giccs

A blogger néha a közjóról ír, vagyis arról, amit, felelőssége tudatában, annak tart, és ha elegen rezdülnek vele, akkor ez olyan objektív. Szoktak is helyeselni. Mi, akik úgy gondoljuk. Vannak katartikus pillanatok.

Máskor viszont az ízlésemről írok, vállaltan személyesen — hát miről írjak?, csak a sajátomról tudok. És nekem mindenféle apróságban is elv meg szempont van, tisztán akarok látni, megfejteni a világot és a működéseket az agyammal, hát arra van, elvégre. Engem nem igazít el, hogy mi a szokás vagy a trend.

Az olvasó, aki már korábban azonosult a blogger szavaival, bólogatott a felismerések között, ilyenkor megriad, összezavarodik. Szeretné, ha valahogy úgy esne, hogy ezekben a részletekben is egyezik a véleményünk: nekem is az tetszik, ami neki, és engem sem zavar, ami őt nem. Leszámítva azokat, akik ide direkt szemétkedni járnak, meg még az ideológiai alapon vicsorgókat, ezek a helyzetek a legkonfliktusosabbak. Az olvasó normát gyanít a posztban, és normatívan kommentel. Néha meglep az élesség, mert én nem személyesen ellene írtam, sőt, senki ellen, nem is tudom, ők, akik kicikizve érzik magukat, hogyan élnek, de ő már nekem fogja szegezni, hogy na, azért nem úgy van az, és jön a visszaminősítgetés. Ilyenkor ízlésbeli dolgokban is egy helyes megoldás sejlik fel, és annak erkölcsi alapja. Pedig az ízlés sokféle, és nem morális alapú.

Ma már ritka az ilyesmi (megfélemlítetten hallgat mindenki, mert nem szabad a bloggernek ellentmondani, csak az edzőterem és a ketogén a jó!*). Van, hogy az a zavar oka, hogy a befolyásolhatóságára eszmél (a mamamin mindenki horgolt, apám vette a kocsit, én ezeken nem is gondolkodtam). Tán résen kellett volna lennie annak idején, amikor azért szerzett be ölkutyát, mert mindenki azt tette. Az végül is olyasmi, mint a kutya, és be lehet vinni a plázába. Az olvasó magyarázkodik, hogy ő azért szokott kézimunkázni, és a gyereke is szépeket csinál. Tiltakozik. Magára veszi, védekezik, minősít, pikírt lesz. Mert a poszt, akármi is épp a téma, zörgősen és zordan azt kérdi tőle: tudatos vagy? Tudod, ki vagy és mit akarsz és mi való neked? Vagy csak megtetszett? Mi tetszik neked, és miért?

Holott ezek a posztok nem állítják, hogy a makramé nem lehet jó, vagy hogy nem létezik jobb fajta szénhidrát, netán hogy egyáltalán ne nézzenek a gyerekeink animációs filmet (hogy közülük melyik az, amit semmi esetre sem, arról mindannyian különböző listákkal bírunk). És a jógával sem az a gond, hogy nem elég jó, hanem az, hogy ez van a nőknek fenntartva, az, hogy férfiak nemigen járnak jógára, és az, hogy ha nőként a jógánál intenzívebb sportot űzöl, megszólnak.

IMG_2181

 

És persze a blog nem egy beszélgetés egy kávézóban a barátnőddel, hanem egy szövegtípus, műfaj, sokkal elvontabb szándékkal. Aki elvont olvasásra képes, és még el is viseli ezt a stílust, az érti.

Élőben én tök “megértő” vagyok (ugye?).

Egyébként az, hogy mit tart közjónak a blogger, ugyanúgy ízlés dolga ám, csak épp trükkösebben: távolításra alkalmasabb. Az elvek mindig egyszerűbbek, és az önáltatás is remekül működik: deklaráljuk eszményeinket, a tévé káros és manipulatív, aztán nézzük a sorozatot, és közben toljuk a Milkát. Egyszerűbb egyetérteni olyankor, ha valami szép és rendszerkritikus elvről van szó, nem a nappalid falának színéről.

A közjóról itt írtam, például:

…és a válaszok: parainesis lányomnak

túlingerelt gyerekek

most persze mindenki

együttérzésgiccs

NAGYBETŰS éLET

— hol társadalmi, hol személyes fókusszal.

Így van ez a véleményműfaj: az éles állítás jó, mert provokál. Gondolat, válasz, reflexió lesz belőle. Erősít, ha elbírod.

Ma arról írok, hogy van még itt nevelési feladat bőven, túl a hordozáson, a túl nem ingerlésen, a szabad lelkű iskolán meg az erőszakmentes kommunikáción. Pont ahol bőség van, ahol dúskálnak lehetőségekben, erőforrásokban és tárgyakban, azokban a családokban riasztó a tékozló, agyoncsicsázott, kétséges funkciójú, önző módon fogyasztói tárgyak jelenléte, és ez ízlésrombolás, ez itt a tételmondat.

A kevesebb több, ebben is.

Amire azt mondják: de hát a gyerek szereti!, az mindig giccs. A dizni, a színes gyerekmagazin, a kicsiknek szánt ábrázolások, figurák — minden nagy, kerek fejű lény. Aranyhaj, aki szép, csak egy kicsit nagy a szeme, a lányom szerint. A mesék szerepei, a hercegnő-kultusz, a pónik és a baglyok is, igen. És azt is tudjuk, miféle érdek és miféle mechanizmus ez, hogyan csöpögtetik bele a vágyakat a gyerekek elméjébe, ovis csoportok dinamikáiba, hogy azt a konkrét valamit akarják, azért nyúzzanak minket, és mi arra adjunk ki pénzt.

Én ezt a kontrollt megtartottam, mert riasztott a jelenség mértéke. Nincs ajándékért könyörgés, Jézuskának levélírás, divatos holmik utáni sóvárgás, én is akarok, mert a Boginak már van. És néha, mégis veszek valami ilyesmit, mert örülnek neki.

A kislánytolltartók miliője, de a Verdák is. Csingliling és Jégvarázs, cipőn, hajcsaton és tornazsákon. A feliratok, figurák és képek a pólókon, amelyeket nem ért a gyerek, de amelyek üzenetek hodozójává teszik, és ha a nagyokét mímeli, kis pasi, tiszta nő, csak rosszabb. A felnőtt Zarát idéző fodrok és lebernyegek, a kistáskák és hajpántok. A dőlt betűs, ezüst csillámos Benetton felirat. Pedig a jó gyerekruha letisztult, praktikus, jól mosható, a test vonalát követi, elsőrangú anyagból készül, és csak ezen felül szép, de úgy, mint egy versenyló: anyagában az.

Juli egy ideig, sőt, egészen sokáig elkötelezetten játszott a “lila” legóval (Friends, kislányoknak kifejlesztett változat, a legó giccse, és nem a lila szín miatt), és én sorra vettem neki a dobozokat. Aztán elmúlt, kinőtte. A lányom rájött, hogy a “sima” legó jobb, sokoldalúbb, bármit lehet belőle építeni, kevesebb benne a specifikus és variálhatatlan elem, és ez összeköti az öccsével, a Friends elválasztja. Elképesztő, miket alkotnak.

Jó látni a lányom ruhaügyi preferenciáit is. A rózsaszín általános hiányát. A teljesen jellegtelen, sötétkék harisnyára bök. Kedvenc színe a kék. A bordó bakancsa. Szereti a szoknyát, nem nyafog a fodorért. Tud lenni a balerinacipő is egyszerű és szép, és ne legyen csillám és masni rajta. Együtt nőtt a szemünk meg ezekre. Mama, ha meghalsz, hordhatom a ruháidat? Hűha.

Mostanában nekem nem a ruháim beszélnek. Mondjuk sosem voltam egy szofisztikáltan öltözködős, habár vásároltam sokat: a ruha tetszett, de nem érdekelt, hogy áll rajtam (szörnyen, a fotók tanúsága szerint), mindenesetre nem akartam optikailag javítani meg elfedezni az arányaimat. Most a testem beszél, a ruha csak hallgatag burok, és a színek számítanak, meg valami androgün, urbánus kúlság legyen, bakancs, lábszárvédő, napszemüveg. Életemben először vállalható a lábam, és a sminktelenség, testhezálló és egyszínű minden ruhám. Dimenzióváltás ez.

És semmi csajos. Hosszú a hajunk. Egyszerű lófarok. Viszont színes legyen a gumi. A csatok ellen tiltakozik, pedig nem akármilyen a kollekció, kiszedi mind, átrakja, Ed döbbenten detektálja a lábtoló fölött: neked egy szitakötő van a hajadban.

Én borzalmasan utálom a műkörmöt és a testmódosítás számos fajtáját. Amikor a szemöldök máshol van. A túlzó ékszert, az arany logót. A rá szánt időt, pénzt, azt, amikor jóléti anyák így szocializálják nővé a gyereküket, hogy együtt mennek körmöshöz, gyantáztatni meg szoliba, és ezt jelenti az igényesség. Ez a rengeteg női cucc és fortély, ez ijesztő és átverés is. Elskandinávosodtam. Milyen felszabadító is anya-lánya bizalmasságainkban lazacot enni madársalátával, együtt edzeni, kipróbálni a szaunát is, patakvizekbe merészkedni.

De ahogy egy ajándék be tud lenni csomagolva, az is giccs. A kimódolt, fele-szemét gesztus. A teljes magyar városképeslap-kínálat és balatoni üdvözletek. Az üdvözlőkártyák tipográfiája.

Az emlékkönyv mint olyan, és külön az, amit és ahogyan beleírnak. Ma már nincs ilyen, ugye? Nekünk a nyolcvanas években meghatározó élmény volt a maga szívecskéivel, tipikus idézeteivel, színes filctollakkal, behajtott sarkaival és satírozásaival. Poénkodom is rajta.

Olyan szép és eredeti és nyugodt, amiket a lányom rajzol. Kirakják mind. Kutyalábnyomok kanyarognak,lassú átalakulással a kutyától egy macska felé. Egy nagy nap, egyik oldalán meggyvágó ül, piros a mentéje, a másikon komor bagoly, fél szeme hunyva. Hosszú hajú lány magas ágyon, galérián ül, fésülködik, és egy kedvesen, kanyargósan hétfejű sárkánnyal beszélget.

Én nem tudom, érzelmi élet-e, az a borzalmas szeretetvágy és identitáskeresés, ahogy kamaszlányok — én is valaha — szívet tesznek az i-re pont helyett. A kimódolt, nehezen olvasható kézírásuk. Én is kimódoltam, kifejlesztettem, sok vakvágánya volt, rengeteget írtam kézzel, viszont az eredmény lényegre törő tipográfia lett.

IMG_6252

Giccs a marketing, a facebookoldal. A szórólapok dőlt betűi, pont-pont-pontjai és idézőjelei, a bombasztikus és ügyetlen szlogenek.

Szavakban is — szónoklatok és ünnepélyek, klisészerűen elkezdett, cirkalmas mondatok. Mindenfajta ügyetlenség giccs. Nem volt jó magyartanáruk, nem olvastak eleget. Ne félj a kijelentő módú igétől. Ne félj tömören fogalmazni. Ne félj megnevezni az alanyt, és pontot tenni a mondat végére. Lehet játszani, de az virtuóz legyen, mert még leesel a felemás korlátról.

És ne félj röviden, lényegretörően kérni, a lényeggel kezdeni. Minden más időrabló és kínos. A vendég, aki nagy körítéssel érkezik, és háromnegyed óra is eltelik, mire lassan kiderül, mit is akar. Ha akarás, ját akarás, csak ezek a fölösleges körök ne legyenek.

Túlzó jelzők, nagy lélegzetű, hatáskeltőnek szánt mondatok. Leírás: sötét haj keretezte sápadt arcát, az égen felhők úsztak — ez éppen Trepljov önmarcangolása, vagy afféle, a Sirályból: mivé lettem én, a hajdan géniusz. Ízlések kiszolgálása, megható mondat, pátosz. Nekrológ, köszöntés, hálanyilvánítás. A hatáskeltés elemi legyen. Nem véletlenül külön szakma a szónok ésa beszédíró. Frappánsan, tömören, figyelemfelkeltőt, emlékezeteset, az nehéz. Meglepőt mondani, elemien. Jókor jót, keveset. Jó helyre tenni

a bekezdést.

Van, ami, amúgy posztmodernül túlhabzó, és ettől zseniális, mint Parti Nagy Lajos, vagy akár Tandori. De az valahogy tökéletes, ott, akkor az kell, nagy mesterségbeli tudás van mögötte és egy kicsit mindig ironikus.

Giccs az udvarlás, giccs a small talk. Giccs az, ahogy színezik a borzalmakat, parkolási bírságtól végstádiumig mindent. Olyan fura érzésem volt tegnap, hogy a kutyám fülének-nyakának sérülését nem szabad túlzóan elmesélni, és a múlt héten is, hogy azt a hivatali levelet sem szabad gyászosan, a legszörnyűbb kilátásokkal megírni, csak semmi indulat, nem akar itt rosszat senki, de ha igen, még a rosszakarat is érthető, hát a rosszakarat, az nyomor. Szörnyűvé színezni, az is giccs volna, lélektani előny, pedig történt, ami történt, nem színezhető se pinkké, se feketévé.

(De hát azt írja a kommentelő, hogy ez is csak trükk, és, ha már ilyen cinikus vagyok, aki csak a pénzre hajt, fogalmazzak egyenesen, mint Sickratman. Jól ráérzett egyébként… Tegnap erőst meglepve olvastam a kommenteket.)

A moralizálás, az meg az érvelés giccse.

A képmutatás a léleké.

*

Én nem mondom, hogy ezeket kerüljük el, óvjuk meg a gyereket a diznitől, fodortól és szívecskétől, meg hogy távozz tőlem, sátán, mert a giccs, az rossz. Ahogy szénhidrát, önfelmentés és halogatás, úgy kevesebb-több giccs is van és marad mindannyiunk létezésében, jobb ezt beismerni, mint letagadni. Csak nem mindegy, tudsz-e arról, hogy az giccs, hogy neked mi a giccs, ennek megfelelően mulatsz-e magadon, amikor mégis engedsz neki, nem szorongva, hanem könnyű szívvel. Én most már belső nyüszögéssel, reflexesen tartózkodom az ilyesmiktől, mondok nemet (játszótérre jó lesz), de azért mégis, egyre csak, még mindig vannak.

cropped-fotc3b3-2016-02-17-13-57-e1455714077620.jpg

ez is giccs. de ha mégsem, akkor posztmodern. és funkcionális, egyébként.

És a legfontosabb, hogy az élet fontos pillanataiban sikerül-e giccsmentesen, tisztán, habzásmentesen szólni, cselekedni.

Hallgatni.

* nem, de a szénhidrátnak ilyen jellegű dömpingjétől, ami normális étkezésnek számít, 35-40 körül már tuti hasi zsírod lesz akkor is, ha vékony vagy, ami nem egészséges és nem is szép. Csak valahogy az ilyen nők elvárják mindig, hogy gratuláljunk, hogy ők megúszták, és ők lehetnek édesszájúak, pedig meg se úszták.

29 thoughts on “giccs

  1. No, itt megint sokféle dologról lehet elmélkedni, továbbmenni a régebbi linkekre. A kéziratot, sajnos, nem tudom kinagyítani, pedig elolvasnám!

  2. ” És a jógával sem az a gond, hogy nem elég jó, hanem az, hogy ez van a nőknek fenntartva, az, hogy férfiak nemigen járnak jógára, és az, hogy ha nőként a jógánál intenzívebb sportot űzöl, megszólnak.”
    Milyen igaz ez, értem, amit ezzel mondani akarsz! És annyira ellentmondó pedig azzal, hogy a jóga hazájában nagyrészt férfiak ûzik. Ez, a DVD borítón látható jelenet nagyon megfogott ebbôl a filmbôl: http://www.thelyricarchive.com/img/pic/523001-523500/523477/album-542934
    Valószínû ott a nôknek nem jár ki a szabadidô a sportra.

    • Ezt most megkaptam egy jógázótól, hogy mit dumálok, a jóga, vagy az a fajtája, amit ő csinált, igenis durva. Mivel ő ez a habos latte mézzel testalkat volt, nagyon szép nő egyébként, nem kezdtem fejtegetni, hogy az, hogy te kifáradsz benne, nem jelenti azt, hogy durva. Tőlem a nemsportolók mindig idegesek lesznek. A crossfit, az durva.

      • Én is jógázom de nem gondolom, hogy ez az egyetlen út. Nekem önmagában kevés lenne, leginkább a termes edzésekkel kombinálva érzem a leghatékonyabbnak. De lehet holnap elmegyek egy jazzbalett órára és soha többet nem akarok majd jógázni.

      • Pedig vannak eléggé kemény jógairányzatok, amelyeket naponta két órán át gyakorolnak. Itt, Budapesten is vannak ilyen iskolák. Azért nem csinálom, mert gyakran terminátornak éreztem magam utána (ashtanga) és a jóga nekem nem erről szól.
        Másrészt értem én, hogy a jóga sportnak van tekintve, de nagyon nem az. A testi része, egy pici szelete csak és arra való, hogy a durva szintekkel foglalkozzunk előbb, mert ott könnyebb a tapasztalás.

        • Én nem akarok előítéletes lenni, se rosszmájú, de a jóga is, az erobik, a tornák sem nevezhetők sportnak. A mézes latte alkata és ahogy a többi sportról beszélt, a nagyon előadott csajoskodás arra engedett következtetni, hogy ő legfeljebb alkalmanként sportol, és az elemi belemenést, amiről én beszéltem, nem ismeri, szenved, ha sportol. Nem szeretem sem a panaszkodást, sem a “ki tud durvábbat” egymásra licitálást, én mindenkit meghallgatok, de le voltam szólva.

          • Valóban a jóga az tényleg nem sport. A mozgáskultúra amit tanít, az viszont lehet jobb lenne számomra, mint akármelyik sport. Ezt csak akkor tudnám biztosan megállapítani hogyha a jógát és valamelyik sportot is komolyan ûzném. Talán össze sem lehet hasonlítani, de annyit azért észtevettem, hogy a futás például a térdem rovására megy sajnos.

            • Mondjuk ezt lehet poénra venni, mondom, hogy szaladgálni megyek, vagy levegőzni, és kiderül néha a másiknak, hogy az 11 óra tömény és gyors futás+gyaloglás hegyen-völgyön :-D.

          • Értem, persze, hogy mire írtad, a “sportolgatás” és a “sportolás” nem ugyanaz. Meg azt is érteni gondolom, milyen reakciókat kaphatsz ekkora változás után. Huh, engem nagyon nyomasztana állandóan szembesülni ezzel :-(. Meg olyan szempontból mindegy is, hogy a jógázók nagyon-nagyon kis százaléka néz túl az ászanákon és gyakorolja a jóga más, haladóbbnak mondható lépcsőfokait. A gyakorlatban a jóga kábé a tornákkal van egy kalapba sorolva. Ha valakinek más része is érdekes, az előbb-utóbb keres és talál is, azt nem kell nagyon nyomatnom, de erről hajlamos vagyok megfeledkezni :-).

            • Nagyon durva reakciókat kapok. Nem érdekel, más sportol vagy sportolgat-e, az zavar, hogy nem hisznek nekem, nem hiszik el a valóságomat, firtatják, támadják, kibeszélnek. Csak mert nem férek bele a dobozokba.

              Nem bírják elviselni. Magyarázkodnak, ez a minimum. Kellemetlen, mert ők nem bírnák ezt, nem élveznék, “nincs idejük”. Tehát nem jó… A maximum a gyűlölködés.

              Középen a sima örömgyilkosok. Ők vannak a legtöbben.

              És már unom, hogy védekezni kell, hogy de egészség meg sport meg kikapcsol meg én diliházban lennék enélkül, és hogy jó vagyok benne, ez a testem potenciálja, hát akkor miért ne csinálnám. És miért beszélek erről ennyit, miért írok róla, és ne sajnáljátok már tőlem, pont tőlem, basszameg. Ha sok, ne olvasd.

              És ha meg véleményezed, akkor értsél már valamit az anatómiához, táplálkozáshoz vagy a sportágamhoz, olvass utána, vagy kérdezd már meg, hogy én mit akarok, vagy hidd el, hogy én hogy érzem magam, ne tudd jobban a sztereotípiáid alapján, hogy mi a pálya. Szerintem nem rosszabb a fitnesz se, mint a futás, csak mások a szabályok. Miért ne foglalkozhatnék a részletekbe menően az izmaimmal, az arányos fizikummal, az miért baj? Ha mandalát festeni szabad? Milyen előítéletek ezek? És ha ez nem érdekes, meg őt nem érdekli, akkor miért pörög a témán, mit nézeget, kommentál, ítél?

              És engem senki ne sajnáljon, dafke tűsarkút veszek, meg szemsüketítő kabátot, ááá, faszkivan már.

              Én pörgök, jó, de mégis az én életem, élményem, én azért pörgök.

            • “engem nagyon nyomasztana állandóan szembesülni ezzel” — engem is nyomaszt, és dacot vált ki. Plusz a szabadúszó bloggerség, azt se lehet hova rakni. Nem mindig mondják, de éreztetik.

              És mindez 1. értelmiségi, finnyás, csak a szellemi javakban utazó, 2. kifejezetten mártír, megöregedett, csalódott, örömgyilkos közegben… á, nagyon sok bajuk van az embereknek, és úgy adják elő, mint ha nekem volna bajom.

              Ami jó, az jó, nem bonyolult.

        • Fuu, az Ashtanga utan ket hetig nem aludtam, a tengernyi trigger pont rosszul reagal a nyujtasra, de most hasonlot elkezdtem es egyre jobb.
          Azert nem ertem az osszemericskelest, mert a mas-mas mozgasformak nem ugyan azt celozzak. Kabe mintha a bort es a tejet hasonlitgatnank. A sulyzos edzeseim mellett mostasaban voltam dipworkon, asszittem osszefosom magam, nagyon kemeny volt, nem is hittem volna es iszonyu jol esett. A sulyzos edzes, joga, dipwork, futas, bicaj, tok jol kiegeszitik egymast, sosem fogom megerteni az egyes sportok muveloinek gogjet. Mosolyogni valo, asszem.

  3. “És a legfontosabb, hogy az élet fontos pillanataiban sikerül-e giccsmentesen, tisztán, habzásmentesen szólni, cselekedni.”

    Hú, köszönöm ezt a mondatot. Vannak olyan ismerőseim, akik ilyenek, és most rájöttem, hogy többek között pont ezért kedvelem és tisztelem őket annyira. Habár eddig is éreztem ezt, csak nem tudtam ilyen tömören és világosan megfogalmazni, mint te.
    Én hajlamos vagyok néha túldramatizálni a dolgokat vagy reflexszerűen sablonos, giccses elemekkel reagálni. Nem tudom, mért, én sem szeretem ezt, idegen is tőlem, de néha mégis csinálom, valami szocializációs minta lehet, vagy nemtom. Mostanában egyre tudatosabban igyekszek elkerülni, általában sikerül.

    (OFF: Olyan jót röhögtem az előző borítóképen! A 10001. banán! )

  4. Tárgybuzi vagyok, és kőkemény elveim vannak, mi szép mi nem, félórás elmefuttatás a miért sátánizáljuk a rózsaszínt, amikor a neonzöld fiúszobán a focis bordűr, jaj, és a bianka bútorházas gyerekszoba blokk világos nyír színű bútorlapból. Közben én magam vagyok a giccs, nem tudok kijönni üres kézzel a primarkból, a patakos hozzászólásom pedig illusztációnak jöhetne ide, és így beszélek az életben is. A nyelvtudásom hiányát például buta közhelyekkel pótolom. Mondani kell valamit egy szomorú történetre? Hát, igen, hiába ragasszuk össze az eltört tükröt, mindig látszik a repedés. És komolyan nézek hozzá.

    • A barátság arany fonal, mely, ha elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad. – ezt írta egy általános iskolás barátnőm az emlékkönyvembe, amit anyám odaadatott velem egy régi szomszédunknak, akiktől sose láttam vissza. micsoda gyűjtemény volt benne ilyenekből!

      • Nekem ez inkább fenyegetésnek tűnt: jól vigyázz, mert ha elszakad, akkor bizony… Nem értettem, mért írnak pont emlékkönyvekbe ilyeneket.

        Meg a “viccoldal”, ahová rövid versikéket kellett írni:

        “Csíp a bolha, rúg a ló,
        csókolózni volna jó!”

        “Afrikában van egy teve,
        unalmában lóg a bele.”

        És egyéb bölcsességek.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s