Mandulavajakba és sültszalonna-zsírba fulladnék, ha fel nem ugranék egy nagy kocka 85-ös Lindtre. Zellerszárral kievickélek, a parton iszom egy icipici eszpresszót nagy, cappuccinós csészéből, háromszoros hurrával: kókuszzsírral, vajjal és tejszínnel – ez az én ketogénem, az a “steril és életidegen” étrend (Szendi Gábor nevezte így). Csupa mámor, bőség, meglepetés. Valóságos gasztronómiai fordulat. Chiamag, tejszínbe áztatva, vaníliával, egy tojássárgája, pirított-darált mandula, szamócaszemek.

Csoda, hogy nem vagyok még 85 kiló.

A félmaraton után ültem, néztem magam elé, olvastam és önmegértettem. Aztán újra edzés, kEdden teremben, mell-váll-bicepsz-hát, nyújtás is, futás is. És már a parton ülök, vagyis visszavágtam a de finom! életmódot, és rátaláltam arra a régi jó mértékletességemre, amikor tényleg egy kanál a mascarpone és tíz szem az áfonya, és tizenhat meg húsz órákig üres a gyomor. (Ez ketogén rutin, nem tanács.)

Jé, én ezt ismerem, ezt a könnyű érzést. Amikor súlytalanok a léptek, energikus az elme, és nem fázom a hűvösben.

Nézem vissza a vegyesváltónkat, nézem Jakabos Zsuzsannát (hány éves? hány centi?), akit “a legszebb olimpikon” skatulyába erőltettek, ettől volt a média kedvence, tele volt vele a net. Kevesebb szó esett arról, hogy világklasszis úszó, a fenoménség (Egér, Phelps, Katie Ledeczky, Hosszú Katinka) vonala alatt. De valamiért se Kazanyban, se most nem ért el érdemi helyezést. Nézem a mellkasát, izmos törzsét, hosszú combját.

Olvasom a Hotot meg a BESTet a fodrásznál, és rémülök. Mi indítja a szerkesztőt arra, avagy: milyen olvasói igényt szolgál ki az, hogy híres, gyönyörű, de idősödő nők combját, paparazzófelvételeket tesz közzé, és gonosz ragyákra, göröngyökre irányítja a figyelmet, megszégyenítő jelleggel? Lám, nekik is? Megnyugodhat a sokkal rusnyább, semmiről nem híres egyszeri olvasó, hogy a narancsbőr okés. Van még a hiú-gazdag-híres combján is. Arghhhh.

A média benne tart.

Itt volt nekem egy hipotézisem 2015 februárjában: narancsbőr nem létezik. Azóta igazolást nyert.

A bőr alatti zsírtól, a kötőszövetben halmozódó mindenfélétől, a kollagén hiányától és a szénhidrátfogyasztástól van ez, hogy nem sima a combunk. A hegyre felfutó maszáj test, amelyen már nincs narancsbőr, és a minimális zsírréteg kifeszül az izmokon, irreálisnak tűnik, azt kétségbe vonják a shop.builder kommentelői is. És igazuk van: az ülőmunka, passzív pihenés, szénhidrátalapú étkezés gáncsot vet a fényesedésnek. Csak én ebből más következtetést vonok le, nem azt, hogy nincs mit tenni. Az igazi feszesség, a kirobbanó forma meló. Kemény meló, és nagy élmény. A magazin viszont lebeszél, figyelmeztet, hogy edzésmánia, önsanyargatás, túlzás, testképzavar, nem lesz ez így jó. (De kenegessék csak a Vichy termálvizes cellulitkrémjével, hetven milliliter 13900 forint.)

Vettem új magazinokat, a Nők Lapja Pszichét is. A címlapon: Strandpara. Te miért nem mersz levetkőzni? Legalább a kérdést feltette. Tud a paráról. Nem tett úgy, mint a tíz évvel korábbi lapok: modellek mindenhol, a test szép, feszes, fiatal, nincs semmi probléma. És nem is az van a címlapon, hogy bikinitest-nyomasztás meg fogadd el magad.

A címlaphoz képest csalódás a tartalom, a beköszönő és a nagy interjú is.

Mert mit mond a főszerkesztő? A 36 éves nő, aki nem mer levetkőzni, és akinek nem látta a hasát, formás, edz. A szorongása tévedés. A sport, a diéta harc, és a narancsbőr és a háj ellen való harc. De mindez hosszú távon nem segít. A párod tekintete, az segít. Kicsim. Fogadd el magad.

Vagyis: mentális trükk. Van párod, eleve. Miért, nincs…? És: méltányol a párod, ez természetes.

Lehet, hogy méltányol. Reméled, hogy méltányol. Mindenféle alkatú nők szoktak szeretkezni, mindenféle nők hajlandóságára igényt formálnak, csillogó szem nélkül is, és ennek nem sok köze van ahhoz, hogy azok a nők mennyire érzik jól magukat, vagy öröm-e a szex és a levetkőzés nekik.

Vajon aki rendszeresen edz, diétáz, keneget, évek óta, és mégis szégyelli a hasát, abban nem merült fel még, hogy valamit nem jól csinál?

Ó, ha egyszer kimondhatnánk a szégyeneinket! A házastársi szex tipikusan nem gyógyítja őket. Amúgy is múlt századi érv a saját szuverén közérzetünket, testélményünket másvalaki tetszéséből, szexigényéből levezetni.

Gyakran van, hogy nem méltányol, és nincs is szex, vagy felejthető szex van. De az sem szabadít fel, ha tetszel neki és kíván. Mert aki rosszul érzi magát a bőrében, aki energiahiányos, elszürkült, és aki emlékszik még a fényes-feszes-jobb állapotára, arra nézhetnek akárhogy, az magát nem méltányolja. Nem a túlzó elvárások miatt, hanem mert tényleg nincs rendben a teste.

Nem foghatjuk folyton a médiára meg a vékony modellekre, hogy nem érzünk soha semmiféle diadalt. Nem a férfiak szemének tükrében vagyunk azok, akinek érezzük magunkat, hanem a nettó testünkkel kell tudnunk kiegyezni. A nettó testnek a legjobb állapotával. És hát a narancsbőr, a lazulás, a gravitáció valóban nem esztétikus állapot. Nem kell odanézned, de ha odanézel, és nem tetszik, az rendben van.

Csak hát azt gondolod: ez már csak így van, nincs mit tenni.

Jó hírem van: ez az állapot nem szükségszerű. Se a haskörnyéki felesleg, se a göröngyös fenék. Miért mondja mindenki, hogy sajnos…? Mert az igazi változást nem csinálták meg, és nem tudják, milyen. Én se tudtam. Meg is lepett, hogy a fogyást követő bőröm feszes lett. Nem azonnal, hanem másfél év alatt. Pedig látta plasztikai sebész, és azt mondta, hogy csak rosszabb lesz. Tévedett. És már látom az anatómiát, értem, miért nem fog lógni soha az úszónő picike melle. Felfekszik szépen a tág tüdejű, izmos mellkasára. Tudom: nem igaz, hogy leesik a vércukor, ha nem eszel szénhidrátot. Még egy csomó mindent tudok már, és azt mondom: a magazinok tele vannak visszahúzó, tudatlan, benne tartós üzenetekkel, amelyek pont olyan retrográdok és behódolók, mint a Magyar Úszószövetség viszonyai Hosszú Katinka külön útjához és diadalmenetéhez képest.

A megoldásban sokkal nagyobb a szerepe annak, hogy mit nem csinálsz, mit nem eszel, általában mindenféle ingyenes cselekedeteknek, mint módszereknek és termékeknek, csak ezt a mainstream magazin soha nem fogja elárulni neked. Két okból. Az egyik: az igazi változás keveseknek sikerül. Nem sikerült annak a nőnek sem, akiről a főszerkesztő beszél. Általában gyengék és röghöz-szokásokhoz kötöttek az emberek, nem hisznek magukban, önállótlanok, vagy sok a munka, család, kiskert stb., és a lap ehhez a többséghez szól. Az ő döntéseiket, hiedelmeiket, beleragadtságukat igazolja vissza, és őket vigasztalgatja. Tanult tehetetlenséget cipelő társadalomban a tanult tehetetlenséget üzenik a magazinok. A magazin nem billentheti ki őket, mert akkor kiakadnak, és nem veszik meg a lapot. A másik ok: a magazint működtető gazdasági mechanizmus termékeket akar eladni, és aki elad, az nem más, mint a reményipar (fogyasztószerek, kozmetikumok, plasztikai műtétek). Benne akar tartani a problémádban, nem érdeke, hogy te végleg megoldd. És az főleg nem, hogy nélkülük oldd meg.

Nem segít az edzőterem? Mi bajuk az edzőtermekkel? A boldog nagyvárosok tele vannak gymekkel, edz Tess Holliday is. Csak Magyarországon számít  gyanús, időmilliomos és nárcisztikus pokolbugyornak a terem.

Szépen sminkelt, előnyösen fotózott, évről évre kerekedő szerkesztők tesznek ilyen állításokat. Ők deklarálnak irányt: ilyenek vagyunk mi, nők. Tónustalan tanácsadók csóválják a fejüket a nárcisztikus fitnesztrend miatt. Mitől féltitek azokat, akik be sem tennék a lábukat az edzőterembe?

Jaj, de magyar ez.

Nektek persze hogy túlzás, csapom le az újságot, és nyomok egy kávét. Lenne egy, csak egy keményen sportoló újságíró, aki úgy áll ki, hogy látszik rajta: tudja, miről beszél. Aki szereti, éli az edzést, nem csak úgy módjával. Aki nem kezd aggódni, hogy túlzás. De nálunk még a személyi edzők se nagyon élik. Így meg borzongás lesz (“négerek”, “migránsok”, “ebola”, “megcsalás”, “edzőterem”). Egy szerző, aki nem “kipróbálja a TRX-et”, mert az micsoda újdonság. Hol tartunk…? És nem is feltöltött szájjal, hiperszexiként áll ki, hanem alapértelmezetten sportos testtel ( → elvárható minimum). Ha már nőknek írok szakértőként testről, azzal a céllal, hogy jobb legyen az életük.

*

A fiam a minap elmagyarázta, mi a különbség egy számtani sorozatban a modus, az átlag és a medián között.

Tegyük fel, van tizenegy nő, 25 és 35 év közöttiek (ez mindegy, csak jelzem, hogy nem akárkit érdemes összehasonlítani). Zsírszázalékuk (ami szintén csak példa, de a téma szempontjából értelmes adat, ellentétben a kilóval), így néz ki:

1. 17    2. 23    3. 36    4. 36    5. 36    6. 42    7. 44    8. 46    9. 47    10. 50   11. 52

Modus: a leggyakrabban előforduló elem, itt a 36. A tipikus. A magazin nekik szól, az olvasó ebben ismer magára.

Átlag: szépen összeadjuk a számokat, és elosztjuk n-nel, vagyis 11-gyel. Egy főre jutó testzsír. Statisztikus adat, merőben elméleti, egyik résztvevőnknek sincs pont olyanja. 39.

A medián pedig a középső elem lesz a sorozatban, a 42. Az orvosom, ha ez volna a minta, ezt venné normálisnak (megtörtént). Csakhogy a minta egésze orvosi értelemben elhízott. A 42 nagyon sok.

Mindegy a zsírszázalék, csak példa. Az elv a lényeg.

Melyikről van értelme beszélni?

És miről beszélek én?

Egyikről sem. Nem a létezőről beszélek, hanem az eszményről. Amilyen lenni akarok. Amilyen a társadalom legyen, hogy jól legyen. Nincs jól.

*

A lap fő anyagában, egy interjúban táplálkozási zavarok szakértő pszichológusa értekezik. A megfogalmazása azt sugallja, hogy az edzőterem a kinézetről szól, ez az egész túlzás, és akinek a célja az izomépítés, az testképzavaros. Csak szépen, mértékletesen!

Nekem rájuk kéne hallgatnom? Én valaha nekik hittem? Ők igazítják el a többi nőt, szülőt, kamaszlányt? Kérdezni se tudnék tőlük.

Aztán, a nárcizmus-vád. Aki szelfizik, aki gyúr, annak fontos a külseje és az is, hogy megmutassa. Tehát, nárcisztikus. Ugyanaz a média, amely nulla teljesítményű celebeket és instagram-hősöket ajnároz, tesz címlapra, azt állítja, hogy a nárcisztikus vonás, az aztán ajjaj.

Kétfelől aggódik értem a pilatesig látó, női média: ha elégedett vagyok, ha nézem és megmutatom magam, akkor nárcisztikus vagyok. Ha elégedetlen, akkor kompulzív és testképzavaros.

Valószínűleg mindegyik vagyok. De ezek olyanok, meg még a maximalizmus is, mint a szél: fogd be, és fordítsd a hasznodra.

A nárcizmust (szerintem az öntudatra, sikerélményre, esetleg a hiúságra gondolnak, csak így jobban hangzik) is lehet bután, automatizmussal, rútul csinálni, meg lehet színvonalasan, jelentésesen, eredetien. Utóbbit egyébként néha művészetnek hívjuk (önarckép). És ha van minek örülni, akkor nem ciki. A valóságot a lényeg fölé javítani, edzés helyett szelfizni, facebookra kiírni a csoszogás után, hogy “lefutottam a félmaratont”, az a ciki.

Olyan jó lenne olyan közegben élni, ahol nem a városias életmód, az ülőmunka meg az öregedés látszik az embereken. Ezeknek az emberek dönthetnek. Van idejük, sportcuccuk, nyitottságuk, egészségük, hogy kezükbe fogják és megértsék az akármit. Elég intelligensek és szuverének. Van problémájuk, betegségük, szégyenük. És mégis elfogadják, hogy ennyi az élet. A magazin egy frusztrált társadalom normáját közvetíti, frusztrált embereknek. Motiválatlan, tovább nem merészkedő embereknek, akiknek egzotikum a zúzós sport, és mivel nem értik, nem érzik a bugit, ráfogják másokra, hogy túloznak. (Kicsattanó barátnőmnek mondja a gömbölyded ismerős: Hogy lefogytál. Beteg vagy?)

A magazin szakértője a mediánhoz viszonyít, amit normálisnak nevez. Olyan jó lenne olyan közegben létezni, ahol nem vagyok ufó. Ahol másokon is látszik a sport, és nem csak annyiban, hogy “vékonyak”.

Úgy elmondanám neki, hogy az inzulinrezisztencia népbetegség, és hogy a súlyzós edzés drasztikusan javítja az inzulinérzékenységet és egyenletes szinten tartja a vércukrot. Aztán, van az ízületeket, csontokat stabilizáló, a csonttömeget megóvó hatás. A nagy súly, kis ismétlésszámmal pedig határhelyzet-megélés, belső tapasztalat. Az izomtömeg alacsony zsírral maga az öregedésgátló, oxigéndús, ifjú és energikus állapot. Van az edzésmámor, a pompás közérzet, ez se érdekli azokat, akik azt sugallják: a “gyúrás” (amit ők fogösszeszorítós, erőszakos hipertrófiának képzelnek, mert nem ismernek) nem legitim hobbi. Nem olyan, mint a tánc, a túrázás vagy a tiffanylámpa. Ott van az erőmegélés, a meg tudom csinálni megerősítő érzése. És eredménye: a test, amely akkor is élmény, amikor egy kicsit el vagyok mascarponésodva, mert annyira más, mint a régi.

A súlyzós edzés megfelelő étrenddel az egyetlen igazán látványos alakformálás, már egy-két hónapos távon is. És a kinézet se csak külsőség és felszínesség, hanem önmegértés is. Identitás és önbizalom és szexualitás, és (fú, de unom a saját fordulataimat) a szégyenek letevésének rítusa, valóságos terápia. Az élmény, hogy van még élet, és lehetek más. És a halálélmény gyógyítása is.

Ja, nem vagyok magammal elégedett. De ez nem valami lelki zavar, ez maga a motiváció.

Miért stigmatizálják vagy hallgatják el az edzőtermet egészséggel, életmóddal foglalkozó orgánumok? A túlzás kísértése önismerettel, belső munkával kezelhető. Ugyanazzal a tudatossággal, amelyekkel a döntést meghoztad és az utadat megtaláltad.

Az edzőterem nem más, mint a sport egyik, sok lehetőséget kínáló színhelye. Jó volna, ha elmúlna ez a szubkultúra-jelleg, az értelmiségi lenézés, és polgárjogot szerezne, akárcsak a futás.

Testképzavartól óvni az elhízott országot nagy-nagy tévedés. Nem az anorexia tarol itt, hanem a kényszeres sütisütés, családi események címén a mértéktelen és silány zabálás és az alkoholizmus. Én pedig nem a soványságot hirdetem, hanem az erőt és az életet.

Ne higgy azoknak, akik vigasztalgatnak. Ne higgy azoknak, akik hirdetésből élnek. Ők nem lehetnek progresszívek, mert tönkremennek. És ez a független netes média előnye és ereje: nincs hirdető, nincs irányvonal, nem megyek tönkre, ha azt a posztot csak kétezren kattintják.

Ne add alább. Nem az a “csinos”, amivel ők megelégszenek.

Létezik tartós, gyógyító, jó közérzet. Nem, nem csak kinézet a lényeg. De a kinézet sem felszínesség. Kinézet és lélek: alma, meg a héja.