amit én az életről megtanultam

eső nem létezik

Azért ez nagyon szép cím, nem…? Tudom, hogy vannak jó humorú olvasók.

Na de mégis.

Ez itt a parainesis műfaja, van belőle már a blogon:

parainesis lányomnak

IMG_4131

Ontológiai lecke: egyedül vagy. Teljesen. Nincs anyád, nincs égbolt, nincs isten, se nagy, se kis i-vel, nem érdekelsz senkit, és ez a sok nincs nem fog megérteni, helyeselni olyan alapvetően, ahogy reméled. Szempontjaid a sajátjaid, senki nem fog áldozatot hozni, se cserébe, se sehogy, csak valami zsarolásszerűségben. Ellenben olyasmit vár, amit nem tudsz megadni, és akkor meg haragszik. Mindenki a maga érdekeit, nyomorát és javát nézi, mindenki fél, lavírozik és sasszéz, a maga bőrét tetoválja és menti, mindenki titkol valamit, az igazság és az egyenes beszéd fáj. Ítélet, az lesz, és sok sztereotípia. Nagyon kevesen képesek szemszöget váltani és értően beleképzelni magukat a helyzetedbe, őnekik általában óradíjuk van. Senki nem lesz úgy korrekt, tapintatos, tisztességes, ahogy az neked jó lenne, ez nem várható el. Nem figyeli szeretettel senki, ahogy petúniáiddal bíbelsz az erkélyen, ha mégis figyel valaki, az betörő lesz, esetleg a TEK. Soha ne hagyd a zárban a kulcsot. Ne locsold túl, szebb, ha kiszárad, mint ha megrohad. Nem bocsátják meg a hibáidat, nem értik a mondataidat, legalábbis százból kilencvenhétszer nem. Felemlegetik és behajtják, kifordítják és odavágják, igen, ne is lepődj meg. Mosolyogj. Használj fogselymet.

Kommunikációs lecke: minden viszonyunkban egészen expliciten érdemes fogalmazni, tiszta, minősítés, tulajdonítás nélküli mondatokkal. Magunkról, kijelentő mondatban, és a reális igényünkről, kérés formájában. Nem elemzünk, nem alakítunk saját igényre, nem beszélünk haza — ő nem lesz olyan. A másik nem tudja, nem dolga tudni, mi van veled, ez nem megy elvárás-alapon: azt hittem, kiteregetsz, azt hittem, tényleg engem szeretsz. Hát nem. Tisztán, mint polgárjogi szerződés. Apró betű, akár. Nem hangsúlyokba rejteni, nézésekbe se, tükörre ragasztott cetlikre se, és főleg nem félelemből kombinálni, “az előző feleségem ilyenkor tombolt”, nem gondolni, hogy de hát tudhatná, nem egymás fejéhez vágni igaztalan dolgokat. Át kell ehhez látni, mi van, és mit szeretnél, meg magadat is, igen. Melós. Ami a stiláris normáinkat illeti: tömörek ezek a mondataink, és legfeljebb kétszer mondjuk ki őket, kis időt hagyva a kettő között. Amit többször kell, hiába úgyis. Mindegy, mit mondasz és hogyan, neki nem érdeke érteni. Vissza fog vágni, mert valamit mégis mondani kell. Mérsékelt hangerő a maximum. A többi néma csend. Hallgatni elegáns, meg összepakolni is, bőröndbe, úgy értem. Szóval, csak egyértelműen. És ez sem garancia ám. Nem mindig fogják így sem. De ezzel minimalizálható a félreértés.

Érzelmi lecke: minden olyan viszonyt, amelyben az egyik fél érzelmileg úgy kötődik a másikhoz, hogy az nem szimmetrikus, és nem is komplementer (anya-gyerek, pl.), mielőbb és teljesen fel kell számolni. Akkor is, ha tényleg úgy tűnt, és akkor is, ha már nagyon-nagyon sokat tettél bele. Értsd: nem találkozni többet, felmondani a munkahelyen, elválni. Annak kell ezt megtennie, akinek a helyzet sérelmes, tehát aki kötődik. Ehhez a helyzethez ragaszkodni, reménykedni, türelmesnek lenni önsorsrontás. Akinek jóleső annak a közelében lenni, aki nem szereti viszont, de igazán, az súlyosan nem szereti önmagát, a maga ellensége végső soron. Bárki, aki valaki közelében van, “szerelmes bele”, lesi, figyeli, ki a barátnője, mit csinál, meg hisztizik, ha a vágytárgy szerelmes lesz, pletykál, állati romboló tud lenni, úgyhogy van, amikor a nem szerető fél kénytelen elmenni ebből a helyzetből. A cél az, hogy ne legyen fájdalom, játszmába ragadás, szemrehányás, elvesztegetett évek. Kezelni az ilyen helyzeteket és nem sérülni, ahhoz olyan intelligencia és energia kell, ami túlnyomórészt nem áll rendelkezésre.

Másik érzelmi lecke: maradj tiszta. Ne menj bele mindenbe, és amibe mégis belemész, azt a maga valóságában lásd, ne ábrándozd szét, ne várj tőle filmforgatókönyv-véget, ne öntsd le illúziókkal. Legyél óvatos, ne terítsd brokátodat dobogó paták elé. Kicsit savanyúbb lesz, kicsit sárgább, de abban van a vitamin. Életünk nagyobb részében egyedül vagyunk, szépen, teljesen — akarni, keresni a szerelmet vagy az ágyleszakadós szexet nem lehet, illetve: nem nagyon, de inkább nagyon nem éri meg. Ami meg így is ránk talál, az kevés, jól megélt sztori, mély kötődés, őszinteség. Ismétlődések kizárva, őt akkor már ne vidd abba az étterembe, és vele valami más testrészt fedezz fel. Ne nyomozz, ne figyeld exeid, ne legyen véleményed. Ne beszélj a régiekről se a jelennek, ne hasonlítsd, ne sírd el, ne vele akard feldolgozni. Ennyi jut, élvezd ki. A többi: játszma, intézmény, hiszti, elvárás, börtön, ha hiszel bennük, ha meggyőzöd magad, hogy jó lesz az, megérdemled.

Társadalmi lecke: itt élsz Magyarországon, Éva. Ez nem Skandinávia. Ebben a közegben — habár a meg nem törhető János intelme folyton eszedbe jut: úgy kell viselkedni a diktatúrában is, mint ha szabad világ lenne, mint ha minden normális lenne — te leszel a bűnös, ha szót emelsz, kiállsz. Akármilyen egyértelmű az igazság, akármilyen becsületes is vagy, te leszel a mumus. A közösség bomlasztója leszel, ha az agresszív tanár viselt dolgairól értesíted az iskolavezetést. És amikor te vagy a bűncselekmény áldozata, kristálytiszták a bizonyítékok, ellened emel gyanút az ügyész. Ne hívj balesethez se rendőrt, mentőt, kússz haza vértől vakon, négykézláb, és nyeld le a szemfogadat. Be ne tedd a lábad állami eü intézménybe, még a portánál harapd el a kéksavas ampullát. Viszont tegyél feljelentést, de tudd, mire számíthatsz. Azt akarják elérni, hogy ne ugrálj, minden maradjon a régiben. Nem következik ebből semmi különös, János érvényes, csak kalkulálj vele. Ne hódolj, ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz. Ja és maradj fölöslegesnek.

Altruista lecke. Van, hogy úgy érzed, neked van miből, te ennyit meg se érzel. És hát annyi a nehéz helyzetű, szorul a szíved, miért ne, felelősnek érzed magad. Inkább vegyél valami szép jógaszőnyeget, jobban jársz. Mert aztán később, amikor ő köp pofán, vagy adja elő sajátként, amit sandán tőled vett át, akkor mégis kifosztva érzed magad. Rossz a nagyvonalúság árfolyama, ez a helyzet. Szemrebbenés nélkül elteszik, használják, élnek belőle, talán félnek majd tőled, talán csodálnak, de szeretni nem fognak, ezt ne is reméld az ilyesmitől. Az ember egy kicsit mindig gyűlöli azt, aki több nála, és ezekben az esetekben ennek jelét is adja. A tizediknél azt fogod mondani: segít a faszom, soha többet, senkinek. Ez a tanulság, és ez az, ami nem éri meg. Légy te okosabb. Igenis segíts, ha van rá kapacitásod, hajlamod, de jól segíts. Segíts személytelenül, ne engedd a bizalmadba azt, akinek segítesz, ne engedd, hogy megnézegessen, és kiéleződjék: bezzeg milyen jó neked, neki meg nehéz, mert végül valamiképpen te, a segítő leszel ezért a hibás. Az egész életéért, a világgal egyetemben, mert neki szar, és akkor ő egy erkölcsi kötelesség. Hogy pontosan hogyan segítesz, mennyit bírsz, mit nem vállalsz, az is fel lesz ám róva. Elvárás lesz, vérszívás, lószúnyog és harag. Ne azért segíts neki, mert elvárja és ne is azért, mert szereted. Ez nehéz, baromi nehéz. De akinek segítesz, valószínűleg ki akarja majd egyensúlyozni az elviselhetetlen libikókát. Nem fogja szoros számadással nyilvántartani, mit köszönhet neked, miből áll talpra, hanem neheztelni fog, amiért te abban a helyzetben lehetsz egyáltalán, hogy segíteni tudsz. Minő igazságtalanság. Az lesz a vége, hogy kihasználtad és bántottad őt, igen, te. Meg hogy igazából ő találta ki, és te utánoztad. Nem kell neked mindenkit biankó szeretned, magadból neki adnod, kommentet beengedned, csak mert megírta, érdeklődni valaki iránt, csak mert ő érdeklődik. És nem kell olyanokkal kényszeresen korrektnek lenned, akik rád se bagóznak akkor, amikor ott állsz kifele fordított tenyérrel, tág szemréssel.

Egyéb. Csak olyan gyógyszert szedj, aminek a nevében van x, a többi hatástalan. Használj fogselymet, olvasd el az összetevőket. És igyál reggel langyos, citromos vizet. A magnézium is nagyon fontos. Irodalmi posztokkal ne állj le vitázni. Nyugodtan eddz mellre, csuklyásra, fűrészizomra, neked úgyse nő akkora, viszont kúlság. Csakis csuklószorítóban szakíts, lökj, egyél kacsamájat, mondj igent. Ne vigyél esernyőt, ne hagyd, hogy paráztassanak, eső nem létezik, a CIA találta ki és hitette el az emberekkel még 1959-ben.

39 thoughts on “amit én az életről megtanultam

      • Tudom…. 😉
        Elértettem akkor. Viszony alatt a mukaviszonyra gondoltam. Van is olyan, hogy beleragadunk egy rossz munkahelyre, ami lassan felőröl. Sokféle ez is, mert van aki tudja, hogy nagyon rossz neki de nem tud lépni, van akiben nem is tudatosul, hogy mennyire rossz neki.

      • Hát ezt én azért nem így látom, mert az alárendeltség az kódolt. Nem is lehet máshogyan. Az alárendeltség éreztetése és annak mértéke az változhat.

        • nem kódolt. nyilván csak ott lehet autonóm feleké a viszony, ahol az emberi tehetségért és lelkesedésért alkalmaznak és nem rabszolgaként, hosszú távon viszont mindkét fél profitál belőle, sokkal inkább, mint az elnyomásból. egyenlőre még csak néhány terület van, ahol pár év alatt elbuksz, ha nem fektetsz bele az emberi tehetségbe és boldogságba (vagyis hogy az emberek ténylegesen szeressék a munkájukat és ne akarjanak elmenni kétévente), de jelenleg ezek a területek (new vawe IT, social media) fejlődnek a leggyorsabban és kezdik meghatározni a cégek optimális működéséről alkotott képünket.

        • Nálam csak máshogyan: kölcsönösen lehet. Én nem tudok máshogy létezni. Én adom a tudásom, képességeim, tapasztalatom, időm, lelkesedésem. Ő ad nekem pénzt, kihívást, struktúrát a napomba (ami sajnos egyelőre munkahely nélkül nem megy nekem…), jó fej embereket, akik inspirálnak. Nagyjából teljesen alkalmatlan vagyok az alá-fölé rendelő viszonyokra. Mondjuk ezzel persze marslakó is vagyok a környezetemben, de elég sikeres marslakó. 😉

  1. az altruista lecket en is megtanultam – de mennyire jolesik olvasni hogy ilyen lenyegretöröen megfogalmaztad.
    egyebkent egy dolgot hozzatennek: amikor az, akinek segitek, panaszkodik/halalkodik hogy ö ezt nem tudja viszonozni (persze azert elfogadja, jol is teszi..), en azt szoktam mondani: ne nekem viszonozd, segits te is mason akin te tudsz. ennek örülni szoktak, kicsit helyreallitja az egyensulyt (illetve felvillan ennek elmeleti lehetösege:)

    • Erről mindig az a Kosztolányi-novella jut eszembe, mikor a feleség olyan mértékben ápolja a férjét, hogy az soha nem tudná viszonozni, és amint ki tudja tenni a lábát az utcára, másik nő után néz. Van ilyen, szerintem, hogy elbillen az egyensúly, de annyira, hogy a lekötelezettség már élhetetlen, hiába nem érezteti a másik.

  2. Én ettől most behaltam. A sorok között-től is 😀 . Hát ja, akinek van füle a hallásra, hallja, de azért hidegrázós. És hát köszönöm! Jólesett.

  3. Örökül, ugyan mit is lehetne ráhagyományozni a most még kicsinyekre ? Kocsit, lovat, pajtát ? Magamat, vágyaimat, terveimet, elért céljaimat, világlátásomat ? Ha majd nekik, jobb nem is lesz, de ugyanazokat a hibákat már ne kövessék el, vigyázzanak, hogy jól csinálják és örüljenek a nyárnak.

    Keserűen tárgyilagos egyik-másik poszt mostanság, mint az erős fekete. De már hozzászoktunk, mindannyian…remélem majd megint habosra főzöd azt kávét.

  4. Tényleg olyasmit vár, amit nem tudok megadni, és tényleg haragszik. Petúniákat tavaly még ültettem az erkélyre, idén már nem. A szomszéd tényleg gyanakodva figyelt, csak a görög néni örült, ő is szereti a virágot. Használok fogselymet, a fogorvos azt mondta, hogy muszáj. És, igen, önsorsrontó vagyok, nem fogok elválni. De honnan tudod te és honnan tudja J.A. is ezeket rólam?

  5. Fú, ez de jó írás!!!
    Nagyon-nagyon jó!
    “habár a meg nem törhető János intelme folyton eszedbe jut: úgy kell viselkedni a diktatúrában is, mint ha szabad világ lenne”
    Jánosnak nagyon igaza volt!
    Ez a legrövidebb és legösszefoglalóbb mondat, amit erről a témáról valaha olvastam.
    Meg hasznos is.
    Szóval köszönöm szépen!
    Én meg túl sok felkiáltójellel írok most (meg amúgy is, gyakran).

  6. Mindent osszefoglaltal egy posztba! En meg azon gondolkodom, hogy mennyire nagyon szerencses vagyok, hogy mar 31 es fel evesen en is megtapasztaltam mindazt, amirol most irtal (szorol szora), igy mar innen fejlodhetek tovabb. Egy evvel ezelott ezek nekem keseru tapasztalasok voltak, ma mar nem igy gondolok rajuk.
    Szerintem meg az nagyon fontos, hogy minden lecke ellenere probaljunk meg onmagunkert nagyon hatarozottan kiallni.
    Tegnap hazajottem munka es edzes utan este, lattam, hogy (a valofelben levo) a ferjem, akinek meg nem indult be igazan a suli, egesz du. itthon volt, pihent, hasznalta a lakast, megsem mosogatott el stb. Rakerdeztem, mivel toltotte a napot es miert nem mosogatott el. Duzzogva, de megcsinalta. Nem tettem ra egyeb megjegyzest. Utana lenyugodott es beszelgettunk is par mondatot. Szar erzes, hogy 3. gyereket is nevelek altala, de teszek ellene mar, hogy ne igy legyen. Es egyaltalan nem ereztem szorongast vegre. Most a porszivozasra fogom megtanitani. Ha majd kulon fog lakni, ugyis szuksege lesz erre a tudasra. 🙂

  7. “Nem figyeli szeretettel senki, ahogy petúniáiddal bíbelsz az erkélyen” — ez másnak is van? Egész kicsi korom óta élem meg/képzelem, amikor egyedül vagyok, hogy valaki néz engem, filmez esetleg, és szeret, tetszik neki, amit lát. Ez az iszonyatos gyerekkori magány terméke, és szakember szerint traumatünet is (kívülről látni magam, elképzelni magam egy filmben), én a magam megmutatásának erős igényét is érzem benne. Most ezt csinálom, de ritkán értik úgy a petúniát, amilyennek én szánom.

    • Igen, nekem is van/volt. Tizenkét évesen elképzeltem, hogy a fiú, aki tetszik, a szobám egyik felső sarkából figyel, és látja, ahogy alvás előtt pizsamát veszek, olvasok, lámpám leoltom, elhelyezkedem. És ezt szeretettel. Vagy egyetemista koromban tanulok a szobámban, ezerféle jegyzet szana-széjjel, cigi lóg a szám sarkában, és a fiú, aki tetszik, lát engem, és nagyon vagánynak tart. Néha még most is van ilyen, hogy valaki, akire felnézek, lát, és nagyon meg van elégedve. Néha a nagyszüleim is, de az sose kellemes.

    • Nahát! Én is csináltam ilyet gyerekkoromban, sőt, néha még most is.
      De soha nem gondolkoztam még el így ezen, és nem is beszéltem róla senkivel. Vajon hányan lehetünk ilyenek? Van egy olyan érzésem, hogy gyakori jelenség, csak nem sok szó esik róla.

  8. Visszajelzés: gondoltam, már megkérdezem | csak az olvassa — én szóltam

  9. Hat ez vaaaaaaoooooooo!!! En is nagyjabol ezt tanultam meg az e.etrol, nemely reszeit egy, masokat sok lecke utan. De igy megfogalmazni sose tudtam/akartam, csak bent van. Koszonom. Es megint itt koborolok regebbi posztok kozott is. Ezt nagyon szeretem csinalni. Feltolt.

  10. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s