az ajtó mögött

Az utolsó posztom időzítve jelent meg azon a reggelen.

Itt vagyok, és maradok is.

Feltolul a sok miért

Döbbenten

Ó, az éjszakák gyötrelme

Bizonyára olvastátok a híradásokban

Itt a blogon én a köztünk levő, tabunak számító lelki gyötrésről és a viszonyunk dinamikájáról írtam sokat, illetve ahogy a fiammal próbált manipulálni, és ennek az általános érvényéről, amiből kiderült, másoknál is hasonlóképpen ment. Nem lógtam bele az életébe, nem volt véleményem a további életéről, kapcsolatáról, nem olvastam a cikkeit, könyveit, ő viszont olvasta a blogot. Szülőként minimálisra szorítkoztunk, az elfelezés a kezdeti vegzálás után konfliktusmentesen, olajozottan zajlott. Nem vívtam vele semmin, pontosabban nem mertem, inkább ráhagytam, de lett egy élettársa, tíz éven át, aki pompásan ellátta a fiamat is. Azért az iskoláit sikerült nekem kiválasztanom, és mindig az volt az érzésem: nagystílű, rendkívüli dolgokban irodalmárgyerekként, színházjáróként ott van része, de a lényeg itt, velünk történik.

A fiam apja nagy, alkotó és rendkívül színes szellem volt, nem sorolom most a díjait, de ízig-vérig tanár volt, szóbeliségre született. A diplomája óta ugyanott oktatott, negyvenhárom tanéven át, és egyáltalán nem az a páfrány mellett üldögélő, porszagú prof, hanem ezerféle feladatban, felkérésben nyargalt fel-alá: hol örmény katolikus találkozóra, hol alter premierre, hol keresztrejtvényújság-szerkesztőségbe ment, hol irodalmi estet vezetni. Páfránya volt azért, leveleit leszedte, locsolta gondosan, úgy volt a növényekkel, mint más a háziállatával. Locsoltuk mi is aztán.

Jánost nagyon becsülte, ha egy kicsit heveskedett is teherbeesésem idején, de aztán nemesen viselkedett, eljött a búcsúztatásra, és szépeket mondott róla, ahogy visszahallottam.

Az egészsége és a kedélye is hanyatlott az utolsó években, eléggé mogorva volt. Most meg mondja a fiam, hogy olyan két hete rosszul néz ki, nagyon nehezen jár, mindene fáj, és nem lép ki az utcára.

Itt van egy fontos momentum, az ő öröktől létező, ontológiai tiltakozása minden fajta orvos ellen. Ő orvoshoz soha. Diagnózisok nélkül szedett néhány közhasználatú, ám vényköteles szert.

Az is lehet, hogy tudott egy diagnózist, vagy többet, de soha nem volt kórházban.

Én évekig nem jártam az ajtó mögött, mert az ajtó birtokosa nem akarta, és nem is volt dolgom ott.

A fiam viszont az ajtó mögött lakott, amikor nem velünk, életideje 40 százalékában, és járt színházba és mindenféle eseményekre, utakra az ő nagy szellem, nehéz ember apjával.

Nem számítottam erre, nem gondoltam rá. Sem arra, hogy bárhogy megtörténik, arra meg különösen nem, hogy így.

Távoli, homályos eshetőségként, majd. Mindenki meghal, elvégre. A fiamat érinti majd, és persze érzelmileg, engem nem nagyon. Csak az ő elmeséléséből tudtam, mi zajlik akkor, amikor nem velem van, és milyen az ajtó mögött.

Az utóbbi három évben egészen megfagyós volt az ajtó mögött. De nagyon lojális volt az apjához, akiről a blogján soha nem írt. Néha elmesélt tipikus jeleneteket, poentírozva, korholó és ironikus szeretettel. “Nem azért szeretjük, mert jó fej, hanem mert az apukám.” Ezt még tizenkét évesen mondta.

Majd, valamikor megtörténik, az se lesz nagyon más, mint eddig – így hittem, mert az ember, főleg ha sokáig van benne változatlan, belelustul a maga szemszögébe, és innen ő nincs, sok éve már. Korrektül, konfliktus nélkül és minimálisan kommunikáltunk, többnyire e-mailben vagy a gyerek által, leginkább szülői értekezleten találkoztunk, illetve tavaly eljött a fiam 15. születésnapján a luxusmagyarórára.

Volt már egy-két helyzet, amikor azt mondtam: én ezt nem felejtem el soha. De aztán egy kicsit mégis megkopott az élmény, nem nyugtalanított később, hagyott aludni.

János 2012 végén halt meg, akkor vele nagyon erős érzelmek voltak, nagy fájdalom, de tiltakozás, döbbent értetlenség nem.

Most csak az van, és most egyedül voltam ott. Én lettem ott, mindenféle koincidencia miatt, éles, vakító helyzetben, amikor nem tudod, merre nyúlj, mi hol van, de muszáj megérinteni, dönteni, telefonálni, aláírni. És közben nehéz kérdés, hogy miért történt így, mit tehettél volna, kire haragudj.

Nekem feszültségigényem van, vádolnak mindig. Nem, kedves soha éles helyzetben nem levők. Regényigényem van, de enélkül is extrém méretű történetekben vagyok benne, és elbírom, mert muszáj. A gyerekek miatt mindenképp.

Haragszom nagyon, a halottra is, és azokra, akik közel voltak. Miközben racionálisan tudom, hogy biztosan nem tudta volna senki elérni, hogy másképp történjék.

Haragszom, ordítok a tetemmel, semmi nincs köztünk ott, nincs puffer, ami felfogja, nincs a feldolgozás élménye, az idő nincs még, nincs magyarázat, mentség, illem, harmadik személy. Miért így, miért nem lehetett szebben élned és meghalnod?

Mindenki meg van most döbbenve. Nem tudták, nem vették észre, nem gondolták volna. Szeptemberre már nyilvánvaló volt. Mégis, mit hittetek?

Éltük az életünket, én is éltem, és egyszerre benne állok nyakig a döbbenetben.

Vasárnapról hétfőre történt.

Az előző két hét vázlatos rekonstrukciója. Egy fő közeli hozzátartozót értesítem, hogy baj van, amit én a fiamtól tudok: “papa nagyon rosszul néz ki, nem is lépcsőzik, a dolgozószobájában alszik”.

Hozzátartozó meglátogatja, mígígéri, hogy intézkedik, értesít egy közeli barátot, majd két hétre elutazik.

De nem történik semmi, barát engem nem keres, ez azért téma, mert kulcs nálunk van, a beteg pedig ajtót nem nyit, telefont nem vesz fel.

Telnek a napok, a fiam itt, semmi hír, telefont nem vesz fel nekünk sem, illetve egyszer hív, és meghagyja, hogy akkor hétfőn menjen a fiunk.

Tudom, baj van. Mit tegyek? Mi a dolgom? Mi a jó döntés?

Heti váltás van a gyerekmegosztásban, de a fiunk így nem mehet oda. És mennie kell, úgy van, hogy megy. Meendő. Közeledik a hétfő.

A fiunk nem lehet ott így, róla kell gondoskodni, ő nem gondoskodhat, amúgy is iskolába jár, ez már rég szakfeladat, de legalábbis felnőtt dolga. Tizenhat lesz decemberben. Nem kerülhet éles döntési helyzetbe, nem találhat rá rá olyan állapotban, amit nem tud kitörölni majd a tudatából. Súlyos és rejtélyes, mert kezeletlen betegségekről beszélünk.

Végül döntök, ketten megyünk, vasárnap kora este. Meccset néz, passzív és erőtlen, de pont ilyen már két hete. Minden rendben van, mondja, megszorítom a csuklóját, egy pillanatra megfogta a kezem ő is. Virágot locsolunk. Pakolunk, mosogatunk. Nem zavarjuk meccs közben.

Elköszönünk.

Nekem nincs kulcsom, nekem nem szabad, én nem felelek érte, és nem is kötődöm már sehogy, homályos tudat lett az egész múlt, az ő egyébként nagyívű lénye, csodált intellektusa, előadói készsége is. Én nem jártam ebben a lakásban isten tudja, mióta, és aztán én nyitom rá az ajtót, ahogy az egyedül élő idősek fogalmaznak, akik attól félnek, hogy senkinek nem hiányoznak, nem keresik őket, és mumifikálódott tetemüket találja meg  majd valami távoli ismerős.

Ő pedig teljesen elszigetelte magát, mindenkit megnyugtatott és elküldött, írt tömör e-maileket, barátiakat és munkákkal kapcsolatosakat is. Mindenki rendben levőnek gondolta ezt, és hát van a fia, van az élettársa, és senki nem tudta: élettársa nincs, évek óta nincs, ez is ajtó mögötti dolog. És volt takarító, hétfőnként járt, az egy rendszeresség mumifikálódás ellen, de őt is lemondta, két hétfőt is.

Másnap és immár egyedül én állok ott benne, és nem csak a teendőkben. Nyugtalanító mozzanatok derülnek ki, és igazság szerint benne állok egy nagy tócsa testnedvben is. Mentő, rendőr, ügyeletes orvos, szállító, nyolc órányi kimerevített pillanat.

Hetvenkét óra alatt alszom nettó hetet, harmincat telefonálok. Mindig utáltam telefonálni, egész jól megy most, mert ha nincs beszéd, név, intéznivaló, őrjítő a csend, ezt, ugye tudjátok, direkt így találták ki, hogy minden ilyen ügylet a halál körül bonyolult legyen, és ez jó, mert máshogy nem lehet kibírni.

Kérdik a részleteket, vigasztalnak, és én némán mormolom, hogy ne, ne kezdd most el a saját apukádat mondani, meg az orvosi ismereteidet se.

Egyetemem átölel. Azon a délelőttön, melynek -utánján rátaláltam, bent jártam a tanszéken, megkérdeztem, mit mondott, miért nem tart órát. Tanárként akkurátus volt, nem hagyta cserben a féléveit. Nem tanít ebben a félévben, nem kezdte el. És emlékeznek rám, és kedvesek velem.

Ó, és aztán. Korrekt, nyugodt tanáraim, az ő kollégái, a régi tanszékvezetője, és egy jó barát. Nagyon kell, így kell.

Pletykás fűzfapoéta, telefecsegi a várost.

Azok, akik mennyit emlegették, hát mi van, ők mennyire szerették, és mindig meg akarták látogatni, keresték is (tényleg).

Akiket halogatott, válaszolt nekik, de halasztotta a találkozókat.

Akik biztosan tudják a legjobb belgyógyásztól, aki közeli barátjuk, hogy vannak ezek a dolgok, és az ő nagynénjük is.

Akik szerint borzasztó, hogy lehet ez, hát ő nem ivott soha, akik nem értik, de azért nem értik, mert nagyon rég nem találkoztak vele, nem látták a több hónapos, viaszsárga, élőhalotti létezést, vagy nem értelmezték.

Mi nem lepődtünk meg a halálba való vágtán, viszont tehetetlenek voltunk az ajtó miatt, az akarata miatt, hogy ne menjen senki, hogy ő nem megy sehova, hogy nincs baj. És féltünk is tőle, a konfliktustól.

A nagy művész, akivel közös munkája lenne, amit le kell mondani. Delíriumos állapotban éri a hívás, szerinte korán van, le is teszi.

Másik, még nagyobb művész maga hív, előzékeny… elmondom az elmondhatót, kérdi, mit segíthet… nekem bevillan, segíthet, de illik ezt? Postát bontottunk, benne egy premiermeghívó a papának, azt mondja: én már sose járok színházba a papával?

A papával nem, de hadd járjon, persze.

Járjon, járhat, ő kapja a szakmai meghívókat. Megköszönöm.

Ilyenekből, meg kávén élek. És beszélgetünk a fiammal, nagyon sokat.

*

A legvége, az egy döbbenet, az nem tervezhető, hogy ott mi zajlik majd. Nem, a haldoklók nem alszanak el hanyatt, szelíden, Molnár Ferenccel a kezükben, hanem ott történhet mindenféle, és azt csak szakember állapítja meg, hogy mi, de talán ő sem. És én minden éjjel kínlódva próbálom rekonstruálni, miért úgy történt, mi történt, miért ott feküdt, miért arrafele fejjel, mi volt előbb, mire utal a szemüveg elhelyezkedése, levette, lerepült, miért volt rajta, és a telefon a közeli fotelben, amit mi adtunk a kezébe, de ki volt kapcsolva.

Miért vagyok tapintatlan? Mert ő azért élhetett így évekig, feltűnés nélkül, és azért így halt meg, és lett kis híján faluszéli nénié a sorsa, mert kenegetjük a valóságot, a tényeket, a lelki történéseket, az alkoholt. Nem beszélünk ezekről, mindenki méltatja, udvarias, szereti, felelősségről sem beszélünk, és aztán végül az megy be az ajtó mögé, aki ezt nem tette.

Mert elhisszük a látszatot, mert normálisnak tartjuk, hogy valaki élőhalottként járkál közöttünk, és azt is, hogy “nehéz ember”, és a szelleme, a mérete elfedi, hogy mekkora fájdalmat okozott sokaknak.

Nekem meg most már három árvám van.

Mennem kell.