Ígértem ezt a bírálatot a Kiszámoló nevű blogról még októberben. Ez a blog 2011 februárja óta aktív, és, mondjuk így, a pénzügyi tervezést, egyébként az elemi szorzást, százalékszámítást, összeadást, meg egy kis szemléletet és információt hivatott nagy erőkkel, magabiztosan terjeszteni olyanok körében, akik valahogy (de hát hogy lehet ez?) nem érzik a bőrükön, hogy nem jönnek ki a fizetésükből, és itten söröznek, vagy vesznek egy mozijegyet, esetleg nem fogták fel hitelfelvételkor az apróbetűt, hogy az árfolyam el fog szállni, és egyébként az eredeti törlesztő is túlzó volt.

A blog nem csak közjót szolgál vagy hasznos információt terjeszt, cseppet sem érdekmentes: pénzügyi tervezést árul, a saját szolgáltatását.

Jézusom, ez egy embertípus. Számold ki, oszd be, tervezd meg, ne legyél trendkövető instant örömre vágyó impulzusvárásárló, sajnos, a magyarok többsége, a hülye tudatlan, aki milliós verdával feszít, miközben omlik rá a fal, azt hiszi, a napelem majd megtérül, satöbbi. Vedd észre, hol vernek át, jó lesz a használt mobil is, de ha alulköltesz, mert spúr vagy, annak meg sok az externáliája, bőven lenne pénzed egymilliós kocsira, de a régi reflexeiddel 300 ezreset veszel. Van amúgy némi cégforma-szakértés, adójogszabály-tanácsadás is. És az életmódod! A sok kicsi sokra menne, de helyette elmegy: ha csak napi 200 forintot megspórolsz, befekteted, okosan csinálod, az már x év alatt akár inflációt követve x 0.05 is ennyi meg annyi… és leír egy olyan összeget, amelyet Nyuszi parkbeli tornázgatásai közben lel az avarban.

Ugyanazt a sodró lendületet érzem, mint a progresszíveknél. Oktatni, edukálni kell “a magyar parasztot”, aki számolni nem tud, maga ellen cselekszik a kis butája, de végre jön az okos, elmagyarázza neki – és akkor majd lesz ámulat! A magyarparasztnak (hétköznapi életet élő átlagembernek) fogalma sincs arról sem, hogy szegény melegek mennyi stigmát szenvednek el és körükben nagyobb a drogozás veszélye, JOBBAN KI VANNAK TÉVE (jaj, ETTŐL még most sem tértek magamhoz. Hogy létezik ilyen). Lehet, hogy nem kéne az élet fő szervező erejévé tenni, hogy hogyan szeretsz szexelni?

(Amúgy nekem is van bajom a honfitársaimmal, én is sóhajtok Magyarparaszton. Nem mindig tudom demokratikus-balos szívvel megélni képzett, fővárosi, egészséges, nyelvtudó helyzetemet, szóval igen fölényes posztokat írok én a nem sportolókról, közhelyekbe dermedőkről, élethazugságban élőkről, a műveletlenekről, popkultúrafogyasztókról, margarinevőkről, meg a kedvencemről, a “keletről jöttem, most nagyvilágiként kompenzálok” nőtípusról – de nekem a szellemi restséggel van bajom, meg a lehúzó pesszimizmussal, hogy nem találják ki a jó életüket. Én nem nyugati ideológiákat importálok, főleg nem lobbit, hanem kultúrával, felelősségvállalással, melóval, sporttal jövök, a fogyasztói ostobaságnak intek be, és független vagyok.)

Kb. ebben a tónusban ír a blog (és felmerül a kérdés, rögtön önreflektívvé is válik, hogy vannak-e igazságok, amelyeket nem lehet elégszer ismételni, sulykolni kell, mert olyan erősek a kényelmeskedéseink, megúszós játékaink, rossz köreink):

Aki már megégette magát vagy csak simán rájött, hogy ez az út veszélyes, az elkezdi a lehetőségeihez szabni az igényeit és nem a vágyaihoz.

Nem vesz meg semmit, amit csak hitelből tudna megvenni (maximum az otthonára vesz fel hitelt), nem engedi, hogy legyen olyan hónap, amikor nem tesz félre és megnézi, hogy mire költ. Mi az, ami tényleg szükséges és mi az, amire csak vágyik.

Nem vesz autót, ha nincs rá szüksége vagy ha nem engedheti meg magának a fenntartását. Nem vesz csili-vili új telefont évente négyszázezer forintokért. A kiadások mellett a bevételeivel is törődik, hogy vigye valamire az életben.

S ez így van jól, ez a helyes hozzáállás.

 

Tudni kell továbblépni is

Kiszámoló szőrözős módon ad össze, és nem érti, mások miért nem intézik el a gyarapodást sima összeadással és lemondással. Milyen szempontjaik lehetnek egyáltalán ezen kívül? Pofonegyszerű pedig! Mintha csak a puszta számokról lenne szó: havi 21 munkanapon mondjál le két automatás kávéról, de ha csak az egyikről, arra is elvégzi a számítást. Ugyanez pogácsával.

Mire is odakommentelik, hogy náluk a melóban nem is 200 a kávé, hanem 185! Ez amúgy jellemző. Hülye kérdésre hülye válasz.

És akkor még nem is beszéltünk a szerencsejáték-, cigi-, alkohol-, prostituált-, drogfüggőkről. Az MLM-ről (még mindig van Amway!!!). Pogácsa, kávé…?! Dehogy!

Pedig ami itt igazán fontos, az az alsó-középosztály nagy csapdája: hogy a mindennapok elemi elviselhetőségéhez kell a vigasz, a deviáns, dacos fogyasztás, a napi kis luxus, vagy a tippmixben-félkarú rablóban-sorsjegyben megélhető hatalom (fantázia), a “jó estét nyár, jó estét, szerelem” fajta kiköltekezés, a jobb élet pillanatnyi illúziója. A hullafáradt dolgozó a Woltról kajál este, pedig ha erőt venne magán, és főzne, akkor az évek alatt az valóban szép summa volna (ki is jönne belőle akár két, szintén fölösleges bőrdzseki, mert a zsebben a pénz viszket).

Pont az a lényeg, hogy nem telik a lelkierőből fegyelemre, megszorításra, tudatos-helyes életre. Nem látszik a következő hónap. Tudja ő, hogy nem telik. Mindenki a környezetében ezzel baszogatja.

Veszek majd… kenyeret. És még… ájfónt.

Ha megtört dolgozó vagy, és nem mész büfézni, cigizni, ha nem tagolod ilyenekkel a munkanapot, akkor ELVISELHETETLEN az élet, főleg, ha mindenki a kávéautomatánál és dohányzósarokban tereferél.

Az élet nem számolgatós üzem, tetteink nem racionálisak, pontosabban: sokkal több faktor befolyásolja őket, mint a sima ráció és gyarapodás. “Ha egy nő kilenc hónap alatt egy gyereket hord ki, akkor kilenc nő egy hónap alatt…”, klasszik közgáz feladat. Ijesztő ez az ima és mosoly helyett szorzó, fölényes szemlélet, az “én bezzeg”. Problémát detektál ott, ahol nincsen. Lineáris függvényt ott, ami sem nem lineáris, sem nem függvény.

Én mélységesen nem vagyok anyagias, engem ez nem érdekel, és kiröhögöm azt, aki folyton átvált, szoroz, keresi a spórolhatót. Ez talán azért van, mert bölcsésznek de igen, ezért is: szellemiek a javak, meg érzelmiek, és: egészség. Szóval mert én vallásos családban… amúgy emiatt is, a Hegyi beszéd belém ivódott. Én komolyan vettem Jézust, aki egy zseni, vidám, jön-megy, nincs pénze, de tudja a csodát és megalázzák.

De leginkább azért nem vagyok fillérbaszó, mert én még igazán kétségbeejtő helyzetben sosem voltam. Mindig lett valami, lakhatás okés, kocsi nekem nem kell, sem drága műtét vagy doki, és azok után, amit tettek velem, ellátást, gondozást se vártak el a szüleim legalább. Én drága dolgokra, anyagi jellegű hatalomra, “függetlenségnek” titulált kaparásra soha nem vágytam, ezért jöttem el szinte minden tárgyamat hátrahagyva, ezért nem is kértem tartásdíjat, és azt sem nem kértem, sem nem hagytam, hogy rám írjanak bármit. Az a gyerekeké! Alattam kocsi nem robbant le, és volt ugyan gázkikapcsolás, de az inkább azért, mert nem figyeltem oda a számlákra.

Valahogy az, amire az amúgy szerény életemben mégis rákívántam, ilyen kis extra: hajcsattól napszemüvegen, cuki gyerekruhákon át a norvégiai maratonfutásig, az mindig belefért. Szeretem a pénzt, és ha figyelek, jól is forgatom (jen-gate:)

…de szégyellnék ezen tipródni, nem nagyvonalú lenni. Bárkit meghívok bármire. Ugyanakkor nagyobb tételben, és a hatalommal, intézménnyel szemben (tandíj-visszatérítés, per az önkormányzattal, adóvisszatérítés) tudok kemény lenni, és ez önbecsülést is ad.

Könnyű nekem, itten jégszaunázgatok meg infúziókra járok Budán! Olyan is van. De könnyű-e? Te a hétszemélyes autód lízingjébe buktál bele, haver. az is igaz, hogy én mosolyogva, egy anyakirálynő méltóságával teszem el a juttatást és biztosított állapotot, amely sajátos helyzetem miatt jár – és amellyel nem trükköztem soha. Én nagyon sokat szívtam ugyanis egyedül.

Amikor nem volt pénzem jégszaunára, sportra, hó végén olykor kajára sem, akkor én lapítottam és vártam a jobb időket. De nem ettem kínaiban. Inkább nem ettem. A gyerekeknek bézik, legegyszerűbb bolti kaják. Almaszedés közterületen. A Munch se való nekem, nem érzem egyszerűen… nem tudom eldönteni, jól jártam-e.

Összességében engem nem érdekel a pénz: hiányában nem nyígok, nem várom el soha, sokáig ki sem álltam magamért – de kapni, az lenyűgöz (jogdíj, például… nem is értem, én?… költeni imádom, közben megrántom a vállam. Viszont nem rendelek hülyeségeket, nem sminkelek, és nincsen semmilyen tékozló szokásom… az illykávén és a közepesen drága cipők gyors széttaposásán kívül. El-elhordom azt a könyvet, ami nem fér, antikváriumba.

Újabban pedig nem hagyom magam: egyáltalán nem dolgozom ingyen, és szar bérért sem, egy percet sem. Nekem írogathat az aHang, hogy de aranyosan slamelnek (jézusisten) a diákok, társadalmi ügyért sem. Nem adom az időmet, tudásomat (ha mégis, mint legutóbb az előválasztáson, akkor kizárólag függetlenként, és csak pár napig).

De közben olyanok papolnak pénzügyi tervezésről, akik háromszor annyiért (és még az sem sok!) bérelnek lakást, hitelük van, autókáznak a klotyóra is. Vadiúj telefon, személyi edző, délszaki all inclusive.

A jövedelmet nem csak órabérre kiszámítható formájában vagy végösszegként érdemes nézni. Lehet, hogy összespóroltad húsz év alatt egy kis vidéki ház árát – de amíg spóroltál, kellemetlen, szarrágó ember voltál, és feszültségeket szült az, hogy a közegedben normál költésekre nemet mondtál, nem ültél be velük sehova, csak jelképes nászajándékot vittél, majd az ebből fakadó feszültséget álracionális okoskodással próbáltad elsimítani (tele van ilyen kommentekkel a blog: frankón leírják őszbe hajlóan kopaszodó emberek, egy kis “neked nincs kocsid” éllel, hogy “hülyének néztek évekig, most meg irigyen bámulnak, hogy van egy majdnem új Suzukim!“).

Vagy a spórolás jegyében nem költöttél olyan befektetésekre, mint az egészséged védelme, fogászat. Itt a blog amúgy a fogyást említi, de inkább a statisztikát élvezi, és az egész egy hasonlat, a hitelfelvétel analógiája.

Maci pénzzel dolgozik, és ő tervezős: van magának beállított kerete, az egyik kártyáról napi ételre, apróságra, vannak nagyobb vásárlásai, van kultúra-zsebe és hosszú kondibérlete. Ajándékra, örömre szívesen költ, haszontalan szépségre kevésbé. Tőlem kap marcipánszívet, rávehető, hogy a húgát is extra sütivel látogassa meg. Nagy dolgokban nagyvonalú, közepesekben spúr, a legapróbbakban meg jellegtelenül normális. Semmi kompenzálás, nagyzolás, divatozás, sznobizmus nincs a pénzzel való viselkedésében, sokéves kedvenc sál és edzőcipő, tízéves laptop, egészében csodálatosan mértékletes és józan. (Néha érzem, hogy nála a lények hátrányt szenvednek a dolgokkal szemben, tehát nem bírja a normál rongálódást se, maradjon szép a könyv – szerintem meg dicsőség, ha használat jelei vannak rajta, még az ázás is.)

Én pedig a pénzzel így vagyok, és nagyon nem szeretem, ha mutatóujjat lengetnek ebben a témában (vagy bármi, személyes döntéseimet érintőben), normatívan, mert tekintélyelvűnek, ridegnek, hatalmaskodónak tartom az ilyet – és főleg azért, mert amit én csináltam az élet szervezésével, döntésekkel, terhekkel és félelmekkel, azt senki nem csinálta végig, és fogalmuk sincs.

ha egyszer szegény leszek

Elmondhatom, hogy szeretem, amit csinálok, hogy mostanában egyenletesek és tervezhetőek a pénzek, és hogy ketten könnyebb. De elég zizi vagyok a pénzzel, és nekem a nagy okoskodás autisztikus. Amikor a gyerekeknek jót akarok, vagy ha valami nagyon szép, akkor nem érdekel az ár. Ugyanakkor megtakarítok, ha tudok.

Amit pedig a testemre költöttem, és sokan korholtak érte, hogy milyen drága, azzal én nem csak pillanatnyi jóérzést, státusszimbólumot és egészséget “vásároltam”, hanem az elköltött összegnek a sokszorosát kerestem meg olyan, különösebb erőfeszítést nem igénylő munkákkal, amelyeket ilyen test nélkül nem kaphattam volna meg. Több kiemelt szerephez, sport extrához annyi kellett, hogy 40 fölött vagyok, de le tudok futni kétszáz (vagy ötezer) métert. Vagy hogy nincs tetoválásom. Vagy van derekam.

Vannak excelfejű emberek. Engem ez irritál, száraznak és felszínesnek tartom ezt, ellentétesnek az élet áramával. Amikor valaki papol is erről, másokat minősít, menekülök. Ahogy irritál az is, ha valaki sokat matat a külsejével, nagyon megcsinálja magát és mutogatja, versenyez a jó kinézetével – ezt jellemgyengeségnek érzem. Meg ha valaki mindent megmagyaráz, mindenről véleménye van, nem válogat, folyton akar valamit, általában magát lobogtatni a témák ürügyén, hogy ő milyen kompetens.

A tudatosság pedig olyan jelszó, amellyel egyre többször visszaélnek, házalnak vele mint áruval, értelmetlenül fontoskodnak, és túlbonyolítják az életet, amelyet csak élni kéne, és, igen: jókat enni, de nem takarékosságból, hanem a talmira nemet mondva, nem gépi kávét, szar péksütit, romboló addikciókat vásárolni a pénzen.

Hanem az utolsó kétezresből egy csokor rózsát önmagunknak – és nem szelfizni vele.