Mondjátok, szívesebben kattintanátok ide, ha nem ostoroznék mindig valami hamisságot? Legalább mostanában nem? Írjak sültalmaillatról, forraltborozásról, csillagfényről, bekuckózásról? Ajaj. Nekem EZ a mondanivalóm. Mindenféléről, amit látok, sikolt bennem, hogy mi a fasz ez, miért, MIÉRT?… A minap kijött a számon valami szivárványos túlmeghatott kontent láttán, hogy Szodoma és Gomorra. Ez önzés, hárítás, valóságtagadás, nyafiműsor, olyan emberektől, akiknek semmi különös bajuk nincsen. Hogy nem látnak át a saját dogmáikon, mi ez a műsor? Ebből elég volt.

Lehet, hogy egyszerűbb lenne cinikusan kinevetni az egész habverést.

Különösebb karácsonyias fíling nálunk nincs is amúgy, sőt, rémülten nézem, milyen öngyötrésre, stresszre, önmegtagadásra, áldozathozósdira próbálnak sarkallni minket a karácsonyra hivatkozva, “a szeretet ünnepe”, “végre találkozunk”, “mindenki együtt társasozik”, hehehe. Szeretnék ebből kimaradni, különösen a család c. műsorból, egész pontosan: egy percet abból nem viselnék el.

Ami mutatja nálunk, hogy valami van: adventi naptár van (Dávidnak csokival, Julisnak teával), némi hópehely- meg fenyőformájú linzer sütése (MEGSZERELTÉK A SÜTŐT!!!), koszorú (Juliska csinálta) és rituális gyertyagyújtások, több beszélgetés, közös filmnézés, illetve fejtörés, hogy ki minek örülne nagyon szenteste. Lehetőleg kézművesedés nélkül (azt megutáltam).

Vásárolok ezt-azt, kicsit lakásszépítek, részben rendet raktam kaotikus ruhásszekrényemben, vagyis az onnan kihányt darabok körében. Olyan volt az a fotel, mint Bosch Pokla (érdekes részletek mindenhol).

Szóval… erről már sokat írtam: egy ideje komoly válságban vagyok a világnézetemmel, értékrendemmel kapcsolatban. Megváltozott: elvesztette szép, küzdős-kiállós jóügy-voltát, naiv jellegét. Kedvem van a normalitáshoz állni, mert ott legalább nem hazudnak, és ennek a döbbenete nem csitul bennem, egyre erősebb.

Pl. micsoda kognitív disszonancia ez: én utálom a NERt, mint a szart (ugyanakkor nem tapsolok az ellenzéknek és témáiknak sem, mert nem színvonal,a leginkább kétfarkista vagyok), de ebben a műsorformátumban a Viktor ugyanazt mondja a gyerekáldásról, amit én (és anyám is) mindig is gondoltunk: a gyerek nem önző tervezgetés, számolgatás, érdekalapú egyeztetés, különösebb döntés tárgya, mert ez az élet (a fajunk) rendje, a gyerek pedig ajándék. Vállalás, ami együtt jön azzal, ha tartós kapcsolatban élsz (általában, hacsak nem akarsz NAGYON határozottan gyerektelenül élni, mert olyan is van). Innen, de az egész nagyon érdekes és nosztalgikus (még nem volt autokrata):

 

Tudom, hogy utáljuk Orbánt, de most nem ez a lényeg, hanem: én nem látom, hogy a bírálói sokkal értelmesebb életet élnének. Ki kell mondanom: ahogy ők értik (aki nemrég még mi voltam), én bizony konzervatív és “homofób” vagyok, bigott, monogám és élesen ítélkező. Ilyen régimódi, szörnyülködő fajta, ám NEM kispolgári, mert ez, ami nekem fontos, “azért ne hülyüljön már meg mindenki”, ez józanész-alapú, természet- és hagyományközeli, épp csak a káros hagyományokkal szemben kritikus, és én nem előnyösködöm, helyezkedem, játszom meg magam. Álláspontom nem jár hatalommal; olyan, mint egy titkos szekta: mi, akik hiszünk még a szerelemben, a sportban, a magától értetődő, agyalásmentes tettekben, és nem maszatolunk, hanem kitartunk a magas kultúra, a racionális gondolkodás, a húsevés, a kemény sport mellett, akkor is, ha nem ez a trend. Tehát hogy “homofób”, “keresztény”, “ősanya” volnék, vállalom – ahogy ők értik, igazuk van. Minek maszatolni?

Igen, például most már úgy látom, hogy az nyomul poliamóriában, aki ronda, emiatt menősködik a szexszel, kompenzál, mintha neki nagyobb buli lenne, mit az “átlagosoknak”. És/vagy képtelen kialakítani egyvalakivel mély, szép kötődést, ellenben beleragad a régibe, “bonyolult kapcsolatban”, nem képes szakítani. Vagy zilált az élete, fogalma nincs, mit akar.

Nagyon tanárnénis ez. Én írtam a normálisékat, de normálisék hazudnak, én meg nem. És nekik azóta szivárványos lobogó van a házukon, mert ez az új normális, a lányuk meg az Amnestynél szexmunkás-projektfelelős, viszont jár misére is. Én igenis normalitáspárti vagyok abban az értelemben (de miért is kell ezt magyarázni), hogy legyen már a dolgoknak haszna, értelme, becsülete, lényege, emberi vonása, eredeti jelentése. Ne hasson át mindent a kapitalizmus. Ne akadjunk ki a nagy progresszióban, műveletlenül a reformkori nemzetfelfogáson, az aradi vértanúkon (“pasik valami hülyeség miatt háborúznak, ma meg ők a hősök” – emlékeztek erre?).

Maci szólal meg a fejemben: és mi van a te sok másságoddal? Azt fogadják el? Hogy ezüst leggingseben jársz, színházba és futni is ugyanabban, meg otthonról szabadúszol, meg nem látogatod a családod?

Ne fogadják el! Nem is fogadják el, én nem kérem, a véleményüket sem. Nekem nem kell elismertetnem a másságaimat, nem politika, hanem túlélési stratégia, sőt, m most már azt mondhatom: az, hogy nincs főnököm, szabad vagyok, el tudom tartani a családomat, okos, hosszú távú építkezés volt. Ez nem valami műsor vagy ügy, éppenséggel megfoszt a menőségtől, sajnálnak (“nyomorog”), hülyének néznek miatta. Én nem tartom menőnek a szabálytalanságaimat, hanem nem tudok másképp élni, és nem írom őket zászlóra. Én ezt választottam, mert az én helyzetemben nem tudok jobbat, de többnyire ezek elkerülhetetlen, sajnálatos adottságok, mintha mondjuk egyik szemem kék lenne, a másik barna. Hát ez van, nem siránkozom, mozgalmat sem alapítok rá, tökéletesen egyéni történet.

Logikus következménye az életvitelem egy láncolatnak, aminek az eredete hat-hét éves koromból ered, illetve családom kulturális-szociális vonásaiból adódik, és azóta máig ugyanúgy megy minden, ismétlődnek a sztorik. Engem odadobtak áldozatnak apám vallási terrorjának. Ők voltak az egyik tábor, anyám és a három tesóm, ők babusgatva, elfogultan szeretve; én meg a durván elviselhetetlen, beteg (lelki sérült), nárcisztikus apám a másik oldal. Minden balhét velem vitettek el, rám projektálták a szar érzéseiket, indulataikat, engem gúnyoltak, ha feszültek voltak, velem lehetett ocsmány lekezeléssel viselkedni, az én erényeimen és tehetségemen átnézni, vagy azért idegenkedtek, mert én tudtam a cikis ügyeikről, fitymacsattogtatásaikról, a csóró sodródásról, nőpofozásról, élősködésről, a liliomtiprásról, egyszerűen mindent rám kentek, engem elemezgettek a tizenhat-tizennyolc éves bátyáim ugyanolyan rosszindulattal, mint most (és mindörökké) az azóta feljelentett mocsokfórumon a közepes kvalitású, kispolgárlelkű, szargyáva önelégültek. Ez ugyanaz a gonoszság, és abból fakad, hogy van hatalmuk, viszont nem túl éles elmék, nem tehetségesek és NEM JÓK, az emberi minimum értelmében sem – én pedig megvetem az ilyen embereket, okkal.

Ebből következik az én idegenségem, a dacom, a rezzenésem, sérült érzékenységem, áldozattá válásom, később a beszólogatásaim. Eredetileg meg az, hogy én jó, empatikus, érzékeny, közösségi leszek, én segítek, mert nekem nem segítettek. Ennek csak a balekság szab határt.

És nem sírok, hanem – mivel az isten engem valami rejtélyes okból, vigasztalásul jobban szeret –, jó életem lett, amiért hálát érzek. Ez részint kegyelem, illetve főleg 2015 óta (a manipulatív libák távozása, a blog élsportosodása és “hanyatlása” óta) magamnak hoztam össze ezt az életet, kitartó munkával – amit azóta csináltam, arra roppant büszke vagyok. Soha nem fogom tagadni a tettek, az egyéni felelősség jelentőségét. Közben pont amazok huhognak, milyen sikeres Szentesi Éva és Lelkes Villő stb., én meg leírtam magam, pedig lehettem volna író… nem érdekes? (És pont előbbitől nem kérdezik meg, hogyan nem lett ennyi erőlködés után, ekkora hátszéllel és ennyi leszopott irodalmár után sem igazi, mondjuk nyelvekre lefordított, vagy magvetős szerző?)

És arra is büszke vagyok, ahogy nem engedtem az erőszakjuknak, ebben igen kreatív voltam.

Amit pedig ezek tolnak progresszív üzenetetként: így gender, úgy kövérség, melegek, intuitív evés, az örök kioktatásaik, és sztárok lesznek vele, mellettük a MORÁL, az talmi, manipulatív. Ostorozom magam, hogy merev vagyok, cinikus és nem hiszek semmiben, nincs bennem JÓSÁG és NYITOTTSÁG… aztán látom, mikkel érvelnek milyen emberek, akik magukat tanultnak és különlegesnek tartják, és én annyira utálom ezt. Én is e közeg része voltam, és megrettenek: nehogy olyan legyek, mint ők! Ez az életem alakításában erősen befolyásol: “ilyen nem akarok lenni”. Olyan sem, aki megmagyarázza, hogy a hasi hízás 47-48 évesen, az már természetes, mert NEM. És ez tök független attól, hogy épp mekkora a hasam (nem kicsi).

Nem vagyok én öreg, se gonosz, se cinikus, erre jutok végül. Az a mindennek tapsoló naivitás, az múlt el belőlem, a nagy, kihasználható jószándék, de hát micsoda balekság volt az. És ezért átlátok a trükkön, amikor ebben a jellegzetes 21. századi stílben elnyomottságra, szenvedésre, extra állapotra hivatkoznak, csupa megúszásból és feltűnéskeresésból. Az örök elnevezési, címkézési kényszerük. Azért hivatkoznak arra, mert teljesítménnyel nem tudnának feltűnni, figyelmet kelteni, morálisan jók lenni. Amúgy elhiszem, hogy szarul vannak, egész jó körülményeik ellenére is, mert lelki válság van a jóléti világban, nem tudnak mit kezdeni magukkal a gazdag családok tutujgatott gyerekei sem. De traumái, nehézségei, állapotai mindenkinek vannak, teljesítménye viszont csak keveseknek. Na, ezért kell nyafogni meg falkában jóságoskodni. Ezért lehet kontent, sőt, önzetlen, adukáló segítség a MŰTÉT, az ENDOMETRIÓZIS, meg a különleges zseniközeli asperger, az OCD meg az ADHD, amikor épp nem a kiskutya a kontent.

Egyre csak meg akarom fejteni, miért hirdetnek felsőbbrendűen új tanokat, identitásokat, önigazolásokat, ami nekem olyan idegen, mire jó ez. Mi van emögött. Előkerül egy név, régi ismerős, hajdan elpanaszolta (nem nekem, de úgy, hogy lássam), hogy ő nagyon keresett itt valamit, de csak a depressziója fokozódott a blogtól. Az én életemet, vagy az értékrendemet, eszményeimet látva lett szar érzése? (A sporttól vagy a gyerekeimtől sokaknak lett, és nem csak rosszindulatúaknak, ez a nő sem az.) Enyhe, csendes bűntudatom volt: mit okoztam, én okoztam! Ilyen balek voltam én, pedig neki semmibe nem került ezt odakenni, nem is gondolt velem. Na, negyven+ évesen, most ez a nő úgy él, mint egy kamaszlány, nyilvános posztokban taglalja, milyen színű a haja, milyen jelmezt, rúzst szerzett (cosplay), transznők műkörmének lájkolása, fanfiction, keresztszemes hímzés, járványstréberkedés (maradjszépenotthon, kézmosás). Pedig amúgy értelmes, lehetett volna egy cselekvő intellektuális felnőtt, ha az ostoba eszképizmus nem ejti rabul. A depresszió mint tünet, következmény és életkeret. És persze anyjával lakik, nincs kapcsolat, nincs gyerek, és akkor már #nemisakar.

Én érzem ezt pokolnak, vagy ő is? Ha nem tett volna megjegyzést a blogra, csak ízlésbeli különbségnek gondolnám, és azt, hogy ő elvan így. Erre a blognak az ő számára nem tudott válasza lenni, a magánynak és az unalomnak ez a foka engem taszít és idegesít is. Sokkal túl van ez már azon, hogy “mindenkinek vannak problémái, nehéz időszakai”. Szomorú sorsa jól mutatja, kik harapnak rá a genderműsorra, gyerekes hobbikra, milyen a mentális állapotuk, kik ennek a fogyasztói, közönsége és miért.

Ez a huszonegyedik század, én ezt nem értem és tartok is tőle, mert a boldogtalanság, az öncélú élet, a csömör táptalaja ez. Idő-pénz-információ-tárgyjóllétben élünk, bárki kiállhat a hajaival, “regényeivel”, kézimunkáival, és semmilyen realitás, szükség nem szorítja rá, hogy kezdjen az életével valamit. Én, neki… mit? Hogy olvassa el a Bovarynét? Fusson? Legyen őszinte a szerelemben?

Ismerősnél megosztva látom: Barukh, idézőjeles költő, agyonhájpolt, bénán jóságoskodó felhasználó versnek nem tekinthető sorait arról, hogy ő milyen extra, egy Harry Potter, és már érti: ezért önző, tohonya, elhanyagoló férj és apa.

Tehát ő el van nyomva. Nem azért nem jó férj, mert alkatilag önző, vagy elkényeztette a facebook-siker. Netán mert a házasság intézménye béna, vagy rosszul választott társat, vagy mert sipirc pszichiáterhez. Vagy mert előjogai vannak, és ezért lehet tunya következmények nélkül, nem válnak el tőle, talán nem is gyűlölik. Nem azért, mert unja az egészet, vagy mert nem tudja, mit vállalt. Nem: Ő HARRY POTTER, és ezt felismeri, és BÁTRAN kimondja a megkönnyebbülésre (“nem én vagyok a hibás!”) vágyók körében és a lájkjaiért, és ettől hős is. (De a muglik se rosszabbak ám! Ez az ember olvasta vajon a HP-t? Amelyben csak a varázslók világa számít, az a menő, a muglik vagy gonoszak, vagy lesajnált, értetlen, tompa varázslattagadók?) Odagyűlnek egyetérteni, sorstársi önfényezésre… hogy nem érzik, hogy ez olcsó? Hogy oké, te megnyugszol ettől – de vajon a gyereked, a feleséged is megértő lesz? Nekik jobb lett ettől, hogy találtál egy önfelmentő magyarázatot, nem kell semmit megbánnod, revideálnod, sőt, most már büszke is vagy rá, milyen önző, tapló, önimádó vagy? Egy rakás szerencsétlenség, a nők nyalogatják.

Hogy ti mindig különlegesek meg elnyomottak vagytok, soha nem tehettek semmiről, és egyszerre, egy könyvből értetek meg mindent! Ti vagytok az érzékenyek, ti edukáltok. A többiek meg nárcisztikusak, elnyomók, privilegizáltak, tudatlanok, többségiek, neurotipikusak, árják (!)… mindig csak mások.

A megúszási vágy hozta el az aspik és ADHD-k kultuszát. Nem arról beszélek, amikor valaki aspergeres, hanem a maga elé rántós műsor divatjáról. Ahogy az instán a névmásaik, nemük/genderük, nemzetiségük és foglalkozásuk, hobbijaik mellé kiírnak ilyen állapotokat a bióba. (Pedig a magasan funkcionáló aspik betegre keresik magukat techcégeknél.)

Harmadik döbbenetem a dietetikus, aki korábban fogyókúrás tanácsokat adott a NoSaltyn, de most, hogy elmúlt 45, megjelent az Irma néni-állvonala és nem sikerül a normál BMI-t tartani, azonnal vált: intuitív étkezés.

Kész vagyok. De ebbe most nem megyek bele, mert mennem kell. Van itt elég poszt, érv, eszközkészlet, hogy ez a testsúlyserleges kamu mennyire import, buta, betanult, profitra sandító vigasztalásosdi, a szakmája megcsúfolása. És sokan másik is utaznak ebben. Nemrég szigorú makrójú étrendeket és fogyást ajánlgatott a NoSaltyn, hagyományosan javasolta a kalóriaszámolgatást, “testmozgást”, és a BMI-t vette alapul (soha nem a testösszetételt). Ő maga kudarcot vallott a testével, megunta. Ezért relativizál most, együtt könnyebbül meg a követőkkel, és szállít nekik kifogást.

https://wmn.hu/wmn-life/56532-ha-mindenki-lefogyna-a-dietaipar-ehen-halna–interju-bodon-judittal-az-intuitiv-etkezes-hazai-szakertojevel

*

Soha nem lesz jó életed, ha hazudsz magadnak. Állj bele a dolgokba, ismerd fel, mi van, nézz szembe a bajokkal, és csináld a dolgod. Ha nem megy, akkor meg RÖHÖGJ magadon. Sokan bukdácsolunk, de hogy a dolgok értelmébe vetett hitünket feladjuk, na, azt nem.

Isten óvjon mindenkit, aki elhiszi a fejtegetést Barukhnak, vagy a kedvenc költője Rupi Kaur, mert az ízlése, olvasottsága nem figyelmeztette, hogy ezek hazug, talmi megúszós tartalmak. (Volt valaki, aki elhitte, hogy ezek jobbak, mint Coelho vagy Osho?)