Ez a regényírásom alapvető kínja. Erkölcsi probléma, másrészt alkotást-minőséget illető kérdés.

Hogy is ne lennének sérelmeim? Nagy lendülettel, friss élménnyel – avagy régivel, de friss érzelmi energiával – megírom az epizódot, jólesik írni, gyönyörködöm a sodrásában (terápia, feszültséglevezetés!), aztán visszahőkölök: tán a regény mégsem erre való, hát mi köze az én alig ismert, távoli olvasómnak a privát indulataimhoz, hogy cikinek tartok embereket? (Szoktam egyáltalán másról írni?) De hol a bejárat innen, az érzelmi-intellektuális felháborodásaimból az értelmes ábrázolásba, a Fontosba?

Kihúzom az egészet. Majd megbánom, mert olyan semmilyen a maradék, és én nagyon jót akarok írni. Így hát visszaírom óvatosba’… és az már szar.

Tegyem félre a saját sértettségemet? Másét írjam? Vagy csak idő kell a feldolgozáshoz, átszűréshez… várni, ránézni újra? Lépjek hátra, úgy alakítsam érvényes történetté? Ellensúlyozzam “ön”kritikával? Az nem hamis?

Vagy ne is legyen benne sértettség? Legyen laza, feelgood szöveg, amelyben nincsen igazi tét?

Ilyenkor – észre se veszem! – elhiszem, hogy mindenki más békében él, próbál az emberekkel kijönni. Legalábbis kénytelen. (Ja, úgy könnyű, ha csak hát mögött szidod őket.) De Barbi (!) elvhű! Mint én. Én folyton kiírom az ítéleteimet, ellenkezéseimet, és hiszem, hogy ez fontos. Az én “összeférhetetlenségem” egyébként pszichológiailag akkor volna gond, ha nem találtam volna meg a létezés erős, harmonikus módját, ha képtelen lennék tőle munkát végezni, vagy ha magányossá tenne. De nem ez a helyzet. Így nincs probléma.

Tud-e az ember olyasmiről sodróan írni, amit nem élt meg, nem érzett a bőrén? Az csak spekuláció.

Én nem akarom tagadni, hogy a hajtóerőm sértettség. Azt sem, hogy élezem az esztétikáját, tetszik nekem. És azt is tudom: nem vagyok egyedül. Fájnak a dolgok az embernek. Mindenkinek valami. Nem csak én zuhanok meg, nem csak én vagyok csalódott.

Hát még a világra nyitott, érzékeny embernek, a nagy léleknek mennyire fájnak!… Aki művész. Sőt: ezt jelenti művésznek lenni. “A traumáitól lett művész.”

A nagy írók sincsenek ezzel másképp: lavírozniuk kell a személyesség és az érvényesség között.

A szenvedések kohójában kovácsolódik a Nagy Mű. Veszteség, tragikus sors, elutasítottság. József Attila: Kései sirató. Tiszta szívvel.

De mi a különbség az önigazoló, üzengető, vérciki Szentesi Éva és a horgerantalozó József Attila között? Az egyik nívós, a másik nem? És ha Szentesi nívós szövegként írná meg, hogy az áruló barátnő továbbra is ugyanahhoz a fodrászhoz jár, az ő fodrászához (miért ne lehetne akár ezt is jól megírni?), akkor a sértődöttség mint kiindulópont nem lenne ciki?

Mi a ciki? A sérelem kisszerűsége, cicaharc-jellege? (Attila belehalt.) Vagy a színvonal, ahogy ezt megírja?

Az őszinteség tenné? Amikor látszik a Hősnőn, hogy az baja, hogy retteg az öregedéstől, a hiú kis világa omlik össze, vagy az a baja, hogy nem lett gyereke, de ezt be nem vallaná… azt a fájdalmat nem bírja el. Vagy a kis béna húzásai a baj, de nem néz szembe vele, ezeket kerüli, ő jó! őt bántották!, és valami nagyot tol oda: az anyja halálát, az egzisztenciális magányt, a rákot…

Talán egy Igazi Író nem élvezi ennyire, hogy “haha, majd sápadozik, ha olvassa…!” Én élvezem-e? Nem szoktam erre gondolni, nem nekik szánom.

A mackóm szerint József Attila is ciki. Mondjuk ő nem is ír semmit. Nem tudja, hogyan vannak ezek az írós dolgok.

Vagy az volna a különbség, hogy Attilát az utókor igazolta: ő tényleg egész népét, tényleg nem középiskolás fokon. Jónás Tamás is József Attilaként indult, és pornóregényig süllyedt, #bátorság. „Nincs Isten, mégis van pokol.” Akkor tehát a nagyság teszi érvényessé a sértettséget?

Én nem gondolom, hogy a konkrét konfliktusában (egyetemről kirúgatás) József Attilának akkor, ott jobban igaza lett volna, mint Szentesi Évának a barátnős cicaharcában. Ha félretesszük a köteles tiszteletet, akkor Attila egy elviselhetetlen kis görcs, és még nőgyűlölő is. Feledhetetlen jelzőkkel, éteri szövegvilággal, meglehet.

Ottlik Géza a léleknyomorító iskolát, a hierarchiát tűzi tollra. Neki egyértelműen igaza van. Mai szemmel, legalábbis. Nem tűnik sértettnek, valahogy személytelenebb, rejtőzködőbb.

A Caravaggio-filmben megrendítő rész volt Giordano Bruno megjelenése. Ő legalább valami tudományszerűséget mondott, bebizonyosodtak a tanai, és ő az életét adta értük. Nem itten írogat valami belvárosi lakásból…

Valószínűleg, amikor fájdalmakról olvasunk, nem mindig az Általános Emberi Jó meccse zajlik a Bigott Elnyomással. Érdekek különbsége van. Abban mi az érdekes, hogy te, írócska, önzőn kijelölöd, hogy neked van igazad, melletted a morál? Te vagy a Haladás, és le kell bontani a régit? Te kiabálsz, hogy vesztébe rohan a világ? (Klímaválság, az van, de te nem azért nem szülsz.) Mennyire kényelmes már ez? Az összes kudarcos, élhetetlen, valóságtagadó, morálisan fensőbbrendűsködő woke ezt csinálja: azért van igazam, mert én vagyok szarul. Mi több: ez bírálhatatlanná tesz. És mindent érzésalapúvá tesznek. Én döntöm el, mi fáj. És aki nekem fájdalmat okoz, az Rossz.

Fiatalon különösen szeretjük a rendbontókat. Az iskolakerülőket, a kiközösítetteket, a kiáltozókat, az éheseket, és az ő regényeiket-festményeiket. Habár, sokan voltak éhesek és kirúgottak, és mi csak azokat ismerjük, akik érvényeset tudtak írni, annak ellenére, avagy abból fakadóan, hogy ütköztek.

Hanem Trepljov tényleg ügyetlenke. Tök béna az a színdarab. Amin nem segít az, hogy az anyja, Arkagyina meg üres pozőr (mindig is az volt vajon?), és még öreg is.

Ezt én is csináltam: ütközni, különbözni, végletesen szubjektíven értelmezni a világot önérték volt. Csak porszívózás, vasárnapi mise és utána családi ebéd ne legyen. Amiből én jövök, onnan tökéletesen érthető volt a tiltakozás. Önvédelem, aztán talpraállás. De talán értelmetlenül bántottam meg tök normális, jó fej embereket azzal, hogy önmagában morális cselekedetnek gondoltam a tiltakozást. Hülye kispolgárok mind a margarinevők!

Ma már annyian tiltakoznak, hogy a kispolgárok a bátrak. Mondja Maci. És bátornak kell lenni. Mondom én.

Vajon nekem mentségem az, hogy őszinte voltam, és/amikor erős, tehetséges szövegeket írtam? És: sértettségből származott-e a tiltakozásom, vagy van valami erről leválasztható, különös éleslátásom is? Sokszor írtam magam ellen az igazságot. Vagy engem is szembenézésre kényszerített, vagy rosszul jártam a megírással.

Én uszítottam valaha? Nekem a lázadás volt a kényelmes, csak ezért pellengéreztem, ítéltem volna el nyilvánosan valakiket, és ennek hatására lettek mások is lesújtó véleménnyel? ami meg erőt adott? Számít-e, hogy igazam volt?

Meglepően kevéssé érdekel ma már, ki ért egyet, “jön”-e velem.

Tényleg “hazug” volt a kigúnyoltak élete? Minden kertvárosi apukáé? Vagy csak a nézőpontok különbsége volt? Amelyet egy jó író kiegyensúlyoz, és nem ábrázol abszolút gonoszokat. Tényleg csak pozőrök és jópontgyűjtögetők azok, akiket mostanában bírálok?

Én nem tudom. Visszatekintve: volt fölöslegesen makacs húzásom, egózásom, kisebb dolgokban, és volt, amiből komoly bajom lett (kezdődik a pereskedési szezon!). Mit tudhattam én akkor? Viszont a nagy ütközéseim elkerülhetetlenek voltak, és valóban azt segítették elő, hogy most ne legyen fuldokló veszteségem.

Mert így születhetett meg Juli, a csoda: nem tudták rámerőszakolni, hogy magzatot ölni is lehet. Nekik kérdés lehetett az ismeretlen magzat joga a létezéshez, pláne az, hogy én mit élek át. Komoly arccal bizonygatták, hogy nekem mások érdekét, kényelmét kellene néznem! Hogy ne gyűlölném őket? És ilyen ütközés folytán nem lettek a gyerekeim kisemmizve, így lett normális a lakbérem (kipereltem). Így tudtam a mérgező családomtól eltávolodni, a tényeket kimondani. Mi mást tehettem volna?

Vagy hogy János ott lehet, ahol lenni akart. A minap doku-kamerába mondtam, hogy bizony, a hamvak nem voltak az urnában. Az sóder volt.

Nyilván haragszanak. Mert nyilvános szövegek lettek belőlük, “lejáratás”. Annyira idegesek lettek tőle! Kiírogatja a családi ügyeket – ki tesz ilyet?

Nekem tiszta a lelkem. Én próbáltam megbeszélni anyámmal, a testvéreimmel, anyósommal.

Néha elfog a keserű diadal: a kicsit bántottátok? a lányt, aki egyedül volt? de rábasztatok, mert ő a dokumentarista, ő érint meg elméket, és ő képes kardként használni a szavakat, ti meg kb. olvasni nem tudtok.

Kicsit azért sok volt az ütközés. Mindig valami. Intézménnyel, csoportokkal, emberekkel. Eltorzított talán.

De csak felőlem nézve túlzás ez. Egy lázadónak nem még több lázadás kell, hanem lenyugvás. Észrevenni, ha már elérte a célját, vagy ha nem bántják épp. Nekem természetes a konfliktus vállalása, és ezért mostanra unom, már nem erre van szükségem. Elértem azt, amiben élni tudok. Azoknak viszont roppant hasznos volt lázadó (és őszinte, erős) szövegeket olvasni, akik nem merték magukat képviselni. Nem is vették észre, kik ők, hogy végig a szeretteiknek, a trendnek, az iskola, munkahely elvárásainak teljesítettek, félelem irányította őket, és elvesztették önmagukat. Ki se alakult az autonóm énjük, az, aki tudja, mit akar. Csak túlélni próbáltak. Esetenként az enyémhez hasonló csatározásokkal, de az nem az autonómiájuk volt, csak annyi, hogy ne legyen pokol az életük.

Az is ütközés, hogy én nem akartam A Kötelező Dolgokat: autó, munkahely, társkeresőzés, és még egy csomó mindent nem. Mondjuk ez nem sértettség. Mégis megsértődtek az autósok, irodisták.

Nem tudom, mire jut ez a poszt. A sértettség, a sértődés mint “traumaírás” biztosan póz, és egészen más minőség az, amikor az ember valóban megvívja a harcait, és a valódi harcairól ír, nem az énképét menti.

*

Ráadásul Horger Antal nem (sem) egy akárki lúzer bürokrata volt, hanem jeles tudós. A nevetséges Horger Antal! Ezeknek az attiláknak ég az ellenfeleik sem akárkik.

Az a baj velük, hogy hatalmuk volt? Pl. Aczél elvtárs csinálta ki a tehetségeket? Úgy könnyű, ha nincs hatalmad. Ez az ellenzék csapdája. Úgy hangoskodhat minden és bármi ellen, hogy soha nem kell felelősséget vállalnia, mert nem kormányoz, annak a közelébe sem fér, ahogy állunk.

Karácsony kapott egy kis kormányzást. Basztatják is. Mindjárt nem olyan népszerű.

*

Ma már nem leszek attól ideges, ha valaki azt mondja, amit Jordan Peterson, hogy hiába fájnak neked nagyon a dolgok, ha kupi van a szobádban. És van. Nagy művész is hiába vagy. Rakjál rendet, menjél ki a levegőre.

Nem tudom, ellenségem-e a normalitás. Sokat bántottak engem a normálisak. És őket a saját, anyagias és kicsinyes logikájuk mozgatta, én pedig tényleg nem voltam érdekember, anyagias, számító. De azért a józan eszünket ne veszítsük el már. Ötven évesen is nemet mondasz, miközben nem is vagy tehetséges, önálló, hanem nyomorogsz, hát akkor inkább legyél normie tudományos segédmunkatárs vagy fiókvezető-helyettes – betagozódott hasznos polgár.

És elkezdtek gyanúsak lenni az ateisták. A gőgjük és a nevetséges valláspótlékuk, a “tudomány”. Kutatások és fact check mindenhol (külön rovatban, pedig ez eredetileg az újságírói munka kiindulópontja volt). Ahogy adja alájuk a liberális mainstream a lovat! Mert akárhány háztartásban szól az állami tévé, az írott nyilvánosságot még mindig az ellenzéki, liberális orgánumok uralják.

És az ő vesszőparipáikból nem lesz jó élet.

Ezt főleg mostanában látom be, hogy ötvenhez közel lett egy valamennyire rendezett életem, a punk csajok, a legnagyobb lázadók meg elvonón vannak és fogaik hiányoznak. Mitől félted a lányodat? Mindig ez a kérdés.

És hogy a tehetségtelen, jellemgyenge, kisszerűség beöltözzön elnyomottnak, vádaskodjon a vakvilágba, attól ma már jobban iszonyodom, mint az úgynevezett normalitástól.

Előadjuk a normie-t a gyerekeinknek is: moss fogat, ne menj át a piroson, ne igyál. De mi mégsem mindig tartjuk be ezeket. És mégis élünk, megvagyunk. 

A főszabály az, hogy moss fogat és ne menj át a piroson. Aztán jön az élet. És hiába adjuk elő a normie-t, mindenkinek vannak megzuhanásai, drámái. Ül a kupi tetején, borospoharak között, és sír szétcsúszva.

A sorsunk túlélése érdekében apró meneküléseink, csibészségeink, devanciáink is vannak. Olyasmik, amiket ciki lenne, ha a gyerek megtudna. A gyerek tart egyben. Ezért fontos, hogy az embernek legyen gyereke, mert úgy nem csúszol szét annyira. Nincs pofád. Számít, mit mondasz, mit mutatsz. Időd se marad ostobaságokba. Most olvastam a Reddit szemétdombon, hogy az egyik 21 éves álnő, akit az első randi előtt tíz perccel dobott egy cisz férfi (mert rájött, hogy nem nő), és ghostolt, az bánatában amimét néz és jégkrémet eszik. Brrr.

Nekem az is kérdés, hogy hogyan ne élvezzem, hogy de bezzeg én nem jártam rosszul, egészséges maradtam. Ez csúnya dolog. Csak ugye ők kezdtek ki, nyílt és sunyi módon, hogy edzek. Szeretném, ha képes lennék elválasztani, hogy valójában irigylem azt, akit szétzuhantságában is szeretnek a kis körei, vagy csak nem értem, miért olyan kedvesek vele, miért ő kap szócsövet, és joggal idegenkedem a trendi műsorától.

Ötven felé az ember már végignéz az életén, és a kortársaiéra is odasandít. Levonja a tanulságokat. Mil érhet el egyáltalán, milyen egy Ötvenéves, Kb. Boldog Nő, ki mire jutott a döntéseivel. Harminchat évesen még lehetett ágálni, hogy ő bezzeg nem állt be a sorba.

Van egy liberális kedvenc nő, már írtam róla a buzihíradóban, folyton posztol, iszonyúan lecsúszott, ott nyüzsög minden “szabadságszerető”, félalter arc, aki ágál a homofóbia meg a fidesz ellen, köztük azok, akik kijelentették, hogy én zaklató vagyok és engem le kell tiltani.

Ijesztő részletek tárulnak fel, ha az ember megnézi, hogyan él, mikben van (én anyaggyűjtésnek hívom). Most is kerülgetem, hogy felismerhető legyen, vele ellentétben, aki simán megmutat, kibeszél, bármilyen képet kiposztol, “vállalja magát”. “Szexpozitív” és nem ismer tabut. Gyerekekkel fotózkodik, miközben iszik.

És őt szeretettel kezelik, mert egy kedves ember, de szétverte az életét. Van-e felelőssége ebben a közegnek, az “enablereknek”?

Nagyon kis érvényes regényt írhatna amúgy.

Nem tudom, nem tudom. Nem az a kérdés, cserélnék-e vele, meg kinek jobb. Hanem hogy én tudok-e érvényes szöveget írni. Mert minden trauma és fájdalom érthető, de azért egészen elszállt dolgokat nem kéne leírni.

Talán egészen mást hirdetnék, ha egyedülálló anya maradtam volna, és nem egy normie-val élnék.