Kedvet kaptál te is, mert a net demokratikus. Annyit olvastál már, annyi minden tetszett, lájkoltad is… megindult a közléskedv. Hiszen te is tudsz ilyet!

Írsz az univerzumról, és hogy kicsike pontok vagyunk benne, de milyen jó a szeretet. És a szöveg végén kihirdeted, hogy te ezzel segítesz az embereknek, és reményt adsz nekik. Könnybe is lábad a szemed ettől!

Lájkolnak is, nem bonyolut a helyzet – hát végül is kinek ártasz ezzel a csacskasággal? Nem írtál semmit, aminek tétje van, aminek mérete van, mint ahogy nem is gondolsz semmi ilyet. Semmi olyat, amiért vállalni kellene véleményt, álláspontot, feszültséget, vagy elvárni a felfogásához bármi erőfeszítést. Egy szép idézet, az csak jó lehet, ha a mondatnak értelme nincs is. Vagy értelme van ugyan, de érvénye nincs. A csillagok fényesek, a lájkolók udvariasak, legelésző kicsiny birkáktól tanultad a versírást. Anyád oda is kommentel: de szépet írtál. Kapsz kutyusos matricákat is a még analfabétábbaktól. Szeretnél kilencven lájkolót, abból éreznéd, hogy számítasz. Hiszen tetszik nekik, amit írsz! Fontos vagy!

És írsz verseket is (jaj). Nem tartod kínosnak. Kis szösszenet, a lelked mélyéből, az igazi érzéseid. Óh, semmiség. Tényleg az, fel is veti a kérdést: minek ír az, aki olvasni sem szokott.

Nem tudod, hány szint van még fönt. Nem jártál arra sosem. A mondatod ugyanúgy nem tudja, merre tart, ahogy te magad sem tudod a kaotikus, esetleges életeddel, változékony értékrendeddel, trendszimatolásoddal.

Nem fogsz jó szöveget írni soha, ha – mindenekelőtt – nem tudsz kitűnően, anyanyelvi szint fölött, virtuóz módon, a szintaxis abszolút bizonyosságával és temérdek hajlékony szinonimával magyarul. És nem tudsz. Ez egy. Nem csak írói rutin van, van még előtte (alatta) nyelvtudás is.

Mit tehetsz érte? Olvass, minőségi szöveget. Nem csak a fordulatos sztorit, a direkt hatást, az egzotikumot szeretni egy könyvben, hanem a rebbenést, a finom fricskát, a vad vitriolt (említettem-e már Molnár Ferencet?). Nem nézni tévét, nem kitenni az agyad erős ingereknek, akciófilmnek, lövöldözős játéknak. Ugye nem érdemes nagyon rászokni a vibrátorra sem, mert üzembiztos inger ugyan, tuti élvezet – csak mit kezdesz utána annak az ajkával, aki szeret?

Ezt érted-e? Hogy hogy értette Nagy Zsolt, és mit nem ért Apáti Bence, a publicisztika szezője? Apáti Bencének nincs igaza.

Erős mondatokkal kezdődik a Hvg.hu új, csak 360 forintért elérhető interjúja Nagy Zsolttal. „A mai politikai helyzet nagyon hasonlít a 70-es évek Kádár-rendszerére. Nem jön érted a fekete lefüggönyözött autó, de ugyanúgy taccsra tesznek, ha ellenvéleményed van. És a Rokonok-beli urambátyámviszony sem változott Magyarországon.”

Mondja Zsolt, és az ember, a volt kolléga, a publicista, ezen sorok szerzője csak zavartan vakargatja a fejét, hogy mit is akart mondani a költő. Illetve a színész. Mert a 70-es években már nem jöttek, nem cirkáltak a hírhedt, lefüggönyözött ablakú fekete autók.

Zsolt valószínűleg A tanú című filmből merítette az emlékeit, de az nem a Kádár-korszaknak, hanem a kegyetlen Rákosi-rendszernek állított emléket meg görbe tükröt, a véres és brutális megtorlások időszakának. A 70-es évek gulyáskommunizmusa meg az enyhülés jegyében telt…

https://magyarnemzet.hu/velemeny/sztarok-de-el-vannak-nyomva-7497356/

Kommentben elmagyarázom esetleg, de tudom, hogy értitek: Nagy Zsolt nem azt mondta, amit Apáti Bence értett belőle és amivel a teljes érvelését indítja. Nem csak szintaxis van, hanem szövegtan, sőt, azon túl is bizalom a gondolatban, a valóság ismerete, pontos érvelés. Ez amúgy szerkesztett szöveg volna, döbbenetes hozzá nem értés nem rászólni a szerzőre.

De magyarul tudni nem elég. Ahhoz, hogy érdemes legyen írnod, újat kell tudni mondani. Biztosan, idegeid hegyén, borzadva érezni, mi az, ami lózung, snassz, megcsinált.

tonnányi fagyos gleccser

 

Felettünk a végeláthatatlan űr, a csillagos égbolt, a világűr. És ebben a hatalmas mindenségben itt vagy te és én egy-egy kis pont, ami igazából jelentéktelen, és szánalmasan kicsi mindenhez képest az idő végeláthatatlan lineáris folyásában.

Egyetlen feladat (föladat) van tulajdonképpen: sok-sok elsőrangú szöveget olvasni. Némán. Áhítattal. Évtizedekig. Egész kis kortól, mégpedig esztétikailag és nyelvileg is elsőrangú szövegeket, értelmezően, figyelmesen. Érteni minden árnyalatot, regisztert, stíluseszközt, bírni a szókincset. Kerülni a talmit (bakancslista, évad, komfortzóna).

És hozzá nem értő módon lehetőleg nem finnyogni a legnagyobb írókon.

Ezt nem azért mondom, mert tanár vagyok és beállt a kezembe a piros hullámvonal meg a szaggatott, hanem mert a végeredmény kínos, középszerű, rettenetes, önáltató mákony. Az önimádó sziporka még a mondandót is kiirtja. A giccs káros: nem csak az esztétikai érzékünknek, hanem az egész életünkre nézve is. Elaltat, elringat, benne hagy, felment, butává, kritikátlanná, tömeggé tesz.