…és mitől szalad fel a bloggerszemöldök is gyakran. Az elvi dilemmáról szóló írás.

Már megint áll a bál. Vigyáznom kéne a számra. Kétszer is meggondolni, miket írogatok itten. Nehogy bárkinek rosszul essen! Kimozdítsa a kényelmes, megszokott kis gondolatai közül, megsértse az érzékenységét… jajistenem.

Mert mi lesz akkor?

Sokan nem értik, mire jó a blog, mit akar közölni, miért így, miért ilyenek a témái, miért bírál, és nem is tudom nekik elmagyarázni. Viszont mindenki, akinek az életén lendített a blog, eleinte zavarónak találta. Érteni, gazdagodni általa, okosan olvasni munka. Kellesz hozzá. Csitítani magadban az idegenkedést, a kioktatást, a vitatkozási kényszert, és hagyni a szöveget hatni.

A szöveg hozzám is szól, és nekem is zavaró, nyugtalanító, pedig én magam írom őket, meg nem úszhatom.

De persze azért is figyelnem kéne, hogy nyugi legyen. Nehogy nekem essen, itt kezdjen cirkuszolni, önigazolni.

Itt a blogon még a fitnesz is csupa agyalás, amúgy meg csupa eszme, művészet, élmény, önismeret, társadalom, szociálpszichológia – logikusan, bár kicsit naivan gondoltam, hogy azok lesznek itt, akiket ez érdekel, de legalábbis nem zavar.

A múltkori posztban megint kijött belőlem: ember, ne legyél már igénytelen. Ne ítélj tájékozódás nélkül, ne mások gondolatait mondd fel. Ne a puszta magabiztosságot élvezd.

És aztán jöttek még a kommentek, hát azokban aztán pláne ment a műsor: ők csakazértse úgy gondolják, nekik KÜLÖN véleményük van, vagy felmondták újra a lózungokat. És ingerültek lettek.

Ez tök nehéz amúgy, mert a lózungok továbbélésének pont ez a lényege, hogy aki hajtogatja őket, az baromi eredetinek, különutasnak hiszi magát, és nem lát rá a lózung-jellegre. Még akkor sem, ha úgy indítom a posztot, hogy kellő iróniával bemutatom a lózungot, aztán érvekkel szétszedem, mennyire tarthatatlan. Ő ebből csak anyit ért, hogy amit hisz, azt itten megtámadták.

Tessék gondolkodni, rimánkodom itt, ahogy valaha az osztályteremben. Érzelmi, indulati rohamok, egóturné, konzervszövegek, fölényeskedés helyett elevenen, frissen keresni a válaszokat, egyrészt-másrészt módon, tekintetbe venni az ezernyi adalékot.

Az a baj, hogy aki nem akar, nem fog gondolkodni, viszont szerepelni, ellenkezni, feszkózni, azt igen. És az identitást, hogy ő gondolkodós, és ő igenis olvasta, ismeri, járatos, nem adja.

Mi legyen mármost, kedves olvasó?

Mit csináljak azokkal, akik dühösek lesznek az állításaimtól (vagy attól, amit megértenek belőle)?

Mit csináljak azokkal, akikre negatívan hat a blogom: elbizonytalanítja őket, kisebbségi érzést kelt bennük, feszültséget kelt a családjukban, fokozza a depressziójukat?

Természetesen a saját viselkedésemet is megvizsgálom, örök önreflexióban. Nem vagyok-e gőgös? Nem omlik-e egy nap nekem is össze a keringésem, és szenvedem meg én is a hőséget? Akkor majd megértem! Öregszem-e meg, és akkor ugyanott leszek? (És addig?)(Ez amúgy, jegyezzük meg, mindig annak a szövege, aki már szétcsúszott, és szeretné, ha más is szívna.) Nem esik-e túlságosan is jól nekem egyesek siralmas butasága? Hogy a nagyképű, kiosztós figura körülbelül sem tudja, miről szól a Romeo és Júlia, a világirodalom leggyakrabban idézett műve? Szabad-e ezt viccesnek tartanom? Vagy elegánsnak kéne lennem, mint ha fingott volna? De még hányakkal, hányszor…?

Szó nélkül hagyni. Vagy privátban: Ha gondolod, törlöm azt a részt, ahol egyszerre cigányoztál és mutattad be, hogy fogalmad sincs, miről szól a tragédia. Hogy ne legyen neked kínos.

Én értő olvasókat szeretnék. Hogy ne kelljen mindent az alapoktól újra elmagyarázni. És még azt szeretném, hogy aki nem hozta készségszinten a nagyon minimális érettségi anyagot, az ne nekem essen, hanem nézzen utána a dolgoknak. Vagy olvasson mást.

És dehogynem, én is megöregszem. Csakhogy én öregen is jól szeretnék funkcionálni. Halálra unom a panaszkodást, a felelősséghárítást, meg ahogy emberek ráterhelik a családtagjaikra az életüket, rászorulnak a diszfunkcionális kapcsolataikra. És nem az van, hogy ők történetesen nem sportolnak, hanem agresszíven leszarják és támadják az egészet, az én állításaimat és modellemet. És ha baj van (mondjuk lelép a feleség, nem csak a betegségre gondolok), akkor se revideálnak.

A sok balhé, a sértődések tanulsága az, hogy az alapműveltség is, a test állapotáért való felelősségválalás is elitista, kirekesztő elvárás.

Én nem szoktam prolizni, és egyáltalán nem abban nőttem fel, hogy “mi értelmiségiek”, “mi zöldövezetiek”. De én nem tudok lejjebb adni abból, hogy az olvasóm ne tartsa lilaságnak meg értelmetlen macerának a szellemi erőfeszítést, a közhelyek meghaladását, ne akarja megúszni, és főleg ne gúnyolja ki. Irritál, ha valaki értetlen.

Valójában ezen bicsaklott ki a tanárságom is.

Egy mérnök nem vesződik versekkel, a művészet manipuláció – ez megint az érzelmileg defektes, nőkkel mit kezdeni nem tudó butaság, hajszálcsíkos ingben, a túlárazott műszaki “értelmiségi”, a szelet-ember. Lehet szakszerű, hatékony, csak hát én teljes emberekkel tudok csak beszélgetni. És komolyan nem értem, hogy aki nem ilyen, az miért hangoskodik itt.

Én olyan naiv voltam eleinte. Dalolok itt a kis faágamon, kit zavar az? Akkora mámor volt minden blogos interakció, hogy nem tudtam a lényeget látni. Kérleltem, hogy legyen valami viselkedési minimum, próbltak zűrös célokra használni – rengeteg energiám ment el erre. Nem tudtam, hogy ennyire érdekes lesz a blog, és hogy ez nem csupa tejszínhab, hanem gyakran ingerült kekeckedés. Azt gondolták, én ezt megérdemlem, vagy ez nem is teher, vagy ha az, bírjam el – vajon az életük kapcsolataiban is ennyire empátiátlanok?

Mi ez az acsargás? Miért jön ide, mit akar?

Nem tudtam, hogy az erős mondat, a hatás, az újszerű állítás provokációnak számít. Nem voltam felkészülve arra sem, hogy a fura reakciókat tízzel, százzal szorozza meg a net, az unalom, a frusztráció. Kommentben valahogy kevésbé szégyellik az emberek a kíváncsiságot, butaságot, rosszindulatot. Kicsit sem, egész pontosan. A sunnyogó, leskelődő júzer kibelezi az őszinteségemet.

Mindent felhasznál, féljek, sírjak. Most ez zajlik.

És nem, én nem félek és nem sírok. És nem, nem fogok róla hallgatni sem, mert nem szeretném, ha ez tabu lenne, és nem akarom teljesen egyedül viselni ezt az undorítóságot.

Egy idő után elegem lett. Az összes elvárásból, rám lőcsölt feladatból. Az itt veszekedő, egymásnak üzengető párocskából. Az irredentákból, antiszemitákból és nőgyűlölőkből. Az életem tényeit nálam jobban tudókból. Hogy nyomnak: legyek álszerény. Hogy ha ő éhezik, akkor én ne írjak a tudatosan összerakott, gyógyító jellegű étkezésemről. Hogy nem vagyok szolidáris a kövérekkel. Hogy privilegizált vagyok, haszonélvező, luxusblogger, és nekem könnyű! És: hajdan feminista voltam, most meg mi lettem? Egy testépítő!

Pár hónapig hallgattam szégyenkezve arról: teljesen átalakítottam az életemet, a heti kettő helyett naponta edzek, kifáradásig, és komolyan veszem a tiszta étkezést. Aztán még pár hónapig voltam balek: ne hangsúlyozzuk ezt túl, nem teszek ki képet, meg ne zavarjam őket, nem tehetnek róla. Játszottam, hogy én se annyira, hogy ne keltsek rossz érzést, és rám ne fogják: edzésfüggő vagyok. Mindez csak úgy lett, szerencsém volt.

Most leírom nektek az elvi dilemmámat, ezt az egész egyedfejlődésemet, aminek egyik arca az, hogy csalódtak bennem, és ez a blog már nem az, ami volt, a másik viszont az, hogy erős vagyok, jól érzem magam, derűsen ébredek és nem hagyom magam manipulálni, használni.

A születtem, elvegyültem és kiváltam konfliktusait nem lehet megúszni, ha bejárod a saját pályád. És ez a bajom a közösségelvű, jogkövetelő, forradalmi magatartással. Hogy aki nem elég tudatos, az visszahúz általa engem is az ismerős dagonyába. Ott kell maradni a közös nyomorban.

Csináltam sokáig, hogy egy vagyok közületek, traumatizált, lehet velem azonosulni. Én megértem a ti toporgásotokat, mert tudom az okait. Akkor az ő agresszoraik írták nekem a fenyegető e-maileket. Amikor megelégeltem ezt, összeszedtem magam, és túlmentem a szokásos szinten, akkor pedig gyanakodva figyeltek, árulónak neveztek. Akkor az antifeministák üvöltöttek fel: na, csak beláttad te is, hogy a feminizmus tévút, hogy kövéren, macskák között döglenél meg…! Vagy: régen olyan értelmes voltál.

Pedig én ugyanúgy feminista vagyok, butább se lettem. Nem alkuszom meg, sőt, meghódítok magamnak új világdarabkákat, ahogy nekem jó. Átírom a testnormát, és nem játszom a férfi–nő játék szabályai szerint.

Nem lehetek cuki, erre jutottam. Én nem fogok azért blogolni, hogy megerősítselek abban, amit már amúgy is tudsz, és rosszul tudod. Hogy a lélek fénye az igazi szépség, hogy a reggeli a legfontosabb étkezés, hogy de szép az ősz, hogy a pénz nem boldogít, valamint hogy a rántott sajtot kétszer kell panírozni, azt már megírta más.

Én nem sok lájkot akarok, hanem kompromisszum nélkül írni a felismeréseimet. Hogy nem úgy van az. Hogy ez itt mind, amiben oly biztosak voltunk, csak jól hangzik, de valójában nem felismerés. Előítélet, babona, ízlésalapú vélekedés.

Eleve is két fő irány volt, és ez vastagon világnézeti–identitásbeli kérdés: közösségelvű vagyok-e (egyenlőségpárti, baloldali, a proletár József Attila), vagy individualista, önmegvalósító, teljesítménypárti, undorító self-made woman (a kései költő: aki kivált).

Az világos volt, hogy csak a jövőbe nézhetek, vagyis konzervatív, múltat visszasíró nem lehetek, az egyenlőtlenséget és az igazságtalan megkülönböztetést nem pártolhatom. Rájöttem, hogy engem a szocializációm átvert a nacionalizmussal, hogy félműveltek magyarázták el nekem a világot. Hogy a történelmi önigazolás, múltszépítés nem szebb, mint az egyéni fajta. Eközben jobban bírtam a magyar nyelvet, irodalmat, kultúrát, a világot, mint a magyarázók. (És most ebbe a bírtamba is bele fog kötni valaki.)

Az az énem, a kezdeti, mindenkit megértett, mindenkit elfogadott. Úgy érezte, közös a sorsunk, és hogy duplaszéles vászon a lelke, telik belőle mindenkinek, akik ezért majd nyilván hálásak lesznek. Pszichopatákat és figyelemkoldusokat, viszonyítgatókat, később mániákus zaklatóvá váló “neked el merem mondani” lelkesülteket fogadtam a magánéletembe is, teljesen gyanútlanul.

Bontsuk le a tekintélyt, a hierarchiát, a privilégiumokat, ez volt a lényeg 2012-ben. Nem beszélünk elvontan, megértjük az átlagpolgárt, nem teszünk megjegyzést a popzenére. Tipikus értelmiségi önkorlátozás ez, megjegyzem, maga a rózsadombi szociológus nevű jelenség. (A nem képzett, tömegkultúrát fogyasztó emberek ritkán osztják: ha Lalika hegedülni tanul, akkor mindjárt csúnya és buta lesz a slágerrádió.)

Írtam az emberi jogi szempontról, a visszaélésekről, hátrányban és elnyomásban gondolkodtam, gyámolítottam az elesetteket. Győzködtem az öndomborító önsorsrontókat arról, hogy mások rontották el az életüket. Innen származott szét a mondat: a nők itt végre elmondhatják a történeteiket.

Ez a szerep nagyon rendben van addig, amíg nem róják rám kötelezően. És  nekik is rendben volt, amíg engem lehetett áldozatnak gondolni, sajnálni.

Többen kezdték a csakazovassán felbuzdulva blogot. Ők közösséginek állítják be a mondandójukat: a rendszeren dolgoznak, mindenkiért! Eközben sírnivalóan szűk látókörűek, az elvek kifacsarásával esnek neki azoknak, akik csípik a szemüket (privilegizált!), és egyáltalán nem szolidárisak. Szurkapiszka és önigazolás, önérdektolás, brandépítés, érzelmi manipuláció megy.

Szóval, ennek lettem én az árulója.

Amint egy kicsit jobban lettem, amint végigértem az elnyomottság-témán, kigyógyultam a múltamból, önfenntartó és magabiztos lettem, aztán még izmos és mámoros is, szétszedtek. Kitörtem a sajnálhatóságból, a sorstársaisságból, merészeltem örömöket átélni, és a korábban segítettek és képviseltek jobban kezdtek gyűlölni, mint a saját elnyomóikat.

Csakhogy én örülni akartam, és kiteljesíteni magam. Nem volt kérdés, mit választok.

És, logikusan, viszolyogtam tőlük. A lúzerségüktől egyrészt, az árulásuktól másrészt.

A lúzerségüket eredetileg úgy kezeltem, hogy hát ezzel jár az elnyomottság, a balsors, nekik nem könnyű, sajnos. De azért néha eléggé megdöbbentett, mit meg nem engedtek a sérültségük, a dühük nevében.

A másik út: kijönni az áldozatiságból, felmutatni valamit, ami izgalmas, ami több, és megvalósítani az életemben. Egyszerűen azért, mert elegem van már a nyígásból, és elegem van a saját tragédiáimból is. Az aggodalomból, a bűntudatból, a megfelelési kényszerből.

És ingerült lettem azoktól, akik nemhogy nem örülnek velem vagy fejlődnek ez által, hanem látványosan nem értik, a saját nyomorukban benne akarnak maradni, és engem piszkálnak.

Classist lettem, elitista, pedig az emberek egyenlők. És ismét a tesztkérdés: kívánnád-e a lányodnak? Mert biztos a tévében is nagyon érdekes műsorok vannak, és remek olvasmány a fantasy, de a lányod azért hegedűre és régészeti szakkörre jár? És sportoljon, vagy mindegy? Hát hiszen úgy is értékes, ne nyomasszuk vele, nem szabad lenézni…

 

És hát ez nem a bejáratott alterság, a kicsit érzékenyebb, felháborodós, évamagazinos, “én jó ember vagyok”, ahol minden sztori jól végződik. Nem a virálisnak szánt, műmeghatós tartalom. Hanem az igazán kényelmetlen szembesítés: te miért is nem kezdesz valamit az életeddel?

Na, erre persze nagy felhördülés a válasz, hát ő ott a szórványmagyarságban nem tud úgy, ő hattól hatig melózik, négy gyereket nevel, a férje letépné a fejét, ha kortársszínház-jegyre költené a pénzt, Esterházy érthetetlen, és a zsákfaluban nincs konditerem. Illetve az EMBEREK TÖBBSÉGÉNEK nem realitás, mert van, aki beteg, öreg.

De ki beszélt itt az emberek többségéről? Rólad van szó.

A végiggondolt gondolat mint netes produktum nem nagyon piacképes, ez az igazság. De miért is akarnék én kezelhetetlenül sok, tömegszerű olvasót? Ki mondta, hogy a szám a lényeg? Az interakció minősége a lényeg.

Úgy döntöttem, nem fogok minden csöpögő orrot megtörölni, mert egyre jobban csöpögnek az orrok, egyre több az elvárás. Hanem kimaxolom az életemet, aztán megpróbálom ennek az útnak, e felismerésnek a tanulságait megírni: utakról, stratégiákról írni, megmutatni az éles kérdéseket és hogy menyire múlhatatlanul szükséges feltenni őket. Hogy milyen sok érzésem, reakcióm fakadt nekem is frusztrációból, például.

És ami egyéni szinten működik, az működik a kiérleltebb, elmélyültebb blogszinten is. Én mindenesetre kisimultam, újra olvasok, katarzisom van, visszanézek a tekintetekbe, és végre nem szívatom magam. Meg tudok bocsátani magamnak is, másoknak is, tudok nemet mondani, nem szorongok, rendszeresen átélem az intenzív örömet, és bizakodva tekintek a jövőmbe.

A végén mindig visszajutunk oda, hogy csak az olvassa: hasonlóaknak, értőeknek tudok írni, nekik való ez a blog. A többiek értetlenek, provokálnak, beszólnak. Hát, akkor ez az árnyoldal, vagy nem is tudom.

És még egy fontos változás: azt akartam, hogy ne mindig én legyek a motivátor, az erős, a lelkes. Elkezdtem keresni jól működő, elégedett, nálam jobban teljesítő emberek társaságát, közösségeket, ahol nem én vagyok az üdvöske, az extra. Igen jót tett.

Szóval, kedves olvasó, döntöttem. Sajnálom a jól működő, elvesztett blogos kapcsolatokat, és nagy kár, hogy azt a 2013–14-es közösséget önzőn, bután, egóalapon szétverték. Hátborzongató az is, hogy a hajdani rajongók hogyan rúgtak vissza, próbáltak besározni, és miket el nem vártak volna tőlem. Ebből is okulva mondom: én nem sírok együtt senkivel többet, nem fogom megérteni azt, aki dagonyázik, mert ez visszaélős műfaj. A teljesítmény és a meló az, amit becsülök. Nem kell semmit virítani nekem, nem azért mondom, csak engem ez vezérel. Ezen nem változtat az, hogy a többség önigazolósan működik, nem igazságos, nem gondolja végig. Élesen látom a frusztrációt és mindazt, ami visszahúz a csökevényes életbe, és én nem szeretnék olyan életet, nem is viselem jól az ilyen embereket. Sajnálom és meg is értem, ha valakinek nincs a kitöréshez erőforrása, de nem igazodhatom hozzájuk, és főleg a dühös önmegmagyarázáshoz nem. Akkor legyél itt, ha jó neked. Ne sorold, hogy te miért nem tudsz nemtudommitcsinálni sajnos, és ne nyomassz a nyomoroddal se engem, se mást, mert a fegyverként használt nyomor a legrombolóbb fajta.