amiről a média hallgat

A média — most már mindig odaírom: ez a zöld szemű szörnyeteg — rendkívül sokat foglalkozik az emberek — hírességek, az olvasók és általában az emberek — testével, kinézetével és életvitelével.
A média a szívén viseli, hogy mi egészségesek legyünk, hosszú életűek, jó alakúak, aktívan töltsük a hétvégénket, otthonunk letisztult legyen és színes díszpárnákkal teljes, vidáman játsszunk a jól táplált és kiegyensúlyozott gyerekeinkkel a kellően füves-virágos kertünkben, meg még grillezzünk is, finomakat és egészségeseket vacsorázzunk, helyes pózban üljünk az irodai forgószéken, ápoljunk a szem körüli érzékeny bőrt, valamint jólesően, kölcsönösen boldogító módon, eleget szexeljünk.
Úgy gondolja a média, hogy mi ezekhez keressük a tippeket és információkat: család, szépség, gyereknevelés, utazás, párkapcsolat, egészség, és ilyesmire vagyunk némi noszogatás után hajlandóak pénzt költeni. Ilyen hirdetői vannak, ebből él, és a hirdetők érdekeinek megfelelő tartalmakat állít elő.
Félreértés ne essék: én nem várom el, hogy úgy működjenek, mint egy civilszervezet. Nem tartom ördögtől valónak, hogy hirdetői érdekek mozgatják a magazinújságírást. Az emberekre hatnak az újságok, a média talpon akar maradni, újságírók és píárosok ezrei élnek ebből, hogy mi kajáljuk az ilyen tartalmakat. Nekem is azért van olyan szőnyegem a nappaliban, meg borvörös LG mosógépem, de még bambuszbiciklim is, mert egy-egy újságban olvastam róluk. Nyilván nem fog a média a legnagyobb hirdetőinek érdekeivel ellentétes tartalmakat közölni. Csak lássuk világosan, hogy itt erről van szó. Nincs küldetés, nem a véleményüket írják, lavírozni fognak, és csak másodsorban szolgálnak bármit, ami nem marketing, mondjuk eszmét vagy jó ügyet.
Szóval, a média megállapítja, hogy biztos hullik a hajunk, biztos stresszesek vagyunk, biztos nem kentük be magunkat naptejjel, biztos elcsábultunk egy sütire, de nem baj, majd másnap ledolgozzuk a fitneszben, a kiegyensúlyozottság jegyében pedig a következő oldalon sütireceptet is közöl (egészséges nassolnivalók).
Szakadatlanul szembesít a diagnózissal, hogy “sajnos, ez van”, imádja a külföldi kutatásokat és leegyszerűsített statisztikákat, szenvedélyesen csóválja a fejét, figyelmeztet, felszólít, pontokba szed. Mindenki végzi a dolgát: a tartalom előállítói megállapítják, mi a bajod, megoldást javasolnak, a kozmetikai, gyógyszer- meg wellnessipar szállítja a megoldások tárgyi részét, te elolvasod, megveszed, vagy elmész pszichoterapeutához, és megjavulsz.
Olyan egyszerű volna, csak követnéd az útmutatásokat, elgondolkodnál, változtatnál az attitűdödön, felkeresnél egy szakembert, stressz ellen mélyeket lélegeznél a fitneszlabdán meditálva, naponta három liter vizet innál, megvennéd azt a kenőcsöt és emezt a locsolócsövet, és akkor szép lenne a füved, visszaállna a libidód, elmúlna az ekcémád, visszafiatalodna a roskadt dekoltázsod, valamint éretten és egyenesen beszélgetnél a kamasz gyerekeddel a kényes kérdésekről.
Valamiért mégsem ez történik.

Talán mert nincs pénzünk arra a kenőcsre, azért.
De van, vagy legalább a generikumra van. A kenőcsöt ugyan megveszed, de sehol a megigazulás.
Sehol nincsenek azok az értő és figyelmes szakemberek, akiket a média említ. Sehova nem vezetnek azok a férjet randira hívós, új fehérneműs, gyertyafényes esték. Nincs már kedved az egészhez. A média hallgat arról, hogy a férjed nem azt akarja, hogy jobb legyen, kölcsönösen boldogító, őszinte meg minden, hanem csak hogy tegyünk úgy, mint ha nem volna gond, és lehetőleg ne boruljon, és ne legyen macera, ne kelljen olyanokat hallania, amire nem tud mit válaszolni.
Ne bolygassuk inkább, ez már ilyen, nincs itt semmi baj, eddig is megvoltunk, jó lesz ez már így.
A média hallgat arról, hogy hiába hajtja végre a színes összeállítás lépéseit az ő olvasója, hogy egyedi ünnepi dekorációt készítsen a narancs- és fahéjillatban. Saját ízlés és látni tudó szem híján az egész egy kényszeredett és használhatatlan katyvasz lesz, bár az idő kétségtelenül eltelik vele, és kreatív módon négy köbméter szemét is termelődik ügyesen.
De még öko is hiába lesz az olvasó, vesz — mindenekelőtt — save the whales feliratú dizájnpólót, cseréli ledesre az izzókat, hurcolja a szemetét kocsival a gyűjtőszigetre, meg rendel lebomlós kutyakakizacskót, mert a másik kezével klímát rendel, meg icipici danoninót rak a kosarába tizenkettesével, és a média is, meg az is, amit a környezetében lát, arra nyomja, hogy ne már, hogy fáradozzon meg újrahasznosítson meg busszal járjon, és főleg ne válassza az ökoság egyetlen etikus és igazán hatásos formáját: a nemfogyasztást.
A média hallgat arról, hogy ugyan egész életet kitöltő projekt tud lenni “harcolni a kilókkal”, de jó okod van rá, hogy csak meddő küzdelmet folytass. Az egésznek az élettana nem olyan bonyolult, felszámolni a cukoréhes mikroorganizmusokat, legyőzni a faláskényszert és a vigaszevést nem megugorhatatlan feladat, de sok nő egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy esztétikus, férfitekintetet vonzó teste legyen, mert jobban jár, ha megvédi a burok. Mert amikor olyan volt, akkor bántották. Voltaképpen luxus az, hogy lehetsz életteli, vonzó, íves derekú, és mégse kell attól tartanod, hogy húszasával leszólítanak, nagy sunyin bepróbálkozik a főnököd, vagy megszól a kolléganőd, hogy mit illegeted magad. Ahogy Aritának írtam: jó okuk van arra a hátrányos helyzetű kamaszlányoknak is, hogy elhízzanak. Nem akkora buli ám kelleni a férfiaknak. Nemhogy nem cél, hanem egyenesen veszélyes és gyanús.
Bármi is a látszat, amilyen a helyzetben a nők vannak, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak sem azt, hogy erősek, önállóak, tudatosak legyenek, a hagyományokkal szembeszálljanak, és úgy éljenek, mint egy független dán nő, sem pedig azt, hogy sugárzóak és vonzóak legyenek. Egy fiatal, jó alakú nő nemhogy hatalommal nem bír, mint ahogy azt az antifeminista vád állítja, hanem leginkább állandó molesztálási célpont. És nem szexelnek, és nem is akarnak szexelni, nem akarnak a frigiditásukra gyógyírt, mert jobb ez nekik így. Mert nincs azzal mit kezdeni, hogy jelen körülmények között a szex, az csak a partnereiknek jó, és a férfiérdekű média ezért erőlteti, hogy szexelj, szexelj, legyél dögös, és ezért kíméli a férfiak önérzetét és sugallja, hogy veled van a gond, ha nem akarod.
A média néha rágcsálja egy kicsit az impotenciát (tabletta, szexuálterapeuta, gyógynövények, fehérneműszett), ám hallgat arról, hogy a férfiak pornót néznek életvitelszerűen, egótupírt csináltak a szexből, kéthetente rárepülnek egy-egy új, náluk húsz évvel fiatalabb nőre, szolgáltatásokat várnak az asszonyaiktól, és húzzák a szájukat a valódi élet és a valódi szex miatt. A nők pontosan tudják, hogy az ő hálószobájukban a szex a hatalom eszköze volna: lebírás, reszelés, és nincsen közelség és szeretet, fantázia és öröm, csak nyomás, hogy szexelni kell. Utolsó frontjuk ez, a lelkükkel összenőtt test, teljesen érthető, ha nem adják fel. Hát mi a jó ebben? Teherbe is lehet tőle esni, a hormonális fogamzásgátló pedig nők millióit betegíti meg. A lélektelen szex erodálja a lelket, és van, hogy fáj is. Ez az, amit a média, a mosolygós szemű szörnyeteg, soha nem fog a nevén nevezni. Legyünk szexik és nézzünk ki jól.
De ha meg is engedhetnéd magadnak a hivatalosan is jó testet, te is szívesebben olvasol olyan cikkeket, amelyekben azt taglalják, hogy a média abszurd elvárásokat támaszt a nők megjelenésével szemben, mint hogy igazán megnézd magad közelről, felismerd, hogy mit művelsz minden nap, évek óta a fizikai valód ellen, lemenj a legaljáig, és jól megizzadj és küzdj. Szívesebben köszörülöd a nyelved azon, hogy Izébizé már túl vékony, és biztos botoxot lövetett, és értesz egyet a facebookon azokkal, akik szerint az igazi nők teste itt-ott ki van párnázva, és ez így rendben van, és a vékony modellek a hibásak.
Ironically enough, ugyenebben a médiában van a kinézet-, divat- és fitneszőrületnek a kritikája. Ugyanez a média jelenteti meg vagy tűri meg a szélén a felháborodásokat, amely abból él, hogy a nők fiatalabbak, formásabbak és fényesebb hajúak akarnak lenni. Ezek az okos, kritikus, értékelvű cikkek azt mondják: ne ess túlzásba, fogadd el magad, ne sanyargasd magad, ne hallgass a médiára. A bábot most a másik irányból rángatják. Így lesz az, ha foglalkozol a testeddel, a) megfelelési vágy, anorexia, külsőségek hajszolása, b) önsanyargatás, fogcsikorgató lemondás az élvezetekről vagy a normális táplálkozásról. Azt már mégse lehet elismerni (a hirdetők!), hogy gáz az a sok müzliszelet, keksz, cukrozott tejtermék, jégkrém. Az a normális, hogy ezeket megveszed, és az a normális, hogy nem az élet részeként, hanem csak alkalmanként sportolsz (kinek van arra ideje?), meg hogy azt eszed, amit a többiek, amit szokás, talán nem margarinnal már, és nem rántással, hanem habarással, meg teljes kiőrlésű lisztből, de lényegében ugyanazt. És süti és fagyi (“jeges finomság”), és összekacsintunk. Az a normális, hogy okos háziasszony vagy, és spórolsz a kaján, mert az egészséges táplálkozás, az dráááága. Olcsón viszont lehet szar minőségű életed, ötven év leszállóág.
Aki komolyan veszi a testét vagy az egészségét, gyanús. A média mintha nem venné észre, hogy itt minálunk még azok is, akik adnak magukra, a legkevésbé fognak ép fogazatra, vadvízi halra, biopamut tunikára, simán ápolt hajra, wellnessbérletre költeni. Extra húszezer forintjukból okvetlenül valami látványos változást eszközölnek: köldökpiercinget lövetnek, még egy tetkót kérnek a lábszárukra, melíroztatnak, körmöshöz mennek, szemöldököt tetováltatnak, ocelotmintás leggingset vesznek, fityegős bokalánccal. A magyar csinos nő.
Nem csak az van, hogy amíg a probléma megvan, addig rángathatók a megoldást áhítók, és hogy egészséges, elégedett, leegyszerűsödött, tudatos embereknek nem lehet annyi mindent eladni, se reményt, se szeléntablettát. A média nem tűnik észrevenni azt sem, hogy a többség sokkal szívesebben kering abban a homályban, amelynek falait már kitapogatta, mint hogy kimenjen a szélére, és arcába csapjon a sós, nedves permet.
Hogy jobb neki így, mint úgy lenne. Hogy nem akar kockázatot, nem akarja, hogy az anyja, a szomszédasszonya, a barátnője kérdezgesse, hogy ez most megint mi.
A sport látszik: fürdőruhában nagyon, negyven körül irtóra, és a sporthiány és visszaélős kajálás meg rettenetesen. Egy-egy gyűrődősebb comb, fenék kapcsán a média és a netes kommentelés is elkezdte bőszen használni a “genetika” kifejezést, úgy értve, hogy “valami, amiről nem tehetsz” — ez nagyon tudományosan hangzik, bár régebben alkatnak vagy hajlamnak hívtuk, ami azért némileg mást jelent, kevésbé determinál –, de az igazság az, hogy ha van is roskadásra örökletesen hajlamosabb kötőszövet, vagy úszógumi-gén, kifogásnak ez sem az igazi, amíg nem mozdulsz meg. A gyakorlatban csak a tónusaikért keményen küzdő fitneszmodellek testén szembeötlő a genetika különbsége. Nincs az az előnyös genetika, amelyet az autóban ülős, tétlen, szénhidrátfaló, vigaszevő, izmait nem használó, meg sose izzadó életmód ne tudna tönkretenni. Csak idő kérdése.
A média nem beszél arról, hogy valóságos rendszerszintű visszaélés az, ahogy a közoktatás testnevelői, testnevelés-attitűdje és a kortársak megalázzák a kamaszokat, és hogy sokaknak ettől, a versenyeztetéstől, a formálódó testünk kíméletlen kigúnyolásától, az irreális tüdőmkiköpöm iskolaköröktől egy életre elmegy a kedvük a bármilyen mozgástól.
De az idők változnak, új trend van, most a durcásan dundi olvasót kell körbehízelegni. Már csak nagyon trükkösen lehet ugyanarra a sóvárgásra és elégedetlenségre rávenni, amitől engedelmesen azt fogja gondolni, amit kell. Már nem lehet úgy tolni a dús ajkakat, huszonéves XS-es modelleket. Megerősödött az a réteg, azok piaci ereje és véleménye, akik öntudatosan hétköznapi nők, és hangosan kikérik maguknak a szépségfétist. A címlapon is olvasó van, de csak kicsit fotózzák amatőrnek, azért modellszépségű legyen. A gyönyörű plus size Denise Bidot testén nem utómunkáztak semmit, ne kérj bocsánatot a testedért a strandon, különbözőek vagyunk mi nők — a túlhajtott amerikai karcsúságpara visszacsapásaival nyugtatják meg a magyar nőket, akiknek ez az egész kimaradt. Jó elhinni az alternatív ikonok láttán, hogy ilyen szép vagyok, ha nyolcvan kiló vagyok. Azért van huszonhat oldalas fitneszmelléklet, és a bikini bodyra is megszületett a válasz: minket nem érdekel, az olvasóink hogy néznek ki fürdőruhában, de az igen, hogy kényelmesen érezzék magukat a bőrükben (edzés!), szóval kapj magadra valami szexi fürdőruhát és irány a strand! (Rémülten veszem észre: ez én vagyok. Rólam szól a júniusi különszám, és ez itt az én fürdőruhám, idén először tényleg szexi.)
Nem tudnak kijönni belőle. Ők nem nyomasztanak a bikiniszezonnal, de azért mozogj, legyél fitt, és legyen szexi a fürdőruhád. Csűrhetik-csavarhatják alter sztárokkal, bírálhatják azt az értékrendet, amelytől a saját tavalyi modelljeik oly sikeresek, a cél az lesz, hogy gondold azt, amit kell, legyél elégedetlen az életeddel, keress útmutatást, még a kritikus mondatok is olyanok legyenek a szádból, amit már valaki megfogalmazott neked.
Soha, de soha nem fogják nevén nevezni, hogy a férjed, aki sosem emelne rád kezet, attól még bántalmazó. Szeretet van, a fotókon ízléses szarkalábak.A családod szép, az életed reményteljes. Olvasod az álkérdéseket, álválaszokat, az igazi okokat gondosan kerülöd, veszed, amit mondanak, maradsz a helyeden, és nem lesz semmi, és már meg is jelent a következő szám.

20 thoughts on “amiről a média hallgat

  1. “Nincs küldetés, nem a véleményüket írják, lavírozni fognak, és csak másodsorban szolgálnak bármit, ami nem marketing, mondjuk eszmét vagy jó ügyet.”
    Mondták már, ha jó az íráskészségem, miért nem megyek újságírónak, médiamunkásnak. Az idézett mondat is kifejezi, miért nem. De főleg azért nem, mert annyira nem érdekel, szível-lélekkel csináljam is.

    Életmódot taglaló részek:
    Elevenembe vágnak. Kianalizálnom sem kell, miért. Irritál az állagom. Érdekes – vagy sem – amikor kamaszként karcsú volt az alakom (vékony, sportmentesen gyenge) elrejtettem, letojtam. Most meg nem vagyok sportos, szexi főleg nem (ez az opció nem is izgat), mégsem tart ez vissza attól, hogy bikinit vegyek és rövidnadrágot húzzak. Akkor se, ha mást ettől elkap az öklendezés, mert nem kifogástalan az alakom, és látszik a bőrömön, húsomon, hogy mozoghatnék többet, elhagyhatnám az édesített tejipari termékeket, a puffasztott búzát, natúr zabszeletet, hétvégente ne dögöljek annyit az ágyon netezve, online sorozatot lesve, és azon izzadva, de unom a 35+ fokot és ezért nem moccanok.
    Lejött rólam egy réteg, ami azon zizegett, mit szólnak mások, ha olyan göncöt is felveszek, amit csak és kizárólag sportos, karban tartott nőknek szánnak.
    A testem viszont jelez. Ha mozgok, nem jön elő az allergiás orrdugulásom, és befulladni se fulladok be az asztmám miatt annyiszor. És a derekam se fáj. Csökkent a farom fodrossága.

    • A stranddal meg a bikinivel én is így vagyok, fõleg miután megláttam azt, hogy milyen külsõvel mennek ki mások a strandra – lazán, magabiztosan, bikiniben. Azt gondoltam, miért ne vehetném fel én is? 17 évesen még zavart, amikor még kisgyerekek is megkérdezték, hogy “mitõl olyan a néni lába?” (a csíkokra gondoltak). Most már nem érdekel, és talán a csíkok is halványodtak valamennyit.

      A testem és a lelkem egyébként nekem is nagyon erõsen jelez. Ha nem mozgok (ritkán, de elõfordul) jön az idegesség, a rossz kedv, az alvászavar, a szellemi lustaság. A nem minõségi ételektõl meg a bõrviszketés.

      • Oké, felveszed, és ha megnézed magad, tetszik, amit látsz, vagy inkább nem nézel oda?

        Ismerem az utóbbit: úgy lenni magabiztosnak, hogy csak ne lássam, mindegy, utánam az özönvíz. Én asszem, nem szeretnék (többé) úgy lenni magabiztos, hogy közben nem nézem magam, behunyom a szemem, nem szembesülök azzal, mások milyennek látnak, és ha mégis meglátom magam fotón, akkor viszont dobok egy hátast. Úgy meg, hogy ez esetben is tessek magamnak, szépnek lássam azt, ami konszenzusosan nem az, asszem, egyáltalán nem szeretnék magabiztos lenni. Azért nem, mert a fiatalabbnak tűnés, arányosság, lebarnult, szőke pihés, fényes bőr, a délceg tartás, szimmetria, jó arányok, amit hagyományosan szépnek tartanak és megbámulnak, egybeesnek az erővel, az energikus, élvezetes élettel. Akkor nem esik egybe, ha ki van csikarva, erőszakolni kell, önéheztetéssel, mániákus kardióval, erről beszél az, aki a szépségfétist bírálja. De most itt fekszem csodálatos grillen sült tarjával, garnélával meg zellerszárral, majonézzel a gyomromban, elég tudott lenni, nincs fagylaltvágy, nassolás, és katartikus edzések formálják hetente kétszer olyanná a testem, amit mások is megbámulnak, és amitől, bár már negyven, bár három gyerek, bár vannak hibák, én is önbizalomteli lettem. Mit tiltakozzam a szépségeszmény ellen, ha az, amit szépnek mondanak, egyet jelent a jó vérképpel, helyrejött betegséggel és remek közérzettel (mély alvással, kiváló hőségtűréssel, életkedvvel, könnyed hegynek fölfelé gyaloglással)?

        • Nekem inkább az elsõ. Tudom, hogy nem tökéletes a testem, a sebhelyek meg a csíkok valószínūleg ott maradnak, a combom tiszta izom a kb. egy-két centis zsírréteg alatt, de a narancsbõr makacs, a testem többi része rendben van (feszes, izmos, szõke pihés, enyhén napbarnított). Viszont tetszik, amit látok, a hibáival együtt, talán azért, mert megdolgozom érte. Egy “ingyen” kapott jobb külsõvel kevésbé lennék boldog.

    • Ha ez ennyire világos, akkor csak tovább…!

      Szerintem a rövidgatyóval nincs gond, az ujjatlan felsővel sem, van annak is mindenféle alkathoz illő verziója, és van nagyobb méretben is arányosság, feszesség, formásság, nincs az így lefoglalva. Amikor viszont megkötős bikiniben vagy rojtos szélű, punciszőrig érő farmersortban vagy haspólóban látok olyan nőt, akinek ez a viselet nem az előnyös részeit fedi fel, akkor nekem nem az van, hogy nincs jogod ilyet hordani, ez a jónők viselete, hanem az a kényelmetlen érzésem van, hogy te nem akarsz tudomást venni a valóságról, dacból hordod ezeket, beintesz, téged nem érdekel, csak hát hülyén áll, kínos az egész. Ez igenis ízlés kérdése, nem arról van szó, hogy mit kíván látni a szexualizált, kíméletlen nemzet, hanem hogy ront rajtuk az, ami nem nekik van kitalálva.

      De persze ezt nem akarom az illető tudomására hozni, sem megmondani neki, mit tegyen, csak mondjuk a saját öltözködési döntéseimet ilyenek irányítják, szóval én nem teszem ki, ha nem érzem esztétikusnak. Soha, soha nem vettem miniszoknyát pl.

      Nem tudom, mit lehet azzal tenni, hogy az ember szorong és szégyelli a narancsbőrös, csíkos, hurkás vagy pattanásos részeit, ez tényleg médianyomás-e. Van-e az a felszabadultság, hogy nem érdekel, leszarom, mikor pedig tudom, hogy azt bámulják, megszólják? Ők a szemetek? Vagy csak annyi van, hogy nyugodtan kitehetem, de nem leszek vonzó. Akárki akármit mond, a kinézet, az öltözködés jelzés a külvilágnak, üzenethordozó, senki nem tudja teljesen leszarni, mit szólnak hozzá, csak azt tudja megkövetelni, hogy ne bántsák. Ez nem öncsalás inkább, hogy nem veszek róla tudomást, sőt, direkt megmutatom a nem arányos, nem feszes testrészemet? Mi a különbség aközött, ha egy 110 kilós nő miniszoknyát ölt, vagy ha egy nyolcvan éves nő vadítóra sminkeli magát? Az ízlés változékony meg relatív, de azért eléggé konszenzusos az, hogy az ilyesmi nem ízléses. Én gyanítom, hogy ezt nem illik mondani, nem is mondom, de gondolom, és azt tartom jó ízlésűnek, aki az alkatához illően öltözik. Azt, hogy csípőnadrágot meg tangát meg bikinit meg ejtett fenekű gatyót hord boldog-boldogtalan, pont az okozta, hogy csupa vékony nőt láttunk az újságokban, és akkor ez a divat, ez a hivatalos, nosza, skinny farmer 44-es méretben, és a illúzió, hogy az majd rajtunk is úgy áll. A plus size modellek ezért üdvösek, mert ők bemutatnak másfajta ruhákat, amiben lazábban és jobban néznek ki a teltebbek.

      Az a jó, a felszabadító, ezt élvezem most, amikor nem kell látszatot kelteni, mert a test van olyan, hogy nem macerás az öltözködés és testápolás. Nem kell sminkelni, mert olyan szép a bőr, és él, és barna, nem kell hasleszorítani, sem hasbehúzni, nem kell összecuppantani a combot sztreccsanyaggal, nem tilos a neonsárga, nincs rafinált szabás és öv, ami optikailag jól tagol, fel lehet kapni valami egyszerűt, akár férfisortot, nem húzgálja az ember lefelé a szoknyáját, nem tömi ki a melltartót vagy épp helyezi el gondosan magasra a mellét, nem feszengés.

      Ettől mondjuk dobtam egy hátast, hogy ezt szánnák a telt nőknek, ezzel kéne beérniük, hogy lám, rájuk is gondoltak, és akkor kvázi zsákruha, ennél Tess Holliday öltözködése lényegesen jobb. Rohadt előnytelen és meleg mindegyik, az utolsóhoz tartozó szöveg meg wtf.
      http://www.evamagazin.hu/mai_tipp_szepseg_es_divat/38601_5_nyari_trend_amit_a_kerekded_lanyok_imadni_fognak.html

      • Hū, ezek inkább õszi-téli ruhák – már ami a színvilágukat illeti, és annak is lehangolóak. Feszengek, ahogy rájuk nézek, ha duci lennék, biztos még jobban kiakadnék azon, hogy szerintük imádni fogom ezeket a vackokat.

        Szinte minden nõ ismerõsömnél, aki lefogy (még ha betegség miatt is), biztos, hogy elõkerül a skinny farmer (bár az már elõtte van nekik), a p*nadrág (sortocska) és a pánt nélküli felsõ. Nekem ezek nem, soha, nem én vagyok egyik se.

        Skinny farmerem soha nem volt, egyszerūen nem áll jól. Keskeny csípõ, nagyon kicsi fenék, aránytalanul hosszú, vastagabb comb, karcsú vádli – hurkákban pöndörödik fel rajta a skinny farmer, nagyon vicces látvány. Sortot meg 10 évesen hordtam utoljára: bármilyen a testalkatom, feszengek benne. Inkább a miniszoknya, a térd alá érõ szoknya, egyberuhák, cicanadrágok (nem nadrág!), egyenes szárú vagy trapéz nadrág.

        • Szerintem egyetlen ruhadarabot (szabásfajtát) sem lehet cikinek nevezni, vagy hogy soha. Mármint értem, hogy neked nem stílusod, de akkor máson. Persze életkorhoz is passzítva.
          Akinek szép, formás a válla, és nem túl nagy a melle, hordjon nyugodtan csőtopot. Informális közegben, szép lábon-fekéken pedig nagyon is jó a a p*nadrág.
          És igen, ami megformásodott (ez nem egyenlő az elvékonyodással) és szép lett, és teljesítmény van benne azt én is a halvány, sokkal kisebb területet elcsúfító csíkok ellenére.
          Én p*nadrágban sportolni meg strandra menni szoktam, az említett neonsárga a Wellness magazin melléklete volt, de az ideális, városban is hordható rövidgatyó még nem talált rám. Biciklizni combközépig-egyharmadig érőben szoktam.
          Nekem az se tetszik,hogy a jóljárás áthatja az öltözködést, szinte vakító, és bazársorokon meg eleve gagyi boltok leárazásain, mohón szerzik be a nők a tök egyforma, “divatos”, harsány, túlzó, hamisított, tiritarka cuccokat, színismeret, anyagminőség mindegy. És akkor ehhez az elhanyagolt test, és minden milyen drága.
          (Na de ha én ilyeneket írok, ki tudja, ki hol fog rám neheztelni, mert bár ezt várnák, e téren, a házastársi játszmáktól eltérően, nem fogok vigasztalni meg azt állítani, hogy nem tehetsz róla…)
          Ha kevés a bőr alatti zsírod, és szeretnél valamit kezdeni vele, a nagy súlyos gyakorlatok és egy icipici diéta tényleg csodát művelnek. Nekem mindig dicsérik a karom, vállam, hasam, de a legmegdöbbentőbb a változás a korábban vállalhatatlan combomon, térdemen történt.

          • Persze, másokon nekem is tetszik mindegyik. Nekem is valamelyik jól áll, csak valamiért mégsem érzem jól magamat benne – kivéve a strandon.

            Egy ideje elkezdtem kifejezetten arra a területre koncentrálni (persze nem annyira van olyan, hogy “lokális” zsírégetés), mert hiába csinálok sulyzós edzéseket, a fenéktájékot meg a combokat mindig is hajlamos voltam elhanyagolni. Viszont már most érzem / látom az eredményt. Dicséretet tipikusan olyanoktól kapok, akik szintén sportolnak. A többiek elintézik sajnálkozással, pl. “lefogytál”, “beteg vagy?” vagy pedig fura dicsérettel, pl. “könnyū annak, aki nem hízik”.

            Érdekes, hogy nem azért nem hordok olyan ruhákat, amiben látszik, mert elhanyagolom, hanem azért hanyagolom el, mert szinte sose látszik, mindig jótékonyan elfedi vagy jobb színben mutatja a ruha. 🙂

        • És minden kínt megér! 🙂 Na de te sudár és szépséges vagy. Szerintem a koncepció az volt, hogy ne legyenek testhez állóak, hurkát-visszeret-formátlanságot láttatóak a fazonok, de a zsákszerűség borzalmasan ront azon, akinek pl. nem vékony a dereka.

          • Hogy én mit össze nem vadásztam koraterhesen egy kantáros nadrágot (mert semmit nem voltam képes elviselni a hasamon, ellenben hideg volt), és nem volt sehol! Miért most jött divatba, miért nem korábban?

            • Megjegyzem, új tornadresszem is ilyen egybevalami, a pisilés macera, de tök jó, hogy nem csúszkál, melegen tartja a derekamat (csak hiba volt M-eset rendelni…).

        • Én is kíváncsi voltam. Én plus size vagyok (nagy-nagy megjellel) és ruhamániás, ezek a cuccok katasztrofálisan rondák, szürkék, a szoknya meg ráadásul olyan rosszul szabott, hogy max. egy magas, sovány lányon áll jól, mindenki más szerintem úgy néz ki benne, mint egy sokszoknyás néni a századfordulóról – ami egyáltalán nem gáz, már ha ez akart lenni a cél.
          Ha már plus size, akkor legyen jól szabott, nem kell, hogy zsák legyen, mert az még jobban erősít szerintem.

  2. “Nincs az az előnyös genetika, amelyet az autóban ülős, tétlen, szénhidrátfaló, vigaszevő, izmait nem használó, meg sose izzadó életmód ne tudna tönkretenni.”
    És fordítva: nincs az az előnytelen genetika, aminek ne tenne jót a mozgás, egészséges étkezés. Sem külsőleg, sem egészségileg.

  3. Nagyon sokat gondolkodom én is a saját testem állapotán, és főként a jövőbeni állapotának kérdésén. Nem lehet tovább halogatni, hogy foglalkozzak vele. Olyan értelemben nekem kimondottan jó a genetikám, hogy még nem látszanak az életmódbeli hibák. El is határoztam erős fogadással, hogy szülés után kérek jelszót a sportrovathoz is.

  4. “A média hallgat arról, hogy a férjed nem azt akarja, hogy jobb legyen, kölcsönösen boldogító, őszinte meg minden, hanem csak hogy tegyünk úgy, mint ha nem volna gond, és lehetőleg ne boruljon, és ne legyen macera, ne kelljen olyanokat hallania, amire nem tud mit válaszolni.”

    Na, ez most betalált. Milyen magányossá is tud tenni az ilyen. Milyen jó is egyedül élni 😀

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s