idén karácsonykor

Ilyenkor földig ér a lélek, észrevettétek? Meglepő, ami bennem lezajlott. Pedig ellenálltam, ne legyen semmi, dráma főleg ne, láttátok.

Mert mi a karácsony, ez az egész őrület, amitől az emberek, a nem épp lelkiek, az aligpénzűek, az egymást gyűlölők is erre a sok macerára rávehetők?

  1. Kereskedelmi érdek, mindenekelőtt: őrületes és kötelező pénzköltés, kiszámítható termékkör és biztos profit. Mindenki csinálja, a gyerekek várják, nem úszod meg.
  2. Bűntudatunk ilyenkor enyhül: képeslapot írunk annak, akivel szóba sem állunk egész évben, és ajándékhalommal dolgozzuk le szülői-lelki mulasztásainkat.
  3. Munkaszüneti napok azoknak, akik öt-hat napot húznak le egy héten, kötött munkaidőben. Elmélyülési, gondolkodási lehetőség boldogtalan ügyeletes orvosoknak, magányos portásoknak és vergődő családapáknak. Sajnos, beosztottak. Végre nyugi van. Minden zárva. Üres a város. Sehova se kell menni most, csak anyóshoz, dédihez, Irma nénihez, uncsitesóékhoz, Erikékhez, ja, meg még a Trudi nénihez is illene, és éjféli misére.
  4. Bizonyos üzeneteket (politikaiak és társadalmiak) ilyenkor lehet kimondani, a közös kulturális referenciára, tradícióra hivatkozva, megerősítve kedves mindnyájótokat abban, hogy család, szeretet, szaporodás, gyerMekek csillogó szeme, nem a materiális javak az érdekesek, hanem a rohadt drága sífelszzz odafigyelés egymásra. Hit, gyertyafény, konformizmus, bejgli: a társadalom újratermeli önmagát.
  5. Művészet, kulturális tradíció: zene, festészet, és a gyerekeink is fellépnek. Van ebben szépség.
  6. Bizonyos témák és magatartásformák csak ilyenkor kerülnek elő, vagy csúcsosodnak ki — a karácsony a társadalom szelepe. Sokan vesznek össze, borulnak ki, döntik el, hogy elválnak végre. Sokat lehet inni, legálisan, lehet nagyokat enni, elheverni (ha befaragtad a ķ¨ć¶ęīřÔ& fenyőtörzset a †›∂ń•;… talpba, ésvagy agyonütötted és kifilézted a €ß*¶Ż• pontyot). Van, aki öngyilkos lesz. Más ilyenkor érti meg, hogy a családja teljesen kiüresedett, diszfunkcionális — a kontraszt a meghitt, szép körítés és a hiányzó lényeg között ilyenkor a leglátványosabb.
  7. De a társadalmi szolidaritás is kivirul: aktívak a civilek, még a kutyák is húslevest esznek a menhelyen. Sokan csak ilyenkor, de ilyenkor bőkezűen adakoznak. Szerencsés, hogy ez az egész télen van, amikor az élet még nehezebb ott, ahol nehéz.

És minálunk hogy volt?

Haladjunk kívülről.

Idén volt az, hogy nem költöttem semmit cafrangokra. Vagyis nem vettem díszt, dekort, csomagolópapírt, szalagot, és ez döntés volt.

Két képeslapot vettem, végül nem írtam meg egyiket sem, és öt darab bélyeget, azt elvből mindig, borzasztó boldog vagyok, hogy nem halt el a honi bélyegtervezés. Öntapadós, szellemes. Az egyiket ajándékra ragasztottam, vicces volt (nekem).

Képernyőfotó 2015-12-25 - 22.26.44

A fát is egyszerűsítettük, nem nagyon dús, meg nem is nagy: luct (lük) (lüköt?) akartam, és abból ilyen volt ott, ahol mindig veszem, kész, viszlát. A két évvel ezelőtti, plafonig érő fa árát ma már nem volna pofám elkölteni, ez egy agyrém. A százhúsz centis lényeknek úgyis mindegy a teteje.

IMG_7237

Igazgattuk ezt is. Faragtam, a kisbalta nyele is odalett. Egyenes? — röhhintett fel Lőrinc, felismerve A Tipikusat, ahogy meghúzta a talp csavarját. Mondom, majd megdöntjük a Facebookot. Végül alufóliával tömtük ki a makacs rést, közben sok jó mondat elhangzott. Ilyenkor nagyon tudjuk szeretni egymást.

Lőrinc ajándékát egy sütisdobozba tömtem, amit maradék csomagolópapírral vontam be, és egy fiók mélyén lapuló zöld masnival kötöttem át, továbbá, mert nehéz volt leállni, Lindt csokiból származó figurákkal turbóztunk elviselhetetlenné a kicsikkel a dekort. Az újrafelhasználás nagymestereiként egyébként több éves karácsonyi borosdobozból házikót készítettünk-festettünk 24-én délelőtt, együtt. Az a névnapom is.

A kicsik ajándékát bekötöttem egy karácsonyi abroszba, jobb hátul látszik a képen alant.

IMG_1880

Ezt előre megmondtam nekik: a csomagolópapírhoz fákat vágnak ki (hát még a karácsonyfákhoz! mondjuk azokal legalább e céllal ültetik), ezért egy nagy, piros zsákban lesz az ajándék. Hogy az ajándék honnan van, azt az iskolai egymáshúzások, ovis anyának-meglepetést-barkácsolunk után én nem sunnyogtam Jézuskává. Józanul kérdezte a lányom, de nem csalódottan, én meg szeretettel tudtam mondani, hogy ilyenkor ablakunkban reggeliznek a cinkék, szárnyak suhognak mindenhol, aranyba öltözik a város, és énekelünk a Kisjézusról, de egymást lepjük meg ajándékkal, mert szeretjük egymást, és csak azokat lepjük meg, akiket szeretünk.

Együtt voltak az ajándékaik a piros abroszban, de valamennyire csoportosítva. Mindkettőnek világos volt, mit kapott ő. Tökéletesen különböző, egyénre szabott ajándékokat, ja, és én nem pártolom a karácsonyi kívánságlistát, konkrét vágytárgyat sem, mert meglepetés van, és mert én jobban el tudom dönteni, na. Úgyis látszik a gyereken a szíve vágya, a többi csak kortársak majmolása. Nem az okoz igazi ujjongást, amit a gyerek előre megrendel (vagy kizsarol), amellett tartsunk mértéket is.

Semmilyen vita, összeméregetés, kétely, énmiértnem, átlesés és csalódottság nem volt, csak meglepetés, és ennek nagyon örülök, nevelési sikernek érzem. Nem voltam tanácstalan sem: ismerem őket, leleményes ajándékozó vagyok, egyensúlyozom a hasznos tárgy és a szép bohóság között. Képesek voltak örülni egymáséinak, és közösen birtokba venni is. Boldogan gyurmáztak azzal a készlettel, amit Juli kapott, meg ragasztgatták a dinoszauruszokat (SOHA nem fogom hosszú i-vel és becenevén írni) Dávid matricás albumába.

IMG_1895

Az ajándékok, ezen nincs mit szépíteni, tömegtermékek:

Dávidnak egy Star Warsos benti oviscipő, textil, narancssárga, ez menő, először kap ilyesmit, asszem, nem csinálok rendszert a figurás termékekből, de nagyon boldog vele.

Egy FitBall, ötvenöt centi, amit nagyon szeretnek a teremben, hevesen gimnasztikáznak vele a szoba hosszán. Van tér, a piros szoba majdnem ötven négyzetméter, és el is pakoltunk.

A mondott dinoszauruszos album, igényesss.

Egy rajztartó mappa, legómintás.

Verdák ragtapasz.

Egy karóra, új, cserélhető-variálható szíjjal (jellemző Julisra, hogy nem hisztizik azon, hogy ő viszont Lőrincét örökölte meg).

Julisnak egy új teremfocicipő, ami megy a mezéhez (narancssárga).

Santoro családból kis bőrönd leendő utazásaihoz, egy fémdoboz (tolltartó) és egy golyóstoll (lassan az is kell neki).

Gyurma.

Színes ceruza utánpótlás hegyezővel: vékony, vastag (tolltartóba, ami neki kultikus tárgy, mert anyja lánya).

Egy kalligrafikus nyomdázható virágmotívum ecsettel és festékkel, négy színnel:

IMG_1888

nyomja, fújja

Egy baglyos bögre (bagolymánia!).

Neki nagyon könnyű volt venni, szorongok is egy kicsit mindig, hogy szegény Dávid.

Lőrinc felnőttes ajándékot kapott: a motorozó pingvines boxer, a saját, neonzöld vekker és a jelentős ajándékutalvány mellett Édesanyám Jófej 10+1 alkalmas bérletet, egy kis kártyát, amely szabadon elhasználható a kamaszévek viharos helyzeteiben, mindörökké, Hencidától Boncidáig s még azon is túl, míg világ a világ és fele királyság.

Volt önjutalom is a megelőző napokban: egy Benetton farmer (a gyermekosztályról), egy felső, és némi fehérnemű (egy ujjatlan póló sötét smaragdszínben és három bugyi).

Fotó - 2015.12.17. 13.05

Feltöltöttem a Clinique készleteket, hirtelen megroskadt a bőröm, így újra szorgalmasan radírozom, szaunázok, szérummal és életkoromnak megfelelő krémmel mentem rá.

Az ételekről itt írtam, a 34. kérdés, jó volt.

Ami belül történt: intenzív élmények barátokkal, jó kajálások helyeken, kultúrélmények is. Erről jön egy összegző-ajánló poszt holnap: kiállítás, film és premier.

Na de a család.

Én már nem emésztettem magam a családom miatt, nem intenzíven témák. Olyanok, amilyenek, évek óta minimálkapcsolat van. Ennek sok oka van, értékrendbeli, világnézeti, érzelmi. A testvéreim csak igazodni tanultak meg, szeretni és elfogadni nem. 2010-ben értettem meg, hogy nem számítok, nem fognak segíteni, akármi van — akkor nagyon volt –, és beszélni sem lehet, soha, semmiről. Nem szeretem magam abban a dinamikában, amely közöttük-velük van mindig, és lehúz, altat, befed. Vagy átnéznek rajtam, vagy leckéztetnek, a rovásomra okosak és élnek helyesen. Nem is fognak fel engem, én egy ilyen sodródó, fura valaki vagyok a szemükben, bölcsész, akivel nem kell számolni, és aki nem szereti Viktort.

Mostanra a családi találkozásokat idő- és erőforráspocsékolásnak érzem, nem telik rá. Nekem csak a lényeg maradt, és abban az az első, hogy nekem nagyon jó legyen, egyensúly legyen, minél kevesebb teher és nyűg, mert csak így tudom ellátni a kötelességeimet. Ezért szökök meg edzeni.

Már figyelek arra, hogy a szüleim ne tudjanak rólam. Ha tudnak, akkor véleményeznek, felemlegetik. Anyám kibeszélt anyósommal, amivel tovább rontotta akkori terhelt kapcsolatunkat. Megfeddett és tanácsokat adott. Ha én szerveztem valamit (a lányom születésnapját), rászervezett. Az nem lehet, hogy úgy legyen, ahogy én szeretném. Az nem lehet, hogy megkérdezzenek, nekünk hol, mikor jó, mit szeretnénk. Nekem csak bejelentik. Ha nem reagálok, akkor kétségbeesés van, és hadjárat, hívjam fel, miért nem hívom. Mindenki mondja nekem, mennyire hiányzunk neki, ő csak az unokáit szeretné látni, és ki tudja, meddig teheti. Kínos helyzet a vége, rám neheztelnek.

Én nagyon szeretném, ha a felnőtt gyerekeim majd a saját életüket élnék, nem lenne sem magányos, sem idős, sem rászoruló az édesanyjuk, ha úgy is lesz, nem rájuk terhelem. Azt szeretném, ha önként keresnék velem a kapcsolatot, formalitásoktól mentesen. Azt akarom, nőjenek föl és legyenek azzá, nélkülem is, ellenemben is, aki az ő bennük levő titkos kódjuk.

Nem jobbak a gondoskodó anyuk sem. A bizalmas szülő-felnőttgyerek viszonyban, az egymás szájába lógásban az aktív nagyisegítség, a kínlódó fiatal szülő rászorultsága csak elfedi a dinamikát. Ott is ez megy: gyerek maradsz, nem engedünk felnőni, kellesz nekünk, kell a függésed, és véleményezni és terelgetni fogunk, ha a fejed tetejére állsz is, mi, a jóságosak. És meg vagy zsarolva, mert ha nem vagy engedelmes szereplő, lesheted, hogy elvisszük a gyerekeidet.

Akkor szeretünk, ha olyan vagy, amilyennek neveltünk. Ha hozod a Társadalmi Elvárást, ha helyesen élsz, ha vannak CV-be illő elemei az életednek. Eközben tökéletesen leszarjuk, boldog vagy-e. Ha megvan a látszat: házastárs, gyerek, épülő ház, tud. fokoz., jó szakma, akkor viszont dicsekszünk veled a szomszédnak, és gondosan eltitkoljuk a válásod okát és tényét. Téged fel kell mutatni, mert te jószág vagy, benned összegződik a mi életünk és presztízsünk, és mi ugye helyesen éltünk és jó szülők voltunk: mi már büszkék és egyszerűek szeretnénk lenni vénségünkre, nem itten gondolkodni meg reagálni meg változni. És persze remek a viszony a fiatalokkal, remek. Azt mégse mondhatják a szomszédnak, hogy a Zsuzsit nem láttuk hat hete, és nem is telefonál.

Nálunk gondoskodás nincs, csak olyan tárgyak, amelyek egy felnőtt életében már személyes választáson alapulnak (ruha, gyerekruha, élelmiszer), és amelyek általában nagyon nem olyanok, mint amilyeneket én szereznék be.

De azért mentem, ha kellett. Húsvétkor most már nem. És Mikuláskor sem. De befeszítettem a gyomrom, és mentem anyámat látogatni a szülői házba. Oda, ahol hatéves koromtól éltem, és ahol felnőttként is laktam két évet, hogy végképp megbizonyosodjak róla: nem lehet saját, felnőtt életem, nem engednek felnőni, János sem elég ehhez. Nem bíznak bennem, nem számít, nekem milyen, a gyerekeim érdeke sem, ellenem fognak értük aggódni, mert ők is csak eszközök, és mindig lesz ürügy, hogy kiderüljön: én nem vagyok jó. Soha nem fognak értékelni, érteni, elfogadni. Apám száját iszonyatos mondatok hagyták el:

azt hittem, ki lehet veled jönni, de már értem, (bántalmazóm) miért zavart el.

Gyámhatóságot és jogi eljárást emlegetett, mert helytelenítette a háti hordozást. Amiről nem tud semmit (én végzettséggel rendelkező oktató vagyok).

Minden anyámlátogatásnál megjelenik (külön élnek a házban, elváltak), nekem ezt feldolgozni napokba tellett mindig. A kötelező szentképek és vallásos témájú e-mailek is olyasmik, mint egy túlélőnek mutogatni a szögesdrótot. Udvariasan nem reagáltam. Apámat nem hívtam meg az esküvőmre, nem keresem vele a kapcsolatot, kitiltottam a blogról és a facebookról. Meg is mondjam az okát neki?

Mostanra lettem képes arra, hogy kimondjam: amit erőltetni kell, vagy önerőltetni, amiért nyüstölnek, azt én nem akarom. (Jó tanulság, hogy én se erőltessek senkivel semmit.)

A telefonom nem lehet póráz, nyomasztás eszköze, és semmilyen kontakt célja nem lehet, hogy, mint ha mi sem történt volna, elmondják pár hét után ugyanazt. Most a gyerekeim kellenek ahhoz, hogy rá lehessen venni engem az engedelmességre.

Én nem szültem unokát, én gyereket szültem (Kövér László figyelmébe is). Nem engedem őket nyomásgyakorlási eszközzé válni. Közel kerülni, játszani, beszélgetni, segíteni lehet, lehetett volna sok éven át. Nem tették (kivéve anyám gyerekorvosi életkönnyítéseit), a gyerekeim nem kaptak személyes figyelmet, csak az unokalista tételei ma is. Most is lehet találkozni, akármit lehet, hívtuk anyámat eleget. A hidegbe, oviba vitelbe roskadva kérem, hogy ne nekem kelljen odabumlizni a kicsikkel, és főleg ne ilyen ünnepekre, az általuk kitalált időpontban, mert nekem ez kínlódás: nem személyként, csak szerepként jelen lenni. (“Bárcsak közelebb költöznétek”, írta anyám: ez a mondat mennyire számol velem? Életem álmából, a kastély-örökbérletből, az erdőből én költözzek, azért, hogy többet menjünk, mehessünk hozzájuk. Amit nem akarok, mert iszonyatosan nyomasztó — hogy nem tűnt fel? Egyébként Budán vagyunk, szomszéd kerületben, légvonalban három és fél kilométer a távolság, közúton öt egész nyolc, és minden testvérem autós.)

Úgy szeretném, ha nem erőltetnék. Ha értenék, hogy ez erőltetés.

És ha találkozunk, akkor rólunk, róla legyen szó, anyám ne félismeretlenné vált rokonok gyerekeiről anekdotázzon. Ne ajnározzon minket egymás ellen. Nagyon lassan esett le, hogy ez is terelgetés, nyomasztás: egyik unoka milyen sokat jön hozzá (viszik), és hogy szereti őt, ölébe ül, rajzol neki! A másik kitttűnő tanuló! Nyilván az én hibám, az én makacs, szeretetlen viselkedésemé, hogy az enyéim nem ilyenek. Hogy Lőrinc se hiányolja a családi összejöveteleket, pedig ő sok évig volt résztvevő.

Milyen döbbenet: hát én gyerekként sem akartam semmilyen nyomasztást, csak akkor még függtem tőlük. Most már nincsenek eszközeik, nem vagyok zsarolható — ilyen beteg viszonyok közt ezt jelenti a felnőttség. Mondjuk akkor lekötötte őket a saját életük, nem nyomasztottak ennyire, nem nagyon törődtek velem. A nagyszülők lesznek csak ilyen őrült családcentrikusak, Magyarországon ilyen hirtelen unokalelkesedést jelent a nyugdíjas évek sivársága.

Hiányt tömünk, tömnénk, de nem hozható helyre a múlt. És ami a szavak szintjén van, nem igaz. Az igazság a tettek szintjén van. Vagy abban, hogy akit szeretek, megvédem. Nem teszem témává, aggódva sem keltem rossz hírét, nem állítom be az interpretációimat ténynek.

Eközben és szeretettel és tisztelettel gondolok anyámra, igazán. A régi dolgokért, a lényéért. Amikor azon kapom magam, hogy olyan vagyok, mint ő: szívós, derűs, korán kelő, délben szunyókáló, fáradhatatlanul mosogató, hideg vizet és háztartási gép hiányát nem bánó, vagy egy-egy mozdulatában, akkor örülök és meghatódom. Csak ahogy mindenből kihozza, hogy úgy legyen, ahogy ő kigondolta, azt nem bírom. És soha nincs ám összeveszés, mosolyszünet. Feltétel nélküli szeretet van ám (mondva). És nem tud a saját játszmájáról, természetesen. Azt kell gondolni és mutatni társadalmilag, hogy szeretjük a gyerekünket, törődünk vele.

Mi van, ha nem? Ha nem igazán? Ha csak a kontrollt…?

Engem a családom soha nem fog érteni, támogatni, elismerni, mert ők erősen konformisták (erősebben konformisták, mint amennyire jobboldali-konzervatívok), én meg nagyon nem. És nagyon megváltoztak a testvéreim: ún. révbe értek, hasznos polgárok lettek. Én meg ugyanaz a tizenhét éves vagyok, és egyre inkább, csak szenvedni nem tudok már úgy.

Nekem a mondás lett a szakmám, ők ezt nem bírják, neheztelnek, de nem szól senki.

Az én hibám is, igen. Ez egy agyrém, én ebben részt vettem évekig. Nekem nem volt, mert közöttük nem lehetett önérzetem, és csak csendesen szabotáltam. Nem szabad megmondani, ki kell kerülni a helyzeteket, jó, hát élik az életüket, különösebben nem kedvelnek… nem kérdeztem rá. Nem akartam zavarba hozni őket. Most se. De nem is megyek ilyen családtag otthonába. Most is csak közvetítenek: anyám kedvéért legyek én is ott. Semmi mást nem mondtak, csak ezt: anyám, aki már nincs jól, látni akarja az unokáit, hívjam fel. És talán örülnek is, hogy én mondtam ki, hogy nem — hát akkor én milyen vagyok, ők mit csináljanak. Nem kell vállani a saját részüket.

Én nem szóltam, amikor az általam sütött sütit, és csak azt, a buli végén összecsomagolták és a kezembe nyomták. És a sógornőmnek sem, aki a hivatalos wannabe-jónő tizenöt éve, és időnként felkiált, hogy biciklizni nem nőies, hogy: te figyelj, miért mondod ezt, ha egyszer én nő vagyok, és tudván tudod, hogy mindenhova, évek óta bringával járok (és most már: büszke vagyok a nemjónő-hanem-izmos testemre)? Nem vettem fel ezt, és nem versenyeztem vele nőségben. De azért nagyon szomorú ez, és hogy a tesóm hozzá, az ő tüntető lenézéséhez lojális. Meg ő nem fog karácsonykor veszekedni.

Ez volt az én tévedésem, amit említettem, hogy a kvalitások beválthatók, mint valami kupon. Hogy én jó vagyok, erős vagyok, vidám, szépen csinálom a traumámat, a túlélést, és akkor majd megbecsülnek. Nekik mindegy. Ugyanígy nem lenne semmi, ha alkoholista lennék. Ha tudnák, mi van velem, még tán kellene segíteni, vagy együttérezni, és ők ez elől menekülnek. Mert ahhoz kéne egymást szeretni. Egyszerűbb talán, ha én vagyok a rossz, mindenkinek.

De én nem vagyok rossz, és ezt csak tőlük távol tudom megélni.

A karomon a hegek is mindegy: apám volt az egyetlen, aki szóvá tette, orvos anyám huszonegy éve nem veszi észre. És ehhez mindenki asszisztált. Ez a Születésnap, komolyan.

Se sikeremben, se bajomban nem voltak mellettem, még lájkszinten sem, soha. Gyerekképeket sem, senki. Én úgy veszem, nem tudnak rólam semmit, pedig valószínűleg mindent. Habár, tegnap este megkérdeztem a másik sógornőmet, tudja-e, mi a foglalkozásom, hogyan tartok el három gyereket három éve. Azt írta, nem tudja.

Én meg nem panaszkodtam és nem is kértem segítséget sem, beláttam, hogy ez egy diszfunkcionális család. Meg aztán rohadtul nem akartam, hogy még jobban lesajnáljanak, de bűntudatot okozni sem. Most mutattam csak rá: ti tudjátok, mi hogyan élünk? És hogy én tök egyedül, mindig? Mi van, ha nekem eltörik a lábam, ha csak fosok, hogyan oldom meg az életet? Vagy ha a gyerekem kruppos rohamot kap? Mit eszünk, ki segít? B. és Szt. E. segít. Titeket érdekel ez egyáltalán? Miféle luxus ehhez képest a dizájnos karácsonyfátok alatt elvárásra végigkínlódni egy estét, “ne hozzatok semmit” (mindenki visz), és átélni, hogy a legkisebb bátyám idén milyen ürügyet talál a leszólásomra?

És hát a saját rossz érzéseimmel, jelentéktelenségemmel, szégyeneimmel tudták ezt elérni. Azzal, hogy én erre hajlandó voltam, mert féltem, én is féltem konfrontálódni. Miközben dúlt bennem: én nem ilyen vagyok, én jó fej vagyok. Senki nem ilyennek ismer engem, aki szeret. Senki. Ti tesztek ilyenné, ti akarjátok, hogy ilyen legyek. Mindegy, igazából milyen vagyok. És én már nanogrammját sem bírom a hamisságnak, mellébeszélésnek. És azt sem csináljuk, hogy a gyerekeim hallgatják karácsony előtt, hogy mennyire kivagyok ettől az egésztől, aztán szépen mégis felvonulunk karácsonyozni.

Én nem akarok többet plusz egy fő lenni, listaelem. Mások kedvéért, nem önjogon, nem aktív résztvevőként, csak tisztelettudóan (haha) csinálni valamit velük, a kedvükért, ezt nem akarom. És nem akarom, hogy ne legyen jogom haragudni, bármit jelezni, szóvá tenni, mert hogy ők a családom, vagy mert volt olyan, hogy rendesek voltak.

De tudjátok, mi van? És szerintem nem csak velem. Hogy az ember nem hiszi el. Azért mégis, én is állok a konyhában, és sírva mondom: de hát ők a családom, hogy lehet…? Mi van, ha ők sem? Didergek egzisztenciálisan. Annyi minden mutatja, hogy ők nem. Lehet, hogy más sem, lehet, senki sem, de ők nem. Mi van akkor? Ezt is csak úgy mondjuk, hinni akarjuk, hogy Család.

Nincsenek ott. Nincs közös. Elmúlt.

Félek ettől?

Legidősebb tesóm és felesége délután hozott sok kaját meg a mikulásiakat. Gyerekek örültek. Talán én is.

Kapcsolódik: játszma karácsony előtt

215 thoughts on “idén karácsonykor

  1. Ajjj, de nagyon gyomros volt ez most, bár ne érteném minden sorát, Éva.
    Én pontosan tudom, mikor nőttem fel egyetlen egy pillanat alatt: amikor pár éve, apám épp Hitlerről szónokolt Szenteste a fa alatt, egy pillanatra megingott, azt hittem elesik, és akkor jöttem rá, hogy attól, hogy mi még nem beszélünk róla (mert ha nem beszélünk a problémáról, akkor nem létezik, nyilván), apámnak komoly gondjai vannak az itallal, alkoholista, és itt és most teljesen be van állva.
    Egy pillanat alatt omlott össze bennem minden, már csak szánni tudtam. Tisztelni nem.
    Nem nagyon értettek/értenek ma sem, a manipulációt már kilóméterekről kiszurom en is, és hamar le is csapom.
    Kevest jarok haza, es rolam is keveset tudnak. Mar sajnos kedvem sincs meselni, tudom hogy nem azt es nem ugy ertenek a mondataimbol, amit en szeretnek.
    Nagyon kemeny ev volt nekem az idei mas szempontbol, es egy fura hozadeka ennek, hogy temetem a reményt. Eddig valahogy mindig elt bennem egy kisgyerek, aki remenykedett hogy tortenik valami csoda…es egyszer arra ebredek hogy megertenek es szeretnek a szuleim, ugy ahogy az nekem jó, hogy megtortenik az ami az egyik legjobb dolog az eletben, a kolcsonos szeretet. Mar nem remenykedem. Azt a bennem elo kisgyereket probalom nagyon szeretni, ez minden, amit tehetek erte es elore nezek, es megteszek mindent magamert. ennyi.
    Az idei karacsony lement kulonsebb balhé nelkul, csak eppen a lenyeg hianyzott, a kolcsonos, elfogadó szeretet. Es nincs mit szépíteni ezen, igen, ez a hiány karácsonykor még szembeötlőbb.
    Örülhetnék, hogy nem volt hangos szó, én meg valahogy mégse vagyok boldog, fene a jó dolgomat, ugye.

    • A szülőkkel való kapcsolat minden sorát akár én is írhattam volna! Elgondolkodtam azon, hogy túl lehet lépni ezen? Nekem még friss a váltás: pár hónapja egyszerre váltam a férjemtől és a szüleimtől, azóta édesapám kitiltott a szülői házból, mert “rendes nő nem hagyja el a beteg – értsd alkoholista – férjét, mert mellette biztonságban (sic!) van”, különben is “szégyent hoztam a fejére”. De…. Életem legboldogabb karácsonyán vagyok túl: csend volt és nyugalom, a kislányom örömtől csillogó szemét figyeltem, ő máris többet kapott a lényegből, mint amit valaha is kaphattam, büszke voltam magamra, hogy erős voltam és bátor, végre úgy élünk ahogy emberhez méltó!

      • Uhh. Azért hoztál szégyent, mert az alkoholista férjed mellett lettél volna biztonságban (naná, hol másutt), és ezt a biztonságot eldobtad? 😮 És hát apád tiltott ki – anyádnak mi a szava ehhez? Miért érinti apádat ez ennyire? Bocs a kérdésekért. Mondjuk az utolsó mondat mintha válasz is lenne 😦
        Ja, alkoholista: igen, beteg. És? Van választása: ha nem iszik, normális. Ezt a döntést csak ő hozhatta volna meg (illetve hozhatná meg). A “kitartás” egy alkoholista mellett konzerválja az állapotát, benne tartja a függésben. Az, hogy elváltál tőle, még akár segíthet is neki, talán felrázhatja, talán eszébe jut, hogy le is lehet tenni a piát. Ad egy lehetőséget. Hogy hogyan él vele, az már az ő dolga.

        • A válasz inkább a lent írt részben található. Anyámnak már nincsenek önálló gondolatai, a férje mellé sorakozott fel, mert ez neki a túlélés. 😦 Az apai nagyanyám volt ilyen típus, apám ahogy öregszik félelmetesen hasonlít az anyjára. A volt férjemmel sokat próbálkoztam megértetni, hogy nem jó neki sem: beszélgettünk a témáról, amikor láttam, hogy ésszel nem ment próbáltam zsarolni, azzal meg végképp nem ment. Komplexebb a dolog, mert nemcsak alkoholista, hanem rögeszmés. Most sem adtam fel, mert akármit is csinálok a lányom apja…. Megrendeltem Xavier Amador: Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre! c. könyvét, hátha kapok valamilyen jó ötletet. Jelenlegi állapotában menthetetlen.

          • Igen, közben már láttam. Azért ilyesmire gondoltam, a szüleid közötti viszonyról pl.
            Alkoholizmus: nem akarom erre vinni a kommentelést, de az alkoholistát nem menti meg rokon vagy barát, csak ő tudja önmagát (hívők hihetnek abban, hogy az isten segít rajta, de ember nem menti meg, az tuti). A rögeszméssége persze nehezíti a dolgot, de azzal sem neked kell szembenézned.
            Nem azt mondom, hogy add fel, hanem hogy nem feladatod a megmentés, sem nem elvárható, sem túl sok eredményre attól, hogy te mit teszel, nem számíthatsz. Nem tudok erről a részről sokat, de ha érdekel, van az alkoholisták hozzátartozóinak egy nemzetközi csoportja, az Al-Anon (http://www.al-anon.hu/), ott sok tapasztalatot tudnak megosztani, arról is, hogyan lehet elviselni az alkoholistát, meg arról is, hogyan segíthetsz rajta, de mondom, ez nem kecsegtető.
            Persze, hogy egész más a dolog, hiszen a lányod apja, és a lányodnak is szeretnéd, ha megfelelő kapcsolata lehetne az apjával. Nem kizárt azonban, hogy csak abban tudsz a lányodnak segíteni, hogy feldolgozza az apja alkoholizmusát. Sajnos kb. az alkoholisták 1-2 %-a tud kijózanodni, és ez független lényegében a műveltségtől, intelligenciától (ahogy az alkoholistává válás is).

            • Szerintem is így van. Azért teszek még egy próbát ezzel a könyvvel, hogy tudjam: én mindent megtettem, a többi nem az én reszortom. Mert egyszer el kell magyarázzam a lányomnak, hogy mi mért történt.

              • Persze, nyilván igyekszik az ember segíteni, csak nem szabad egyrészt csodát várni – bár ismétlem, sok leállt alkeszt ismerek személyesen -, meg nem szabad személyes kudarcnak tekinteni, ha nem jön össze.

        • Azt hiszem Bernénél olvastam a különböző karakterekről, akik körbeveszik a függőt? Nagyon sokkoló volt felismerni anyámat, de még magamat is, pedig nekem ‘csak’ apám volt alkoholista. De függőségre hajlamos pasik mellett csak úgy jöttek a mozzanatok, rémisztő.

          • A függést valóban jól fenntartja a játszma, amihez természetesen kellenek a többi résztvevők is. Elég tehát egy embernek kilépni a játszmából, és az máris összeomlik. Más kérdés, hogy esetleg átalakulhat más játszmává, erre figyelni kell. Ezért mondom, hogy a függő játszmából való kilépés, akár drasztikus módon is (válás pl.) a függő érdekeit szolgálhatja. Az van, hogy ha egy alkesszal benne maradsz a játszmában, akkor benne tartod, ergo a korai halálát nem akadályozod. Ellenben ha kilépsz, akkor három lehetőség van: vagy marad alkesz, lényegében folytatja, ahogy eddig, vagy teljesen befordul (már a családomnak sem kellek), és még gyorsabban issza halálra magát, mint ha ott lennél, de elég jó esélye van annak is, hogy elég nagy pofon ahhoz, hogy felébredjen, rájöjjön, hogy neki kell változnia – tehát kijózanodik, és értelmes életet él. Az első két eset nyeresége a család többi részének normálisabb élete, ami önmagában fontos. Konkrétan: fontosabb, mint az, hogy az alkoholista vagy egyéb függő számára kicsit tovább tartson a lassú öngyilkosság. És a harmadik eset miatt, ami igenis komoly esély, pláne érdemes meglépni. Ha egyébként van szeretet, meg érdemesnek tartod rá a másikat, akkor lehet másképp is próbálkozni, akkor nyilván utolsó lépés.

            • Első forgatókönyv. Engem igazán apám esete foglalkoztat: változtat valamit a hozzáállásán vagy inkább úgy hal meg, hogy többé nem beszél velem? Mondjuk már ez sem az én problémám.

              • Hát problémának nyilván probléma, hiszen írsz róla, és természetes is, az lenne a baj, ha nem okozna neked semmilyen negatív érzést. De nem a felelősséged, kompetenciád, nincs vele tennivalód.

  2. Igen, ezt nehéz kimondani, és évekbe telik megemészteni, ha egyáltalán sikerül.

    Idén először nem voltam sehol, és – nahát – nem is hiányolta senki. Ők olyanok, hogy a látszatra sem nagyon adnak. Anyám részéről vannak még elvétve lelkiismereti hívások (pontosabban az indíték: “milyen lenne már, ha fel sem hívna” – ez sem belülről jön – szinte sajnálom õt), de azok is nagyon kínosak. Már nem akarok, remélek, várok semmit, ha nem megy. Lemondtam róla. Didergés is kevesebb van már, és nem is vagyok biztos abban, hogy teljesen el fog múlni. Ez van.

    • Az én nagy felismerésem (ariennn, Réka!), hogy itt kognitív megértés kell, egyszerűen, és akkor eltűnik a fájdalom. Leszámolni a hamis meggyőződéssel, családképpel, amelytől mindenki szenved. Nekem ez nem cinikus, nem félelmetes, hanem felszabadító. Kerüljétek a hiedelmekbe ragadt emberek közelségét, végezzetek komoly belső munkát (kérdések föltevése), olvassatok lobstert. A néven nevezése átterjed más területekre. Évekbe tellett, hogy itt tartsak (másnak külföldre szakadva jönnek meg a felismerései), nekem már semmi kételyem, hogy az a morális, amit ő állít, az visz előre, és nem a társadalom szava. Mondjuk idáig el kellett jutni, tényleg nem volt könnyű. Szóval az _van mondva_, hogy család, szeretet, összetartozás, és mi is keressük és dédelgetjük magunkban ennek elemi, nosztalgikus nyomait. De ez a “mégiscsak a családom”, ez társadalmi hiedelem, nem sok köze van a lélektani valósághoz és az emberi viszonyok működőképességéhez. Arra kell a hagyomány, a bűntudatkeltés, a karácsony, hogy ezt a totális közönyt és a romboló játszmákat elfedje. A családképzet olyasmi hiedelem, mint hogy “párkapcsolatban kell/jó élni”, vagy “a szíve mélyén minden nő akar gyereket”, vagy a kertvárosi, kocsibeállót térkövező, kerítést szépítgető idill. Miközben sokan utálják és beledöglenek a Családba, a kertvárosba, a gyerekükbe, ezt látjuk.

      Igaz az állítás, hogy a család szeret, ők segítenek? Nálunk extrém mértékben nem igaz, és ez, a testvéreim megdöbbentő önzése és anyámhoz-lojalitása (aki az egész játszmát, mindenki viszonyulását igazgatja az elvárásaival) megkönnyíti a tisztán látást. Más családokban az alkalmi vagy kisebb, de felemlegetett vagy félresikerült segítség elfedi, hogy EZEK FELŐL TE FEL IS FORDULHATSZ, csak nekik igazuk legyen.
      Anyámnak segítenek, őneki hálásak, ő képes lélektanilag ezt fenntartani, és bőven meg is érdemli (ha létezik ilyen érdemalapú izé). De nekem nem, rég nem, már látszattartás sincs, eszükbe sem jutunk. És ami még nehezebb: a sűrű köd, senki nem mond ki semmit, nincs veszekedés, nem lehet tudni, mi van, mit tud, mire emlékszik — a sérelmeit mindenki a gyomrában őrzi. Most már lehet mondani, hogy azért haragszanak, ahogy anyukámmal viselkedem, és hogy udvariatlan vagyok, izélek itt karácsonykor. Nem tudom, milyen ürügy hangzott el rólam, mármint hogy miért nem vagyok ott, hogyan tompították a valóságot maguk között. Azt érzem, hogy ami nekem egyértelmű, mint az oxigén (hogy kimondom, ami van), az nekik ijesztő, érthetetlen és provokatív.

      Az igazság az, hogy amikor nagy baj volt, de most is, nekünk a barátaim segítettek, mégpedig azonnal, hatékonyan, tanácsadás és ítélet nélkül, engem megbecsülve vagy anélkül, de valóban segítettek. Nem a családtagjaim, hanem a barátaim. És nem is mindig a legmélyebbek, hanem az adott közösségem, az aktuálisak, pl. a waldorfosok vagy egy-egy feminista ismerős, akik ugyanúgy nem lájkolnak stb. azóta, mert elsodródtunk.

      Vajon a gyerekeimet mennyire sikerül ettől a nyomástól, elvárástól, Család-hiedelemtől megkímélnem, mennyire nettó és igazi a mi kapcsolatunk? Nincs ki megítélje, ez biztos, nem vagyunk úgy beágyazva ilyen szomszédasszonyok közé, nem kell lobogtatnom a fiam doktori fokozatát stb. De ők, a gyerekeim fognak-e rám utólag őszintén neheztelni? (ha van okuk, ne nyeljék le), keresni a társaságomat (meglepődöm, hogy — a kicsi még baba, de — a két nagyobb milyen elemien szeret és fogadja el az én másképp-anyukaságomat) ? És ha én nem játszmázom (asszem, ez nem esik nehezemre), fel fog-e tűnni a különbség nekik?

      • “Kognitív megértés kell” – egyetértek, én anyámat (aki egyedül nevelt kettõnket ovis korunk óta – a szerk.) nagyon sok mindenben megértem, és tökre sajnálom, ahogy alakul(t) az élete. Sok mindenről beszélgetnék vele, de nem megy, egyelőre nem. Nem is erőltetném.
        A bennem élő gyerek neheztel rá kissé, bántja ez az egész, de egyébként nem haragszom rá.

        Kihagytam a lényeget az előzőből: hogy mennyivel könnyebb így. Nem akarok semmit senkitől (de ez nem megy csak úgy: folyamatos munkával jár), és ami még fontosabb: végre magamtól sem. Csak hagyjuk egymást békiben. Elmúlt a gyomorösszeugrós kéne-reflex is. Nekem ez mutatja azt, hogy felnőttem. Amíg kényszereim vannak, addig nincs felnőttség.
        Annyira tudunk tőlük, a szemüktől félni….

        • Nem anyánk megértésére gondoltam. Az nem kognitív, az érzelmi volna. Kognitív megértés: érzelmeket lehántva, racionálisan felfogni, hogy ha ennyi helyen diszfunkcionális a Család, az nem véletlen. Hogy a Család mint olyan, a vér szava, a hála, a kötelesség, a gyerekkor mind-mind hiedelem, hazugság, nyomás és bűntudatkeltés.

          És felnőttnek, méltónak, kompetensnek lenni jó egyedül, függőnek lenni meg szar. Aki ezt nem érti, aki “tartozni akar valakihez”, az nagyon sokat fog szenvedni, és nem tud korrekt se lenni egy ponton túl, nemhogy boldog.

          • Nem jól fogalmaztam, vagyis nem látszik a kommentemen, hogy én közben ugrottam egy nagyot két gondolat között… Úgy látom én is, ahogy te. Család mint olyan, nem létezik, legalábbis abban a minőségben, ahogy ezt szajkózzák és erőltetik, úgy nem. Ezért nem is várható el tőle, hogy “megtartson” meg egyebek. (Amúgy is, mitől vagy kitől várható el, felnőttkorban?) A “vér szaván” meg egyenesen röhögnöm kell, és rettentő kirekesztőnek is tartom, amikor valaki emlegeti.

      • Te nagyon sok módon kommunikálod feléjük magadat, és azt, hogy ők is lehetnek maguk. Szerintem ennél többet és jobban aligha tehet egy szülő. Ha azt tanulják meg, hogy lehet beszélni, kétlem, hogy később ez gyökeresen megváltozna.

      • A megértéssel jól állok. A fájdalom meg egyre kevesebb tényleg.
        Az én felismerésem, hogy ebből a csaladi hatterbol hozom azt, hogy eddig nem tudtam jol kommunikálni az igényeimet, azt hogy én mit szeretnék, nem szoktam meg hogy ez számít egyáltalán. Most tanulom.
        Karácsony: pár éve, barátokkal, első közös karácsony, nagyon jó hangulat, semmi feszültség, sok nevetés, es nagyon eltalált személyre szabott ajándékok, hálás vagyok, hogy megtapasztaltam, ilyen is lehet.

        • Adrienn, én is hasonló családban nőttem fel, ugyanígy nem beszéltünk apám alkoholizmusáról meg titkoltuk kifelé azt, amit amúgy mindenki tudott…Az alkoholizmus olyan betegség, ami a családot is megbetegíti, diszfunkcionális szerepeket, viselkedésmintákat hoz létre, nekem is sok munka volt a tudatosítás után -mellett is érzelmileg is feldolgozni és elfogadni mindazt, amiben felnőttem, és változtatni, amin lehet, a magam életében. Nekem ehhez elég nagy fizikai távolság is kellett, de önmagában az sem volt elég.

          • Apám nem alkoholista, “csak” ítélőszék. Sikerült leépítenie azt a pici önbizalmam amit könyvekből gyűjtöttem össze. Anyám behódolt neki, egészséges példakép sehol. Egyelten szerencsém volt: méltóztatott megengedni, hogy olvassak. A könyvek neveltek olyanná, amilyen vagyok. Egyszer az egyetemről hazatérve azt vágta a fejemhez, hogy nem kellett volna hagyja, hogy tanuljak és olvassak. Igazat adtam neki, másképp soha nem kerülök ki a hatalma alól. Aztán sikerült házasságot kössek egy rögeszmés alkoholistával, aki a rögeszmés periódusban jó ember, a gyógyult időszakában alkoholista, pislogtam amikor közvetlen szülés után az az ember aki soha nem ivott alkoholt átvedlett iszákosba, 3 évembe került, míg azt mondtam: elég volt! Kellett hozzá egy nagyfokú ijedtség is, hogy végre lépjek: újabb rögeszmés időszak, amikor kiderült az Igazság. És ekkor jöttek a Barátok. Apám meg megpróbált meggyőzni, hogy maradjak a férjem mellett, mert ott “biztonságban vagyok”, értsd. biztonságban van az ő álomvilága: férjezett a lánya, mindegy, hogy hogy él, de Férjnél van. Azóta nem beszél velem, nem mehetek a “haza”. Megüzente édesanyám születésnapján, hogy ha bocsánatot kérek Tőle, hajlandó megbocsájtani! (sic!) Most már egyre kevésbé vergődök, az én lelkiismeretem tiszta. A lányomat meg igyekszek neki megfelelő módon nevelni.

      • Igen, én is erre a következtetésre jutottam: ésszel értem az egészet, tudok válaszolni a miértekre, de megérteni, megbocsájtani nem tudok. Nálad olvastam először, hogy nem kell megbocsájtani és nekem ekkor jött a felszabadulás. Köszönöm neked is ezt az érzést, mert kétségtelen, hogy sok érzelmi munkám van mögötte, de részed van benne! A délibáb nálunk is megvolt, azt hittem, hogy erős család áll mögöttem, de azt soha nem gondoltam volna, hogy velem szemben is erősek lesznek, mert a vélt, vagy valós világuk ezt megkívánja tőlük. Óriási szerencsém volt nekem is a barátaimmal, akikről nem tudtam, hogy vannak, csak akkor és ott mellettem álltak, támogattak és segítettek. A gyerekeinket a legjobb belátásunk szerint neveljük, aztán ők eldöntik, hogy hol rontottuk el, mert tökéletes anya/szülő nincs, legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy elég jók vagyunk nekik.

      • Nagy különbség, hogy követsz el hibákat, és ezeket meg lehet beszélni, elismered, vagy a gyerek nem kritizálhat, nem teheti ezeket szóvá, ha mégis megteszi, akkor szemtelen, hálátlan.
        Sok minden fájt a szüleimmel (amellett, hogy sok jó dolgot is kaptam tőlük). Ma már csak az fáj, hogy nem lehet ezeket megbeszélni, nem kapok annyit, hogy “te így érezted magad, ezt elfogadom, abban a helyzetben nem tudtunk jobbat tenni, sajnálom”. Mindig oda lyukadunk ki, hogy én, mint gyerek nem kritizálhatom őket, ha mégis, akkor szemtelen vagyok, hálátlan vagyok, akkor valaki biztos uszít engem ellenük (mert magamtól nem lehetek ilyen), az nem is úgy volt, én emlékszem rosszul.

        A szüleink (60-70-80 évesek generációja) bele van szorulva abba, hogy az ő szüleiket még tisztelni kellett, a gyerekeik meg már azt várják tőlük, hogy pajtások és lelki társak legyenek, s a kettő összeegyeztethetetlen.

        • Az én anyám egyik kedvenc fordulata (volt, de talán ma is az), amikor kritizáltam, hogy majd te is visszakapod ezt a te gyerekeidtől. És valamit tényleg…
          A legnagyobb 18 múlt, a szája már kinyílt, de a szeme még sok mindent nem látott, és mond nekem rólam olyanokat, hogy nem tudom, elbujdokoljak-e szégyenemben, vagy felpofozzam őt, hogy észhez térjen (soha nem tenném, csak az észhez térítés a lényeg ebben a fordulatban) vagy mit is csináljak. Ha próbálom vele megbeszélni, akkor én vagyok a hibás, hogy minek hozom elő a témát, ha nem próbálom, akkor azt hiszi, teljesen igaza van, én meg rohadt szarul érzem magam, hogy mit gondol rólam. (Ez főleg egy nem túl régi, konkrét kritika kapcsán volt így.)
          Aztán van olyan is, hogy két hónapja még azt mondta, hogy bezzeg a barátnőjééknél másmilyen a családi felállás, mert a barátnője beszél az anyukájával (és ráadásul pont így mondta, nem az anyuka volt az alany). Ekkor még gondoltam magamban, hogy basszus, és én mit próbálok veled csinálni, ha nem vennéd észre, inkább te vagy az, aki (időnként) nem állsz szóba velem. Aztán egy hónappal később meg azt mondta, hogy hát a barátnőjééknél nem lehet tudni a pontos családi viszonyokat, mert az apja legtöbbször dolgozik, és különben sem nagyon beszélget a többiekkel, nem úgy, mint nálunk. Ekkor egy kicsit megnyugodtam, hogy talán mégsem a mi családunk a lehető legrosszabb a világon.

          • Jaj, ez a viszonyítgatás. Ő is, te is.

            Amit te kibírtál, igen visszás téged egy működő családhoz viszonyítani. Ha ugyan az.

            Sajnos, mindig van oka viszont annak, ha egy gyereknek nincs kedve szóba állni a szülővel.

            • Igen, tudom, és nagyjából azt is tudom, mi az, amikor nincs és amiért nem akar, és szerencsére ez viszonylag körülhatárolt téma, és azt hiszem, hogy pár év múlva meg fogjuk tudni beszélni ezt is. Az iskolai lógásairól például most is egész nyugodtan el tudunk beszélgetni :-). Ami megnyugtat, hogy mostanában már azt is elég jól tűri, ha netes játékba beletemetkezett állapotában zavarom meg valami megbeszélnivalóval.

      • Pont a szüleim játszmái, elvárásai miatt én a saját szülőségem sikerét nem úgy definiálom, hogy a gyerek majd szeret-e, hálás-e, rámnyitja-e az ajtót, engem tart-e a legjobb vagy legalább elég jó vagy legalább tűrhető szülőnek, hanem hogy magát a bőrében jól érző, autonóm, elégedett emberré válik-e.

  3. Ismét nagyon elgondolkodtató bejegyzés, az eleje is, és a családra vonatkozó rész is.
    Én körülbelül 16 éves korom óta tudom, hogy – számtalan okból – teljesen diszfunkcionális a családom, mind a szűkebb,mind a tágabb (anyai és apai oldalról is egyaránt, órákat tudnám sorolni miért). Elfogadtam, megtanultam kezelni,mert a magunk módján szeretjük egymást, és tudom, honnan és kitől számíthatok segítségre ; ettől még időnként k…a nehéz velük, és fiatalabb koromban sajnáltam, hogy nekem nincs olyan famíliám, amelyik képeslapra illő, az unokatesók boldogan lógnak együtt felnőttkorukig,a sógorok együtt grilleznek, a nagyik összejárnak, stb. Aztán ahogy öregszünk, és látunk-tapasztalunk dolgokat, rájövünk, hogy nem ilyen idilli a kép, és a leglélekemésztőbb játszmák épp a családi ebédek során zajlanak.
    Tisztellek Éva nagyon azért, hogy te egyenes derékkal ki tudtál szállni ebből!
    (Nem tudom, hogy itt kell-e kérni, egyátalán lehet-e, de szeretnék jelszót kérni. Köszönöm.)

      • (Basszus nem is láttam,hogy írtál, eltüntette a gmail a választ jelző emailt… a jelszót hol keressem? Emailben? )

        Szerintem abszolút egyenes: kiállsz azóta is az álláspontod mellett, és nem hagyod, hogy nyomást gyakoroljanak rád. Azt hiszem, hiába ismerik fel jó néhányan, hogy micsoda káros és alattomos játszmák zajlanak a családban, nagyon sokan megtörnek a végletekig szajkózott “de hát egy család vagyunk!összetartozunk!” – zsolozsmán.

  4. Remek bejegyzés.
    Kérdésem: ha az ünnepi találkozó megszervezésébe, időpontjának, helyének egyeztetésébe téged is bevonnának, sőt odavinnének téged kocsival, de ott továbbra is ugyanolyan kellemetlenül viselkednének veled, akkor elmennél?
    Ha a testvéreid segítenének, mondjuk hetente egyszer vigyáznának a gyerekeidre, de emellett ugyanolyan bántó megjegyzéseket tennének rád, akkor is megszakítanád velük a kapcsolatot?

    • Nem szétszálazható ez így. A szerepek merevek és változhatatlanok, ez tartja össze a rendszert.
      Ugyanaz a nemszámítok van abban, ahogy nem kérdeznek meg, mikorhol, ahogy a mi meghívásunkat soha nem fogadták el (olyan, mint ha lenne anyám, a parancsnok és két szárnysegéd, a két nagyobb bátyám és az ő stabil, sokéves családjuk, akik aktívak, a többiek meg a közlegények), ahogy ők is csak anyám kedvéért járnak össze, és ahogy idegenül viselkednek velem, nem érdeklődnek semmi iránt, ami velem kapcsolatos. Ők engem nem fognak emberszámba venni, érteni, figyelni, mert ők konformisták, és nekik a látszat a fontos, meg egy enyhe, tőlem idegen kedélyesség. A halál is tabu, kínos kudarc az egész helyzetem, vagy ilyesmi, jobb engem és az egész témát elkerülni. Ha én özvegyként erőre kapok, megszenvedem, sikeres leszek, meg sportos, az meg file not found error 404, azt tényleg nem értik. Semmiféle belső dolgot, nemkonformista utat nem értenek.
      Tehát az, hogy nincs szavam az előkészületben, nem a lényeg, csak annak egy tünete, hogy ők nem szeretnek engem és nem számolnak velem, valamint soha nem néznének szembe ebben a saját részükkel, ellenben mindig készek (fojtottan) másokat (engem) hibáztatni. És ez nem fog változni. A szervezésből való kihagyásomat csak tünetként említem.

      Én meg öntudatra ébredtem itten, már nem félek, hogy ha én vagyok én, és nem viselkedem, akkor majd magányossággal büntet a világ.

      Egyébként ilyen “26-án (agglomerációskisváros, legnagyobb tesómék lakhelye), jó az nektek?” módon régebben megkérdeztek, erősködés és ukáz csak most lett, amikor már világos, hogy nem megyek, és anyám, újfajta érzelmességgel, egészen kétségbe van esve az unokák miatt. De az a kérdés sem volt demokrácia, megkérdezni is úgy kérdezett anyám, hogy az csak nyelvtanilag volt kérdés, illetve abból a célból, hogy garantálja, hogy mi menni fogunk (“én szóltam”).

      Egyébként a nemdemokrácia azt is jelenti, hogy tőlem mint legfiatalabbtól vagy legkevésbé felnőttnek számítótól (avagy egyedülálló anyától) nem is számítanak semmilyen részvételre, munkára. De megbecsülés sincs. És hogy mennyire legyen háziasszonyverseny egy ilyen ünnep, mennyi munkát kell beletenni, azt persze ők határozzák meg, a sógornők normái. Hát, én nem vagyok egy hagyományos asszony, mi tagadás. És a szervezés és előkészület nem társasjátékozás lesz, közös filmnézés, kirándulás a hegyen, hanem hidegtál, süti, dekor. Nagyon durván nem szellemi, nem intellektuális a család, ami mégis könyv, kultúra, az a középső bátyám Horthy- és bélkebelivilág-nosztalgiája, régiségmániája.

      Eszembe jut sógornőm, legnagyobbtesómfeleség, aki unokahúg keresztelőjén, 2013 szeptemberében, kilenc hónappal a férjem halála után azt kérdezi: na és van valami pasi? Akkor nagyot ugrott a gyomrom, pedig őt bírom a legjobban az egész családból. Én nem vagyok érthető, hogy én pasi nélkül. Szánandó, inkább, azok között, akiknek ez van a fejükben.

      A középső bátyám képviseli a leginkább azt, hogy nem kell erőltetni, ha nem akarok menni.

      Tipikus helyzet: tavaly sógornőm konyhájában megy a vagizás két kisebb bátyám között, kinek milyen a kapszulás kávéja-főzője, melyik a jobb. Tchibós és Nespresso van a mezőnyben. A Tch. ott van, a kisebb bátyám arról beszél, milyen remek volt külföldi munkáján a Nespresso, magas a koffeintartalma, így nem kell annyit inni belőle (azért, mert keverék, és robusta van benne). Szerintem egy minőségi, aromás kávénál az az előny, ha sokat lehet inni belőle, és alacsony a koffeintartalma (mert olyan fajta/arabica). Mármint annak, akinek élmény és nem csak koffeinlöket a kávé, ami az efféle sznobulásnak (és a cég rászoktatós technikájának) a lényege.

      Én hallgatok az illyről, ami… tudjátok, de ha mondanám, se érdekelne senkit, én kívül vagyok azokon, akiknek erről releváns véleménye lehet, az illym meg végképp. Mindenki önigazol, úgyis. (Én is azt tenném, csak épp én ismerem az összes kapszulást jól, és az illy tényleg…) Az, ami nekem van, nem lehet jó, ha utánanéznek, akkor meg hú, ennyi pénzt elkölteni, balek vagyok.

      Később a tesóm előadja, milyen remek cuccokat fogott ki fillérekért, és ő milyen jól járt. Utálom ezt. Jelzem is.

      Nem szakítottam meg a kapcsolatot, tavaly tavasszal együtt jártunk terembe a középsővel (és aztán meg jobb volt nekem a Flexben, ez az igazság). Mert ha én izmosodom, akkor nincs az az isten, hogy ő meg ne jegyezze, hogy egyes fitneszmodelleknek túl nagy, kívül domború a combjuk, és beesett lesz az arcom. A lényeg: én nem lehetek jó, szép, sikers, semmiben, ez a szerepem. És az ő (szexuális) ízlése a mérce.

      Egyszerűen nincs is kapcsolat. Háromszáz méterre laknak tőlünk az anyósáék, naponta járnak itt el.

      Bármilyen gyereksegítség akkor jtna eszükbe egyáltalán, ha jó fejek lennének, köszönettel lemondanék róla, ha bárki ezt szemétkedésre használná. Aki egyébként (legidősebbék) ebben régebben segítettek, azok nem bántottak, akik megjegyzéseket tesznek, vagy némán neheztelnek, azok meg sosem ajánlottak fel ilyesmit (például azért neheztelnek, mert anyám megkérte őket, ne politizáljanak, amikor a dühödt, gyűlölködő Gyurcsányszidás meg zsidózás már minden határon túlment, és egyszer, méhemben egy félzsidó magzattal, elküldtem őket a picsába). Szóval, lehet rám haragudni, mert a jelenlétemben nem szabad az amúgy oly jóleső közös referenciát erősíteni. Én vagyok az oka ennek is. Ha nem vagyok ott, akkor lehet végre politizálni. Bár most anyám a fő téma.

      • Huh, hogy jól járni miért kötelező, ezt mondja meg egyszer valaki. Az útjaimon ez a legerősebb elem, mindenki nem csak jól, hanem jobban akar járni. Értitek, nagyvonalú világvárosok közepén hasitasis magyarok oldják meg épp ebben a pillanatban is okosba’ Kész vagyok… a nyomor legalja MINDIG jobban járni. Pedig szeretem az embereket, tényleg.

        • Mostanában jelen van, elviszik (neki sincs kocsija), régebben nem szóltunk, külön jártunk. Most ő meg van sajnálva, “már normálisabb”, “a fiúk is beszélgetnek vele” (régiség- és békebeli-mánia), meg mostanában anyám mellett van jobban, segíti.

          Én meg nagyrészt miatta nem.

      • “Az, ami nekem van, nem lehet jó, ha utánanéznek, akkor meg hú, ennyi pénzt elkölteni, balek vagyok.”

        Nálunk egy ilyen rokon van, az egyik sógornőm, de neki már a gyerekei is azzal szaladtak oda az emberemhez (hét év körüliek), hogy anyának euró is van a tárcájában meg már ők mondják nekünk, hogy mi mennyi volt és legyen nekünk is olyan – s persze ott van az arcukon, hogy “de nektek úgysem lesz”. Lehangoló ilyen kicsi gyerekarockon látni a rosszindulatú számítgatást, főleg a kislányén. Mint egy negyvenes, kétcekkeres nő a közértben.

        Az első döbbenet után nekem inkább vicces, önmaga paródiája az az asszony.

  5. Rendkívül felszabadító érzés meglépni ilyesmit. A családi karácsonyra – ami egyébként meglepően laza és jó hangulatú – , egyetlen ember miatt nem mentem el, aki viszont nyíltan utál. Emiatt kerülöm. Semmi olyanra nincs szükségem, ami a találkozásainkból kisülhet. (A skála a negédes bájolgástól a fogak közt kiszisszenő gyűlöletig terjed, köszi, nem kell. Akkor sem, ha a többiek a társaságban nagyon jó fejek.)

    Más: férj, karácsony este: “nem azt beszéltük meg, hogy nem adunk egymásnak ajándékot?” Nos, egyáltalán nem. De semmi gond, ha így emlékszik – mert akkor így gondolja és ez a valós helyzet is. Oké, nulla percet foglalkozott azzal, hogy örömet szerezzen. Egyébként ez a hiteles hozzáállás. Én meg persze odatettem magam, a kedvét kereső, frappáns és élményt adó ajándékkal, ami ráadásul rohadt drága is volt. Nagyon elszégyelltem magam, mert olyan volt, mintha nem fogtam volna fel, mi is a helyzet velünk. Meg mintha még mindig ott tartanék, hogy engem szeressenek, jó vagyok, kedves. Neki nem vagyok az és nem is leszek, bármilyen frappáns ajándékkal lepem meg. Neki volt igaza.

    Egyébként a karácsony előtti napokban súlyosan nyomatta, hogy mnnyire utálja a karácsonyt, sőt, egy Mindentudás Egyeteme kurzust is végighallgattam tőle alapos elemzésekkel, hogy miért baromság az egész úgy, ahogy van, vallás- és eszemtörténetleg, épp csak írásvetítős ábrákkal nem támasztotta alá a téziseit. A f@sz kivolt vele, a gyerek mindezt a szobában hallgatta, akit ki-kimentegettem a nihilista hangulatból és beleszarva a készülődésbe egész napra ellógtunk csavarogni-beszélgetni. Ez pl. nagyon jó volt.
    Ehhez képest meglepő módon szerzett végül egy fenyőfát. Kelletlenül felkötözgette a szaloncukrokat. Még a gyereknek is írt egy cetlit az utolsó pillanatban, amin volt 3 választható ajándékötlet. Szóval azért egy kicsit úgy csinált, mintha. Régebben hatalmas cirkuszt rendeztem volna az ünnepgyilkos magatartása miatt. Pedig csak teljesen adekvát volt a maga módján. Az egy másik kérdés, hogy ha tisztában van azzal, hogy mi viszont örülnénk egymásnak és ünnepelnénk szívesen, akkor nem annyira jó nekünk az ünnepi hangulatban(?) hallgatni a nyakatekert, ünneprontó okoskodást, amiből csak úgy lehet jól kijönni, ha csinálok a karácsonyból egy sima csütörtököt. Mondjuk felnőtt módon elmondhatta volna mindezt korábban, és elhúzhatott volna a nyomasztás helyett jó messzire. De semmi gond, végül is úgy tűnik, ez az utolsó, közös karácsonyunk, minden megfelelt a hattyúdal-dramaturgiának. Teljesen őszintén és hitelesen zajlott minden, leszámítva az én téves ajándékozási kényszeremet.

  6. Hú de nagy volt a tavavalyi karácsonyfád ! Szép volt,jó hogy olyan is volt 🙂
    A karácsonyi gondolataidat megértem. Én is sokszor éreztem magam egyedül a családi kötelékben.
    Most már örömeim,fájdalmaim is megkoptak, nem annyira fontos,hogy ki mennyire őszinte.
    Itthon töltöttük a Karácsonyt. Volt fa,karácsonyi ételek,ajándékok is -végül a fiam azt mondta,a Karácsony csak egy formaság.
    Előbb megdöbbentem,hogy pont ő mondja ezt,mikor nálunk a szeretet nem egy formaság. Aztán igazat adtam neki,mig én toltam a kötelező előkészületeket volt ideje látni,milyen visszás ez az egész kényszeres kampány,sietség,hogy minden kész legyen,időkrizis miatt elhamarkodott vásárlás .Az volt,hogy bár máskor nem lehet leszedni a számitógépről most végigülte a fadiszitést,ajándékozás “örömét”, de amint kiderült később,kényszerből.
    Most én volnék az elváró, aki összetartja a családot,hogy fenntartsuk a harmónia látszatát ?
    Nem akarom ezt ! Inkább elmennék valahova karácsonyra.Jövőre meglátjuk…Lehet összehozunk valamit.
    Annyit észrevettem,hogy a nők tartják fenn ezt az egészet,de ez egy agyrém lányok !

  7. Nemcsak a családok ilyenek. Nekem úgy tűnik, kevés ember meri vagy (mert néha nem bátorság kérdése) tudja meglépni, hogy szakít bizonyos helyzetekkel, ahol kötelező a bájolgás.
    Sokszor, ahogy én látom, bizonyos családoknál, baráti társaságoknál, csapatoknál éppen az a baj, hogy mindig van egy-két ember, akit szeretnek, s emiatt tűrnek, de mindig gombóccal a gyomrukban.

    Persze a társaság, a család látja ezt, csak ugye “legyen békesség”-alapon nem állítja le. “Te vagy az okosabb”, azt mondják vagy megsúgják neki a másik háta mögött, hogy tudják, hogy neki van igaza, őt szekálják, de na… mégis, hát béküljetek ki! – engem ez háborít fel. A némák mindig jobban idegesítenek, mint a beszólogatók. Akik látják és vagy úgy tesznek, mintha nem történne semmi vagy elegánsan lesajnálják az egészet, hogy ők kimaradnak ebből, ez catfight. És azt látom, hogy akik mégis “összejárnak”, azok inkább azért teszik, mert máskülöben nagyon magányosak maradnának vagy azt gondolják, azok lennének.

    Szerencsére ez már sok éve nem saját tapasztalat, de éppen azóta, hogy nem az, valahogy rányílt a szemem a másokéira.

  8. Némely helyzetre ennek a bejegyzésnek a hatására kezd szemem lenni. Most veszem észre, hogy nálunk is ez zajlik valamilyen formában.

    Nagybátyámékkal évek óta nem szervezünk közös programot. Se bográcsozás, se születésnapi ünneplés, újabban már karácsony sem. Húsvét sosem. Anyám szerint ennek múltja van, miért, akkor én még kisgyerek voltam, apám meg őrlődik, mert ugyan látja, hogy a bátyja nem tökéletes ember, meg hogy a családja lenéz minket, de a testvére, szeretne vele jó viszonyt ápolni, szeretné, ha a család néha együtt lenne, de közben meg azt is látja, anyám utálja a bátyját, és ő is rendre felidegelve jött el ezekkel a végül kierőszakolt összejövetelekről. Apám nem tud és nem akar konfliktust a testvérével. Mert ő a Testvére. Meg akkor az anyja szíve megszakadna, ha azt látná, a két fia nincs szeretetben. Mindig apám az, aki felmenti a testvérét: Á, nem úgy gondolta, nem úgy mondta, ő csak papucs, a felesége a nagy görény, ő tehet róla, ő áll minden mögött…
    Meddig lehet így fehéríteni valakit magunk előtt? Tényleg szereti, vagy csak beszopta az “ő a tesóm, össze kell tartanunk” szöveget?

    Idén sokszor váltottam állást. Eleinte még hírt adtam róla anyáméknak. Azóta megtanultam, ne tegyem, mert abban nincs köszönet, támogatás, bízunk benned kislányom. Őket nem érdekelték az indokok, melyik helyre miért mondtam nemet. Mert szerintük tökéletes hely nincs, mindig lesz valami ami nem klappol, szorítsam össze a szám és csináljam, keressek pénzt, mert az biztonság, és csak az számít, a többit meg szépen megszokom, ahogy ők, ahogy a többiek. Ők nem akarnak aggódni értem Ők nem akarnak zavarba jönni, ha az utcán megkérdezi őket: mit dolgozik a lányotok? Vagy a másik: mikor lesz babája? Megmondtam anyámnak, terjesztheti: nem lesz baba. Tudatos gyerektelenség van. A fejét rázta zavartan. Ezt még sem mondhatja. Miért nem? Mert ciki? Nem értenék? Őszerinte ciki? Másban reménykedik? Meggondolásban? Egyszer csak megtérésben, hasasodásban, tejszagú mosolygásban, hétvégi unokázásban? Van testvérem, átadom a lehetőséget.
    Nem, fejet ingat.

    Hívd már fel nyomasztás nagyszülőkkel van. Mindkét nagyim otthonban él. Nem keresem fel őket, nem hívom fel őket. Ami hozzájuk kötött, elmúlt. Gyerekként kedveltem őket, azt hiszem, Bele se gondoltam, mi fűz hozzájuk. Mai fejjel belegondolok és nem találok semmit. Vagyis de, megláttam emberi, gyarló oldalukat.
    Idén még ment karácsonyi lap. Miért is? Megszokásból? Senki se emlékeztetett rá, hogy küldeni kéne.
    Ha hazalátogatok, kezdődik: miért nem nézel be a nagyihoz az otthonba? Mert mondjuk nem hozzá, hanem a szüleimhez jöttem? Nem értik. Ha megmondom, akkor se. Vagy ne mondjak már ilyeneket. Duruzsolják, hogy a nagyi rólam kérdezett. Ugyan, köszönjek már be úgy örülne.
    Ő igen, de én már nem!
    És ugyanazok az anekdoták jönnének, noname rokonokról, álrokonokról, akiket nem is ismerek. (hogy ez mennyire általános, nem is tudtam), múltbéli végeérhetetlen meséről, amikor én még kislány voltam, és akkor hogy szerettem ezt vagy azt a dolgot…!

    Elhűltem az egymás ellen ajnározás példáján. Ilyen nálunk is volt! Nagyanyám az unokáit hasonlította össze, a mi kárunkra: lám az X-ék mindig felhívnak, milyen kedvesek, látogatnak is, mindent tudok róluk, de ti ide se dugjátok az orrotokat,nem vagytok olyan kedvesek, alig mondtok valamit. Apám nem állt ki mellettünk, anyám szép lassan megutálta az anyósát miatta. És ez ugyanaz a nagyi, akihez be kéne néznem…

    • Hogy ez mennyire felszabadító…sosem gondoltam volna. Hogy hazudozzatok nyugodtan egymásnak,magatoknak, én kiszállok. Nem szólok egy rossz szót sem, csak nem megyek oda, ahol ti vagytok. Külön fájdalom, hogy tényleg beteg vagyok, így sajnos nem kegyes hazugság, hogy emiatt nem mentem a családhoz. A férjem meg nincs annyira tökös, hogy megmondja nekik, amúgy se mentem volna. Nem vettem ajándékokat, nem mosolyogtam, nem csináltam úgy, mintha. Köszönöm , Éva, minőségi váltás az életemben.

      • Rengeteg mindent megbocsátottam. Komolyan elhittem, ha elég jó leszek, majd megszeretnek. 32 év után azonban kiejtődött az a mondat ( végre), ami véglegesít. ” A mi családunkba a menyek és unokák természetesen nem tartoznak bele”. Erre nincs mit mondani. Annyi eszük se volt, hogy ezt ne a fiuknak mondják.

      • Ha a nagyi, anya, apa szeret, akkor “hűek” leszünk. Igen.
        Hozzá teszem, hogy ahol nincs/nem volt szeretet, ott van (hamis) tisztelet igény a gyerek felé.

        Forrongok belül azután, hogy elolvastam a bejegyzésed.
        Vezetés közben (egy órán át) elemeztem feleségemnek, hogy miért mondtam fel a “családi szerződést” (majdnem csalási lett…).
        Gusztustalan, ha egy szülő nem foglalkozik a gyerek személyiségével – szükségleteivel. Ha csak az elvárások vannak. És persze soha nem leszel elég jó.
        Amikor a szülő szeretet és törődés helyett a saját lelki szemetét projektálja a gyerekre. Majd ugyanez az önző, magába fordult, évizedeken keresztül erőszakos, nárcisztikus szülő – a nyugdíjhoz érkezve, amikor érzi, hogy erővel már nem megy a betörés – elkezdi a “hálátlan gyerek vagy idős szüleiddel játszmát”.
        Nulla önreflexióval, nulla érzelmi intelligenciával.
        Szembesítés után vörös fej, nem emlékszem, én ezt nem éreztem problémának, “veled mindig nehéz volt”, “köszönöm, ezt érdemeltem”, “minden úgy volt jó, ahogy volt” – ezeket egy olyan szülő mondja, aki keményen verte a gyerekeit. Lelkileg pedig rám olyan hatással volt, hogy örültem mikor nem volt otthon. Állandó rettegés volt a fiatalságom. Majdnem 40 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy jobban érezhessem magam és ne érdekeljenek a társadalom megnyomorító álszent szabályai (+ a “nevelő” családom konformista elvárásai).

    • A legkisebb szerepe, a lázadó, akit minden közösség kitermel, aki szerint meztelen a király. Meg aki annyira magányos volt, annyira nem figyeltek rá (durva generalizált szorongásom volt, és ők ezt nem tudták), hogy kínjában a magas kultúrával került érzelmi viszonyba, és, mint Mauglit a farkasok, a szépirodalom nevelte fel.

  9. Nekem olyanok a barátaim, hogy életem szinte minden közösségében találtam fontos embert, akivel azóta is jóban vagyok, de nincs baráti köröm, ezek az emberek nem is feltétlenül ismerik egymást. Ezt sokáig hiányként éltem meg, irigyeltem azokat, akiknek egy összetartó baráti körük van. A blog hatására rájöttem, hogy egy egész osztály, sportcsapat, hittancsoport, énekkar nem tud mély barátságban lenni egymással, ha jóban is vannak, az biztos rengeteg kompromisszum, elhallgatás, rejtett sértődés vagy klikkesedés árán történik.

    • Hasonlóan nálam is van pár barát, fontos ember, de ezek nem ismerik egymást – néha teljesen más kulturális háttérrel rendelkeznek.
      Egyéb: Fent írtad, hogy az a fájó, hogy nincs egy elnézés, vagy egy befogadás, nem lehet a dolgokat megbeszélni.
      Szerintem ez a legnagyobb szülői bűn. És ebben egy egész szülői generáció van benne. Tiszteletet várnak, úgy hogy tiszteletet nem adnak.
      És ezen még csak nem is gondolkoznak el. Mintha hipnózisban lennének.
      Te mennyire tartod szüleiddel a kapcsolatot?

        • Más paradigmából jönnek, ahogy fentebb megfogalmaztad. Drukkolok.
          Engem az elmúlt évek döbbentettek rá, hogy ami eröltetett, azt ne eröltessem. A szülői viszony a legnehezebb.
          Születésem óta a megfelelésre és bűntudatra kondicionáltak, ahogy sokakat. Sziszifuszi munka kilépni az elnyomásból.
          Iritáló, hogy még az elszakadásért is a “megcsonkított” félnek kell dolgozni. Az elnyomó csak passzívan leszar, vagy nem emlékszik (tagad, zsarol). Kibaszott egy dinamika.

          • Nálunk nagyon-nagyon erőltetett és akart ez az egész. A tesóim se érzik igazán jól magukat, nem sok kedvük van szerintem, mindenki éli az életét, és köztük is vannak ellentétek, meg a sógornők között is (“felülemelkednek”), csak a szüleink (anyám) kedvéért csinálják, esetleg együtt síelnek, kölcsönös szívességek.

            Megfelelés, bűntudat, hatalmaskodás: nálunk csak apám ilyen, anyám derűs, teherbíró, praktikus és mosolygós, korszerű nézetekkel (Ranschburg, főleg, meg természetgyógyászat), nagy öntudattal, hogy ő ilyen extra, mindent bíró, sosem panaszkodó lény. Tényleg az. És a férj helyett és ellen, meg a nehéz élet, extra terhek ellen szerette olyan nagyon a gyerekeit, I mean, a fiait. Az ő stratégiái ilyen egymás ellen kibeszélésben, megjegyzéstevésben, hát mögötti szervezkedésben, fiúk iránti súlyos elfogultságban, női sugárzás gyanakodva nézésében, valóságtagadásban, minden zavaros és nehéz helyzet-téma elleplezésében, visszanyomásában, rejtett kontrollvágyban és fel nem ismert idegenkedésben állnak.

            Az viszont egészen hideglelős, ahogy apám most belépett a megbecsült családfő szerepébe, aki folyton régi dolgokról beszél, ahogy az öregek szoktak (békebeliek, saját /durván, józsefattilásan bántalmazott, de ezt tagadja/ gyerekkor, másrészt hetvenes-nyolcvanas évek, tehát a mi gyerekkorunk), és aki persze mennyit volt velünk, és anyámat fuvarozta éjjeli ügyeletbe. Jézusom, rettegtünk tőle, gyűlöltük, menekültünk a közeléből, felszusszantunk, ha nem volt otthon, szemébe nem nézve kikerültük, ha egy légtérben voltunk. Ő tényleg nem érti, hogy nem lehet elvárni és erőltetni a dolgokat. A vallást is csak mások megerőszakolására használta, és a valódi szeretetről foglama sincs.

            És a családtagok most ehhez a megjuhászodott, elfogadásért esdeklő, ahhoz nagyon szar stratégiákat választó magatartásához asszisztálnak. Sajnálják talán? Hogy legyen béke, azért? Vagy Stockholm-szindrómásak? Fáradtak, konfliktuskerülők? Elfelejtették? Maguk is konzervatív, meglett, bántalmazó polgárok lettek? Nem értem őket, azt még anyám is megállapította a múltkor, hogy az én viselkedésem az érthető, és igazából nem érti a tesóimat.

            Amúgy nem felejtett ő se, csak futni hagyja. Én pedig sem felejteni, sem megbocsátani nem fogok, mégpedig azért, mert apám egyáltalán nem látja, hogy semmilyen eszköze nincs, ha nincs függés. Folytatja a mutatóujj-lengetést, az okoskodást, a mások terelgetését, mindezt a szeretet nevében, arra figyelmeztet, mit kéne éreznem, hogyan kéne viselkednem, hol hibáztam, bűntudatot kelt (ha olvassa itt, hogy én utólag úgy érzem, nem szeretett a tanítónőm /hasonló, mint nost a lányom osztályában: nem voltam lihegő kiskedvenc/, akkor megírja nekem, hogy talán nem voltam szeretetreméltó és nem jártam a kedvébe”, hatévesen!!! mindenből kihozza, hogy velem van a baj, ezt gondolja nevelésnek, és nem érzi, menyire kiröhögtük ezt már harminc évvel ezelőtt is). Ő mindent tud. Idén valószínűleg sikerült a nemmenéssel lemaradnom arról, hogy a “fogyózásomat” és a diétámat kommentálja (pedig ezt az egyet igazán megkérdezném tőle: ha a te intelmeidet követem, olyan testem lesz, mint neked?). Szóval ő egyáltalán nem érzékel mást, mások érzéseit, élményeit, szempontjait, jogát, neki a tekintély kell, a hatalmi helyzet fenntartása, a kioktatás, a maga szavaiból szőtt megbecsültség, amíg beszél, mások addig se jutnak szóhoz, az igazság és a múlt se jut szóhoz. Neki egyetlen célja, hogy az egóját polírozza (ami egyébként az értelmiséggel és az aktív, tevékeny, sikeres meberekkel szembeni súlyos kisebbségi érzéséből fakad).

            • Mintha az apámról beszélnél. Egó polírozás, nárcizmus, hatalmaskodás, kioktatás, bántalmazás, moralizálás, szenteskedés, szitkozódás, düh, szeretet nem ismerése (tény, hogy őt sem szerették, olyan lett mint egy büntető robot). Egyetemet végzett, mégis ugyanúgy tele van komplexusokkal.

  10. Most karácsonykor után azon goldolkodtam, hogy lehet egy ember néha teljesen más. Van egy sógorom. Évente párszor látjuk egymást. Ilyenkor mindig. Idönként nagyon kedves, küld valamit mailen, beszélget. Máskor egy kifejlett szociopata. Sok évembe került felismerni, hogy mi a f.szt erölködök én vele, ha a feleségem se áll szóba vele. Lényegében.
    Idén megint a rosszabbik formáját hozta. De én is fejlődök, mert már nem érintett meg. Pedig végignéztem a körülrajongtatást, hogy ő sütötte a zserbót amit még posztolt is, egy erős úristennel nyugtázta, hogy mi most nem eszünk szénhidrátot, és hogy nem iszik, mert istenőrizz hogy az asszony vezessen haza.

  11. És még egy felismerés.

    Akárhogy lenyelem, titkolom, ami van, nem hárítható el. Mert akkor is hat. Pl. hogy nincs okom őket okosnak, nyitottnak, példás életűnek tartani. Ezzel az én Balzacon edződött írói szememmel. Akármit csinálok, ordít rólam, hogy más vagyok, más érdekel a világból, látom a giccset, nem azon röhögök, nem oda állok, untat a small talk, nem hiszek a merev nemi szerepekben, és szerintem biciklizni nőies. Vagy, kitűnően lehet utálni engem facebookon, blogon látott, velük össze nem függő, nem nekik szánt akármik miatt. Lekezelőnek tartani, pusztán mert nem érti, amit mondok (másnak). Nincs az, hogy “mégis a húgom, ő ilyen, elfogadom, becsülöm, ami jó benne” — elemi-zsigeri irtózás van. Mindig az alacsonyabb végzettségűt érdekli jobban a végzettség mint olyan. A legkisebb tesóm extrém kekec és okoskodó. Azért itt elég nagy szakadékok vannak, meg kompenzálás, meg önelégültség is.
    “Kisebbségi érzésem van” = ő lenéz. Így értelmeződik. Ez elég gyakori. Vagy “számomra érthetetlen” = fenyegető, támad.

    Nem hisznek a jóindulatban többé. Sem abban, hogy ha akarjuk, akkkor meg tudjuk beszélni, tudunk változtatni. És hogy ez volna mindannyiunk érdeke. Nincsenek demokratikus reflexek.

    Meg én már mindent másképp látok, csak a lényeg maradt így a halálálmény után. Ez nem csak tőlük választ el. Tömören: nyavalygónak, gyengének, elkényeztetettnek tartom az emberek többségét.

    A szerelmem is olyan, hogy nem basztattam vele, de a blogról is, amúgy is tudja, mit gondolok a kertvárosról, a megalkuvásról és az őszintétenségről. Nem kellett elmondanom neki, nem is tettem.

    Ez, hogy sejtik, szenzorainkkal leveszik, ami van, elég a konfliktushoz, akkor is, ha fel sem ismerik a valódi okot. Más vagyok, mást gondolok, megőrülök attól, ahogy ők élnek. Lényegi dolgoktól, nem csak a Tchibótól és az akciós ágytakarótól. Ilyen helyzetekben nem lehet jól viselkedni. Én az élem meg, hogy de hát a nyelvembe haraptam azért, hogy kíméljelek, akkor hiába…? Ő meg neheztel amiatt, amit így is, úgy is érzékel.

  12. Szenteste elmentünk a kedvesem anyukájához, akivel egy éve nem beszélt (és nem ő a hunyó a dologban), nem engedte be a lakásba, mindegy, ott hagytuk az ajándékokat az ajtó előtt. Én meg hazáig zokogtam az autóban, gondolván saját anyámra, aki szívesen lett volna velünk együtt (és mi is vele).
    Most itt vannak a lányok, de pillanatnyilag az egyik hajat mos, a másik alszik, a harmadik az udvarlovával csetel, senkinek sincs igénye arra, hogy pont karácsonykor hozzuk be a lemaradást a családi intimitásban. Anyám pont most van a férje családjánál szokásos összejövetelen, amire mi is jártunk jó tizenöt évig, aztán győztem őket kimenteni az udvarra szánkózni, mikor kezdődött a csillagszórók után rögtön a politizálás. (A kedvencem, mikor sógornagynénire rászóltam, hogy ne a hat-nyolc éves gyerekeim előtt: Miért, ti nem is vagytok érintettek! Nem, de attól még orrba váglak, bazmeg, ha a gyerekeim előtt zsidózol.)
    A kedves harcos ateista, de mikor a bejglisütés közben nagyon kellett koncentrálnom, kijött a konyhába, hogy nincs-e valami baj, miért nem üvöltöm tovább hamisan a Veni, veni Emmanuel alt szólamát, az neki már hozzá tartozik a készülődéshez.
    Ami még kicsit izé, hogy hirtelen ki kell találnom az exférjnek valami más karcsiajcsit, mert azt a háyjanit kaptam tőle, amit én is megvettem neki, mégis ciki lenne visszaküldeni, még azt hinné, nem tetszik.

  13. Ebben a család-dologban nagyon sok minden benne van. Nekem is nagyon tetszik a cikk. Viszont az a kérdés jutott eszembe, hogy vajon mennyit számít a születési sorrend? Nekem pl. meggyőződésem, hogy anyukám hihetetlenül sokat adott fel az elveiből, és engedett a családi tradíciókból mert a gyerekei vagy egy gyereke másképp szerette volna. Ezen felül tényleg szeret minket és mindezek ellenére a testvéreim a gyerekkorunkat – aminek nyilván voltak árnyoldalai, de amit én mégis ékszerdobozként tárolok az emlékezetemben – hatalmas traumaként élték meg. Ennyire másképpen tud ugyanaz a szülői viselkedés lecsapódni, működni más-más lelki alkatú gyerekeknél? Én egyébként ettől rettegek, hogy elkések a váltással – anya kamaszkorunkban kezdett váltani, egyik tesóm súlyos pszichés betegsége miatt – nem veszem észre, hogy hiába gondolom jónak, fontosnak, a gyerekemnek másra van szüksége. Pl. önállóságra akarom nevelni, de nem veszem észre ha valamiben segítség kell neki vagy nem hagyok neki szabad teret eleget.

  14. Pont elgondolkodtam róla, vajon hány év kell még, mire apósommal összeverekszem a karácsonyfa alatt. Idén már nagyon rezgett a léc.

  15. Idén Karácsonykor csak egy kérdésem lenne Éva:
    Beengedsz?
    Új névvel, új emailcímmel újra olvaslak.
    Mert újra olvasnálak, mert már nem írok, azzal felhagytam, felakasztottam, mint kabátra a szöget.
    Új név, mert mindenki rám fog ismerni, aki téged akkor is olvasott, mikor blogodon magam összeraktam.

    Hogy miért jövök vissza?
    Mert annyit gondolok rátok!

    Mert sok feminizmust olvastam, sok helyen, de magyarul a tiéd a leghitelesebb. Mégha nem is tudsz kilépni ciszheteró bőrödből. Én sem az enyémből.

    Írhatnék a régi nevemen, mert nem lettem letiltva, csak eltüntem.
    De nem. Az a név a blogger nevem, azt pedig bezártam.

    Itt Hurryk4n-ként jelenek meg újra.
    És bár sokan azt hihetik, ez egy agresszív név, de számotokra csak egy szellő leszek.
    A hurrikán az életemen söpört át másfél éven át többször, több helyen, mindent elsöpörve.

    Építkezem.
    Alapoktól.
    Nem kérdezek, mások szerint mi a jó.
    Nincs Norma, lebontottam.

    Értékrendem zászlaját foszlányokká tépte szét a vihar. Szövök egy újat.

    Felnőttem. Felnőtt lettem.
    Egy nemtelen felnőtt ember.
    Feminista, az voltam mindig is.

    Csak már másképp vagyok feminista is.
    Nemtelennek nézek mindenkit.
    Várom a férfiak saját felaszabadító feminista mozgalmát. Lenne mit felszabadítaniuk.

    Az életem viszont túl rövid, hogy csak akkor bújjak elő.

    INKÁBB NEM VAGYOK FÉRFI.
    Sosem voltam az, csak próbálgattam megfelelni.

    Szóval, ha beengedsz,
    Adhatok akár smink tippeket.
    Mert sokszor már nincs több
    Csak két perc,
    Hogy a sminket feltödd.

    (Uccsó sor apám emlékére)

    • Nagyon szívesen beengedlek, örülök neked, meg is ismertelek a stílusodról. Általában nem kedvelem a névújítást-újfejezetkezdést, homályossá teszi a többiek számára a kommentelő kilétét, valahogy nem tisztességes.
      És hát ha pénisszel kezdesz köszönés helyett, nem olyan udvarias, képzeld el azt az olvasót, aki ezt a kommentedet látja elsőnek ezen a néven. Na.
      Azok a szövegek ideológiaiak és önmutogatóak voltak, a tumblr különösen vércsehad-szerű közegében.

      • Nahát, sziasztok!
        Igen, a péniszes részhez írtam elöször, és hát számomra a blogod nem felejtödött el, csak eltüntem a privátéletembe, no meg a privátblogomra.
        Majd mikor tegnap visszakacsintottam, legörgettem a szexre kattintva (szexológus is akartam lenni korábban, már tudom, miért…), és egy általam sosem olvasott bejegyzesedet olvastam elöször. Jó volt, söt, nagyon jó volt, és a végén már írtam is egy kommentet, ahelyett, hogy beköszöntem volna.
        Hiába, a hév.
        Ùj név, új ember, szokták mondani.
        Szerintem baromság, de azt a nicknevemet többet nem használom. A blogomat is töröltem. Sokszor, most ez eléggé végleges.
        A részleteket hagyjuk inkább.

        Amennyiben nálad nem ugyanazon a néven írtam volna anno, mint a blogom, nem váltottam volna most nevet.

        Köszi, hogy itt lehetek, és üdv mindenkinek!

        Ui.: A péniszes részt nagyon jó volt olvasnom, és még úgy írnék hozzá, hogy én mint pénisszel rendelkezö ember, hogyan is állok a témához, meg mások péniszéhez.
        De tudom, hogy meghökkentö, és fura, amiket írok, mert egyszerre nem heteró, és nem cisz, és nem monogám, olyan semmilyen.
        Pedig, innen bentröl az egész mondandó csak szavak egymásutánja.
        Na, de nem is magam elöadni jöttem ide, hanem a társaságot hallgatni.
        Ùgyhogy hallgatok, ami pedig nem tud bennem maradni, azt majd ideöntöm.

        Ha pedig smink tanács kell valakinek, nem akarom magam fényezni, de baromira jó trükköket tudok! Hiába, 33 év elfolytás után volt, hogy napi 2 sminket dobtam fel. Járok transz bulikba, és jó pár trükköt elnéztem.

        • “Na, de nem is magam elöadni jöttem ide, hanem a társaságot hallgatni.”
          Bocs, de nekem inkább az előadás része jön le. Számomra kicsit sok vagy itt így. A bejegyzéseid nettója saját blogra való. Szerintem.

          • Szia!
            Majd kialakul, mennyire sok. Neked lehet, végig sok leszek. Aztán egyszer vagy utánagondolsz, vajon miért vagyok számodra sok, vagy nem, a te dolgod.

            Meg majd annak is lehet, utánagondolsz, miért is küldenél már azonnal el, Èva blogjáról. Hidd el, amennyiben Èva rámszól, hogy tünjek el, sok vagyok itt másoknak (Miért is?), azonnal eltünök.

            Egyébként másfél éve kezdtem pont ezzel a témával saját blogot, úgyhogy az ötletedet már megfogadtam, csak a múltban. Pontosan ezt láttam, a saját blogomra való. Kész lett. Az én blogom kész lett, minek írjam tovább?
            Kész vagyok a témával.

            De én miért ne írhatnék Èva blogján a kisnagykuki bejegzéséhez, hogy mi az én viszonyom a kukikkal?
            Mert nekem is az van?

            Vagy mi az a netto sok?
            Fura vagy nekem, hogy azonnal küldenél, menjek innen.
            Pedig semmi bántó nem volt eddigi három hsz-emben. Vagy csak nem látom?

            • Nem szóltam, hogy “tűnj el”. Nem tisztem, és engem nem idegesít a te “kukid”, ami azt illeti a sminkes tanácsaid ajánlgatásánál éreztem kicsit azt, hogy blogot tévesztettél. És mivel figyelmesen elolvastam a hozzászólásaidat, és vmelyikben említetted, h van saját blogod, azért írtam, h a szavaid egymásutánja inkább oda való.

              • Na, akkor félreértettük egymást.
                Nekem fenyegető volt az a hsz-ed, olyan elküldős.
                A sminktippek vicc volt. Tudom, hogy itt olyasmi még nemigen volt. de ha már:
                Off on:
                Én a fekete szempillaspirál után szoktam a pilla tövéhez szemhéjfestéket applikátorral felvinni, narancs táskához narancs festéket. És egy narancs sál hozzá. Egyszerre meghökkentő, azonban visszafogott. Szokatlan, de elbűvölő. Kösz, hogy leírhattam. A barkács fórumon is próbáltam, de ott viccnek vették.

            • Azt mondod, majd leállítanak, ha sok vagy.

              Tehát a közösségre bíztad. Na de akkor ne legyen sértődés, ha magadat nem tudod leállítani. Ne ők legyenek a hibásak meg az intoleránsak. Az egy nagyon csúnya játék, hogy nyitott, okos embereket provokálunk, majd ha nem mennek bele a játékunkba, akkor kikiáltjuk őket intoleránsnak.

              Anyaz szólt. Erre vitatkozol.

              Ne legyen ebből üldözöttség.

              Én csak azzal tudok jóízűen beszélgetni, aki nem figyelemvadász módon prezentálja az extraságát.

              Nem bántó, hanem hatást elváró.

            • Nem csak úgy lehet bántani, hogy direkt, és nem csak bántani lehet.

              Friss poszt alá kommentelni tök más, mint így, hogy te kikerested ezt, és idelengetted a …

              Nem küldelek, nem vagyok rendőr, tanítónő, hoppmester sem. Mindenki magáért felel és maga figyeljen arra, hogy ne legyen sok.

        • “a péniszes részhez írtam elöször” — egy év telt el majdnem az utolsó kommented óta. Sokan vannak itt újak. Légy rájuk tekintettel, ők nem ismernek fel, nem tudják hova tenni ezt az egészet, ne is várd el, hogy képesek legyenek hova tenni.

          Nem lehet elvárni, hogy a nemcisz nem heteró ügy, érdekképviselet, identitás másoknak is (információhiányosoknak, tradícióba ragadtaknak, sima heteróknak) ügyük legyen. Lehet, hogy ők másért vannak itt.

          Én ilyen balek többet nem leszek, mindenki megértője és mindenféle mozgalom gyűjtőhelye, mert az én nevem és az én arcom van kint, rám száll vissza, ha az ügy valakiben ellenérzést kelt. Én szeretnék dönteni arról, mi mellett, milyen intenzíven és milyen érveléssel állok ki, mi legyen itt ügy. Tehát kérek mindenkit, szerepét látva, a többiekkel is tekintettel, nem figyelemvadász módon kommenteljen, és saját ügyekre ne használja a blogot.

          Ugyanez igaz a féfigyűlölő-asztalverő femnizmusra, a gyerekellenes gyermektelenségre, az ugrásra kész bármin megsértődésre, fat pride-ra és az aspergerre is — nemrég kimondtam végre ezt.

          Azokhoz a témákhoz lehet kapcsolódni, amelyeket felvetek, de ürügy ne legyek.

          Ne önts. Kapcsolódj.

          • Èrtve.
            Nem várok megértést itt, és nem is szerepelni jöttem.

            Amit még neked magyarázatul akartam adni, miért is más név, s nem a régi.
            Mert manapság mindenhol, mindenkinél van net. Ès bár a világ ezáltal kinyílt, de az emberek elméje nem.
            Ìgy bár a blogom nicknevemen futott, és nevemet nem árultam el, mégis a nyáron olyan embereket ajánlott fel az ugyanezen a néven futó facebook profilom, akik számomra cseppet sem voltak pozitívak, söt, beindúlt a homofób/transzfób gyülöletgépezet.
            Ìgy leállítottam mindent, töröltem mindent azon a néven, mert az számomra nem kell.
            Az elsö hsz-em a 2013-as bejegyzésedhez köszönöés nélkül azért történt, mert azt hittem, már voltam nálad az új nevemmel, és nem kell beengedésemet kérnem.

            Amúgy is akartam köszönni, csak már a hsz-böl nem kilépve.

            Azért leírom utoljára: Nem kérek senkit, hogy bármiféle ügyembe beleálljon.
            De gondolom én is írhatok a kisnagykukis bejegyzésedhez, mint a többiek.
            Ha pedig már írok, gondoltam nem leplezem, hogy vele rendelkezem.
            Aztán ha majd soknak találtok, leállítotok.
            Èn arra gondoltam, elférhet itt nálad egy ilyen más világ is.
            De sértödés nélkül elmegyek, ha kértek, mert semmi kedvem egy netes veszekedéshez.
            Megpróbálok visszafogottan fogalmazni. Ìgérem.

            • Van olyan kommentelő, aki arra kér, tiltsam ki, szóljak rá, ha sok, vagy csak megjegyzi, “moderálhatsz, a te kezedben van a jog”.

              Én őket arra szoktam kérni, hogy magukat moderálják és vegyék észre, ne adjanak nekem feladatot, ne kérjenek így figyelmet.

              Úgyhogy köszönöm, és szeretettel várunk, de ne várd el ennyire a hatást. Elfér, ha nem direkt provokál, “hűbazmeg, érdekes vagyok, láttatok-e már ilyet”.

        • “tudom, hogy meghökkentö, és fura, amiket írok, mert egyszerre nem heteró, és nem cisz, és nem monogám, olyan semmilyen.
          Pedig, innen bentröl az egész mondandó csak szavak egymásutánja.” Ez nagyon olyan, mint ha elvárnád a hatást. Tudod jól, hogy minimum furcsa.

          Tökre elfogadlak, de engedd, hogy mások döntsék el, mit gondolnak rólad, pontosabban a kommentjeidről.

            • Az a bringásé2013 ból.
              Tetszett, jó volt olvasni. Belegörgettem, láttam pár civakodást, meg szerettetek volna nem csak női véleményt hallani.
              Írtam egyet, mert úgy itéltem meg, hogy kapcsolódom vele a témához.
              Mielőtt viszont túl nagy lenne a hűhó, szeretnék elhallgatni, és majd megfontoltan írogatni.
              Nem szerepelni.
              üdv mindenkinek!
              Nem kell moderálni, majd én hallgatok sokkal többet, mint eddig.
              Figyelek, hogy ne legyek Évának extra energia.

  16. Éva, nagyon elgondolkodtat ez az írásod.
    Nálunk a férjem családjának a hozzáállása a legszembetűnőbb most, mióta mi együtt vagyunk. Eleinte nyílt elutasítás (hülye vagy gyerekem egy 3 gyerekes anyával kezdesz??) és azóta olyan segítség, ami nem kell, nem ilyen kellene, érdeklődés is csak ritkán (két hét múlva születik meg az unoka, de eddig még egy telefon sem volt, hogy hogy vagyunk, vagy ilyesmi). Kaja, amit ők már nem esznek meg, vagy olyan konyhai dolgok,ami nem szükséges, olyan minőségű holmik, amit én nem vennék meg stb. Amíg volt valamennyi kapcsolat (párom próbálkozott) addig is csak a beszólások, leszólás, megmondás, helyreigazítás, lenyomás, ők mindent jobban tudnak, illetve ami a legfájóbb, nem állnak ki a saját fiuk mellett, mert nekik az ciki. (Bántalmazó szülők egyébként). Ő nagyon sokat vívódott és érzelmileg ez nagyon rosszul érintette, gyászol konkrétan. Végül arra jutott, hogy akkor köszöni szépen, nem kér a kapcsolatból. Az én családomban is megy a nyomasztás, menjünk, sok gyerekkel, messzire, mert az milyen jó, bár nekünk sokkal nehezebb menni, mint nekik jönni, de érzelmi zsarolás van, és unokára hivatkozás, mégis, mikor itt vagyunk, akkor úgy érezzük, mintha hatalmas teher lennénk ott és senki nem igazán örül nekünk. Igazi segítség onnan sem várható, de már ezt kezdjük megszokni és kialakítunk olyan életet, ami bírható így is, bébiszitter, itthoni meló, stb.

    • Az érzelmi rész is megérintett, hogy te is így… elképzelem, látom magam előtt. Mert hogy mi is így, és azt gondolom, hogy itt nem csak arról van szó, hogy felnőttünk és már látjuk, amit gyerekként nem, és tudunk egy döntést hozni, hogy akkor hogyan tovább, hanem ennek van egy iszonyatosan nehéz része. Elfogadni az elfogadhatatlant, hogy ők a család, de mégsem? Vagy nem úgy, nem annyira, gyerekként sem, és erre most rájönni…

      • Hogy a karácsonyról is írjak, nálunk nem volt semmi kötelező elem, a gyerekek ajándékán kívül persze, de azt is igyekeztem leredukálni. Főzés, sütés sem kötelező jelleggel, előre kitaláltam, milyen süti -egy féle. Kedvenc kaja, szintén nem öt fogás. Így is volt, hogy többet ettem a kelleténél, senki nem maradt éhes. Ja, és sehol nem voltunk, egész nap játszottunk, jól telt, nem volt erőltetett semmi. Rokonokhoz nem mentünk, nincs is a közelben, akihez lehetne.

      • A mi családunk de facto nem létezik, és ennek nem csak az az oka, hogy negyedik gyerek vagyok, egyetlen lány, és a fiúrajongó anyám fiai elfoglalták a figyelemre és támogatásra méltóak, az érdemes polgárok helyeit, és akkor én már nem számítok, az én sikerem nem látszik, nem is úgy van, bánatom nem érdekes. Talán ezért lettem én végül ilyen önmegmutató blogger, nem is a bántalmazóm miatt.

        Hogy mi az értékrend és a díjazás, az nagyon érdekes nálunk. Egy ideig az ment, hogy legyen diplomája mindenkinek, anyám mindent megtesz ezért, mindent fizet, tanuljunk. Aztán, hogy a legnagyobb tesómék azért kapnak annyi támogatást, mert nekik három gyerekük van. Aztán a kellően konzervatív, fideszes értékrend kapta az elismerést, értelemszerűen kiestem. Az ezredforduló környékén járunk. Végül nekem is három gyerekem lett, meg még hozzá súlyos betegség, majd halál, de akkor nem számított már a három gyerek, addigra már a lojalitás volt a szempont (nem tudom, ebben a Jánostól való idegenkedés mennyire volt, de ő nem csak szerintem volt angyalszerű, mindenki által szeretett, alázatos és lelkileg talpig elegáns, viszont az igazáért mindig kiálló, éteri lény). (“Szép gyerek a Hugó. Jó gyerek a Hugó. Csak hát zsidó. — Nem baj, az is ember.”)

        És anyám csak azt emlegette fel, de azt sűrűn, amivel engem támogatott, az én gimnáziumi, pár ezer forintos, szlovákiai meg kétcsillagos olasz síeléseimet. Hogy ő hogy félt, hogy ezért engem a bátyáim gyűlölnek. Mert ők nem kaptak. Akik eközben, már huszonévesként félbehagyott OKJ-s képzéseket és fél autókat kaptak, meg gyorssegélyt akármikor, és akik kevésbé a Széchényi Könyvtárban töltötték az estéiket, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. És úgy tett, mint ha valami rossz tanuló volnék, tanulj, spórolj, korholt a másoddiplomám idején, és csak engem. Tanári félállás és egy, majd két gyerek mellett csináltam. Na, ezzel talán már tudsz kezdeni valamit, mondta, amikor a saját akaratomból kezdett angol másoddiplomát megszereztem. Egész életemben a választott, szeretett végzettségemmel helyezkedtem el, a többieknek szakmájuk sincs, vagy csak sokára lett. De az én tanárságom volt lila bölcsészetnek kezelve, filléres melóként lenézve. Az csak zsebpénz, kell egy jól kereső férj.

        Ma már látom, milyen frusztráció van ennek a lenézésnek a mélyén, és hogyan távolodtam el teljesen a családomtól annak révén, hogy középiskolától értelmiségközelben voltam (ami mentalitást és társadalmi szerepvállalást, gondolkodásmódot, kultúraigényt és -értést jelent, nem diplomát). Amellett irritál a képmutatás, azok elégedettsége, akik segge alá a szülő tolt lakást és állást, de azért kurvára lenéznek engem.

        Anyám-apám-sógornőim nem, csak én tudom ifjúkoruk kínos húzásait. Lojálisak és gőgösek lettek, akik abszolút nem vesznek emberszámba, nem látják az értékeimet, vakok mindenféle tehetségre, és emiatt én se tudtam évtizedekig, milyen sokoldalúan vagyok megáldva, nem is becsültem magam. Egy kicsit úgy vívom a harcomat, mint Asher Lev, amit olvassatok el, csak ott van szeretet meg erős identitás, itt meg katyvasz van (keresztény.konzevatív, amelyet, mivel hazug, képmutató és súlyosan, fizikailag is bántalmazó, együtt gyűlöltünk régen).

        A testvéreim megbocsátottak apámnak, vagy legalábbis úgy tesznek, mint ha nem volna mit megbocsátani. Ezért apám sok év külön ünneplés, nyaralás után ma már teljes joggal van ott, amnéziás, önigazol bőszen, vagy kedves és nyugis, mint valami fogát vesztett oroszlán. És helyrerak engem, aki ebben nem veszek részt, magyaráz, lyukat beszél, és nem is érti, mi a probléma.

        Újra elolvastam apámnak az önéletrelyz című posztomra írt, kioktató, a saját megéléseimet tévedhetetlen tekintélyhelyzetből vitató és korrigáló, önmosdató reakcióját. Hát, egy döbbenet. Pedig ott én nem írtam meg a súlyos tényeket, az ő zavaros eltűnéseit, mentális betegségét, az anyám teljes magára hagyását minden melóval és a pénzkereset nagyobb részével, a fizetése jelentős részének egyházi célokra költését (egy négygyerekes apáról beszélünk), teljes érdektelenséget és kivonulást a gyereknevelésből, kivéve a prédikálást és kioktatást (kedves póza a félórás monológokhoz /”beszélgetés”/ az ajtónyílásban megállni, kézzel a szemközti félfának támaszkodva, se ki, se be, így legyél udvarias). És nem említettem a vérnyomokat, a 16 éves kori elköltözésemet, sem rendőrségkihívást, ordítós cirkuszokat, gyűlölködő egymás osztását felekezeti alapon, félelmet, fellélegzést, hogy nincs otthon. Sem a karvagdosást, sem azt, hogy mi ez a szöglet az orrom tövén. Sem a bátyáim szadista alázásait nőiségemben, lelkemben.

        Nem, nem ők a család. A család egy hiedelem, 18 éves kor előtt függés és kötelezettség, később követelőzésalap, mérgezésürügy, lelki játszma.

        Ritka esetben őszinte és működő emberi viszony. Mondja a lányom, hogy engem szeret a legjobban, és én nagyon jó anya vagyok, és nem keverem össze a tejbegrízt sem. De Juli, én olyan sokszor érzem, hogy nem vagyok annyira jó, ti meg olyan cukin viseltek el, tudod, egyedül vagyok, és nagyon fáradt. Szóval ha mégsem látsz jónak, ha valamiért más anyákat jobbnak tartasz, és van ötleted, hogy miben, mondd csak nyugodtan, szabad, és figyelek.

        Nem, így vagyok jó. Esetleg ehessenek ma is még egy kis szaloncukrot, más észrevétele nincs. :DDDD

        • Nekem még mindig döbbenet (kommenteket olvasva), mennyien jönnek rá, nyílik a szemük 40 körül, hogy mi az valójában, amit eddig családnak gondoltak. És mennyi hasonló történet van, jesszus. És rettegés fog el engem is, hogy esetleg velünk is megeshet, az én gyerekeimmel? Azon vagyok, mióta megszülettek, hogy ne, nehogy. Mert érzem, hogy nem vagyok elég jó, nem tudom teljesen azt adni, amit szeretnék, bár mindent megteszek, de az alapokkal van a gond, és azon változtatni marha nehéz. Főleg, hogy az önbizalmam mindig is kevés volt hozzá..Pedig alapvetően a környezetem felől nem az jön, hogy szar anya vagyok, csak a volt férjem felől jött ez állandóan, el is váltam. Elég volt abból, hogy megfeleljek egy olyan elvárásnak, amit ő jó anyaságról gondolt, és nekem meg nem az. Hogy legyek non stop készültségben, totál kizsigerelve, maximálisan legyen kinyalva a gyerekek feneke, mert ez az érdekük szerinte. Most már csak ő csinálja ezt velük, én kiszálltam.
          A család meg, hát igen, mondhatnánk, hogy örülhetek, hogy anyám végül elvált tíz év szenvedés után, csak hát az a tíz év véletlen pont az én gyerek- kamasz éveim voltak, pech. Mostoha apám alkoholista volt, illetve gondolom az most is, de megszakadt a kapcsolat. Anyámat nem értem, gyerek volt a mostoha apám mellett, társfüggőség ? minden esetre érzelmileg én voltam támasz neki, nem ő nekem. Borzasztó terheket rakott rám. Nálunk is voltak rendőrségi ügyek, vér, kórház, ordítós cirkuszok, verekedések, igen, megvan…csak igyekszem nagyon mélyre ásni az emlékeket, már nem igazán álmodom róluk.
          Mondhatom, hogy nem haragszom én már senkire, ez van, de ettől még nem lesz jobb nekem. A megbocsátás amúgy is egy kényes dolog, mert elhiteti az emberrel, hogy minden rendben, nem is volt nagy ügy, és ezzel a valódi feldolgozástól még távolabb vihet, viszont az elfojtást, tagadást erősítheti.
          És a feldolgozás során nem lehet megúszni állítólag a gyászt, és a düh megélését, felszínre hozását. De a legtöbben még azt sem tudjuk, kire is vagyunk dühösek? Magunkba fojtjuk, betegségeket gyártunk belőle, és azt mondhatjuk, már elfelejtettük, megbocsátottunk, hisz a család, hiszen a szüleink,mégis csak szeretni kell egymást. Én is így voltam sokáig és a férjem is.
          Én már látom a dolgokat, csak még nem tartok ott, hogy ki merjem mondani, főleg nem annak, akinek kellene mondani. Ez frusztráló is, és főleg azért, mert nem értik így a reakciómat bizonyos dolgokra, miért vagyok olyan, amilyen. Konfrontálódom a kisebb ügyekben, de inkább csak magyarázkodás, megfelelni akarás (?),mert soha nem fogadják el az én szempontomat jónak, elfogadhatónak, csak nagy nehezen. Csodálkoznom kéne, hogy nincs elég önbizalmam és nem vagyok képes önállóan döntést hozni,csak nagy nehezen? Nehéz a saját határaim kijelölése, és megtartása, nemet mondani bárkinek, mindenki gondját képes vagyok a nyakamba venni. Jobban látom másokat, mint magamat, de igyekszem kívülről is nézni magamra is. Anyámnak már simán nemet mondok az önzőségére, bár azért nem olyan nehéz ez, mert főleg manipulálni próbál, vagy érzelmileg zsarolni, de azt lerendezem magamban már, persze frusztráló.Nincsenek nagy jelenetek, sértődés, veszekedés, sosem voltak.
          Most megkaptam hivatalosan is (szakértőtől! másik ügy kapcsán), hogy szar anya vagyok igenis, a gyerekek valódi szükségleteit nehezen tudom felmérni például. Nincs kellő önismeretem sem állítólag. Úgyhogy köszi, az önbizalmam újra a sárba tiporva..
          Érdekes,hogy sokszor a jó gyerekek lesznek láthatatlanok a szüleik számára, én is félek ettől. A lányom ügyes, okos, talpraesett, nincs gond a suliban, nem hívnak be fogadóra, nem kell külön gyakorolni, megy minden magától, a bátyja az ellentéte. De látom már rajta a jeleket, hogy meg akar felelni, verseng a figyelemért, többet várok el tőle, mint a bátyjától (tudattalanul), jobban magára hagyom, mert tudom, neki simán menni fog. Ő mit fog ebből leszűrni később?

          • Milyen szakértő véleményezte az anyaságodat? (Ha jól hámozom, a fiadat szakértették, és indirekt sugallták, h Szaranya vagy?)
            A lányod önálló, és ha jó az iránytűje, nagy baja nem eshet. Ha figyelsz rá is, méltányolod az önállóságát, több olyan feladattal látod el, amiben akár neked is segít, az jó lehet neki. Csak ne felejtkezz el róla, mert “neki simán menni fog”.

            • Bíróság által elrendelt klinikai szakpszichológus volt. Szerencsére nem a saját gyerekem, hanem a férjem és az exe közös gyereke miatt, az egész családot, minden érintett gyereket is néztek. Indirekt is sugallta, a beszélgetés alatt (olyan dolgokat próbált kérdezni, mondani a szakértő, ami nem az én gondolatom volt, nem úgy gondoltam, mondtam volna, stb.. ráadásul egyes félreértések miatt még azt is kihámozta a 20 perces beszélgetésből, hogy én rivalizálok a férjem exével és hergelem őt ellene. A szakvélemény meg két személyiség teszten alapult még.
              A lánykával meg az van, hogy szívesen segít nekem, sőt kéri, hogy mikor segíthet, a bátyjának meg ez tök kényelmes.

  17. A karácsonyt mindinkább olyannak érzem, mint az esküvőt. Minden cikk arról szól, hogy süss nyolcféle sütit, vegyél eredeti ajándékokat, csomagold be dizájnosan, legyen ünnepi a frizurád, vidd el a gyerekeket karácsonyi vásárba, jégpályára, Diótörőre, díszítsd a fát, az asztalt, a lakást, magadat, és eközben persze legyél meghitt, laza és stresszmentes, éld át az ünnepi elmélyülést és a szeretetet. Az esküvő ilyen, csak ott vannak profi esküvőszervezők. Lehet, hogy karácsonyszervezők is kellenének?

      • Van énnekem egy olyan érzésem, hogy az esküvőszervezős esküvők menyasszonyai is síkidegek a lakodáré miatt. Miért lenne ez másként a szervezett karácsonyokkal?

    • Nem tudom, függ-e ez attól, hol él az ember. Kisvárosi növényként nem érzem annyira a kívülről jövő ünnepi nyomasztást. Sosincs tömeg az utcán, nincs dugó, a boltokban sem volt túl nagy felfordulás ünnepek előtt (bár itt pláza sincs). Vagy csak rólam pereg ez le…

        • Jó, amit írsz, szintén zenész, a mi falunkban sincs. Sőt, a legtöbben megrendelik a süteményt, ami olyan is, viszont nincs nyomasztás, hogy márpedig házi legyen; szerintem ez városban sokkal erősebben megvan, kenyeret is szinte csak én sütök, nem mert kell, hanem mert szeretem.

          • Én szeretek sütni, kenyeret is szoktam, meg sütiket, jobban is szeretjük, mint a boltit, de ha arról van szó, rendeléssel sincs semmi gondom. Mivel mindjárt szülök, így most rendelni fogjuk a kaját egy ideig, mert inkább egy kenyeret dobok össze (és az nem is kötelező, mert megvehető a boltban), mint hogy minden nap a főzéssel kínlódjak, mikor tudom, hogy arra nem lesz már időm. Segítség persze nincs.

  18. A szülői elvárások egy másik példája: ugye majd ápolsz, ha öreg leszek? Ugye nem nyomsz be egy öregek otthonába? Ugye nem mész külföldre? (Mondjuk tény, hogy az idősek ellátása nem megoldott, sokkal kevésbé, mint a szintén kritizált kisgyerek-ellátás.) Másfelől ez rettenetes nyomasztás nekem, és Nyugaton nem is szokásos, ott inkább úgy állnak hozzá az idősek, hogy bevonulok egy otthonba, ne a gyerekemnek kelljen pelenkáznia.

    • Jó, hogy ezt említetted, mert ez a téma Mo.-n elég nagy tabu. Nagymamámnak pár éve enyhébb agyvérzése volt, mentálisan rendbe jött, a beszédközpontja viszont zavart maradt. Pár hét neurológiai pihi után az egyik fia gondnokság alá akarta helyeztetni, mert már nem “ép az öreglány”. Szerencsére nagyi még időben lépett, eladta a házát, az ár egy részét elosztotta az unokák között, majd önként beköltözött egy otthonba a barátnője után. Úgy hívja, hogy ‘rezervátum’ (ez jellemző rá:), és köszöni jól van. Viszont ha megemlítem vkinek, h meglátogatom őt az otthonban, úúúúúúúúgy tudnak nézni (“Ti bedugtátok őt valahová? Mi bezzeg, évek óta gondozzuk a drága mamát!”)

      • Nálunk két idős rokon is lakott évekig, egyik nem is egyenesági felmenő volt, már mindketten segítségre, ápolásra szorultak. Nekik szerintem ez jó volt, családban élni, és úgy a képességek lassú romlása sem olyan feltűnő. Szüleimnek viszont ez nagy áldozat volt, emlékszem, milyen feszült, ingerült volt anyám, aki dolgozott és közben ápolt, apám meg idegenként érezte magát a saját lakásában. Nekem pedig kamaszként nagyon szemléletformáló volt látni az élet végét. Közelebb éreztem magamhoz az öregeket, mint a kortársaim.
        Most anyám nagyon reméli, hogy majd “cserébe” én is őt…

        • …de ahogy a nemelveszett-sehovanemveszikfel fiamat elnézem, azt se tudja, előbb vigyen-e majd Balira és csak aztán nézzük-e meg az Antarktiszt, vagy fordítva.

          (SOHA ÉLETEMBEN NEM BESZÉLGETTEM SENKIVEL, AKI NÁLA ÉRZÉKENYEBBEN LETT VOLNA OKOS, ÉRTŐ, JÓL ÍTÉLŐ, mint a most 14 éves fiam, kész vagyok, sírok a meghatottságtól, mert ennyire azért nem toltam én a gyereknevelést és szemléletformálást.)

          • Nos, most próbálok nagyon pontosan fogalmazni, hogy az menjen át, amit szeretnék. Hogy élnéd meg, ha ugyanez a fiad pár év múlva hazaállítana egy népitáncos lánnyal, a böhöm terepjárójára nagyonnagy Magyarország címert ragasztana, és neked erdélyi népi kerámiát ajándékozna karácsonyra, ráróva a székely himnusz? Ráadásul makrobiotikusan táplálkozna, és hozná neked a jó kis tönkölybúzakását karivacsira?
            Vicc, persze, de valahogy így élhette meg apám, hogy másfelé szavazok, amerikaiul beszélek (minden amerikai zsidó, mint tudjuk), azt a rohadt hülyítő internetet bambulom (a M.Kir. tévé helyett), elváltam (szégyen!), inkább gondolkodok, mint gyűlölködök, és azt vallom, hogy felelősek vagyunk az életünkért. Konkrétan az összes családi értékkel szembementem, hogyan is tudnánk így beszélgetni? És ezt a tényt legkevésbé sem befolyásolja, hogy kinek helyes az értékrendje. Számára egy hatalmas csalódás vagyok. Meg is értem.

            • Értelek.

              És én értem, hogy neki ez pont ilyen volt (bár épp nem találtad el a triggereimet), de ő ebben tévedett, mégpedig kurva nagyot.

              Aranyos vagy, hogy empatizálsz vele, szép tőled.

              Én e nézetek és csoportok fölé repülve Gerleként (hajdan nagybajszú, sámánokkal és ezotériával cimboráló, antropozófus, Makovecz-jobbkéz echte zsidó férjjel!!! aki mindehhez páratlanul művelt és világlátott is volt — nem tudsz zavarba hozni) állítom: a te világnézeted tud a másságról, és a liberalizmus is tud. Ez pedig nagy különbség. Az övék nem tud, és e nemtudás és makacs egyféleség a lényege.

              Rosszabb esetben (belefáradtan, önigazolósan, ötvenesek facebookján látható módon, pózolósan) irritálóan lenéző a liberalizmus. Pl. Bojár fala, az egy döbbenet.

              Az övék viszont kirekesztő és helyes utat kikiáltó, ítélni akaró. Aki szerint elválni bűn, vagy ciki, az képmutató és hazug. Aki szerint minden amerikai zsidó, az nem csak antiszemita, hanem annak a tetejébe egy fasz is, már bocsánat. Nem sokat tud a világról.

              Nem muszáj ám hangoskodni, világnézetet erőltetni, ha valaki ennyire nem tud semmit a világról, csak pótcselekvésként hőzöng. Ez a fura a családomban is, hogy annyira nem intellektuálisak, és mégis, önigazolásként erőltetik ezeket az alapvetően szellemi dolgokat, amihez érteni kellene a világot. Nem a diploma hiányát rovom fel, hanem a gondolkodásét.

              És ha a világnézetek csoportba sorolást, vagy-vagyot, ellenségeskedést jelentenek, táborokat, akkor azt az embert én elutasítom. (magatokfajtázás) Mert pont a gondolatot rekeszti ki, az egyedi gondolkodást, nem is érdekli, és besorol. “Ti feministák”, és kész.

              És ha a _két_ világnézet közül az egyik toleranciát, nyitottságot, sokféleséget, minden téma átgondolását jelenti, sőt: örökös és folyamatos kételkedést és gondolkodást, a másik meg butaságot, zártságot, ragaszkodást üres dolgokhoz, akkor sincs egál, ezek nem egyenrangú választások.

              Apámnak pl. a vallásháború idején az volt meredek, hogy anyám lelkésze szerint kételkedni szabad. A hetvenes években vagyunk, újszerű volt a dolog, főleg vallási fronton. Apám szerint nem kell gondolkodni, mert hinni kell. Miféle liberalizmus ez? Holmi gondolkodás és kétely? Ha nem megy a hit, akkor imádkozni kell a hitért.

              Na, erről beszélek. És ez mindenféle visszaélés és hatalmaskodás melegágya, az arra hajlamosak imádják is ezt a gondolatot, meg a konzervativizmust, hagyományt, intézményeket is. Én meg ilyen robbantós meg elkóborlós-virágszedős vagyok, aki még nem elkésni is képtelen (mert ír, folyton).

              Amikor velem vitáznak itt a neten, akkor se mindig az van, hogy a magamfajtát nem fogadják el, vagy azt a konkrét gondolatot, hanem az a céljuk, hogy kívül helyezzék a megvitatásra érdemes dolgok körén az állításomat, és megmondják nekem (előírják), mi a helyes. Ezért személyeskednek, ezért adnak számba olyat, amit nem állítottam, és ezért sorolnak a feministák közé, az adott érvre való érdemi reakció helyett. És ezt csinálja szegény apám is.

              Demokrácia. Valódi vita. Te így, én úgy, megférünk egymás mellett. Én ennyit mondok, és persze hadd írjam a blogomat, hadd válasszam meg a karácsonyomat, társaságomat, olvasmányomat, jelképemet és filmemet magamnak.

              Az nem bűn, hogy valaki zsidó, rovásír vagy néptáncol. Az bűn, hogy gyűlölködik, kirekeszt és zsidózik.

              Tökre értem, amit mondasz, de pont nekem valami fura szekta jobb példa lenne, erdélyiektől, hagyományőrzéstől és néptáncos lányoktól én zavarba nem jövök. Nincs semmilyen, ezeket kizáró meggyőződésem, esküszöm, még a nagymagyarország is belefér, sokat cimbiztem ilyen emberekkel, amíg ki nem bukott belőlük a holokauszttagadás. Adok is arra, hogy ne legyek besorolható, dobozba gyömhető, talán ezért járok “gyúrni” is a “prolik” közé.

              És, látva a családokat magam körül, ha az én felnőtt fiam akárkivel és akármivel beállít egyáltalán, önként, és velem akar ünnepelni, össze fogom fosni magam a gyönyörűségtől, pedig tényleg igyekszem kiérdemelni a tiszteletet. (És magamat fogom pelenkázni.)

              • “Hinni kell, nem gondolkodni.”

                Én pap akartam lenni. (Tudom már miért)
                4 év katolikus fiúgimnázium vasfalai között döbbentem rá, mit jelent a katolikus egyház.

                A katolikus vallás félresiklását mutatja szerintem az, hogy míg Krisztus korának a legliberálisabb embere volt, addig a mai katolikus egyház a legmerevebb és legkonzervatívabb valami.

                Ez magánvélemény.
                Tiszteletből nem megyek már többet misére. Mégis, milyen lenne, valaki a hátsó sorban sír a nevetéstől. Higgyetek, felőlem bármiben! Csak a hit nem lehet érv.

                4 év kitörölhetetlen bullying a katolikus papok által támogatva. Ez számomra a katolikus egyház.

                Remegek, 15 év után is, ahogy írom.
                Nem fecsérelek az egyházra több karaktert.

      • Egyébként nem egy Hilton a hely, de tisztaság van, jó a kaja, sok a program, és úgy látom, az ott dolgozók tényleg szeretik az időseket. Tisztára feltöltődés hozzá(juk) menni. Állandó kártyapartner vagyok ‘bent’, januártól heti egy tornát is tartok nekik. Nagyon szórakoztatóak így emberként, nem roncsként kezelve. Még szerelmi ügyek is vannak:) Azokat hallgatnom külön beszarás…

          • Sztem igen, nagyim szomszédja sajnos vegetál, pelenkázni kell stb. (Azt nem tudom, milyen állapotban került be.) Minden nap más jár be hozzá felolvasni (ez a saját szervezésük), és így passzívan sincs elhanyagolva.

        • Mennyivel minőségibb élet ez (itt a közelben is van egy ilyen nívós hely), mint egyedül kornyadozni és takarítani a homályos látással a lepusztuló lakást, lassan visszahúzódva, Önök kérték, tévéműsor, pénzes postás, parizervég, esteleg egy macska.

            • Papám is listán van, vár a helyre, a nővére mellé szeretne kerülni egy olyan otthonba, ahol állandó orvosi felügyelet is van. Sajnos hirtelen a nyáron nagyon elkezdett romlani az állapota, és mentálisan is épül le, de még van annyi lélekjelenléte, hogy a félretett pénzéből önként vonul be, mert hiába vannak mellette a gyerekei, munka mellett lehetetlen dolog számukra az állandó orvoshoz rohangálás vele.

            • “de őt nagyon extrém nem zavarja, ha valaki nem ‘normális’ ”
              🙂
              tetszik anyez ahogy az öregeidről beszélsz.Én is szerettem a nagyszüleimmel lenni,sokat voltam velük amig jó erőben voltak,később is látogattam őket,és szivesen tettem pedig nem egy helységben laktunk. Nem tudom naiv lettem volna? Engem nem untattak az öregek.Érdekeltek a régi történeteik,tiszteltem az anyai nagyszüleimet.
              Az apám apját már nem,azt gyűlöltem mert elhanyagolta a gyerekeit ,miután özvegy maradt.
              Szegény apám sokkal rövidebb életet élt mint ő.

            • Nyilván nem, de sajnos sokan nem tudják idős korukra a szellemi igényeikhez igazítani az életminőségüket. Ez nagyon szomorú. Az elszigeteltség pedig igen gyors leépüléshez vezet fizikailag és szellemileg egyaránt. Nyilván nem “érdemel” minden idős ember szánalmat/segítséget, mert esetleg gáz szülő volt, csak visszakapja… Viszont szerintem sokszor csak lusták az emberek rányitni az öregekre az ajtót, pedig addig jól elvoltak, amíg aktív volt a néni/bácsi szülőként/nagyszülőként.

              • Egy beszűkülő lélek-elme nagyon nyomasztó, és gyerekeket kapacitálni abba a fura, más szagú, nagyothalló közegbe, mert hogy illik… hát, nem tudom. Én kifejezetten rettegtem apám nagynénjétől, mert a gyülekezet tetejébe hozzá is illett menni vasárnap, szoba-konyha, vécé a gangon. Összevesztek néha. Apám térítette őt is.

            • Magyarországon a beszűkülés, elmagányosodás és leépülés a perpektíva tendenciaszerűen azoknak, akik egyedül vagy kettecskén, ingerszegényen maradnak a saját otthonukban, megroggyant bevétellel, és nem értik az új világot.

              • Nekem a nagyszüleim jelentették azt a hagyományos családmodellt, amiből a szüleim megpróbáltak a maguk módján kitörni, a konvenciók helyett inkább a saját értékrendre és érzelmekre alapozni, de ez igen ingatag alapnak bizonyult. Gyerekként engem vonzott a nagyszüleim kiszámítható világa, ugyanakkor abból, hogy mennyire nem tudták a válást elfogadni, meg abból, hogy tizenévesként engem hogy próbáltak nevelni, rájöttem, milyenek lehettek szülőnek, így már nem néztem nosztalgiával az ő világukra. A két nagymamám nagyon meghatározó volt az életemben. Mindketten sokáig éltek özvegyként egyedül, nagyon sokáig önállóan. Apai nagymamám rengeteget nyomasztott már az apám halála óta, aktív hatvanasként engem, mint egyszem unokát azzal, hogy “mi lesz vele öregségére egyedül” (20 éves voltam akkor, ő hatvanegynéhány, jó egészségben). Nyolcvan felett halt meg nemrég, ha kiharcolom, hogy otthonba költözzön, élhetett volna még pár évet. Másik nagymamám nagyon önálló és domináns személyiség volt, ő rettegett attól, h családtagoktól, a saját gyerekeitől függjön. Jóval kilencven után, egy konyhai combnyaktörés után önként döntött úgy, h otthonba költözik, ha már egyedül nem tudja magát ellátni. Ha lett volna korábban lehetőség jobb, saját kis garzonra egy nyugdíjasotthonban, akkor már hamarabb megtette volna. Sajnos ilyen nagyobb függetlenséget nyújtó intézmény itthon nincs sok és nagy luxusnak számít.

            • Anyám azt mondta: ha nem bír már el magával, akkor ő otthonba akar menni, nem szorulni senkire. 82 éves lesz februárban, és egyelőre nem készül a költözésre. Igaz, nem is parizervég van. De a gyűjtött könyvekre – amiket, godolta, majd elolva nyugdíjasan, lesz rá ideje – nincs energiája, ill. az agya nem fog már. Pedig nem butult el, emlékszik a dolgokra, csak arra nem, amit olvas.

            • Ó, én nem arra gondolok, hogy az unokákat kiöltözve a naftalinszagba kényszerítsük. És sem erőltetem a gyerekeimet az otthonba. Anyám sem megy. Én szívesen megyek. A középsőm szeret velem jönni, szereti simizni dédi kezét, de őt nagyon extrém nem zavarja, ha valaki nem ‘normális’.

            • Nálunk nem kötelező volt, hanem teljesen természetes, hogy én is bementem a kórházba a haldoklókhoz. Ezt én gazdagítónak élem meg, sőt, az életem egyik nagy szerencséjének, hogy a nagymamáim közelében lehettem az életük legvégén. Igaz, előtte is nagyon jóban voltunk, tehát egy jó kapcsolat lezárása volt, nem egy idegen néni.
              Az is nagy tapasztalás volt, hogy valakit lehet akkor is nagyon szeretni, ha szellemileg már leépült, és úgy is kötnek össze szép élmények, még egész a legvégéig.
              De azt is látom, a szüleimnek ez nagy erőfeszítés volt, ami épp egybeesett nekik a klimaxszal, a rendszerváltással, anyagi nehézségekkel, az én kamaszkorommal, az állásuk megroggyanásával.

          • Nem tudom hová fogja rakni: az én anyám szeptemberben halt meg egy idősotthonban, ahol kifejezetten demens idősekkel foglalkoztak, csak és kizárólag. Azt gondolom, hogy ennél jobb helyet nem tudtunk volna neki találni, ő már olyan állapotban volt, hogy 24 órás szakápolói felügyelet kellett neki. Ezt nyilván senki nem tudta volna megadni/vagy megfizetni a családból, ennek ellenére bennünket is eltalált jónéhány ízetlen megjegyzés arról, hogy van pofánk beadni idősotthonba.
            Kicsit több, mint egy évig élt ott, hetente látogattam, az utolsó 9 hónapban már nem ismert meg – viszont láttam, hogy mennyire kedvesen bánnak a gondozók ott az idősekkel, akik jobb/rosszabb állapotban voltak.
            És az utolsó percig méltósággal ápolták őt ott. Gondolom, aki rávágja az ilyen esetekre, hogy szívtelen a család, még soha nem volt ilyen helyzetben.

            A látogatásról: ha szerettek volna jönni az unokák látogatni, jöhettek volna, de soha nem erősködtünk, és azt gondolom jobb így. Legalább megmaradt az emlékeikben a nagyanyjuk, nem a totális mentális csőd állapotában, hanem még csak egy kicsit feledékenynek.

    • Apám tavaly szepzemberben kiment éjszaka a wc-re, és már nem ment vissza többé aludni.
      Agyvérzésben halt meg.

      Csak arra tudtam gondolni, így volt neki a legjobb.

      Mindene volt a munka.
      Azthiszem azért, mert patkolókovácsként 67 évesen is élvezte, hogy bár már nem bírja, de szükség van rá, nincs is más, aki csinálja.
      Azt is élvezte, hogy őt kérték fel a fogathajtó világbajnokságok alkalmával a boxban a felügyeletre. Mert ő volt az utolsó patkolókovácsnak tanult szakmunkás. Találtunk 3 darab 100 évnél idősebb szakkönyvet az idén a felszámolás alatt. Mindenkinek egy jut.
      Hihetetlenül értett a lovakhoz, többet mentett meg a vágóhídtól, mint némelyik állatorvos.
      Igen, volt, hogy az állatorvos hívta vizitre segíteni.
      Milliós “bezabáltatott “lovakhoz, amelyek 2 nap alatt kipurcantak volna nélküle.

      Nem kellett ápolnunk. Belepusztult volna.

      Sokmindent a halála után értettem meg, őt is.

        • Ahogyan a családunkban lenni szokott:
          Tipikus apa-fiú kapcsolat. Èrzelmi kapcsolat semmiképpen sem kimutatva, abban amúgy sem volt sosem senkivel erös.
          Annyival megspékelve, hogy anyám öngyilkosságáért öt hibáztattam 20 éven át.
          Apám halála utáni mélydepresszióm segített anyámat megérteni.
          Van, amikor az ember maga a halált látja az egyedüli kiútnak helyzetéböl, az a legkissebb rossz. Hihetetlen, de már értem.
          Mindkettejüknek megbocsájtottam.

          Apámnak 2003ban írtam egy levelet egy karácsonyi veszekedés alkalmával, mielött összepakoltam, és visszahúztam a koliba Pestre. A növérem próbálta “eljátszani” az anyánkat, de rendkívül rossz színész.

          A levelet, amiben beleírtam, mennyire büszke vagyok rá, hogy ö az apám, és köszönöm, és sajnálom, de a növéremmel így nem maradok otthon, eltette.
          Halála után a táskájában találtuk meg, a levéltálcájában, amit minden nap hordott magával.

          Ilyen egy apa-fiú kapcsolat, a mi családunkban.
          Valójában magamat neveltem fel, ö azt ismerte a társadalom által, hogy a férfi dolgozik, és az anyagi biztonságot megteremti. 3 gyerekkel egyedüli szülöként pedig igencsak sokat dolgozott, mindig.

          Ezen gyerekkor hatása nálam pont azt eredményezte, hogy ezt a modellt nem vagyok képes követni. Gyerekként gyülöltem a lovakat, elvették tölem az apámat.

          Szülöként nem vagyok hajlandó túlórázni, és a gazdasági hátteret egyedül biztosítani. Felezünk feleségemmel.
          Ùjra egy helyen dolgozunk, munkatársak vagyunk. Èsszerü döntés volt.
          Ìgy a fönökünknek semmit sem jelent, ha a feleségem óraszámát megemeljük, az enyémet pedig lecsökkentjük. Pénzben ugyanannyi.

          Szerda és péntek délután én vagyok a gyerekcsösz.
          Ès van, amit a gyerekünk csak velem hajlandó csinálni. Végre van. Eddig kizárva éreztem magam.
          Máshogy csinálom, mint a szüleink. De pár hónapja már nem dacból, vagy dühböl, vagy akármi is volt az. Hanem mert már csakis így tudnám elképzelni.
          Ha már gyerekem van, szeretnék annyit vele lenni, amennyit csak lehet.
          Szerencsés vagyok, mert nekem kicsit többet lehet, mint más apáknak.
          Ès jó a kapcsolatom vele.

          Ma már a szüleimmel is jó a kapcsolatom. Helyretettem házasságuk félresiklását magamban, s nincs bennem harag többé miattuk. Szeretem öket.

          • Na, ha most csak a történet nettóját ismerném pár részletet kihagyva, meg lennék győződve róla, hogy a tesóm vagy.
            (Még a tegnapi zsigeri csörténk is megmagyaráztatott:D)
            Apám az érzelmi analfabéta, specialista munkabolond, anyám a depressziós szuicid, tesóm és én a “lavírozók”.
            Anyámat háromszor szedtem össze vérbe vagy gyógyszerbe fagyva a kísérletei után, tesómat egyszer a koax kábelről. Nagyon tapintatosan úgy intézték mindig mindketten, hogy én a közelben legyek, és épp ráérjek (pl.: diplomavédésem után egy nappal vagy nagyapám szülinapján, amikor hazautaztam). Hadd döntsön az én lelkiismeretem. Ezek után játszottam anyám és tesóm anyját, anyám 4. kómanapja után próbáltam feldolgozni, h vszleg nyomorékot csináltam belőle azzal, hogy nem hagytam elmenni. Kerestem nekik pszichológusokat és pszichiátereket, ők ketten meg tolták a gyógyszert. Apám lefagyva próbált tüzet oltani. És kijelenthetem, szar anyjuk voltam! :DDD Az öngyilkosságot pedig bár jelenségként elfogadom, de kicsit sem tudok vele azonosulni.
            Pár év segíteni akarás és egy elég durva Hellinger-hétvége után tettem le azt a keresztet, ami nem is az enyém volt.
            És befejezni a saját sztorimat is így tudnám:
            “Ma már a szüleimmel is jó a kapcsolatom. Helyretettem házasságuk félresiklását magamban, s nincs bennem harag többé miattuk. Szeretem öket.”

            Az nagyon jó, hogy te egyre inkább a helyedre kerülsz. Remélem, a tesómmal is megtörténik majd.

  19. Valami nagy baj van annak a lelkivilágával, aki csak a fájdalmait, rossznak vélt emlékeit sorolja oldalakon keresztül a szüleivel, rokonságával kapcsolatosan! Lehet hibáztatni mindenkit, csak saját magunkat nem? Némi önkritika is kellene, valami belátás, hogy senki sem tökéletes. (és talán még én sem). Engem szomorúsággal tölt el, hogy Éva leányom ennyire haragszik reám. Szavaiból, válogatott körmondataiból keserűség és némi gyűlölet érződik, sajnos az édesanyját sem kedveli, a bátyjait sem. Valami kóros túlérzékenység lehet ennek az oka? Nem tudom. Én minden hibámért bocsánatot kérek, nem így képzeltem a kezdetben aranyos kislányommal való felnőttkori kapcsolatot. Csak a hozzászólók kedvéért: nem ittam, nem kártyáztam, nem csaltam meg a feleségem, nem volt semmilyen káros szenvedélyem, a cigarettától is megszabadultam még a házasságkötésem előtt jóval. Csak szerettem volna egy rendes, nem túl laza és széteső, fegyelmezett családot. A fiaim ezt most már értékelik is, csak a leányom hibáztat vég nélkül.
    A Karácsonyt mi, akik mindig összejövünk, tiszteletben és szeretetben éljük meg, nem kényszeres vendégeskedésnek. A Megváltó születésnapját ünnepeljük bensőségesen. Éva napra küldtem egy üdvözletet, karácsonyra egy kis anyagi hozzájárulást Évának és a három unoka ajándékaihoz. A legnagyobbik fiam vittel el személyesen Éváékhoz, még az itt maradt csoki Mikulásokkal együtt. Az volt a kifogása Évának, hogy két gyerek beteg, azért nem jönnek el. A nem akarásnak… rossz szájíz a vége. Tisztelettel és szeretettel kívánok mindenkinek valamilyen személyes jó emléket a Karácsony fényeiből, őrizzük meg és ápoljuk ezt a jövő esztendőben is! (apám neve)

    • Nem egyedi eset az önök helyzete.Emlékszem gyermekoromból a sok családi vitára ,ahol a kisebb gyerek vagyis anyám tizenhét évvel fiatalabb húga kitört az elviselhetetlen állapota miatt a családban.
      Az a gyerek lelkileg meg lett nyomoritva,sok időbe tellik amig kigyógyul…
      A családtagok észre sem veszik,hogy mi történik.Van egy barátnőm is aki szintén utolsó gyerek,és lelki nyomorban,élt gyermekkorában,a nagyobbak beárnyékolták,a fény nem juthatott el hozzá is.Kemény harc ez egy gyereknek.
      Éva jót tesz sokaknak,hogy megirja ezt a gyermekkori problémát,mert minden embernél akadnak fájdalmak amik a gyermekkorra nyúlnak vissza,segiti őket is a feldolgozában.
      Tudja kedves apa,nem kell félni az itélkezőktől,mert mindenki hibázik.Ki veti el az első követ?
      Nekem már nincs apukám,áldott jó ember volt,persze hibázott ő is,alig tudtam beszélni vele annyira szűkszavú volt.Szerettem volna olvasmányokat megbeszélni vele,de röhej lett a vége,nem sokat tudtam kiszedni belőle.Én sem voltam kedvenc gyerek,azért van egy hiányérzetem…

      • “Tudja kedves apa,nem kell félni az itélkezőktől,mert mindenki hibázik.Ki veti el az első követ?”

        Rég akartam már írni, hogy nagyon szeretem a hozzászólásaidat.

    • Vagy csak simán író. Ez is elég sokszor olvasható Évától. Egy író szereplői pedig karakterek, akik tetszőleges mértékben eltérhetnek az őket megihlető valóságos személyektől. Minden hasonlóság pusztán a véletlen műve.
      Ha azonban az írói felületen egy családtag elkezd magyarázkodni, hogy az nem is úgy volt, az elég nagy öngól…
      Az itt olvasóknak nincs köze az író valóságos apjához. Pusztán a karakterrel kerülnek valamilyen viszonyba, akit az író mutat be nekünk. Elég fura játék az “Éva apja” pozícióból várni tőlünk valamit.
      De hogy a védőbeszédre is reagáljak: aki a két beteg gyereket kifogásnak minősít, hát… azzal én sem karácsonyoznék szívesen.
      De persze most csak elképzelt helyzetekről beszélgetünk. Ez nem a valóság, csak elemzem a karaktert. 🙂

      • Ööö. Életrajzi, felismerhető személyekről sosem írok fikciót, önképjavítás kedvéért sose ötlök ki semmit. Joggal tennék szóvá, és hamis volna.
        Még a Tibi se fikció.
        Az az hányszor volt már, az részben fikció. Meg az annyira rendes ember. Meg a normálisék. Minden ilyen alatt ott van, hogy irodalom, és soha nem titulálom őket életem szereplőinek.

        Nem voltak betegek a gyerekek. De én nem is állítottam ilyet. Nem volt kifogás, nem szorulok rá. Lőrinc hányt sugárban 25-én éjjel, vírusnak tűnt, hullafáradt voltam, minden szanaszét, ezért kértem a sógornőmet, hogy ne is hozzák ide anyámat.
        Gondolom, kíméletből mondták, hogy a gyerekeim betegek, vagy apám értette úgy.
        Nekik (sógornőm és egy másik bátyám) megírtam az okot: kellemetlen nekem, és nem akarok velük karácsonyozni. Semmilyen kikényszerített, erőszakolt találkozást nem akarok, sem érzelmi zsarolást.
        Nem lehetek kettesben anyámmal se, mert apám rögtön följön, és jelen van. Beáll az ajtóba, tenyerét a szemközti félfának veti, és MAGYARÁZ. Mert neki az jó. Hiába sietnék. Hiába beszélgetnék anyámmal. Hiába kell kakilni. Se ki, se be.

        Mondjuk ha az én lányom özvegyen nevelné minden családi segítség nélkül három gyerekét, bennem felmerülne, hogy esetleg olyan anyagi, mentális, kedélybeli állapotban van, hogy inkább nem mutatkozik. A sztárolt sógornő otthonában. Aki több, mint pikírt velem.

        Én nélkülük csináltam ám végig az elmúlt négy évet.

        De biztos innen a blogról tudja, hogy jól vagyok.

        Viszont annak se örül. Sem a szép karácsonyunknak, unokái örömének, pedig szeret, azt mondja.

        (Ilyen az, amikor harmadik személybe burkolva mondják meg, amit akarnak. Azzal a külöbséggel, hogy ez az én blogom, ahol aligha ismeretlenekkel akar beszélgetni, nekem szánja ő, és persze ő jött ide.)

    • Nekem nem rossz a szám íze, csak nem akartam veletek karácsonyozni.
      Mert akkor rossz lenne a szám íze.
      Ahogy annyi éven át rossz volt, az persze titeket nem érdekelt. Jó szájíznek KELLETT lenni.
      Jó nektek, hogy olyan nagy szeretetben élitek meg a karácsonyt, én csak az enyéimmel tudom úgy megélni, veletek nem ment.
      De félek, hogy tévedésben vagy, és inkább szánalomról van szó, a fiaid, e beletörődött, lenyugodott negyvenesek csak nem akarnak veled konfrontálódni.
      Éveig te se vettél részt ezeken a találkozókon, ez valami három éve van csak, az hogy is volt?
      Nincs mit megbocsátani, ha el se ismered, ami történt. Én is csak lassan dolgozom föl.
      Esetleg sikeresen átörökítetted a mintát, na, az még lehet. A “fegyelmezett” családét. Mely nem laza és nem széteső. Értsd: KELLek vannak, feltétlen tisztelet, és senkit nem érdekel, mit érez valójában a másik.
      És bántalmazás van, és kemény önzés, pótcselekvések, cirkuszok, játszmák, és lustaság. De hát olvastad, mi bajom veletek.
      Neked Ranschburg Jenő távozztőlem-liberális. Mert akkor ki kéne érdemelni a szeretetet és tiszteletet, nem járna életkori alapon.
      Nekünk ő is elavult és fojtogató. Sosem hallott például a Stockholm-szindrómáról.
      Mégis szétesett a család, látod. Ez az aranyos kisleány, annyi időd lett volna, sokat voltunk kettesben, hát miért nevelted ilyennek? Biztos ő a hibás!
      Közöttetek én nagyon szívesen leszek fekete bárány.
      Én nem hibáztatlak, irodalmi szövegeket írok. A blogomon százféle téma van, 1550 bejegyzés, talán találsz valami méltánylandót.

      Megyek anyámhoz, de kérlek, hadd legyek vele kettesben.

      Az a talán, az nagyon-nagyon vicces ott a zárójelben.

      • Ó, úgy együttérzek veled, és mindenkivel, aki a családi pokolról ír itt, hát én is ismerem, de már abba a stádiumba jutottam, hogy “szót sem érdemel”, gondolni se akarok rájuk, annyira idegenek.
        Igen, a kezdetben aranyos kislányok tudják borítani az asztalt felnőttként.
        És van is miért.

      • Én is együttérzek, és nagyon megértelek.
        A vallásos felhangtól eltekintve akár az én apám is lehetne. Lehet, hogy korosztályos sajátosság?
        Nem tudom, hogy egyáltalán fel lehet-e dolgozni, én is menekülőre fogtam, úgy-ahogy sikerült is túl lenni rajta. Kellett hozzá 30 év, és legalább néhány órás autóútnyi távolság.
        Két dolog még: vajon milyen önkritikája lehet egy felnőttnek gyerekkori önmagával szemben? Hogy nem volt elég fegyelmezett? Ó jaj.
        És vajon miért tiszteletreméltó az, akinek nincsenek káros szenvedélyei? Nem ez lenne a normális?

        • Dehogynem volt káros szenvedélye. Az ő drogja a bigottság volt. A heroinnál is durvább, téveszmés, bántalmazó jellegű, önelégült, másokat lenyomó, iszonyatos vallásoskodás, nagyon időigényes és roppant sokba kerülő mulatság.
          Csak ő úgy gondolja, az a rossz ember, aki iszik, nőzik, a többi befér a sublótba, meg a szőnyeg alá… Hát, nem fér.

        • Én mélyen tisztellek azért, ahogy ezeket ki mered mondani, fel mered vállalni.
          Nagyon sokat tanultam ezekből az írásaidból, köszönöm.
          Én nem mertem kimondani. Ma már nem is lehet, nem él már.
          Sokkal jobb lett volna, ha nyíltan, és őszintén kimondom az érzéseimet apámnak. Elmenekültem inkább, csak a csendes megtagadást választottam, és még abból is sértődés volt másik oldalról, részemről meg őrlődés és önmarcangolás. A saját gyerekem miatt is fontos lett volna tiszta vizet önteni a pohárba, bár már ő is felnőtt, de kisgyerekként is pontosan látta, hogy mi a helyzet.

        • Csak a végéhez szólnék hozzá.

          “Nincsenek káros szenvedélyei.”

          Ezen röhögnöm kell. Főleg így 2016 hajnalán.

          Talán Buddhának vagy Krisztusnak nem voltak káros szenvedélyei. Ha már a vallásnál tartunk, Krisztus is elvonult megtisztulni.

          Aki azt állítja magáról, nincs káros szenvedélye, azon sírva röhögök.
          Nekem csak annyit mond, hogy tökéletesen vak már, és a társadalmi normatíva szerinti jó és rossz értékrendet totálisan magáévá tette, úgy hiszi, ő a jó úton van.

          Ha valakinek van önkritikája, pontosan tudja, mi a káros szenvedélye. Legfeljebb belül esik az elfogadotton, vagy akár a társadalmilag jutalmazott szenvedélyen.

          És most apámra gondolok. A munkája volt a szenvedélye, a menekvése, ki tudja mitől. Az ő generációjában egy családfő dolgozott, 10, de inkább 12 órát naponta. Akkor volt jó családfő, az anyagi biztonságot nyújtó. Hogy mást ezen felül már képtelenek voltak nyújtani, akkor nem is volt kérdés, vagy elvárás.

          Mennyien menekülnek manapság élhetetlen életük elöl a facebook voyegaur foteljába, hogy átfestett életüket mutassák, és másokét bámulják? Ott legalább boldogok vagyunk.

    • Édes apám, a körmondatok és a rossznak VÉLT emlékek, amelyek annyira zavarnak, nem más, mint a blogom, amely nyelvi erejéről és igazságáról híres, és amely az én foglalkozásom, és abból van áram és vacsora és bélelt kabát és különóra a te három unokádnak.

    • “Csak szerettem volna egy rendes, nem túl laza és széteső, fegyelmezett családot.”

      A fegyelmezést érzem. Meg azt is, hogy a fiúk azok olyan rendesek, hogy megértik Önt. Csak a szeretet hiányzik a sorokból… Az nagyon…

    • Annak a lelkivilágával van valami baj, aki képtelen belátni, hogy vannak megjavíthatatlan dolgok, valamint, hogy érzéseket NEM LEHET ELVITATNI senkitől. “Nem tudom”? Ennyi, ez a megoldás? Amúgy minden tök jó lenne, csak hát az Évának semmi se jó? Ennyire nem érdekli ezt a családot, hogy ő hogyan éli ezt meg? Ennyire csak a “tisztelettel és szeretettel” a lényeg? Úristen, micsoda mézesmázas porhintés. Én nem veszem be.
      “Kezdetben aranyos”? Ja, ha már nincs megfelelési kényszere és nem lehet csak úgy használni és ráncigálni, akkor már fintorgunk, hogy milyen már? “Nem így képzeltem”?? Ez komoly? Hát egyet mondhatok: ő sem.
      Nálunk is dívott korábban, és részben még mindig, a szépelgő kerülgetés, iszonyatosan mérgező, és hát érdekes, hogy mindig az agresszor, a bántalmazó az, aki “nem is tudja”, meg “nem emlékszik”.
      “Némi önkritika is kellene”. Hát, valóban.

      • A kezdetben aranyos, az már kurva nagy fejlődés, mert apám eredeti elve szerint a kisgyerekben ott az ősbűn, a dacolás, a nem (nem akarom, nem szeretem, nem csinálom), az ördög, voltaképp (egyházi értelmű ördög), és azt ki kell verni belőle. Kicsiként engem nem vert, a negyediknél megpihent, meg akkor én lettem az egyházba viendő bárány, lehetett mutatni, hogy ő milyen jó apa, a lánya szereti, vele jár imaházba (úristen, volt, hogy délelőtt-délután is kellett!), de aztán ugye később nem voltam olyan aranyos már. Azt tudtátok, hogy azt is rosszallani kell, hogy kibontom a hajam, mert egy igazi asszony azt csak a nászéjszakán? Cudar dolog ám 1933-ban születni.

        Az is jellemző, hogy gyerekorvos anyám anatómiailag magyarázta a verésekkor, hogy miért nem érdemes a fejét ütni egy kicsi gyereknek, inkább valami mást. “Ne a fejét.”

        És most kedves olvasók azon rugóznak, hogy én milyen kíméletlen vagyok ősz, öreg apámmal… Hogy már 82, az is elhangzott ma, tesómtól, mint mentség.

        • Ez valami generációs szarság lehet. Most kapásból öt 1930-35 környékén született férfi jut eszembe, csak a közvetlen környezetemből, akik soha, SOHA be nem ismernék, hogy elbaszták, de nem csak hogy nem ismernék be, hanem ESZÜKBE SE JUT, hogy saját felelősségük van abban, hogy nem szereti őket senki. Meg hát igen, nem is tudják, hogy nem szereti őket senki, mert az üres tekintélyelvűség és a megjátszott érzelmek (minden találkozónak forgatókönyve van, ahogy Éva mondja, végszavaznak egymásnak) az, amit elvárnak, és amit kezelni tudnak. Abban a pillanatban, hogy valaki borít és őszinte, jön a hárítás, és hogy “majd el kell számolnia a lelkiismeretével”. És ezek az emberek csupa üres héj, semmi nincs belül, és elhiszem, hogy ez kurvára ijesztő, csakhogy kicsit túl sok életet nyomorít meg egy ilyen felnőtt gyermek, mire 82 éves lesz.

          Az apám 1958-as, és elbaszta, és igazából egy csomó dologban még mindig, de teper, dolgozik, fejlődik, nagyon szar apaképe volt (az ötből az egyik), viszont ő már képes arra, hogy bocsánatot kérjen és változtasson. Tőle is hozom ezt a képességet. Mi lehet ez, ami ennyire egy kaptafára alakított? A háború közelsége? A XIX. századi erkölcsok még tapintható jelenléte? Ahogy akkor a fiúgyereket kezelni kellett? Vagy mi? Felnövetlenségükben soha nem fogják tudni felfogni, de nem kéne ezeken túllépni, hahó??? Számomra ez agyrém, tehetetlen dühöt érzek.

          • Apám 1956-os, ő nem tud kilépni nagyanyám árnyékából, ahogy telik az idő egyre jobban hasonlít az anyjára. Ő nem kér bocsánatot, mert ő nem hibázik, csak körülötte mindenki és egyáltalán a világ “hülye”…. A testvérei – ugyanannak a szülőpárnak a gyermekei – egyáltalán nem ilyenek (más közös vonásuk van: pl. a pénz mindenek előtti szeretete, a harag, a düh, irigység). Én csak azon csodálkozok, hogy mitől lettem annyira más?!

  20. Sziasztok!
    Szeretném megköszönni a soksok történetet, amit megosztottatok, a szemem már kifolyik a sok olvasástól. 🙂
    Én még csak gyerekfázisban vagyok, igyekszem ebből kitörni így huszonévesen.
    A mi családunk is nagy katyvasz, de azt már most látom, hogy a karácsony mennyire egy álszent valami, és hogy az ajándékozás is milyen művi. Idén először mindent az utolsó hétre hagytam, és egyedül a barátomnak tűnt fel, hogy kapkodva vásároltam.
    Apukám most először nem a felesége által megvett csúnya körömlakkot vagy hordhatatlan leggingset adta, hanem az általam “kért” konyhai robotgépet. Persze, gondolom ezt is csak azért, hogy süssek-főzzek többet, de nem érdekel, mert szép piros, és ennek legalább örülök. Nyilván gyerekként az a fontos, hogy amit kapunk, annak mennyire tudunk örülni, illetve hogy amit mi adunk, az mekkora örömet okoz. És persze ez is hasonlítgatás, ugyanúgy, mint Éva által említett CV-be illő mozzanatok az életből. Az eljegyzés, a gyerek, a ház, a kocsi, a plazmatévé, és még ki tudja mi.
    Facebookon most özönlenek a jeggyűrűs fotók, amitől nekem valahogy hányingerem van. Egyrészt a férfiaknak nagyon kényelmes, letudtak egy ajándékot, másrészt üvölt belőlük a megfelelési kényszer és az, hogy “nekem van, neked meg nincs!” És nem irigy vagyok, hanem egyszerűen nekem nincs ilyenre szükségem.
    Még csak 25 leszek, de tisztán látom a manipulációt, mikor apám felesége felemlegeti az exemet, hogy bezzeg ő milyen rendes volt (online játékfüggő), és mennyit várt rám (zsarolt azzal, hogy megvárt, míg én külföldön voltam), és hú meg ha, mivel az új férfi családja máshogy politizál. De hozzáteszi, hogy nincs vele gond, meg kívánja a legjobbakat.
    Ez az a nő, aki végignézte, hogy 16 évesen miatta elköltözöm, miután évekig terrorizált. De igyekszem közeledni, mert családtag, és mert az egyik testvéremnek ő az anyja. Meg mert az apám mégiscsak az apám. De egyre inkább látom, hogy ez nem tartható a végtelenségig, és egyszer csak nem fogom végighallgatni a tanácsba burkolt sértegetést. Mert attól, hogy valaki idősebb, mint én, nem feltétlen lát tisztán egyes helyzeteket. Nem azt mondom, hogy én bezzeg igen, de már megtanultam különbséget tenni aközött, akit tényleg érdekel, hogy mi van velem, és aközött, aki kötelességből, meg illemből meghív vacsorára.
    Nálunk egyébként a fő feszültség anyukám és nagymamám közt van, de ezt nem biztos hogy jó ötlet leírnom (legalább egyikük olvasó). Én csak abban bízom, hogy felnőtt fejjel nem lesz sem a gyerekemmel, sem anyámmal ilyen nagy viszályom. Ennek jó előjele, hogy anya mindig igyekszik válaszolni a kérdéseimre, legyen az magánéleti, vagy általános. Átbeszéltük a válásukat, amit én kisgyerekként máshogy éltem meg, és tisztáztunk néhány dolgot. Anya igyekszik őszinte lenni, bármiről is legyen szó, és azt hiszem ez a legfontosabb, nem pedig az arcra fagyott mosoly a beállított családi képeken.

  21. Én most ezt újra elolvastam, sajnos csak félig, mert úton vagyok villamoson.
    (Mióta mos a villa?)

    És beugrott a keresztanyám. Anyám nővére, aki mindig jobb volt, mint anyám a nagyszüleim szemében.

    Aki érzelmi zsarolással szeretné elérni, hogyha már leutaztunk 400+ kilómétert, igazán meglátogathatnánk őket, hiszen már csak 8 kilóméter plusz.

    Nem érti meg, a hosszú hétvégi látogatás a gyerekünkkel azt jelenti, hogy a 2szer 5 óra autópályázás után full be van programozva, és akkor már inkább a testvéreimmel vagyok,

    És igen, a még megmaradt hátrahagyott barátainkkal találkozunk, és nem anyám rokonaival,

    Akik 20 éve Úgy elfordultak özvegyen hagyott apámtól, hogy az unokatestvéreim zömét többet nem láttam. Majd persze megyek látogatni, miközben apámra olyanokat mondtak, amit én nem írok ide. Mi lettünk a család szégyene, akikkel 2 év sárdobálás után megszakították a kapcsolatot.

    Udvariasan szoktam válaszolni:
    Az a 8 kilóméter mindkét irányba ugyanolyan hosszú.

    Az elvárt hívásokra ugyanezt válaszolom. Tudják a számom. Ha valóban érdekli azon rokonokat, mi van velünk, hívhatnak. Mindenkit visszahívok, az én költségem. Nem hívnak, az én hívásom kellene nekik. A kényelem. A kikényszerített megbocsájtás, hát csak hív, csak nem voltunk kibszottgörény állatok a gyászoló sógorunkkal, hát meglátogat!

    Egyszer hívtam őket, kissé félve, még talán elfogadják a meghívást, és tényleg elautóznak 5 órát hozzánk. Ó, milyen naív félelem volt.

    Anyám testvéreit töröltem életemből, ahogy az apját, és az anyját is. A maradék 2 nagyszülőm temetésére sem mentem el, ők sem voltak képesek a gyászra. Én azt a családot nagymamával és nagypapával 15 évesen elgyászoltam. Mit kerestem volna vadidegenek temetésén?

    XYZ

    3an maradtunk testvérek. Az utóbbi években döbbentem rá, mennyire más családi élménye van a növéremnek, és a húgomnak.

    A húgom 4 évesen lett félárva. Csak az apánk maradt neki. Nem is emlékszik anyánkra. Biztosan segített ezen a 20 év hallgatás is, a családi szégyen.

  22. Most azért többen mélyen megértették az elhíresült

    minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő

    jelmondatom valódi mélységét.

    Apám azt felejti el (folytassuk hát harmadik személyben, amit a másiknak szánunk, roppant udvarias, különösen a bloggazdával szemben), hogy itt olyanok olvasnak, akiknek ez való, és e körben az ő helyretevős kommentje csak bemutatja: igen, ilyen, sőt, durvább, mint amilyennek én jellemeztem.

    Néha már zsidónak érzem magam.

    • “Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő” Jó jelmondat. Önsajnálat helyett önreflexió, a kontextus feltérképezése, történeti-történelmi és strukturális oknyomozás, a saját hang felfedezése és az erre való reakciók megfigyelése. Milyen az, amikor vendégszöveget ír egy regénybe a regényszereplő ihletője és olvashatjuk eredetiben az ő nyelvi játszmáját. “Csak egy fegyelmezett családot szerettem volna” Én erre a fordulatra csodálkoztam rá az “érdekesebb, mint amennyire elkeserítő” jelmondat jegyében (ami, ha jól értem, az olvasót is felmenti attól a számomra is gyakran belső és spontán követelménytől, hogy empatizáljon, kiálljon, segítsen) Fegyelmezett család…. sose gondoltam volna, hogy van, akinek ez így kollokál. Fegyelmezett ember, munkaerő, hadsereg, osztály, nekem ezek ugranak be. Meg a munkahelyi, az iskolai, a bürokratikus fegyelem. Családi fegyelem? Van fegyelmi ügy a munkahelyen vagy a hadseregben, meg van olyan is, hogy a gyermek fegyelmezése, a szokásos fegyelmezési eszközökkel ( testi fenyítés, büntetés, eltiltás, szeretetmegvonás egyfelől, jutalom, dicséret, elismerés, elfogadás másfelől, hatalmi pozícióból hozott szabályok alapján). Fegyelmezett családot szeretne egy családtag… Neki van önfegyelme, megtanulta magát egy eszmerendszer alapján fegyelmezni, “nincsenek káros szenvedélyei”. Szeretné gyermekeit fegyelmezni, de nem csupán őket, hanem feleségét is és a családtagok közötti viszonyokat is. Mit tud tenni akkor, ha a fegyelmezés klasszikus eszközei (jutalom, büntetés) már csak igen korlátozottan állnak a rendelkezésére… Annyit, mint Lear király, aki pedig önként mondott le balgán trónjáról fegyelmezett leányai javára….

      • Apám 1933-as születésű, nagyon erősen tekintélyelvű, bántalmazó családból, istenített (valóban sztár) apával. Tehát ő már megállapodott, nem fiatal ember, amikor a beatnemzedék indul, meg a szexuális forradalom meg a prágai tavasz zajlik.

        És az egyetemet is akkor, nagyon nehezen, gyerekek mellett végzett, és borzalmasan frusztrált azóta is attól, hogy esetleg őt valaki nem tartja okosnak, hogy nem úgy van, ahogy ő hiszi. És ezért csak

        magyaráz,
        magyaráz,
        magyaráz,
        és ül egy lomtárban, több évtizede nem használt cuccok között, ez volna a szobája, és szűk folyosókon közlekedik, iszonyatos kupi, ételmaradékok… a törődő asszonyi kéz, és megértő szív után szűköl a soha fel nem nőtt kisfiú…

        Én emlékszem az érzésre. Hogy jó, most ilyen vagy, szemétkedsz, hatalmaskodsz, tönkreteszed ifjú éveinket, de majd meglátod, felnövünk, öreg leszel, mindenki utálni fog, bekaphatod, és meg is érdemled. Nagyon erős volt ez köztük, ez volt a család maltere, úgyszólván, és ez esett szét mostanra. Mert most meg tessék: ők nem fognak vitázni, mert az mivel jobb. És nem veszik észre, hogy pont ez a tönkretevés lényege, ez a megalkuvás, csak ez már a felnőtt éveké, így nincs igazság, és ezzel igazolják vissza mindazt, amit csinált, és talán így mernek ők is véteni a saját gyerekeik ellen, és majd megbocsátást kicsikarni, elvárni…

        • Értem…. jól értem, végül elváltak a szüleid, és most a megbékélés jegyében hívják őt is meg ismét a nagycsaládi összejövetelekre? Vannak tényleg ilyen generációs különbségek is, ha valaki maga nem lázadt, nemigen lázadhatott fiatalként, az nehezebben tudja elfogadni, hogy hiába lett “családfő”, automatikusan nem jár már a tisztelet a tekintélyelv alapján, és ki kéne érdemelni meg másoknak is meg kéne adni ahhoz. Nehezebb ezt megtanulni, mint élni és visszaélni a helyzeti előnnyel.

          • Nem hívják, csak úgy ő is ott van, lassan rájuk ragadt, csatlakozott. Egy ház két szntjén élnek a szüleim, nagyon rég külön kassza, külön kajálás van, évekig nem beszéltek, de nem intenzív haragból, csak olyan elegük van módon. Apám hordja a jegygyűrűjét 8milyen érdekes, a gyermekelhelyezési tárgyalásra meg a bántalmazóm, aki amúgy soha nem hordta, felvette és mutogatta a bírónak…). És nem úgy váltak el, hogy akkor ők most mással, máshol új életet kezdenek, nálunk nincsenek igazi újrakezdések. A válás olyan, mint valami újabb érv, odavágás egy soha véget nem érő vitában, meg tulajdonjogi okai voltak, anyám a saját lábára akart állni, beépíteni a tetőteret, például, apám játszmája az volt, hogy ezt nem engedi, kontrollból és irigysgből, nem adja oda a tervrajzokat.

            Anyám apám ápolását, ha beteg lenne, kötelességének érezte, ő ezt vállalta. Aztán fordítva lett.

            A házhoz, amely jelen állapotában eladhatatlan, a telek is értékesebb, mindketten ragaszkodnak, az az ő életük munkája és jelképe.

            • Így még jobban értem, miért nem akarsz ebben részt venni. Volt egy időszak a mi családunkban is, amikor a karácsony egyrészt a kibékíthetetlen ellentétek ideiglenes leplezéséről, másréstr meg a normál kapcsolattartás és törődés hiányának kompenzálásáról szólt. Iszonyú nehezen viseltem tizen-huszonévesen, csak nem nagyon volt választási lehetőségem. Most, hogy belegondolok, azóta nyugodtak és konfliktusmentesek csak igazán a karácsonyaim, hogy apai felmenőim közül már senki nem él… volt javulás a szüleim válása körüli többfrontos állóháborúhoz képest az évek során, nemcsak ezen múlt, de mindvégig mérgezte a légkört, hogy olyanoknak “kellett” együtt lenniük, akiknek lerendezetlen konfliktusaik, régi sérelmeik voltak egymással.

    • Tényleg durva. Pedig Ő adna egy esélyt. Mert nagylelkű…Semmi önreflexió.

      Apám “Jupiternek” képzelte magát, miközben “ökör” volt.

      Egy éve zajlott le ez a beszélgetés:
      Tesóm: “Mit vársz, az apánk egy primitív suttyó, nem fog változni, beismerni!”
      Én naivan: “De hát egyetemet végzett…mégiscsak láttott valamit.”
      Tesóm: “Lófaszt egyetem, egy suttyó, bunkó paraszt!”

      Én mindig “szebbnek” láttam, pedig velem volt súlyosan bántalmazó. Múltidő ez is…

  23. Nekem az a poszt katartikus lett, azért is sertepertélek itt ennyit.
    A nagy rádöbbenés, hogy a szüleink nem szentek, hősök, csak átlagemberek.
    Jó és rossz tulajdonságokkal, hatalmi helyzetben, átlagos öncsalásokkal, ami alól a szülői helyzetük sem kivétel.
    Tudjuk a kísérletekből, hogy az átlagemberek 80 százaléka simán elnyomó, bántalmazó tud lenni, ha hatalmi helyzetbe kerül és ezt várják tőle, olyan a közhangulat. (Lásd a stanfordi börtönkísérlet vagy a holokauszt, amiben szintén átlagemberek vettek részt).

    • Nekem is katartikus, és én is vissza-visszatérek.
      Ez a bejegyzés zárt le bennem egy hosszú folyamatot.
      Van most bennem egy mély megnyugvás és egy kis szomorúság.
      Hogy megtettem mindent, hogy a szüleim jobban értsenek, sokáig reménykedtem, hogy majd változnak a dolgok.
      Nem változnak, és épp itt az ideje, hogy előre nézzek és azzal foglalkozzak nekem mitől lesz jobb az életem.

      • Én is ebben a fázisban vagyok. Évekig vergődtem, mert azt hittem velem van baj, amiért nem tudom elfogadni, nem tudom megérteni és nem tudom elhallgatni az elfogadhatatlant. Nem láttam azt sem, hogy anyám beleroppant, az öcsém nem tudja feldolgozni és még a nagybátyám is szenvedett, 60 évesen szabadult ki a pokolból. Most, hogy akaratlanul borítottam a “rendet”, derült ki, hogy nem csak engem zavart apám mentalitása, de a többiek félelemből, önös érdekből nem állnak ki saját magukért.

  24. Ráz a hideg.

    Az a baja, hogy haragszik a leánya?
    És nem az, amit tett? Az egész múlt, az iszonyatos gyerekkorom? Amelynek tényeit itt olvashatta?

    Amúgy nem haragszom, hanem ő egy masszív, fizikai-lelki bántalmazó, energiavámpír továbbra is, akinek nagyon rossz a közelében lenni.

    És álljon itt mementóként:
    ha a család többi tagja megbocsát, pontosabban: nem konfrontálódik, hanem irgalommal vegyes lelki lustaságból futni hagyja, akkor a bántalmazó semmit nem fog megbánni, megerősítést nyer, önigazol, és nyomja-préseli magát tovább. Esélye sincs megértésre, változásra, hiszen nem baj, amit tett. Ezért nem szabad (így) megbocsátani, mert így remekül ráterhelik a konfliktust arra a családtagra, aki erre nem hajlandó.

    Neki csak az a lényeg, hogy ő milyen ember, és hogy igaza legyen. És ezt mások rovására, őket hibáztatva csinálja. Most is kegyet oszt. Fiai belátták az igazát, de leánya haragszik.

    Énkép, egy igazság, erősorrend, hatalom, kontroll. SEMMI mást nem lát, semmi más nem érdekli.

    Egy nagyon tipikus történet. Volt nekünk a házban, az új házban egy “gyerekszobánk” (a tér eloszlása érdekes volt: hallnak nevezett, középső helyzetű étkező, icipici konyha, icipici fürdőszoba vécével, igényesen az étkezőbe nyíló, roppant szabályos ajtóval; egy tizenhat m2-es szobában, emeletes ágy+földön matrac három kamaszfiú; apám a déli, napfényes, legmelegebb, 20+ m2-es szobában; én anyámmal északon, a penészes, szigeteletlen, dermesztő, 16 fokos, közepes méretűben. Lásd még: a bloggeri hidegtűrés történelmi gyökerei és a hájnövesztés fiziológiai szükségessége a lelki nyomoron túl) (elképesztő állapotok között nőttem fel) (meg is látszik)
    Afféle kamaszcsínyként a legnagyobb bátyám lelopta a régi, még fekete Vigyázat, az ajtó befelé nyílik! feliratot a nyolcas buszról, és fölrakta a gyerekszoba ajtajára.
    Nem tudom, hogy, de nem fúrt bele.
    Apám dühöngött, nekiment a majdnem felnőtt tesómnak, óriási cirkusz volt, szóval leszedette. Erre a tesóm belekarcolta az ajtóba a felirat első betűjét: V.
    Apám évekig mondta, hogy ez a V, ez a VICTORIA, vagyis a győzelem gúnyos, őt csúfoló jelképe.
    Csak ez érdekelte. Se a fia, se az ajtó, csak az, hogy victoria, és ő le van győzve, és ez mégis tűrhetetlen.

    • Onnan tudom, hogy nem az ajtó volt a lényeg, hanem a hatalom és a kontroll, hogy évekig senki le nem csiszolta, ki nem javította, pedig egy lakkozott fafelületről egy ötcentis karistolást nem nagy kunszt eltüntetni.

    • ‘ha a család többi tagja megbocsát, pontosabban: nem konfrontálódik, hanem irgalommal vegyes lelki lustaságból futni hagyja, akkor a bántalmazó semmit nem fog megbánni, megerősítést nyer, önigazol, és nyomja-préseli magát tovább. Esélye sincs megértésre, változásra, hiszen nem baj, amit tett. Ezért nem szabad (így) megbocsátani, mert így remekül ráterhelik a konfliktust arra a családtagra, aki erre nem hajlandó.’

      Évekig könyörögtem, hogy a családunk bántalmazó férfitagjának ne bocsássanak meg olyan dologban, ami őket nem érinti, csak engem. Mert akkor nem hagyja abba, hanem én kerülök a konfliktus metszéspontjába, én leszek annak a forrása. Senki nem értette meg, mindenki hümmögött és azt nézte, hogy de hát neki nincs baja vele, most miért haragudjon? Azt sem tudtam megértetni velük, hogy nem haragudni kell, hanem kinyilvánítani, hogy ez soha többé, semmilyen formában nem fér bele. Különben nincs elfogadás. Nem értették, magamra maradtam, és a mai napig a ‘kettőtök vitája’ -ként emlegeti a családi kommunikációs alap. Nagy törés volt, azóta tudom, hogy nem számíthatok rájuk. De ők sem rám, a szívemben kevés hely van nekik. Az viszont az övék.
      Az meglett ember, akinek…

      • Karácsony második napján rokonokhoz mentünk, eljött az egyik sógor sógornője meg a férje (nagy a családunk), mindenki tudja, hogy az asszonyt veri az embere, hogy megpróbált elválni, de akkor megint megverte. Fiatalok még amúgy, huszonévesekről van szó, egy gyerek van.
        Senki nem szól bele. Hozzátartozik a történethez, hogy a lány annak idején szószerint elszökött a legénnyel, a szülők nem akarták ezt a házasságot, nem volt rendes a fiú akkor se. De errefelé a fiatal lányok mind az ilyenekhet szeretik, nagydumás, bulizós fiúkat, akik 20-30 éves Mercedesekkel vagy mikkel száguldoznak és bírják a pálinkát – vagy nem és van “jó állásuk”, ami annyit jelent, hogy minimálbérért fizikai munkát végeznek Nyugaton. Mindegy, megtörtént, két napra rá megbocsátottak, rendbe jöttek a dolgok, most viszont mind megkapja, hogy “te választottad”. Nincs nagyon hova mennie, vagyis dehogyisnem, Ausztriában élnek, dolgoznak, van végzettsége is, de hiába, egyszerűen nincs, aki lelkileg kicsit megtámogassa, szerintem el sem tudja képzelni, hogy létezhet “B-terv” is.
        Én meg látom vagy kétévente egyszer és nem is nagyon szólunk egymáshoz, nem tudnék neki mit mondani. Szeretnék segíteni, de tudom, hogy ha felhoznám, nagyon megharagudna. Csak legyen béke, ugye, ha taknyos is.

        • Pont tegnap hazafelé villamosozva ült velem szemben egy nő, bal szeme alja kékes volt. Lehet, ő volt.

          Fogalmam sincs hogy hozd fel a témát, egyáltalán kell-e pont neked.

          Ha úgy alakul, hogy felhozod, itt egy linkcsoport, ahol segítséget találhat:

          https://www.wien.gv.at/sozialinfo/content/de/10/SearchResults.do?keyword=Gewalt+gegen+Frauen

          Még egy:
          http://www.frauenhelpline.at

          A metrón is vannak plakátok, talán ugyanaz mint az utolsó linkem.

          (Külföldre költözve még nehezebben kér az ember segítséget, ilyen esetekben is, mert még jobban rá van utalva a másikra, és a nyelvi nehézségek is visszatartanak. De van segítség.
          Talán annyi szerencse van a szerencsétlenségben, hogy a bántalmazó sem rendelkezik kiépített kapcsolatkörrel, ami az állapotot bebetonozza. Nincs ez ügyben tapasztalatom. Szerencsére.)

        • Most, hogy kicsit belelátok, nagyon átérzem a helyzetet amiről írsz. Ilyen erejű közösségekben nem lehet borítani, senki nem mer kiugrani, más lenni. Látom, hogy vannak kiemelkedő képességűek, különbözően gondolkozók, de idővel mindegyiküket bedarálja a ‘közösség megtartó ereje’-nek nevezett valami. Ami tényleg van, létezik, működik, de nem enged. Nem enged másnak lenni, vagy talán ők, a tagjai nem engedik meg meguknak a másképp levést, nem mernek nyíltan konfrontálódni, ellent mondani, következetesen ellenállni. Néha irigylésre méltónak látom ahogy ezek az emberi bogok működnek, néha maga fulladás. Nem tudom, hogy lehet -e úgy a része maradni ennek, hogy ne halj bele?

          • hmmm…. Tanultsággal, tudatossággal megy a dolog, én azt hiszem.
            A konfrontálódástól való félelem meg sajnos -vagy szerencsére?- nem idevaló sajátosság, megkockáztatom, a fenti helyzet ugyanígy megtörténhetne egy bécsi vagy budapesti értelmiségi családban.
            Csak béke legyen…ugye.

            De sok tekintetben igaz, amit írsz. Viszont, és ezt én szomorúan látom, már nem is a “közösség”, a “hagyományok” sematizálnak, hanem a média, a sztárok, a helyi celebritások… Ez az igazán szomorú…De ez már más téma, nem idevaló.

            • Persze, nem ottani sajátosság. Csak nagyon szembetűnő volt nekem a külföldi évek, meg egy hosszú, családról leválást siettető, önmagamért küzdő időszak után. Egy ideig még ‘tettem is a hülyét’ és kérdeztem, meg értetlenkedtem, persze csak az ezt megengedő nexusokban. Meg is sértettem vele embereket, akik szerint én nem értem, ez milyen.
              Lehet hogy nem. Pedig én is ismerem ezt, így nőttem fel. De észt osztani ‘kívülről’ könnyű, az már igaz. Tanulságos.

  25. És a csokimikulások, a holmik, dobozban az ételek, szentképek és nagyritkán borítékok mindig idekerülnek, az hétszentség. Testvéreim ilyenkor engedelmesen autóba ülnek, volt, hogy úgy hozott cuccot egyikük, hogy itthon voltam, és lerakta az ajtó elé, és elment, esemesben értesített, mert ő siet. Na, akkor átgondoltam ezt a család-dolgot. Tudom, biztos én vagyok olyan, hogy nincs kedvük bejönni, köszönni, vagy az özvegységem olyan, mint a lepra… de azért a lényeg az, hogy ők anyámmal nem mernek konfrontálódni, azt csinálják, amit mond. Ez az egész egy nagyon bonyolult függés és érzelmi szövevény, hatalmi kérdés, nem sok köze van a valódi szeretethez. Ha anyám akarja, mindig akad fuvar, és a megkérdezésem nélkül jönnek, az ajándékokba sincs beleszólás, így kap a 14 éves fiam 6 éveseknek való fogkrémet, amit nagyon köszönünk meg minden, el fogja a legkisebbem használni, de attól még abszurd. Tudom, hálátlan vagyok. Miattam, az én kérésemre vagy csak úgy, maguktól soha nem jönnének az én testvéreim. Valószínűéleg 1. élik az életüket, 2. elszoktunk egymástól, 3. ők is szarul vannak, 4. neheztelnek a blogom miatt, 5. nem szeretjük egymást. Mondjuk volt olyan, hogy egy ilyen csomaghozás után a legkisebb bátyám leült, és elkezdte fejtegetni, hogy nem baj az, ha egy tanár pofozza a diákot, régen még rend volt, ők is attól lettek emberek… erre megkérdeztem, mit szólna, ha az ő gyerekét is pofozná a tornatanár, válasz: “a Csopaki lányokat soha nem verte”. Szóval, a minta átöröklődött, én meg ilyen mentalitású embereknek nehezen tudok megköszönni bármit is, főleg ez a tesóm hajlamos az érthetetlen magabiztosságra és fölényes hanghordozásra, hasonló állítások tételekor.

    Soha semmit nevén nem nevezni, ki nem mondani, hát mögötti kibeszélések, semmi nyíltság, lenyelt mondatok, érzések, emlékek. De hogy egy lájk nem jön ki belőlük, az nekem nagyon furcsa, gyönyörű fotók gyerekekről, tájakról, sportról, semmi panaszkodás, annak se lehet örülni, közben távoli ismerős bombatestű nők kérdezik tőlem, hogy csinálom…

  26. Jó.Segített gumit cserélni,fát is hordott,jöjjön velünk vásárolni is,hogy legyünk család.Mert akarom…
    A férjem is megtalálta az élete értetmét.
    Ne vegyétek ezt az ásványvizet! Ez nem kell !
    Ha azt akarod,hogy család legyünk,azt csinálod amit én mondok !
    Csiráiból megszüntetni hajlamai kibontakozását.
    Fiatalabb korában nem volt ilyen,de beindul a program…
    Nem fiam,nem az a család,hogy apádnak engedelmeskedsz.Legyen erőd kimondani,ellenkezni.Mesélj magadról.

        • Írtam neked ezután emailt, részletesen.

          Itt csak összefoglalva annyit írok le, hogy mi megegyeztünk abban, ha az alapprogram indulna be, inkább elválunk.
          Anyósoméknál évtizedek óta az megy, és feleségem nem bírja.
          Idén volt az első látogatásuk, ahol anyósom végre tudott vendégként 5 napot eltölteni, és nagymama szerepet a mi igényeink szerint betölteni.

          értsd: nem pucolt KÉRÉS nélkül ablakot,
          Nem kezdett el főzni, és takarítani.
          Unokázott.

          Mi pedig főztünk párommal a vendégekre, meg a mi igényeink szerint rendbe rántottuk a lakást esténként.
          Mindenki tudta végre, hol a helye. Azt is elfogadták, hogy a háztartást ketten visszük. Megjegyzések nélkül, sértődések nélkül. Úgy tűnik, elfogadták végre, hogy nálunk nincsenek hagyományos szerepek, csak elvégzendő feladatok. A hagyományos szereposztás engem kikészít, feleslegesnek érzem magam, az pedig amit anyósom művelt eddig, egyenesen felhergelt, mintha gyereknek nézett volna minket.

          Sok évnyi bunyózás volt ez, feleségemmel karöltve harcoltuk ki.

          Újra egy munkahelyen vagyunk, ahol minden bizonnyal át tudjuk majd verekedni a főnökünknél, hogy legyen A és B hét.
          A félidős munkahetet felosztjuk kettőnk között.
          Át fogjuk verekedni a főnökünknél is, mert mindketten akarjuk. Az anyósomnál is sikerült, a főnökünknél is menni fog.

    • Ez egy létező folyamat? Hogy valaki megtapasztalja, hogy a feleség már ellenáll, és akkor átnyomja a kontrollt a gyerekre?

      Nem ez áll vajon a nehéz kamaszkor hátterében? Hogy a feleség pont addigra unja meg a kontrollt?

      • Nem,nem volt kontroll .Mostanra nőtt fel,vagy nem tudom mi ez, kezd konttrolossá vállni.Valamiféle pánik, viszonyulás a kamaszhoz, aki újdonságokkal lepte meg.Versengés a fiával.
        Igaz,szeret a gyerekkel lenni,igényli a közös programokat mint pl. kerékpározás de a fiu nem akarja. Az az igazság,hogy lekésett,mert mikor kicsi volt a gyerek nem
        volt jelen,nem ő állt mellette mikor biciklizni tanult,nem ment vele a játszótérre,csak a gyerekkel.Mulasztások.
        Még nincs minden veszve,szereti a fia.
        Ezt a bejegyzést,és hozzászólásokat elolvastattam a férjemmel.Talán segíti a viszonyok alakulását.Nyitott amúgy.

  27. http://w.blog.hu/2009/12/08/karacsonyi_enek_2010
    “Sajnos nem lehet betartani, mert hiába beszélem meg a célszemélyekkel hogy nem veszünk ajándékot, akkor is mindig kapok valamit és ez egy csapdahelyzet, ha előre tudom hogy kapok valamit, akkor vennem kell valamit és ők előre tudják hogy venni fogok valamit, ezért vesznek valamit ők is.”

    “nálunk már évek óta így megy, csak a gyerek kap

    ezzel ki is marad az ember a november vége óta tartó bolti öldöklésből, ha van annyi esze,h a kaját ott veszi, ahol csak azt árulnak

    és ez a dolog idén jól jött, mert most még pénz se lenne rá

    akinek meg feltétlenül kell, mert anyira idióta,h nem bírja ki ajándékcsere nélkül, az kap egy darab szappant, vagy vmi ilyen kommersz szart, aztán egyszer csak megunja, ha meg nem, kapja tovább a szappant :DDD”

    • “Persze, ez mind így szentigaz, de hadd világítsak azért rá az ajándékozás pozitívumaira: vajon mikor máskor és mi másért foglalkoznánk annyit gondolatban Tibi bácsival, számtalanszor elősorolva karakterjegyeit, kapcsolatunk történetét és az életminőségét meghatározó körülményeket, mint az ideális ajándék kitökölése okán? Egy szimpla borozós halevéssel bizony lélekben nem kerülnénk közelebb szegényhez, csak maximum az asztalnál, ami meg lehet, hogy annyira nem felemelő, ha például horgász- vagy hegesztős vicceket mesél.”

    • “Sajnálatraméltó, ha ezt egy felnőtt embernek magyarázni kell: A karácsonyi ajándékozás nem a birtoklási vágy kielégítéséről szól, hanem a szeretet kifejezéséről.

      Aki ajándékot kap, arra valaki odafigyel, szereti, vagy tiszteli, esetleg fél tőle, de semmiképpen nem egy ingyenvásárlás főszereplője.

      Árpád, már többször jelét adtad, hogy az érzelmi oldal nem az erősséged. Csak tudnám, akkor minek erőlteted az ilyen jellegű témákat?”

    • “Azt a részt kihagytad, mikor a házaspár elindul a “kinek mit vegyünk?” játék beszerzési részeként a bevásárlóközpontoknak, aztán már a közepe, pláne a vége őrjöngő veszekedéssé fajul (sajnos saját tapasztalatom is)!’

    • “mikor megszuletett a pakk, hogy nem veszunk semmit, de ha tenyleg nem veszel, akkor meg jon a balhe, hogy miert nem? Legalabb valami szemelyeset? Csak par 10ezerert, csak egy fulbevalot, de igazi koveset, ne olyan szart…
      na akkor az ember azt gondolja, hogy kapja be a mikulas, meg ez az egesz karacsony, en inkabb leugrok a hidrol. 😦
      Persze megsem, mert ugye van a gyerek akinek meg megis kene venni valamit, o nem elegszik meg a hagyateki targyalas papirjaval.

      Szamomra a leggyuloltebb unnepek egyike a karacsony.
      Persze tudom, hogy nyilvan vannak szerencsesek akiknek nem, sot elvezik, boldogok, de en, a boldogtalan, annak csak megnagyobb keseruseg, csak legyunk tul rajta.
      A kotelezo szabadsag teljen el, lehessen ujra munkabajarni vegre. Hatha nem lesz aktualis meg egy kicsit az a hidas resz…”

    • “Könyvet mindig jó ajándékozni. Senki sem tud megvenni minden könyvet, amire vágyik, vagy sosem venné meg azt a könyvet, de hamár ajándékba kapja elolvassa.

      Analfabétáknak van szép képeskönyv is.”

    • “Ez a karácsonyi ajándékozás tényleg nagyon kínos tud lenni. Nekem eddig ez az ötlet teszik legjobban: adományt adsz egy jótékonysági szervezetnek és az illetőnek, akit meg akarsz ajándékozni, átadsz egy képeslapot, amire ráírod, hogy a nevedben adományt adtam egy szervezetnek, ami egy dél-amerikai gyerek egy éves étkeztetését/iskoláztatását fedezi. Vagy bármi mást: egy gyümülcsfacsemetét vagy egy kecskét egy éhező családnak, egy tiszta ivóvizet adó kút fúrását, napkollektoros vízmelegítőt (ezeket most nem én találtam ki, egy segélyszervezet katalógusából vettem, ahol konkrét célokra lehet konkrét összegeket adományozni). Szerintem ez tök jó és értelmes, ráadásul a meglepetés-elem sem hiányzik belőle: mindenki, akinek eddig ezt ajándékoztam, nagyon meglepődött (mondhatni megdöbbent) és nagyon örült. Persze ez nyilván vérmérséklet kérdése is.”

    • “Én általában azt figyeltem meg, hogy az “év többi részében kell kedvesnek lenni és odafigyelni a körülötted élőkre” (ami egyébként “is” logikai kapcsolattal igaz) érv hangoztatóinak ez leginkább arra kifogás, hogy miért ne szakítsanak időt és figyeljenek oda karácsonykor SE. “

    • Nahát! Elállt töled a szavam.
      Ez az idézetáradat nekem tök fura, visszás, és visszataszító.
      Nem is értem, ezen hozzászólásokat más blogról miért idézed.

        • Engem mindig rossz érzéssel tölt el, ha más blogokról idéznek hozzászólásokat, bármilyen okból, és bármit is.

          Biztos az attitűd miatt, mert kiemelve a közegből más blogon akarják cétcincálni. És a trollok kedvenc fegyvere.

          Mindig ez a gondolatsor ugrik be nálam, és szorul a gyomrom.

          Én személyesen úgy éreztem, hogy a bejegyzésed és az arra érkezett kommentek íve szép pályát futottak be, és valahogy ezek pedig odakerültek. Mint a mondat végére a felesleges felkiáltójelek halmaza.

          És kösz, hogy ezt így leírhattam, a jövőben a gyomorgörcsöm, és ezen véleményem magamban tartom.

          • Szétcincálni??? És gyomorgörcs? Miért?

            Mert az van benned, hogy én kinyilatkoztatok, ítélek, az én szavam élet s halál ura.

            Nem az, és nem is úgy idéztem.

            Tanulságos, kapcsolódó mondatok ezek ismeretlenektől az ajándékozás problematikájában. Idézőjel különíti el a többi kommentemtől. Nem reagál rá senki, nem is szokott, ha mégis, akkor sem ítélkezve, hanem: én is pont így. Merőben intellektuális a cél: jé, ilyen is van.

            Jelezz bármit, csak ne akard te formálni a blogot, amelyen vendég vagy. Egy kicsit túl sok az éned, a kiállás, a karakánság, a vállalt vélemény, és kevés a humor, lazaság.

            Gondolom, most is azt éled meg, hogy kiálltál és jól megmondtad, de én nem vagyok hatalom fölötted, lazán és önkéntesen kapcsolódunk, és inkorrekt ennyi elvárást rám pakolni. Különbözik az ízlésünk, kész. Szinte kizárólag általam nívósnak tartott helyekről idézek tartalmakat. Tipikusat vagy nagyon rokonszenveset, ítélet nélkül, nem is kommentálom. Sokkal elfogadóbb vagyok én, mint hiszik. (Talán nálad is.)

            Ha bárkiben felmerülne, hogy ez cikizés, nem annak szántam.

            • Bennem ez a reflex van, mint írtam.
              Akarattal, vagy sem, de úgy értetted, mintha rólad írtam volna.
              Tudatosan úgy írtam, hogy vélemény legyen részemről, ne ítélet, és a reflexeimről írtam.

              A válaszaidat végigolvastam. Úgy értetted, ahogy.

              Számomra ennek nincs értelme, és a te energiádat is lefoglalom.
              Mindenféle harag nélkül búcsúzom.

              Nem eröltetem, ami nem megy. Belátom, nekem nem megy. Hibást pedig nem keresek.
              Inkább öleléssel búcsúzom, és köszönöm a blogodat.

              • Ti megsértődni jártok ide. Olyan fölösleges ez az egész.
                Ha ennyi elég a menéshez, akkor nem valami erős az, ami ide hozott.
                Akkor te itt szerepelni akartál, meg fölém rakni a véleményt.
                olthedir, lorax, ppandr, krabi-krabong… hú, de unom már.
                A reflexeid, attól még, hogy a tieid, nem okésak.
                Utálom a teátrális utolsó kommenteket.
                Utálom az erős, másik végletbe csapó érzelmeket.
                Ahogy így direkt mindenki előtt kell a cirkusz, szimpátiára gyúrva… vááá.
                Az olvasó, aki nagyon jön, és — gyakran hamar — nagyon megy.
                És magát tolja, nem tiszteli a blogot. Csak teleírja.

                • Értelek. Azt is, hogy unod már.

                  Tudom, hogy nem tudom betartani a házirended, ezért nem kommentelek.
                  Rádöbbentem, nem tudom.
                  Ezért van értelme a menésnek, még ha színháznak is veszed.

                • Szerintem folyamatosan manipulálsz, finoman, de nagyon, és minden energiád arra megy el, hogy rokonszenves legyél. Eközben abszolút nem látod a másik embert.

                  Egyszer már elbúcsúztál.

                • Ja, és dehogy értesz. Ha értenél, nem drámáznál, meg eleve se korrigálnál engem meg magyaráznád félre, gyomorgörcsnek, hogy én valamit csinálok.

  28. Visszajelzés: túl a polgári normákon | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s