én nem

Erről hallgattam eddig. Két éve, négy éve hallgatok erről. Ez mondhatatlan, mindenféle okokból.

Esterházyt olvasom, a Hasnyálmirigynaplót. Látom a folyosókat, doktornők arcát, de nem azért, mert a pancreas ugyanúgy A belosztály. Vagy mégis B? Ismerem, tudom ezt, közelről, mindenképp. A kert kanyargásait, esetleges épületeit, az épületgépészetet, a mögöttet. A macskákat és a már leaszfaltozott Gyógyfű utcát. És tudom a fémes ízt, a rosszkedvet, a kommunikációképtelenséget. Azt, hogy jött az orvos, de elfelejtettük megkérdezni. Azt, hogy minden van, de ami kéne, az aranyárban sem (információ, világos beszéd). A gyerekbecsempészést. Az ebédes tálcát. A vécéket. A taxira várást, a tehetetlenséget.

2012 őszén primer élményként sokat írtam erről. Azóta ez egész, a férjem személyes tárgyaival, az onkológia részleteivel, érzelmekkel zárt dobozba vagyon helyezve. Azért kellett annyi minden rá, köré azóta az én életemben.

De a zárt doboz, és benne a vagyon, az velem van.

Az elemi attitűd, amely áthatja a napjaimat: én nem akarok rákos lenni. Sokkal inkább, mint az izmos leszek, jó testem lesz, fényes váll, sült szalonna, lemegyek hídba, hívogató erdő, közérzet. Mindenben ez munkál.

Ez volna a felelősségvállalás: szemérmesen szembenézésnek és felelősségvállalásnak neveztem azt, hogy el akarom kerülni a rákot. És mást is. Mindent.

És most leírom, holott gőg, istenkáromlás, gyerekes magabízás, provokáció, gyanús alterság, de mindent meg szeretnék tenni, ha van ezügyben tehető. Moccannak az antioxidációk. Nézem a mikrobiológiámat. Telomerekkel beszélgetek.

Azért, hogy ne érezzem: jobban kellett volna élni. Hogy miattam ne legyenek szomorúak. Hogy ne legyen számukra annyi energia, várakozás, idő az anyjuk, szerettük, abban az életben, amelyet élhetnének.

De nekem se legyen. Hagyjuk ezt. Vagyis: én nem vállalnám a kemoterápiát.

Hogy a gyerekeim? Hogy látni őket felnőni? Hát pont azért. Ne én legyek évekig a téma. Ha mégis, ezt egyedül és nagyon diszkréten szeretném végigcsinálni. Talán eltűnök hirtelen.

Nem tudok semmit, nem célzok semmire. Csak bő négy éve gondolkodom.

Sokat gondolok a halálra. Sokat gondolok a hanyatlásra, az egészséges öregedés szükségszerű romlására is. Olvasok a nőről, aki a férje halála után, ötvenvalahány évesen kezdett futni, most már hetven is elmúlt, és nagyon-nagyon szeretne egy maratont lefutni hat óra alatt. Micsoda sikersztori! Engem feldühít. Miért hat óra? Miért görnyedt? Neki csak ennyi jut? Miért nincs halhatatlanság? Méltatlannak érzem. Robbanjon ekkora erő!

Talán túlzó elvárásokat támasztok az élettel szemben. Talán nem tudom elfogadni a tényeket. De hisz annyi mindent sikerült cáfolni. A tipikust. A kategóriákat. A félelmeimet.

Én nem vállalom ezt, amit láttam 2012-ben, és amiről most olvasok Esterházynál. Ebben most lettem egészen biztos. Az egész bemenést, a rituálét, a kontaktok keresését, az előnyhöz jutást sem. És aztán még a kínokat. A koktélokat, a hónapok sorát, ahogy a hetek mindig tól, a koktél napjai mindig az ig, és meggyógyul ugyan húsz kezelés után, vagyis nem, de legalább a stagnálásra rá lehet szorítani a szörnyűségét, de az egész rengeteg munka, türelem, kapacitás, költség, és akkor lehet még néhány tünetmentes éve, talán. De azt nem mondjuk, hogy mindent megöl benne, hogy soha nem lesz olyan, mint előtte, életkedvét eleszi, és azt sem, hogy inkább nem hat egyáltalán a koktél, csak megöli minden egészséges vérsejtjét is, és aztán abba hal bele. A legjobb indulattal nem mondjuk, mert nem tudjuk ezt előre, nem tudja senki, csak mégis akarunk valamit tudni, mert döntést kell hozni.

Ó, de besorolnál te, TE! engem is oda! De én nem beszélek Big Pharmáról, én nem beszélek érdekekről, hogy ki miről hallgat és miért, és ez az egész még az újságíróagyamat sem köti le. A dilettáns okoskodás röhejes, de a legkiválóbb szakemberek is dielttánsok ahhoz a mérethez képest, amiről én most beszélek. Én a rákban egyedül a Teremtőt tartom autentikusnak. Én tudom, hogy csak a saját egészségemhez értek, mások betegségéhez semmit, se a magaméhoz. És a saját egészségemhez-értés is csak néhány hónapra szól, aztán meg kell újítani, levizsgázni újra.

A sok állomásos folyamat, a remény, amelynek a vége mindig a halál. Kétféle halál: primer, daganatos halál, és mellékhatás-halál. Harmadikat szeretnék magamnak, ha mégis. Én egy pillanatig nem hittem a kezelésben, és, azt hiszem, János sem. Úgy voltunk vele, mint a keresztúttal, amelyen végig kell menni, mert így rendeltetett, ez a szakrális liturgikus imperatívusz. Viszonylag simontalan egy út volt az.

A férjem betegsége júniusban robbant be, én egyidejűleg elvetéltem a negyedikemet, amikor még nem tudtuk a diagnózist. És annyira agresszív volt, hogy az augusztusban megkezdett kemó nélkül talán két-három hónapja ha lett volna. Volt így egy könnyebb augusztusunk és egy szép szeptemberünk, én ezt is tudom. Aztán október 1-jétől megállíthatatlanul lett a december 4., minden nap december volt szinte.

Én nem hiszem, hogy mi rosszul döntöttünk. Nem dönthettünk jobban. Viszont én, most már, ezek után, egy ugyanilyen helyzetben nem így döntenék a magam életéről. Hanem az augusztus mellett döntenék. Mulasztásosan, szépen.

A reményem botorság, a deklarálása is blaszfémia, a döntésemre pedig azt mondod most: na, ha odakerülsz, megtudod.

Pedig nem ellened van ez, és én nem is bírálom felül senki döntését. És nem is számít, te mit szólsz, illetve, mi van az én fejemben arról, hogy te mit szólnál. Én nem tudnék oda bemenni, azt aláírni. Pont ahogy abortuszra sem mennék, bármilyen észszerű döntés is volna, ha volna.

Én úgy kelek fel, hogy azt mondom: nincs bennem rákos sejt. Holott tudom, hogy ama csúf halálokok és lerobbanások, a végignyögött évek kórságai között pont a rák (“a” rák, a rengeteg féle degeneratív betegség) a legrejtélyesebb, legkisakkozhatatlanabb. De ha életmóddal tehető valami, vagy olyasmi, én megteszem. Egyben megteszem a metabolikus szindróma, az autoimmun betegségek, az ízületi bajok, a cukorbetegség, az Alzheimer és a Parkinson ellen is, és többet nemigen tehetek.

Ezt jelenti főleg a felelősség, amiről írok. Így is előfordulhat, hogy számos gyerekem tologat majd nemsokára valami folyosón. És így is folyton a halál jár bennem. A mulandóság.

Nagyon szépen kérem, senki ne írja le kommentben a bevonzás szót. Sem semmilyen tanácsot. És ne is kombináljon. Nem tudok semmit, nem célzok senkire. Nem tudok mit csinálni a félelmemmel, ez az elemi reakció az után, ami velünk történt. Aki régóta olvas, tudja, miért. Ha mégsem, itt megtalálod az okát. Tökéletesen másodrendű, hogy amúgy nem hiszek a bevonzásban (ellenben olykor megdöbbenek az egybeeséseken, és a tudat hatalmán).

48 thoughts on “én nem

  1. Éva Éva Éva, olyan nagyon veled vagyok ebben. Negyedik éve orvostanhallgató a gyerekem, negyedik éve csak cseng-cseng a fülembe, hogy miben fogok meghalni és addig is mitől lesz nekem nagyon szar. Igen, én is, csakis méltót akarok, nincs mese, ezt gondolom.

  2. Évi,
    én is veled.Tudod jó volt olvasni mindenféle (akármilyenpárti)szélsőséges gyógymód helyett amit írtál.A napokban olvastam hasonlót véleményt (igaz kutatókét) hogy elkezdik a rák melletti együttélés lehetőségét tanulmányozni és javasolni, az eddigi frontális kezelési módok túl erősek voltak. Örülök hogy van középút kibontakozóban!:)Ölellek:
    Zs

    • Szerintem a verkep nem a rak kiszureseben segit, hanem a felborult ertekek adhatnak gyanakvasra okot. Egy verkepbol azert nem tudhato meg, hogy rakos vagy esetleg biztos nem vagy rakos. A baratnom rakos, 3 hetente kap kemot, leszamitva a kemo utani hetet, amikor drasztiskusan csokken a feherversejtek szama, tokeletes a verkepe.

    • Asszem, ilyen direkt, szóval egy-két mérendő, rákra utaló valami nincs. De vannak tumormarkerek, rákkockázat-csomag (http://bhc.hu/szolgaltatasaink/szurovizsgalatok/rakszures/), és sok minden utal arra, mennyire gyulladásos a szervezet. Illetve a vérképben az alakos elemekre utaló adatok is közvetve sejtetik, mi a helyzet, azok borulnak fel hamar, de ez is típustól függ.

      Jánosnál nem tudom, mit néztek a diagnózis előtt laborban, de a nézés előtt az volt, hogy hirtelen nagyon rosszul lett. De akkor már elindult a folyamat.

      Ézt csak zártban írtam eddig: és még előtte volt egy fogkezelése, makacs gyulladás, vésés, fájás, antibiotikum, amelyet egyébként a poénból választott névrokon (teljes névegyezés) fogorvosa írt fel, neves tanszékvezető. Azt szépen beszedte, 3 nap, 1-1 szem volt előírva, és ő kb. a második szemnél azonnal leesett a lábáról. Később áttanulmányoztuk a gyógyszer tájékoztatóját, és ott volt, hogy akinek limfómája van, ne szedje be, tilos. Én tudakozódtam ez ügyben, hogy lehet-e, hogy egy hajlamot is ilyen hirtelen belobbant, vagy már megvolt a kór és azt tette ilyen rettenetes hirtelenné az antibiotikum, de nem kaptam megnyugtató választ. És ezzel nem az antibiotikum ellen írok, mert azért makacs foggyulladást ember legyen a talpán, aki antibio nélkül kibír, kikezel.

      És neki pár hét után megvolt a diagnózis: limfóma. De végül nem (nem csak) abban halt meg, átterjedt már.

      • Annyit hadd mondjak a makacs foggyulladásról,antibiotikum kezelésről.Nekem 2fogamat is kikezelték szájon át szedendő antibiotikumok nélkül, homeopátiával. (Homeopátiás fogorvos.) Egyedül a gyökértömés aljába tett egy minimális hagyományos gyógyszert, a többi mind homeo volt, ínyembe szúrva és szájon át. Annyi hogy így a kezelés 2-3 hónapon át tartott, nem egy hétig.

    • Ja, és én szűretek női dolgokat (méhnyak, ultrahanggal kismedence, mell). Lehetne, kéne tüdőt is, de a fentiek az igazi népbetegségek. Meg tudom a kockázati tényezőket.

      Az onkológiai osztályok újabban tele vannak 30-40 éves nőiszervi rákosokkal, ez új és tömeges trend (egy orvos szerint, nem szerintem, de ez nem kutatás).

    • Ahogy elnézem az igen drága rákszűrős csomagot, egy kicsit illúzió, hogy majd ezek tudatában megnyugodhatunk és biztosan jól leszünk.

      De van az a fajta ember, aki évekig nem megy el mindenféle panaszai ellenére semmilyen vizsgálatra, és lábon hordja ki az érelmeszesedést, cukorbetegséget, tumort. illúzió bebiztosítani magunkat, de engem egy kicsit mégis megnyugtat, hogy volt a szemem miatt valaha egy koponya MRI-m, és nem volt az agyamban semmi csúfság. Vagy hogy nemrég a pajzsmirigyem miatt kellett szívultrahang, ami elég drága móka volt (én mindent seggkinyalós magánban, mert a közeü az, amitől pánikrohamot kapok kb.), és jó esély volt rá, hogy a kezeletlen pajzsmirigy-túlműködésem szétszedte a szívem. De tankönyvien tökéletes. Ennek tudatában mertem olyan nagyon hajtósan sportolni, és azzal a tudattal élek, hogy tökéletes a szívem.

  3. Köszönöm, hogy megírtad ezt.

    Valahol bennem is hasonlóak a gondolatok, átérzem és átélem a félelmedet.
    3 családtag elvesztése az elmúlt három évben évente, hosszú, a betegnek és a családnak is megterhelő, nyomorúságos betegségek elleni (tudottan reménytelen) sok éves küzdelem után egyetlen dolgot tehetek. Magamra vigyázok – oxigénmaszk effektus.

    Volt egy film az Alzheimerről – Still Alice – aki látta, érteni fogja: csendben reménykedtem, hogy sikerüljön a főszereplőnek az öngyilkosság, mert az lett volna a méltó megoldás.

  4. Van olyan rák, aminél én sem kérnék kemót. Tüdő, hasnyálmirigy, agresszívabb petefészekrák, gégerák, agydaganat? Kösz, meghalok inkább hosszú hajjal. Mellrák, vastagbél-, gyomor-, bőrrák? Ide nekem az összes kemót, hánytálat és parókát!
    7 családtag útját néztem végig, öten kemót kaptak. Egy él közülük (ő jól is van). A génjeimben van, már fitogtatta is az erejét többször, de eddig mindig megúsztam. Várom, mikor jön legközelebb. Kész tervem van. Ha ez jön, ezt teszem, ha az, azt teszem. Közben élek, csupa nagybetűvel. Mi mást tehetnék? 42 éves vagyok és van egy sérült gyerekem.
    A kemo testre és pszichére gyakorolt hatásai elmondhatatlanok. A gyengeség egy dolog, de mi van, ha túléled? Az van, hogy évekkel később sem úgy gyógyulnak sebek, egy egyszerű vágástól az egész immunrendszer robban, egy egyszerű gyomorrontás csillapíthatatlan hányásba torkollik, mert a psziché emlékezik, satöbbi-satöbbi. Ezek persze nincsenek leírva a tájékoztató lapon. Ezzel együtt van, hogy megéri. És van, hogy nem.

    • Nagyon fontos nekem, amit írsz.

      Honnan tudod ilyen pontosan a fajtákat? Elkezdtem erről én is egy bekezdést a posztíráskor, de aztán töröltem, mert annyi típus van.

      És azt is kiszedtem, hogy a családomban nem volt rák. Mert ez se garancia. Inkább varázsige-mormolgatás, ahogy én ezzel vagyok. Minden edzésem, minden rózsa brokkolim, a befelé figyeléseim.

      • Baratnom harom eve kapja a kemot harom hetente. Tudorakja van, az elszort apro daganatos fajta, ami muthetetlen. Ez egy olyan kemo ami nem olyan eros es nem viseli meg annyira a szervezetet mint a hagyomanyos kemok. O mar ezt a lehtoseget es eletminoseget is akkora orommel eli meg, a hullamvolgyek ellenere. A kerdes persze mindig ott feszul, hogy “meddig meg”?
        Szamomra hihetetlen az az ero, humorerzek ami megmutatkozik a hozzaalallasaban. Korabban egy agresszivebb rakja volt egy nagyon durva kemo-sugar protokallal. En azt hiszem, nem tudtam volna vegig csinalni. Ugy ahogy o biztos nem, bar okoztam mar magamnak meglepetest nemegyszer.

      • Én sem tudom, csak anno nagyon utánaolvastam. Inkább laikus tudni vélés ez, az én védekező mechanizmusom, vagy haditervem. Amúgy, egy-két tudottan nagyon szemét daganattól – hasnyálmirigyrák, bizonyos agydaganatok, kissejtes tüdőrák – eltekintve akár a hosszútávú túlélés is lehetséges, a vastagbéldaganat pedig nagyon jól gyógyítható. A többinél inkább az a meghatározó, hogy milyen fajtájú a rák és sikerül-e időben elkapni. Az a bizonyos staging és grading. És persze a genetika. Szóval sajnos nincs nálam a bölcsek köve.

        • Igen, értem.
          Mi innen azt gondoljuk, nem élnénk úgy, hogy ki van vezetve a végbelünk a hasfalra.
          Aztán ha ott lennénk, akkor meg másképp gondolnánk.
          Ne legyünk ott.
          Senki ne legyen ott.
          Megdöbbent egyébként, ahogy a hivatalos onkológia (akikkel én beszéltem) mennyire tagadja a táplálkozás szerepét a rák kialakulásában/progressziójában.
          Ő is:
          “– A daganat szénhidráttal táplálkozik. Ha megvonjuk a szervezettől, nincs mit a daganatnak ennie. Nyilván ez egy leegyszerűsített recept. De valahol ez az alapja.

          Ez nagy tévedés. Hatalmas baki, ha valaki azt hiszi, hogy a daganatot ki tudja éheztetni. Az összes daganat egyszerű szénhidrátot használ. Ilyen pedig zsírban, fehérjében nincs. De a daganat a szükségleteit a vércukorból veszi fel. Ott pedig mindig lesz.

          — Ketózisban kell lenni…

          De olyan szintre nem lehet eljuttatni a vércukrunkat, hogy a daganat ne találja meg, ne használja. A daganat négyszer-hatszor gyorsabban osztódik, sokkal aktívabb anyagcserét folytat. Elvonja a cukrot. Ha kell az agytól, a szívizomtól szedi el. Nem lehet kiéheztetni. A Gerson terápia ezzel a logikával próbál gyógyítani. Csonttá fogynak a betegek, aztán meghalnak. Higgye el, nem lehetne titokban tartani, ha történnének csodák.

          — Az interneten vannak ilyenek…

          Igen, ezek nagyon károsak. És van néhány sarlatán, aki természetgyógyásznak mondja magát. Jön valami cseppekkel, vagy mifenével. És ha nem hat, jön a duma: „maga nem is akar igazán meggyógyulni.” Ha mondok valamit, rögtön azzal válaszol, hogy én nem értem meg még ehhez, fiatal a lelkem stb. És az ilyeneket nem lehet beperelni.

          — Nem is kell. Ezek emberi döntések.

          A laikus nem tud dönteni, értse meg! És még egy tévhit. Állítólag a kemoterápia tönkreteszi az immunrendszert. Ha ez így lenne, a betegeink között rengeteg lenne a tüdőgyulladásos, gombás, influenzás. Semmivel sem betegebbek, mint a többi ember. Mit mondjak még? A csodatörténetekkel az a baj, hogy preparáltak.

          — Ön hogyan kommunikál egy rákos beteggel?

          Soha senkivel nem vagyok kemény. De ha egy beteg azt mondja, hogy visszautasítja a kezelést, el kell neki mondanom, hogy most még kezelhető a betegsége, később lehet, hogy menthetetlenné válik. Na, ez egy döntés! Ha jönnek az áttétek, mások az esélyeink. Volt olyan betegem, aki másfél éves gyereket hagyott maga után árván. Az átlagember döntési szabadsága mögött nincs elég információ. Ez van! Higgyék el a kedves betegek, hogy nem véletlenül hat év az orvosi egyetem. Azért valami csak történik ennyi idő alatt. Nagyon ijesztő, hogy mindig jönnek ilyen önkéntes zsenik, akik elmondják a tutit. Nagyon könnyű úgy okosat mondani, ha csak a történet töredékét ismerjük.”

          http://paroskintorna.blog.hu/2015/02/25/ha_valaki_megbetegszik_nagyon_nagy_bajban_van

          De ő nem:
          http://eatingacademy.com/nutrition/way-exploit-metabolic-quirk-cancer
          (nem onkológus, de világosabban érvel)

    • Mondjuk az elég durva volt, amikor az 198 cm, 98 kilós emberemet húztam félájultan a hideg vízbe, mert a mellékhatások (hererákra kemo) egyike a láz volt. Aztán, amikor csupaszon kuporgott a hokedlin, és gyantáztam a fejét, mert ő bármit, de foltosan kopaszodni aztán nem! És én, gyarló, egy pillanatra akkor ott tényleg azt gondoltam, hogy na, tessék én ezt havonta átélem. Nem kezeltük halálos kórként a rákot, bár hozzáteszem, a kemo az ő esetében csak afféle biztonsági eljárás volt, mert az operáció szinte teljes gyógyulást ígért, kivették a rákos szervet.
      Meg az anyja arcát, amikor elhitte, hogy fogadásból kopasz újabban a gyereke… és ezek az emberek nem kedveltek engem, mert nem találtak elég jónak a fiukhoz 🙂
      Sokat tanultam a betegség ideje alatt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy a mi történetünk szerencsésebben végződött, bár a kapcsolat nem.

  5. Csak most szedtem össze a bátorságomat, hogy hozzászólást írjak. Nagyon átérzem az írást, én rettegek a haláltól. Annál már csak egy dologtól félek jobban és az az odavezető út, pl. a rák. Nem akarom megtapasztalni milyen a kemoterápia, nem akarok végigmenni ezen, és valószínűleg nem is fogok. Ha kiderül, hogy rákos vagyok, próba nélkül dobom be a törölközőt, nem vagyok hajlandó ilyen eszméletlen mértékű szenvedésen keresztülmenni, egy olyan életért, aminek a rosszabb fele még hátra van. Mondom ezt most. És szeretném hinni, hogy lesz erőm visszautasítani az ajánlatokat. Sajnos itt sem engedélyezett az eutanázia, ha jól informált vagyok, pedig azt választanám.
    Ugyanezen okból nem fogok szülni soha, ezért volt abortuszom, holott minden gond nélkül megszületett volna a baba az orvosok szerint, tökéletes eredményeim voltak. Egyáltalán nem érdekelt.

    Elegem van a szenvedésből, és mivel már voltam a mélyben, nem akarok ott lenni újra, amint mód van rá, elkerülöm. Ezért is igyekszem mindenféle módon megelőzni is, és megtenni azt, ami emberileg lehetséges ezügyben.

  6. Sokáig rettegtem a haláltól, ez inkább ilyen hitbéli probléma volt. Féltem a pokoltól, na. 3 éve vagyok ápoló és az odavezető út még mindig megijeszt. Félek az olyan betegségtől, ami már megakadályozna egy esetleges öngyilkosságban. Bár talán gyáva lennék és élvezni akarnék még egy napot és még egyet, mígnem már képtelen lennék rá. Az ember iszonyatosan tud ragszkodni az élethez, az összes kis örömhöz. Nehéz téma ez.

    • “…a tudósok alázatos munkájának köszönhetően a kemoterápia hihetetlenül intenzív fejlődésen ment keresztül az elmúlt években, például egyes leukémiák és limfómák esetén ma már teljes gyógyulást érhetünk el vele, illetve más ráktípusok esetén, ha a kemoterápia 100%-os felépülést nem is biztosít, jelentősen javítja az életkilátásokat, és enyhíti a betegség okozta tüneteket.”
      ó

  7. Megérintett ez most nagyon. Mióta az eszemet tudom, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék a halálra. Nem tudom, hogy ahalál az élet része, vagy már nem az? A lassú, szenvedőstől rettegek, nem a környezetem miatt, nem is lesz nekem olyanom addigra, nem vállaltam családot, hanem önző módom a magam fájdalmát nem akarom vállalni és rettegek a tehetetlenségtől, a méltóság elvesztéséstől ( de számít ez? ), hogy nem tudok dolgozni, élni, a munkabírásom csökken. Rettentő rossz beteg vagyok, türelmetlen, amíg fel tudok kelni engem nem érdekel, csinálom. A tavaszon volt egy olyan, hogy szaruhártya sérülés miatt pár hétre elvesztettem a látásom, pár nap alatt romlott a nulláig ( azóta rendbejött ) de ameddig láttam egyáltalán bármit, nem tettem le az ecsetet a kezemből. Aztán elment a kép és akkor nagy nyugalommal hevertem el kvázi vakon vagy 3 hétre, hogy na, innen tényleg nem múlik rajtam.

    Szóval biztazó volt.. nem ütött meg a guta. Orvoshoz sosem megyek, csak ha eltöröm valamim esetleg, plusz a fogorvos kivétel. Félek, hogy megtudom mi bajom és a diagnózis reccsent meg. Úgy vagyok vele, hogy egészségesnek tudom magam. Nagyjából mindenki valahol a makkegészséges és a haldokló közti skálán van valahol, fene tudja pontosan hol..

    Azért sem megyek, mert tudom, hogy vagyok. Ha jól vagyok, mert úgy érzem magam teljesen felesleges az orrom alá tolni egy papírt, hogy de nem lehetek jól, nem fogja megrendíteni a valóságérzékelésemet.
    Jártam így, valami cisztával, véletlenül rajta volt egy röntgenen, jajj ki kell venni..Műtét, időpont, stb. Mondtam, hogy álljunk már meg, miért nem jó az ott ahol van? Nem okoz panaszt, el is múlhat, ahogy jött. Hát ezt szentségtörésnek értelmezték, de azóta sincs bajom.
    Mindenképp meghalok, ahogy mindenki más is, nem tudom miért tesznek úgy megbotrankozva pont a közgyógyon, mintha halhatatlanok lennénk..

    Amit a blaszfémiáról és a Teremtőről írsz ebben a vonatkozásban, azt azt hiszem jól értem és élem is.

    Bizzunk, nem tehetünk mást.. Más részről pedig vágyom is arra, hogy ez az én, akit magamnak tudok végre feloldódjon és ne legyen. Nem utálom az életem, sőt, hálás lehetek egy rakás dologért, de azért ha egyik nap nem kellene magamra húzni a teendőket, az azokhoz szabott szemyiséget és gondolkodást nem nagyon bánnám. Nem vagyok depressziós. És még nem vagyok 40.

    Individuum párti vagyok, liberális, mi más lehetnék, de néha elgondolkodom: lehet-e, hogy mi emberek egyszerűen kevésbé individualistának lettünk “kitalálva” és rövidebb életekhez szoktunk, mik amik manapság sikerülnek..
    Passz..
    Mindenesetre méltó halált kívánok magunknak , vagy ha az nem jönne össze, akkor azt, hogy ott és akkor ne számítsanak már ezek a szempontok.

  8. én is végigcsináltam ezt apukámmal, 23 évesen. A kemó rengeteget rontott rajta, és teljesen feleslegesen adták be neki, az orvosok tudták, hogy 1-2 hónapja van hátra (és ezt velem közöltk először, és nem volt szabad elmondani senkinek, főleg apukámnak nem), de mivel fizeti a tb, ezért csináltak valamit, valamint a teljesen reménytelen, gyógyíthatatlan betegség ellenére vidáman felmarkolták a nem kevés hálapénzt. Így tanultam meg a palliatív terápia szó jelentését.
    Akkor jöttem rá, hogy én így nem. És azóta igyekszem minél tudatosabban, jobban élni az életemet. A halál így is, úgy is eljön, a maximum, amit én tehetek, hogy nem zombiként menetelek a vágóhíd felé, hanem hű maradok magamhoz, amennyire lehet, és nem bullshitelek sem magamnak, sem a világnak. Akkor a végén a meglepődés sem lesz olyan nagy, hogy ez itt akkor ennyit volt.
    A meditáció amúgy segít a halálfélelemmel való szembenézésben, egészen nagy békére lehet ezzel találni. Valamint olyan szintre emeli a testtudatosságot, hogy sokkal előbb lehet a tüneteket érezni és azokkal orvoshoz menni.

  9. Négy éve “ígérte” a hematológus, hogy ha nem vetetem ki a lépemet meghalok…mondtam, hogy kösz nem, és azóta is élek. A vérképem is picit jobb. Más: üzemorvos a periodikus vizsgálat kapcsán kéri a nőgyógyászati vizsgálatot.Mondtam, hogy tudom, hogy az én koromban illene sűrűbben járni, de épp akkor temettük egy volt osztálytársamat , akit kezelés címén szó szerint kibeleztek. Mostanában annyira foglalkoztat a dolog, hogy ha olyan beteget, vagy nagyon idős, elesett személyt látok, megfordul bennem, hogy én így nem akarom, de nem tudhatom, hogy abban a helyzetben mit éreznék.

  10. Mindenkinek másmilyen ez: van aki a legutolsó, tudattalanra morfiumozás előtti pillanatban sem akar szembesülni, van, aki tudni akarja, mik a kilátások, és a legrosszabbakat is tudomásul veszi, és intézkedik, végrendelkezik és búcsúzkodik, van, aki -bár tudja, hogy kevés a sansz- kapaszkodik és reménykedik. És szerintem halvány sejtelmünk sem lehet róla, hogy mi hogyan viselnénk. Eszterházynál is meglepő, hogy milyen sokáig hárít, legalábbis a napló szerint, pedig két perc gugli után tudható ennek a fajta ráknak a valószínű kimenetele. És ő olyan végtelenül intelligens. Az én olvasatomban nem állt készen még szembenézni. Aztán az is eljött.

  11. Ez most megint csak érintőlegesen kapcsolódik ide. Méltó halál témában Clint Eastwood Millió dolláros bébi című filmje elsőrangú. Meg amúgy a küzdelem, a sport, önmagunk felépítése, rengeteg dolog van benne.

  12. Apukám halála,ugyancsak 6 hónapos,hirtelen reménytelen rákos betegség miatt végleg összetört engem is.De hát halandók vagyunk,hiába szeretnénk megfeledkezni róla.
    A múlt héten voltam egy temetésen.Lehengerelt ismét a látvány.
    Ez duruzsol bennem ,vagy a dallama:”vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
    Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
    ebbe fog belehalni.”Én sem akarok rákos lenni!

  13. Nehéz érzéseinket – és leépülésünket, és halálunkat – egyedül intézzük, mint a készpénzfelvételt.
    Elismerésem ehhez a szembenézéshez, kemény lehet.
    Én nem akarok teher lenni, soha és senkinek, Se úgy, mint a vonatkozó bejegyzésben az érzelmi teherség, se a fizikai tehetetlenségemmel. Tudom, hogy volna, aki szeret annyira, hogy ápol, de azt is, hogy nem akarnám, hogy ápoljon. Én még falat fúrni se tudok úgy megtanulni, hogy valaki ott áll és nézi. Én akarok vele megküzdeni, egyedül, ne nézzék. A hétköznapokon is: ne kísérgessenek, ne taxizzanak, ne fizessék ki nekem, ne akarjanak vigasztani, ha véletlenül nyilvánosan bőgnék. Minden megy egyedül, és kell, hogy menjen egyedül. Ha kísérgetés, kifizetés, vigasztalás, akkor csakis olyan szimmetrikus módon, vagy nem is tudom, hogy írjam. Például előre egyeztettünk. Vagy én kértem. Vagy olyan a viszony, és akkor már amúgy is tisztázva vannak ezek a helyzetek.
    Eltűnök csendesen, igen, én is így szeretném. Volt egyszer egy kutyám, már öregedett, süketült, és romlottak az ízületei. Egyszer csak eltűnt. A zárt kertből. Mindent átnéztünk, centire az összes kerítés alját, de se a testét, se azt, hogy hol mehetett ki, nem találtuk meg soha. Nem azt mondom, hogy én is pont így szeretnék majd, de valahogy így.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s