Mindig is élesen láttuk, mi a pálya, éreztük, hogy ez az egész így nem jó, és szólni volt kedvünk ellene — azonnal tudtuk és jeleztük is.
Viszolygunk mindentől, ami hamis, hajlandóak vagyunk kemény melóval megteremteni, ami jó nekünk, és így negyven felé a minőség szerelmesei lettünk. Nem, nem viccelünk, főleg, ha szövegről van szó.
Halljuk, amikor szépítenek, hazudnak, elhallgatnak. Amikor csak a duma szép, de az egész nem működik. Látjuk, amikor kontrollálni akarnak, belénk magyarázzák a saját kicsinyességüket, látjuk, hogy szarul érvelnek, és látjuk, hogy szerény képességűek és végtelen mindentudással pofáznak és lenézzük őket, igen.
Magunkban is érzékeljük, hát persze, a helyesírási hibákat is, meg az árulást is, minden talmit, gyengeséget, kíméletlenül, és ez a nagy teher: együtt létezni a kognitív disszonanciával és közben, mert másképp nem megy, hevesen szeretni önmagunkat.
És közben mindent megteszünk, hogy ne töltsük be az aranymondásokat, és a közhelyes tanulságok ránk ne legyenek igazak. Hogy a mi történeteink másképp végződjenek, és ehhez legyen erő és bátorság és akár konfliktus.
És tényleg másképp végződnek. Nem adtuk meg magunkat, és kibicsaklik rajtunk a világ gyatra logikája.
És eljön az idő, amikor már annyian néztek prófétának, annyian tűztek ki a falukra akárminek, amik nem voltunk, annyit harcoltunk és annyian nem értették, annyit pakoltak ránk és olyan abszurd elvárások közé szorítottak, és voltak olyan sunyi aljasságok is, hogy már inkább leszarjuk az egészet, és csak írni szeretnénk, nem ügyekért, hanem szövegért. Egy kanapén, kuckózva egy jó teával, betakarózva, frissen lakkozott körmökkel, kreatívan, igen! És éljük az életünket, és már nem adjuk úgy a meztelenül rángó szívünket bárkinek, már nem az ügyek, hanem a magunk java és a színes harisnya minősége érdekel, meg a seggünk bőre meg az a kurvajó házi sonka, a saját intenzív létezésünk. Védjük, amit támadnak. Már Wolford bodyt szeretnénk, nem ökofalut. De azért figyelünk, és továbbra is kattog bennünk ez a tökéletességigény. Onnan nézve ez persze gőg és önjelöltség, innen nézve: szarul nem szabad csinálni, de átlagosan sem, az bűn. Csak a kiváló lehet minimum.
Mindenben, a legszebbnek szántban is, mindig az árnyék, borzalmas. Tudok én még lelkesedni? Már alig valamiben veszünk részt, ami nem közvetlen és abszolút jóérzésünkkel kapcsolatos.
Persze, mondja ez a kevésbé szeles, negyvenhez közeli énem, a fontos ebből nem mások rajtakapása meg az okoskodás, hanem az, hogy én magam mindig minél jobban és élesebben, meg még szépen is tudjak látni, érvelni, írni. Nem minden fekete-fehér, egy ügy lehet nagyon is értelmes és fontos kivitelezési hibával is; aki jól tolja a dolgát, nem okvetlen szimpatikus, sőt, ez el sem várható; és bár jobban szeretem a teljesen ép mondatokat, nem arról van, ne arról legyen szó, hogy engem mennyire idegesít, ha rossz a szórend vagy a képzavar: legyek képes látni és becsülni az értéket abban is, ami nem tökéletes.
Na, és akkor egy ilyen embert meghívnak egy eseményre, ahol műsorvezető van és alkalomhoz illő öltözet és gratuláció és taps, sok, különböző hátterű ember, és efféle szküllák és kharübdiszek.
És bár az embernek ez a korrektori énje nagy eufóriagyilkos, itt meg tud indulni, ami nagyon ritka élmény. Látja az értéket, mások megfeszített munkáját, helytállását. A hétköznapok hőseit, a célt, az emberi emberséget. Azt, ami nem látványos, csak épp nélkülözhetetlen. Azt is, hogy nehéz, nagyon nehéz, és azt, hogy valahonnan hatványozódik hozzá az erő. Meg azt, ahogy itt végre örülnek, ahogy összegződik az öröm, és a nehéz életű nők arca ragyog, mert ilyen nap is van a sok helytállós között, és a szeretteik állva tapsolnak. És van, amikor feláll az egész terem, és olyankor pengetni lehet, ami a sokfelől jött emberek között van.
Nagyon ritka az ennyire tiszta élmény: csütörtök este a Budapest Music Centerben vettem részt az idei Aranyanyu díjátadásán.
A díjazottakról itt olvashatsz:
A két legmegindítóbb film:
Köszönjük az Aranyanyut, a hitet és az estét azoknak, akik kitalálták és működtetik mindezt, és akik emberfeletti munkát tesznek bele: Rácz Zsuzsának és a vele dolgozóknak — vannak köztük olvasók is.
“…Látja az értéket, mások megfeszített munkáját, helytállását. A hétköznapok hőseit, a célt, az emberi emberséget. Azt, ami nem látványos, csak épp nélkülözhetetlen. Azt is, hogy nehéz, nagyon nehéz, és azt, hogy valahonnan hatványozódik hozzá az erő. Meg azt, ahogy itt végre örülnek, ahogy összegződik az öröm, és a nehéz életű nők arca ragyog, mert ilyen nap is van a sok helytállós között, és a szeretteik állva tapsolnak. És van, amikor feláll az egész terem, és olyankor pengetni lehet, ami a sokfelől jött emberek között van. ….” Ezeket a sorokat olvasva jutott eszembe az a gondolat, hogy egyetlen szál gyertya is el tudja űzni a sötétséget.
KedvelésKedvelés
Olyan kicsinek érzem magam, mikor ilyen nagyszerű emberekről olvasok. Isten éltesse őket sokáig!
KedvelésKedvelik 2 ember