Álompihenést terveztünk szeptemberre, ha már nyáron nem jutott nyaralás. A Fertő-tóhoz, tandembiciklivel és vonattal, négy nap, három szálláshely a nyugati parton.

Ismerős a táj. És voltunk már tandemmel is. A tandembicikli a mi esküvői járművünk.

Épp két éve itt volt az esküvőnk, Fertőrákoson. A galamberegetős kép a fejlécben ennek az épületnek az erkélyét ábrázolja.

A tandembiciklinkben az a jó, hogy aki hátul ül (és az nem én vagyok), annak nem kell különösebben sem biciklizni tudni, sem az egyensúlyt megtartani, sem nagy erőt kifejteni. Ha nem bír többet, tarthatja a lábát a pedálon, ami forog, de nyomnia nem okvetlenül kell. Kicsit megnőttek a gyerekek, ezért nem voltunk most olyan hatékonyak: egy háton, egy ülésben most is. És sajnos, János sem bírja most olyan jól, kevés a vörös- és fehérvérsejtje is, mert a kemoterápia mindent megöl.

A tandemet levittem még szerdán a Probike-ba a Szilágyi Erzsébet fasorra, mert akik a legutóbb használták (esküvőre kérték kölcsön), azok jelezték, hogy valami füstöl, a kontra súrlódása kiolvasztotta a helyéről a hátsó sárvédő rögzítését, szépen vagyunk. Ízibe’ megcsinálták a fiúk, akiket nagyon kedvelek: külsőcsere, tengelybeállítás, a sárvédők rögzítése és még egy csomó minden, mert ez nem jön ki a 6100 forintból, valamint új szilikonos hátsó lámpa.

Természetesen késve indultunk, busszal a szervizig. Mobilitási hét volt, így a bringa ingyenes, de csak személyvonaton szállítható. Lekéstük a 11:21-est, mentünk a két órával későbbivel, addig is (hadd szóljon) a Déli tövében, a DM mellett lévő, megbízhatóan csodálatos EcoCaféba ültünk be.

Süti, kávé, örülés az életnek, ez-az a DMből meg a CBA-ból (vaj, mosószappan, kárómintás zokni, 39-42-es, ez mindkettőnkre jó méret). Utána piros vonat.

Győrött (!) átszállás, Sopronig GYSEV. Itt már valamin vitatkoztunk. Én mindent egy kicsit gyorsabban, gondolkodás nélkül szeretek csinálni. No.

És Sopron: a jó öreg Várkerület, át a városon a balfi út felé, körforgalom. Innen indul a száguldás előbb a hétvégi házak, szőlők közt, aztán az erdőben. Aki erre biciklizik, ki ne hagyja, egy döbbenet. Sőt, biciklizzen mindenki erre. Eszméletlen, komolyan. Két kis tó, még csak előhang az igazi, a nagy Fertő-tóhoz, a semmihez nem hasonlító tájhoz.

Aszongya, legyen óvatos, az útvonal egyes szakaszain nincs járda. Ehhehe. Mármost, a kék vonalat ne higgyétek el, arra a busz jár, de nem húzható odébb, a lényeg, hogy a csonk után csak lefelé, az erdőn át, a Tómalom keleti oldalán, aranyoskáim.

Ez mind nagyon szép és élvezetes, “mikor lesz már vége a nagy utazásnak?”, kérdezgetik, erősen délután van, és a falu határában, egy emberes lejtő után, az erdőből kibukkanván leszakad az agyról a váltó, és a kontra is valahogy elengedi magát, beleakad minden fordulatnál a hátsó villába. Szerencsére az esküvői kölcsönzők nagyobb mennyiségű szigetelőszalagot tekertek a hátsó nyereg csövére, azzal rögzítjük a váltót. Kis kínlódás, lábujjhegyen biciklizés. A püspöki palotánál jobbra le, a méltán csak helyben híres, ám kedélyes Puskás panzióban eszünk levest, amíg a szerviz a fejét vakarja kockázatos szerkezetünk láttán. Váltó nem lesz, de ha rögzítik a kontrát, nem akad be. Talán nem istenkísértés így nekivágni a tónak.

Nagyon morog Ráspi, hogy erre vezették a kerékpárutat, meg baromi sok közpénzt költött a tulajdonos, az önkormányzati pénzügyi bizottság elnöke az itteni pihenő kialakítására, őt meg, aki tényleg világszínvonal, fingatják. Ráspiról később, ő a végállomásunk.

Már sötétben megyünk a nádas monoton útján a partig. A parton még nem érkeztünk meg, hosszan megyünk a deszkamólón a cölöpházsor utolsó házáig. Igen, tájidegen, hogy kék. Meg a pálmafa is. Már szóltunk. És üres a ház, és hideg van, de itt vagyunk.

Ez a Haus im See, ahol együtt először 2007. május 30-án voltunk, és amikor a kék stégre léptünk, felbukkant a horizonton a strandlabdányi vörös telihold. Azóta válság van, az már nincs az égen.

Nagyon szép, tágas ez a felső szoba (a kettős, sötét ablak a képen), összebújunk négyen, mint a három nyulak, bepisilés is van.

Másnap kezdődik az életmódmagazin: reggeli a teraszon, döbbenetsimaságú víz, győzködjük magunkat: á, nincs hideg.

Nagyon egyszerű ételek vannak, mert a minőség mindig egyszerű: lágy tojás, müzli, helyben sütött pici zsömlék, sonka, joghurt, filteres kávé, lekvárok. A Haus im See a minőségi alapanyagban hisz. Mi is.

A kakaó nem fogy el, de hát mire vannak a szülők? A gyerekek feloszlanak, feltalálják magukat, és még a vízbe se esnek.

Építettek egy szaunát is a stég sarkába, de most nem üzemel. A gyerekeim rögtön felhasználták a kellékeket a vendégségesdihez.

Ezen a szaunán két éve, amikor összeházasodtunk, nagyon felháborodtunk. Juli piros nyuszija, ahogy a piros nyuszik tudnak csak, elveszett. Visszajöttünk ide, kérdeztük, nem látták sajnos. Lógó orral távoztunk, én még visszanéztem félutamból, hát ott fityeg Nyuszi a korláton. Akkor, abban a három órában, amíg nem voltunk ott, épült fel a szaunaházikó. Az osztrák munkások pedig a maguk érzéketlenségével egyszerűen kifalazták Nyuszit. Azóta megvetően jürgenezzük őket. Úgy kellett kívülről egyensúlyozva kirángatni a korlát meg a szaunaházikó fala közül Nyuszit, azóta is rokkantnyugdíjas.

Innen e:

De vissza a jelenbe! Egész délelőtt elvannak a sarjak, jönnek-mennek. Nézzük őket, meg a tájat.

Néha pisilni megyünk, nagyon tetszik nekik, ahogy a lábuk alatt reng a víz. Johanna meg felismeri a fiú- és a lányvécé erősen stilizált piktogramját. Na, hülyülök el, ezt majdnem két m-mel írtam. Pedig az van, Ági, hogy ami nem gramm (nano-, kilo- stb.), az mint egy m. Autogram, hologram, diagram.

Hajdan a Haus im See volt a határállomás is, bár a határpont odébb van, a vízen. A határőrök szobáját azóta junior lakosztállyá alakították.

Némi csokoládé- és narancsfagylalt a búcsú a nádtetős háztól.

Következő úticélunk Ruszt, ott fogunk aludni ugyanennek a vállalkozásnak egy másik, kifejezetten bicikliseknek létrehozott panziójában. Az Eselböck család a tulajdonos (miért nincsenek ilyen magyar vállalkozók? és miért nincs rajtunk kívül magyar vendég?). A panzió neve pedig Drahteselböck. Esel: szamár. Drahtesel: drótszamár. Böck: nem derült ki.

Vízitaxi visz minket Ausztriába, Fertőmeggyesre (Mörbisch), kiköt a háznál, belibbenünk, süt a nap. Mörbischben víziszínpad van, a szezonban komoly operettelőadásokkal. A strand a kis szigettel nem nyüzsög már. Néhány kilométer csak a határtól, de döbbenetes a különbség a biciklis infrastruktúrában, az utak jelölésében. A faluba vezető út elején a számláló szerint aznap a hetvenötödikekként, a teljes szezonban a ötvennégyezer-hetedikekként lépjük át, és nem számítunk duplán! Kétségbeesetten keressük a Gemeindeamtban az illetékest, hogy ezt elpanaszoljuk. Utána szőlők közt, seregélyzajban hasítunk a mezőgazdasági úton Ruszt felé.

Azt hittük, már túl vagyunk a csúcson, de torkunkra fagy a szó, ami a ruszti kikötőnél és játszótérnél a szemünk elé tárul.

(folytatjuk)

(a család grillezni akar)

(elolvadt a fagylalt is)

(megint kiszökött, nem kezdték el az aktuális kemót, előtte érsebészet, mert fáj a nyaka)