a barátság. Kész, ez betett, az általános iskola 8 évét egy hasonló agresszor elnyomása alatt küszködtem végig, alig emlékszem valamire az egészből. Sosem fogom teljesen kiheverni, rosszabb emberré tett, stb. És az intézményesítés következménye ez is, a könnyebb értelmezés felé ment mindenki (jaj, de aranyosak, a kis barátnők).
            Hát igen. Vagyis nem. Huhh. Mindenesetre köszönöm a válaszokat.

            • Hu, nagyon megértelek! Férjem mondogatja mindig, mennyire tramua volt neki az ovi, emlékszik egy csomó dologra, ami mély, fájdalmas nyomot hagyott (első naptól egyedül járt, nagy kuvasz az utcán, verekedős gyerek stb.) De persze nem ez a normális. Ha már intézmény, és kényszer, akkor nagyon meg kell nézni ,hová megy a gyerek. Elsősorban az óvónőt, rengeteg múlik rajta. Sok ismerősöm az ovi alapján döntött, nagy udvar, sok játék, tornaterem, mondtam én letojom, nekem az óvónő legyen szimpi. Be is jött.Az én melóm olyan,hogy benyitok óvodai csoportokba különböző időkben. És hát ég és föld egy egy csoport, és totál az óvónő személyiségét tükrözik.Ha szerencsés helyen laksz,ma már sok helyen elérhető a waldorf, és egyéb alternatív megoldások,pl családi napközi, félnapos ovi, (délután nem kötelező).

            • Engem imádtak az óvónők, a tanítónők is később, a tanáros poszt alá le is írtam, milyen “nagyszerű” élmény volt ez nekem. Ez az, amit nagyon nehéz feldolgozni: hogy az, ahogy viselkedtem, nekik ideális volt, tündéri, cuki, szeretetreméltó, kiemelt figyelem, imádat, kényeztetés… én meg szenvedtem, mint a kutya, mint a dög, úristen, kb egy vagy két jó élményem van óvodától áltisk befejezéséig, és utána se sok. Most már azért igen.

  4. Hát én beleőrültem. Főleg amiatt, hogy mindenemet odaadtam volna, hogy gyerekem legyen végre, aztán mikor itt volt, akkor meg mindenemet odaadtam volna sokszor, hogy valaki elvigye jó messzire, és aludhassak 3 órát egyben.

    És beleőrültem a fészbúkba is, a pusztába kiáltott szó jogán olyanokat írtam ki nyilvános anyafórumokra, hogy már gyámüggyel fenyegettek ismeretlen jóakarók, mert senki nem akarta elhinni, hogy beledöglök, hogy fogalmam nincs, miért ordít vigasztalhatatlanul a gyerekem és miért nem alszik, és az orvosoktól se kaptam több segítséget, minthogy anyuka stressze ragad a gyerekre, azért sír.

    (utóbb kiderült, hogy feszes, kényszertartásos, tej-és tojásallergiás, khm)

    Idézek a blogomból. Elrettentő példaként. Egy éve volt. A gyerek most se nagy alvó, de cserébe okos, cuki, gyönyörűen fejlődik. De az első fél évet már sosem tesszük jóvá, úgy érzem.

    “Ez az egész egy nagy színjáték.

    Az elmúlt 12 hétben rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok anyának való. Nincs bennem hozzá se elég erő, se elég önfeláldozás. Pedig hogy tiltakoztam, mikor Rabyn meg SIss azt bizonygatta, hogy nem kell még nekem gyerek… Jobban belegondolva nem is kellett volna sosem. Mekkora mellényem volt, hogy de én biztos megoldom, hiszen csak némi kreativitás, fejlődéslélektan, popsikenőcs meg hordozókendő kell hozzá.
    Most már tudom – meg egy olyan személyiség, aki képes uralni a helyzetet. Na ez nem én vagyok.
    És ezen nem segítenek azok a jószándékú tanácsok sem, miszerint “szedd össze magad” “találd meg magadban az erőt”. Kerestem. Nincs. Nagy fekete üresség van.

    Amint hogy anyai ösztön sincs, amit napról napra páni rémülettel konstatálok, hiszen másra se vágytam életemben, mint arra, hogy anya legyek. És mégsem látok magamban semmi olyasmit, ami akár nyomokban erre emlékeztetne.

    Legyetek erősek, mert sírva írom ezt, de le kell írnom, mert ez az igazság: itt ez a kis élőlény, és én egyszerűen nem tudom szeretni. Csodálom, milyen szép, hálát adok érte, hogy egészséges és épkézláb, ferdén és bárgyún mosolygok, mikor idegenek és barátok ájuldoznak tőle, mennyire gyönyörű és “ritka az ilyen szép gyerek”, és milyen okosan néz, milyen figyelmes, milyen ügyes és milyen cuki – de nem tudok vele mit kezdeni. Nem érzem, hogy közöm lenne hozzá.

    Nincs bennem kötődés iránta. Kötelességtudat, az igen, hiszen gondoskodnom kell róla. Ezen felül nincs más, csak az örökös tanácstalanság, aggódás és a legmélyebb, legsúlyosabb alkalmatlanságérzés. Úgy érzem, kevés vagyok neki; gyűlölöm magam, amikor haragot érzek iránta, mert hiszen (legalábbis a könyvek szerint) egy újszülött nem azért jön a világra, hogy előre megfontolt szándékkal kizsigerelje és megtapossa és ellehetetlenítse az anyját – tehát ha én ezt érzem, hogy ezt teszi velem, az csakis azért lehet, mert nem vagyok alkalmas a feladatra.”

    Ne menjetek el az anyák mellett, akik hasonló gondolatokat hangoztatnak! Ne pszichológushoz akarjátok őket küldeni! Járjatok a nyakukra, vigyétek el sétálni a gyereküket, főzzetek nekik komatálat, segítsetek, hogy tudjanak ALUDNI, mert az, amit gyermekágyi depressziónak vagy pszichózisnak neveznek, az szerintem az esetek 90%-ában mindössze elviselhetetlen alvásdeficit, semmi más.

    • Na, pont ugyanígy voltam az első hónapokban. Ugyanezt éreztem, és rémségesen dühös voltam, hogy miért csak most kezdi mindenki kibökni, hogy hát igen, neki is szar volt, meg rohadt nehéz. Amíg terhes vagy, csak jóindulatúan mosolyognak, aztán amikor ott a gyerek, már nem próbálnak ámítani, én ezt tapasztaltam.

      • Ohóóó, igen, de mennyire! Ahogy elkezdtem panaszkodni, hirtelen mindenki elkezdte bevallani, hogy hát igen, az ő gyereke se aludt 1,5 éves koráig, az övé is félórákat aludt napközben, amúgy meg ordított folyton… Olyanok, akiknek a FB postjai alapján simán tökéletesnek tűnt a családi életük.

        • Mikor terhes vagy már nem szólnak mert akkor már késő.

          Akkor már én se szólnék. Akkor se ha lenne gyerekem. Minek? Már eldöntötted.

          Az FB -re meg a nagytöbbség csak a – szerintük cuki – fényképeket és vmi közhelyet tesz ki. Aztán mikor találkozunk elmondja hogy a jatszóház/Balaton/mittoménmi milyen volt igazából. Néha tényleg jó, néha csak az az 5 jó fénykép készült az egész 4 napos hétvégén.

      • Mikor terhes vagy már nem szólnak mert akkor már késő.

        Akkor már én se szólnék. Akkor se ha lenne gyerekem. Minek? Már eldöntötted.

    • En hasonloan ezt ereztem es meg tudtam is hogy a gyerekek sokszor nem alszanak, babysitterkedtem is elotte eleg sokat. Es meg anyu is oszinte volt abban hogy neki nehez volt, de nekem akkor is kellett a gyerek. (Eredetileg harmat akartam legalabb, ezen ma mar csak nevetek) Es oszinten szolva most, hogy vegre alszik es csicsereg es edes, mostmar sokkal jobban szeretem mint azt a kis ordibalo csomagot aki volt. Valahol azt is szerettem, de annyira kimerult es elkeseredett voltam neha, hogy az nem is en voltam mar. Pedig segito tamogato a ferjem akkor is az volt, de nem volt eleg, mas segitsegem meg nem volt, pedig nagyon kellett volna. Nem banom, de nem veletlen hogy nem tervezunk masikat, legalabbis nem mostanaban. Amugy nalunk is a tejallergiara vezetem vissza mert akkor enyhult a dolog amikor teljes tejmentes dietat kezdtem, csak sajnos elkezdett fogzani es akkor megint honapokig ment a nem alvas es a siras.
      Es most is ugy gondolom, hogy kellett ez a gyerek nekem, csak mostmar ha valaki megkerdezi akkor elmondom hogy gondolkodjon elel ezen is mert ezzel is jarhat. Persze ezt minden elso gyerekre vagyakozo ismerosom elfelejti meghallani, es nincs is ezzel baj igazabol. Mindenki azt kezd az eletevel amit akar.

      • Erre szoktam mondani, hogy mekkora baromság az a közhely, hogy kis gyerek kis gond…minél kisebb, annál nehezebb, főleg a dackorszak, nekem (bár még nem kamaszok) felüdülés a kisiskoláskor. Nem hinném, hogy ennél rosszabb lehet, hogy fizikailag is ki vagyok zsigerelve totálisan (szopi éjjel nappal, állandó készenlét, nulla saját idő).

    • Ugyanez volt az elsővel, az első fél év volt a legdurvább. Rettegtem a másodiktól, de nehogymár azért legyen egyke az első, mert én gagyi vagyok, szóval belevágtam, és a másodikkal az első hat hónap olyan volt érzésben, mint a szerelem. Szóval nem azt akarom mondani, hogy szerelmes vagyok a gyerekbe, hanem azt a megmagyarázhatatlan, mindent megoldó-megszépítő boldogságot éreztem. Hormonok.

    • Nekem, most 2 évesen aludt először a gyerekem egyben 6 órát. Előtte másfeleket. Tönkrementem volna, ha nem alhatok vele folyamatosan nappal, és ha egyedül vagyok vele.
      Most nyár végén volt még zúzós, sokszor azt hittem hogy akkor most elköltözöm. Dackorszag, kevés alvás, extrém mozgásigény. Én itt éreztem azt, hogy kész, nem vagyok anyának való, én nem tudok szelíd szavakkal nevelni, én zsigerből meg akarom verni amikor rángat és üvölt. Aztán csak nem vertem meg, de bakker, kellett idő mire lett stratégiám, és nemi közönyöm, hogy el tudjam viselni.

      • Nem. Nem jutottam el odáig. Mostanra érzem, hogy ki tudom magamból beszélni igazán. Jelenleg ott tartok, hogy egy dúla ismerősömmel próbáljuk feldolgozni a szülésem körüli traumát. Majdnem másfél év után.

    • Igen, nekem is ez, az első hat hét a fiammal (elsővel), szerencsére, hogy viszonylag hamar túl tudtunk lendülni (kiderült a tejallergia elég gyorsan, hála gyerekorvos rokonnak) és utána egy álom baba volt (8 hetes kortól átaludta az éjszakát),így én még a másodiknak is viszonylag nagy mellénnyel mentem neki. Ő egy teljesen probléma mentes csajszi lett. DE kiderült, hogy az első problémás, nem kicsit. De akkor már megvolt a tesó, 20 hónap különbség, nagyon húzós első évünk volt.
      Én anno sokat foglalkoztam a segélykérő anyákkal fórumokon, de volt, aki ellenem fordult végül, és nekem lett rossz szájízem az egésztől, valószínű nem voltam elég tapasztalt a segítségadáshoz, így aztán felhagytam ezzel.

  5. A rózsaszín cukros hányás meg a földi pokol között azért van valami normális középút? A rózsaszínek szerint mindenki szívtelen rohadék, aki nem állandóan boldog vagy legalább nem tesz úgy, a másik oldal felől pedig azt érzem, hogy ha neked nem iszonyú szar, akkor hazudsz és önáltatsz.
    Na? Első gyerekemet várom, barbivilág kapuja nem tűnt sose reálisnak, de azért a pokolé se, légyszi…

    • Azért nem annyira kibírhatatlan, többen túléltük már 🙂 Ha olyan iszonyú szar lenne, senkinek nem lenne egynél több. (Én kaptam két jól alvó, jól evő, jól kezelhető gyereket “beetetésnek”, a harmadikkal meg három éven át nem aludtam egyfolytában két óránál többet, az elég kemény volt, viszont addigra megvolt a rutin és az önbizalom.)
      Mondjuk olyat, amit hallok anyáktól, hogy az élete egyetlen értelme, meg szerelmes a gyerekébe, meg hasonlók, én nem éreztem soha – nem kérdőjelezem meg, hogy más attól még érezheti – de azért a kölykök többnyire elég jó fejek ahhoz, hogy szórakoztató legyen velük lenni.

      • Nem vág a témába, de én mindig elhűlök ezen a “szerelmes vagyok a gyerekembe” dolgon. Tényleg van ilyen? És ha van, akkor pontosan mit jelent a ‘szerelem’ szó a magyar nyelvben? Mert számomra ez az érzés szexuális töltetű, ha beteljesül, ha nem. Vagy nem? Vagy mindenkinek más, és nem kéne ezen fennakadni? Mikor Stohl Buci nyilatkozta, hogy ő szerelmes az összes eddigi nőjébe, meg a lányaiba, meg az anyukájába, meg még a lánykutyájába is, akkor fordult meg a fejemben először, hogy talán nem is értem ezt a szót.

        • Hehe, ez elég furcsa nekem is, mikor facebookon is kiírja sok anyuka, hogy szerelmem (a gyereke képe alá), nekem is bizarr, nekem a férjem a szerelmem, a gyerekem max kis hercegnő, vagy ilyesmi, de az is elég cukros, szóval már leszoktam ezekről,meg a képek posztolásáról is.

        • Hat, modjuk a kutyamba szinte mar en is szerelmes vagyok. 😉
          Aaaa…. nem, csak imadom, viszont eleinte pont igy ereztem, hogy falhoz csapom menten, mert olyan gyamoltalan volt, siros es mindig vele kellett lenni, majd megorultem. 3 honap utan kezdtem megkedvelni, de meg akkor is ugy ereztem neha, hogy iszonyu kotottseg es csak most erzem mar azt, hogy soha sem tudnek megvalni tole.
          A macska az mas, nagyon birom, de ott ervenyesul az elni es elni hagyni elve, egy kutyaval ez kizart.
          Bocs, hogy allatokat hoztam a beszelgetesbe, de nekem ok a gyerekeim.

    • Cukrot ne adj neki, de hányni fog. Amúgy az sem napi program, a mieink csak ritkán és betegség alatt, ami szintén ritkán.
      De viccet félretéve, a 24 óra a gáz. Ha ezt meg tudjátok osztani apával, már sokkal jobb lesz, egyébként meg leszarni mindenkit, és hordozni. Nekünk az nagyon megkönnyítette.

        • Nekem a rendszeres külső segítség számított sokat (apukájukat nem számítom ide, ő nem segített, csinálta), meg az, hogy hiába voltak mindenféle elveink, nagyon hamar el tudtuk engedni, ha az élet felülírta.
          (Hamar rájöttünk pl., hogy ha nagyszülőktől várunk segítséget, akkor 2-3 abszolút kőbe vésett szabályon kívül nem írunk nekik két példányos, pecsétes, negyven tételes listát, hogy mit hogyan csináljanak. Így legalább azt a 2-3 számunkra fontos dolgot könnyen el tudták fogadni.)

        • Nekem azert volt katasztrofa mert a ferjemen kivul nem volt fizikailag senki aki segitett volna, anyukam tartotta bennem a lelket, de o otthon apolta a haldoklo nagymamat, ot se irigyeltem melyik kezebe is harapjon. Ha vannak nagyik, en a leheto legkorabban bevetnem oket, az anyatejhez se ragaszkodva (sokan itt usznak el hogy de a szent anyatej, pedig a gyerek nem lesz tifuszos csak mert heti 2x kap tapszert… hozzateszem 3 evig igeny szerint szoptattam uh johetnek a kovek nem erdekel 😀 ) fogjak az uveget meg a gyereket es vigyek egy par orara amig alszol. Annyi hogy elotte meg kell tanitani az elejetol uvegbol is enni. 1 honap utan le Hogy ez anyatej vagy tapszer ez rajtad mulik, de szerintem fontos hogyha mar lehet hasznaljuk ki.

    • Van középút, persze, nagy lazasággal, leszarással, szaranya-váddal, és a gyerekeim, akik látják, más családokban mi lihegés megy (gyerekszórakoztatás, minden problémájuk megoldása, elébe menve, ezer különóra, leckeírás helyettük, szintén nem mindig értik.

      Ja, én egyedül vagyok. Ami azt jelenti, hogy nem kell másvalakivel megértetnem, mivel jár a család, alkalmazkodni, de támogatás sincs, se érzelmi, se más.

    • Nem pokol, akkor pokol, ha nem szarod le az elvárásokat, a néniket, a védőnőt, és gyerekorvost, a szomszéd anyukát, a nagyszülőket. Meg sokszor a saját elvárásaidat, néha csak túlélni lehet. A saját utatokon járva könnyű tud lenni. Ami szar az meg mindenhogy szar, a megváltozott alvás, a betegség, a fájdalom az szar, de azon keveset lehet segíteni.

    • Megtöri egy idő után az embert az, hogy na ma se, nem ment a xyz elintézése és ma sem jutott idő a körmöm levágására és eleve az, hogy logisztikázni kell egy pisilést is. Börtön bizonyos szinten, persze hogy rengeteg pozitív van benne és lehet miből erőt meríteni, de nulla segítséggel nulla alvással, és állandó üvöltés mellett hamar kimerül a tank. És nagyon eltérőek a gyerekek, és az anyák is, ezáltal mindenki máshogy éli meg, mindegyik gyerekét, ha az első szuper, lehet a másodikkal szívja meg, vagy fordítva, de lehet van hat übercuki, sokat alvója másiknak meg egy agyrém. Volt egy ismerősöm, akinek hónapokig minden nap reggeltől estig ordított, már ezer dokinál voltak, hogy mi lehet a baj, de semmi. Na, ő szegény tuti beleőrült, próbáltam tartani benne a lelket, de ezt nem lehet előre tudni, se felkészülni rá, csak remélni, hogy a mienk nem lesz ez a kategória.
      Én négy után annyit tudok mondani,hogy a rosszat megszépítik majd az emlékek, és vannak gyönyörű időszakok, de fel kell készülni a kemény napokra (kórház,betegségek,hasfájás, stb), mentálisan és fizikai segítséggel (nagyi, bébiszitter,stb). Akkor úgy érzi az ember,hogy iszonyú lassan megy az idő és sosem lesz vége a rossznak. De igen, vége lesz egyszer, és mikor integet majd az oviablakból,ballagáson, esküvőjén.. akkor csak vissza sírja picit az ember az együtt töltött napokat 😉

    • Nézz körül a környezetedben. Ha megkérdezel egy ismerőst, hogy van, ne elégedj meg a Köszönöm, jóllal, nézz a szemébe és kérdezd újra. Kérd meg, hogy ne a gyereke iskolai sikereiről kezdjen mesélni, ne a férje előléptetéséről, ne a letett vizsgájáról…meséljen arról, ő valójában hogy van. Ha figyelsz, sok mindent megtudhatsz a tesco előterében is.

      • Az ám – mindenkinek el szokott kerekedni a szeme, aki az új (vagy kevésbé új) szülött gyerekéről mesél, és én azt kérdezem tőle: Te hogy vagy?
        Erre valahogy nincsenek felkészülve az anyukák. Őszinte válasz is ritkán van, max. a nagyon közeli barátoktól.

      • Esetleg érdemes megkérdezni egy másik férfit is erről.
        Egy olyan papucs-féle-fajtát, akit a kocsmában vagy horgászás közben a Zigaziférfiak gúnyosan szoktak emlegetni.
        Vajon kap-e ezért külön buksisimit? Netán több szex jut-e? Mosolygós-kisimult-e a párja? Na és ő maga? Kipihent? Stresszmentes?
        [ Lóf*szt ]
        A gyereknevelés a háztartás üzemeltetésével együtt minimum 3 emberes meló. És jó esetben ketten vagytok rá.
        Az, hogy te ( esetleg ) időben hazamész, hazaviszed a fizetésed, és megcsinálsz mindent, gyerekezel, háztartasz, tehermentesíted a párod, nem azt jelenti, hogy neki jobb lesz, és te szívességet teszel, csak azt, hogy neki picit kevésbé lesz szar ( mondjuk ahhoz képest, mintha egyedülálló anya lenne ), meg azt, hogy valóban családapának hívhatod magad, nem csak genetikai donornak.
        De ettől még szar lesz, neki is, neked is. Csak legfeljebb te nem veszed észre. Vagy nem azonnal.

        • …és akkor?
          Gazdag lelkű emberek gondolkodásmódja…

          “Esetleg érdemes megkérdezni egy másik férfit is erről.
          Egy olyan papucs-féle-fajtát, akit a kocsmában vagy horgászás közben a Zigaziférfiak gúnyosan szoktak emlegetni.
          Vajon kap-e ezért külön buksisimit? Netán több szex jut-e? Mosolygós-kisimult-e a párja? Na és ő maga? Kipihent? Stresszmentes?”

          Te még mindig nem érted? Semmi nem esett le hetek alatt?

          Ez itt nem a szokásos nőhibáztatósdi.
          Ezeket nem szex meg nyugalom reményében teszed, hanem azért, mert szereted a másikat. Mert nem hagyod magára kiszolgáltatottan, gyerekkel bezáárva, kocsiban ellibbenve. Mert megérted a szükségleteit, mert azt szeretnéd, ha jól lenne. Nem csak magadat szereted.

          Ha szereted. Ha nem utáltad meg.
          És a gyerekedet is szereted, vagy nem?
          És a nő is szeret. Azért kedves veled, mert szeretetreméltóvagy, és ezért szexel veled, mert vágyik rád. Nem?
          Ha nem, akkor hagyjátok a picsába, nem olyan számosak az előnyök.

          Az szexeljen, aki kívánja a másikat. Ha nem kíván, mosogatásért se fog.

          Ha lúzer vagy és biznisznek képzelted a házasságot (te szexelsz velem, én mosogatok, viszek egy szál virágot, de akkor ne morogj nekem…), akkor elszúrtad, és meg is érdemled.

          • Ez megint finoman szólva rosszul sikerült. 😦
            Inkább befogom a billentyűzetem, amíg meg nem tanulom rendesen megfogalmazni amit gondolok.
            Bocsánat.
            [ akár törölheted is a kommentjeimet ]

            • Gyenge vagyok az iróniában, na. Cinizmusban pedig túl erős.

              Szeretem a páromat.
              Szeretek a családommal lenni.
              Nem várok elismerést az *említésre sem méltó minimum*-ért, amit magamtól végzek.
              [ Nem! Ez nem önfelszopás. De utálok fekete seggű lenni olyasmiért, ami nem vagyok. Van nekem elég más hibám, amelyekért joggal lehetek az. ]

              Az lett volna a lényeg, hogy pontosan értem, amiről itt szó van, mi több saját bőrömön érzem. Amit meg nem ( mert történetesen férfi vagyok ), abból sokat a párommal kapcsolatban ( nem a bántalmazásra gondolok ).
              Az aha! érzés.

              Nagy fiú vagyok, egészen mérsékelten van csak megfelelési kényszerem. Itt most biztosan nincs.
              Viszont ha ennyire félremennek a hozzászólásaim, és már nem először, akkor valamit nagyon rosszul csinálok. Mert nyilván nem mindenki más a hülye. Egyébként is, ha magyarázni kell a hozzászólásomat, hogy én nem is úgy, meg nem azt, akkor az már rég gáz.
              Ez a te felületed, én itt vendég vagyok, és ha hülyeséget csinálok, összekoszolom a komment thread-et, akkor úgy érzem, hogy bocsánatkéréssel tartozom, és minimum egy javaslattal a jóvátételre vonatkozóan.

              Igyekszem csiszolódni a jövőben.

            • Van valami alapvető ellentmondás aközött, amit leírsz és aközött, ami a sorok között olvasható. Felmondod a leckét, mint aki megtanulta szépen, de a stílus árulkodik..Mi az vajon, amit valójában gondolsz? Azt írod, szerencsére olyan munkád van, hogy munkaidőben el tudsz intézni tennivalókat, amik különben elmaradnának. Mire gondolsz pontosan?
              Miért fáradt és rosszkedvű a feleséged? Azt írod, ott állsz mellette. Rosszul állsz, rossz helyen állsz, mi lehet a bibi?
              Nem támadok, kíváncsi vagyok.

            • Hát az egyszer biztos, hogy nem a stílusomért kedvel az, aki.
              Írásban különösen nehezen látom a súlypontokat. Vagy csak utólag.

              Valójában mit gondolok?
              Pontosan miről?

              Olyanokra gondolok, mint pl. hogy a párom tanul, és én ellenőrzök, lektorálok, fordítok, nyomtatok neki, ha szükséges.
              Mindent, amihez általában telefon / internet kell. Na nem mintha nem lenne otthon egyik sem, csak ezer más fontosabb dologra is lehet fordítani az együtt töltött időt, mint pl. az épp haldokló háztartási gép utódjának kiválasztása a legjobb áron, vagy lego rendelés karira.
              Bármi, ami szervezést igényel. Pl. ha néhány napot pihenni szeretnénk. Alkalmas helyek előszűrése, majd a konkretizálást követően a többi leszervezése.
              Az autó üzemeltetésével, karbantartásával, javításával kapcsolatos dolgok leszervezése, hogy csak vinni kelljen, meg hozni ( az autót egyébként én használom a legkevesebbet ).
              Ilyesmik. És csak példaként. Elég releváns?
              Ezeket nyilván el lehet intézni otthon is, csak akkor addig másiknak kell tartania a frontot. Vagy valamelyikünk az pl. alvásidejéből kell, hogy áldozzon rá.

              Azért, mert mellette állok, még nem fogja magát rendesen kialudni, nem lesz stresszmentes a gyerekkel eltöltött idő, nem lesz kevesebb a házimunka*, és neki is csak annyi gyengédség, figyelem és szex jut a házastársától, mint nekem.
              Könnyebbé tudom tenni ( akarom is ), felvállalom a részem, de még így is gyakran sok egy embernek, ami marad. Úgy is, hogy nekem is sok, meg neki is, és még mindig marad. Nem tudom, érthető vagyok-e.
              De ez már különféle formában százszor elhangzott itt a blogon. Csak megerősíteni tudom én is.

              *Abban az értelemben, hogy mindig több lesz, mint amennyit tetszőleges számú családtag el képes végezni.**

              **Igen, tudom, a core funkciókra kell koncentrálunk, minden mást meg kell lean-elni.*** Dolgozunk rajta.

              ***Igen, bullshit. Direkt, viccből.

              Mindettől függetlenül óriási élmény az apaság.
              [ Lehet hogy pont azért, mert ennyi munkát kell beletenni? ]

              • Én, azt hiszem, értelek, és nem a stílussal van a baj, hanem ha tényleg ekkora gyötrelem az egész, szolgálattétel, fejmosás, örök éhség, akkor valami nem stimmel.

                A sztorikban nem a valóság van ám. Viszont léteznek olyan férfiak, akik a ritka jelenléttel hiányt és kultuszt teremtenek magukból, nagyon vigyáz az asszony, mit szól, mit kér, elég csinos-e, van szex is. De ő sem boldog, ez csak megfélemlítettség, függés. Ez van a Zigaziférfiak beszámolója mögött, akik nem sietnek haza.

                “neki is csak annyi gyengédség, figyelem és szex jut a házastársától, mint nekem.”
                Már miért? Van olyan kapcsolat, ahol az egyik kedves a másikkal, a másik meg nem az egyikkel. Az egyiknek élvezet a szex, a másiknak nem igazán. És persze az eljáró, jó szóra éhes fél simán begyűjt máshonnan is megerősítő élményeket, kellemes bizsergéseket, ez már csak így van. Énképe, önjellemzése szerint amúgy mindenki jó ember, meg helytáll meg rendes, gyónni is szokott, aztán titokban meg…

                Jó lenne az ilyen megfogalmazásokban lecserélni amúgy a szex szót szexuális örömre, mindjárt másképp hangzana a dolog.

                Valahogy nem normális, hogy ekkora szívás az élet, a megélhetés, a gyerekezés, a nagyiékkal való kapcsolat, a párkapcsolat, a karrier, a napi ügyintézés. Nem tudom a választ, de ez gyanús. Depressziós ez az ország.

            • Valami tutira nem stimmel, mert ha nem lenne probléma, te nem írtad volna ezt a posztot, és nem pörögnének a hozzászólások napok óta.

              A ZigaziFérfiakról az a véleményem ( tapasztalatom is ), hogy nagyrészt hangemberek, akik jobb esetben megpróbáltak ugyan odaállni, de hamar beleuntak, hogy ezért se köszönet, se elismerés nem jár ( mert nem tanította meg nekik senki ), rosszabb esetben pedig soha eszükbe sem jutott ( mert nem tanította meg nekik senki ).
              És megtehetik, hogy elmenekülnek, és amikor összejönnek, akkor önigazolásképp nyomorlicitet tartanak, hogy kinek szarabb otthon.
              És igen, vannak olyanok is, akik függőségben tartanak, kényszerítenek, megfélemlítenek, bántalmaznak, mert ettől érzik azt, hogy irányítják az életüket. Vagy legalábbis az életüknek azt a részét, amit a családjuknak neveznek.

              Amit a kinek-mi-jut bekezdésben írtam, az azért egyes szám első, illetve -harmadik személy, mert konkrétan magunkról írtam. Ezt ki kellett volna emelnem.
              Amúgy igen, abszolút igazad van.
              A máshonnan is jövő megerősítést, bizsergést nem vettem ide. Úgy gondolom, hogy álszent, képmutató nyomasztás azt várni, és számon kérni bárkin, hogy csak és kizárólag a párkapcsolatán belülről legyen rá igénye és fogadja el. Nem kell rá éhesnek sem lenni, hogy jól essen, és nem kell lelkifurdalást érezni, ha akad.

              Én nem vagyok jó ember. Mondjuk nem is vagyok mindenki. 🙂

              Szex alatt én a felek kölcsönös beleegyezésén, mi több, kifejezett akarásán alapuló, minden résztvevő számára örömet okozó szexuális jellegű aktivitást értek. Sőt, a szeretkezés és a dugás alatt is ezt értem. Még a b betűs szó alatt is.
              Ahol valami hiányzik, a feltételek közül, az más.
              Pl. erőszak vagy manipuláció.
              De jogos az igény, hogy egységes módon legyenek kódolva az egyes jelentéstartalmak.

              Nekem [ nagyon röviden és tömören ] az a sejtésem, hogy az eb valahol ott van elhantolva, hogy az a kényelmes, városias, iparosodott életmód, amit jelenleg él az emberiségnek az a fele, ahová mi is tartozunk, minden pozitív hozadéka mellett, strukturálisan alkalmatlan arra, hogy ne szívjanak benne az emberek.
              És ez nem csak nálunk, ebben az országban van ám így, csak a nálunk szerencsésebb helyeken több erőforrás jut ( pénz, segítség, támogatás, nemelvárás, szemléletmód ), és ezért kevésbé nyomasztó. De a probléma ott sem tűnik el, csupán az ártalmait szorítják vissza elviselhetőbb szintre.
              A még kevésbé szerencsés helyeken pedig sokkal nagyobb gondjaik is vannak ennél, esetleg fel sem merül, hogy probléma volna és hogy lehetne máshogy is, vagy ha igen, szívlapáttal egyengetik vissza a helyére, aki szólni mer.
              Tüneti kezelés az első is, az utolsó is.

              • “A ZigaziFérfiakról az a véleményem ( tapasztalatom is ), hogy nagyrészt hangemberek, akik jobb esetben megpróbáltak ugyan odaállni, de hamar beleuntak, hogy ezért se köszönet, se elismerés nem jár ( mert nem tanította meg nekik senki ), rosszabb esetben pedig soha eszükbe sem jutott ( mert nem tanította meg nekik senki ).”
                Hát én komolyan beszarok. Ez nem tapasztalat, ez önigazoló értelmezés. Te tényleg ennyire illuzórikusan látod szegény elnyomott férfiakat? Hogy ők igyekeznek, csak nem kapnak érte semmit? Ők jó fiúk, de sajnos, nem éri meg?
                Szeretnélek szembesíteni azzal, hogy ez férfifelmentő, nőgyűlölő álláspont, mert látom, nem érzékeled.
                Mindent, de mindent a nőkre kentek ti, akik így gondolkodtok. Amit ti vállaltatok, arra mutogattok, hogy a nő kedvéért van. Azt keresitek csak, ami nektek jön jól. És végtelenül gyerekes “anyu, dicsérj meg” megy.
                Mi az, hogy nem tanította meg őket senki? Ez milyen önfelmentés már? Úgy érted, az anyjuk?
                Hányszor, de hányszor mondják el a nők, és nem ám csak ezen a blogon, hanem a saját nőitek, hogy mire volna szükségük? És nem halljátok meg, hisztinek tartjátok, és védekeztek azonnal, mert melós lenne. Elárulom: pont arra, mint nektek. Kompetenciára, saját időre, önbecsülésre, kisimultságra, békén hagyásra. Jó szexre.
                A szexet és a szexből származó örömöt azért különböztettem meg, hogy rámutassak: lehet szex, de ha így kell kiérdemelni jófejséggel, mosogatással, akkor ott nincs vágy, és akkor a nő azt nem élvezi. Én azt csodálom, hogy a férfi hogy tudja így élvezni az ejakulációt, miért nem érdekli, hogy a másikban nincs igazi vágy.
                És még: Szeretettségre. Nem erre az áljófej, sóhajtozó megfelelősdire.
                Szerintem a Zigazi férfiak mindig is megtehették, hogy tökéletesen leszarják, mire lenne szüksége a szerelmüknek, mert ők olyan jó csávók, annyit keresnek, olyan jól szexelnek, és az elköteleződésüket aranyárban mérik. És őszerintük vagy te pl., aki igyekszel, béta vagy.
                Az igyekvés jó, csak ez a szubmisszív, buksisimire számító, durcás attitűd, ez az, amitől kiborulok. De nehogy bocsánatot kérj, nem nekem kell megfelelni.
                Miért járna köszönet, kitől? Ti tényleg úgy gondoljátok a felnőtt párkapcsolatban, hogy annak működtetéséért, a közösen vállalt gyerek neveléséért, a jelenlétért valamilyen hála meg plusz jár? Ez a saját életed.
                És most mondhatod, hogy de te azt a részt vállaltad, hogy viszed haza a pénzt, de ha nem vinnéd, mert kirúgnának, vagy megnyomorodnál, és a nőd erre válaszul skippelne (felmondana), hogy jó, elválok, akkor az hogy esne? Hogy a bajban cserben hagy?
                Most meg ő van bajban, és NEM extra jófejség odatenni magad. Mert attól van szarul, hogy nem teljesülnek a szükségletei, és ami igen, az is ilyen igyekvő-lihegő módon, buksisimire számítva, “szex” reményében.
                De az is lehet, hogy nem szeret, eredetileg se szeretett, és tényleg csak a javaid kellenek. Az szar mondjuk.
                “nem kell lelkifurdalást érezni, ha akad.” Na, és a feleséged meg otthon ül, és mondókázik meg pelenkázza a gyerekedet. Értem ám, mire célzol, de neki nem jut, és ettől frusztrált. Ha jutna, lesnéd, hogy ki az, és rohadt ideges lennél.
                Áhh, kivagyok ettől.
                “s ez nem csak nálunk, ebben az országban van ám így, csak a nálunk szerencsésebb helyeken több erőforrás jut ( pénz, segítség, támogatás, nemelvárás, szemléletmód ), és ezért kevésbé nyomasztó.” ez is szép: rányomod a rendszerre, pedig NEKED kéne másképp csinálni, felelősséget vállalni.
                Nem kell megfelelni senkinek, nincs anyu, buksisimi.
                Fel kéne nőni, nem sebeket nyalogatni meg elismerést várni.
                Kérlek, olvasd végig a fejléckép alól elérhető “az egyenlőtlenség formái” sorozatot (a számozottakat).

            • ( mert nem tanította meg nekik senki ) -> Nincsenek rászocializálódva ( nem alakult ki a belső motiváció ), semmilyen hátrány nem éri őket, ha maguktól nem sajátítják el, követendő példát pedig nem látnak.

              Azt gondoltam, az “És megtehetik, hogy elmenekülnek, és amikor összejönnek, akkor önigazolásképp nyomorlicitet tartanak, hogy kinek szarabb otthon.” mondat megfelelően hangsúlyozza a mondandóm.

              Tudom, hogy a férfiak nincsenek elnyomva ( vagy legalábbis nem gender alapon ).
              Szarok az alfa-bétásdira, a valóságban nincs ilyen. Ha valami csak nyomokban hasonló igen, akkor genetikailag kódolt, illetve szocializált fitneszindikátorok vannak, meg egyéni szempontok. De ebben sem vagyok biztos.
              Egyáltalán nem gondolom, hogy jutalom vagy dicséret jár a családdal / párkapcsolattal / háztartás üzemeltetésével kapcsolatos munka miatt. Legfőképp nem szex.
              Nem gondolom, hogy bármi a *Nő* vagy a *Férfi* “dolga” lenne vagy hogy a biológiai neme bárkit bármire predesztinálna.

              2013 óta olvaslak rendszeresen, és azóta visszamenőleg, mindent, részben a kommenteket is. Sokat kaptam a blogtól, szempontokat, megközelítéseket, magyarázatot, szabatos megfogalmazást. Mind köszönöm.

              Megszólalnom viszont hiba volt, úgyhogy többé nem fordul elő.
              [ De nem sértődöm meg, nem haragszom, és nem játszom áldozatot sem. ]

              • Lehet, hogy csak én nem értelek, de ha olyan rég olvasol, akkor még ijesztőbb, főleg a múltkori panaszáradattal. Amiben az volt, hogy lófaszt. Nem arról van szó, ideírod-e, és nem is arról, hogy hogyan fogalmazod meg.

                Hanem arról, hogy nem érted. Kicsit sem.

                Szeretnél jobb fiú lenni, mint ők, de nem sok alapod van: te is elégedetlen vagy.

      • Hexhez már nem fér…szóval nem kell lelkiismeret furdalást érezni, ha akad. Szóval valójában nem vagy jófiú, de szívesen hiteted el a világgal, hogy te a jó oldalon állsz. Ha visszaolvasol, akkor sem érzed az ellentmondást a saját soraidban? Pedig biztos leviszed a szemetet. A feleséged boldog veled? Attól, hogy fáradt, még lehetne..

  6. Mindenki úgy gondolja, ő az arany középút, aki többet tesz, helikopter, aki kevesebbet, trehány és gondatlan. Csak az önigazolás örök. 😦

  7. A beszédem értehetlen, a gondolkodásom lassú lett. Még két év van hátra. Remélem lesz visszaút. És minden nap ostorozom magam, amiért itthon vagyok, és legalább tanulnék valamit, de nem. Kiszakadtam a normál világból.

    • Ja és már teljesen meghasonultam, mert a gyereknek a legjobb ha magamra kötöm, praktikumból nekem is, de a rohadt életbe, hogy 7 hónapja plusz terhesség nem voltam normálisan felöltözve, hiába fogytam le, ha a magamra kötött gyerekkel ugyanúgy rozmár formám van, mikor fogok újra nőnek kinézni? És az már a vicc kategória, hogy 5 éve nem voltam moziban.

      • > ha a magamra kötött gyerekkel ugyanúgy rozmár formám van
        apróság, de háti kötés? az alá szépen fel lehet öltözni azért, és egy héthónapossal már nem is akkor „para” megtanulni. vesz az ember egy elegáns, közepesen hosszú kendőt, ami a legtöbb ruhájához illik, köt belőle egy batyut, és akkor csak egy szép hátizsákkal mászkál, amiből kilóg egy baba.

        • Próbálkozom, de nem tudom felvenni rá a kabátot, vagyis magunkra, amikor rajtam van, és aztán a kabátból nem lóg ki a feje, de nem adom fel. Olyan szerencsétlen vagyok, mint a felfordult büdösbogár, csak nevetni tudok magamon.

          • A csatos hordozó ( csatos Mei Tai ) zseniális találmány.
            Tényleg priceless.
            Kabátra is fel lehet venni, és nagyon menőn néz ki ( bár ez nyilván egyéni ízlés és hordozó kérdése is ).

            • Aha! Értem.
              Nahát, mik vannak. És én még azt hittem, hogy elég alaposan utánamentem ( utána mentem…? ) a dolgoknak. Az ember mindig tanul.
              Köszönöm!

      • Mi annak idején egy ideig úgy jártunk moziba “együtt”, hogy ugyanannak a filmnek két egymást követő előadására vettünk jegyet, és felváltva moziztunk-sétáltunk. A moziban az ember úgysem turbékol, ha jó a film, viszont utána tudtunk róla beszélgetni.
        A szépen felöltözés hiánya az nagyon lélekromboló tud lenni.

    • csak tudnám kire/mire gondolt a költő?

      mert az én nick-em az oké, az stimmel.

      agresszív is vagyok. ez tény.

      de pont ebben a témában aszem én nem mutattam még a megőrülés jeleit (bár lehet nem vettem észre)

      egyébként valaki itt felvetette, hogy csak szar van , vagy habos babos álomvilág?

      nincs középút.

      van, van középút. amikor tudod, hogy mi az a szint aminek meg akarsz felelni. és tudod, hogy ezt a szintet te magad kérheted számon egyedül csak és kizárólag saját magadtól.

      • Dehogy, úristen. Nem ittenire, és nem is Vacskamatira, hanem fórumokra. Volt egy Mikkamakkánk, aki fél évig vezetett meg fiktív sztorival, szánalomgerjesztéssel mindenkit. Rendőrségi ügy lett belőle. Volt egy maminti. De amúgy metafora, a kontraszt az érdekes.

        Bocsánat, ha úgy tűnt.

        • Ezt a fiktiv mamamit írtad máshol is, rákerestem, és elkezdtem olvasni a topicot. Olyan így senkit nem ismerve olvasni, mint egy jó dráma, az aláírásokból pont annyit megtudok a hozzászólókról, amennyit a színdarabok elején is írni szoktak a felsorolásban, szép lassan kibontakozik a történet, izgi. Nem számítottam erre, a 23-ik oldalnál tartok, van két ember, akinél szintén kamura gyanakszom, az ez egy nagyorrú sovány kamaszlánynál pedig még meg is ijedtem, hogy ez én vagyok. lehet skizofrén vagyok? Miért olvasom én ezt? Egzisztenciális válságba kerültem a kismamafórumtól? Egzisztenciális válság ezt jelenti egyáltalán?
          Tökre el tudnám képzelni egy alternatív színházi előadásnak. Mindenki kapna egy ipad-et, folyton frissíteniük kéne, így olvasnák vegig az egész sztorit. A jegyfoglalásnál meg kéne adniuk adatokat magukról, így személyre lehetne szabni a nagyorrú kamaszlányos részt, hogy mindenki besz.rhasson rajta. Azon gondolkodom még, hogy talan az én igazi vagyok meg húu mennyire megijedtem, nagy ölelés hsz-eket meg kéne ritkítani, de akkor lehet nem lenne valósághű

  8. És akkor pontosítok:

    Az eredeti e-mail (egy “na látod, mire volt olyan nagy a szád tavaly sportügyben” után elemzett ki részletekbe menően az illető) azt tartalmazta, hogy én nyilván nagyon lenézem és kiszolgáltatottnak tartom az otthon oktató anyákat is, mert ők is eltartottak (igen, egyébként igen rizikós helyzet, őnekik nagyon biztosnak kell lenni a kapcsolatukban, mert az ő otthon maradásuk nem olyan választás, mint a többieké, hanem hivatás, ráadásul otthonoktatni, vagyis szülőnek ÉS elsődleges tanárnak lenni egy személyben még annyian sem alkalmasak, mint csak anyának, vagy csak tanárnak). Az agyamra mentek a gyerekek, írja, míg sokat voltak itthon (nyomozza-olvassa ki a blogból), de most meg nagy vidáman edzek és “irkálok”, és nem zavar, hogy ennek a szabadságnak az az ára, hogy a gyerekem lélekölő iskolába jár, illetve, manipulatívan: ő nem tudna így nyugodtan irkálni, edzeni (nem is menne, tettem hozzá).

    Bosszúból fölényeskedve tanácsot ad, bűntudatot kelt valaki, aki leszar engem is, a gyerekeimet is. A lényeg, hogy ő az etalon, ő aztán tudja a helyes megoldást az én életemre. Az edzést vagy az írást a gyerekeim érdekével szembeállítani, ez pompás! Kb. diliházban lennék nélkülük, meg mondjuk az öthatod jövedelmem és fél mentális egészségem kiesne, de sebaj. Kérdem tisztelettel, ki lát engem olyannak, hogy én kitt passzióból írogatok és edzegetek. Miért nem lehet lenyelni már a békát, hogy nem sima blogger és teremjáró vagyok, mindkettővel komoly pénzt keresek. Ki fog akkor pénzt keresni, ha én a te nagyszerű ötleted nyomán otthon oktatok, és tényleg nem fogod-e fel, hogy a sokat gúnyolt favágástól a mosásig, szerelésig, ruhák beszerzéséig, selejtezéséig, főzésig, pénzkeresetig, gyereklogisztikáig, szülőői értekezletekre járkálásig én mindent, de mindent egyedül csinálok. Megtévesztően pozitív a kép, csak mert én nem őrültem bele, vagy kiőrültem, és nem sír a szám, viszolygok a nyavalygóktól. És akkor vagyok még én is, ezt se feledjük, és nem, ez nem önzés. Nem csak mint anya, aki “kipihenten, feltöltődve jobban teljesít”, hanem önjogon, az ambícióimmal és tehetségeimmel vagyok. Ez nagyon aljas volt. Mindig vicces, amikor másvalaki, pláne egy ennyire keservesen irigy, rosszindulatú, kontrollálni akaró valaki tudja jobban az életemet…

    A lányom már nem jár abba az iskolába, amúgy.

    • Bár én távolról sem vagyok anya, de mindig is éreztem, hogy egyeseknek a gyerek kitűnő zsarolási felületet jelent.
      Mert az biztosan megnyomorítja a gyereket, ha az anyja jól érzi magát.
      Hogyne.

  9. Kissé kényelmetlenül olvastam. Pedig igaz minden szava, és mégsem.

    Én a közepében vagyok, a nagyon anyanyúzó, nemalvós, mindig készenlétben állós perióduson már túl. Még egyik sem iskolás, de már lényegesen könnyebb. Éjjel már nincs 6x kelés, van viszont ősztől tavaszig betegség. Hol felváltva, most éppen egyszerre. Az önmagamra szánt idő viszont még mindig fájdalmasan kevés. Szerettem volna elkezdeni egy programot, napi fél óra torna, hát milyen élet az, ahol napi fél óra nem jut magára egy nőnek? Ilyen. És nekem itthon dolgozós, maximálisan odaállós férjem van. Tudok dolgozni, a háztartásban nem besegít, hanem kiveszi a részét a feladatokból. Külső segítség nagyon korlátozottan, elsősorban fizetett van.
    A mindenkinek arra van ideje, amire akarja mondattól most még ölni tudnék. Mert nem, perpill vannak még olyan prioritások, amik felülírják anya 38-as ruhaméretét. Majd talán jövőre. Vagy azután.
    És sajnos-sajnos, a fejlesztéseket lehet ekézni, meg divatnak beállítani, a mi életünkben kőkemény szükségszerűség a heti 5-6 fejlesztés. A hozzá tartozó logisztikával, plusz anyagi teherrel együtt. Majd egyszer talán ez is enyhül.

    • Azt hiszem ugyanebbe a programba buktam bele most. Elkezdtem, de a felénél kiderült, hogy nem fog menni, mert csak éjjel jut rá idő, annak meg kevés értelmét látom. Felszívtam magam, hogy mit teszem itt a mártírt, én napsütésben, örömmel akarok elmenni a terembe, nem otthon ugrálni a monitor előtt.

      • A napsütésben, örömmel edzőterembe menés most még a lehetetlen küldetés kategória, ezért próbáltam a monitor előtti ugrabugrát. Még nem adtam fel (önáltatás: csak átmenetileg szüneteltetem), de hogy szigorúan, betűről-betűre nem tudom majd követni az előírást, az tutifix.

        • Én is csináltam ezt, hogy elkezdtem, abbahagytam (szüneteltetem,aha),de rájöttem, hogy reális célokat kell kitűzni, így a férjemmel együtt kitűztük a legkisebb oviba/intézménybe kerülésének az idejét a kezdésre. Előtte kb sehogy sem fog menni, most is azt hittem,hogy majd ha csak egy kicsi lesz itthon, mert ovit kezdett a harmadik is, könnyebb lesz. Na igen, az lenne, de szeptember óta kb. 4 hetet járt végig. És a kicsi is állandóan beteg azóta, meg én is.

    • Hű, nehéz lehet. Bölcsis korú?

      Ma, hogy a kicsi majdnem beteg lett, de nem (nagyon fáztunk reggel), mondtam ki egy ktgyerekes anyatársnak, akinek mindene volt, nekem meg semmim, mert SOHA nem kellett: infralámpa, sózsák, lázcsillaptó, antibiotikum, fülcsepp, hogy én azzal a kondícióval tudok három gyereket megbolondulás nélkül nevelni, és szerintem boldogok is, hogy semmi, de semmi bajuk nincs, soha. Nem taknyosak. Nem borulnak ki. Nem nyúznak játékboltban. megeszik, amit főzök. Nincs fáról leesés, autó elé kiszaladás, törés, hiszti. Nincs krupp, allergia, részképességzavar.

      Én nem írtam egy betűt se a fejlesztésekről, nem írtam, hogy divat, hogy nem is kell, ha ez nekem szólt. Én azt írtam, hogy anyák között már illemszabály, hogy folyton a ded meg az aggódás a téma, és ha nincs semmi, akkor kreálnak, és puffognak, és panaszkodnak, és mindenki hülye, és ebben pörögnek, de láthatólag élvezik, kell nekik (pótcselekvés). Ez az állításom, értő olvasót feltételezve, semmilyen tekintetben nem tagadja, hogy vannak gyerekek, akik nem nőnek dudvaként, hanem szükségük van fejlesztésre, extrákra.

      • Hm, kár, hogy azonnal védekező-támadó állásba vágod magad. 😀

        Nem, három hete egy felülvizsgálaton kaptam meg a szakértőktől (neurológus-gyógyped-gyógytornász), hogy helikopteranya vagyok, a gyereket pedig hagyjam már békén. A mi életünk is mennyivel könnyebb lesz úgy.

        A nagy nagycsoportos, a kicsi bölcsis. Ha vele nem lenne ennyi egyéb nyűg, már talán sokkal könnyebb lenne. Talán.

        • A kontextusból úgy tűnt, nekem szól az, hogy a fejlesztést divatnak és bohóckodásnak gondolom. Vagyis, nem írtad le, mire válasz ez. És ezért jelzem: nem, én nem gondolom annak. Nincs benne támadás. Gyakran tulajdonítanak vakfoltok, olvasni nem tudás, figyelmetlenség, érzékenység miatt nekem olyasmit, amit nem írtam és nem is gondolok, és ezt mindig vissza szoktam jelezni.

          • A hívószó talán a helikopteranya lehetett. Nem, nem neked szólt.

            Csak bánt. Mert van ugye a cikkben is szereplő, űrt kitöltő bébiangol, bölcsis kori és balettóra kiscsoporttól. És van a mi (és még nagyon sokak) helyzete, amikor a tét, hogy fog-e járni a gyerek, vagy tud-e majd olvasni.

            Hehe, közben olvastam a kiegészítést, én is horgolok. 🙂 Nem, nem vagyok iparművész, de kikapcsol. És informatikus a férjem. 😀 😀 😀
            És nyelvet is tanulok (Duolingo, 5 perc/nap!) és közben röhögök magamon.

  10. Ez az anyaság körüli hype engem most a karácsonyira emlékeztet. Az is egy ordasra növelt társadalmi elvárás, illúzió és kiégés. Van, aki nem ünnepli a karácsonyt, van, aki csak kiskarácsonyt tart, vagy muszájból megcsinálja. De már november végén azt kérdezgetik tőlem, mikor megyek fodrászhoz karácsony előtt és mi lesz az ünnepi menű.

    • Milyen jó analógia. Tényleg. És szinte kódolva van a csalódás, mert úgyse fog úgy kinézni a szoba, mint a magazinbeli képen. Meg az ajándékra sem fognak pont úgy reagálni, ahogy kellene nekik (ti. ahogy elképzeltük).

  11. Sokat gondolkozom azon mit mondjak majd a lanyaimnak ha. Nem akarom elijeszteni oket a gyerekvallalastol. de altatni sem akarom oket. Kb bele lehet dogleni a gyerekezesbe, ha nincs segitseg, amit a nagyszulo jelentene akire lehet szamitani es jo szivvel bizom ra a gyereket, vagy a fizetett segitseg amire van penz. Es akkor meg sok minden mas is szempont, pl hogy legyen szakmaja es onallo megelhetese meg a gyerek elott es olyan ferjet valasszon akivel kolcsonos a tisztelet, a szeretet, a felelosseg es teher vallalas. En beledoglottem a kis korkulonbseges, kulfoldon es penz nelkul gyerekezesbe, de ezzel egyutt sem bantam meg soha, hogy lett 2 gyerekem, mostani fejjel is megszulnem oket. Talan valahogy probalnek felkeszultebb lenni szules elott ha mostani esszel kezdenem ujra.

    • Nekem ezeket sokat mondták, aztán mégis. Szerintem ezek a szülők által elmondott dolgok csak vékonyka háttérhangok, amikor felnőttként döntünk. Én nem félnék elmondani nekik, akármit döntenek majd felnőttként, például ha nem lesz gyerekük végül, az nem miattad lesz.

    • Nem hiszem, hogy a véleményünket így direkten kikérik a lányaink. Ami üzen, az a magatartásunk, a hogylétünk, az attitűdünk, a szavajárásunk, akaratunkon kívül is, és már évek óta. Azt nehéz felülírni. Sokan próbálják a gyakorlatukkal, példájukkal szögegyenesen ellenkezőt intelemként megfogalmazni, és nem értik, miért nem hat. Ha azt sugárzod, hogy magától értetődő főjó, hogy gyereked van, és a családi élet szuper, akkor ő is ezt akarja majd.

      Az én anyámnak alapértelmezett főjó volt, miért, mi van még az életben? Orvosként, értelmiségi család sarjaként, maga lábán megállva is. Nagyon vágyott rá, legyen, amennyi lesz, és én ezt belsővé tettem. Pedig igen zordan, dudvaként, kevés rám irányuló érzelem közepette nőttem fel, nagy nyomásban, nagy magányban formálódtam önkifejezővé és forradalmárrás. Szerintem anyám egy csomó mindent nem tud rólam, iszonyú káosz volt, a túlélésre gyúrtunk, apámat viseltük el lényegében két évtizeden át, együtt, de nem vállvetve. Mégsem volt semmilyen kételyem, és nagyon boldog csecsemős anya tudtam lenni, hordozó, együttalvó, szoptató, bokor tövén szülő típus, sőt, én megszülném a nemi erőszakból származót is, most is (pontosabban: nem vinne rá a lélek az abortuszra), nemhogy a vágyottat, a szeretett férfitől. És nehezemre esik hallani, olvasni, hogy mások szerint nem kell gyerek, ez érthetetlen, és micsoda macera és megfosztottság. Mert nem feltétlenül az, és ezt nem hiszem, hogy külön meg kell írnom, erre ott áll egy csomó indirekt utalás, meg az egész hangulat, ami tud lenni, amikor nem vagyok agyonhajszolt, és nem érzem, hogy tőlem veszik el az erőforrást és engem élnek fel, hanem gazdagítjuk egymást, és főleg: amikor nem kontrollál és vádaskodik senki, se anyám, se anyós, se óvónő, se a szülőtársak. én akkor tudok jól lenni, és a gyerekeimnek is akkor jó, és akkor nagyon jó. Szóval nem vagyok úgy anya, ahogy mások elképzelik, hogy a dolgom lenne.

      • Szerintem igaz és fontos minden, amit itt és még annyi más helyen is írtak/mondtak, ami azért egyre kevésbé tabu, hogy ezt az anyaság dolgot csinálni, tolni azért elég nehéz, nagyon nem mindegy kinek, kivel, van-e segítség, támogatás és milyen és valódi-e vagy csak lehúz, de amit itt a végén írsz, az is nagyon fontos. Nekem is szerencsém volt, mindháromszor baby pink (sőt szerintem a harmadikat részben azért szültem mert át akartam élni a szülés utáni eufóriát -ahogy én neveztem, meg az egész csecsemő mizériát – pedig a harmadikkal már a 2 héten a Heim Pálban voltunk egy veleszületett probléma miatt – és még így is a sok aggodalommal – szerencsére, mint kiderült nem nagy a baj, de az első pár hétben-hóban azért volt némi riadalom). Szóval azt akartam mondani, hogy ki voltam és vagyok facsarva időnként, de ha végignézek a bandán én bizony vállon veregetem magam, hogy milyen fasza csaj vagyok, itt vannak ezek a szuper srácok (nem nem csodagyerek egyik sem) és arra gondolok, hogy ők itt három ember, akik már most nagyon sok mindennel gazdagítják az életemet. Nagy szerencse, tudom, hogy valahogy mindig elég jó kapcsolatom volt a szüleimmel, most is az, és tudom, hogy élvezik, hogy személy szerint én a gyerekük vagyok, ismernek és odafigyelnek, és én is rájuk, örömmel. Talán én is remélhetek egy ilyesféle érzelmekkel teli, mégis nyugodt és laza kötődést velük. Én nem nagyon akartam gyereket, de valahogy alapnak tünt (anyu alapján nekem is ez a főjó), aztán jött a férfi, az első gyerek és a köv kettő 5 év alatt. Kemény meg édes is. A külső kontroll és kötöttségek, kötelezettségek, na az ami időnként nagyon lehúz!

      • Az igazsághoz hozzátartozik még, hogy nem kell és nem tudok beleőrülni, mert a babák mellett dolgozhatok, azt, amit szeretek, szükség van a tudásomra, muszáj fejlődnöm, felnőttekkel érintkeznem, szóval a ringatóra nem azért megyek így, hogy embereket lássak, hanem hogy bulizzunk egyet a gyerekkel. Korábban azt mondtam volna, hogy szerencsém van, de most már inkább azt, hogy iszonyat munka van ebben, hogy így legyen és nagyon sok lemondás is. Továbbá tartozik még az igazsághoz egy remek pszichológus, akivel jó két évig dolgoztunk azon, hogy összerakjam magam.

  12. Végigolvastam a kommentjeimet, és szeretném helyreigazítani magam, mert elég álságos kép jött le belőle:

    Én devorahlev kijelentem, hogy ha tehetném, nem dolgoznék kisgyerek mellett. Szeretnék a saját jogú bankbetétjeim kamataiból kényelmesen élni, és napi két órát minimum a saját kedvteléseimnek hódolni, olvasni, sportolni, masszázsra és kozmetikushoz járni.

    Sajnos mivel számottevő bankbetétjeim nincsenek, a munka az ami valós, legitim, el nem mismásolható, énidőt ad, ezért dolgozom. Meg a fizetésért. De eszembe nem jutott volna, ha bőséges bevétel és rendszeres, szentként kezelt énidőm lett volna a GYED alatt.

    Szívatná magát a halál heti kétszer korai kelésekkel, meg alvásidőben végzett távmunkával. De sajnos a nagyik és a férjem nem álltak sorban, hogy tehermentesítsenek, amíg sima énidőről van szó. A munka az más. Így sem állnak vigyázzban, de ha kérem, tiszteletben tartják. És nekem akkor még sok segítségem volt és van az átlaghoz képest.

  13. Visszajelzés: csak azt akarják | csak az olvassa — én szóltam

  14. Nagyon szíven ütött ez a poszt (ami az utolsó hússzal kezdődő születésnapomon jelent meg), mert pont az ilyenek miatt rettegek a gyerekvállalástól, és próbálom kibogozni, hogyan lehetne majd másképp, úgy, amilyen vagyok. (A “rettegés” szóból mondjuk úgy tűnik, mintha damoklészi lebegés, elkerülhetetlen lenne, ami szerencsére nem igaz, csak ott van bennem a folyamatos háborgás, hogy itt egy dolog, ami lehetne jó vagy legalább jobb, és akkor akarhatnám ennyi kétség nélkül, de látom, hogyan szenvednek benne mások.) Attól nem félek, hogy túlaggódnám, de attól inkább, hogy hogyan állnám a rokonok, nagyszülők általi folytonos pellengérre állítás, hogy ugyan miért nem.
    Köszönöm az ilyen írásokat.

  15. Amikor én szültem nem volt net, sajnos, még ismerősöm se volt, akinek gyereke lett volna.
    A nagymamák dolgoztak, én nappali tagozaton egyetemre jártam. Anyósnál laktunk, tízen. Plusz még két nagyszülő ugyanazon az emeleten, akikre főzni kellett. Végül vidékre költöztünk, kőkorszaki körülmények közé. Senkinek sem ajánlom! Ha lett volna internet, biztosan másképp alakul…

  16. Egyébként meg minden feladat, meló, izzadás, a művészet, a karrier is, és nem hiszem, hogy a jól csinált szülőség díjazása szarabb volna, mint ezeké, az önbecsülést is beleértve. A rosszul csinált karrier, művészet meg szintén szar és “kár volt”, csak akkor mondjuk eredményként mázolmányok vannak a fal felé fordítva a sarokban, elpocsékolt festék, nem pedig élő, saját döntéssel bíró, talán a szülőkénél jobb életet is élni képes emberek. Ami fontos különbség.

    Hangozzék ez bármilyen feminizmusellenességnek, konzervativizmusnak, szerintem nagyon nagy gikszer kell ahhoz, hogy valaki megbánja az anyaságot, és nagyon félremegy az, aki a gyerekeire neheztel, rajtuk veri le azt, amiről nem tehetnek.

    Ez komoly árok volt itt, elhűlve olvastam a gyerek, a család iránti megbánós dühöngéseket. Az önfelmagasztalást, hogy ő, mindig csak ő mekkorát szív és mindent ő csinál, és milyen pompásan, mekkora hős ő, az ő vérét szívják, és nem kellett volna, és ő ki meri mondani, és micsoda megismételhetetlen elvesztegetett tehetség is ő. Súlyos öntúlértékelések mentek, ami ellen nem illik szólni, de végül minden konfliktus ezekből fakadt. Oké, mondom, ez anyasági visszacsapás annyi átszívott év után, van ilyen, de azért nagyon túltolta ezt.

    Ezért hallgattam nyáron, és ezért nem tudta kierőszakolni belőlem a sok kíváncsi provokatőr, mit gondolok. (De a mindent feloldó mégis-barátnőséget se, mert az meg nem volt.)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s