tíz szem áfonya

Mandulavajakba és sültszalonna-zsírba fulladnék, ha fel nem ugranék egy nagy kocka 85-ös Lindtre. Zellerszárral kievickélek, a parton iszom egy icipici eszpresszót nagy, cappuccinós csészéből, háromszoros hurrával: kókuszzsírral, vajjal és tejszínnel – ez az én ketogénem, az a “steril és életidegen” étrend (Szendi Gábor nevezte így). Csupa mámor, bőség, meglepetés. Valóságos gasztronómiai fordulat. Chiamag, tejszínbe áztatva, vaníliával, egy tojássárgája, pirított-darált mandula, szamócaszemek.

Csoda, hogy nem vagyok még 85 kiló.

A félmaraton után ültem, néztem magam elé, olvastam és önmegértettem. Aztán újra edzés, kEdden teremben, mell-váll-bicepsz-hát, nyújtás is, futás is. És már a parton ülök, vagyis visszavágtam a de finom! életmódot, és rátaláltam arra a régi jó mértékletességemre, amikor tényleg egy kanál a mascarpone és tíz szem az áfonya, és tizenhat meg húsz órákig üres a gyomor. (Ez ketogén rutin, nem tanács.)

Jé, én ezt ismerem, ezt a könnyű érzést. Amikor súlytalanok a léptek, energikus az elme, és nem fázom a hűvösben.

Nézem vissza a vegyesváltónkat, nézem Jakabos Zsuzsannát (hány éves? hány centi?), akit “a legszebb olimpikon” skatulyába erőltettek, ettől volt a média kedvence, tele volt vele a net. Kevesebb szó esett arról, hogy világklasszis úszó, a fenoménség (Egér, Phelps, Katie Ledeczky, Hosszú Katinka) vonala alatt. De valamiért se Kazanyban, se most nem ért el érdemi helyezést. Nézem a mellkasát, izmos törzsét, hosszú combját.

Olvasom a Hotot meg a BESTet a fodrásznál, és rémülök. Mi indítja a szerkesztőt arra, avagy: milyen olvasói igényt szolgál ki az, hogy híres, gyönyörű, de idősödő nők combját, paparazzófelvételeket tesz közzé, és gonosz ragyákra, göröngyökre irányítja a figyelmet, megszégyenítő jelleggel? Lám, nekik is? Megnyugodhat a sokkal rusnyább, semmiről nem híres egyszeri olvasó, hogy a narancsbőr okés. Van még a hiú-gazdag-híres combján is. Arghhhh.

A média benne tart.

Itt volt nekem egy hipotézisem 2015 februárjában: narancsbőr nem létezik. Azóta igazolást nyert.

A bőr alatti zsírtól, a kötőszövetben halmozódó mindenfélétől, a kollagén hiányától és a szénhidrátfogyasztástól van ez, hogy nem sima a combunk. A hegyre felfutó maszáj test, amelyen már nincs narancsbőr, és a minimális zsírréteg kifeszül az izmokon, irreálisnak tűnik, azt kétségbe vonják a shop.builder kommentelői is. És igazuk van: az ülőmunka, passzív pihenés, szénhidrátalapú étkezés gáncsot vet a fényesedésnek. Csak én ebből más következtetést vonok le, nem azt, hogy nincs mit tenni. Az igazi feszesség, a kirobbanó forma meló. Kemény meló, és nagy élmény. A magazin viszont lebeszél, figyelmeztet, hogy edzésmánia, önsanyargatás, túlzás, testképzavar, nem lesz ez így jó. (De kenegessék csak a Vichy termálvizes cellulitkrémjével, hetven milliliter 13900 forint.)

Vettem új magazinokat, a Nők Lapja Pszichét is. A címlapon: Strandpara. Te miért nem mersz levetkőzni? Legalább a kérdést feltette. Tud a paráról. Nem tett úgy, mint a tíz évvel korábbi lapok: modellek mindenhol, a test szép, feszes, fiatal, nincs semmi probléma. És nem is az van a címlapon, hogy bikinitest-nyomasztás meg fogadd el magad.

Fotó - 2016.08.13. 14.11

A címlaphoz képest csalódás a tartalom, a beköszönő és a nagy interjú is.

Mert mit mond a főszerkesztő? A 36 éves nő, aki nem mer levetkőzni, és akinek nem látta a hasát, formás, edz. A szorongása tévedés. A sport, a diéta harc, és a narancsbőr és a háj ellen való harc. De mindez hosszú távon nem segít. A párod tekintete, az segít. Kicsim. Fogadd el magad.

Vagyis: mentális trükk. Van párod, eleve. Miért, nincs…? És: méltányol a párod, ez természetes.

Lehet, hogy méltányol. Reméled, hogy méltányol. Mindenféle alkatú nők szoktak szeretkezni, mindenféle nők hajlandóságára igényt formálnak, csillogó szem nélkül is, és ennek nem sok köze van ahhoz, hogy azok a nők mennyire érzik jól magukat, vagy öröm-e a szex és a levetkőzés nekik.

Vajon aki rendszeresen edz, diétáz, keneget, évek óta, és mégis szégyelli a hasát, abban nem merült fel még, hogy valamit nem jól csinál?

Ó, ha egyszer kimondhatnánk a szégyeneinket! A házastársi szex tipikusan nem gyógyítja őket. Amúgy is múlt századi érv a saját szuverén közérzetünket, testélményünket másvalaki tetszéséből, szexigényéből levezetni.

Gyakran van, hogy nem méltányol, és nincs is szex, vagy felejthető szex van. De az sem szabadít fel, ha tetszel neki és kíván. Mert aki rosszul érzi magát a bőrében, aki energiahiányos, elszürkült, és aki emlékszik még a fényes-feszes-jobb állapotára, arra nézhetnek akárhogy, az magát nem méltányolja. Nem a túlzó elvárások miatt, hanem mert tényleg nincs rendben a teste.

Nem foghatjuk folyton a médiára meg a vékony modellekre, hogy nem érzünk soha semmiféle diadalt. Nem a férfiak szemének tükrében vagyunk azok, akinek érezzük magunkat, hanem a nettó testünkkel kell tudnunk kiegyezni. A nettó testnek a legjobb állapotával. És hát a narancsbőr, a lazulás, a gravitáció valóban nem esztétikus állapot. Nem kell odanézned, de ha odanézel, és nem tetszik, az rendben van.

Csak hát azt gondolod: ez már csak így van, nincs mit tenni.

Jó hírem van: ez az állapot nem szükségszerű. Se a haskörnyéki felesleg, se a göröngyös fenék. Miért mondja mindenki, hogy sajnos…? Mert az igazi változást nem csinálták meg, és nem tudják, milyen. Én se tudtam. Meg is lepett, hogy a fogyást követő bőröm feszes lett. Nem azonnal, hanem másfél év alatt. Pedig látta plasztikai sebész, és azt mondta, hogy csak rosszabb lesz. Tévedett. És már látom az anatómiát, értem, miért nem fog lógni soha az úszónő picike melle. Felfekszik szépen a tág tüdejű, izmos mellkasára. Tudom: nem igaz, hogy leesik a vércukor, ha nem eszel szénhidrátot. Még egy csomó mindent tudok már, és azt mondom: a magazinok tele vannak visszahúzó, tudatlan, benne tartós üzenetekkel, amelyek pont olyan retrográdok és behódolók, mint a Magyar Úszószövetség viszonyai Hosszú Katinka külön útjához és diadalmenetéhez képest.

A megoldásban sokkal nagyobb a szerepe annak, hogy mit nem csinálsz, mit nem eszel, általában mindenféle ingyenes cselekedeteknek, mint módszereknek és termékeknek, csak ezt a mainstream magazin soha nem fogja elárulni neked. Két okból. Az egyik: az igazi változás keveseknek sikerül. Nem sikerült annak a nőnek sem, akiről a főszerkesztő beszél. Általában gyengék és röghöz-szokásokhoz kötöttek az emberek, nem hisznek magukban, önállótlanok, vagy sok a munka, család, kiskert stb., és a lap ehhez a többséghez szól. Az ő döntéseiket, hiedelmeiket, beleragadtságukat igazolja vissza, és őket vigasztalgatja. Tanult tehetetlenséget cipelő társadalomban a tanult tehetetlenséget üzenik a magazinok. A magazin nem billentheti ki őket, mert akkor kiakadnak, és nem veszik meg a lapot. A másik ok: a magazint működtető gazdasági mechanizmus termékeket akar eladni, és aki elad, az nem más, mint a reményipar (fogyasztószerek, kozmetikumok, plasztikai műtétek). Benne akar tartani a problémádban, nem érdeke, hogy te végleg megoldd. És az főleg nem, hogy nélkülük oldd meg.

Nem segít az edzőterem? Mi bajuk az edzőtermekkel? A boldog nagyvárosok tele vannak gymekkel, edz Tess Holliday is. Csak Magyarországon számít  gyanús, időmilliomos és nárcisztikus pokolbugyornak a terem.

Szépen sminkelt, előnyösen fotózott, évről évre kerekedő szerkesztők tesznek ilyen állításokat. Ők deklarálnak irányt: ilyenek vagyunk mi, nők. Tónustalan tanácsadók csóválják a fejüket a nárcisztikus fitnesztrend miatt. Mitől féltitek azokat, akik be sem tennék a lábukat az edzőterembe?

Jaj, de magyar ez.

Nektek persze hogy túlzás, csapom le az újságot, és nyomok egy kávét. Lenne egy, csak egy keményen sportoló újságíró, aki úgy áll ki, hogy látszik rajta: tudja, miről beszél. Aki szereti, éli az edzést, nem csak úgy módjával. Aki nem kezd aggódni, hogy túlzás. De nálunk még a személyi edzők se nagyon élik. Így meg borzongás lesz (“négerek”, “migránsok”, “ebola”, “megcsalás”, “edzőterem”). Egy szerző, aki nem “kipróbálja a TRX-et”, mert az micsoda újdonság. Hol tartunk…? És nem is feltöltött szájjal, hiperszexiként áll ki, hanem alapértelmezetten sportos testtel ( → elvárható minimum). Ha már nőknek írok szakértőként testről, azzal a céllal, hogy jobb legyen az életük.

*

A fiam a minap elmagyarázta, mi a különbség egy számtani sorozatban a modus, az átlag és a medián között.

Tegyük fel, van tizenegy nő, 25 és 35 év közöttiek (ez mindegy, csak jelzem, hogy nem akárkit érdemes összehasonlítani). Zsírszázalékuk (ami szintén csak példa, de a téma szempontjából értelmes adat, ellentétben a kilóval), így néz ki:

1. 17    2. 23    3. 36    4. 36    5. 36    6. 42    7. 44    8. 46    9. 47    10. 50   11. 52

Modus: a leggyakrabban előforduló elem, itt a 36. A tipikus. A magazin nekik szól, az olvasó ebben ismer magára.

Átlag: szépen összeadjuk a számokat, és elosztjuk n-nel, vagyis 11-gyel. Egy főre jutó testzsír. Statisztikus adat, merőben elméleti, egyik résztvevőnknek sincs pont olyanja. 39.

A medián pedig a középső elem lesz a sorozatban, a 42. Az orvosom, ha ez volna a minta, ezt venné normálisnak (megtörtént). Csakhogy a minta egésze orvosi értelemben elhízott. A 42 nagyon sok.

Mindegy a zsírszázalék, csak példa. Az elv a lényeg.

Melyikről van értelme beszélni?

És miről beszélek én?

Egyikről sem. Nem a létezőről beszélek, hanem az eszményről. Amilyen lenni akarok. Amilyen a társadalom legyen, hogy jól legyen. Nincs jól.

*

A lap fő anyagában, egy interjúban táplálkozási zavarok szakértő pszichológusa értekezik. A megfogalmazása azt sugallja, hogy az edzőterem a kinézetről szól, ez az egész túlzás, és akinek a célja az izomépítés, az testképzavaros. Csak szépen, mértékletesen!

Nekem rájuk kéne hallgatnom? Én valaha nekik hittem? Ők igazítják el a többi nőt, szülőt, kamaszlányt? Kérdezni se tudnék tőlük.

Aztán, a nárcizmus-vád. Aki szelfizik, aki gyúr, annak fontos a külseje és az is, hogy megmutassa. Tehát, nárcisztikus. Ugyanaz a média, amely nulla teljesítményű celebeket és instagram-hősöket ajnároz, tesz címlapra, azt állítja, hogy a nárcisztikus vonás, az aztán ajjaj.

Kétfelől aggódik értem a pilatesig látó, női média: ha elégedett vagyok, ha nézem és megmutatom magam, akkor nárcisztikus vagyok. Ha elégedetlen, akkor kompulzív és testképzavaros.

Valószínűleg mindegyik vagyok. De ezek olyanok, meg még a maximalizmus is, mint a szél: fogd be, és fordítsd a hasznodra.

A nárcizmust (szerintem az öntudatra, sikerélményre, esetleg a hiúságra gondolnak, csak így jobban hangzik) is lehet bután, automatizmussal, rútul csinálni, meg lehet színvonalasan, jelentésesen, eredetien. Utóbbit egyébként néha művészetnek hívjuk (önarckép). És ha van minek örülni, akkor nem ciki. A valóságot a lényeg fölé javítani, edzés helyett szelfizni, facebookra kiírni a csoszogás után, hogy “lefutottam a félmaratont”, az a ciki.

Olyan jó lenne olyan közegben élni, ahol nem a városias életmód, az ülőmunka meg az öregedés látszik az embereken. Ezeknek az emberek dönthetnek. Van idejük, sportcuccuk, nyitottságuk, egészségük, hogy kezükbe fogják és megértsék az akármit. Elég intelligensek és szuverének. Van problémájuk, betegségük, szégyenük. És mégis elfogadják, hogy ennyi az élet. A magazin egy frusztrált társadalom normáját közvetíti, frusztrált embereknek. Motiválatlan, tovább nem merészkedő embereknek, akiknek egzotikum a zúzós sport, és mivel nem értik, nem érzik a bugit, ráfogják másokra, hogy túloznak. (Kicsattanó barátnőmnek mondja a gömbölyded ismerős: Hogy lefogytál. Beteg vagy?)

A magazin szakértője a mediánhoz viszonyít, amit normálisnak nevez. Olyan jó lenne olyan közegben létezni, ahol nem vagyok ufó. Ahol másokon is látszik a sport, és nem csak annyiban, hogy “vékonyak”.

Úgy elmondanám neki, hogy az inzulinrezisztencia népbetegség, és hogy a súlyzós edzés drasztikusan javítja az inzulinérzékenységet és egyenletes szinten tartja a vércukrot. Aztán, van az ízületeket, csontokat stabilizáló, a csonttömeget megóvó hatás. A nagy súly, kis ismétlésszámmal pedig határhelyzet-megélés, belső tapasztalat. Az izomtömeg alacsony zsírral maga az öregedésgátló, oxigéndús, ifjú és energikus állapot. Van az edzésmámor, a pompás közérzet, ez se érdekli azokat, akik azt sugallják: a “gyúrás” (amit ők fogösszeszorítós, erőszakos hipertrófiának képzelnek, mert nem ismernek) nem legitim hobbi. Nem olyan, mint a tánc, a túrázás vagy a tiffanylámpa. Ott van az erőmegélés, a meg tudom csinálni megerősítő érzése. És eredménye: a test, amely akkor is élmény, amikor egy kicsit el vagyok mascarponésodva, mert annyira más, mint a régi.

A súlyzós edzés megfelelő étrenddel az egyetlen igazán látványos alakformálás, már egy-két hónapos távon is. És a kinézet se csak külsőség és felszínesség, hanem önmegértés is. Identitás és önbizalom és szexualitás, és (fú, de unom a saját fordulataimat) a szégyenek letevésének rítusa, valóságos terápia. Az élmény, hogy van még élet, és lehetek más. És a halálélmény gyógyítása is.

Ja, nem vagyok magammal elégedett. De ez nem valami lelki zavar, ez maga a motiváció.

Miért stigmatizálják vagy hallgatják el az edzőtermet egészséggel, életmóddal foglalkozó orgánumok? A túlzás kísértése önismerettel, belső munkával kezelhető. Ugyanazzal a tudatossággal, amelyekkel a döntést meghoztad és az utadat megtaláltad.

Az edzőterem nem más, mint a sport egyik, sok lehetőséget kínáló színhelye. Jó volna, ha elmúlna ez a szubkultúra-jelleg, az értelmiségi lenézés, és polgárjogot szerezne, akárcsak a futás.

Testképzavartól óvni az elhízott országot nagy-nagy tévedés. Nem az anorexia tarol itt, hanem a kényszeres sütisütés, családi események címén a mértéktelen és silány zabálás és az alkoholizmus. Én pedig nem a soványságot hirdetem, hanem az erőt és az életet.

Ne higgy azoknak, akik vigasztalgatnak. Ne higgy azoknak, akik hirdetésből élnek. Ők nem lehetnek progresszívek, mert tönkremennek. És ez a független netes média előnye és ereje: nincs hirdető, nincs irányvonal, nem megyek tönkre, ha azt a posztot csak kétezren kattintják.

Ne add alább. Nem az a “csinos”, amivel ők megelégszenek.

Létezik tartós, gyógyító, jó közérzet. Nem, nem csak kinézet a lényeg. De a kinézet sem felszínesség. Kinézet és lélek: alma, meg a héja.

van remény.

van remény.

24 thoughts on “tíz szem áfonya

  1. Miközben folyamatosan követem a változásaid, tested változásait is, emlékszem arra a pillanatra, amikor tavaly egyszer csak megláttam egy találkozáskor, milyen látványosan más lettél és irigykedtem. Távol áll tőlem, hogy rosszindulatú irigységgel, inkább inspiráló, én is akarom ezt irigységgel. Alapvetően elvagyok a testemmel, genetikailag a szerencsésebb alkatúak közé tartozom, nincs narancsbőröm, sőt a bőröm szép, és elfogadtam, hogy egy kis plusz hasra, combra, fenékre, karra…öööööö mindenhova , az 3 gyerekkel és 40 évvel teljesen rendben. Aztán tavasszal rájöttem, hogy egyáltalán nincs ez így a szívem mélyén, ha igazán őszinte vagyok. Azóta odafigyelek a szénhidrátra, rájöttem, nálam ennyi a titok. Az odafigyelés azt jelenti, hogy ha van más lehetőség, nem eszem tésztát, pékárut, de ha másképp alakul néha, vagy vendégségben az van, nem megyek a Dunának. Leadtam 12 kilót, stabilan, ami alacsonyságom miatt nagyon látványos, gyakorlatilag minden ruhám lötyög és újra hordom a lánykori ruhákat. Bringával közlekedem és jógázom, de a sport igazából még most következik. Nem leírható, milyen jó a tükörbe nézni és leginkább magammal szembenézni. Az egészből sokat köszönhetek neked, amit itt és most megteszek 🙂 Ölellek!

  2. Én most nagyon szeretem ezt az írást, köszönöm szépen. Egy ideje nem voltam edzőteremben, eltávolodott tőlem mozgás. Hiányzik, érzem, hogy kell, de újra erőfeszítéseket kell tennem azért, hogy megmozduljak és lemenjek futni, vagy a terembe el. Már a legutóbbi is, amikor voltam, félve közelítettem meg a súlyzókat, mint egy suta újrakezdő. Nem mintha olyan sokat értem volna el korábban, csak megvolt bennem a lelkesedés, a vágy, és egyfajta magabiztosság, meg a rátalálás öröme, hogy ez jó. Most feladat lett, mert több téren is szeretném rendbe tenni és tartani az életem, de közben lassú, henyélős, álmodozó típus vagyok, mindent szívesebben teszek, mint erőfeszítést. Szóval ez az írás most egy érzelmi löket, hogy bepakoljam a hátizsákom, és elmenjek a terembe. És ne csak tervezgessem, hanem most már végre hívjak fel legalább egy edzőt. Örülnék, ha nem kellene sokat “castingolnom”, és rövid úton találnék valakit, akiben megbízok, akivel jól érzem magam és ezért nem sajnálom kifizetni a pénzt az óráiért. (A pszichológussal is így voltam, egészen könnyű szívvel fizettem ki a súlyos óradíjakat — mindaddig, amíg már akkora mínuszba nem kerültem, hogy nem lehetett tovább feszegetni a határt.) Az se baj, ha nem tart örökké, de amit megtanulhatnék ilyen módon, az sokáig vinne tovább.

  3. nagyon sokféle ellenérvre reagál a poszt, de én egészen más miatt nem tudom élvezni az edzőtermet
    nekem olyan, mint egy iroda vagy gyár, csak nem számítógépek vagy futószalagok mellett dolgozunk
    bezártság és kényszer (és átható verejtékszag) (a legrémisztőbb az, hogy sok helyen mindez egy alagsorban)
    szóval, ha már mozgás, öröm, felszabadultság, akkor az kint a levegőn és az időjárásban (mármint nekem)
    viszont egyre több helyen tesznek ki szabadtérre is edzőgépeket
    a múltkor már megszaglásztam egy ilyet 🙂

    • Vannak nívós, szellősebb helyek is, és nem okvetlenül drágák. De persze, értem. Kivettem a posztból, de tényleg nem annyira okosak és gazdag érzelemvilágúak úgy általában, akik oda járnak, vannak konfliktusok, viselkedési súrlódások, és szomorú látni a szerhasználat nyomait, néha a beadást is.

      Viszont a magazin biztosan nem ezért kerüli a témát, meg stigmatizál, hanem az olvasó tudatlan finnyogását, fejéből ki nem nézését szolgálja ki. Ha egy bikramjóga-stúdió vagy uszoda okés, vagy egy szemétdús kocogós patakpart, akkor az ezdőterem is okés.

      • JArok bodyartra es deepworkre, amikor teremben vagyunk (tel, osz) az elso nehany perc eleg kellemetlen, de mivel a mozgas jo, hat meg ott is elvezem viszont nem lehet osszevetni a kinti, mezitlab a fuvon edzesekkel. Szoval megertem, hogy bent nem szivesen, de valoban vannak egesz szellos termek szerencsere en egy ilyenbe jarhatok, soha nincs izzadsagszag es nem zsufolt
        hanem klassz tagas az igaz, hogy a sotet, zsufolt helyek vannak tobbsegben, de biztos talalsz valami kedvedrevalobbat.

        • Én azért szeretem a termet, mert olyan, mint az iskola. Koncentráltan és szervezett formában érhető el az az infó, tapasztalat stb, ami amúgy is, csak ott könnyebb megtalálni.
          Meg aztán, rám jól hat, hogy ott mindenki azért van, hogy dolgozzon.

        • Persze, csak a műfajt mint olyat gyalázza és hallgatja el ez az öreges-óvatos női magazinírás, és ezzel leképezil hogy okos, tanlt, világlátott emberek is tartanak a termek világától. (A Diéta és Fitnesz már nem, szépen is volnánk, ilyen címmel, de ott is nagy ujjongás van, hogy “most aztán edzőtermi gyakorlatokat mutatunk, ne féljetek…”)

  4. Én biztosan sportolok, meg minden, mégis van leállás, motivációvesztés.
    De mindig újrakezdem.
    Most töltöttem magam többféle, jó fajta zsírral (szalonna, chia, mandula, olíva, sajtok), semmi szénhidrát, és olyan jólesőt futottam este, 10 fölöttit.
    Vaddisznók voltak, kis para is, mert a kutyám nekik megy, de kitértünk.
    Olyan jó leüríteni a glikogént az izmokból.

    • Köszönöm. Egyenes adás az életemről.

      Viszont lemozdultunk ez az időtlen, lombsusogásos, olimpia nézhetetlen sportágai előtt ragadós, kicsit nyűgös itthonlétből edzeni. Ez az edzés, az önálló, teljesen más, mint az Ed-féle. Máshol is van, a fenti emeleten. Súlyemelés, dobozra ugrálás, híd, nyújtás bordásfalnál és lengve súllyal (legnagyobb döbbenetemre 172 centire összementem), ugrókötél, erőkézenállás, gugolás, kézen átfordulások oda és vissza. Csak másfél óra, és a régi, abbahagyhatatlan, négyórás edzéseimnek, amelyek hatása olyan látványos volt, és amelyeknek annyira örültem tavaly, ez most csak árnyéka. Maradtam volna, de éhesek a gyerekek, nem bírják annyit, zár a terem. De nagyon kell, nagyon ez a lényeg, és utána az a nagyon saját, fáradt izmú boldogság. Pörgető nélkül, mert elfogyott.
      Eközben Lőrinc is, saját feje után, a lenti szinten. Látszik rajta is.
      A kicsik meg majomügyességgel ugrálnak.

      • Olimpia idején különösen szemebeötlő, hogy Közép-Európa messze legeredményesebb országa vagyunk az élsportban. A népességre vetítve pedig világviszonylatban is előkelő helyen vagyunk. De csak az élsportban.
        A polgáraink nagy része egyáltalán nem sportol, de még hülyének is nézik azt aki igen. Furcsa ellentét.

        • Engem amúgy nem foglalkoztat, hogy ki spotol. Habár, a betegségek, lerohadások, a szar életminőség árát társadalmilag viseljük, adófizetőként és közérzetként is. Na de az ő élete. Én csak azt nem szeretem, hogy az antisportoló, aki aztán “nem fog a konditeremben szenvedni” meg “korlátozni magág, ha ízlik”, annyira egzotikusnak lát, súlyosan devalválja azt az egyszerű igazságot, hogy céljaim vannak és dolgozom értük, és kérdezget, nézeget, fitymál, okoskodik. Nekem a nyelvembe kell harapni, ne lássa rajtam, hogy nem tetszik a tónustalanság, rossz teattartás, háj, kajafüggés, béna haj, ő meg teszi a vigyorgó megjegyzéseket, kóstolgat, elemez, jobban tud, aggódik, gúnyolódik.

          De ezt el kell viselni, minden kikezdést, fejcsóválást, visszahúzást, mert nekik úgyis szarabb, pont attól frusztráltak. A lényeg nem a páwaság meg a strand, pedig ezt hiszik, hanem az egésznek a befektetés-jellege, hogy 20-30 év múlva milyen állapotban leszünk, milyen életmóddal valószínűbb az önálló, tevékeny, örömteli állapot, a szép mozgású test, a gyerekeire nem szoruló életvitel. Az sem mindegy, mennyit kell majd eüre költeni, jó lesz az a keret másra is. Amúgy is sokkal több a tiszteletteli, udvarias kérdés, egészen egyszerű emberektől is, hogy ez milyen sport, és mióta, versenyzek-e. Úgyhogy nem rinyálok.

        • Igen, a minap olvastam egy interjút az egyik magyar kórház orvosával, az ő adatai szerint a legtöbb elhízott ember nálunk van, talán még világviszonylatban is az első ötben vagyunk. Viszont meglepően progresszív gondolatai voltak, mármint a magyar egészségügyben uralkodó dietetikai szemlélethez képest.
          Például, hogy a gyümölcs tele van cukorral, és az nem jó.

      • Van a teremben egy fiatal edzo, magas, karcsu, nagyon hasonlo izomzattal, atletikus testfelepitessel, meg a bore is kreol es fene jokepu gyerek. Valojaban nem “gyur” abban az ertelemben ahogy masok edzenek a teremben, mast sportol hivatasbol, neha lattam azert sulyzoval erositeni.
        A spirnter mezonyben is latszott, hogy ki az aki erositoedz a futas mellett es ki az aki nem.

          • jo, de a nagyon massziv izomzatu felsotest -pl. nagyon dominans csuklyas- az nem a futassal jon. Tuti, hogy a Bolt is erosit, de vannak akik eleg rendesen gyurhatnak, ami jol is jon egy spirternek.
            Andre De Grasse nem valoszinu, hogy sokat erosit sulyzoval viszont a masik jamaikai Yohan Blake nem csak a sprinttol ennyire izmos.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s