Ez a két nap a sport jegyében telt, de nem a szokásos módon. Élmény, Dunakanyar, közösség, Duna, természet. Bringával és vonattal, HÉVvel mentem mindkétszer.

Szombaton egy szervezett, hetek óta várt kajakozáson vettem részt, erről írtam és tettem néhány képet is.

Vasárnap pedig önkénteskedtem egy terepfutó versenyen. Imádom, amikor valami hirtelen erős hatás ér – az olyan eseményeket, amelyek kiszakítanak az életemből, ahol sokan vannak együtt, és csinálnak valamit közösen. Máshonnan tudok magamra nézni, mást látok. Itt most nagyon jót láttam, meg is lepett, tele voltam pozitív érzésekkel, energiával. Én is élveztem, szárnyalóan aktív voltam, és nagyon kedvesek, hálásak voltak az “ápoltjaim”.

A versenyközpontban kezdtem reggel, a rajtcsomagkiadás, ruhatár, eligazítás volt a dolgom, de volt laminálás, visszaérkezett csomagok szétosztása, takarítás, kulcskeresés, pakolás is, délután pedig lekísértem futókat az étkezdébe, aztán osztottam is a tápot a húsevő, vega és gluténmentes sporttársaknak (itt esett a polgármesterrel a lentebb részletezett eset 🙂 ).

Négy táv volt:

éjféli rajt, Ultra Trail Hungary, 112 km, szintidő: 20 óra

2:00-s rajt, Pilisszentlászló Trail, 84 km, szintidő: 17 óra

9:00, Szentendre Trail, 54 km, szintidő: 10 óra

10:00, Visegrád Trail, 29 km, szintidő: 6 óra

A dolog spontán volt: hirtelen és komoly futós kötődés, ismeretség nélkül jelentkeztem (miután elkészítettem Balázzsal az ultrafutós interjút, ő küldte a toborzó linket). Másrészt ott is inkább a pillanat, mint a beosztás igazított el. Munkaként kemény, hajnaltól estig, de flowban, és rengeteg emberi pillanata volt, melyek az én dokumentáló, írós, elemzős, epizódvadász, poénkodó agyamnak valóságos kéjfürdő és lubickolás. Egyszerre voltam aktív, kommunikáltam kifele, és elemeztem, érleltem a látottakat, forgattam magamban, ami egy ellentétes, más típusú folyamat, de nagyon jó volt. Hasonlított az egész a statisztáskodáshoz, csak nem volt elidegenedett és rossz-stresszes, mint a forgatás, hanem humán volt, közösségi, repeső, és volt neki ethosza. Az önkéntesség nagyvonalúság. A forgatás fizet, és mindenki úgy is viselkedik: meg akarja spórolni a kávét.

Amit a hosszútávfutásról tudok egyébként, azt Balázs blogján olvastam, nekem nincs annyi futós tapasztalatom, terep egyáltalán nincs, csak a balatonudvari. Ami pedig itt elvileg is helyeselhetővé, üggyé tette a munkámat, az a szervező személye. Figyelünk a futóra, a részletekre. Senki nem hagy az erdőben semmit, saját poharat visz. És a kötelező felszerelésben nincs pardon, mert életveszélyes lehet. Ezt nem hangoztatta senki, én figyeltem meg.

És a pillanatok.

Megjönnek a masszőrök. Róluk is gondoskodom, spontánul, kapnak kávét. Mivel ráérnek, megmasszírozzák a kajakozós hátam, és mivel még nincsenek befutók, a rendezőkét. Odébb egy tüsihajú férfi fekszik hason egy másik szakember keze alatt, nézem, ki lehet. Aztán látom, nekem háttal melltartót ölt. Vele adtam ki a rajtcsomagokat, hátizsákokat egész nap. Túlélő. A parókát is felveszi, és el is meséli a történetet, teljes természetességgel.

Ahogy fekszik a földön az egyik legkomolyabb futó (Csipi), hosszan, végkimerülve. “Olyan lett” ő is (csupa sár). Semmi sem számít, fekszik a linóleumon.

Látni a hírókat előtte, utána. Az étkezőbeli viselkedésből egyáltalán nem derül ki, hogy ki helyezett és ki ért be épphogy a szintidőn belül, döbbenek is este a dobogónál. Amikor reggel átadom a rajtcsomagot, már akkor észreveszem, hogy de jó lábad van, mondom is neki, de nem sejthetem, hogy ő lesz az egyik táv győztese tíz órával később.

Amikor, már az étkezdében, eltréfálkozom a Makovecz-bajszú úriemberrel, hogy akkor most levest kér vagy legyen inkább egy bajusznyírás – aztán egy órával később rájövök: ő Visegrád polgármestere, amúgy építész és lefutotta a 29-es távot, most pedig díjakat ad át. Jánosnak is Makovecz-bajsza volt valaha. (Bocsánat! Tudhatnám, hogy az ilyen bajusz meggyőződés. Nem is, több. Világnézet, elvi alapállás.)

Meglepő, hogy nem találkoztam negatívummal, kiborult, hisztis, nyavalygó, követelőző futóval. Senkinek nem volt semmilyen vitatható megnyilvánulása, hálás, praktikus, udvarias volt mindenki. Így könnyű helytállni. Éjjel, meredek, sáros hegyoldalon vagy egész nap futottak 112, 84, illetve 54 meg 29 kilométert, sokan lesérültek, nagyon kemény lehetett. Kijön a jellem ilyenkor, véget ér az idegrendszer, tétje van a dolgoknak. Emlékeztem az én múltkori, lankás 17-emre, amikor elestem. És statisztikailag se jön ki: kb. 900 főről beszélünk, kell lenni rosszabb alkatnak, vitának, tévedésnek, vagy legalább aggódó, értetlen rokonnak, de nem volt.

Talán a legdöbbenetesebb vízió, ahogy pár perc alatt megjelent a tornateremben harminc darab Jézus, a középmezőny, elkínzottan, sárosan, csontosan-borostásan, vérző lábbal, ám neonszín kompressziós szárban, ferdén esett be rájuk a fény. Feledhetetlen volt. És magától értetődik, hogy az ember ilyenkor felajánlja a törölközőjét az egyik megkínzottnak.

Ételosztás, szaladgálás, ülj le, kiviszem. Rámegyek mikróval a paradicsomos pennére. Ez extra, de azt akarom, hogy ne szívjon, jó legyen neki, meg a gyerekének, és gyanítom, mit érez, én azt éreztem a félmaratonom után. Jutott bőven mindenkinek rizs, penne, leves, nem kellett kicentizni. Vannak szlovénok, lengyelek, franciák, olaszok, hollandok, kell az angol is. Úgy kerültem le a központból, hogy az étkezőbeli fősegítő mondta, amikor én ettem a gulyást: “Mondd meg B-nek, küldjön valakit, aki ilyen, mint te, nem kell neki semmit elmagyarázni.”

Mögöttünk, az eü kiskönyves konyha üvegfalán túl ül a három menzás jelenlevő, kiadják, ami onnan kell, de amúgy ülnek, néznek és rém unatkoznak. Kommentálják az eseményeket, mint a Muppet Showban a kritikusok a páholyból. Eszméletlen, látványnak is, meg a szóhasználatuk is, jól mulatok.

Férfi futó, tányérral a kezében: te vagy csakazolvassa? Olvaslak ám!

És sok ismerős.

Állunk aztán a Duna-korzón, tapsolok és meghatódom nagyon, és állunk aztán sokan a dobogón, egy crew-csapatfotó kedvéért. Nem lehet itt mindenki, maradtak a versenyközpontban és az étteremben helytállni. Én az eredményhirdetésre jöttem, hogy kerülök ide? A kép közepére? Későn kapcsolok.

Érzek valami nagyon jót, emberit. “Nagyon hálás vagyok a Crew-nak, akik ugyan mindig kitesznek magukért, de most kivált úgy éreztem, mintha személyesen – saját szemszögemből- értem lettek volna!
Szinte hogy csak ölbe nem kaptak, hogy azzal is segítsenek!”

Egy sportszerű történet:

Blogrészlet (hosszutav.blog.hu):

…még Csipit is utolértem, akinek valami baj volt a hasával, nagyon keserves arcot vágott és lemondóan haladt. Én nem nagyon akartam reflektálni arra, hogy megismertem, mert tudom, hogy vannak olyan pillanatok amikor ezt a futó sztárok sem akarják, de egy bozótban hugyozó rövidebb távos csávó képes volt hangosan üvölteni vizelés közben hogy “Csipiiii, mivan veleeeed?”. Érted, csövelés közben. Ki ne találd, hogy kezet is akarsz vele fogni.

(…)

Csipi visszaelőzött szintén bottal gyalogolva, olyan volt az egész jelenet, mint amikor az M0 autópályán egy 88-al haladó kamiont elkezd előzni egy 91-el haladó.

csak ilyen futós képem van, még 2015-ből