mit nekem, te zordon kárpátoknak

Az van, hogy töprengve, sóvárogva és aggodalmasan néztem karácsony után az osztrák síterepek és pályaszállások honlapjait. Aztán úgy tűnt, én nem fogok síelni idén sem.

És most mégis síeltünk két napot. Amúgy is rémülten nézem a statisztikát, mely szerint az utolsó ezer kommentből hányat írtam én (én a legtöbbet) (utánam blaci, borderline és semese jön), szóval van elég olvasnivaló a blogon, ellesztek nélkülem.

Szerdán ablakon kitekintvén látom ám, hogy esett megint hó, vagy öt centi, olyan hó, amely a faágakon brüsszeli csipkét képez. Itt nálunk megmaradt a régi is, hát még a Normafa-lejtőn! Leggings, farmer, lábszárvédő, meleg zokni, ujjatlan hosszú póló, termofelső, kulacsomba izotóniás ital. A dedeket zúzom oviba (sétálunk), integetek, adj egy puszit anyának (ó, de gyűlölöm ezt, nem vagyok Anya, mama vagyok, mindig is az voltam, már petesejt koromban is, és nem puszizkodom nyilvánosan, főleg felszólításra nem).

Lebuszozok a Németvölgyi útra. Sílécet és -cipőt kölcsönzök. Ironically enough, a Hegyi sportok bázisán, a síházban nincs síléc. Se szánkó. Segway van, aminek a neve önmagában ügyes marketingfogás, az anális szex kedvelőinek. Én biztosan segway-túrákat szerveznék csapatépítésként, ha unatkozó cégvezető volnék. És azt hiszem, ennénk valamit a kollegákkal, ami sous vide készült, az ínycsiklandó falatok szerelmeseinek, de az is lehet, hogy valami bortúrára mennénk.

Szóval, a nyáron biciklivel, télen sível ügyködő szakitól elhozom a lécet a Németvölgyi útról, és megyek föl, gyalog az Orbán térig, onnan huszonegyes, csatolok föl, nézek le. Nem tudom, mi vár a lejtő alján.

A Normafa-lejtő, ahogy én értem, két szakaszból áll, a felső része gyerekkorom meghatározó színhelye. Az úgynevezett sípálya a Mátyás király útig terjed, ott szoktunk kutyázni, futni, fotózni, ott siratjuk a rommá lett erdőt. Az alsó része pedig a fejlécben gyakran felbukkanó Harangvölgy, amelyhez gyengéd érzelmek kötnek. Ott nyílik a leánykökörcsin, ott rozsdásarany az ősz, érte tiltakoztunk, ne, ne legyen sportközpont, föld alatti víztározó és autóforgalom.

cropped-img_6692.jpgA lejtő a Zugligetig tart, a buszvégállomásig. Nekilódulok, óvatos-ráérősen a libalegelőn. Köd van. Sehol senki, csak a rétesezőnél.

Visszajönnek a rég elfeledett élmények. A nehezen csattanó bakancszár, a két él közé csípődő kötött kesztyű. A kapucni túl meleg, de a sapka kevés, könny önti el a szemem, viszont meleg a törzsem, érzem az izmaimat, az erőt. De a térd szisszenése is van, a szűzhóban elforgatott léchátulj nemakarása és az erő, amellyel mégis pont úgy kanyarodik végül. A síelés nem gravitáció, hanem az emberi elme alkudozása a lejtővel.

Még mindig nehéz vagyok. Futáshoz, ugrókötelezéshez már nem, de a sí, az megálláskor és a kanyarban durván, négyzetesen terheli a térdet.

Harminchatodik éve síelek. Nem síeltem minden évben, de azért elég sokszor. Eredetileg “hagyjuk Apucit aludni vasárnap” alapon anyámmal és testvéreimmel, vasárnap délelőttönként, a Normafánál. Anyám itt nőtt fel, a Csillagvizsgálóban laktak (a nagyapám csillagász volt), nekik a sí közlekedési eszköz volt, és aztán vitt minket is, négyünket, olymposzos üvegbe tea, szalvétába szendvics, és “a legegészségesebb hegynek fölfelé kapaszkodni!”

Aztán 1988-tól síeltem felvonós helyeken, Szlovákiában, Olasz-, Franciaországban, Ausztriában is. Oktattak is, és én emlékezem. A mozdulataim is emlékeznek. Nem vagyok virtuóz, nem vagyok szűzhóban szlalomozó rutinróka, sem laposüvegező alibisíelő. És divatos sem vagyok, de biztos síelő vagyok, lejövök akárhol, élvezem, és nem rángatom a vállam a hegy felé.

Nekünk nincs autónk, ezért sem síelek már. Utoljára 2011-ben síeltünk Dobogókőn. Busszal mentünk.

Most hasítok lefelé, lélegzem be a hegyet. Egyedül vagyok, mámorító. És íme, a hó jogfolytonos a buszmegállóig! Nincs lesíelve, inkább csak szánkónyomok. Az alján már sorompó és keskeny hósáv, de akkor is.

Lecsatolok, felülök, félkor indul a busz. Eszem egy müzliszeletet. Felhívom a fiamat. Síszünete van, az apjánál nemsíel éppen.

A fiam csatlakozik, összeszedi magát. A kölcsönzőbe másodszor lépek (hoztam még egy embert!), ő is kap felszerelést: negyvenegyes cipőt, száznegyvenes lécet, megyünk föl busszal.

Vele nem olyan egyszerű, nem emlékszik arra az első síelésre, a libalegelő után esik, eseget, nehezen áll fel, átázik, ki is borul ettől. Jól van, fiam, ballagj haza, háromszáz méter. Öltözz át, ott a sínadrágod is, vidd ki a kutyát, egyél valamit, lecsúszom, majd hívlak, csatlakozz a következő körben.

Csúszom le, ekkor már szépen, szlalomozva, veszélyesen, és buckákkal tréfálkozva. Tudom a hegyet és a hegy engem, farmerban vagyok, meg kötött kesztyűben, és nem esem. Érkezik az adrenalin és az endorfin is.

A buszon piros arccal hívom a fiam. A fiam nem veszi fel.

Elérem a fogast a Városmajornál, ezúttal a Széchenyi-hegyig megyek, ott araszolok át a Normafáig a gyermekvasút sínje mentén, elvégre lábedzésnek is szánhatom ezt, a hideg ráadásul kitűnően alkalmazható sokat emlegetett életmódprogramunkban, sokkal több kalóriát igényel így a mozgás. (Jól értitek, fáztam.)

Az apja hív, hogy kétségbe van esve, otthon szenved, szkájpon beszélnek, elvesztette a telefonját. Kis vádaskodás a sínadrágról és átfagyott, zokogó gyermekről, hallgatok. Utálom az okoskodást, ahogy minden, de minden alkalmat kihasznál, hogy hibáztasson, fölém kerekedjen.

Nem problémázom, tudom, a kölök elvan egyedül, talál a hűtőben mindent, be is fűt, kiviszi a kutyát. Én meg nekiindulok megkeresni a telefonját, ami azt jelenti, hogy lecsúszom ugyanott, és fülelek. Felrémlik előttem, ahogy a kártyaletiltás miatt sorban állok a zsúfolt T-pontban. Na nem. Inkább síelek. Meg-megállok, és hívom. A kék kútnál meghallom a NOKIA-csengőszót, fekete telefon fehér hóban egy fa alatt. Zsebre teszem, becipzározom, megkönnyebbülten csúszom tovább, és végre igazán figyelek a síre.

A buszon átveszem a cipőmet, helyére a hátizsákba a bakancs kerül. Bemegyek a Mammutba, veszek banánt, tejet, joghurtot, meg egy doboz Illy-kapszulát, és…

Egy szánkót a Hervisben. Már bevitték őket a raktárba, de én megveszem a legszebbet, ovis testvéreknek valót, mert megígértem nekik. Húzóval.

Érdekesen hatok a huszonegyesen sível, szatyorral, hátizsákból kiálló csatos bakanccsal, szánkóval (van még valamilyen téli sport?). Letámasztom a lécet, szánkót a fönti bejáratnál. Beesem, öt múlt, már homály, látom ám a függönyön át, szülőtársaim értekezleten ülnek az apró padokon a tornateremben. Ez meglep. Mi kiosonunk. Ügyesen öltöznek, lelkesítem őket, hogy ilyet még nem hoztam. Az öreg, rozsdás élét vesztett szánkó a pincében búslakodik.

Meglátják a szánkót, ujjonganak. Juli sose felejt el semmit megköszönni. De most a köszönöm! után a szemembe néz, és azt mondja: Nem kell semmi, mama. Te kellesz.

Az álnok, ezt csak olyankor mondja, amikor hoztam valamit, ha nem hozok, akkor meg: mit hoztál?

Mindenesetre megszavazzuk a hazajutást: elbuszozunk a végállomásig, én újra bakancsot veszek, fölcsatolok, Julis meg húzza a kistestvérét a szánkón, át a libalegelőn. Egy kicsit én is húzom őket, aztán csúsznak maguktól. Sötét van, kék a hó. A kúttól hazaballagunk, a házunkig van még egy lejtő, és olyan példásan viszik a szánkót, egy az elejét fogja, egy a végét, becsületes, lelkes ovisok.

Otthon csendesség, a fiam kiheverte a traumát, én teát főzök, ők pudingot esznek, én meg, ó, csak valami forró, zsíros, sósat: olajos makrélát, füstölt sajttal, barna kenyérre sütve, meg egy banános smoothie-t, meg két illyt egymás után, tejszínnel, és még étcsokit is, és diabetikus Leibnitzet limedzsemmel, nem lehetek fanatikus zsírégető, ez szépen beépül, a mellem kitelik reggelre, tudjátok: havi fél kiló csak, nagyon jó kaják, és emellett irtóztató mennyiségű sport, többféle, és semmi fogcsikorgatás, csakis örömből: e héten hétfőn kondi-kardió, kedden jégszauna és úszás, szerdán sí, némi súlyzózással, fekvőtámasszal.

Csütörtökön is sí. A fiam is akar jönni, örülök. Ragyog az ég. Csatlakozunk autós ovistársunkhoz reggel, mert Julis pont síoktatásra megy a Csörsz utcába, be kell érni negyed kilencre. Minket kiraknak a Normafánál.

Mit nekem Alpok, felvonó! Az is vicces, persze. De itt csend, öntudatlan hegyoldal, és látom a házunkat. Ragyog a nap, szikrázik a hó, a fákon csipke. Ez van a Normafánál, amidőn e sorokat írom:

Képernyőfotó 2015-02-05 - 15.21.29http://www.idokep.hu/webkamera/normafa_otthon1

Elhíresült türkizkék napszemüvegem, irhakesztyű. A fiam végre sínadrágban. És ekkor rájövök, igen: a rétesező faház, az egy Hütte! Miért nem síelnek az emberek? Hol vannak a tizenéve a Normafánál sportolók? Az ovisok, a síszünetezők?

Szürreális látomás: egy afrikai ember fekete kabátban, fekete bakancsban, fekete nadrágban, fekete sapkában közeledik felénk a havon. Itt lehet síelni? Elmeséljük a részleteket. Pici akcentusa van. Mosolyog, villan a foga. Nem nekem való, konkludál. Ekkor elhatározom, hogy megírom a síelést a blogra. Vajon mikor látott először havat, és az milyen érzés volt?

40 thoughts on “mit nekem, te zordon kárpátoknak

      • Hosszú évek után 3 nap jutott. Csak én, nyitástól zárásig, mindössze délben 10 perc szünet a legkisebb táplálására. Néha hóvihar és mostoha körülmények, emiatt üres pályák… A következő életemben síoktató leszek egy apró osztrák faluban.

        A térdem viszont kipurcant, alig bírok járni. Szülés után kilenc hónappal még se a kondim, se a súlyom nem megfelelő ilyen terheléshez. De persze így se bánom egyetlen percét sem.

          • Baromság. Nagyon jó a szabályozás és a Kúria jogértelmezése. Minden férfi szabadon eldöntheti, hogy apa akar-e lenni, húzhatgumit vagy elköttetheti magát,ennyire egyszerű.
            Te komolyan síléccel és sícipővel a válladon mentélszánkót venni?

            • Pálfalvi Andrea úgy érti, hogy aki deklarálja, hogy nem akar apa lenni, aktus előtt, vagy akár aktus után, egy fogamzásgátlás ellenére becsúszó terhesség kiderülésekor, annak ehhez joga van. Illetve abortuszra kötelezni a nőt nincs joga, de ő maga csak azért, mert tényszerűen apa, nem kötelezhető apaságra, tartásdíjra, kapcsolattartásra, mint ahogy a nő is örökbe adhat, vagy mehet abortuszra, ha “felelőtlen” volt (vagy ha megerőszakolták, “nem vigyáztak”).

              Hüledezem néha mondjuk, hogy ekkora reveláció, hogy aki hüvelyileg akciózik, az teherbe ejthet valakit, de úgy látszik, a szex alapjog, a többivel meg hagyják békén az urakat.

            • Az utolsó hozzászólásod alá nem enged írni, vagy béna vagyok. De lehet oda teszi, a lényeg, hogy oda szól.

              Szóval a tartásdíj nem a nőnek jár, hanem a gyereknek.

              Az ügyvédnő gondolatmenete alapján nekem is jogom lenne perelni, ha valaki teherbe ejt. Mert én csak hancúrozni akartam, gyereket nem, tehát fizessen kártérítést, amiért nem védekezett. Ezt nem tehetem meg, akkor sem, ha abortuszra megyek (senki nem fog engem ezért kártalanítani), akkor sem, ha megszülöm. A tartásdíj, mint írtam nem a nőnek jár, hanem a gyereknek. Azt is tudjuk mindannyian, hogy nincs az a magas összeg (pontosabban nem jellemző), ami valóban fedezné egy gyerek tartásának a felét (itt nem csak a kajára gondolok, hanem az idő és energiabefektetésre is, amivel egy gyerek jár, illetőleg a rengeteg hátrányra, amit egy kisgyerekes, egyedülálló anya elszenved, a testi változásokról nem is beszélve), úgyhogy a “pórul járt” férfi még mindig kisebbet szív, nehogy még nagyobb védelmet élvezzen.

              Aki meg úgy gondolja, hogy a nőnek könnyebb, mert van választása, hiszen dönthet, hogy megtarthatja-e magzatát az nem tudja miről beszél és akkor rettentő finoman fogalmaztam.

            • Még egy: ha védekeztünk és mégis becsúszik a gyerek, akkor a kockázatot közösen vállaljuk. Az együttlét már csak ilyen, bizony gyerek lehet belőle…
              A hazai szabályozás szerint az abortusz, mint olyan nem alanyi jog, még akkor sem, ha a gyakorlatban nincs akadálya. Tehát ilyen helyzetben, szigorúan jogi oldalról nézve az abortusz nem valós opció, ezért hibádzik az egész gondolatmenet elméleti síkon is.

  1. “Hol vannak a tizenéve a Normafánál sportolók? ”
    Ahol a rendszeres téli hó 😦 Meg a síkölcsönző. Tizenéve még futóléceket kölcsönöztek ott, de egy évben három nap van használható hó átlagosan, és az miért pont síszünetben lenne?

  2. Meggyőztél. Síelni nem tudok, tartok tőle nem is fogok (félszemű, tériszonyos, kétballábas, sebességet nem rajongó), de mehetünk szánkóval, mondjuk, fogassal, miegyébbel, ilyenkor nem szeretek arrafele autózni sem.

    Én a Bakonyról ábrándoztam igazából, egyik ösmerős linkelte a képeket, szűz hó, brüsszelicsipke, miegymás, és állítólag oda lehet jutni komoly balesetveszély nélkül. Csak most riogatnak ónos esővel, hófúvással, pedig ott biztos nincs ami a Normafával bajom lehet: hétvégén másnak is eszibe jut ám, oszt szűzhavas zen helyett lesz autó a fák tetején meg a varjúfészkek alján is, meg egy csomó üvöltözős ember a laposüveggel.

    Dehát evvan annak, aki hétköznap nem, ráadásul kórházba rohangálok, igazából a csendeshó-brüsszelicsipkére vágyom én, nem a sorbanállásra a réteses előtt. Legyen közel, de ne legyen tömeg, na ilyen nincs….de megnézzük mert szerintem a Kicsi életében nem látott még tisztességes hót másfél napon túl, akkor volt rengeteg, mielőtt őt szültem.

  3. Nagyon sokáig ellenálltam a síelésnek. Nem szeretem a telet, meg az olyan sportokat, amihez túl sok minden kell rajtam kívül. Aztán mikor a legnagyobbik öt éves lett, apuka elhatározta, hogy márpedig mi síelni fogunk. Hordtam a gyereket a síiskolába hősiesen, minden pillanatát utáltam. Aztán elmentünk Ausztriába, életemben először volt a lábamon léc, és kiderült, hogy a kölyök síoktatása közben fejben megtanultam síelni 🙂
    Extrém tériszonyos vagyok, úgyhogy nagyon meredek pályák nem jöhettek szóba, de hihetetlenül élveztem a saját tempómban, egyedül csúszkálást a tiroli libalegelőkön. Aztán még volt két szezon, és soha többet nem volt rá alkalom. Lehet, hogy érdemes lenne elhoznom a felszerelésemet, itt azért Bánkút vagy Bükkszt+ is húsz perc alatt elérhető busszal, és ha néha esik egy kis hó, az tovább megmarad.
    Korcsolyázni nagyon szeretek, sokat is járunk. Édes szívem sokáig jégkorongozott, nyilvánvaló, hogy úgy érzi, a koripályán megmutathatja nekem, milyen fasza csávó is ő; és tényleg 🙂

  4. “van még valamilyen téli sport?” Igen, a nyakadba akaszthattál volna egy pár korcsolyát az összecsomózott fűzőjénél fogva 🙂

    A síelésért irigykedem, én nem tudok, a családból senki se, és gyerekkoromban soha fel se merült, hogy itthon is lehetne, külföldi útra meg nem tellett. Így jár, aki Gazdagékkal barátkozik és Tehetősékkel jár egy iskolába. Nekem a téli sport a korcsolya, bár az utóbbi években abból se jut annyi, mint szeretném, idén még csak egyszer voltam. Talán ma este. (Addig is most megyek kocogni.)

  5. Szép bejegyzés, nagyon tetszik. Igen rendszeresen járok, amikor tehetem, akciós hétvégék Ausztriában, vagy csak 1 napra elszökni, bárhova ahol van hó. Volt olyan hogy este munka után kimentünk Visegrádra -ott Nagy Villám pálya-köteles felvonóval, és este 9ig síeltünk.. A csend, a tiszta levegő, a csillogó hó, fenyőfák ágain a jégcsapok, és ha szerencsés vagy kisüt a nap, hát az valami elképesztő. A hegytetőn úgy érzed Tied a világ! És tényleg. Amikor a felvonón ülök, érzem ahogy az agyam redői kisimulnak..(vagy az idegeim.)

  6. Jogos-e az a félelmem, hogy síeléstől kifordulhat a térd? Van egy ilyen parám, mert nem tartom a legerősebbnek a térdízületemet, és emiatt piszkálom bottal a síelést.

      • Jaj. Kezdő pályán oktató tréningen van esély megerősíteni a lábam, vagy már akkor is ketyeg a viszlát térd óra? (most vagyok csak betojva igazán…)

        • Nekem is elég pocsékak a térdeim. Többek között ezért sem futok. De a síelés az egyetlen igazi szerelmem, az az, amivel engem korrumpálni és prostituálni lehet (bár speciel pont idén volt az első alkalom, hogy ellenálltam a kísértésnek, és nem utaztam el síelni tisztességtelen körülmények között, keresem is, hogy hogyan tudnék a három gyerekkel egyedül mégis becsempészni két-három napnyit valahova), és a síelés az egyetlen, ahol soha nem fájt a térdem, akárhogy hasítottam lefele fekete pályákon is akár. Lehet, hogy ez pszichológia, mert én _akarok_ síelni és kész. De valószínűleg a jó technikán is múlik, hogy kevésbé legyen a térdnek strapás. Meg az is igaz, hogy a térdemnél rosszabbak a bokaízületeim, és ezért is nagyon élvezem a sícipőt, ott a bokáim biztonságban vannak. Ami a kezdő óra térdgyilkosságát illeti, ez is olyan, hogy az oktatón múlik, ki kell fogni egy jót. Mi az elmúlt három napban bölcsi után korcsolyázni mentünk a kicsivel, első két nap még volt társaság, de a harmadik nap egyedül, mégis az sikerült a legjobban, csak nekem óriási teher, hogy pisilni sem tudok elmenni, mert nincs olyan infrastruktúra, ahol ezt egy, az átlagosnál valamivel mozgékonyabb két és háromnegyed évessel nyugodtan megtehetném. Nem inni pedig nem vagyok hajlandó, mert abból fejfájás lesz, az még rosszabb.

        • Ne félj. Melegíts be jól, és előtte is csinálj valami lábedzést (guggolás, ugrókötél). Nekem a vádlim fáj, de a jégszauna enyhülést hozott. Holnap újra esik a hó, szerintem megyek még a jövő héten.

  7. Szinte a hegyoldalon éreztem magam.
    Úgy gondoltam ebben az évben kimarad, de most eldöntöttem legalább egy napra elugrunk valahova.
    Ausztriát, az ottani hüttehangulatot imádom…

  8. A Csillagvizsgálóban laktak anyádék, tényleg? Nagyon tetszik ez, mindig nézegetem azt az épületet :).
    Régen, gyerekkoromban, nagyon szerettem pályán síelni, de sokszor tömeg van most már és volt, hogy majdnem elütöttek. Kicsit olyan, mint a forgalom az utakon, divat lett a síelés és van, aki meggondolatlanul csinálja. Most inkább túrasízem, néha, ami egy átmenet a sífutás és lesiklás között, más kicsit a felszerelés, és tudok vele menni fel a hegyen, nagy hóban is akár, fókaszőr van a talpon olyankor, és utána lecsúszok, fóka a zsákban, bakancs olyanra csatolva, mint a lesiklós bakancs. Pályán kívül, magad lehetsz, végül is ez inkább hegymászás, van, hogy napi egy csúszás van csak, annyira sok idő feljutni. Odavagyok érte, csak hát ehhez már kell lavinaismeret, téli hegyi tudás, és persze van valamennyi, de inkább tapasztaltabbakkal szoktam járni, akik sokat csinálják ezt.
    De bárhogy is, pályán, vagy kívül, gyönyörű dolog a hó!!!

  9. Nagyon jó a síelés! Egyszer voltam életemben, sose felejtem el. Ausztria, Lachtal. Egy nap gyerekpálya, másnap fekete pálya, szépen lefagyva. Halálfélelem, sikerélmény, egyedül lecsúszás a síösvényen (nem tudom, hogy hívják, de fantasztikus belecsúszni a sípályáról a házhoz vezető úton a naplementébe). Legalább 5 kilót fogytam négy nap alatt, és soha előtte se, utána se éreztem magam olyan fantasztikusan a bőrömben. Akkor jöttem rá, hogy miért nem engedett soha anyám síelni, mikor összeszámoltam, mennyibe került.

  10. A bejegyzés címéről jut eszembe: a Hargita lábánál felnőve hihetetlenül haragudtam Petőfire ezért a verséért. Hogy veheti fel a versenyt a Kárpátokkal az a lapos unalom, amit Alföldnek hívnak? (19 évesen rájöttem, hogy az Alföld nem olyan unalmas, mint hittem, de azért bennem maradt a szálka.)
    (A másik haragszom költő ovis koromtól jó sokáig Weöres volt, amiért volt képe ilyet írni: Szőkék legelébb, aztán feketék, VÉGÜL barnák…”)

  11. Mi is síelni voltunk a múlt héten, ott, ahol tömegek síeltek. És tömegszálláson laktunk. 20 éves koromban olvastam a Varázshegyet, azóta síelek. A gyerekeim már profi módon. Én meg csak vakmerő vagyok, de egyelőre megúsztam. Akkor élvezem a síelést a legjobban, ha utána otthon lehet aludni. És az ingyen van. Sífutni szoktam a szántóföldeken át, de az ott felejtett kukoriacsutkákban irtó nagyot lehet esni. És a szántóföldről olvad le leghamarabb a hó. Idén nagy szerencsénk volt a korcsolyázással is, a közeli tavon; majdnem egy hétig jártunk hokizni, míg az összes bot el nem tört és minden korong becsúszott a jég alá – igazi közösségi buli volt. Szóval síelni egyedül, korcsolyázni inkább tömegben.

  12. Jaj, de szép. Nekem se sí (nem próbáltam), se korcsolya (próbáltam, nem ment)… viszont pont errefelé túráztunk a hétvégén! Kezdünk visszatérni a teljesítménytúrák világába gyerekestül – amíg pici volt, szervezett túrákra nem mentünk, csak mi magunk, mert nem lehetett tudni, meddig bírja, mikor kell szoptatni stb. Tavaly ősz óta viszont a méretemre stimmelő csatos hordozó fölötti boldogságomban, mivel mindenhova úgy mentünk, teljesen kiszoktattam a babakocsiból. A férjem meg megnyerte a nagyobb méretű hordozót magának. 😀 8-10 km-es túrákat simán végigalszik vagy félig alszik-nézelődik a lány, szóval örömbódottá’. Az meg plusz öröm volt, hogy itthon hagytuk a hóvihart meg a jó- és rosszindulatú aggódókat, és mentünk a pesti napsütésbe.

  13. Visszajelzés: mire járjon? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s