Fú, megint áll a bál a Facebookon, írom ezt hétfő este, és azóta nem tudtam készre írni! Megint váratlanul ért – a “ne szülj!” propaganda sunyisága kapcsán írtam egy viszonylag éleset (de semmi újat). A divatos, egyben ostoba uszítást rombolónak tartom a gyerekekre, a nőkre, a női döntésekre nézve, valamint össztársadalmilag is.

Megint nem értik. Odatolong azt eredeti “nemszülünk” kontent szerzőjének törzsbázisa. Próbálnak sarokba szorítani: ne írhassam azt, amit gondolok! Ne mondjak olyat, ami sérelmes nekik.

De én tudom, miben hiszek, mit érek. Sok év munkája van benne, és nem félek a saját szemszögömből ír ni. Nem vagyok politikus, újságíró, sem filozófus.

Ők vajon mit védenek, amikor erősködnek, nekem esnek? A Netflix-bámulást? A kis olcsó hiúságukat? A kényelmüket? A béna, újonnan felvett szövegeiket?

Én a gyerekeimet, minden gyerek és gyerekes nő érdekét. Az élet áramát. A babákat. A kiszolgáltatottakat. A létezés csodáját és méltóságát.

Azt mondod, figyeljek oda, halljak meg más hangokat? Mert nem úgy van az, és én nem tudhatom, és ő tényleg? Akkor írjál okosat, megéltet, valódit. Hogy lehet a vállalás és kemény munka mellé (gyerekvállalás) egyenértékűnek helyezni ezek elutasítását, tagadását, a megúszást? Hobbinak kezelni a gyerekszülést?

Ne a konzerveket bontsd ki nekem. Ilyen színvonalon én biztosan nem egyeztetek, nem vitázom, nem csiszolódom.

Én is onnan jövök, pont azokat a hamisságokat dobtam le magamról-tíz éve, amiket most új érvként előadtok nekem, kedves még-nem-szült nőtársaim! Nem tudtok újat mondani.

Én is igaznak hittem az érveket a “mindenki ugyanúgy értékes, bármit is csinál” jegyében. Erősebb volt bennem a kifele-jófejség, az “igazságosság” szándéka, mint a saját igazságom és a saját érdekeim.

De mi az én érdekem?

Az én érdekem az, hogy ne érje kár, szitokszó, rágalom, ellehetetlenítés a létmódomat: én az azért élem, mert értékrendi alapon mellette döntöttem, majd vállalást tettem és dolgoztam rajta. Munkát tettem bele. Se a gyereknevelést, se a sportot, se a műveltséget. Az íráskészséget, a pontos érveket és az ehhez tartozó bátorságot.

Ezeket rugdossák folyamatosan. Én persze maradjak sztoikus…

Nem igazodom sem divatokhoz (ideológiákhoz), sem hazug értékrendhez.

Szimpátiát sem keresek.

MEGFENYEGET: leiratkozik, többet nem támogat!… Erre aztán összefossa magát a blogger, akit a követőszám sosem érdekelt, és rég túl van azon a szinten (méreten, kvalitási küszöbön), hogy egy ilyen vihar érzékelhető legyen.

Kárörvendően írja oda az, aki nem is tudom, hogyan keveredett oda, hogy “a visszájára sül el a mondandód, ha ilyen agresszív vagy”, “így nem éred el a célod”.

Nekem nem célom van, hanem okom. Ezt is hányszor mondtam már… De mondom akkor megint.

Az ok: nem lehet hallgatni. Az anyaságellenes ideológia álöltözetben jár, jól hangzik, elfogadásra hivatkozik, és a kicsit szomorú, sodródó, esetleg (és/vagy) meddő nők bedőlnek neki. Még az okosak is.

“Én is vagyok ám valaki!” Kivel van a baj, ha nekik ennek bizonygatására van szükségük?

Nem tudod, ki vagy?

Én tudom.

Bloggerként a lényeg önmagam kifejezése, a specifikus szemszögem megalkuvás nélküli megosztása . Más emberekre irányuló célom nincs. Nem akarok plusz bevételt, lájkot, nem akarok arckezelést eladni, algoritmust optimalizálni. Mégis úgy írnak nekem, hogy ezeket az ambíciókat alapértelmezettnek veszik. Mert mindenki ezt akarja. “Villő fiókja tele van üzleti megkeresésekkel!”

Ezen nagyon sokat röhögtünk. Százával küldenek ilyeneket botok, nem létező és gagyi cégekre hivatkozva.

Engem rég nem érdekel, ki szeret, ki nem. azon erőlködni, minek? Az értékrendem érdekel. Az életem érdekel, ami az értékválasztásomon alapszik.

Azért kárörvendenek, azért döfnek, mert a posztom betalált, és így tudnak visszavágni. “Te és mi” logika. Nem lett valódi felnőtt életük – kell valami vigasz-identitás nekik is: ők akkor tudatosak, és így döntöttek! Nem ám lemaradtak valamiről!

Nem érvel, hanem engem támad.

De nem ám tartalmilag, hanem a stílust. Márpedig a stílus annyira fontos, hogy ha szépen írod, akkor mindegy, mit.

Én érveltem. Leírtam, mit vállal az, aki figyel egy másik, eleinte töketesen kiszolgáltatott lény szükségleteire, azokat a sajátjai elé helyezi, és mit ér ehhez képest a “szeretem a csendet”, “szívesen utazok”, a “nincs kedvem”, amiről Nemanya nevű blogger ír. Mintha mások nem szeretnék a csendet! (Elképzelem az ilyen életmódhoz, meg a “szeretek sokáig fennmaradni” szokáshoz tartozó testalkatot, egészségi állapotot… helyben vagyunk.)

Az is van, hogy a Nagyon Öntudatos, egyébként hajnalig sorozatdaráló, fesztiválozó, cosplayben és Young Adult könyvek olvasásában (pláne: írásában!) utazó, mangafüggő stb., későkamasz létben ragadt nők egy része azt gondolja, hogy neki nem lenne ilyen jó élete, ha gyereke volna. Ő keményen dolgozik, meg is van az eredménye, nem itten gyesen lébecol! Persze az anyák is képzik magukat, dolgoznak munkahelyen – kénytelenek. Jobb munkákért, előnyösebb fizetésért küzdenek, mert nem csak magukra költenek. Amire viszont “tudatos gyermektelen” nőtársunk büszke: ő nem ám a pult mögött, nem is gyártószalagnál áll, nem cementeszsákokat emelget. “Iroda”, “nemzetközi környezet”. Esetleg külföldön, nem itt az ugaron. Az a menő!

“Én bezzeg nem szültem, ezért vittem valamire, és nem a csirkegyárban!” #bolygó

*

Én rettenetes évek, komoly szenvedés után értem el, hogy bátran vállaljam a saját igazságomat. Mindez nem lenne különösebb érték, sőt, talán ki se virult volna, ha nem tudnék tisztán, pontosan gondolkodni és írni. Engem errefelé egy biztos, belső késztetés hajtott, az elemek és fizikai törvények egyértelműségével. Mindent alkotó módon közelítettem meg, és azzal a céllal kezdtem a kis kreatív projektjeimbe már gyerekként is, hogy megértessek másokkal intellektuális dolgokat. A szófajokat, például.

Ezért lettem tanár. És ezzel gúnyoltak a tufa testvéreim. Hogy elvont vagyok. Ötlet, színes papír, találó megfogalmazás, példák – látjátok?

Látták, ha nézték. Értették, tudták.

Mi dolgom azzal, aki nem látja, nem nézi?

Önmagam leghívebb kifejezése azt is jelenti, hogy nem gondolhatok mindig mindenkire, mert én csak az igazamra gondolhatok. Mindenkire gondolósat írnak elegen (halál ciki, bugyuta, önismétlő), és egyébként színtiszta önparódia, annyira humortalan és kraft nélküli. Felölthető beszédmód. Ilyeneket írnék akkor:

biztonságos poszt

*

Áll a bál a Facebookon. Megint nem értik.

Ez itt egy ismétlés Szentesi Éva stílusában, aki írótanfolymocskán tanulta, hogy megismételni a mondatot/témát, amivel kezdted, az retorikailag erős, “visszahozni, más jelentést adni neki”. Mekkora kamu… 

Én nem tudok már oda visszamenni, ahol nem merem vállalni a saját szemszögemet.

De hát minek ez, miért szólok bele, “magánügy, ki szül, ki nem”.

Azért szólok bele, mert ez közélet, sőt, mint érdekalapú csoportosulás, politika. Az érvelés és helyezkedés, az önmegfogalmazás (ideológia) nyilvános térben zajlik, újságcikkekben, szervezetekben, egyszázalékkérésekben, blogokon, kommentekben.

A kiállásom része az, hogy megvetek, elutasítok dolgokat. Szándékosan hitvalló őseimnek, a reformátoroknak túlcsorduló manírjában. Ha épp elönt az indulat.

Vannak trendek, jelenségek, amelyeken már most látom, mi lesz belőlük, és ezeket néven nevezem. Az elfogadósdi gyönyörű eszme ám, jól hangzik, kajálják a nők (tisztelet, méltóság, tolerancia, mindenki értékes és a többi), de épp azért, mert ilyen szépek és konszenzusosak, arra használják őket, hogy förtelmes jelenségeket normalizáljanak.

És tönkremennek életek. Lásd a “nemváltás” friss híreit.

*

Álla  bál a Facebookon, nekem meg ezer dolgom volt: a költészet napja, a felvételim, a születésnapok, a félmaraton.

Megkésve reagálok, mindenesetre három félreértés van itt.

Miért írok?

Mert ez a hivatásom, ez megy jól, erre hívtak el. Nem szolgálok senkit. Szilárd elveim vannak, abból következő életem (nem csak történtek a dolgok, hanem akartam, hogy ilyen legyen). Főleg nem véletlenszerű érdekeim. Egész életemben írtam, nem akkor kezdtem, amikor megláttam a neten, hogy mások is milyen öügyesen népszerűködnek, drámáznak vagy sportolnak.

Nem akarok nagy szavakat, bloggerek nevezem magam. Pedig ez íróság. Mindezt újabban olyanok közegében űzöm, akik abból faragnak ethoszt, hogy ma is korán keltek és szakmányban írják a hajnali csendben a giccsregényfejezeteket, tehát ők írók. A határidő a legnagyobb múzsa!

Második félreértés: magánügy a gyerekvállalás (vagy a a szexuális identitás).

Nem magánügy. Végső soron a döntést egyedül hozd, de ami befolyásolja, az társadalmi jellegű (azaz, közügy és politika). Ezt már írtam.

Na, ennek befolyásolására erőlködnek, “ha sokáig mondogatjuk, akkor majd elhiszik”. Hogy ami nem az, az is az. A Partizánon A család az család keretében újabban az megy, hogy “a legnagyobb tabu: a gyerek nélküli család”! Édesjóistenem (arcát kezébe temeti).

Nem tabu, Marci (Pál), hanem fogalmilag nincs olyan. A szó nem azt jelenti. Mint ahogy a növényi zsír, kurkuma, emulgeálószer és borsófehérje küvéje sem sajt. És a férfi, az nem nő. Észrevettétek, hogy mindig a nyelvet piszkálják? Tágítják a szavak határait? Így járatódott el a bántalmazás és az áldozathibáztatás szó is.

Ez irritál a legjobban. Hogy ha azt te nem nevezed sajtnak, akkor te kirekeszted a vegánokat. Ja és transzfób vagy.

Harmadik félreértés: az elfogadás önérték.

Pusztán attól nem lesz valami értékes, hogy szépen mondod, vagy elfogadó vagy. Azt is nézni kell, intellektuális, világnézeti és morális szemszögből, hogy mi az, ami elfogadhatatlan. Ami hatalmas NEM. Léteznek ugyanis olyan eszmék, nézetek, amelyek ellen szólni kell. Nem okvetlen (nem kizárólag) a látványosan szélsőségesek. Hanem pont az álruhás szelídek.

Nem arról van szó, az adó egykulcsos vagy kétkulcsos legyen-e. Szerintem ilyen szabadságba öltöztetett, roppant káros, feltétel nélkül elutasítandó ideológiák:

a szex mint munka,

a biológiai nem és általában a biológiai valóság letagadása,

a gyerekbeszerzés (melegek családalapítása, “saját” gyerek”),

az érdekalapú szereplés állapottal, identitással, furabogárkodással: azért vagyok ADHD-s, nonbináris, hogy figyeljenek rám és mentségeket szerezzek,

a fogyasztói lét sunyi propagandája: a szex mint szórakozás és megvásárolható élmény, elszakítani az élet áramától, a szakralitásától (a legundorítóbb, amikor ugyanilyen, de kijelentik, hogy te nem érted, és tantra…),

a természetrombolás,

a függőségek,

a szervkereskedelem,

a népirtás igazolása (jogos invázió).

*

Az állítás:

ugyanolyan döntés nem vállalni gyereket, mint vállalni.

Pedig:

nem döntés,

nem ugyanolyan eredményű,

nem ugyanolyan értékes, sem társadalmilag, sem morálisan.

A legaranyosabb kommentelő az volt, aki kijelentette, hogy ne higgyem, hogy neki nem jutott család, vagy lemaradt róla, vagy meddő. Ő ugyanúgy tud (foganni, szülni, éjszakázni, felnevelni…), csak nem akar!

És akkor rájöttem, hogy fogalmuk nincs, miről beszélnek.

Mindenhonnan, az ún. független médiából is ez dől: “fogságban nem szaporodunk”, hülyehajú, szingli, szexuálisan csiribiri, gyerekgyűlölő üzenetek. Megjegyzem, bár mellékszál, hogy engem eközben konkrét emberek a konkrét személyemben támadnak azért, mert van gyerekem, és mert nem dőlök be a divatos kamunak vagy a rám lődözött “bezzeg én” szövegeiknek, aminek egoista és hiú célja van, hogy helyettem, akinek erőssége a blog, írás, anyaság, sport, kultúra, igazi emberi kapcsolatok, ők tűnjenek menőnek, értékesnek.

Gondold át, megsértődsz-e.

Én komoly, egy életre elég eredménynek élem meg, hogy mentegetőzés nélkül, indulatostul, negatív reakcióstul vállalom azt, ami bennem zajlik. Amik egyébként nem érzelmek, háborgások, hanem gondolatok és értékválasztás.

*

A héten jön még egy napló, mesélek erről a sűrű hétről!

Megint két cím nem kapott jelszót (hogy lehet??? néha úgy érzem, megőrülök). Írj és kérek megértést!

Továbbra is LMBTWTF, frissül: bájos hölgyek mindenhol