nem tudhatták

Alapvetően teljesen jól elvagyunk, nem kell itt gyereknevelni, irányítani, spontán a boldogság. A lányomat többen és több szakaszban tanítottuk meg biciklizni, de a kicsi már vérszemet kapott: délelőtt bemutatta, hogy tud ám ő pedáloson is, nem csak futón, rá is pattant az egyik kint heverő bringára, a tegnapi nagy menet után.

Ha szétnézek, kaotikus idillt látok: gyerekbiciklik szanaszét, műanyagpoharak, bennük apró orgonavirágok, murva, fűszálak. Sehol senki, csak a nyomaik. Valaki sír, de úgy, hogy azt a ragtapasz gyógyítja, de mivel a Verdák tapasz elfogyott, csak felnőtt, unalmasbarna van, inkább nem jelentkezik, majd este mosom le a sebet. A terasz kisasztalán késsel karistolt, sárga műanyag tányéron egynegyed, túlvajazott kenyérszelet szárad, olvadozik. Én a lépcsőn ülök, félárnyék, valami szövegbe mélyedek. Hamar jön a szürkület.

Teszem azt, azt mondja a lányom 2027-ben:

Mama, te mindig csak írtál, enni sem mindig ültél le velünk, mert te mást ettél, és néha már kidőltünk, mire aludni jöttél, nekem úgy hiányzott, hogy minden este mesélj.

Vagy.

Mama, te megtehetted volna, hogy ebéd után elviszel az oviból, akár minden nap, és játszol velünk, de te mindig edzettél, és ötre jöttél.

Meg írtam, lányom, főleg írtam, elfelejtetted?

Mi tényleg borzasztó kaotikusan élünk, és a meglepetés, hogy ez nem eszkalálódik, hanem ha nem terhelem anyai működésemet bűntudattal, nem befeszítetten vagyok anya, tehát egészen nyugodtan követem, hogy nekem mi a jó (például szólok, hogy most eszem, nem fogok felállni, ne rohamozzatok meg, vagy pisilek, most ne beszélj hozzám, vagy épp délutánig edzek), akkor én is többre vagyok képes, és mindenki jobb kedvű.

Én nem annyira becézgetem őket, én csak jókedvű vagyok, máskor meg néma és produktív és lényegretörő. Van sok szavajárásunk, meg poén, meg ismétlődés, és ők is vígak. Nem annyira vagyunk érzelmesek, becézősek, kicsinyítőképzőink mindig ironikusak.

Azonban, szombaton, a torna felé biciklizve az én harmonikus leányommal egészen spontánul és bizalmasan jött ki belőlem, hogy amikor én gyerek voltam, vagy mondjuk tízéves, arra gondoltam, lesz majd egy lányom, egy lányom lesz, nem több, aki olyan, mint te, pont ilyen, okos, eleven, kedves, vagány, ügyesen biciklizik, vicceseket mond, vezér a játékban, de olyan kedves, teli szívvel az, nem erőszakosan, nem nyaggat csillámos körömlakkért, ám jól párosítja a színeket, két copfja lesz, mint nekem (csak én nem szerettem), és én ettől nagyon boldog leszek, és most itt vagy nekem, te vagy, ilyen vagy, és én boldog vagyok.

Tényleg így van. Meg sem érdemlem, fene a jó dolgomat.

Hallgatott és boldog volt ő is.

Újabban megnyugodtam a hajszoltságból, az elvárásokból, a mindenki-mindenfélét-mond nyomasztásból, és már egész nyugodtan vagyok az, aki lenni tudok: anyaságom azonos az emberségemmel, nem külön projekt. Talán kiélem, kirobbantom nyughatatlanságomat futópadon, meg a súlyok alatt. Egyre kevesebbet kiabálok, és egyre ritkábban élem meg, hogy Jaj, Közeledik A Gyerek, Aki Majd Nem Hagy. Mert hagy eleget, és mert nem ugraszt mindenért, megoldja már a vízivását, én meg szívesen kenek neki még egy artisztikus kenyeret, rajta mackófej alakú, narancssárga sajtszelettel.

Összevissza írok, valahogy érzékeltetni akarom, ebben a nagyon susogós, napfényes, omló vakolatú létezésben mik vannak, miféle a hangulat.

Például én nem preferálom a fiaimat a lányom rovására, nem engedem a hatalmaskodást, sem annak jogán, hogy az egyik fiú a kicsi, sem azén, hogy a másik a nagy. Ahhoz nagyon igaza kell legyen annak a fiúnak.

De azért ott van, hogy egyszer majd rájön, hogy más anyák meg hogy, vagy felhozza, hogy mindenki mástól függetlenül neki mi hiányzott, hogy én tulajdonképpen nagy franc vagyok, ahogy így nem törődöm ezekkel az anyukagondosságokkal, azzal a soha nem teljesíthető igazi anyasággal, és az majd nehéz lesz.

Édes lányom, mondom majd e lánynak, én akkor, abban a helyzetben, a magam fejével nem tudhattam, hogy te 2027-ben mit tartasz normális nevelési elvnek, mit mulasztásnak, mi az igényed, akkor te sem tudtad, csak most tudatosul. Én sajnálom ezt. Ott, akkor az életünket éltük, mindenféle volt egyszerre, igyekeztem, meg néha nem, én is éppúgy voltam magamra hagyva meg tanácstalan, mint egy gyerek, de nagyon szerettelek, nagyon vigyáztam, hogy miket nem mondok és nem is gondolok soha, csak olyan fáradt voltam, meg tele a saját agyammal… lányom, édes lányom, én nem tudhattam.

A fiam is mondhatja majd, hogy más szülők egy ilyen iskolából, ahol így önkényeskedik a történelemtanár, elviszik a gyereket sürgősen. És én nem vettem észre, hogy ő mennyire szenved?

De igen, fiam, de (mindenféle magyarázat, valós okok is, hogy miért hagytam). Kérdeztelek, mi legyen, mondtad, kibírod… megszerveztem, hogy átkerülj a Nemolyanszörnyű csoportba. Lehet, hogy mást is kellett volna tennem. De érezted, hogy veled vagyok, és mindig elmondhattad nekem.

Nem tudhattam. És nem akartam örökké rágni magam, hogy mit tegyek. Amit tettem, megtettem azonnal, a többin meg nem rágódtam.

Nem tudhattam akkor, ott… később már igen, meg most, hogy mondod, de…

És belém döbben, hogy hát anyám se tudhatta.

Basszus, ő sem tudhatta. Nem volt itten 1976-ban igény szerint szoptatós kontextus, ölbevevős, gyerek szavának komolyan vétele. Nem volt sem a korban, sem a családomban előzmény, útmutatás, irányelv, rutin például arra nézvést, hogy érzékeny lelkű lányunkkal sokat, gyengéden beszélgetünk, és amikor elmond magáról valamit, akkor nem utasítgatjuk meg vitatjuk, hogy biztos nem is úgy volt, és neki kellene másképp, hanem elfogadjuk a valóságát. Nem volt hagyománya a testiségről, szerelemről való progresszív és örömalapú beszélgetésnek sem.

Sőt, nem volt hagyománya annak, hogy ne mindenért a lány vigye el a balhét.

Ennyi tellett, és az én anyám tényleg olyan, hogy a legjobb indulattal tette, a maga korlátai között, eléggé egészséges lélekkel, de agyonterhelten.

Csak én olyan magányos voltam, annyira kellett volna valami megerősítés, hogy jó vagyok, hogy létezem, annyira kellett volna valahogy ellensúlyozni az elemi szégyent, amelyet a bátyámék mellett, miatt éreztem, hogy én nem vagyok jó és szép, én nem számítok, a tetsem is elfogadhatatlan…

Nem tudhatta. És én sérültem.

Nem tudhatták.

Már nem fáj annyira.

Vannak persze univerzálék. Nem lehet létét kétségbevonó, őt rossznak definiáló mondatokat mondani. Nem lehet nem tekintettel lenni elemi szükségleteire (köztük az elég alvás, vigasztalás, egyedülléthez, nem-irányítottsághoz való jog is). Nem lehet magára hagyni a nem gyereknek való problémával vagy feladattal, elvárni, hogy úgy funkcionáljon, mint egy felnőtt. Nem lehet nem észrevenni, hogy valami baja van, hogy mindig fáj a hasa, hogy nem alszik jól. Ha bántják, ha a gyerek szenved, ha visszaélés áldozata, azt a szülőnek látnia kell, és reagálnia kell.

Jaj, nehéz ez mindenképp.

82 thoughts on “nem tudhatták

  1. bizony.
    Örök kísérőm a bűntudat anyaként, és csak remélem, hogy kicsit jobban csinálom, mint az én anyám. Ritkán tudom megugrani a saját elvárásaimat, néha objektíven is nagyot hibázok.
    Talán, ha majd beismerem a hibámat, ha nem gondolom tévedhetetlennek magamat, ha az ő szempontjukat is elfogadom, az legalább visszamenőleg segít.

  2. Igen. Úgy maradni, hogy az apa alkoholista, bár nem agresszív, hanem passzív, de el van hallgatva, sokszor robban a feszültség, máskor csak szomorú. De ezt választottuk, választotta a nő, a lányai is ebben élnek, változtatni nem lehet… viszont anyagilag minden oké. Ő azt gondolja, hogy így mégis jó. Most akkor ez univerzálé? Ez is szubjektív.

  3. Fontolgatom a mondatokat, amiket nemrég hallottam. Nem biztos, hogy meg tudunk bocsátani a szüleinknek, de ha megnézzük az életüket, adhatunk nekik felmentést. Rossz volt, de nem szándékosan csinálták. Én azért megpróbálok most helyrehozni rondaságokat, amíg még benne vannak, hogy ne harminc fölött kelljen nekik felmentésen gondolkodni, ha az anyjukon merengenek. Van mit helyrehozni, és kutya nehéz.

    • Én sem bocsátok meg, és nem hagyom, hogy játszmázzanak, eltorzítsák az igazamat.
      Azóta vagyok mgabiztos és boldog, amióta nem hagyom az életemben érvényesülni a narratíváikat. Ez nagyon szomorú, de így van. Én egy teljesen másvalaki vagyok, mint amiként a szüleim, bátyáim és sógornőim kezelnek.
      De a szüleim nem tudhatták, és nagyon-nagyon szerencsétlenek is.

      • Engem az bánt, hogy azóta sem lehet megbeszélni azt a felét, amit szerintem nem jól csináltak (mert sok mindent meg nagyon jól). Mert a reakció
        – én “szemtelen” vagyok, “az ember nem kritizálja a szüleit”
        – ők mindent jól csináltak
        – gúny: majd mennyire fog sajnálni a nehéz gyerekkorom miatt
        – és a legborzasztóbb: nem is úgy volt, nem jól emlékszem, és nem is azt éreztem (saját narratívám kétségbe vonása).
        Ha azt mondanák: oké, hibáztunk, akkor most könnyebb lenne egy partneri viszonyt kialakítani.

        És persze, jót akartak, meg akkori viszonyban az tűnt a jónak, és főleg: a saját sérültségeik sok mindent leárnyékoltak előlük, ezt értem.

        • Igen, és a “Neked valaki telebeszélte a fejedet!” És nem, soha de soha nem ismeri el, hogy ártott. Nekem az apám nem jót akart, hanem idióta, anyám igen, ő szegény gyenge volt, sodródott, vele meg tudtuk beszélni, jobb is a viszonyunk. Mondta is, hogy sokmindent már másképp csinálna. Pl. elvált volna, sokkal hamarabb.

      • Pont ezt mondom én is, hogy a megbocsátás meredekebb, de amit írsz, hogy rálátunk a szüleink életére, megtudjuk, mit miért tettek, felmenthetjük őket olyan szempontból, hogy nem gonoszságnak vagy direkt rossz nevelésnek állítjuk be, mert ők se tehetnek róla, hogy ilyenek voltak (arról annál inkább, hogy nem vették észre, hogy szenvedtünk, és főleg hogy magukon nem változtattak). Lehet, hogy ez csak játék a szavakkal, de nekem abban segít, hogy nem érzem magam rosszul, ha néha még mindig haragszom az anyámra, mert ugyanakkor tudom, hogy neki milyen nehéz volt, és még most is az az élete, de nem kötelező megbocsátanom. Nekem meg egyre jobb, mert én már foglalkozom magammal. Ugyanarról beszélünk.
        Milyen már egyébként, hogy az ember gyerekkorában azt képzeli, hogy ő nem is ebben a családban van, ezek érthetetlenül idegen emberek, biztos örökbe fogadtak. És felnő, és látja, hogy IGEN, tényleg mások, kivéve, hogy mégis vérrokonok volnánk, de a mai napig nem értem, mit keresek én ebben a családban. Lehet, hogy ha lett volna apai vonal, valakivel tudnék azonosulni.

        • Hányszor voltam meggyőződve, hogy engem örökbe fogadtak, atyaisten! Másképp miért lennének ilyen érzéketlenek velem… hát nem? Hát nem! Vérszerintiek és ilyenek. De én már nem. Tudatosan sem és alapvetően sem. Igyekszem megbocsátani nekik vagy felmenteni őket, csak a mai felnőtt fejemmel látom, hogy nekik is megvolt a lehetőségük és nem éltek vele, mert…. afranctudja, hogy pontosan miért. Pénz, kötelezőcsaládság, ciki, amitistenösszeaztembersohaszét… Nagy az elutasítás, ha a témát feszegetem, és kitágulnak a szemek, amikor közlöm az álláspontomat. És jól érzem magam attól, hogy nagyon másképp csinálom. (De ettől még bekúszott a kamaszhiszti, úgy tűnik, kikerülhetetlen.)

      • Hát, en még nagyon haragszom. Apamra jobban, mint anyamra.
        Felmenteni nem tudom, csak… Csak elfogadom, megertem, hogy maskepp nem tudott cselekedni.
        Viszont a manipulalast, buntudatkeltest nem birom elviselni, es most probal rangatni, es en nem akarok belemenni. Nehez. Pedig messze van..

      • “Én egy teljesen másvalaki vagyok, mint amiként a szüleim, bátyáim és sógornőim kezelnek.” Most legszívesebben csillogó szemmel megfognám a vállad és azt mondanám: igen!
        Beletrafáltál abba, amit nem tudtam megfogalmazni, de mindvégig érzek, ha hazalátogatok, vagy ha nagy ritkán családi összeröffenésen veszek részt.

  4. Különös, épp tegnap gondolkoztam azon a szokásosnál sokkal hosszasabban, hogy mennyi mindent csinálnék másképp a gyerekekkel. Fogy a gyerek-ídő és ettőle egyre értékesebb. Vagyis: már elfogyott és a foszlányokba kapaszkodom. A gondolatroham tele volt lelkifurdalással, nyilván soha ki nem javítható, megismételhetetlen dolgok miatt. Miért volt fontosabb a munkám, mint az, hogy ne legyenek rendszeresen egyedül? Miért nem szaladtam messzire akkor, amikor…, hogyan történhetett, hogy…, hogy mondhattam azt, amit… Hiába tudom mindet megmagyarázni, ezeken változtatni már nem lehet. Akárhogyan is, akkor és ott nem tudtam volna másképp csinálni: saját magam maximumát nyújtottam (még ha ez relative édeskevés is volt…) Emiatt tudom anyámat nagyon szeretni. Pocsék és hányattatott egy élete volt és úgy tűnt, ebben a gyerekei nem az első helyen szerepeltek. Ha visszagondolok a sérelmeimre – amik közül nem egy évtiziedekre megbéklyózott -, pontosan látom, hogy ott, akkor ő a képességei és lehetőségei maximumát nyújtotta. Most is azt teszi. Nem voltam szerencsés a hozománnyal, amit tőle kaptam – és ő sem a sajátjával. Fogalmam nincs, meddig megy ez vissza, az arctalan, családi legendáriumban Szilaj Mama néven emlegetett ükig, akinek a 6 gyerekére más vigyázott minden nap, míg ő éjjel kettőkor kipenderítette az utolsó részeg disznókat az ükapa kocsmájából, majd felkészült a mészárszék reggeli nyitására, jeget rendelt, borért kocsizott át, a hegyen és a lecsúszófélben lévő (ööö…. lecsúszott…) , egykor jónevű, hochértelmiségi családnak azért, hogy kárpótolja őket a kényszerű városból falura költözés miatt, vett egy hangversenyzongorát és egy gramafont. Gyermekkoromban még megvolt a brüsszelicsipke-blúza, amiben Bécsbe járt az Oprerába. Amit anyám a falusi házban néha elővett és áhitattal tekert ki és be egy selyempapírba, mint az egykor volt szép idők egyik utolsó emlékét, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint a Szilaj Mama tehette, mikor már nem volt több Almaviva gróf az életében, csak a harcsabajszú, bohém üknagyapa, aki nagyon szeretett kártyázni és vadászni. Annyira, hogy mást nem is csinált szívesen. Így Szilaj Mama vitte az üzletet, vitte az életet, tartotta a látszatot, fizette a kártyaadósságokat, rendezte a jelzálogot. Elképesztő sok energiája legnagyobb része mindig a létfenntartásra (vagy annak a képzetére) mentek el, ez így volt 120 éve és valami miatt így van ma is. Nagyon szeretem az anyámat, abban a rendszerben, amibe belenőtt, mindent megtett, ami tőle telhető volt, kicsit a kínai tányérpörgető cirkuszos módján, aki a 23 boton pörgő tányér közt szaladozva mindig azon pöccintett egyet, ami épp leesni készült. Ebbe mi egy kicsit megsérültünk, de nem szeretném, hogy a felismeréstől kezdve az egész élete egy hatalmas kompenzáció legyen (hajlik rá…). Nekem elég sok időbe telt, míg a tányérpörgető cirkuszból ki tudtam valamelyest szállni, s ahogyan a tányérokat – úgy az időt sem tudom pörgetni, főleg visszafelé. Hálás vagyok piszkosul, hogy képessé váltam látni a mintázatot (még akkor is, ha nagyon nem esik jól), belőni a saját szerepem, erőm (nagyjából). Szilaj Mamától Beton Irénig… bazzzz…. de átkozottul hangzik… A mutterral meg mostanában nagyon jó már. Remélem, neki is…
    Az ősi portán, ahol az egykori kocsma volt, egy emléktábla őrzi: “Itt alakult meg 1911-ben a xxx szakszervezet”. Koszorúzni is szoktak. Képzelem, záróra előtt, késő éjjel, Szilaj Mama már ott állhatott a seprővel, szigorú képpel, hogy a további marasztalást ne vegye senki komolyan, miközben a 6 gyerek Málival aludt az emeleten…

  5. Bennem ezért is nincs már neheztelés anyám iránt. Szegény abban a helyzetben, lelkiállapotban azt tette amit tudott, amennyit bírt. Ha azt nézzük, hatalmas teljesítmény, hogy onnan, a kis faluból, egy fizetésből el tudott minket indítani az életben, hogy taníttatott, egyetemre járatott.
    Aztán ott van a szegénységen túl az a másik dolog, hogy a gyerekneveléshez ő se értett, ahogy az ő szülei sem. Náluk még az volt a normális, hogy a gyereknek hallgass a neve, mert őt eltartják, etetik, ruházzák, érte dolgoznak annyit, érte tesznek mindent, így nem szólhat bele semmibe. Nálunk a szülők úgy fejezik ki a szeretetüket, hogy megszakadnak a gyerekért, neki meg a dolga, hogy tisztelje a felnőttet és megtegye, amit mondanak neki: tanuljon és dolgozzon a ház körül. Ne kényeskedjen, válogasson, nyafogjon, mert amit elé tesznek vagy vesznek neki, annak verejtékes munka az ára, azt meg kell becsülni. Emlékszem, ha valamit kaptam gyerekként, mindig elmondták többször, hogy nagyon becsüld meg, nagyon vigyázz rá.
    Mélyebb lelki témákról a felnőttek sem beszélgettek nálunk egymással, nemhogy velünk, gyerekekkel. Azóta rájöttem, hogy nekik, se apámnak, se anyámnak, de a nagyapámnak sem volt erre soha igénye, tehát nem tudhatták, hogy nekünk erre szükségünk lenne.

  6. Rendkívül gyakran változnak a gyereknevelési (táplálkozási és egyéb) divatok. Akik nem tudhatták, azok nagyon gyakran tök tudatosak, épp az, hogy túlságosan is, és az épp divatos, nagyon tudományosnak hitt elveket követték. Szóval lehet, hogy ezt a hibát elkerülhetjük, ha a saját megérzéseinkre, józan eszünkre, és a gyerekeink reakcióira legalább annyira támaszkodunk, mint az éppen esedékes tudományos elvekre.

    • Az mondjuk igy is kerdes, hogy hogyan, mitol sajat egy megerzes es mitol jozan az az esz. Ld. hasonloan ‘osztonosen nevelni’ sokszor nem mas, mint a nyakadba varrt batyut valogatas nelkul tovabbadni, pofonokkal, vagy eppen szavakkal utve, de akar ‘tudja a test, mire van szuksege’, hasonloan becsapos lehet.

      • Ez nagyon fontos, valóban. Hogy a magad esze, megérzése ne legyen a régi hiedelmek továbbvitele az épp esedékes hiedelmek helyett. Szóval a tudatosság, az önismeret nagyon fontos – plusz a nevelés során a gyerekek figyelés is -, hogy tényleg a saját döntéseid legyenek lehetőleg. Még annyit, hogy nem csak a minták követése lehet tudattalan, hanem az ellenkezője is, mikor – bár nem is veszed észre – azért utasítasz el valamit, mert a szüleid (vagy mások) csinálják, nem azért, mert tudatosan meggyőződtél róla, hogy rossz.

    • Erről most anyósom jutott eszembe, aki a hetvenes évek végén nagyon komolyan vette azt az akkor divatos nevelési elvet, hogy a gyereket szigorúan 3 óránként kell szoptatni, és nem szabad mindig felvenni, ha sír, nem szabad sokat babusgatni, ölelgetni, mert akkor nagyon anyás és önállótlan lesz.

      Nem is tudom, mi volt a címe annak a könyvnek, ami erről szól, de asszem, nekünk is megvolt, de az tuti, hogy anyósom személyiségéhez is, aki egy alapvetően távolságtartó, hideg nő. Ezért aztán a páromék úgy nőttek fel, hogy a fizikai gyengédség, szeretgetés, odabújás, ölelés nagyon ismeretlen és szokatlan volt számukra.

      • Benjamin Spock: Csecsemő és gyermekgondozás (első kiadás 1946) – vannak benne elég meredek dolgok, de sztem annyi történt, hogy a csecsemő, a gyerek igényeit hol kevésbé otrombán, hol meg kifejezetten szemellenzősen hozzáfaragja az aktuális társadalmi-életviteli lapleosztáshoz, prioritásokhoz.

  7. Nem tudom lehet-e ezt jól csinálni. Engem a szüleim békén hagytak, szabad voltam és kompetens. Ami jó volt, és jó ma is. Soha nem szólnak bele semmibe, nem tették régen se. (Zárójelben: nem értem hogy csinálták, én nem merném a gyerekeimet annyira szabadon hagyni, elképesztő dolgokat csináltam kamaszként, csoda, hogy ép bőrrel megúsztam…)

    Mégsem igazán jó a kapcsolatunk, nem rossz, de nem is olyan mély, mint amilyet én szeretnék a lányokkal. Valahogy az volt az érzésem, hogy nekem kell mindent megoldanom, a nem szólnak bele, bennem úgy csapódott le, hogy nem is érdekli őket. Pedig ma már tudom, hogy érdekelte, nagyon is. A háttérből figyeltek, ott voltak ők, csak én ezt nem tudtam, és bennem rögzült ez a csak én vagyok felelős magamért mentalitás. Ettől kicsit örökre magányos és magamnakvaló lettem.

    Nincs mintám, így nem tudom, hogy mit kellene máshogy csinálnom a lányokkal. Próbálkozom, de nem tudhatom jó-e az irány.

    Az külön érdekes, hogy pl. a húgomnak kifejezetten jó viszonya van anyánkkal, neki más lett. És érzem napról-napra, ahogy én is belecsúszok abba, hogy a két kisebbel van közös hang, a nagyot meg nem értem, zavar, nehezen fogadom el. Pedig nagyon szeretem és ő a legérzékenyebb, neki kellenék talán leginkább…. Na ez most jó zagyva lett, csak telibe talált hétfő reggel…

    • Egy volt tanítványomnak hasonlóak a szülei, elképesztő szabadon hagyták, mindig azt csinált, amit akart. Mesélte, hogy ezért a kortársai irigylik, neki viszont hiányzik az érzés, hogy féltik, védik – azt mondta, hogy “nem bánnám már egyszer, ha valamit megtiltanának, csak érezzem, hogy érdekli őket”.

      Pedig a szülei szerették és szó nem volt arról, hogy ne törődtek volna vele, de ő azok közé a kamaszok közé tartozott, aki igényelte volna az erősebb kontrollt – ha más nem, azért, hogy legyen mi ellen lázadni.

    • ‘Nem tudom lehet-e ezt jól csinálni.’
      Ebben nem kis kötéltánc tényleg beazonosítani mindig az adott gyerek valós, sallangmentes szükségletét meg igényét, majd azt úgy kielégíteni, hogy még az neked is lehetőleg élhető legyen.

  8. Én sosem gondoltam, hogy az anyaság ennyi bűntudattal fog járni. Lényegében konstans bűntudatban élek és ezen más anyatársak vetítése nem segít. Az ilyen vallomások viszont sokat.
    Aztán a másik oldalról nézve, azért is volt nagy öröm nekem a szöveg, mert mégsem a “10 dolog, amiről nem tudtad, de kurvaszar lesz” típusú online kismamairodalom ékes darabja, hanem megélt életek vannak benne és hús-vér valóság. Köszönet érte.

      • Én is kb. mindentől, amióta gyerekeim vannak. Aztán, ha nézem őket közelről és mellette másokat, akkor mindig megnyugszom, hogy valamit csak jól csinálhatok…

        Pl. múltkor kolléganőm mesélte, hogy minden áldott nap, munka után, amikor felveszi a gyerekeket az oviban/bölcsiben elmennek még a játszótérre. Na az enyémek havi egyszer, ha mennek, mert én zsigerből utálom… Meg egyébként is, nekem kell a kikapcsolódás, menjünk el valahova, de legyenek el, ne kelljen lemennem gyerekbe…
        Aztán eltelik fél óra és elmeséli a kolléganő azt is, hogy nem bír a nagyobbal, kezelhetetlen és már néhányszor fel is pofozta.
        Na ilyenkor jön a megnyugvás, hogy én még legtúlhajszoltabb időszakomban sem ütöttem meg egyiket sem. Lehet nincs játszótéren anyával homokozás, de azért konstans normális viszony az igen.
        Persze lehet egyszer a fejemre olvassák, hogy más anya játszott a gyerekeivel, én meg csak néha, ha nekem is úgy tartja kedvem.

      • folyton. pl. hogy most ezt a kommentet írom a másik szobában (közben amúgy teregetek), a másfél éves meg a másik szobában csendben és boldogan játszik az üres szennyeskosárral. de mégis, más biztosan 0-24-ben mondókázik, értelmesen beszél hozzá és aktívan fejleszti érzelmileg-értelmileg. ilyenekkel fárasztom magam. közben egy tényleg kivételesen nyugodt, boldogsággombóc gyerekem van, aki mostanában megtanult szeretni minket – és ki is tudja fejezni. 🙂

        • “más biztosan 0-24-ben mondókázik, értelmesen beszél hozzá és aktívan fejleszti érzelmileg-értelmileg” Na persze, továbbá négy feje van, és kilenc pár keze, egyikkel színes lepkéket vág ki papírból, a másikkal Bartókot játszik, a harmadikkal paleó babakekszet süt.

          legyél jól, és a gyereked is jól lesz! És ha néha mégis előkerül, nézz a szemébe, guggolj le hozzá, legyél kedves, ne bűntudatból, hanem passzióból.

          Volt egy időszakom, amikor azt vettem észre, hogy akármit mondok a gyereknek, az kínos, hagyjál-békén árnyalatú rámordulás. Ez elmúlt. Telítődtem, sok volt. Már könnyebb sokkal. Pl. hogy nincs hideg reggel, mindkettő biciklizik, nem olyan macera az öltözés, maguktól ébrednek.

          • azt hiszem, igen, amíg mindenhogyan a szemébe tudok nézni, addig rendben vannak a dolgok. és közben jó tudnom, hogy más is küzd, küzdött ezzel, nem csak olyan csodalények vannak, mint az én régen halott anyám, akiről utólag minden jót könnyen el lehet képzelni, és már sosem derül ki, mi volt igaz, mi nem.

            • Nem értem ezt a gondolatmenetet. Most írod épp, hogy minden rendben van, és csak fárasztod magadat? Hol itt a konstans bűntudat?
              Én itt egy egyszemélyes játszmát látok.
              1, Önmagam a környezetemmel való megmérettetése során tapasztalt eltérések
              2, Környezetemben tapasztaltak előnybe helyezése
              3, Mégis a saját tartalom legitimálása
              4, Saját magam felmentése, egy nem létező konfliktushelyzetben
              (5, Ebből következően nemlétező konfliktushelyzet a környezetemmel)

              A környezethez való hasonulni akarás-nemakarás kérdése általában 12-18 éves korban kulcsfontosságú. Azok az anyák akinél ez a korszak valamiért traumatizálódik, és a kamasz nem tudja magát ezen átrágni később felnőtté válva tovább húzódhat, és kihat a gyereknevelésre is.
              Az az ember, aki a személyiségfejlődése során meg tudja húzni a határait a “többiek” és saját maga között, nem kerül ilyen konfliktusba önmagával, hanem el tudja fogadni, hogy ha fene fenét eszik akkor se fog tütüvel kisautózni, együtt aludni, meg mondókázni, HA AZ NEKI NEM MEGY.
              A folyamatosan másokkal való megmérettetés során elég sok területen (vagyon, meló, külső stb) van objektív mérce, illetve objektívebb az anyaságnál, ahol csak a saját belső önbecsülésünk dönt, hogy ki jöjjön ki győztesnek. Az anyaság, viszont a legnagyobb útvesztő ebben a versenyben. Semmilyen objektív mérce sincs, a gyerek 10 évesen lehet, hogy imád szeret, lehet hogy 30 évesen rád se nyitja az ajtót. SOHA SENKIRŐL NEM DERÜL KI, MILYEN ANYA MOST, VAGY MILYEN VOLT. És nem is számít. Attól, hogy a saját gyereked imád, még lehetsz egy gyerekverő elmebeteg, csak ő nem tud róla.
              Attól, hogy megszól a szomszéd, még szerethet a gyereked. Nincs semmilyen objektív bizonyíték, se megerősítés se cáfolat arra nézve, hogy ki a jobb.
              Nem lehetne akkor hagyni ezt az egészet a picsába, és élvezni?

              • Nem egészen, ennyire nem relatív (és az, hogy rám nyitja-e az ajtót, semminek nem mércéje, a kapcsolatunké sem: ne nyissa, nekem oké, de legyen feltankolva emberséggel — ha nyitja is, lehet egy lelki nyomorék, játszmázó örök gyerek). Progresszívebb pszichológiai és antropológiai irányzatok azért mondanak ezt-azt, ami hasznos. Hogy mi a gyerek érdeke, szükséglete, érdemes-e “a gyerekért élni”, van-e az a szeretet, ami már sok, mennyire kell óvni, mennyi mozgás, milyen étkezés tesz jót neki, milyen a valódi gyermek-jóllét, mi a bántalmazás, baj-e, ha kiabálunk, mi az, amit nem mondunk soha, kiállunk-e a gyerek mellett a fojtogató külvilággal szemben, ilyesmik. Az univerzálék. Nagyon is bukdácsoló, nem igazán anyás anya (viszont korrekt, gyerekben bízó, gondolkodó, szuverén, rá nem telepedő, mártírságot nem játszó, szabadságpárti szülő), ezek mellett még extrém nehéz helyzetű létemre többször meg is próbáltam ezeket megírni a blogon, blogosan.

            • Hát amennyi progresszív pszichológiával a világ el van árasztva, egy átlag anya már rég doktorálhatna, ha elkezdené feldolgozni őket. És hát ki tudja, nem jön e majd a gyerek joggal 20-30-50 éve múlva, hogy de hogy tudtad ezt a baromságot bekajálni, drága jó anyám, hogy hihettél egy engem sosem látott író könyvének, hogy tudtad ezt a maszlagot elhinni, hát a jóózan ééész, meg itt ez az új könyv látod?
              És erre tényleg az az ultimate válasz, hogy hát tényleg nem tudhattuk, akkor ez tűnt a legmodernebbnek.
              A történelem folyamán az elmúlt 50 évben óriási előrelépés történt papíron az emberi jogokkal, gyakorlatban, meg azért durván meg tudják szívni a gyengébbek. Mindenesetre ez nem pszichológiai fejlődés, inkább etikai, vagy talán technikai.
              Az meg, hogy mitől ki hogy félti a gyerekét, meg hogyan neveli szerintem saját privát ügye, és talán még a legmegátalkodottabb marketingstratégák is elismerik egyszer majd a pokol tornácán, hogy igen, hagyni kellett volna az anyákat, olyan anyának lenni, amilyenek. Az anyaság nüanszai, a cumisüveg, az együtt alvás, meg ezek a kérdések egyénenként és koraszkonként változnak, és változniuk is kell. Nem csirkefarmerek vagyunk végül, nem akarunk ugyanolyan gyereket, mint a szomszédé, a saját magunk változatát pedig zsigerből tudjuk legjobban produkálni. Ezekkel a zsigeri beidegződésekkel, játszmázással, családi sérüléshalmozódással kell(ene) kezdeni valamit.
              Ehhez nincs szükség könyvre. Nem attól lesz valaki szar szülő, hogy szoptat-nem szoptat, vagy tudom is én, ad e üdítőt a gyereknek vagy nem ad, hanem ha bizonytalan. És a bizonytalanság meg fejben dől el. Nem nevelési tanácsadásra lenne szükség leginkább, hanem személyiségfejlesztésre, önismeretre. Ha az megvan, akkor jószerivel a többi tökmindegy, módszertani kérdés.
              És tele van a mamás fórumok közössége egy halom könyvből magolt bizonytalan emberrel, akik az első éles feladatnál leragadnak, nem stimmel a valósággal a könyv, nem érzik magukénak, nem tudják hogyan tovább, megveszik a huszadik könyvet is (mert végül is honnan lehet tudni melyik az igazi) és még abban sincs benne, hogyan kell élni, vergődnek, idegesek, nem találják a helyüket az egészben, aztán a gyerek intézményesítésével egy időben lemondanak az egész projektről biokajástul, és kurvára megunják. Kiesnek a szerepből, amit egy könyvből tanulnak.
              Természetesen nem gondolom azt, hogy kifejezetten károsak lennének a könyvek, vagy az ismeretterjesztés, inkább azt látom, hogy fordítva működik sokaknál a hatásmechanizmus. Az információ, az irányzatok, az egész szerintem elférne 20 oldalon, a többi habosítás, rágörcsölés, valós problémákról figyelemelterelés, pénz, pénz pénz. Az önismereti könyvek kora lejárt a 90-es évek elején. Kíváncsi vagyok ez az anyás hóbort mikor cseng le, és mikor jönnek rá az emberek, hogy nem lehet könyvből megtanulni gyereket nevelni.
              Én is el szoktam olvasni a gyermekgyógyászati lexikonban, hogy miket szoktak már ilyen idős korban tudni, meg mi az általános gyakorlata a hozzátáplálásnak meg ilyesmik, ha gázos lenne az ügy (sérült gyerek ilyesmi) biztos beleásnám magamat, de amíg úgy érzem, hogy én is a gyerekem is és a család is boldogan élünk amíg meg nem halunk, mit olvassak?

  9. Az én anyám egy másik valóságot élt át, amiben ő mindent jól csinált, és sosem rontott el semmit, mindig más volt a hibás, ő amit tudott megtett. Mivel folyton ezt mondogatja, egyszerűen képtelen vagyok igazat adni neki. Nemhogy enyhülne, egyre mélyül bennem a harag. Ahogy én is anya lettem, látom, hogy azért ez nem egy egetverő dolog. Ő folyton tologatta velem a kisautót (az unokájával is csinálja, ha épp megjelenik. Reggeltől estig megállás nélkül.) Szoptatott, mint valami tigris úgy féltett mindenkitől, főleg apámtól, és apám rokonságától, akik valamelyest normálisak voltak. Miután az anyaoroszlántigris állapotba halálosan belefáradt, lepasszolt. És akárhova vitt, nagyszülők (volt hogy egész nyárra) aztán ovi-isi, mikor megérkezett közölte, hogy akik eddig voltak, mind hülyék, csak ő szeret igazán, ő most elvisz innen, nem kell ezzel a sok hülyével lennem többet.
    Nincsenek pozitív érzelmeim anyámmal kapcsolatban. Nem akarok neki megbocsájtani, nem akarom azt érezni, hogy megint ÉN alkalmazkodom, az ÉN lelki munkám van benne, az ÉN szemléletváltásom. egész életemben bántott a puszta létezésének az elviselése is bánt.
    Majdnem minden nap beszélek vele, mert én vagyok az egyetlen hozzátartozója, imádja az unokáját. Minden beszélgetés egy türtőztetés, egy állandó megfeszülés, legjobb esetben mártír modorosságainak hangos felolvasása.
    Nem lehet rám mondani, hogy lelki restségben szenvednék, vagy hogy ne akartam volna ezt megoldani.
    De nekem, ott legbelül nincsenek szüleim. Akiket látok, azok idegenek. És idegenekkel meg nem állunk szóba.

  10. “Az én anyám egy másik valóságot élt át, amiben ő mindent jól csinált, és sosem rontott el semmit, mindig más volt a hibás, ő amit tudott megtett. Mivel folyton ezt mondogatja, egyszerűen képtelen vagyok igazat adni neki. Nemhogy enyhülne, egyre mélyül bennem a harag.”

    Ugyanez, csak apámmal kapcsolatban.

    Tudom, hogy ő is egy sérült gyermek, de ez nem menti fel. De tudhatták… Apám szenvedett az anyja miatt, mégis ugyanazt folytatta. Pedig egyetemet végzett. Nem lehet arra fogni, hogy csak 10×10 méteren mozgott élete során, mint az együgyű anyja.

    Hiányzik a fel/beismerése.
    Mikor kb.11-12 éves voltam tikkeltem az idegállapotom miatt, akkor kezdtek a suliban a gondjaim. Apám úgy szoktatott le, hogy ahányszor tikkeltem, kiosztott egy nagy pofont.
    Na ilyenből volt rengeteg. Persze semmire nem emlékszik…

    Feldmár nagyon jól látja, hogy a gyereknek ha fájdalma van, akkor nem lehet azzal nyugtatni, hogy értsd meg anyukád/apukádnak is nehéz. Ez hamis. Ez a felelősség elkenése. A játszma folytatása.

    Ahogy bringasahegyen írta: egyszerüen elzárkoznak, ez a bűn. Nem az, hogy sok rossz történt, hanem az elzárkózás, a tagadás, a másik valóságának megkérdőjelezése.
    Aljas játszma. Könnyebb nem emlékezni, tagadni.
    Magadra hagynak, és ezzel magukra maradnak…
    Fura ezt még leírnom is, de rosszul érzem magam, ha apám a közelemben van. Egy hamis manipulátor. Abban hasonlóan érzek a “szerzővel”, hogy mióta kristálytisztán látom a múltat és a játszmákat, azóta erősödöm és egyre jobban érzem magam.

      • A lányomnak a művészetterápia segített, ma már pénzért viszik a képeit. Pofonoktól legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy a szervezet védekezik és a tik helyett valami sokkal súlyosabbat ad vészjelként. Shangri La tudná elmesélni, hogy volt..

    • Anyám még azt is mondta, hogy vele nagyon rosszul bánt az anyja, ő aztán tudja mi a rossz bánásmód, szóval ő aztán soha nem viselkedett velem olyan szörnyen.
      Aha.
      És közben tényleg lehet, hogy vele rosszabbul bánt az övé. De a kérdés nem is az, hogy kinek volt rosszabb. Hanem hogy elismeri -e, hogy nekem az volt?
      De azonnal bekapcsol a relativizálás.

      • Én asszem, nem félek a gyerekem (miért a lányomra gondolok így csak?) visszajelzésétől, értelmezésétől. Nem jó nemszeretve, nem-elismerve, “leleplezve” lenni (“annyi éven át nem tudtam, de már tudom”), de ha úgy, akkor úgy, joga lesz ahhoz is. És nem utasítom el, őszinte leszek ebben is. Vesszek inkább én, de nem hatalmi szóval fogom kezelni ezt a helyzetet. talán csak árnyalom, hogy mitől voltam olyan.
        Az a furcsa, hogy megannyi bűnös izém ellenére a gyerekeim hitelesnek tartanak, komolyan vesznek, nem nagyon vannak meddő körök.

        • Őszinteség, nyitottság.

          A gyerekek okosak, nem kell csodát művelni.
          A tikkeléshez meg annyit, hogy van az a szintű önkontroll, amikor “lassan leszoktatnak a körülmények”, az biztos hogy a neurózisom egyre fokozódott, majd húszévesen robbantam. Ez persze nem oldott meg semmit. De… onnantól kezdve félt tőlem. És lettem biztos abban, hogy gyenge és beteg a személyisége.

    • “Elzárkóznak, ez a bűn.” Ezt fájlalom én is. Azért fáj a múlt, mert nincs beismerés, nincs belátás, és így jelen sem lehet. Így csak felszín lehet, az pedig hazugság, s úgy nekem feszengés. Jól kell éreznem magam, mert milyen szép család, mindenki megvan, mindenki egészséges, és el kell felejtenem, hogy belül rohad.
      Már rég értem hogy miért, és miért nem történtek dolgok annak idején. Nem akarok semmit felróni, nem kell tőlem bocsánatot kérni. Erre voltak képesek, ennyi. De ezt mért nem lehet belátni? Mért én lettem a bűnös a képletben, a mindig elégedetlenkedő, a békétlenkedő? A múlt már megtörtént, a hozadékaival együtt. Nem lehet visszacsinálni. De elmesélném, hogy az én mit éltem át. Nincs kinek.
      Nekem a jelen fáj. Az, hogy lehetne kapcsolat. Az egyik féllel lehetne. De mint akkor, most sem vagyok elég fontos ahhoz, hogy legyen. Hosszú a sor előttem, és csak ritkán előzhetek. Akkor sem magamért kapom, hanem azért mert megnyomom a kötelességeket bekapcsoló gombot. Nem én határozom meg, hogy mi a kötelesség, az az ő szótára szerint kap értelmet. Örülni velem soha nem érezték kötelességüknek, opciónak sem. Én szívesen megbocsátanék, de nincs kinek. Jaj, olyan találó volt itt egy poszt, jó régen, s most hiába keresem, nem találom.

      • meg kellene bocsátanod című? miről szólt?

        Úgy élik meg sokszor a szülők, hogy ha belátják, ami történt, amit maguk elől is eltakarítanak, akkor te nyertél, le vannak győzve, az meg már mégsem lehet, hogy egy gyerek győzzön, aki hálával tartozik, ugye…

      • Na ez nagyon jó megfogalmazás. Fáj a jelen. Jól kell éreznem magam ha idejön, mert ő most jött látni az unokáját, vagy skypeolni kell vele, mert ő most éppen szereti az unokáját, és ha nem, akkor én rossz vagyok, én meg nem hagyom neki, tőlem azt se kérdezi meg, hogy hogy vagyok, mert nekem meg már úgyis mindegy.
        -Képes olyan mondatokat mondani, hogy a gyerekem sokkal szebb kisbaba volt mint én,
        -Hogy én egész nap csak sírtam, de bezzeg az én gyerekemmel mennyivel könnyebb mint velem akkor, mert ő nem sír, hanem elvan, mennyivel szerethetőbb gyerek mint én voltam, mert odabújik mindenkihez.
        -Hogy ő másfél évig szoptatott engem, és mennyien kinevették érte, neki ez mennyire megalázó volt, őt emiatt kiutálták a játszótérről ( ezt 9 hónapnyi szoptatásom alatt szerintem ha nem mesélte el ezerszer, akkor egyszer se, de nem mintha már korábban nem nyomasztott volna vele 30 évig)
        -Hogy én gonosz gyerek voltam, aki sosem szerettem őt teljes odaadással ahogy egy gyereknek illik, de bezzeg az unokája, nézzem meg, hogy imádja őt is, NEMCSAK AZ APJÁT (tehát engem ebbe a versenybe eleve bele se tesz, mert ugye az az alapállapot a fejében, hogy a gyerekem csak az apját szereti)
        -Hogy én milyen jól nevelem a gyereket, mert már most tudja, hogy mit szabad meg mit nem, ilyen kicsinek, nem úgy mint én anno, mert hát ő szabadjára engedett engem mint a madár, hogy felfedezzek (nem tudom átjön e a dupla csavar a dícséretben)
        -Ő, amikor ennyi idős volt mint én, semmije se fájt, de hát nem is volt senkije akinek elmondhatta volna, mert az ő férje (apám) le se szarta, hanem más nőnek csinált gyereket. Milyen jó dolgom van nekem, nekem két férfi ( ebből ugye egyik a fiam) is lesi a vágyaimat, és vég nélkül panaszkodhatok, meg annyit betegeskedhetek amennyit akarok.
        -Stb.
        A jelen is katasztrófa. olyan szemét mondatai vannak, hogy kitalálni se lehetne durvábbakat. Nekem általában a látogatásai után el kell mennem terápiára, és ezeket ki kell magamból tombolni, mert annyira irritálnak, annyira igazságtalannak tartom, annyira fáj és nyomaszt is egyszerre, hogy szó sincs rá.

        • Pont ezt akartam kérdezni, amit blaci. Mi kényszerít arra, hogy találkozzatok, ha ennyit bánt téged???

          Nekem akkor lett könnyebb minden, mikor ki tudtam mondani, hogy az én életembe felnőttként CSAK azt engedem be akit és amit én akarok!
          Anyámmal könnyebb volt a dolgom, mert vele már ezt 20 évesen (még fősulira jártam) megmondtam, hogy nagyon fárasztanak a mártír-zsaroló szövegei, és ha ezek nélkül nem tud beszélgetni, akkor nem fogunk egyáltalán. Erre elkezdett jelenetezni, meg sírni, hogy őt senki nem érti meg, és ő szegény nyomorult, és ha megdöglene, akkor se foglalkozna azzal senki, mire én közöltem vele, hogy ilyen jelenetek után, miért csodálkozik ezen. Talán el kellene gondolkodnia… Azóta sem beszélgetünk igazából, de már nem bánt (mert nem várok el tőle semmit, a fájdalmakat pedig igyekeztem feldolgozni), és megtanultam higgadtan, érzelemmentesen reagálni, ha bekapcsol nála az önsajnálat. Az szokott hatni és leáll a dumával legalább.
          Anyósommal nehezebb volt kivitelezni, hogy leállítsa a lelki bántalmazásomat, mert 2 évbe került míg kiismertük a játszmáit. De miután átbeszéltük a férjemmel, hogy ez így nem mehet tovább, akkor ő a sarkára állt, és közölte az anyjával, hogy ha nem fejezi be ezt a stílust, akkor teljesen el fog veszíteni minket, mivel nekünk a saját családi békénk az első, amit ha ő nem tart tiszteletben, akkor nem muszáj találkoznunk, a kapcsolatot sem kell tartanunk.
          Ettől megszeppent, és azóta visszafogja magát. És mi is jelezzük neki, ha készülne átlépni a határainkat, így jól megvagyunk.

          De ami igazán döbbenet nekem a hasonló sztorijainkban, az a KOLLEKTÍV EMLÉKEZETVESZTÉS!!! Anyósom sem, anyám sem emlékszik a görénykedéseikre, vagy nem úgy, ahogy történt. Akkor sem, ha kérdezem mondatról mondatra, hogy de ezt mondtad?-igen, és ezt?-igen, akkor mért kérdés, hogy mi ebben a gáz?-hát az, hogy nem is úgy… Ez kész!
          Mintha az az egész generációra (50-60-as évek szülöttei) ugyanaz lenne jellemző…

        • A lényeget ott érzem, amit Shangri La így fogalmazott:
          “egyszerüen elzárkoznak, ez a bűn. Nem az, hogy sok rossz történt, hanem az elzárkózás, a tagadás, a másik valóságának megkérdőjelezése.
          Aljas játszma. Könnyebb nem emlékezni, tagadni.
          Magadra hagynak, és ezzel magukra maradnak…”

          Én épp ezért törekszem arra, hogy ne a legszuperebb anya akarjak lenni, akit ÉN ELKÉPZELNÉK a gyerekeimnek, hanem legyek emberi, azaz minden tévedésemmel, hibámmal együtt vállaljam magam előttük, ne zárkózzak el, ne kérdőjelezzem meg, pláne ne tagadjam az ő valóságukat!
          És ez egyre jobban megy nekünk, amióta hagyom, hogy akár szidhassanak, kritizálhassanak is engem, de azt úgy tegyék, hogy fogalmazzák meg azt is, hogy mi miért nem tetszik nekik, és hogyan lenne jó nekik. Erről tudunk beszélgetni, és ez sokat segít nekik is, nekem is abban, hogy mindinkább a valóságot lássuk. Először féltem tőle és fura volt nekem, de már egyre jobban megy, és így a családon belüli játszmáink is jobban kirajzolódnak. Hogy mi valódi probléma, és mi csak mű dolog.

        • Kinyílt a bicska a zsebemben. Hihetelen micsoda érzelmi idióta kultúrában nőttünk fel – élünk. Hogy egy anya ilyeneket mondjon a gyerekények. Érthetetlen… Sajnálom.

  11. Én rengeteg szemrehányást teszek magamnak azokért, amit nem tudok a gyerekeimnek úgy megadni, ahogy szeretnék. Pedig én már lemondtam a listám nagy részéről, pontosabban rátudtam, hogy ezek -akármennyire is fontosak lennének-, nem lesznek meg. Elkönyveltem őket veszteségként vagy teherként, amiket a gyerekeimnek majd cipelniük kell. Fáj, fáj, de ez van, ha beledöglök, sem lesz másképp.

    Igen, nekem is konstans bűntudatom van mindenféle dolgok miatt (hogy a kicsit folyamatosan hurcolom a nagy különfoglalkozásai miatt, hogy az apjuktól messze vannak – a döntés tudatos volt, de akkor is az én, és nem az ő döntésük -, hogy néha használhatatlanul ideges vagyok, hogy sokszor csak morgok és szidalmazok, hogy néha sikítanék, ha hallom: anyaaaaaa).

    Az üres szennyeskosárral önfeledten, egyedül játszó, boldog, kiegyensúlyozott, érzelmeit adekvátan kifejező gyerek bennem nem bűntudatot keltene, hanem egy elérendő célt képvisel.

    Mikor kislány voltam, azt hittem, én nagyon jó anyuka leszek, mert nagyon fogom szeretni a gyerekeimet. Aztán a valóság meg az, hogy hatalmasat kellett magamban csalódnom, mert nem vagyok jó anyjuk a saját szememben. És még ebben is hatalmas energiáim vannak. És sokszor hallottam már, hogy a “te helyzetedben más se csinálná jobban”, csak attól félek, hogy a gyerekeim le fogják majd szarni az “én helyzetemet”, ha magyarázatokat kérnek majd.

    • És az is lehet, hogy meg fogják érteni. Mikor apám huszonhat évesen megözvegyült – annyi vagyok én most – két egészen kicsi gyerekkel, azután kialakított néhány nagyon furcsa szokást, amit nemcsak kamaszkorunkban, de néha még most is gyakorol, amolyan “szeretnék rátelepedni, mindentől megóvni” jelleggel, és időnként egészen meglepően kommunikál. Én mégis értem az ő traumáját, akkori igyekezetét és a félelmet, hogy ő nem elég kompetens, nem tudja pótolni az anyánk elvesztését, ami bennünk örök, gyógyíthatatlan törést okoz. Szóval meg tudom bocsátani a fárasztó, érthetetlen dolgait, mert egy kicsit már bele tudok látni az ő helyzetébe is.

  12. Nálunk a 2027 már eljött, pedig még nincs 20 se a nagykamasz….. Fogalmam sincs, hogy hova fog ez jutni meg mi lesz belőle, de nem is akarok rágondolni. Azt tudom, hogy neki hamarabb lesz szüksége rám mint fordítva, és kénytelen lesz megkeresni. Na AZT nem tudom, hogy AKKOR mit fogok csinálni. Csak azt tudom, hogy az én anyám mit nem csinált. Nem egy jó kiindulópont…

  13. Sokszor jut eszembe, a lányomban majd mi marad meg. Néha körülnézek, átgondolom a napjaink, hogy mennyit nem vagyok itthon, és hogy mennyi minden nincs itt, ami egy gyereknek olyan nagyon jó lenne, hányszor szakad el a cérnám és kiabálok, és félve gondolok rá: ez az ő gyerekkora. Aztán az is eszembe jut, és reménykedem, hogy emlékszik majd, ha visszanéz, hogy mi minden van neki, ami nekem nem volt. Talán emlékszik majd, bár a “van” az mindig természetesebb, észrevétlenebb, mint a “nincs”, és ezért nem tudhatja, még ha néha mesélem is, hogy mindez, ami neki van, órási plusz, és ahhoz képest van, hogy nekem nem volt, nem ilyen volt. Nem csak tárgyakra gondolok, ruhákra vagy játékokra, hanem minőségibb ételekre (akár főzöm, akár rendelem neki az iskolai koszt helyett), és a sok-sok testkontaktusra, együtt alvásra, meghallgatásra, beszélgetésre, elnézésre, megerősítésre és biztatásra, és még az együtt töltött időre, kizárólagos figyelemre is. Tudom, hogy még többet szeretne minden téren, mert egyrészt mások látszat-életéhez, másrészt a saját vágyaihoz viszonyít, és nem tudhatom, hogy végülis mindezek összege majd felnőttkorára hogyan csapódik le benne, mivel kell majd megküzdenie, és miből tud meríteni.

    • “emlékszik majd, ha visszanéz, hogy mi minden van neki, ami nekem nem volt” Hát, erre nem fog emlékezni, leginkább fogalma sincs, neked mid volt, ha elmeséled, se éli át – nem ahhoz viszonyít, hanem a kortársaihoz és a saját szükségleteihez.
      Senkit, soha nem vigasztalt még, hogy “anyámnak sokkal szarabb volt”, legfeljebb elhallgattatta egy kicsit.

    • A gyerekeink túl sokat akarnak tőlünk, és agyonterhelnek minket, főleg az egy szemek.
      A saját legelemibb érdekünk, hogy ne hagyjuk azt, hogy egyrészt lerágják a húsunkat is, másrészt eközben, mert még-még kéne, bűntudatot keltsenek bennünk.
      Hosszabb távon és közvetetten ez az ő érdekük is. Nyilván jó érzés egy tuti bőségkosár, ami mindig tele, és mindg sokféle és boldogságos a tartalma, abba mindenki szívesen nyúl, mert ott van, természetes, és mert magunktól is ezt a fajta kifogyhatatlan szülőséget várjuk el, de a valóságban a kosár alja lyukas, áru nem érkezett, a benne levő meg megmolyosodott. A gyerekek gyakran rútul visszaélnek a szüleik energiájával, pénzével, játszmáznak, nyígnak, vádaskodnak, elvárnak, szarrá vannak kényeztetve, és egyáltalán nem boldogabbak, mint azok, akik ezt nem teszik.
      Nekem kurva sok mindent róhatnak fel a gyerekeim, ha felnőnek, de hogy nem lettem mártír, nem roskadtam bele, önazonos voltam, nem készültem ki, belőttem, hogy mit bírok jól és mit csak tönkremenéssel, és hogy minél ilyenebb voltam, annál nyugisabbak és működőbbek voltak a napjaink, az biztos.
      Nekem mondjuk kb. túléléshez kellett, hogy ne készüljek ki. Tehát vagy gyökeresen változtatok a gyerekekkel kapcsolatos attitűdjeimen? nincs teljes kiszolgálás, nagyon kemény keretek is vannak, és nincs önmarcangolás, vagy belepusztulok.
      Nem jó az, ha egy nagyobbacska gyerek az anyját/szülőt nyaggatja, rángatja, társaságnak használja, ingert belőle keres. Mit ennél, kicsim, mihez van kedved, mi a bánatod, szeretném, ha, de nem baj, ha nem… A gyereknek itt túl nagy a tere, és ezzel nem tud élni, követelőzik, heppjei vannak, elvár. Neki ez könnyű szokás, játék, miért ne?, nem látja a hosszú távot és a valódi folyamatot (hogy ennyit nem lehet elvárni, hogy az anyja kikészül, hogy neki se jó, ha szarrá van kényeztetve), nekünk meg iszonyú teher, idegesítő, folyton bűntudatunk van, és az érzelmi túlterheltség leárnyékolja a szeretetünket, amiből újabb bűntudat lesz, végül egy emberi roncs, akinek figyelme, ideje, kedve sose jutott magára.

      Hogy lehet az, hogy a picsába, hogy ismerős családban a mintaszerűen teljesítő apa évek óta kínlódott, depressziós volt, pótcselekedett, öngyilkossági tervei voltak, végül el akart költözni, és amikor ezzel előállt, akkor a kamaszlány könnyes szemmel ordította, hogy “te voltál a legjobb apa”? Arra a szülőre, aki majdnem belepusztult a látszatkeltő boldog-család-vagyunk életbe, és ezt sem az anya, sem a gyerek nem vette észre (és nem is érdekelte, és végül maradt, és azóta sem érdekli őket?).

      • A gyereknek sem tökéletes anya (szülő) kell. Kifejezetten rossz a tökéletes szülő, még rövid távon is, hosszú távon pedig igencsak árt a fejlődésének. A gyereknek is elég jó szülő (anya) kell, ami pont a szülőnek is jó lehet. Nyilván az önző, egoista szülő sem jó – az nem is elég jó szülő.

  14. Serdülőkoromban nagyon szenvedtem.Nem volt bizalmasom se anyám,se apám.Ez főleg azért mert mind a kettőjükre jutott egy -egy problémásabb gyerek.
    A következmény az lett,hogy amikor csak tehettem,menekültem, igaz ingáztam ,nem mentem el teljesen,mert szerettem a családom.
    Mikor találkoztunk soha nem járt ugy le az együttlét,hogy végül ne veszekedjünk egyet,ezt anyámmal.
    Most már változom,igaz soha nem tartottam érdemesnek olyasmivel vádolni őket amit nem tudhattak,de most kezdek jobban figyelni anyámra és az ezerszer hallott történeteit kezdem meghallani,megérteni. Most már ha vele beszélek nem szubjektiven viszonyulok hozzá,hanem figyelek rá. Tényleg az utolsó látogatásomkor mintha nem veszekedtünk.

  15. Most jutottam el oda, hogy ezt a bejegyzést elolvassam, de olyan jó azokról a dolgokról olvasni, amit minden nap átélek, de olyan nehéz megfogalmazni, mert nem egyszerű, és altalában be kell érni a mindenhonnan felém áramló sablonokkal, amikbe nem lehet beleszuszakolni a valóságot. Szeretem ezeket az őszinte gondolatokat- gondolatfolyamokat olvasni. Kár, hogy máshol erre nincs lehetőség. Egy 4 és fél eves ikerpárt nevelő elvált anya vagyok, de én még mindig nem tudtam kijutni “a mindenki-mindenfélét-mond nyomasztásból”, de úgy érzem haladok efelé.

  16. Éva, nagyon becsüllek azért, mert a saját érdekedet előtérbe helyezed. Lehet, hogy a konkrét arányokban eltérnek a nézeteink, de ez lényegtelen. A benned lévő jó anya ugyis tudni fogja majd, hogy mikor módosítson, ha szükséges. A felnőtt gyerekeink pedig majd csak azután pofázzanak, ha nekik jobban sikerült. Néha magától megy, néha kurva nehéz. Az egyik nálam tökéletes, a másik egy pöcs. Ezt az utóbbit tegnap kidobtam (anyámmal együtt) a léghajóból négyévi kemény küzdelem után. Tegnapelőtt ugyanis meg akartam ölni magam miattuk. Szerencsére közbejött valami, és most már nagyon örülök neki. Jó ember vagyok, szeretem magam és nélkülük már lesz esélyem az életre.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s