engem nem vár haza senki

Most épp a gyerekek is ottalvós buliban vannak. Ballagok haza, felhős az ég, fáradt vagyok.

Bizony, engem nem vár haza senki. Nincs, aki kijönne elém a buszhoz. Amit én nem végeztem el és be a háztartásban, az úgy maradt. Biztos lehetek benne: nem vár semmilyen meglepetés, rend, tele hűtő, nem csinálta meg más. Eléggé… nettó minden nálam.

Aki szólna hozzám.

Nincs, aki aggódna értem, elkap-e az eső. Aki felhívna, mikor jössz, akinek esemest írnék: jövök.

De azért jövök. Nem megyek.

Ismertek: én nem írhatok erről így. Lesz egy de. Van is. És nem is csak azért, mert én nem használom kesergésre, teherletevésre a blogom.

Hanem azért, mert ez az egész hazugság. Nem úőgy általában,. hanem az én életemben bizonyult annak.

Minden igaz, de ez nem szomorú, hanem ez az élet.

Még olyan fiatal vagy, lehet valakid. (Úristen.)

De épp ez az: lehetne, és talán lesz is. Én ugyan nem mondok durcás nemet, “nekem nem kell pasi”. Ismerem azok kaliberét, életét, akik végül, annyi év pasivadászat után, durcásan ezt mondják.

Én nem gondolkodom ezen, hogy mikor lesz, jaj, legyen valaki, nem megyek elébe. Holott ha jobban megnézzük – túl a fogból kiszedett kolbászdarabkán, amely meglepő makacsságot vált ki mindannyiunkból –: ha valamit akarsz, de igazán – és nem csak mondod, hogy akarod, miközben bőszen rontod az önsorsot –, az a valami előbb-utóbb meg is lesz. A maga kompromisszumaival, persze. Simán találnék egy szakit én is: kicsit szerel, sokat eszik, elterpeszkedik a szép hegyi villában a kanapén, hozza a tévéjét, kicsit fuvaroz, nagyon morog, elvan velem. Csak itt be kell ismenem, hogy ilyet én nem akarok. Nem akarok senkiről gondoskodni, alkalmazkodni sem akarok, csak nagy-nagy szeretet esetén vagyok kénytelen, de akkor meg is éri.

Én nem erőltetek semmit, hagyom a dolgokat történni.

Azért az fantasztikus, hogy negyven is elmúltam, mire rájöttem, mi mit jelent, mit várhatok egy másik embertől, mi kell ahhoz, hogy hosszú távon is örülni tudjunk egymásnak és becsüljem őt is, magamat is. Teljesen másképp gondolkodom az emberi kapcsolatokról.

Velem ezt a társadalom hitette el, hogy a kapcsolatoknak konkrét forgatókönyv szerint kell működniük. Keretek, célok. Úgy kell lennie, úgy az igazi. Vállal vagy nem? Akar engem, vagy nem?

Azt is a világ hitette el, hogy kéne nekem valaki, ez a normális, és ha nincs, lejjebb menni az igényekkel. Azt is, hogy ismerkednem kéne – mondjuk ezen mindig röhögtem.

És hát tudom, milyen az, aki nagyon komolyan veszi: csak te meg én, te vagy a megváltás, rád vonatkozom, mindent a te füledbe súgok. Aki erre képes, az más aljasságokra is, mint láttuk.

Kiismertem a multifunkcionális egyigazi mítoszát. A kell valaki, az egyedül ellenni nem tudás nagy hazugságát. És már tudom, honnan jön az önbecsülés. Nem a másiktól.

Nem ismerek olyan nőt, aki lelkesítő, fontos kapcsolatban él, és mellette komoly teljesítményt ér el bármiben. Aki lelkes maradt, aki nem kicsit csalódott, közepesen erőtlen, vagy nagyon depressziós. Nem furcsa?

Megtanítottak a romantikus kapcsolat mírótoszára: a másik kisajátításáre, az elvesztésétől való félelemre, a gyanakvásra; hogy rá vonatkozzunk, behálózzuk az életét, elvárásaink legyenek, “megtartsuk”, repesve várjuk őt. Gondoskodni akarjunk és segíteni. Sírjunk, válságaink legyenek, meg nagy kibékülések. Mindez rettentő sok energia, és soha nem vezet sehova. Nem jön ki a matek. Ez az egész érzelmi kiegyensúlyozatlanság nőiesség címén, ez borzasztó. Mindent megbeszélni, mindent meggyógyíttatni magunkban a másikkal. Szövetségessé tenni őt a világ ellen, finoman zsarolva: anyámmal szemben az én pártomon kell állnod.

Én nem bírnám, ha ilyenekkel nyomna valaki. Ezért én se nyomok ezzel mást.

Én soha nem kjátszottam a nemiségemmel. Mások játszottak a sajátjukkal vagy az enyémmel, és azt hitték, én is benne vagyok a játékban.

A nulladik fázis az volt: nem létezem nőként, vonzó potenciális partnerként. Nem számítok, ilyet nem is remélhetek.

Első fázis: dehogynem létezem, királynő vagyok. Hol a reakció? Nem reagálsz? Úgy tűntél pedig (tényleg úgy tűnt). Sértődöm. Fáj.

Harmadik fázis: keserű megértése annak, hogy én (már) nem vagyok vonzó, nekem olyat nem szabad. Önfagyasztás. Ez a fázis egybeesik az özvegységgel, illetve a bloggerséggel, mindkettő súlyosan deszexualizál.

Negyedik fázis: továbbra is értem, respektálom, ha valaki pont hozzám nem vonzódik, de én tudom, hogy vonzó vagyok, ez nem kérdés. Van adatom róla. Viszont másnak a tárgya nem leszek, az ilyen helyzeteket elkerülöm, lerázom. Csak egymáshoz lehet vonzódni.

Teljesen eltűnt belőlem a hamiskodás, a meglevő emberi kapcsolataim feljavítása agyban, az elvárósdi, a titkos agenda, a vágy hergelése magamban, a meddő fantáziálás. Csak úgy, kicsit gyanútlanul létezem. Maradtak a spontán jó érzések. Sietek valahova, mert lesz valami. De ha mégsem ért volna rá, az se dráma. Néha nekem sincs kedvem. Néha bealszom, pedig ígértem, hogy ma. De holnapután igen. Megérzek egy szagot a közelében, nem vártam, örülök. Hirtelen minden jó. Egyszerűen jó. Nem tudom, úgy amúgy ez-e a boldogság. De feltűnően antidepressziós vagyok.

Már nem nevezek el mindent, és nem írom meg előre, mi hogy kanyarodjon. Mások hamiskodása, nyomorú dicsekvései, a trófeák és főleg az ítéleteik viszont irritálnak. Én nem vagyok dobozolható. Ne dobozoljatok.

Lassan, lelazultan figyelem: ki mire jelentkezik, miért jön felém. És jön. Soha nem kérdés, hogy kivel menjek színházba. Kivel röhögjek hajnalig, gyalogoljak haza Külpestről. Kinek meséljem el, amikor megtörténik a Húbazmeg.

És megtörténik.

És elmesélem. Mindig.

Úgy általában meg annyira felszabadítóan értelmes és jó egyedül.

És ahogy most ballagok haza a felhők alatt, pár csepp is hull, megszólal a telefon. És még aznap este nagyon röhögünk, és kicsit odaégetjük a vacsorát.

26 thoughts on “engem nem vár haza senki

    • Hát igen. Sokan megrekednek az első fázisokban. Aztán esetleg beleragadnak a harmadikba. Aztán, talán egyszer eszükbe jut: hát így kellett leélnem az életemet?

      Kedvelés

  1. A hétvégén mehetnékem volt, és konkrétan tudtam is, hogy hova van mehetnékem. De nem mentem.
    A partneremnek volt saját programja. Ezért biztos volt, hogy ő nem jönne.
    A programja végül meghiúsult.
    És erre az a különös szövedék állt össze a fejemben, hogy én AZÉRT nem jutottam el kirándulni, MERT neki programja volt, és az, hogy meghiúsult, dühít engem, hiszen akkor simán elmehettünk volna.
    Nem borzasztó?
    A párom megkérdezte: de hát Rita, miért nem mentél?
    És hát tényleg. Miért nem?
    Nehéz időszakom van, és az biztos, hogy debilizál a szorongás, még úgy is, hogy cukormentesség van. Egyszerűen belecsúszik az agyam. Tényleg nincs erre jobb szó, beindul a szoftver. Mi csak együtt mehetünk! Mindezt úgy, hogy soha nem volt se ilyen elvárás, se ennek a megvalósulása, van egy rakás külön programunk. Ez konkrétan önsorsrontás, és még a másikat is belerántom, és tényleg ilyenkor az van, hogy áll a másik jóindulatúan, hogy de hát ha szerettél volna, akkor miért nem mentél? És hát tényleg, miért nem. És haragszom magamra.
    OIyan, mintha elhülyítene ez. És úgy, hogy a partnerem támogatóbb már nem is lehetne. Minden munkán osztozunk. Van magánéletünk külön is. Nagy beszélgetések. És tessék. Mintha direkt nem akarná bennem valami, hogy jó legyen, hogy jól legyek.

    Kedvelés

    • Beindul a szoftver, mert belénk nevelték. Tipikus nöi önalárendelés. De folyamatos önreflexióval javitható. 🙂 A pasiknak meg ott van a toxic masculinity miatti versengés- és lemaradás. Amúgy én ismerek tartós, jó partnerkapcsolatban élö nöket, akik nagyon is kiteljesednek valahol, lelkesek maradtak és maradandót alkotnak. Egyiküknek sincs gyereke. Nem tudom, igy akarták-e vagy igy alakult.

      Kedvelik 1 személy

      • Mondhatnám, hogy igen, de az önáltatás lenne. Jó együtt nagyon, de itt sima szoftvertriggerelte hisztiről volt szó. Ez szomorított el. Hogy egy minden szempontból kielégítő kapcsolatban ugyanúgy elindul, ennyire mélyen van a program.
        És hát nekem még így is megéri. Pedig száz százalékig értem és érzem a posztot, és azt is érzem, milyen szempontból lenne jobb egyedül. Tudatában vagyok, hogy milyen hülyeségek futnak a kis együttélős párkapcsolatom által beindítva. És mégis, így is. Ezért megéri résen lenni, pedig energiát visz el mástól. Ma így látom, mert bevettem a magnéziumomat 🙂

        Kedvelés

  2. “ugye negyven fölött meg egyedülálló anyaként nyilván kell nekünk valaki, keresünk valakit, mert egyedül olyan nehéz.

    Én mentes vagyok azoktól a törekvésektől, amelyekért az emberek általában újrakezdős partnert akarnak. Nem akarok senkit, hogy eltartson, a státuszért, magány ellen, eü célra (szex), nem akarok “apukát” és férfimintát (ez a funkció betöltve). És nehezen vegyülök, nyílok. Nemigen akad meg a szemem senkin.

    Csak örömet akarok, egymás szemébe nézőset, semmi nyűgöt, macerát, toporgást, közhelyes történetet. És mindez a magánügyem.”
    https://csakazolvassa.hu/2016/06/05/top-10-amit-nekem-ne-mondj/

    Kedvelés

  3. Ó, igen. De jó ez. Kipróbálni, mire megyünk egyedül, aztán úgy maradni. Én mondjuk nem maradtam úgy, mert bennem maradt volna sok olyan típusú szeretet, amit nem tudok a gyerekeimre vagy a barátaimra önteni. De jó volt egyedül is.

    Azon gondolkodtam, én ismerek-e olyat, aki lelkesítő kapcsolatban él, és vitte is valamire. Igen, ismerek, ki vannak virulva, mert felnőttek a gyerekeik, intézik magukat, ők pedig kibontakoznak szakmailag, és kézen fogva sétálnak a parkban, ahol leszólítanak minket bringázás közben, és nagyon örülnek nekünk. Van ilyen, de tényleg keresni kell.

    Kedvelés

      • Ja, nem. Arra értettem, hogy amíg nem volt senki, addig is jó volt szingli anyaként létezni, nagyon erősnek éreztem magam, csak hiányzott az a fajta kapcsolódás, ami csak párkapcsolatban lehetséges. Igaz, hogy most se vár senki haza, ha a gyerekek nincsenek itthon, de nagyon ritkán vagyok egyedül, mert hiába nem élünk egy fedél alatt, sok időt töltünk együtt.

        Kedvelés

    • Elgondolkodtató, amit írtok, meséljetek még!

      Talán valahol ott lehet a kulcs, hogy az önismerethez, mármint az igazán mélyhez idő kell, lehetőség egyedül, a saját fejedben lenni. Nem is kevésre volna szükség, sok esetben… Ha viszont együttélős párkapcsolatban vagy, akkor már nem tudsz egymagadban lenni egy percig sem, folyton reagálnod, viselkedned kell, és ha esetleg volnál olyan botor, hogy kedved támadna egyedül lenni otthon, sőt egyedül utaznál, akkor meg ott van a beprogramozott zsigeri bűntudat, és szemétnek, hálátlannak tarthatod magad, ami megintcsak megakadályozza, hogy végre valami olyat tegyél, ami csak neked jó, csak rólad szól, és aminek köszönhetően egy kicsit közelebb kerülj saját magadhoz. (És akkor a gyerekekről nem is szóltam.)

      Én legszívesebben kiírnám mindenkinek (tébére, hehe) a rendszeres egyedüllétet.

      Kedvelés

      • A rendszeres egyedüllét kifejezetten pihentető 🙂 de nem könnyű. Emlékszem, 7-8 éve szinte pánikba estem, ha egy péntek estét egyedül kellett töltenem. Ma ezt már nem is értem.
        Azaz igen, ehhez meg kell érni, ezen dolgozni kell, ez a legtöbbünknek nehéz. Ma már gazdagít az egyedüllét, azt mondhatom. Sok családban élő anya barátnőm azt szokta mondani, hogy csendre, egyedüllétre vágyik a legjobban. Az állandó reagálás kényszere marha nehéz lehet.

        Kedvelik 1 személy

      • Az egyedüllétet mindig szerettem, ez sok mindentől megóvott. És lehet fejlődni sokat, önismeretben és a szakmámban is.
        Nekem az együtt levés ,meg hogy legyen társaság, nem olyan fontos, munkahelyen nem is szeretem, bár tudom csinálni.
        Az együttélés meg inkább para, most nagyon jó egyedül a gyerekekkel, nem érzem, hogy a szerelmemmel együtt akarok élni. Kapom is a megjegyzéseket, hogy biztos szar a kapcsolat, lám nem vállal fel .

        Kedvelés

      • Pedig basszus, olyan sokfélék vagyunk, miért ne lehetne külön élve jobb? Iszonyatosan sivár, fantáziátlan ez a norma, hogy együtt KELL élni.
        Csak a szabadság sokak számára ijesztő… Meg akkor szembe kellene nézni saját magunkkal…

        Kedvelés

      • Meg arra sem reflektál általában senki, hogy a(z esetleges) gazdasági “kényszer” visz arra sokunkat, hogy együtt lakjunk… Nem összemosandó azzal, hogy ez lenne az ideális…

        Kedvelés

      • Az általános vélekedés, hogy akkor szeretsz igazán valakit, ha mindig együtt vagytok, és gazdasági közösség is van, meg fát vág helyetted, és a léte programot ad.Az egyedüllét , ha van valakid, bajt jelez!
        Számomra fordítva igaz: ez az ember érdekel annyira, hogy nem fát kell vágjon, egyszerűen szeretek vele lenni , mert érdekes és kíváncsi vagyok ránk. Persze a favágás is jól esik.

        Kedvelik 1 személy

  4. “kéne nekem valaki, ez a normális, és ha nincs, lejjebb menni az igényekkel”
    Aki ezt tanácsolja bárkinek, az szégyellje el magát.
    Az én tanácsom a gyermekeimnek:”kéne neked valaki, ez a normális, és ha nincs, akkor várj, addig élj boldogan egyedül, de az igényeidből ne adj lejjebb”

    Kedvelés

  5. Most hétfön meg kedden figyeltem fel rá, hogy 2-3 kolleganöm, akik eddig nagyjából közutálatnak örvendö, undok, kritizálós banyák voltak, újabban egész normálisak, kedvesek,újra köszönnek nekem, egyikük felajánlotta, hogy tegezzem, megadta a jobb jegyet az osztályomban valakinek, pedig… stb. És nem gyöztem csodálkozni, és kicsit utánakérdeztem, és kiderült, mindegyikük bepasizott. 50es-60as, régen elvált nökröl van szó. Ez nekünk, többieknek csak jó, és vszleg nyilván nekik is. Szóval igy is müködhet az, hogy “az unalomban és a hiányban mindenki gonosz lesz”, aztán ha megszünik ez az állapot, akkor még idös korban is képesek a változásra. Igen, felvetödik a kérdés, hogy önmagukban miért nem voltak képesek erre, miért kellett ehhez egy másik ember, de akkor is. A körülöttük élük mindenképp profitálnak belöle, ha valaki simogatja az egójukat – meg egyebeiket.

    Kedvelés

  6. De jó lenne így….! Én most abban vagyok épp, hogy együtt élni nem tudunk, mert az az intenzitás, ami ő, nekem ugyan nagyon szükséges, de nem állandóan és nem folyamatosan. Én úgy szeretném, hogy persze az együttlétek legyenek olyanok, szenvedélyesek, legyen sok ünnepünk akkor is, amikor nincs is ünnep… De a hétköznapokban ne 0-24-ben tapadjunk egymásra, szóval szeretném csinálni a saját dolgaimat, vannak saját tevékenységeim, őt meg bántja, ha ezekbe nem vonom be egyfolytában.

    Szóval nekem kell ez a lángolás, de néha pihennék is… ezért most éppen külön élünk, bár együtt vagyunk – őt meg ez bántja. Akkor most erre mi a megoldás? (a kérdés költői) Szerelmesek vagyunk egymásba, őrületesen jó együtt, de nekem csak akkor őrületesen jó, ha nem együtt élünk, neki meg csak akkor, ha igen. Patt.

    Kedvelés

  7. Hiánypótló ez a poszt. Erről a témáról ilyen írást még nem olvastam. Leírja azokat a gondolatokat, amiket már régóta hordozok, de ilyen módon megfogalmazni eddig nem tudtam. Ezért köszönet.
    Visszataszít a mai társadalmi viszonyok között, hogy nem lehet azt kimondani, hogy elmúltam negyven, korábban elváltam, mert lehúzott a házasságom számomra vállalhatatlan viszonyok közé. Már a házasságomban is egyedül voltam, a hazavár valaki érzése talán sose volt meg. Tudom mit tudna adni egy párkapcsolat, egy pozitív kapcsolódás valakihez, de elfogadom, hogy jelen helyzetemben (korom, kinézetem és kisiskolás gyerekeim) a vonzerőm nem túl erős, nem igazán keltem fel senki érdeklődését (amolyan láthatatlan léleknek érzem magam, mondjuk korábban sem voltam egy feltűnő jelenség). Másrészt a hétköznapok is felemésztenek olyan szinten, hogy nem keresem a lehetőségeket, persze ez a kudarckerülés is részben. Ennek ellenére nem érzem egyedül magam, sőt kifejezettem élvezem az egyedül töltött időt, és méltatlan kompromisszumok árán nem akarok társat. Abban sem vagyok biztos, hogy a klasszik együttéléses kapcsolat menne-e még. És a lényeg – azt gondolom – hogy magunkat ne csapjuk pofon, ne alázzuk meg “egy csak, hogy legyen valakim” típusú kapcsolattal.
    Mert, számomra a fő mondanivalója a posztnak: “Csak itt be kell ismernem, hogy ilyet én nem akarok.”

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.