Lógok a blogon
(az én bloggeremnek)

Blogger lettem, e régi vágyam
beteljesült és rámtaláltam.
Írok éjente hajnalig,
jaj, nem bírok mást (csak alig),
jaj, csak ne hívjon férj, gyerek,
ülök a gépnél, úgy megyek.
Ülök a gépnél: blogolok,
érzem, ez végre én vagyok,
aki mindig lenni akartam,
szeretve csügg a világ rajtam,
mert mi nem vagyunk többé ketten,
egyek vagyunk e szerelemben.
Írom a blogot és ő ír engem,
egyre teljesebb enged lennem,
megnyit, felfedez, örül élnem,
megszüli rég túlhordott énem,
s követeli folytonos jussát,
az ujjak nem lehetnek lusták,
ha Jakab alszik, vagy tépve szop,
foggal, körömmel alkotok.
Tudom, írom, hogy függő lettem,
aki szeret, függővé tettem,
a gyermekzsivajt ágyba fojtják,
látom, ugrik az olvasottság.
És minden szó helyére csusszan
a gondolattal párhuzamban,
csak nézem: nincs erőlködés,
úgy vág az agyam, mint a kés,
a blogom mint a penge, vág
ébresztve alvók tudatát.
Csak az olvassa blogomat,
akit nem rettent gondolat,
aki magába nézni kész,
maga köré is látva néz.
Csak az olvassa blogomat,
ki tudja, önzetlenül ad,
dicsőség mézét gyűjti bár,
de célja, hogy társat talál,
tudja, miből támad remény:
ha több lélekben gyúl a fény,
s a növekvő számoszlopokban
egyre több lángocska lobban.

július 20. délután
Siesta sanatorium, 4. ép. C2, 3. sz.

(Mármost ő engem nagyon önzetlennek és afféle aktivistának lát: én leginkább nem másért, csak az jó hírért, névért, s az szép tisztességért írok, de a vers megható nagyon.)