de akkor hogyan öregedjünk meg?

A “nagyokos” blogger most összeszedi, hogy ő hogyan tervezi az öregségét, hogyan készül fel rá, habár ezek teljesen világosan kirajzolódnak a megannyi NEMből, amit az előző posztban ma öregjeire kimondott, a köteles tisztelet és hierachia leszarásával, valamint egészen magától értetődőnek kezelve, hogy vannak kivételek. Öngyilkosok is lehetnénk, ha mindegyik olyan volna.
Itt szeretném megjegyezni, hogy nagy elismerések jöttek erre a posztra, hízik a bloggeri máj, de ilyen szöveget írni nem nehéz. Szegény, amúgy is padlón fekvő nyugdíjasok felett állni diadalmas izomszázalékkal, én, aki még nem, aki “szerencsére” nem, és aki nem tudja még, milyen a halál kapuja…
És most megint úgy érzem, hogy nekem mázlim volt, pedig nem, nem mázlim volt.

Nagyon erős bennem, hogy nem akarom így végezni, és vállalom a felelősségemet, megteszem a tehetőt. Tegnap is megtettem, úgy, hogy közben nekem az a főállásom, hogy vannak az aprók, meg a nagy.
Ha mégis megnyomorodom, annyit megígérhetek, hogy nem fogok hőbörögni, másokat hibáztatni. Kussolni fogok – ha még lesz hozzá tiszta elmém, hogy ezt szem előtt tartsam. Így korrekt.
Nem, nem biztos, hogy így lesz. De vannak szempontjaim, és sokat okultam abból, amitől általuk szenvedtem.
Általában diagnózisokat írok, néha azt sem, tehát olyankor nincs válaszom még arra sem, hogy mi van, nemhogy arra, mi legyen. Csak kérdezek, mert viszket, hogy valami nem stimmel. Terápiát, bárkinek alkalmazható megoldást, sikerreceptet és örökélet-port viszont nem tudok. Naivitás ezt várni.
Egy kicsit erős lenne, nem? Az olyan problémákra, amelyeket itt egynémelyek névtelenül, kreatívan előadva, saját felelősségüket maszatolva előadnak, én mondjak megoldást. Hogy neki miért nincs csaja, miért nem tud lefogyni, vagy hogyan neveljen vagány gyereket. Hosszú hónapokon át kell járni drága órabérért szakképzett és szakvizsgás személyhez, esetenként teamhez, ha már ekkora bajban vagy, és a melót akkor sem spórolhatod meg.
De gondolkodhatsz, figyelhetsz, alkothatsz magadnak válaszokat. Ne bízd mindig másra, ételfutárra, müllerpéterre, papra, médiára, hogy jó legyen neked!
Nos, ahonnan indulok: negyven vagyok, éltem házasságban, nem maradtam méltatlanban, megvannak a gyerekek, nem vagyok beteg, sok a szeretet, erős, remek baráti köröm van, és fővárosi esélydússág. Nem most tervezek családot, pasit, szakmát, van jövőképem. Nincs függőségem, nincs hitelem, nincs vérszívó a környezetemben. Tragédiáimat nem magam okoztam.
Szeretnék derűs, nyitott, viccre, átvitt értelemre fogékony maradni, örök gondolkodásban. Világosan megkülönböztetni tudni, mi igen, mi nem, de erről nem sokat beszélni. Ritkán felháborodni, helyzetekbe nem ragadni, nem dühöngeni.
Szeretném megkímélni magam, és minőségi, mozgékony, szenvedésmentes életet élni, lassú, pici kopásokkal, elegáns roskadásokkal, ezüst őszséggel. Ennek bejárata a test: ez a sokat emlegetett aktív, sportmámoros és tudatosan kajálós életmód folytatását jelenti, az izomtömeg és állóképesség megőrzését, a hajlékonyság és ügyesség fejlesztését, rendszeres laborokkal, elég és jó alvással, böjtökkel, hidegtűréssel, sokat levegőnléttel. Szeretném, ha ebben is lennének még új dolgok, új hatások – nem végleges, amit gondolok, simán lehet másik sportág, meditáció, nem tudom (de nekem ne okoskodjon senki itt a kommentekben, attól állati ideges leszek).
A látásomra külön figyelnem kell, mert sokat vagyok gép előtt, és a szembetegség az egyetlen komoly családi hajlam. És én nagyon sokat szeretnék még olvasni, a klasszikusokat újra is, színházat és festményeket nézni, meg tájakat, apró madarakat a távolban. Zenét hallgatni, élő zenét nézni-hallani.
Kognitív funkcióimat szeretném megőrizni: fejből tudni tajszámokat, telefonszámokat, fejben számolni, összefüggéseket átlátni, az ilyen zavaros informatikai dolgoktól sem rettegni (“kisunokám, gyere, most meg mindent naggyal ír, pedig már másfél sort bepötyögtem!”). Sokat szeretnék kézzel írni, levelet és naplót, megőrizni a gördülékeny kézírásos rutint, mert ez jót tesz az elmének, kognitív funkcióknak is, és nagy lélekzuhany. Esetleg rajzolni is újra.
Nem akarok, és annyira nem akarok, hogy nem is fogok rátelepedni a gyerekeimre. Nem akarom élni az életüket, kontrollálni őket. Nem szervezni helyettük esküvőt, építkezést. Nem akarom ajnározva mesélni a följavított előmenetelüket. Nem noszogatni őket se munkakeresésre, se házasodásra, se gyerekcsinálásra – az ő életük. Ne kelljen coming out se, olyan nyíltak legyünk, minden természetes legyen, tabutlan. Nagyon nyitott lennék amúgy egy coming outra, de nem lesz, szerintem, nem olyanok, ezek rendes gyerekek. (Hehe.) Feltétel nélküli a szeretet, de tapintatos. Lehessenek titkaik. Sokat poénkodjunk, lazaság legyen, minden azt sugározza, hogy rendben van az élet, és jó legyen az útravaló. Most tömöm a zsákot. Nem veszélyes hely a világ. Igenis, az eszesség, a szellem, az attitűd számít, a minőségérzék igen, a külsőségek és merev késvilla-hagyományok nem. Nem fogok aggódni, hajnalban forgolódni, nem tartom majd fontosabbnak a sorsukat mindennél, mert ez pótcselekvés innen, rém idegesítő onnan. Rájuk bízom.
A nekik adandó útravalóról a blog egyik első posztjában, 2012 júniusában már megírtam a lényeget:
Bátorítani az önállóságot, saját útjaikat, segíteni, ha kérik és igénylik, úgy, ahogy nekik jó. Én felkötöm az unokámat is a hátamra, meg elviszem biciklizni, ha ez nekik is okés, de ha ők babakocsis gyereket szeretnének, amit alig hiszek, kedves vejem!!!, akkor meg úgy. Ne legyen elvi vita.
Biciklizni, jönni-menni, igen. Az is lehet, hogy hatvanöt évesen megtanulok vezetni, és lesz egy elektromos Minim, ami akkor már fillérekbe kerül.
A tárgyak mennyiségét volna jó csökkenteni, nincs szomorúbb, mint a felhalmozott, soha nem használt múltrelikviák, de ez moindjuk nem erősségem, és sajnos, hasonlítok halmozó szüleimre. Jó lenne egy letisztultabb otthon.
Saját életet élni, és ezt megőrizni, akkor nem lesz se unalom, se pótcselekvés a gyerekem, unokám, sem semmilyen ideológia, és nem fogok a múltban élni. Jelen hobbijaim, emberi kapcsolataim alkalmasak erre, csak folytatni és kiteljesíteni kell őket. A világot pont nem akarom beutazni, inkább vonattal mennék a hazámba és Közép-Európába. Szigetközt akarok, Zalában aratást, Őrséget, Villányt, alcsó-csehországi kastélyokat, tiroli falvakat.
Nyelvet viszont jó lenne tanulni.
Gondolkodó ember szeretnék maradni, mindig árnyalódni, fejlődni, be nem merevedni se világnézetbe, se szakmába. Elolvasni társtudományok alapjait. Ledoktorálni?
Aktívan szeretni és megbecsülni azt, aki van és maradt, íves, híg fossal szarni le azt, aki nem számít. Emberektől általában nem várni túl sokat: ne középkorban fájjon, hogy annyi év után, pont ő!… El tudni engedni, aki már nem, és vegyülni olyanokkal, akik máshonnan valók, mert az jót tesz a lelkemnek és a gondolkodásomnak, sőt, mulattat. A jelent megőrizni. B-val kitűnően lehet húsz év múlva is ebédelni, emlékidézni, utazni. D-vel színházazni, nagyokat beszélgetni, végre kocsmázni, K-val úszni és könyveket berélni, valamint cserélni, G-vel mozizni, gyúrni. Ő akkor is fiatal lesz még, és akkor is cinikusakat fog mondani. Reméljük, nem lesz valami rém felesége, aki mellé kispolgárrá hízik be, és már fel se veszi, ha hívom.
Könnyen ismerkedni, bevonódni, kezdeni újba. Valamivel többet karitatívkodni és jótékonykodni. Szemetet szedni, fát ültetni. Kutyus-cicus nem, sőt, ez a fajta szociális  buzgalom fel is dühít mindig.
Öngondoskodni: befektetni, félretenni. Magánnyugdíj és önkéntes, gyerekeknek is babakötvény, ahogy eddig.
Érzelmileg nem kiszolgáltatva lenni, jól bírni az egyedüllétet is.
Harsány, önigazoló emberek társaságát erőst kerülni. Tévét nem nézni, ha mégis, valami dán csatorna legyen. És aranylakodalmakra se nagyon járni.
Mi hiányzik?
Hát ti, hogyan lesztek öregek?

55 thoughts on “de akkor hogyan öregedjünk meg?

  1. Öregnek érzem magam. A testem. A lelkem-eszem-egyebem egyáltalán nem öreg, de a testemnek el kell kezdenem gondját viselni, mert eddig csúnyán kihasználtam. Muszáj eldicsekednem az apukámmal. Őt kábé 55 évesen parkolópályára tették, korkedvezményes nyugdíjjal elavulóban lévő szakmája miatt. Akkor voltam 11 éves. Tehát még bőven felnevelendő gyerek. Otthon maradt, míg anyu dolgozott, és onnantól ő intézte a házat, etette a gyereket, bevásárolt. Zokszó és befordulás nélkül. Pár év alatt kitalált magának még egy munkát (a korábbi szakmájához szüksége lett volna a számítógépre – erre már nem érzett kedvet, energiát, nem volt türelme), amivel keresett még pár évig egész jól. 60 évesen egy vitorlás-vizsgával ajándékozta meg magát, 12 éven át vitorlázott, nem a családjától elvonultan, hanem velem, anyuval, vagy telepakolta a hajót a barátaimmal, (és nem, nem gazdag, csak mások a prioritások, hajóbérletre költött), amikor már nem élvezte a felelősséget, ami egy hajó kormányzásával jár, visszatért a régi sportjához és úgy 79 éves koráig evezett, kenuzott, kajakozott a régi párjával, vizitúrák, stb. Mikor egy kicsit bizonytalanná vált ebben, akkortól bicajjal követte a partról az evezősöket. Tavaly (egy sportsérülés! miatt) félig lebénult az egyik keze, így mostanában (81 éves) főleg gyalogol, időnként súllyal a bokáján. Elkoptak mellőle a barátai, meg sokan meghaltak, de igazából ő kopott el mellőlük. Egy-kettő maradt meg a régiek közül, apa mindig fiatalította a baráti társaságát – mindig azt mondta, nem bírja nézni, hogy ezek hogy megöregedtek, nem hiszi el, hogy némelyik még fiatalabb is nála, és csak zabálnak, isznak, tévéznek, alig lehet őket kirobbantani a fotelből, meg hogy a vérnyomás a fő téma. Tény, hogy az előző poszt róla is szól azért. NEkem egy szomorúságom van, így, hogy végignézhettem milyen Tény szépen öregedett (Anyu szintén egyébként), és ezért nagyon sajnálom: mivel alapvetően friss és szellemileg aktív, nem menekül a valóság elől, nagyon nehéz neki, hogy öreg, néha látom, hogy nem képes rá, hogy ne 20 évre tervezzen még, és ne higgye, hogy majd, ha rendbe jön a karja, akkor súlyt is emelhet. Olyan mintha egy fiatal embert zártak volna egy idősebb testbe, néha nagyon elkeseredik emiatt, én meg nagyon szomorú leszek ettől.
    Szóval én öregkoromra szeretnék ezzel is kezdeni valamit, valahogy lenyugodni, elfogadni is, hogy véges (meg főleg megérni azt, hogy ezzel kelljen foglalkoznom). A munka terén annyi tervet gyűjtögettem össze, hogy arra kell kábé 6 évtized, hogy megvalósítsam, tervem, hogy nem leszek nyugdíjas, amig a szellem és a test bírja, dolgozni akarok. Utazásokra készülök, főleg Európában, bár szép terv lenne mondjuk a repülés fóbiám leküzdése. Nagyon sokat olvasni és esetleg írni valami szakmait, ledoktorálni már nem akarok, de tanítanék kicsit. És rengeteget akarok gyalogolni a gyerekeimmel. Amíg nekik is öröm, addig túrázni, menni együtt. Szeretnék sokat szexelni a férjemmel, meg még táncolni is valahol (és nem nyugdíjasklubban, vagy ovis bálon), meg akarok még koncerteken ugrálni is. Elmenni időnként pár napra a csajokkal akárhova. Azt akarom, hogy ők is akarják ezt, még évek múlva is – mert velük csak a röhögéstől lehet 10 évet fiatalodni. És egyre jobban akarok kinézni. Szerintem ez alap. Elérni az adott kor lehető legjobbját. Vagy legalább dolgozni rajta.
    A gyerekekkel kapcsolatban úgy képzelem, ahogy Te írtad, de nem tudom elképzelni, hogy menni fog. Most se megy. Azt hogyan kell? ??? Na, ez az egyik ok, amiért még vissza fogok menni a pszichológusomhoz.

  2. Ja, és ami rohadtul bánt, hogy a technikáról már most kezdek lemaradni. Tudom mi az a trenzisztoros rádió, nehezen boldogulok a távirányítónkkal (de legalább próbálkozom), viszont fogalmam sincs mi az a spotify, csak azt tudom, hogy a zenéhez van valami kze. Ez iszonyat gáz.

    • Nem tudom mennyi idős vagy, de arra tippelek, hogy ezt azért érzed, mert megszoktad, hogy van ez a parabolás tv például, amit be kell programozni, és egyszerűnek tűnik, de ha nem tudod a kódokat, meg a fokokat, akkor megoldhatatlanul bonyolult, tehát meg kell tanulni, meg a nem létezik számitógép – itt van a számítógép és most használni kell, között is nagy az ugrás, de nagyon egyszerűsödik már a technika, szóval nem hiszem, hogy a spotify, ha az életben használni akarnád, gondolt jelentene. Azt, hogyan működik nem értjük, és nem is kell, nem trabant, hogy otthon bütyköld. Ha van okostelefonod letöltöd, beírod mit akarsz hallgatni, kész. Vagy a wördpresshez képest mennyire egyszerű a shopify, pedig a wördpress is egyszerűsítve van.

      Szóval ebből a szempontból nem félek az öregségtől, mert minden egyszerűsödik, hogy szélesebb körnek legyen elérhető, visszafele sokkal nehezebb az út. Lásd, nem tudom ezt a szottyos parabolát beállítani, pedig annyira egyszerű kéne legyen.

      Vagy annyira lebutul minden, hogy a mi öregkorunkra a net lesz a tv, és majd zabálom a trumpos híreket, a nagyon alternak gondolt tmblrömmel meg tuti olyan leszek az unokáknak, mint éva csurkát idéző apja. Tuti ez lesz.

      • Ezt anyámon látom nagyon (nem mintha lánytibiről azt gondoltam volna, hogy anyám korú 🙂 – neki azért már erősen negyven fölött kellett elkezdenie számítógépet, mobiltelefont stb. használnia, és a mai napig, bármi újdonsággal szembesül, lefagy, aztán két perc múlva rájön, hogy ez nem atomfizika. (Jó példa volt az autóvezetés, negyvenpárévesen kezdett el tanulni, és rettegett, mi meg finoman rávezettük, hogyha a szomszéd Mari néni meg a sarki zöldséges bácsi képes volt megtanulni, sőt még én is, akkor ő is.) Lehet, hogy kamasz meg fiatal felnőtt gyerekek-unokák mellett könnyebb, rákényszerítik az emberre, hogy naprakész legyen.

  3. En asszem elvonszolom magam egy pszichologushoz, hogy kitalaljam mit szeretnek. Egyenlore – mar megint- tulelni a holnapot. Es nem atvitt ertelemben.
    Amit szeretnek es mindig is szerettem, tehat oregen is miert ne,
    az az olvasas,
    meglepni magam es masokat oromet jelento dolgokkal, legyen az akar csak egy kavezas, felzarkozni a munkammal az onmagamrol alkotott alkotott kephez, bar ez a kep mostanaan valtozik
    hasznosnak erezni magam, amit altalaban az jelent nekem, ha masokon segithetek vagy szervezhetek masoknak valamit.
    tanulni, okos embereket hallgatni – pillanatnyilag TED beszedek jelentik ezt
    vita korbe jarni, ahol meg lehet beszelni es vitatni minket erdeklo temakat
    eltartani magam oregen (is)
    jo kapcsolatban lenni a gyerekeimmel – meglatjuk ebbol mi lesz
    tokeletesiteni az angolomat
    es jo lenne ha lennenek barataim is, de ehhez elobb rendbe kell tenni a depressziomat
    Erdekes hogy barmennyire is fontosnak tartom a sportot, nincs a listamon, talan mert nem okoz hosszu tavon oromet. Ha valaha is rakerul, akkor az uszast tartom elkepzelhetonek. Kepes vagyok hetekig cipelni az edzo cuccomat a kocsiban, de nem megyek be edzeni.

    Es szeretnek jo kozerzetet, meggyogyulni, nem allandoan depressziosnak lenni. Ezen dolgozom egy ideje, egyenlore keves sikerrel.

    • “felzarkozni a munkammal az onmagamrol alkotott kephez” – ez olyan szép és pontos, hogy kitűzöm én is magamnak célul.
      A depresszió nálam mostanában (kimerültséggel társulva) düh formájában nyilvánul meg, de legalább kaptam végre a boxzsákomhoz tartót (panelba elég nehéz felszerelni). 🙂
      A barátságaim nekem is rámennek időnként a depresszióra, pedig alapvetően társas lény lennék. De egyszerűen nem találom az átmenetet a “kösz, jól vagyok”-művigyor és az “egyben ráöntöm az egészet” között. Inkább vissza se hívom. De az igazán mély kapcsolataim ezt is megértik (főleg, mert ők is ismerik a depressziót). Ha épp Magyarországon vagyok, általában teli a naptár.
      Sok erőt kívánok neked!

            • Érintett. Pár évvel ezelőtt én túl korán hagytam abba mind a gyógyszereket, mind a terápiát. Elég gyorsan és túl szépen visszaestem, amire még rásegített pár tettű. Pechjük volt. Doki, gyógyszerek, terápia. 3 éve pedig bogyók nélkül is elvagyok. Adj magadnak egy esélyt, a gyógyszerek segítenek átvészelni a kemény időszakokat, bár gyűlöltem őket. A megfelelő terápia, szintén sokat javíthat az életminőségen.
              Tudom, hogy az ismerősi körödben van gyógyszerész, orvos,… önjelölt pszichológus. Érezheted azt is, hogy egyedül szeretném megoldani. Felejtsd el őket, és fordulj szakemberhez. Ha van lehetőséged olyat válasz, akiben megbízol. Szorítok neked , adj esélyt magadnak és a dokiknak. Megérdemled.

  4. Megtanulni izlandiul és szágákat fordítani.
    Jól vágni a leíró nyelvtanokat.
    Meg még pár hangszeren is jó lenne megtanulni játszani.
    És hiking with the dogs, de ne légy tőle ideges! 😀

  5. Én egy olyan lakásban szeretnék majd lakni, ha öreg leszek, ami a város legkellősebb közepén van, hatalmas ablakokkal, pöpecen karbantartott, műemlék jellegű épületben, akkora belmagassággal, hogy ne lássam a plafont, és nem lehet benne pozdorjalap meg ikea bútor egyáltalán. És parkettás lesz, de még a fürdőszoba is. (Jó, az nem. De van fautánzatú csempe biztosan.) Vagy veszem majd, vagy bérlem, ezt még nem tudom, jó lenne megvenni, hogy meglegyen ez a hülye tudat, hogy az enyém. Ott leszek majd sokat, és olvasok majd és netezek, napközben dolgozni járok, mondjuk délelőtt, meg sportolni is szeretnék, azt délután. Az öcsém meg a húgom néha eljöhetnek, de nem túl gyakran.

    Mostanában nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy a fentiek miért öregkori terveim nekem. Gyakran eszembe jut, amit Éva írt valahol, hogy ha egész életünkben álmaink otthonára gyűjtünk, hogy megvehessük, és közben valami sötét albérletben lakunk, akkor sokkal kevesebb ideig lakhatunk álmaink otthonában, mint ha most azonnal odaköltöznénk, akár bérelve azt. Csak én nem tudok túllépni azon, hogy azt akarom, hogy az enyém legyen. Ez annak ellenére van, hogy egyáltalán nem érdekel, mi lesz a lakással az után, hogy meghalok, éntőlem akár fel is gyújthatják. Hidegen hagy ez, hogy majd ki örökli, meg majd mi hova kerül a halálom után. Nekem tök mindegy lesz úgyis.

    Szóval ez egy ilyen fura ellentmondás nálam, pedig tényleg sokat agyalok rajta.

  6. Jó téma!
    Már írtam itt kommentben, hogy nekem a nagyszüleim, sőt a szüleim nagyon jó példákat mutattak fel az öregedésben. Nem cserélnék velük, de ezt pont jól csinálták. Jobban öregszenek, mint élnek:-) Nekem már a nagyszüleim is rendszeresen sportoltak, ennek köszönhetően jóval tovább éltek, mint első világháborús születési dátumuk indokolná. Ezzel, meg a jó génekkel magamnak legalább 90 évet extrapolálok, úgyhogy szép hosszú öregségem lesz:-) A családtagjaim idősen is aktívak maradtak, sokáig dolgoztak, igyekeztek utazni, kapcsolatokat, hobbikat fenntartani. És ami még tetszik: nem nyávogtak túlzottan szépségük, fiatalságuk elvesztésén. Amiben más szeretnék lenni, az a gyerekek elengedése, őket nem nyomasztani elvárásokkal, a kapcsolat kötelező tartásával sem.
    Én öregen nagyjából ugyanúgy szeretnék élni, mint most: pénzt keresni, közösségekbe bekötve lenni, mozogni, utazni, művelődni, barátokkal találkozni. Ami nagy csere, a gyerekekre fordított rahedli időt önálló alkotással váltanám fel. És jó lenne időről időre továbbra is új dolgokba kezdeni, még ha ez csak annyi, hogy eljárok majd könyvklubba a helyi könyvtárba. És jó lenne még békében lenni magammal.
    Mivel eléggé vigyázok magamra, és az orvostudomány is nagyot fejlődött, végülis a 100 év se irreális. Life has just begun…

  7. Úgy leszek öreg, hogy intő példaként lebeg előttem szüleim egyészségügyi állapota, hajlamai. Ha nem leszek észnél, +20-30 kiló súlyfeleslegem lesz, elromló ízületek, örömtelen fájdalmas mozgásból üres szobában ülés és elmezavar, tumorral bélelve, keserűséggel nyakonöntve.

    Mozgok, amíg tudok, amíg lehet: séta, kirándulás (nem túra, mert nem időre teszem és nem többnapos hátizsákos sátorállítós verzióban), városnézés belföldön, közeli külföldön. Ügyelek az ételekre, újat kóstolok, újat főzök (megszerettem a főzést, sütést) mert kíváncsi vagyok.
    Bárhová vet az élet, legyen a közelben könyvtár, mert onnét olvasok. Ez alól csak az lehet kivétel, ha hirtelen minden engem érdeklő mű online digitálisan ingyenessé válik, és tölthetem kedvemre.
    Böngészek, kíváncsi igyekszem maradni a világ dolgaira – tudomány, életmód -, hogy egy alap szinten képben maradjak. Ami meg jobban érdekel, abban úgyis elmélyedek.
    Nincs gyerek, nem lesz, cicára viszont nagyon vágyom, és abból akár kettőt is örömmel tartanék.
    Megtanulom leépíteni azokat az ismerősöket, akik csak ártanak a személetükkel. Ehhez megtanulom jobban felvállalni magam, és a konfliktusokat.
    Megtanulok táncolni.
    Kevés, tartós barátság kialakítása. Sokat voltam, sokat vagyok egyedül, kamaszként dölyfösen elteltem a különcséggel, most már fázom tőle. Mély, tartalmas, értékes beszélgetések, tábortűz, talán nem csak vágykép marad. Egy időben én futottam mások után, aztán abbahagytam, hogy oké, akkor nem barátkozom, ha velem nem szeretnének.
    Írok, amíg lesz miről. Fenntartom a lehetőségét, ha elég külső élménnyel lenne tele az életem, nem alkotnék, vagy nem ilyet, amilyet.
    Ha lesz párom, akkor vele élek, ha nem, akkor magam, és egyensúlyban. Teszek érte, hogy anyagilag továbbra is ott tartsak, hogy boldoguljak, és baj esetén is tudjak mihez nyúlni. Terhére, gondozására senkinek sem szeretnék válni. Méltósággal elmenni, ha az idő elérkezik (ez nem kívánságműsor…).

    Sok ebben a jó volna, ha. Vannak pillanatok, amikor bevillan, ez az élet túl komolyan van véve, túl komolyan veszem, fele ennyire se kéne, és hosszánál fogva természetes korlátokkal rendelkezik (azaz nem lehetek akármi, nem juthatok el mindenhová, ahová szeretnék, stb.).
    Remélem, nem fordul akkorát a világ, hogy elveimmel ne tudjak megmaradni benne, ne leljem meg benne a helyem, ne csak meghúzzam magam (vagy úgy érezzem magam, mint aki ezt teszi).

  8. Már megírtam versben, magamnak. A hetven az új negyven… címmel

    “Amikor füvezni fogok és nem fogok a siklóernyőn fázni.
    Akkor mindent kidobok, nem kell a régi sámli.
    Építek bambuszkunyhót és budit,
    nem bánom, ha a gázt majd kikötik.”
    stb, stb.

    és végül
    .

    “Gombákat gyűjtünk, bambuszrügyet falunk,
    tavasszal medvehagymát aratunk.
    Nyáron a tóban evezünk, úszunk.
    Télen meleg égövre utazunk.”

    De sajnos, messze van még.

  9. Nem tudom, hogyan akarok megöregedni, viszont mostanra – 31 éves – koromra sikerült legyőznöm egy csomó szorongásomat, kisebbségi érzésemet és úgy érzem, mintha kicseréltek volna. Olyan folyamatok indultak be az életemben – a gyermekem születésével egyébként – amikről nem is álmodtam korábban. Így aztán csak remélni merem, hogy még több évem van hátra, mint amennyit eddig éltem és az új élethelyzetek mindig ilyen pozitív változást és megújulást idéznek elő nálam, mert akkor nem lesz gond. 🙂

    • Fagott – ezt frissiben olvastam, és csodálatosnak találom. A lehető legjobb életterv. (Elfogultságot jelentek be: életemben először 30 évesen, az első gyerekemmel várandósan éreztem magam é r t é k e s nek!)

  10. En mostanaban ket dolgot szeretnek, matekot tanulni (sosem voltam jo benne, nem erdekelt, most viszont igen) sziklat maszni es versenytancokat megtanulni.
    Ez mar harom.
    vilagot beutazni viszont mindig is, de ahogy elnezem arra meg varnom kell.
    Esetleg meg mas orszagokban is elni nehany evet.

  11. Jópár évvel ezelőtt, még aktív fesztiváljáró koromban, találkoztam egy szervezettel (sajnos a nevüket már nem tudom), akik azt tűzték ki célül, hogy összehozzák a generációkat. Hatvan fölötti nők és férfiak ott ültek a kis standjuknál a Szigeten, és a sörsátorból épp kitámolygó fiatalokkal beszélgettek. Én örültem nekik, többször visszamentem beszélgetni. Akkor arra gondoltam, hogy majd én is ilyen öreg szeretnék lenni. Persze addigra még össze kell szednem magam, főleg önbizalom terén, hogy ne féljek az esetleges kiröhögéstől (mert azért az is benne van a pakliban).
    Azt is megfogadtam még tinédzser koromban, öntudatos rockerként, hogy én sosem fogom mondani a következő generációknak: “bezzeg az én időmben milyen jó zenék voltak”.
    Pedig de.
    Még az “emlékszem arra a napra, amikor Kurt Cobain meghalt”- szónoklatot is elő szoktam adni időnként, bár utána azért megmosolygom magam.

    Amit még öregedés előtt szeretnék: nudista strand, szex közben orgazmus (partner által okozva), street art alkotás, vagy minimum blogot csinálni a gyűjteményemből, hulahopp figurák (térdemen, felsőtesten, forgás közben), és mondjuk becélozni valami álommunka-szerűséget (művészet-terapeuta?). Meg írni sokat. Meg Peruba elmenni a Machu Pichuhoz. Meg amit még ad az élet. (Jelen pillanatban mondjuk messze vagyok mindezektől, néha elképzelhetetlen, de azért nem adom fel. Most épp ronggyá dolgozom magam, de legalább valami irányt vett a franciaországi létem, pár éve még ez is hihetetlennek tünt. És lassan lemegyek 70 kiló alá. Lehetőleg a nyárig, és akkor jöhet a nudista-strand is!)

    • A nudista strandot ne hagyd ki 🙂 Akkor sem, ha nem mégy 70 alá.
      Pár éve a Wachau-völgyben (várak, nagyszerű bicikliutak) kirándultunk negyven fokos hőségben, és már bárhol beugrottunk volna a folyóba. Megálltunk egy helyen, ahol két-három autó parkolt, gondoltuk, biztos kevésbé meredek a folyópart, itt biztosan fürdenek (itt már elég keskeny és gyors folyású a Duna).

      Egy hatvanas vagy hetvenes nudista-strandoló társaságba csöppentünk. Elég vicces volt, mert az rögtön feltűnt, hogy a nőkön nincs melltartó, de az alsó hiányát nem vettem észre – asszem nem is néztem derékmagasság alá, meleg volt, és azt kérdeztük tőlük, hogy hol a legjobb bemenni a vízbe (szemkontaktus, közben elfelejtett német kifejezéseket keresgéltem magamban). Barátságosan elmagyarázta az egyik férfi, hogy van a közelben egy meredek lépcső, ott be lehet menni, és pár száz méterre ki is dob a sodrás egy öbölbe. Visszafelé a fák között lehet osonni, mivel az autóút és a folyó között talán 50 méter lehet.

      Szuper, vegyünk fürdőruhát, és hajrá. Ekkor mondta a barátom, hogy itt nudista napozás-fürdés folyik, szóval a fürdőruha felejtős, úgyhogy kb. húsz év kihagyás után újra úsztam fürdőruha nélkül. Ezeken az embereken látszott, hogy nagyon jól érzik magukat, söröznek, beszélgetnek, nem zavartatják magukat, aligha azt figyelik, hogy mit szól a dolgaikhoz a szomszéd.

      • Tudom, a nudizmus filozófia, és emiatt a közösség még szigorúbban elítéli a zaklatás és a testszégyenítés minden formáját. Én igazából magamnak adtam meg ezt a feltételt, egyfajta motivációként. A nehézség ebben még annyi, hogy nem nagyon van partnerem a nudizmusra, egyedül meg azért nagy lelki tartás kell hozzá, és védett hely (mondjuk speciális kemping).

    • ‘Még az “emlékszem arra a napra, amikor Kurt Cobain meghalt”- szónoklatot is elő szoktam adni időnként, bár utána azért megmosolygom magam.’

      😀

      Így érzek, amikor ledöbbenek azon, hogy a felnőtt korú kollégáim nem látták a Ponyvaregényt, és nem izgatottak a Trainspotting 2. miatt. Nem értik, mitől vagyunk úgy oda a többi harmincassal, és csak elnézően mosolyognak, amikor próbáljuk elmagyarázni, hogy kultfilm ez nekünk, hisz mi akkor stikában dohányoztunk és a fű olyan volt, mint valami forradalmi jelkép, amivel ellenmentünk a józan észnek és mindennek, ami az akkori felnőtt generáció konvencionális életét szolgálta. Kemény dolog volt megtekert cigit venni, a szobába kukkantó anyáinkat igyekezni nem kiröhögni, és majdnem annyit költöttünk légfrissítőre meg mentás szájvízre, mint a cuccokra.
      Mi a hevülettől alig látunk, ők meg egy ‘old times’ -szal lereagálják. Én pedig még ott tartok, hogy ezek naaaagy dolgok. Közben mindig ráébredek, hogy menthetetlenül elmúlt a tinédzserségünk felett az idő, nincs mit tenni. Fura megélni ezeket, de közben meg könnyít is a helyzeten. Hát ha utánam is van élet, akkor nem nekem kell megmenteni a világot, jipppii

        • Úgy is érzem magam néha, és olyankor mindig az a következő, hogy összerezzenek, hogy talán megrekedtem? És rájövök, hogy bizonyos fokig igen.
          De ez az én sztorim, együttélek vele és így enyhül.

            • Igen, értettem is. Csak működik az önreflexió. Szükséges is. És kiküszöbölhető a traumák negatív oldala, ha együtt élek vele, annak teljes tudatában és teljes elfogadással. Tehát ura maradok az életemnek, ahogy írod. 🙂

      • Döbbenet, mennyire kimaradt mind a Trainspotting, mind a Ponyvaregény az életemből. A Harcosok klubját is mostanában néztem meg, hogy értsem, miért tartják kultfilmnek.
        Könyvekkel is vagyok gy, alapműnek mondanak valamit, aztán mikor elolvasom, nem üt. Mert nem akkor olvastam,amikor kellett, amikor ütött volna, most már nem tudok kapcsolódni.

        • Én élvezem az olyan kalandozást, hogy megpróbálom kilencvenes évekbeli tinédzser szemmel vizsgálni az adott művet. Például. Jó agytorna, és segít megélni, hogy folyamatok vagyunk, nem pedig egységek.

          • Nálam ez úgy van, hogy ha olyat olvasok, amit legutóbb tizenévesen, akkor megjelennek az akkori érzéseim és gondolataim. Mintha ilyen formában lenne egy naplóm magamról.

      • ‘old times’, ez a reakció nálam elmarad, mert én általában Nirvana póló láttán adom elő a szónoklatomat. Tudni kell adagolni az információt 🙂

    • Ja meg a másik, amikor próbálom átadni, milyen volt először sárban mászva fesztiválozni, egyszerűen nem értik, mi ebben a nagy dolog. Nekik ez olyan mint a reggeli porridge. Könnyen elérhető és általános. 😀 😀 😀

  12. Én beutaznám azokat az országokat, kontinenseket, amikre most azt mondjuk a férjemmel, hogy “nem érdemes”, mert a szabadságunkból nem tudnánk annyi időt összespórolni, hogy érdemben megnézhessük (pl. Távol-Kelet, Dél-Amerika). Vele vagy a legjobb barátnő(i)mmel. Most ettől a poszttól szinte kedvem támadt nyuggernek lenni :))

    • “Most ettől a poszttól szinte kedvem támadt nyuggernek lenni :))” Ezt én is így érzem. A hozzászólások is olyanok, hogy csak vigyorgok itt, és vágyakozom! Nagyon nem ez az általános! 😀

  13. Csak fizikailag mobilis és agyilag nyitott maradjak. Meg baráti kör. Valaha azt hittem az akkori társam is velem lesz majd, de az a hit már elmúlt.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s