Mindenféle improduktív körökben ragadunk, ezt gyakran mondogatom: helyzetről helyzetre (ide tesznek kötőjelet a gyíkok! pedig ez nem az a szerkezet) tökugyanazt csináljuk, és szoktunk csodálkozni, hogy jé, már megint nem más az eredmény. A kimenetel jobb szó talán.
Nekem például narratívák vannak a fejemben, történetek. Nagyon erős, de azonosítatlan elképzelések arról, minek kell történnie két ember — vagy épp ember (é/menjünk még beljebb a zárójelbe?/n) és csoport — között. Úgy értem, felismeretlen bennem az, hogy mindez, amit történésnek érzékelek, nem a valóság, hanem az én interpretációm, történetté faragásom, dramaturgiám. Ez magyar szakosságomból, olvasmányaimból ered, de már egész kicsi gyerekként is folyton sztorikban és lírai tartalmakban gondolkodtam. Nekem mindenem szöveg és cselekmény, így születtem. Nem is tudtam megkülönböztetni a saját érzéseimet másokéitól, regények és elbeszélő költemények hőseiétől, szenvedtem, mint a kutya, mint Werther, mint Goriot apó, mint Szilveszter és Gregor Samsa. Rendkívül erős elvárásaim voltak, és szükségszerű csalódásaim, mert ugyan azok a narratívák remekművek voltak, klasszikusban és eredetiben is, de hát a valóságban persze nem az történt. Lásd a művész urat.
A helyzetek ismétlődnek, és akármit csinálunk, akárhová bújunk, a történetek kikövetelik a befejezésüket. Mint a görög tragédiák jóslatai, úgy valahogy. Nem megúszható a vég. Van, ami évekkel később zárul, mint elfeledett, végtelenbe prolongált határidejű pályázat, amelyet valaki későn érkezett, lelkiismeretes bürokrata mégis leadminisztrál: már azt hittük, rég vége, eloszlott, nincs, és jön egy fordulat, mégis, később, másképp. De akkor is, végül ugyanúgy, megint, és ismét levonhatjuk a következtetést: mi ilyenek vagyunk, avagy a világ szemét, minden történetünknek ez a vége, hiába.
Velem is megtörtént egypárszor. Hinni akartam, hogy most nem ugyanúgy, hogy én nem, és hogy mi majd végre. Hogy ez AZ a történet, igazán. És persze de, és nem, mi sem.
Képeket néztem ma anyósom digitális képnézegetőjén, az úesbére János tette még fel a fájlokat. Cseresznyefavirágzás, a szüleim háza, kiskutyám még fekete fejű (azóta megőszült), Sasad; a pontosvessző intelligens írásjel — a buták szerint sznobság. Másokat lebutázni is sznobság, a sznobok szerint is. Terhes vagyok, 2008 van meg 2010, és akkora vagyok, mint egy bálna. Lányom pihés fején apró körök, göndörödés jelentkezik. Még szóba állnak velünk a férjem nagy gyerekei. Ragyogóak a szőnyeg színei. Anyósom még fiatal (akkor 94, ma már száz és fél). Hordozok. Szoptatok. Mellbimbóm, mert ilyen kép is van, pigmentált, hökkenek, mert visszarózsaszínedtem. És hát mekkora volt, uramisten. Emlékszem, mi fájt akkor, kikre és miért haragudtam, nagy emléktorlódás volt. Az emberi viszonyok a lényegesek ebben a bekezdésben; a többi csak figyelemlankadás ellen.
Azóta történt egy s más, és több év alatt többször felém fújta ugyanezt a szél: hogy már megint, hogy másképp indul, s a vége ugyanez, és nem lehet másképp.
Gyanakodni kezdtem. Minden gyanús újabban. Biztos ez? Így kell ennek lennie? Másképp indul, de mi lenne, ha a végét másra írnám? Vagy ha nem írható, akkor csak hagynám megtörténni, és figyelnék, a kézirataimat meg elégetném?
Nem egyedül gyanakodtam, volt hozzá pszichológusom.
Ahogy a hasizmomnak, ennek is nekiláttam. Talán lehetne máshogyan végre. A világ adott, az emberek ilyenek, a tej megromlik, s ha nem, az elég nagy baj, Babits tanár és mégis zseni, a fű meg nő és leszárad. De ha én állnék hozzá másképp? Ha felismerném, mit vált ki belőlem egy-egy helyzet, amely onnantól a fájdalom felé robog, felülvizsgálnám a saját működésem, automatikus reakcióim, és csakazértsem azt csinálnám, és nem engedném, hogy elvigyen és ugyanabba hajtson, és közben figyelnék és visszavennék és nem lekesedném túl, kétségbeesetten? És inkább legyen langyos, és inkább ne történjék semmi — az ikes felszólító módjaim is modorosak –, csak az a mindig ugyanaz a végén, az öngyűlölet, az ne legyen.
Látok rossz fej embereket, improduktívak, ellenségesek, kicsinyesek, pletykások és postán kérik a gyedet. Ők mitől lettek ilyenné? Ők is csak reagálnak. Ott már nincs más választás. Fáj nekik az élet, és ilyenné lettek. Bizonyos értelemben én is.
Nem lehetne végre másképp? Nem máson lógva? Felismerve, hogy az ember végül homokos (…), és hogy én, csak én vagyok ott a végén, nem várhatom mástól, hogy abszolút legyen? Mindenki relatív, és mindenki talán eltűnik hirtelen. Isten pedig nincs, se kis, se nagy i-vel, és feltétel nélküli megértés sincs.
Megint egy helyzet.
Például, remeg a vízfelszín, cikkan a fény, lassú a sodrás, himbálódzik felém valami. Egyértelműen hozzám tart. Ilyenkor én veszettül tempózni kezdek, ötféle úszásnemben, Európa-csúcsot döntök, duzzasztógátat építek, többoldalú államközi szerződéssel nemzetközi hitelt veszek fel stb., és el nem tudom képzelni, hogyan, miért bukott végül az egész tünemény a felszín alá. De hát én annyira. S még csak nem is a közelemben bukott le. Én meg fulladok bele. Bátornak bátor voltam, ez tény. Bátor s nemes. Baszhatom.
Most meg úszom, úszni jó. Visz a víz. Néha megérint valami, megnézem, érzékelem, továbbmegy. Ez van. A part homokos, vizes, sík, végül.
Mi lenne, ha egyszer nem hinnék abban a helyzetben, emberben, nem akarnám olyan hihetetlenül végigcsinálni, sőt, nem is mennék bele?
Mi lenne, ha csak várnék, és a narratíva nem lepné el azt, ami történik, hanem a valóságból raknám össze, és arra reagálnék, óvatosan, finoman, ami van?
Nem lesz olyan regényes, szép, egyértelmű, intenzív. De valóság lesz, és én kevésbé sérülök.
Így vagyok most, több-kevesebb sikerrel. Nem vállalok emberekért reflexszerűen felelősséget — előbb megnézem őt, ér-e annyit. Ilyenkor cinikusnak érzem magam. Nem válaszolok minden levélre. És nem írok neki, vissza sem, csakazértsem. Jókor hallgatok, és nem szembesítem azzal, milyennek tartom, mert nem lenne az jó se neki, se nekem, csak a szónak, az igazságnak lenne jó, de ez már nem mindig szempont. Ilyenkor manipulatívnak gondolom magam. Illetve nem akarom ellepni. Sem bántani. És azt a pólót veszem fel, ami jól áll, és az előnyös képet teszem ki. Védem magam, szükségképp alakoskodom. Nem tudom mindig előre, mi lesz a vége.
Az a vége, hogy nincs semmi, nincs feszkó se, és nem is fáj, én meg elfelejtem azt az embert. Nem az évezred szerelme ez sem, hát, van ilyen.
Vagy, például, manipulatív, engem túlterhelő embereknek nem magyarázom, hogy mi a bajom velük, hanem kislisszolok. Hadd higgyék. Hiszik. Nem konfrontálódni akarok, hanem elkerülni azt, hogy manipuláljanak.
És nem az van, hogy nem veszítek el embereket, ó, nagyon is, sőt, néha már én döntök úgy, hogy na, ezt én tovább nem (ez soha nem volt így korábban, mindig ők jöttek és mindig ők mentek, döndült a kapu), de nem bánom annyira.
Kapcsolódó bejegyzés, a blog egyik csúcspontja: regényigény
Nemsokára válogatás a legjobb nyári írásokból! A kép alatt találod majd.
(Tudok húzódzkodni! Véletlenül, ez is, nem volt benne szisztéma. Épp mondom az edzéstársnak: nem tudok, nézd! És akkor: kukk. Egyszer csak megtörténik, és amit a facebookra azért mégsem írok ki, mert már a fiam osztálytársai is ott vannak: mint a női orgazmus.)
csak az olvassa. én szóltam 
Ez ismerős, sőt pont friss élmény (újra):
“Mi lenne, ha egyszer nem hinnék abban a helyzetben, emberben, nem akarnám olyan hihetetlenül végigcsinálni, sőt, nem is mennék bele?
Mi lenne, ha csak várnék, és a narratíva nem lepné el azt, ami történik, hanem a valóságból raknám össze, és arra reagálnék, óvatosan, finoman, ami van?
Nem lesz olyan regényes, szép, egyértelmű, intenzív. De valóság lesz, és én kevésbé sérülök.”
Egyrészt azt gondolom, nem szégyen, hogy valaki még x évesen, n db csalódás után is tiszta szívvel, erős hittel tud belemenni valamibe (erre mindig megkapom, hogy de naiv, de romantikus, de akármi vagyok), másrészt ha véget ért, akkor azt úgy fogom fel, hogy ha így alakult, ez van abban az emberben, akkor nem kár érte. Persze fáj, és ilyenkor mindig vissza kell építenem magam, hogy újra bízni tudjak (meg mosolyogni), de valahogy mindig azt tudom mondani magamnak, hogy akkor ez azért történt így, mert valami (vagy valaki) sokkal jobbat tartogat nekem az élet.
KedvelésKedvelés
De jó lehet azt hinni, “hogy akkor ez azért történt így, mert valami (vagy valaki) sokkal jobbat tartogat nekem az élet.” ! Saját esetemben úgy látom, egyszerűen ez nekem nincs, nem volt és nem lesz.
” csak az a mindig ugyanaz a végén, az öngyűlölet, az ne legyen.” bárcsak…dolgozom rajta, nagyon nehéz, mert gyűlölnek, és ez az egyik nagyon gyakori visszajelzés az ún. felnőtt világtól.
KedvelésKedvelés
Nem akarok átmenni ilyen amerikai pozitív gondolkodásos terapeutába, de én sok-sok építkezéssel eljutottam oda, hogy szeretem magam, szépnek látom magam, és szeretném élvezni az életet így, ahogy vagyok. Persze szeretném megtalálni a társamat, de nem azért, hogy betöltsön, hanem hogy együtt éljük meg a világot. Felépítettem magamnak egy kis burkot, ami megvéd a külső támadásoktól. Persze nem végtelen a strapabírása, és azt sem mondom, hogy belül nem vagyok tele kétséggel, félelemmel. Szerintem ez normális, nincs olyan ember, akinek minden percben minden tuti. Akkor az önámító, nem?
KedvelésKedvelés
Nagyon komoly önismeretre vall, amit írsz.
KedvelésKedvelés
Ha lehet, megszabadulok azokól, akik gyűlölnek. Ha nem lehet, az baj, nehéz, valóban. 😦
KedvelésKedvelés
Nem, nem lehet teljesen.
KedvelésKedvelés
😦 Akkor sok ember tud segíteni, akik viszont szertnek, és ezt éreztetik is.
KedvelésKedvelés
Van, amibe érdemes tele szívvel belemenni. Tipikus női gesztus, hogy mindenbe, bármibe, felillúziózva, mert hátha. És tragédia.
A természet bőkezű, erre gondolok mindig. Száz meg száz kis rügy, túl korán lehullt gesztenye, elvetélt zigóta. Ilyenek a vonzalmaink is.
Kicsit félek, életem melyik szereplője mit vesz ebből a szövegből magára célzásnak, mert nem, nem te, de persze de!
KedvelésKedvelik 1 személy
Jó, hogy ezt így írod. Nekem mindig az a célom, hogy erős hittel legyek és épüljek vissza addig, mert ami akkor van, amikor ez nincs, sosem áradás. Nehéz, lassú a visszaépülés néha. De fontos, nagyon fontos, nem vagyok hajlandó beállni az “ebben a korban már” siránkozók közé. Magamon a jelei, hogy megtörtént: piacra járok, főzök magamra, a (mindenfélével kapcsolatban) mutatott halogatás tettvággyá alakul, mosolygok a metrón.
KedvelésKedvelik 2 ember
Nah igen, az a szemét narratíva… Első barátom – egy hónap után tudtam, hogy nem megy ez így tovább, végül 10 (!) hónap után ő vetette fel a szakítást, én szedtem fel, szerelmes verset írtam neki, ő pedig nagyon szereti a verseket, szövegeket. Az ok a feminizmusom. Folyamatosan azt láttam, hogy a férfiak gyengék, gyámolításra szorulnak és hát ki vagyok én, hogy egy gyenge embert sz@rban hagyjak, mert ugye, akinek én kilépek az életéből az sz@rban lesz. A másodikkal meg emiatt jöttem össze – bár ő majdnem a legrendesebb volt, és végül nem bántam meg, de az első pillantásból levágtam, hogy itt bizony nem a nagy szerelem lesz. A harmadik – tanulván a kettő kudarcából – egy szeretői viszony, attól meg a költészet hatalmas szenvedélyét vártam, kb szexuális oktatás lett, de annak nem rossz. Ennek már én vetettem véget, de későn, kétszer annyi ideig tartott, mint kellett volna ahhoz, hogy jó emlékként őrizzem. A mostani kapcsolatomat meg sokszor nem tudom hova tenni, naivan rengeteg mozgásteret engedtem, ő pedig cserébe átadta nekem a domináns szerepét a vele járó felelősséggel is, így ha valami nem úgy megy, ahogyan kellene, van kire mutogatni. Bár elnyomott nem vagyok, mindig tisztában vagyok vele, mit miért mond, mi miről szól, viszont kötéltánc ez, de most az egyszer megpróbálom én irányítani és helyretenni az egészet, hátha sikerül. Az első nagy szerelmem plátói volt – hazudok 2 db csók és 1 hét “járás” – neki szerelmes levelet írtam, Tatjana levelének első sorával indítottam, és annyira jól sikerült, hogy az egyébként belém nem szerelmes fiú mégis a próba mellett döntött. Szóval a narratíva, kíváncsi vagyok ez az első nagy szerelem visszatér-e, mint ahogyan Anyegin próbálkozott Tatjanánál :D.
KedvelésKedvelés
“Folyamatosan azt láttam, hogy a férfiak gyengék, gyámolításra szorulnak és hát ki vagyok én, hogy egy gyenge embert sz@rban hagyjak, mert ugye, akinek én kilépek az életéből az sz@rban lesz. ”
Ez milyen értelemben feminizmus?
KedvelésKedvelés
Az akkori feminizmus-értelmezésem szerint. Semmi más alapja nincs.
KedvelésKedvelés
😀
KedvelésKedvelés
en annyira igy vagyok most.
KedvelésKedvelés
levelet kell irnom, egyik hajnalban is felebredek emiatt. levelet kell irnom, orakon at bamulom uveges szemmel a sotetet, a tobbkotetes eletmuvemet kidolgozom ennyi ido alatt, benne van a minden szempontbol vegiggondolt narrativa. hajnalodik mar. rajovok, ah, ezt nem lehet megirni. ertelme sincs. koszonom, nem. ennyi pont eleg lesz. ugysem tudom biztosan, hatha a tobbit is csak en koltottem hozza. tan eltunik. hirtelen.
KedvelésKedvelés
az ötödiket megtanítod nekem? léccilécciléccí!
KedvelésKedvelés
😀 De leffenő virágos, halvány citromsárga úszósapkád legyen ám!
KedvelésKedvelés
istenem, nem tudok dönteni! vajon melyik illik legjobban a stílushoz?
KedvelésKedvelés
BM, beágyazta, pedig azt hittem, profi vagyok a beágyazatlanságban… sajnálom.
KedvelésKedvelés
En nagyon kemenyen dolgozom azon, hogy ne ugyanugy legyen. Es en is mindig felallok, azzal vigasztalva magam, hogy jobbat erdemlek, es meg is kapom. Persze hogy kapjak, adnom is kell. De mar csak onmagamat adom. Nem tobbet, mint amennyit nyujtani tudok es nem akarom magam masnak feltuntetni sem.
Mindig megkapom, hogy tul hatarozott es celtudatos no vagyok. Ezt nem boknak szanjak, de most mit csinaljak, ha en erre buszke vagyok es nem fogok ezen azert valtoztatni, mert ok ettol gyengebbnek erzik magukat? Oldjak meg ok ezt, en ilyen maradok.
KedvelésKedvelés
Én ezt kb 4 hete kaptam meg, h túl határozott vagyok.
De könyörgöm miért zavarja ez őket. Nem lehet , h a férfiakkal van a gond és nem velünk?
Milyen legyek? Megalázkodó, alázatos? Ha valaki csak így érzi jól magát a másikkal, annak személyiségzavara van.
KedvelésKedvelés
Ennyit arról, hogy a férfi irányításra meg mire termett. Ja, ha behódolnak, akkor.
KedvelésKedvelés
A húzódzkodáshoz természetesen hozzászólnék :-D. Gratulálok!!! Meg tök jó, nagyon mosolygok, anno én is épp így mentem át a nemtudásából a tudásába :-).
KedvelésKedvelés
Kevés ember van, aki jól tud hallgatni. Azt hiszem egész eddigi életemben csak pár olyannal találkoztam, akik ítélkezés vagy örökös tanácsadás nélkül figyeltek rám.
Az empatikus emberekkel mindig félrementek a dolgaim, pedig én is az vagyok. Sosem fogom megtanulni – a jelek szerint – helyesen kezelni az érzéseimet, a másik ember ki – vagy ki nem mondott fájdalmát. Szeretném nem átvenni a másik érzéseit. Ilyenkor a bennem élő segítőt keményen a helyére kellene parancsolnom. Azt gondolom – ma már, hogy én nem is a másik emberre figyelek, hanem az érzéseire…ez így tragikusan sok nekem is.
KedvelésKedvelés
Hogy én milyen rémesen éreztem magam tegnap késő este, mikor a négy órája tartó telefonálást (barátnőm szarban van, sokat hív mostanában, szívesen is beszélgetek vele, szeretem őt is, meg azt is, amit ő jelent nekem) azzal fejeztem be, hogy izzik a fülem, fizikailag rosszul esne tovább ott tartani a telefont, és még ráadásul éhesek is vagyunk, a kedves meg én.
Egész éjjel olyanokat álmodtam, hogy háromcentis gyerekeket szülök, és kiteszem őket a hóba.
KedvelésKedvelés
4 órát?!
KedvelésKedvelés
Átérzem a helyzetet. Ilyet én is csináltam régen, hogy 3 órát beszélt nekem a barátnőm lényegében ugyanarról – nem telefonon, hanem személyesen. Utána olyan voltam, mint akit kifacsartak. Ma már ezt nem tudom csinálni – sem őt, sem engem nem vitt előre. Valami furcsa, aszimmetrikus, ragadós helyzet alakult ki és maradt fenn köztünk sokáig, mostanában nem tartjuk a kapcsolatot.
KedvelésKedvelés
Igen, pont erre gondoltam, hogy nem szabad ennyi terhet rakni a másikra sem időben, sem mennyiségben. Egy friss sebet nyilván nagyon részletesen és aprólékosan esik jól kibeszélni, de ha ez rendszeressé válik, az nem vezet sehova.
KedvelésKedvelés
Az a helyzet, hogy nincs más, akinek mondhatná, a pszichiáterén kívül. Amúgy jó úton halad, és nem tanácsot vár, hanem megerősítést, ezt már az elején tisztáztuk. Ráadásul lekötelezve érzem magam neki, mert ő volt, aki javasolta, hogy regisztráljak a társkeresőn, hátha valami laza kapcsolat kilendít a nyomorult helyzetemből 😀 (Arról nem ő tehet, hogy ez lett belőle.)
KedvelésKedvelés
Értem én. Remélem, nem érted félre, vagy kéretlen tanácsként: vigyázz magadra :-).
Az az álom, amit írtál – ilyenkor elképzelem a képeket – borzasztónak tűnik. Remélem, nem rendszeres.
KedvelésKedvelés