az idő 2.: nincs időm

Nincs időm. Milyen sokszor mondjuk!

Épp időtlenségben ülök… ööö… a Balaton partján, alkonyatban. Déli part, természetesen. Égen nap, vitorlás, hattyú, dinnyetáji gyomorbéke.

Nincs időnk… elintézni valamit, amit régóta halogatunk. Barátokkal találkozni. Elolvasni egy könyvet. Meglátogatni idős rokonunkat. Elmenni egy kiállításra. Rendszeresen futni. Nincs időnk.

Én nem mondom, hogy ez kifogás. Csak azért mondanám, mert én mostanában már nem viccelek, és ez komoly érési tünet. Vagyis, hajlamos vagyok más dolgok rovására is, ha úgy tetszik: kíméletlenül belepréselni az időmbe, a lehetőségeimbe olyat, amit eredetileg nekem nem lehetne. Vö. ha valamit igazán akarsz…

Képernyőfotó 2015-07-07 - 20.50.44

Na de én nem vagyok egészen meggyőződve ezekről a mémekről. Néha belém döbben, hogy tényleg, ez ennyire egyszerű. Aztán mégis valahogy előbb definiálni szeretném, mi az, hogy important, meg hogy find, meg hogy excuse… Gyakran kapom meg, hogy normatív vagyok, de én tényleg nem várok el másoktól semmit. Az az ő életük. (Pont most fedeztem fel megkönnyebbülten, hogy képes vagyok érdeklődve, csak bólogatva, kérdezgetve meghallgatni valakit, aki arról beszél, hogy hogyan él. Nincs tanácsadási kényszerem, nem viszonyítok, nem akarom jobban tudni, megváltoztatni.)

Szóval csak tűnődöm itt a lassan szúnyogcsípős alkonyatban a “nincs időm” különböző jelentésein.

Képernyőfotó 2015-07-07 - 20.44.21

Van, hogy tényleg zsúfolt a napunk, csak úgy sorjáznak a teendők kétóránként, hosszú listáink vannak, feszített tempó. Nem fér bele más. Akit zombivá szikkaszt a hétköznap, nem fog csillogó szemmel kortárs festményeket nézni. Ha egész nap kényszerű dolgok után szaladgáltunk a hőségben, nem esik jól elindulni. Ez a nyolc óra, és ötnapos munkahét, ez nem butaság, ennél többet bírni nem lehet. Alig vágyunk arra, hogy hazaérjük a saját terünkbe, a magunk törvényei közé. Hogy lerogyjunk. Egy hétvégére, egy kicsit lazább időszakra, egy szabadnapra. Utazással is telik az értékes időnk, és ha kocsi, sőt, ha bringa, akkor is, akkor még a jármű etetése, karbantartása is plusz idő és költség és intéznivaló. Meg háztartás is van, és aludni is kell valamennyit.

Annyira nem durva, sokan szeretik is tulajdonképpen. Csak ez, hogy mindig ugyanaz, minden nap, vagy minden hétköznap, alig van változás, alig van néha más. Hogy sehol egy délelőtti ágyban olvasgatás, ráérős kávézás.

Erre mondjuk: ilyen az élet.

Eközben világszerte sokan és rég küzdenek a munkahelyhiány ellen, például a hatórás, méltón megfizetett munkanapért. Hogy ne a munka legyen a lét elsődleges tevékenysége, se a létfenntartás direkt eszköze. Meg vagyunk zsarolva: ha nem dolgozod ki a beled, éhen halsz.

Pedig nincs elég munkahely. A fizetett munka privilégium ám, itt nálunk is (ezt a “mi keressük a pénzt” öntudatú, avagy épp panaszkodó férfiak figyelmébe ajánlom). Ezt a privilégiumot igazán eloszthatnánk igazságosabban is. És mindenkinek jobb lenne úgy.

Van, hogy nem ennyire vagyunk beszorítva, de egyféle, egyébként nem túl stresszes teendő köt le órákra, kitölti a napodat, nem mozdulhatsz. Minden napodat kitölti, ugyanaz. Nem nagyon megterhelő, de ott kell lenned, figyelned. Ilyen kisgyerekkel (na jó, könnyebb természetű kisgyerekkel, mert a nehezebbel stressz) otthon lenni. Nem jutunk hozzá, nehéz lenne megszervezni, hogy máshol legyünk, hogy belépjünk egy másik fajta létezésbe. Hogy milyen tud lenni annak a kudarca, aki eljut nagy nehezen, és mégse élvezi, és mi ennek az oka, arról érzékletesen szól a micsoda különbség című bejegyzés.

És van az a fajta “nincs időm”, amikor idő lenne: ténylegesen, nettóban vannak bambulós, “mit is csináljak” időszakaink, csak… Félünk. Félünk az újtól, tudatállapotunk nincs hozzá. Alkalmazkodási képességünk, friss figyelmünk nincs. Vagy önszeretetünk, lelkes kezdeményezőkészségünk nincs. Az a biztonságos, ha az van továbbra is, és mindig, ami volt. Nem hiányzik az új, az elsajátítandó, az odafigyelést igénylő. Semmi se hiányzik, akkor se, ha tudjuk a lelkünk mélyén, hogy kis energiabefektetés után az eredménye kárpótol majd. Nem tudjuk elképzelni, hogy mi arra képesek vagyunk, hogy mi ezt élveznénk, valahogy eszükbe se jut pont azt csinálni. És ez ugye a szabadidőnk. A franc se fog…

ilyenkor néha van az, hogy épp arra jársz, fura ötlettől vezérelve betérsz a lengyel kulturális intézetbe, és meglátod, és tudod, és rájössz: a damaszkuszi út.

Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,

legfőbb ideje, hogy.

Vagy valaki megragadja a kezed, elcipel, és megmutatja, milyen a transztánc. És akkor döbbensz, és mégis.

Van időd?

Az idő sorozat első része: az idő 1.: észre sem vettük

21 thoughts on “az idő 2.: nincs időm

  1. Van…és a hétvégén a sok verítékes hétköznap után megyek óriásbuborékokat eregetni “hivatásszerűen” ám nagyon klassz helyre, negyvenegy évesen mert kizökkentettem az időőőt!

  2. Hát erre csak bólogatni tudok. Főleg ez a rész ismerős nagyon ” Akit zombivá szikkaszt a hétköznap, nem fog csillogó szemmel kortárs festményeket nézni. Ha egész nap kényszerű dolgok után szaladgáltunk a hőségben, nem esik jól elindulni. Ez a nyolc óra, és ötnapos munkahét, ez nem butaság, ennél többet bírni nem lehet. Alig vágyunk arra, hogy hazaérjük a saját terünkbe, a magunk törvényei közé. Hogy lerogyjunk. Egy hétvégére, egy kicsit lazább időszakra, egy szabadnapra.”

    Már csak azért is, mert péntek óta itthon vagyok, és csoda, hogy mit tud velem tenni pár olyan nap, amikor nincs megszabva, hogy ennyi és ennyi órakor itt és itt kell lennem. Szerintem sokszor ez a betáblázottság a fárasztó, nem maga a tevékenység, amit végzünk – amikor szabadúszóként magam osztottam be az időmet, többet dolgoztam, de hatékonyabb voltam és kevésbé fáradtam el, mint az alkalmazotti létben. Az is jellemző, hogy az ember hazaér mondjuk időben, ötkor, és még lenne ideje mozogni, tanulni, kimozdulni, de nincs már agya, energiája, hogy nem tudja rávenni magát, és ha mégis, akkor nem tudja élvezni a jót sem.

  3. A ‘van idom’ akkor kezdodik, amikor befejezodott a sok kell (altalaban egy faraszto nap vegen). Elvileg akkor jonne az, hogy nem kell semmit, vagyis a szabadido. Na de ha vegre elmult a kell, akkor kezdodik a kellene – hiszen mar csak illene az embernek a szabadidejet elvezetesen, tartalmasan, szorakoztatoan eltoltenie. Egy jo konyv, muzeumlatogatas, kiruccanas regi baratokkal, a tangotanfolyamrol, amit meg csak 3 eve halasztgatunk mar nem is beszelve. Es ekkor randul gorcsbe a gyomor, hogy: ‘Meg akkor is csinaljak valamit, amikor nem kell?’ De lehet, hogy kellene, hiszen mindenki mas szabadidejeben hajnalig salsazik, hegyet maszik, vagy impresszionista festmenyeket nezeget. Es megszuletik az elhatarozas: b@ssza meg a mindenki mas, marpedig en itt maradok a kanapen, lehunyom a szemem, es csakazert sem csinalok semmit. Ami sokszor jobb alternativa, mint az orakig tarto kepernyobamulas, vagy kutyunyomkodas ures aggyal.

    • A baj, hogy nálam sosem múlik el a kell-érzés. Már nem tudok leülni nyugodtan, hogy nézzek ki a fejemből vagy elolvassak egy könyvet. Mert főzni kell. Mert mosni kell. Mert ha ma ezt nem csinálom, holnapra még több feladat marad. Feladat az egész élet, nincs időm(?), nem tudom(?) megengedni magamnak a szusszanást.

      • Szerintem ez tudatállapot kérdése, attitűdé. Ha valami miatt ki tudsz szakadni, elmenni, mást csinálni, és rendezni soraidat, akkor a monoton teendők is könnyebbek. A másik, hogy bezsélgess olyanokkal, akik szemmel láthatóan ráérősebbek, kevésbé beszorítottak, az ő példájuk hatni fog rád.

  4. Gyomortáji dinnyebéke? 😉
    Ezen én is filóztam mostanság. Főleg azon, érdemes-e mindig előre betervezni a programokat, “betáblázni” a hétvégét. És arra jutottam, h megpróbálok egyensúlyt tartani: hagyni láblógatós, regenrálódós időt, de igenis bevállalni fix programokat, különben a láblógatást abba sem hagynám…. Nagy úr a lustaság, ez az örökös “fáradt vagyok”, “pihennem kell”. Anyukám van ebbe belesüllyedve, és már annyira meg van győződve arról, h szabadidejében elég, ha pihen, h nem is igen lehet kirobbantani, motiválni. Persze nyilván olykor én is belecsúszok ebbe. Este gyilkos dolog kinyitni a laptopot, ha még futást terveztem…. 😀
    Nem tudom már, hol olvastam ezt az idézetet, de valahogy így szólt: “Az emberek fő problémája, hogy azt hiszik, van idejük halogatni a dolgokat”. Azt hisszük, örökké tologathatunk mindent. Nekem egy barátságom ment rá az örökös halogatásra (is). És bizony, valami nem tényleges időkérdés, hanem akarat kérdése, bátorságé, moccanásé.

    Try to forget for one more night
    That I’m back in my flat on the road
    Where the cars never stop going through the night
    To a life where I can watch sunset
    I don’t have time
    I don’t have time

    “To a life where I can watch the sunset”. Ilyenkor érzem, h nagyon eltévedtünk.

    • Jóleső, hogy csak magadról írsz, üdítő, hogy nem megmondani akarja ezt valaki, hanem magára reflektál. Mert tök gyakran ez is egy kényszer, hogy tolni kell a programokat, mert az milyen már, hogy “nem csinálsz soha semmit”. Fentebb írta valaki, hogy mekkora stressz, hogy amikor elvileg nem kell csinálni semmit, akkor is kell csinálni valamit, külső kontroll sztájl. Meg még gyakori tapasztalatom, hogy munkahelyi hétfőkön presztízskérdés a “mit csináltál hétvégén”, akkor pedig virítani kell, különben béna vagy, mert egyszer élünk, hát itt a nyár! Olyan meg nincs, hogy nem gondolod, hogy a többiekre tartozik, hogy mit csináltál hétvégén, és annyit mondasz, hogy hát így semmit, és mégis nyaggatnak, és basszus, az igazat csak nem mondhatod, hogy “végigszexeltük, és napfényt se láttam”…?
      Hadd linkeljem már ide ezt a hozzászólást, az egyik kedvencem: https://csakazolvassa.hu/2014/07/19/a-szabadido-tartalmas-eltoltese/#comment-106574

      • Mikor otthon voltam három darab hét év alattival, hétvégenként állandóan mentem volna valahová. Ha csak a Duna-partra, vagy a Hármashatár-hegyre, mindegy, csak ne otthon-boltban-oviban-játszótéren kelljen lenni. Exférjnek meg arról szólt volna a hétvége, hogy végre ne kelljen sehova se mennie.

        Ha a kollégák nyaggatnak, válaszolhatod nyugodtan, hogy dugtatok, mint a kiniglinyúl, legfeljebb irigykednek, és többet nem fogják megkérdezni, nem?

        • Nem, mert semmi közük hozzá. Ahhoz se lenne közük, ha imádkozókörúton lettünk volna talpig garbóban. Annyit akartam csak kifejezni, hogy nem szeretem se a bizalmaskodást, se a bújtatott elvárásokat. Én olyan életet élek, hogy egy fotelban végigücsörgött délutánon világok dőlnek össze és épülnek újjá a fejemben, de persze ez nem ilyen szomszédoknak meg instagramon mutogatható dolog, úgyhogy kifele uncsinak látszom. Akinek fontos vagyok, az nyilván tudja, hogy nem így van, meg szarjam le, persze, le is szarom, csak beszélgetünk róla, és meg kívántam nyilvánulni.

          Azért erre a kiniglinyúlra rá kellett keresnem.

  5. Hányszor szerettem volna 6 órát dolgozni, nem baj, ha kevesebb pénz! És nem lehet. Gyanús, ha ilyet akarsz, lehet, hogy nem is vagy elkötelezve a cég, a munkád iránt? Ha efféle vágyaid vannak, lehet, inkább egy órára se kéne bejönnöd. Lesz más, aki örül, ha ez tölti ki az életét faltól falig.

    • Ezt de utálom, tényleg így van annyi, de annyi helyen, normális emberekkel is, egyszerűen nem koppan a vezetőnek, tulajnak, hogy bakker én alkalmazottnak jelentkezem, nem tulajdonostársnak (mert ugye még csak az kéne neki..), gyanús, ha egyenlő partnerként tárgyalsz, nem azt érzi, szívességet tesz ha munkát ad. Csak tudnám, mért.

      • Én dolgoztam úgy HR-esként igazgató mellett, hogy teljesen jó, középvezető jelöltre azt mondta, hogy ez azért nem kell neki, mert “csak egy munkát akar, nem az élete értelmét”. És hevesen csodálkozott rajta, hogy ha ilyeneket nem enged a sok karriermán közé, akkor vajon miért ér az égbe a rivalizálás úgy, hogy évente lelép 42% iszonytató drámák közepette.

          • Abszolute oszinte es ez rosszabb, mintha hazudnanak. Nem ismernek sem istent sem embert, mindent es mindenkit alarendelnek a munkahelyi simereknek. A csaladjukat foton latjak. Ha erzelem ebred bennuk, akar pozitiv, akar negativ, az kollegak irant. Ha utaznak, vacsoraznak, zenet hallgatnak, keptarat neznek, az ceges parti vagy ut. Nagyon konnyu beparaztatni oket, csak ra kell mutatni valakire es kozolni, ez a poziciodra tor. Ez a fonoknek neha jol jon, de ha nem csucsragadozo, egyszercsak megdobben, hogy mar nem uralja a folyamatot.

          • Szerintem az igazán értelmes élet több összetevőből áll.
            Nem lehet az kizárólag a munka vagy a család/barátok. Többféle impulzusra van szükségünk.

    • Nekem sikerült ez. Egy jó főnök és a tulajdon gyorsaságom tette lehetővé (vszg. 6-ban is dolgozom annyit, mint sokan 8-ban). Először ufoként néztem rám (és a karriered? ezen mosolyogtam), azóta évek óta simán hosszabbítják.

      • Gratula, ügyes vagy! Ami a gyorsaságot illeti, szerintem elég egyértelműen így van 6 óránál. Volt néha, hogy el kellett mennem korábban, sokkal többet és gyorsabban csináltam meg olyan napokon.

  6. Nincs időm. Ez a mondat, amit másoknak mondunk, közben azt jelenti: te nem vagy annyira fontos, hogy jelen helyzetben is…
    Nincs időm. Most tényleg nincs. Vannak élethelyzetek, mikor elmennék azokra a filmekre, kiállításokra, találkozókra is, amikre most nem. De most nagyon kevés az energia, muszáj erősen szűrni.

    (itt be akartam szúrni egy ideillő Petri idézetet a léghajóból kidobált tárgyakról, de közben másnap dél lett, marad heorikus töredék…)

  7. Visszajelzés: csirkemell-csont és önmegvalósítás | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s