A fejlécben a 2013-as karácsony képe. Négyen voltunk. A karácsony a gyerekeké. Várják is nagyon, most is. Én meg lassan szinte semmit nem érzek már, nem különbözik ez a nap se nagyon, csak nagyobb a csönd. De olyan, mint mi magunk, mint az élet, mármint ha van élet és nem csak pótlékok. Az élet, amelyben fontos és nagy örömök, teendők meg gondok vannak. Több a feladat, de most skandináv párként takarítunk, főzünk, dekorálunk. semmi különös. gyűlölöm a giccset és a műanyagot. A díszek mint fenn. A szaloncukor narancssárga és barna, pont úgy ízre veszem, ahog ykönyvet sem a borító színe szerint. Eltűnődve nézem szeretteimet. Kérdezgetnek, várakoznak a gyerekek. Átélek érzelmeket, feljön a múlt, és van, ami fáj. Jobban feljön, mint máskor, igen, ez speciálisan karácsonyi.
Nincs sok norma. Az ajándékozás izgalma és felelőssége, az igen.
Mert mi volt, a negyedikesek kihúzták egymást, szép rajz, üdvözlet e-mailben, idén ez a feladat. Mi csokival is készültünk, de egyeztetés után abban maradtunk, majd januárban viszi be. A Dávidot húzó fiú anyukája is írja, ők is hoznak mégis IRL ajándékot, de semmi nem történik, e-mail sem. Én nem várom el, nem azért. De van, ami szent. A húzás (ha már). Na, ilyet magyarázz el a gyereknek, hogy ő ajándékozott, de őt nem ajándékozták.
Vagy hogy fáról nem zabáljuk le a szaloncukrot, a hullákat fönt hagyva. Nem szaggatjuk ostoba mohósággal a csomagolópapírt, mert leleményes újrahasználatok vannak jövőre, és nem is csak az ökó, nincs kedvem ilyesmire költeni. Meg egy perc áhítat legyen a fánál, szeretteinkre röpke gondolás, halottakra. És igazi gyertya és persze igazi és nagy fenyő, és inkább legyen ügyetlen és gyerekes, házilagos, mint dekoratőri profi giccs. És 327. dicséret: Ó, jöjjetek, hívek… Halászlé, bejgli, tojáslikőr.
De nincsenek arra nevelve, hogy feszes, fontos a dekor, a külsőség, a gesztus. Így annak írunk, akit szeretünk, és azt is ajándékozzuk meg és senki nem vár el semmit. Juli jobban szeret adni, ezen bizsereg-sürög, tele a szíve, féltem ettől. Én is szeretek ajándékot választani és csomagolni, várakozni, átadni, teljes meglepetés legyen, ez az egy, amit nagyon komolyan veszek. Viszont G. annyira jó ajándékozó, én meg nem vagyok már önelnyomó, én nagyon szeretek kapni.Kétely nélkül fogadom és örülök.
Apámmal e-mail, neki születésnapja, nekem névnapom. Szomszéd kutya három napra elvész, messzire kerül, meglesz, Szent Erzsébet ki is írja (őt nem akarják megölni).
Az enyém tapad. Teljes bizalomban majdnem naponta hosszúakat futunk, még 23-án éjjel is futok, nem hoz tespedést, sem túlevést a karácsony, sőt, mivel zárva minden, és nem vagyok felhalmozó, sem nagyban sütő-főző, mértékletesen bánok az ételekkel. (A gyerekek nem.) 24-én semmi szempont, semmi fitnesz, dúskálás éhség szerint. 25-én böjt és kétszer két óra sport.
A karácsony nyugis, meghitt napokat jelent, olvasást, csendet, sportot. Ne legyen semmi stressz. Érzelmi folyamatok vannak. Addig mentünk, addig beszélgettünk, szedtük közben a szemetet, vittük üvegeket a gyűjtőszigetre, amíg előjöttek megbeszéletlenségek. Magam is megdöbbentem, mik vannak eltemetve. Feljött, megéltem, elmúlk. Próbálom nagyon tisztán nézni a helyzetet és magam, semmi alku, egyenesen.
G. téli étkeket hoz, disznótorost, tojáslikőrt, bejglit. Én hallal, naranccsal, szaloncukorral készülök.
Anyám alapsztorija, amikor az akcióra cuppanva halászlének vásárol cápát az Auchanban. (Csak főzte, nem ette, soha életében semmi húst, halat nem evett.) Törzsfőnök bátyám számon kéri: anyukám, a halászlé magyar étel, magyar halakból: ponty, keszeg, harcsa! Anyámban dúl a dilemma, aztán kivágja magát: Ákoskám, én Nagy-Magyarországban gondolkodom!
Nílusi sügér és fekete tőkehal, magyar halászlé-alapban, és egy egyész kis puha kenyér hozzá.
A fa börleszk. Férfias cselekedet, megveszi, kockáztat. És hozza, cipeli. Kikocogok elé a fogashoz. A fa akkora, mint Shakeel O’Neil, széltében meg szumóbajnok, képtelenül sűrű, fénylő zöld. Vállon, fejen cipeljük a fogastól. Ehhez kellett az izom meg az együttműködés. Süt a nap. Nagy türelemmel vagyunk. És aztán nem akar megállni, satöbbi, nem vicces, nem is részletezem.
A kisebbjeim lementek egy november délután nagy izgalommal a városba, és egymásnak meg nekem vásároltak ajándékot, ezek átadását nagyon várják. Egymás mellett építik össze aztán a kétféle legót, gyönyörű párhuzamosaim. Én többet legót nem veszek, derékig ér abban a szobában, ami 48,33 négyzetméter.
A gyász nem dermedés már, bugyog az életöröm forrása. 2013 óta felnőtt a fiam, ő este jön, mert így alakult, G. meg szürkületkor megy. Akkor újra négyen leszünk. Így kora délután van a gyertyagyújtás, G-vel délben nagy szemétszedős-üvegkidobós kör (9400 lépés) után halászlé és ajándékozás.
A fiam harmonkus lény, a kapcsolatunk kölcsönös tiszteleten alapul, szívesen és őszintén beszélgetünk, nyílt velem, pedig azért lehetne aggodalmaskodni meg prédikálni, ha olyan volnék, mert nem egységsugaró szorgos határidőtartó adóalany ő (művészek közelében tanul, vitázik, átél, és nagy társasági életet él, továbbá van kis menyem is). Mitől ilyen?, kotrom a múltat elképedve. Mikor fog lázadni, mikor jön a veszekedés, a tehetetlenség? Mikor kell kimenteni őt bonyodalmakból? Helyette élni? Elvárni, követelőzni, feltételt szabni? Mikor fogok sírni, hogy nem áll szóba velem, meg hogy hol rontottam el?
Felnőtt, és nem volt válság. Ami teljesen kimaradt: a félelem, hogy MI LESZ EBBŐL A GYEREKBŐL. Hát mi lenne?
Melléálltam az apjával és az intézményekkel szemben, mert tudtam, mi van benne, és bíztam benne. És íme. Ahogy mesél a bármiről, abból kiderül az értékrendje, a kérdései és kritikái színvonala, és én megnyugszom. Nem szolgalelkű, nem sunyi, nem megúszós. Nagyvonalú, vicces, szabad, biztos alapjai vannak, és állandóan jár az agya. Azt hinnénk, ez valami generációs jelenség, hogy ők már nem tisztelik a nemtudommit, meg nem intellektuálisak, de nem így van. Létezik még régi értékrend. Az idősebb, szellemóriás apa miatt, a maga írógépével meg muskátlijaival, akinek reveláció volt a Word szerkesztő és a mobiltelefon. De másoktól is ilyen klasszik témákat szív fel. (És bakelit lejátszó.)
Szeretem, akikről mesél. Nem tépi a csomagolópapírt. Kiviszi a tányérját, megeszi, minden jó neki, pedig ínyenc. Tud főzni, velem és magától tanult meg itt. Mesél “hiszem, ha látom” emberekről, azokról, akik májusban erkélyen tapsoltak. Felidézünk fészekből kiesett, 2009-ben született madárfiókákat és azok halálát. Általános iskolai és jelen tanárait és értékrendjüket elemzi, én is gimnáziumitanár-sztorikat, az apját, a tereket, amelyekben éltünk.
És hát 1968. Hogy most akkor jó vagy nem. Fontos, de folytathatatlan, ebből nem élünk meg. De mi lett volna, ha ők is bevonulnak. De a többiek miért vonultak be. És milyen érzés zakkantan hazatérni Vietnamból, vagy hiányzó lábbal, és tudni, hogy ezek itt fűben hevertek, keféltek és szólt a zene?
Milyen szép család lett ez is. Az amerikai álom! Most is együtt vannak.
Negyvennégy évességem már azt mondja: a veteránok meg a hősi halottak szülei joggal neheztelnek. A Hair is propaganda. Szülők pénzéből bódultan heverészni, míg szól a zene, ez pár év lehet csak, és addig mások szívtak. (Már ha a háborút szükségszerűségnek tekintjük, de mindegy is, minek tekintjük, mert megvolt, és ott 18-20 évesek haltak meg tízezrével, és ezek még csak az amerikaiak. De túlélni sem volt vidám.) Pár év, és aztán irány a gyár. Valakinek dolgozni kell. A szexuális forradalomból is felelőtlen szex meg pedofília lett. Szóval nem ítélni kell, hanem tájékozódni. Olvasni sokat hatvannyolcról, látni a jelentőségét, a hatásait, egészen a RAFig, és tudni, hogy létezik érdemi kritikája is. Nem kell sehova állni. Az elme nem táboroskodik.
Itthon meghitt gyertyagyújtás, L. bakelitlemezeket és sütőformákat (készletet) kap. A saját ajándékom elég személyes. G. ellenállhatatlan bájjal csomagol személyes érzékenységgel választott tárgyakat tematikus újságpapírba, nem irónia nélkül: nekem a Lancôme Hypnose (körtés rágógumi!) parfümöt TGM-es cikkbe, a dobozhasáb oldalán pont elfér a dalia (farmer kertésznadrágban), Lőrincnek a muzeális korongokat Zacher Gábor interjújába: Kevesebb drog, több alkohol.
Este ünnepi vonatkozás nélkül, csak úgy tarját sütök fokhagymával, sok wokzöldséggel. Csilis kávét iszunk, ami meglepő, meg tojáslikőrt, és eszünk bejglit, szaloncukrot, red moon almát.
A kicsik pedig, akik eddigre megtartottnak érzik a szentestét, és már összerakták egymásnak vásárolt legóikat, eksztatikusan buliznak a szomszédainknál a könyékbeli gyerekekkel, akikkel júniusban ezt az előadást összehozták (Szabó Borbála–Varró Dániel: Líra és Epika):
Juli most is divatoz’, félálomban pislogva döbbenten néztük G-vel, hogy már hajnaltól sürgeti az időt, ünneplőben sürög a maga manószerűen bohókás, megalkuvás nélkül eredeti módján.
Nekem tehát nem jelent feszes hagyományt, sem emelkedettséget, vallást, sem étel- vagy tárgyhalmozást a karácsony, sem berúgást (bár az év utolsó két hónapjában azért ittunk), és főleg nem utazást, jövés-menést, a rokonokkal kínos helyzeteket. Annak véget vetettem 2017-ben. Mennyire megalázó volt, soha többet. A karácsony az enyém, az életem az enyém. Pedig ez volt évtizedekig, megszervezték nekem, helyettem, a gyerekeimnek, hova kell menni (vonatozni), augusztustól nyaggatva minden alkalommal, pótcselekvésként nyomva a monológokat, álkérdéseket: mi lesz, hogy lesz, ugye jöttök, itt és itt GYŰLÜNK ÖSSZE (kijelentő mód). Mennyi előkészület, munka, jó szándék, és senki nem érezte jól magát. Ezek a helyzetek valójában rituális demonstrációi voltak annak, hogy a dinamikákban ki diktál, ki hunyászkodik meg, és kinek-kinek hol a helye. A helyem nem változhat. Az, hogy ki vagyok, változatlan maradt: szorongó, lenézett, láthatatlan, nyomi, aki közben már tudja, hogy becsapták, blöfföltek, az intellektustól idegenkedtek, és sosem voltak tiszták, érzékenyek, azért bántották. Amennyivel elfoadottabbak voltak, anyival több hatalmat éreztek a magukénak, és azzal bántottak.
Nem lehet egymásra új szemmel tekinteni. Régi reflexek, felszínes csevegés, érzékelhető idegenkedés. Én se szerettem az értékrendjüket, témáikat, és sok mindenről hallgattunk. Változás, nyíltság, feloldozás, rehabilitáció nincs.
Régebben voltak őszinte nevetések, sztorik, kedélyesség, a helyemen belül is. Nem volt ennyire kiáltóan idegen, bántó, nem fojtotta meg a lényem. Nyaraláson, karácsonykor volt öröm, a huszonéveimben, nagyrészt radioaktív szeretetű sógornőm jóvoltából. Meg amíg lenyeltem a hiú monológot, hogy sógornőm2 nem bringázik, mert ő nem akar vastag combot. Na, AZ nem is lett. Már nem nyelem, nyelném le. És középkorúak lettünk, akár az arcvonásaink élesedett ki a realitás, már nem takarja fiatal hit, hamvasság a valót.
Tudták, miben vagyok, és leszartak, fölényeskedtek.
Jobb ez így. Szeptemberben a hamvak beszórása után ültünk Füreden a kerthelyiségben, valami azt súgja, nemigen fogunk már így ülni soha sehol. Szidták az SZFE-t, éltették Vidnyánszkyt, buziztak, négereztek. Pedig, ugye, én is kritikus vagyok, de ez személyeskedő és antiintellektuális, aktuálpolitikai gyűlölet volt. Arra gondoltam, szegény anyám… de aztán rájöttem, ő pont ezt akarta, ezt mi neki őritük meg így. Örül, mert az van, maradt, ami volt mindig is, és amiért én nem tudtam neki megbocsátani, mert a lényem alól húzta ki a talajt: hogy a fiúké a hatalom, nekik szabad harsánynak lenni, dominálni, hibázni, őket kell imádni, csodálni, bűneiket elkenni. Aki más, azt helyrerakják, főleg némasággal, de aktív hát mögötti kibeszéléssel és manipulációval is. Az elnémul. Sírva megyek a klotyóra negyvennégy évesen is. Olcsó gúny, arrogancia, törzsfőnökösködő fitogtatás, önimádat, csak ő lehet vicces, nevek alapján ítéletek (nem produktum vagy érv alapján). Itt nincsenek értékek, itt nem érték a könyvem, csak dominanciaharc van. Semmi esélye annak, aki érzékeny, aki valóban szokott olvasni, színházba, galériába járni. Az sznob. De olyan atombiztos véleményük van, és még én szorongjak, hogy ők meg ne szégyenüljenek, hogy mennyire nem értenek ahhoz, amit beszélnek, még ők gúnyolódnak a magyartanárságomon, négyünk egyetlen diplomáján. Hideg, higgadt módon éreztetik, hogy amit én élek, értek, érzékelek, az nem fontos, nem értékes, idegen.
De hát szinte mindenhol ezt jelenti a karácsony, újra előadott archaizmust, gyerekkorból megőrzött, rég működésképtelen viszonyokat, mindenhol mérgezőek a szülők. Üvölteni tudna az ember. Vagy beletörnek, belehíznak szépe. Még harmonikus családú barátaim is sorolják ennek tüneteit. Én már tavaly sem, tavalyelőtt sem, nem bírtam, elég volt.
Messze a legnagyobb a kérónk, soha nem tudtuk elérni Jánossal, hogy itt legyen bármi. De akinél volt, az is sírt, áldozatnak érzete, emberfelett takarított, főzött, szervezett.
Nem jó ez sehogy se. Csak a szeretet a jó, az őszinte együvé tartozás.
Olvasom most a Narancs-publicisztikában, hogyan szorongott Németh Ádám, LMBT pszichológus, mert a gyermek szeretetre vágyik, meg akar felelni, és leveszi, hogy nem helyes, ha férfihoz vonzódik, azt nem fogadják el. Hamisít, titkolózik, szerepet játszik, aztán önfelismer. A világ áldozatai megint, mintha csak melegnek lenni volna traumatikus, mintha csak az lenne a különbség, hogy őket elnyomják előítéletesék. Mintha másért nem vonnák meg a szeretetet. Keserűen kaccantottam: az én coming outom és nagy szégyenem az, hogy gondolkodó ember vagyok. És átlátok rajtuk.
csak az olvassa. én szóltam 
2015
Lőrinc kapott “Édesanyám Jófej 10+1 alkalmas bérletet, egy kis kártyát, amely szabadon elhasználható a kamaszévek viharos helyzeteiben, mindörökké, Hencidától Boncidáig s még azon is túl, míg világ a világ és fele királyság.”
Nem használta ki.
KedvelésKedvelés
“Mostanra a családi találkozásokat idő- és erőforráspocsékolásnak érzem, nem telik rá. Nekem csak a lényeg maradt, és abban az az első, hogy nekem nagyon jó legyen, egyensúly legyen, minél kevesebb teher és nyűg, mert csak így tudom ellátni a kötelességeimet. Ezért szökök meg edzeni.
Már figyelek arra, hogy a szüleim ne tudjanak rólam. Ha tudnak, akkor véleményeznek, felemlegetik. Anyám kibeszélt anyósommal, amivel tovább rontotta akkori, terhelt kapcsolatunkat. Megfeddett és tanácsokat adott. Ha én szerveztem valamit (a lányom születésnapját), rászervezett. Az nem lehet, hogy úgy legyen, ahogy én szeretném. Az nem lehet, hogy megkérdezzenek, nekünk hol, mikor jó, mit szeretnénk. Nekem csak bejelentik. Ha nem reagálok, akkor kétségbeesés van, és hadjárat, hívjam fel, miért nem hívom. Mindenki mondja nekem, mennyire hiányzunk neki, ő csak az unokáit szeretné látni, és ki tudja, meddig teheti.”
aztán amikor ott voltunk, nem nézte őket, innen tudtam meg, hogy csak hatalomdemonstráció, kontroll, hogy vonuljunk fel
KedvelésKedvelés
“Én nagyon szeretném, ha a felnőtt gyerekeim majd a saját életüket élnék, nem lenne sem magányos, sem idős, sem rászoruló az édesanyjuk, ha úgy is lesz, nem rájuk terhelem. Azt szeretném, ha önként keresnék velem a kapcsolatot, formalitásoktól mentesen. Azt akarom, nőjenek föl és legyenek azzá, nélkülem is, ellenemben is, aki az ő bennük levő titkos kódjuk.
Nem jobbak a gondoskodó anyuk sem. A bizalmas szülő-felnőttgyerek viszonyban, az egymás szájába lógásban az aktív nagyisegítség, a kínlódó fiatal szülő rászorultsága csak elfedi a dinamikát. Ott is ez megy: gyerek maradsz, nem engedünk felnőni, kellesz nekünk, kell a függésed, és véleményezni és terelgetni fogunk, ha a fejed tetejére állsz is, mi, a jóságosak. És meg vagy zsarolva, mert ha nem vagy engedelmes szereplő, lesheted, hogy elvisszük a gyerekeidet.
Akkor szeretünk, ha olyan vagy, amilyennek neveltünk. Ha hozod a Társadalmi Elvárást, ha helyesen élsz, ha vannak CV-be illő elemei az életednek. Eközben tökéletesen leszarjuk, boldog vagy-e. Ha megvan a látszat: házastárs, gyerek, épülő ház, tud. fokoz., jó szakma, akkor viszont dicsekszünk veled a szomszédnak, és gondosan eltitkoljuk a válásod okát és tényét. Téged fel kell mutatni, mert te jószág vagy, benned összegződik a mi életünk és presztízsünk, és mi ugye helyesen éltünk és jó szülők voltunk: mi már büszkék és egyszerűek szeretnénk lenni vénségünkre, nem itten gondolkodni meg reagálni meg változni. És persze remek a viszony a fiatalokkal, remek. Azt mégse mondhatják a szomszédnak, hogy a Zsuzsit nem láttuk hat hete, és nem is telefonál.”
KedvelésKedvelik 1 személy
“És rengeteg pénz és energia ment el giccsre, “a lakás feldíszítve”, “négyféle süti”, “teríték” – hová tették a szemüket?
Magyarázzák, hogy a műanyag fenyő praktikus, megéri, már tíz éve milyen szuper, nem hullik. Hogy hol vették, mennyiért, és milyen tuti vétel volt, ez a téma. Mi több, emlékeket őriz, sőt, ökó! És lefotózza. És kiposztolja. A műfenyőt!”
KedvelésKedvelés
“Se sikeremben, se bajomban nem voltak mellettem, még lájkszinten sem, soha. Gyerekképeket sem, senki. Én úgy veszem, nem tudnak rólam semmit, pedig valószínűleg mindent. Habár, tegnap este megkérdeztem a másik sógornőmet, tudja-e, mi a foglalkozásom, hogyan tartok el három gyereket három éve. Azt írta, nem tudja.
Én meg nem panaszkodtam és nem is kértem segítséget sem, beláttam, hogy ez egy diszfunkcionális család. Meg aztán rohadtul nem akartam, hogy még jobban lesajnáljanak, de bűntudatot okozni sem. Most mutattam csak rá: ti tudjátok, mi hogyan élünk? És hogy én tök egyedül, mindig? Mi van, ha nekem eltörik a lábam, ha csak fosok, hogyan oldom meg az életet? Vagy ha a gyerekem kruppos rohamot kap? Mit eszünk, ki segít? B. és Szt. E. segít. Titeket érdekel ez egyáltalán? Miféle luxus ehhez képest a dizájnos karácsonyfátok alatt elvárásra végigkínlódni egy estét, “ne hozzatok semmit” (mindenki visz), és átélni, hogy a legkisebb bátyám idén milyen ürügyet talál a leszólásomra?
És hát a saját rossz érzéseimmel, jelentéktelenségemmel, szégyeneimmel tudták ezt elérni. Azzal, hogy én erre hajlandó voltam, mert féltem, én is féltem konfrontálódni. Miközben dúlt bennem: én nem ilyen vagyok, én jó fej vagyok. Senki nem ilyennek ismer engem, aki szeret. Senki. Ti tesztek ilyenné, ti akarjátok, hogy ilyen legyek. Mindegy, igazából milyen vagyok. És én már nanogrammját sem bírom a hamisságnak, mellébeszélésnek. És azt sem csináljuk, hogy a gyerekeim hallgatják karácsony előtt, hogy mennyire kivagyok ettől az egésztől, aztán szépen mégis felvonulunk karácsonyozni.
Én nem akarok többet plusz egy fő lenni, listaelem. Mások kedvéért, nem önjogon, nem aktív résztvevőként, csak tisztelettudóan (haha) csinálni valamit velük, a kedvükért, ezt nem akarom. És nem akarom, hogy ne legyen jogom haragudni, bármit jelezni, szóvá tenni, mert hogy ők a családom, vagy mert volt olyan, hogy rendesek voltak.
De tudjátok, mi van? És szerintem nem csak velem. Hogy az ember nem hiszi el. Azért mégis, én is állok a konyhában, és sírva mondom: de hát ők a családom, hogy lehet…? Mi van, ha ők sem? Didergek egzisztenciálisan.”
KedvelésKedvelik 1 személy
“Mostanra lettem képes arra, hogy kimondjam: amit erőltetni kell, vagy önerőltetni, amiért nyüstölnek, azt én nem akarom. (Jó tanulság, hogy én se erőltessek senkivel semmit.)
A telefonom nem lehet póráz, nyomasztás eszköze, és semmilyen kontakt célja nem lehet, hogy, mint ha mi sem történt volna, elmondják pár hét után ugyanazt.”
KedvelésKedvelés
“Én nem szültem unokát, én gyereket szültem (Kövér László figyelmébe is). Nem engedem őket nyomásgyakorlási eszközzé válni. Közel kerülni, játszani, beszélgetni, segíteni lehet, lehetett volna sok éven át. Nem tették (kivéve anyám gyerekorvosi életkönnyítéseit), a gyerekeim nem kaptak személyes figyelmet, csak az unokalista tételei ma is. Most is lehet találkozni, akármit lehet, hívtuk anyámat eleget. A hidegbe, oviba vitelbe roskadva kérem, hogy ne nekem kelljen odabumlizni a kicsikkel, és főleg ne ilyen ünnepekre, az általuk kitalált időpontban, mert nekem ez kínlódás: nem személyként, csak szerepként jelen lenni. (“Bárcsak közelebb költöznétek”, írta anyám: ez a mondat mennyire számol velem? Életem álmából, a kastély-örökbérletből, az erdőből én költözzek, azért, hogy többet menjünk, mehessünk hozzájuk. Amit nem akarok, mert iszonyatosan nyomasztó — hogy nem tűnt fel? Egyébként Budán vagyunk, szomszéd kerületben, légvonalban három és fél kilométer a távolság, közúton öt egész nyolc, és minden testvérem autós.)”
KedvelésKedvelés
“És ha találkozunk, akkor rólunk, róla legyen szó, anyám ne félismeretlenné vált rokonok gyerekeiről anekdotázzon. Ne ajnározzon minket egymás ellen. Nagyon lassan esett le, hogy ez is terelgetés, nyomasztás: egyik unoka milyen sokat jön hozzá (viszik), és hogy szereti őt, ölébe ül, rajzol neki! A másik kitttűnő tanuló! Nyilván az én hibám, az én makacs, szeretetlen viselkedésemé, hogy az enyéim nem ilyenek.”
KedvelésKedvelés
“A nagyszülők lesznek csak ilyen őrült családcentrikusak, Magyarországon ilyen hirtelen unokalelkesedést jelent a nyugdíjas évek sivársága.
Hiányt tömünk, tömnénk, de nem hozható helyre a múlt. És ami a szavak szintjén van, nem igaz. Az igazság a tettek szintjén van. Vagy abban, hogy akit szeretek, megvédem. Nem teszem témává, aggódva sem keltem rossz hírét, nem állítom be az interpretációimat ténynek.”
KedvelésKedvelés
‘Anyámban dúl a dilemma, aztán kivágja magát: Ákoskám, én Nagy-Magyarországban gondolkodom!’
🙂 nevettem.
Nálunk 34 cm-es fa, ember kertész, háborús filmek statiszta jeleneteire emlékeztető bonsai sereggel, köztük egy luc. Ketten, mert család fele kórházban, másik fele karanténban, harmadik fele vagyunk mi.
Legnyugodtabb, legmiénkebb így. Ez lesz, Kr. illetve covid u. egyben is.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Hiányt tömünk, tömnénk, de nem hozható helyre a múlt.” Ezt érzi a szülő, a későbbi nagyszülő is, aztán a “gyerek”, aki már anya vagy apa maga is, azt mondja erre: – Velünk ez már megtörtént… – és: – Ne bánkódj, ezt én már elintéztem magammal, általatok lettem az, aki vagyok és jól van ez így.
KedvelésKedvelés
Döbbenettel olvastam mindig, hogy micsoda szerepjátékok vannak családokban, kell a demonstráció, kell, a dominancia, fenn kell tartani a látszatokat, jól kell érezni magunkat, közben mindenki szívesebben szürcsölné a saját forralt borát melegítőben a saját kanapéján. Örülök, hogy leráztad a kötelező köröket! Ez a karácsony nekem a háláról szólt, szinte minden nap bőgtem azon, hogy milyen szerencsés vagyok: van két szép, egészséges gyerekem, csudajót zenéltek szenteste, évek óta semmit sem kell eljátszanom, ha átmegyek a családtagjaimhoz, szeretnek. Fogalmam sincs, miért asszisztálnak emberek hívságokhoz, miért akarnak értelmes családanyák és apák bárminek megfelelni, helyükre passzolni, inkább három napig fenntartani a szalonspiccet, csak hogy el tudják viselni a saját családjukat, majd 27-én kiengedni, megkönnyebbülten visszamenni a munkahelyükre.
Boldog névnapot! Tojáslikőrrel kocc, azt idén csináltam én is. (ja, nem, vettem.:)))
KedvelésKedvelés
Csak anyám pakolta ennek a kályháját, az ő kedvéért volt ez a fajta “összegyűlünk” ünneplés, mindenkinek teher volt, és ő januárban meghalt.
KedvelésKedvelés
Nincs másik családjuk.
Az ember a mérgező szüleit is szereti, jó akar lenni a szemükben, ezért inkább évente 2-10-szer elviseli és hetekig kezelgeti aztán a szégyenét, fájdalmát. Minden találkozás traumatizál.
Egy pontig elviseli, aztán már nem.
KedvelésKedvelés
Update, előkerült az anya és az ajándék.
Van értelme blogot írni, vol. 4728
Miért utálnak a budai anyukák vol. 637181
KedvelésKedvelés
Ferde a fa.
KedvelésKedvelés
Kályhával fűtünk, kemény meló, sok takarítás.
KedvelésKedvelés
Nem kertésznadrág van TGM-en, hanem hózentrógeres farmer, de attól még Kisvakonddal együtt 68-as értelmiség.
KedvelésKedvelés
Elolvastam Németh Ádám cikkét, kifejtenéd a fentinél kicsit bővebben a kritikádat? Nagyon érdekel.
KedvelésKedvelés
Az egész meleg identitás nagy bánatként, áldozatiságnak, elnyomatásként van beállítva ebben a beszédmódban, ettől a heteró úgy érzi magát, mintha az ő hibája lenne, hogy létezik többségi heteróság, ami alapbeállítás (az ivaros szaporodás miatt), és mintha ő bűnös lenne azzal, hogy többen van és a szaporodás részét ő végzi (erről valahogy el szoktak feledkezni, hogy ezért heteronormatív a világ, nem gyűlöletből). Sok panasz, önsajnálat, ami egy pszichológustól igen furán hat, mintha megfeledkezne arról, hányan és milyen változatos okokból éreznek elutasítást, meg nem értést, szégyent a felnövekvésük alatt. A vád és a téma elnyomás-kontextusba helyezése meddő és idegesítő. Itt már nem lehet jó az, aki heteró, mert akkor ő nem érzékeny, ítélkezik, kirekeszt, csökkent értékűnek tart meg homofób. Az én heteróságom is magánügy, csak a házasságom és a gyerekeim a közügy, semmi közöm más melegségéhez, soha nem bántottam őket, így ítéletem sem lehet. Ezek, hogy valaki heteró-e, nem elvek, mint mondjuk a bal meg jbb meg liberál meg ökopolitika. Biztosan van pár agresszív homofób, aki kipécézi és bántja a melegeket, és perverziónak tartja, de szerintem a sokat emlegetett homofóbia csak annyi, hogy az alapbeállítás miatt a jóakaratú többség nem tételezi fel, furának érzi azt, ha valaki homoszexuális. De ez nem gyűlölet. Nem hiszem, hogy pont a szüleinknek meg kell felelnük felnőttként a döntéseinkkel, ezer okból ütközünk és különbözünk. Mondjuk szerintem beteg a 16 fölötti gyerek párválasztásába, intim dolgaiba beleszólni, azt kukkolni, unokát elvárni, unokát nevelni, közösen építkezni, felnőtt gyereket finanszírozni, tehát nem hagyni a saját életet. Szóval ez a nem normális, hogy a boldogtalan középkorúak a nagy élethiányban ennyire firtatják, kivel-mivel mit csinál a felnőtt gyerekük, meg ki mit szól (ugyanez: diploma, életpálya, jövedelem, hagyományok őrzése, gyerekválallás… témájában), és csak ezen belül az, hogy a meleg identitás is az elvárásokba ütközik.
Én lassan azért számítok homofóbnak, mert ezt a sok különlegeskedő rinyát eluntam, idegesít, van benne nagy adag fensőbbrendűség. Minden kontent, és iszonyú populista ez az érzelmi húrokon citerázás, argumentatio ad misericordium. Te mit gondolsz erről?
És általában sem bírom a populista szövegeket. Legyünk pontosak. Nem tiltotta meg senki az egyedülállók örökbefogadását, nem rúgott senki “lendületből” a melegekbe, annyira, hogy egy fő politikusuk így is C típusú átvilágítottként EP képviselő lehetett, és vannak még többen is. Igen, két ALKALMAS szülő jobb, mint egy ALKALMAS szülő, nem, az élettárs(nak mondott bármi) nem olyan stabil, mint a házasság, igen, a házasság mint a gyerekvállalás kerete van privilegizálva, nem pedig elnyomásként. Igen, kell a gyerek, és nincsen. A házasság a helye a gyerekvállalásnak, és vannak kivételek. Nem értem ezt az agressziót, és azt se, mitől homofóbia ez.
KedvelésKedvelés
Újra fogom olvasni a cikket még egyszer és tervezek írni majd egy másik kommentet, amiben megvédem valamennyire. Az én problémám vele persze a ciszheterózás és LMBTQ-zás, a “nemi identitás” reflektálatlan beemelése a gondolatmenetbe néhány ponton. Ami lehetne sima vörös farok, de a szerző munkásságát rövid guglizás alapján feltérképezve nem az.
KedvelésKedvelés
És még “az élet mint svédasztal” elképzelés miatt, amit az LMBTQ meg az identitáspolitika és az individualizmus nyom. “Muszáj megélnem az élményt, kiteljesednem, pont önmagamnak lennem, boldognak lennem, kérem az ananászt és a marcipánt”. Pedig az élet nagyobb része érzelmek nélküli helytállás, elviselése annak, ami jut. Feladat, vállalás, sors. Az én szexualitásom és az abból következő életesemények szinte nem is szólnak identitásról meg örömről, sokkal inkább meló. Nem mulatozás meg kit lehet fölszedni a szaunában. Szerintem ez sokakat idegesít a melegekben meg a BDSM-ben, általában az örömet, személyes élményt hangsúlyozó identitásokban, és nem kell ehhez kereszténynek se lenni, hogy őket az izgi, élvezet, “a késő Róma” érdekli a szexből, és nem az élet továbbvitele meg a felelősség, egymás tisztelete. Mondjuk én nem a hummelzsolti-poliamór-fétises módon képzelem el a heteróságomat sem, tisztelet és alázat van bennem ezzel kapcsolatban, a szexualitás szent, szemérmes és személyes, nekem amúgy nehéz ügy is, nagyon nagy érzelmi biztonságban érzem csak az örömét, és semmiképpen nem kontent. Az öröm része mélységesen privát, soha nem fogom hirdetni, semmi köze a köztérnek, politikának hozzá. A köztér egyébként tele van harsány, a szexualitásokról ott locsogó, eltorzult, elhízott, lógó hasú nőkkel, kókadt farkú férfiakkal, akik azért dumálnak, mert semmi nincs évek óta, vagy nagyon megalázó kompromisszumok, ettől még gustustalanabb a beszédmód.
KedvelésKedvelés