Meg kell mondjam, katartikusan felszabadító hatása van annak, hogy engem többé őszintén nem érdekel, ki tart (címkéz fel) engem homofóbnak, antidemokratikusnak, gyűlölködőnek vagy akár fideszesnek, M1-es híradóagymosottnak.

Ezek, engem?…

Írok valamit, úgy, ahogy más, nekem is akkor a a kommentbox, csak én nem sodródom a tömeggel, ami – relatíve – provokatív. De érvelek, csak az alapnak hitt “igazságaikat” bolygatom meg, mire úgy esnek nekem vesszőhibákban dúskáló, amúgy tanult és jóravaló nők, hogy nem hiszem el. Mintha kiröhögnéd a jézusukat, olyasmi. Ez vallás lett?

Miért ez az indulat? Mi váltja ki ezt, hogy NE MONDHASD, UTÁNAD NÉZÜNK, GYALÁZUNK, KIRÖHÖGÜNK, EL FOGSZ HALLGATNI? Csak unatkoznak? Eldurvult a keommentkultúra, norma a baszogatás? De én mindig a témáról írok. (És csak negyedik agresszív belémkötésre, vígan: de te meg hogy nézel ki, te jó isten, jó, mindent értek.)

És: ez ugyanaz, mint ahogy gyerekként közösítettek ki? Ugyanaz a magja neki? Szívesen felfejteném ezt. Valami hasonlatos.

Azzal basztattak (anyám, bátyáim), hogy én ne legyek gőgös, lekezelő, ahelyett, hogy támogattak, elismertek volna. Miközben én csak olvasni akartam, sose voltam harsány, nem zenésznek készültem. Egész csendesen lehet tökéletes helyesírársa és extra nyelvi skillekre szert tenni. És ők stigmatizálnak, gúnyoltak, néztek le engem, hárman vagy négyen, a kicsi ellen, a kislány ellen, aki egyedül volt és több képessége adatott. Pont az értékes vonásaimért basztattak (olvasás, továbbtanulás, könyvtár, színház, biciklizés), nem am miatt, ami esetleg idegesítő volt.

Bár az idegesítő lehetett, hogy tudtam, ezekkel mit akarok, mi az értékrendem, és nem morzsolódtam úgy szét, mint ők.

Az én értelmiségi anyám rám mordult, hogy ne legyek nagyra a diplomámmal, pedig nem voltam se kicsire, se nagyra, csak lett nekem. És ő nagyon akarta, hogy mind a négy gyerekének legyen… olyan nagyon nehéz sem volt bejutni akkor már, mint neki.

Ne legyek nagyra. Ezt bírta mondani a Szent Fiai hatalmas egója védelmében az én keményen tanuló, szorgalmas, orvos anyám. Ahelyett, hogy gratulált volna. Jaj, meg ne gyűlöljenek! Gyűlöltek és most is gyűlölnek, mert kimondom az igazat. Igazából az az üzenet: neked nem jár a jobb élet, a ragyogás, te lány vagy, te szívj.

Amikor a kommentelőkön rökönyödöm, az nem panasz, mert nem fáj. Rég meg se rezzenek az ilyentől, ez nem érzelmi kérdés; én – tudjátok – olyan aljasságokat is elviseltem (megszenvedtem ugyan, de a túlsó végén megkönnyebbülve és erősen jöttem ki, aztán meg is értettem, miért csinálják, és az a legnagyobb elismerés), hogy ezek a random, unatkozó, csordaszellemű odakenések idegenektől, ezek semmik. Nem is veszik el a kedvem: ritkán, de rendszeresen odaírok valamit a hírportálokra.

Most azért a három fasziért megy a nyígás, aki a Nők40-nel gondolta lecsapni az utolsó kört. (Maci szerint a “transz férfiak” előtt nyitva a pálya!). Helyrekerül minden: nem vagy te fiú, csak egy, a nőség sztereotípiáitól viszolygó nő. (Attól én is viszolygok.)

Megszoktam, hogy rám ugranak, szóval intellektuálisan kérdem ezt: miért ennyire? Mert azért ennek a hirtelensége és mindig-egyformasága érdekes.

De hát, anyukám, én nem fölényes vagyok, hanem tényleg okosabb, és ez irritálja őket.

Ez ugyanaz? Egyszerűen ostobák, frusztráltak, és én megbolygatom az elégedettségüket, bizonyosságukat? És akkor muszáj rúgniuk? És mindig ők vannak többen? De hogy nem látnak rá ennek az infantilis, másrészt csőcselékszerű dinamikájára? Miért drukkerek? Miért nem gondolkodnak?

Hogy nem sajnálta anyám a lányát, a legkisebb gyerekét, amikor így aláztak – és nem azért, mert retardált vagy kellemetlen voltam?

Most az egyetememet folyton alázó tesóm tök büszke, hogy a fia eltés.

És megy tovább, csak nekik már könnyebb, de érzékenyek és okosak ők is, és bajuk van. Julitól kérdeztem áprilisban, csúfolják-e még a haja miatt, a bohókás ruháival. Lebutázzák-e. Mert a Julis feltűnően autonóm, kreatív, eredendően jó és szép (én ennyire sosem, én zűrösebb voltam, és szép se), és ebből már sok baja volt.

Ezek? Hetvenhárom meg hatvankilenc ponttal? Hagyjuk már.

Mert ő, az örök négyes (sőt) írt lazán 85-öt. És azt látta, hogy vagy szar eredmény és suttyó suli, vagy gyomorfekély. Végre megértette, hogy miért és kik azok, akik piszkálták. Csak úgy, kamaszosan, nem viselte meg, de ő nem piszkál így, vissza sem.

Megint jól mondta az én lehányom.

Akik piszkáltak, mind ostobábbak. Névre, “hírhedtségre”, az “írok mindenfélét” foglalkozásmegjelölésre vagy egyetlen, két-tízmondatos kommentre ugranak, azonnal elintéznek, definiálnak, kirekesztenek – és élvezik.

Vázlatvonalak, sorvezető kell nekik a véleményhez, és mert az énerejüket csak e tömeggel a hátuk mögött, a közösségben élik meg.

Talán mert nincs nekik olyan a “közösség” nélkül. Megjegyzem, e közösség tagjai, akik egy kicsit is kritikus mondatért már végveszélyt és fasizmust kiáltanak, valódi lincseket és kirekesztést szó nélkül, elégedetten néztek végig, sőt, be is szálltak.

Ennek megfelelő a véleményem róluk. De a sunyin hallgatókról sem sokkal jobb.

Nem akarok ehhez igazodni, hogy akik folyton rettegve lesnek oldalra, hogy elég középen vannak-e az “ellenzéki” “közösségben”, engem minek tartanak. Én jó életet akarok élni. Örömet, teljességet akarok, sokat tettem, meg azért is, hogy a tipikus középkorú kínokat, összeomlásokat elkerüljem. Rohadt nehéz volt olykor, de beérett. Nem fogok szégyenkezni, őrlődni, kétségbe vonni azt, ami ragyogóan jó.

Annál jobban ütnek. De már tudom, mire megy ki, értem ezt a dinamikát.

Nem várom, hogy más oldja meg az életemet, és nem igazítom mások véleményéhez a döntéseimet. Csak az számít, amit belül igaznak, fontosnak érzek. Minden más elnyomhatóvá, zsarolhatóvá, szektába szervezhetővé tesz – a szabadságomat veszi el.

Ami az én felelősségem – akár a saját életemben, akár a családomért való egyéni tett, vagy másokért és magamért társadalmi cselekvés, azt én megteszem. Én döntök. nem csatlakozom mindenhez.

Figyelni akarok, érteni, gondolkodni. Megengedni magamnak, hogy ne a társadalmi reflexek szerint cselekedjem. Szétnézek, megint és végre könnyedén, biccentek: jó, akkor ez van, a blogomat és a teljes életemet játszótérnek és egófitogtatásnak használni akaró férfi még mindig dúl, nyomul, nem áll le. Tudomásul veszem:, akkor így. Nem nekem szar ez.

Így is, mindenhogy. Én tudom az igazamat. A lényeg megmaradt. És csak a lényeg számít. Nem engedtem tönkretenni, mert hű maradtam, és bennem az élet tombol. Én a hitvallók örököse vagyok.

Valódi szellemi tetteket akarok, a mélyére menni, átgondolni, kerülni minden csábító hamisságot, rövidítést. Meg nem spórolni. Csak hágni, föl, viselni a cipőt (de egyre jobb!), és megérteni, megélni mindent. Ezek autózgatva szedik össze az állomáspecséteket! (Kéktúra-metafora.)

Saját gondolatot, saját kételyeket és válaszokat, saját utat… de fura ezt leírni, mert: milyen van még?

Olyan van, hogy diktálnak. Vagy észre sem veszed, de igazodsz, korszellemhez, véleményekhez, pasidhoz, barátnői normákhoz, a saját, éhes gyerek-énedhez. Rejtett elvárásokhoz. Úgy kényelmesebb. Úgy közösséghez tartozol.

Erdőbe nem megyek… akárki hív.

Én bízni akarok magamban, és bízom is. Ez a nőségem, feminizmusom közepe: nem hagyom, hogy mások a saját megélt, kiforrott igazságaim ellen fordítsanak. Megjegyzem. ha megpróbálná, de nem próbálja, mert tudja, hogy na, nem, Macinak sem hagyom. Bízom is az eszemben, tudásomban, érzékenységemben, eleve is… de úgy volt, úgy lett, és épp ti mondtátok ezt, hogy nekem micsoda szavaim, lényeglátásom, csodás tálentumom van. Egy ideig ment, hogy de jó, ez kell nektek, ebből éltek és segít, aztán  nyomást kezdtek páran gyakorolni. Én ne legyek heteronormatív, én miért nem írok többet a body positivityről (ez 2015 és 2020 között volt, de kiment közben, észrevettétek? újabban csakis szexuális-politikai módon kell megérteni mindenkit). Erodálni meg zsarolni kezdtek, benyújtották a számlát. A rosszallás, “csalódás” alá befért, és jól el is takarta, hogy ti magatoknak akartatok hatóerőt, szereplést, “irkálásból” megélhetést. Ha nem, akkor meg tönkreteszed. Igaz-e?

De nem lehet tönkretenni.

Nincs szükségem kész csomagokra, közösséghez tartozásra, megerősítésre ahhoz, hogy legyen álláspontom a világ jelenségeiről. Állandóan lesni, a liberális sztárok mit nyilatkoztattak ki. Kezdjük azzal, hogy hogy néztek ki. Na ugye.

Gyakran ilyen egyszerű.

Társadalomtudósok, tanszékvezetők próbálják megfogalmazni, vizsgálódnak, hosszú mondatok mindenféle nyelveken, én hallgattam és olvastam őket, és ami a nemeket illeti, nem tudok jobbat, mint a legtanulatlanabb hortobágyi alkesz pásztor: fasza van? Nincs? Akkor lány.

Minden más rizsa. Tök fölösleges. Nem számít az érzet.

Nyugodtan érezd, senki se tiltja meg, nem üldöz. De ha azt várod, hogy ezt valóságként elismerjék, járjanak érte dolgok, akkor azért gondold át, micsoda önzés ez. (Nonbinárisként kezeljenek, mondjuk.) Na, azt nem kapod meg. Hogy egyáltalán eszedbe jutott, hogy majd ezt mindenki tiszteli, az tiszta nárcizmus.

És látva ezt a sok húszévest: félelem az élettől.

Az élet nyers, egyszerű valóságától. A félelem, a diszfória tárgyat keres, és ebből lesz hogy akkor ő transznemű meg minden extra.

*

Ezek élvezik.

El vagyok képedve. Ugyanakkor bólintok: hát ezért nem tudunk kormányt váltani. Már lassan mindenkinek elege lesz egy maroknyi gőgös kinyilatkoztatóból, akiknek egyetlen saját gondolatuk nincs.

Én bringázom, ők gyerekszülésellenes agressziót ontanak a klímaszorongás nevű nyaffal megtámogatva, erről ömlengenek, és ez bele van dumálva a gyerekekbe. A klímaszorongás afféle presztízsdiagnózis is a nonbinárissal, az aszexszel meg a figyelemzavarral együtt.

Lehet szövegelni, anekdotákat sorolni, “szeretném hinni, hogy őszinték”, egy árulkodó elszólás a transzneműek kapcsán egy huszonéves lánytól,  de hogy mi az igazság, azt olyan helyzetek döntik el, aminek van tétje.

Mondjuk, felvilágosult, jómódú, demokrata anya vagy New Yorkban, képzeld el maghad ekként, és a lányod kijelenti 13 évesen (tök átélten, csak hát a korszellem tette ezt vele), hogy ő szenved, ő fiú, meg akar halni, mire is az anyja (mit tehetne?) elviszi tanácsadásra, a szakemberek majd megmondják, mit lehet tenni – meg is mondják: ez nagyon veszélyes, segíteni kell, van evidencia. Kell pubertásblokkoló, hormon, később mell-levágás, nemiszervműtét, élethosszig orvoshoz járkálás és szerszedés… és ezek elhiszik (a gyerek is), hogy ez a jó… de azért lesz egy pillanat, amikor az anya érzi, hogy ez nincs rendben, ezt nem kéne, hogy így lenyesik a szerveit, és soha többet nem lesz intakt és termékeny. Hogy beledumálják-e őket aztán zsarolással meg “bizonyítékokkal”, azt nem tudom, de van egy világos pillanat, és az a lényeg: ezt azért ne már!… Mert könnyű ismeretlen, közömbös transzokról jóindulatúan mondani, hogy el tudják dönteni, és csináljanak, amit akarnak, hadd éljék meg. A kérdés akkor valódi, ha itt van az őrület. Például az amerikai suliban (itt nálunk) fürtökben lesz diszfóriájuk a lányoknak. Máshol meg nem. Hogy lehet ez?

Én a nők jogairól, méltóságáról beszélek, ők “szexpozitív” és “Z-generáció” felkiáltással munkának és érvényes választásnak tartják azt, hogy valaki idegeneknek bocsátja használatra a testét pénzért. Valóság helyett netes reprezentációk…

Már vagy két éve a balos-melegPartizán, korábban Ungár médiavállalkozása, az Azonnali volt az ellenség. Nem Gajdics Ottó meg Kövér László az ellenség, nem az antifeministák vagy az incelek, a fundamentalisták, a revizionisták, a pornócézárok, nem. Azok lettek ellenségek, akik nem hajlandóak a csipkelelkű lilahajúak szövegeit, életidegen, mesterkélt kamuit szó szerint felmondani. A Momentum bojkottálja a Partizánt, mivel azok “transzfóbok”. Antoni Rita csalódott Ungár Péter miatt, aki szerint nincs olyan, hogy nembináris.

Azért ez szép, nem? Ki mindenki jön jól ellenségnek, és milyen kevés más vélemény elég ahhoz, hogy megpróbáljanak kirekeszteni, csak hát a Partizán így is százszor annyi nézőt vonz, mint a transzmámoros Antoni Rita meg Sapkás Piréz.

Na, ezek miatt nem hiszek a kormányváltásban, és kicsit sem érdekelnek azok a formációk, akik ezt nem látják át, hogy mi a tét, mi zajlik a kamaszok elméje, teste, élete ellen