az egyenlőtlenség formái 25.: a lelke mélyén jó ember

Ezt voltaképpen a filmek hitették el velünk. Minden második filmben (krimi is lehet, dráma is, horror, vígjáték, kosztümös, tényleg bármi) van egy szereplő, akiről azt hittük, gonosz, érzéketlen, netán intrikus, vagy ritka csúf és úgy gonosz, és egy éles helyzetben valami meglepőt cselekszik (esetleg csak annyi, hogy elneveti magát, vagy igen gyakran lánykér, hőstettet hajt végre, kiderül, hogy ő mentette meg annak idején a főhős életét, vagy meglepetésünkre nem ő a gyilkos), és akkor kiderül, hogy nem kell tőle félni, ő mégiscsak jó ember, igazán tud szeretni, mert a zord külső érzékeny lelket takar…a jégpáncél áttörhető (ez a feladat többnyire a nőkre marad).

A Blue Moonban Colin Firth. A Mary Poppinsban az apa. Pygmalion… és akkor kedvesek és érzőek, zene szól, és mindenki örül.

Mintha az a hirtelen kedvesség stornózná a sok hidegséget, kegyetlen mondatot, közönyt és bántást. Mintha onnantól mindig napfény ragyogna a szemükből — nem tudjuk, mert a nagy felmelegedés a film csúcspontja, és utána öt vagy tíz perc van még a filmből.

És ezek mindig férfiak, mindig.

A férjek az életben ugyanezt úgy adják elő, hogy az alapállapot a némaság, az elhúzódás, aztán hirtelen, ha jó hangulatuk van, akkor kedvesek, és akkor uccu, gyorsan fel kell töltődni a gesztusaikkal, tartalékolni belőlük a hideg téli hónapokra.

Ami ennél is szomorúbb: amikor csak akkor változnak jó emberré, kezdenek simogatni, beszélgetni, odafigyelni, gyerekvigyázni, főzni, mosogatni, általánosan igyekezni és nem bántani, amikor már érzik a veszélyt, vagyis az együtt maradás a kérdés.

Ha a nő megerősödik, lépne, akkor előbb a kedvességgel, a ritka esetekre tartogatott gesztusokkal állnak elő, és ha ezek nem hatnak, akkor jön a fokozódó, esetenként legdurvább erőszak.

Mindez hatalmi kérdés, mert igen gyakran azt látjuk, hogy pont amikor a nő kiszolgáltatott, rászorul a kíméletre, gyengédségre — terhes, beteg, nincs jövedelme –, akkor a partner kimaxolja* az érzéketlenséget. (*Még soha nem írtam le ezt a szót :)).

Tehát az ilyen partner nem akkor “jó ember”, amikor úgy kéne a figyelem, mint egy falat kenyér, sőt, akkor pont nem, még akkor se, ha kérik, jelzik, hogy mire lenne szükségük, rámutatnak, érvelnek, esdekelnek, hanem csak akkor, amikor már ultimátum van, vagyis érzi, hogy borul a rendszere.

Vagy amikor mások látják.

Olyan nagyon persze ne bólogassunk, mert anyaként mi is hatalmi helyzetben vagyunk, és valamennyire mi is ezt csináljuk: akkor vagyunk édes anyukák és kreatív nevelők, amikor mások látják, vagy amikor épp jókedvünk van. Máskor meg, túlterhelt állapotban, ha a gyerek nagyon igényel, ha nagy a stressz, ha probléma van, eléggé nem vagyunk mi se kedvesek, nem figyelünk oda, elegünk van, morcos a hangulat. Csak egyrészt ennek az oka nem közöny, hanem túlterheltség, mert ezt a feladatot jobbára egyedül toljuk, pedig két felnőttre van méretezve, a másik, hogy az anya-gyerek viszonyban nem két felnőttről van szó, ami azt jelenti, hogy nincs kölcsönösség, nem oda-vissza áramlik az odafigyelés, a felelősség, és tényleg ki lehet készülni az állandó feladatsorban, készenlétben.

Egyébként ezt, hogy válsághelyzetben értik meg hirtelen, amit a másik évek óta hiába jelez, nők is csinálják: hosszan közönyösek, elhúzódnak, nem mutatják ki a szeretetüket, játszmáznak. Itt a hatalom a patriarchális házasság intézménye, annak stabilitása, amellyel mint eszközzel a nő kész és kénytelen élni, mert neki ez van: önereje nem sok van. Amikor a férfi éhes lélekkel, testtel becsajozik, vagy csak lelépne, akkor a nőnek önérzeti kérdéssé válik a dolog, és hirtelen jön a randevú, mozi, naplementés andalgás, meg lesz szex, meg ő igazából mindig is ezt akarta. Ezek a nők azt hiszik, van garancia, és nem teszik bele magukat a kapcsolatba (persze megeshet, hogy azért nem, mert azért az emberért már nem érdemes, na de akkor miért kell visszatartani, ha menne?).

A helyzet az, hogy a szeretet, az, ami éltet és működik és amiért megéri elköteleződni, az nem fellángolás, nem hormonvezérelte vágy és nem is érzés, nem szándék, nem “igazából mindig is, csak nem tudtam hogy kimutatni”, hanem felelős, tudatos, őszinte, folytonos, aktív tettek sorozata. Jelenlét, figyelem, gesztus, tolerancia.

És még egy elég hosszú lista arról, hogy mi az, amit SOHA, semmilyen körülmények között nem engedünk meg magunknak. Nem beszéljük ki őt gúnyolódva, nem alázzuk meg legérzékenyebb dolgaiban, nem ütünk oda, ahova ragtapasz való, bizonyos mondatokat nem ejtünk ki a szánkon, és ha gondolunk olyat, azt szakemberrel mielőbb átbeszéljük; nem titkolunk el előle lényeges dolgokat, érzéseket, eseményeket, nem hagyjuk szarban, nem kényszerítjük semmire, nem várunk el teljesíthetetlent, nem könnyebbülünk meg, ha nincs otthon, nem teszünk olyat, amit nagyon szépen kért, hogy ne tegyünk, nem hagyjuk figyelmen kívül azt, amit jelez, kér, észrevesszük, ha gond van, ha nehéz neki, nem hazudtoljuk meg, nem játsszuk ki, nem felejtjük magunkat ott egy másiknál, nem feladatként fogjuk fel a vele való létezést, nem áldozatként és nem erkölcsi kérdésként, valamint kölcsönös és általános jóindulattal vagyunk a kapcsolatunkban.

Ez a morális minimum.

Aki erre nem képes, de legalábbis nem törekszik rá, vagy csak a szavak szintjén, a hangoztatott jóemberséggel képes, az nem szereti a másikat, és a párkapcsolata üres keret, ház-gyerek-apósanyós-hitel-státusz-anyagiak-nemtudnékegyedülélni: lényegében, az élet áramlását tekintve semmit sem ér.

A “zord külső” pedig maga a létezés, az az ember lényege, olyan nincs, hogy “sokat kiabál, nem nagyon figyel rám, de valahol a mélyben mégis szeret”.

Bizonyos igényeket, szükségleteket nem lehet néha tiszteletben tartani, néha meg nem, és akkor pontozás, hogy hatvan százalékban végül is tekintettel szokott lenni rám. Ez olyasmi, mint a szar a levesben: ha belekerül, benne van, mindegy a koncentráció.

A nagy néha bevetett kedvességről még annyit, hogy nem másról beszélünk most, mint a bántalmazó ciklus mézeshetek időszakáról, ami egyrészt a kapcsolat eleje, másrészt a legvadabb bántalmazás szakaszát követi. Rengeteg nő, aki pedig pontosan ismeri ezt a dinamikát, mondja, hogy “de néha meg olyan kedves”. A férjek számára az éles helyzet az, amikor a nő megelégeli a közönyt és a bántást, a saját lábára áll, és menne. Ekkor kell bevetni a virágcsokrot, csókokat, figyelmes beszélgetéseket, déltengeri utazást. De ez csak annak az eszköze, hogy a hatalom fennmaradjon, ne tudjon kilépni a fennhatóság alól a nő, és a kapcsolat továbbra is a férfi érdekét és kényelmét szolgálja.

A bántalmazó ugyanis nem megromlott viszonyban él a bántalmazottal, amelyből ő maga is elkívánkozik. Ha így lenne, ő is akarná a kenyértörést. De ő fenn akarja tartani: a fenyegetőzés, hogy elhagylak, unlak, elég volt, csak bántás, hatalomfitogtatás, megalázás. Amikor tényleges szakítási szándékról van szó, és a nő is azt mondja: jó, legyen, akkor viszont nem és nem, nem enged, zsarol, pokollá teszi a nő életét és a gyerekeket is felhasználja a játszmájához.

Ha ezt a dinamikát felismered a párkapcsolatodban, egészen biztos, hogy súlyos hatalmi egyenlőtlenség van köztetek, és a kapcsolatotok bántalmazó.

Ezt én is átéltem tizenegy évvel ezelőtt. Némán és megbántottan hallgattam, szinte szűkölve, hogy ne, ne, amikor belengette, hogy vége lesz, aztán pedig — hiszen ő is ezt akarja, és mert iszonyodott már testem és lelkem — lépéseket tettem, hogy külön életem legyen. Ekkor, legnagyobb döbbenetemre, mindent, de mindent bevetett, hogy maradjak. Ebben a szakaszban történnek a legsúlyosabb bántalmazások és a párkapcsolati gyilkosságok is, beleértve azokat is, amikor a nő az életét menti, és ezért öl.

Kapcsolódó bejegyzések:

csak legyél korrekt

az egyenlőtlenség formái 7.: aki csak nem számol veled

27 thoughts on “az egyenlőtlenség formái 25.: a lelke mélyén jó ember

  1. Ezt nagyon szépen összefoglaltad. Így van. Aki tartósan leszarja az érzelmi és egyéb igényeimet, az nem a társam.
    Lehetne egy lista még arra is, mik a “minimálelvárások” önmagunkkal szemben, hogy kapcsolatba léphessünk.

  2. Jaj, ez a “tartalékolni a hideg hónapokra…”
    És mennyire tudott fájni, mikor már ott és akkor, abban a pillanatban sem tudtam csak úgy, örömtelien átélni a meleg pillanatokat, mert tudtam, hogy ezt majd tartalékolni kell.

      • Próbáltam én is.
        Arról szól, hogy a nő főzzön, mosson takarítson legyen szex és akkor ki van pipálva minden, jó a kapcsolat. Vagy a férfi csináljon meg ezt vagy azt.
        De hogy együtt mit csinálunk, programok, beszélgetések, közös értékrend, az nem számít.

        • Ezért szoktunk Emberrel keresztbe viccet csinálni az ilyen ősemberes “tudományosan megalapozott” szereposztásokból. Hogy én nyilván azért találom meg a boltban hamarabb a halkonzervet, mert a zasszonyok bogyót gyűjtöttek anno. És ugyanígy: milyen marha jól tud esni egy kettőnél több bitesen gondolkodó faszinak, ha erőnek erejével bunkó mamutvadásznak akarják nézni. Mert hát “a férfiak”, valamint férfiész, női agy. Hú de tele van ezzel a facipőm:)) ÉS ami a nem vicces, amikor ez tényleg törvényerőre emelkedik, komolyan veszik és belezakkannak, hogy nincs érdemi emberi kommunikáció, mert nő van, férfi van, ember meg egy szál se. Felnőtt ember meg pláne nem, mert akkor nem tologatnák doszt a jelenlétet rá a szerepekre.

          • Most jött, részlet: “A világunk megalkotásában semmit de semmit nem tettetek, nem is tudtok, mert 20%-kal kisebb az agyatok, kevesebb a véretek, és mellé még a haemoglobinszintetek is alacsony, szóval ezért vagytok tufák, buták, úgymond jó bábuk.”

  3. A “zord külső” és a szeretet: nem párkapcsolatban (de biztos ott is van), de megéltem, hogy tényleg nem nagyon tudja kimutatni (hagyományos parasztcsaládban, “érzelmeket nem mutatunk” módon felnőve), de mégis: TUDOM, hogy szeret, nem kell hozzá ölelgetnie (máshol meg látom, hogy a millió ölelés-puszi-gügyögés mellett nincs figyelem). Pl. azért, mert figyelni figyel, tényleg. Mert lehet rá számítani. Ha esetleg szigorú is, ha nem is tanult meg dicsérni sem, de mégis, tudja az eredményt, és tudható, hogy értékeli, bármennyire visszafogottan mutatja is ki.

    • Nekem ugyanez a jelenség az aspergeresek, legalábbis akikhez nekem személyesen szerencsém volt, van. Azt hiszem, ösztönösen vonzódom hozzájuk gyerekkoromtól, (Talán ennek hátterében ott a hallgatag, nehezen megnyíló,,de igazából szenvedélyen szerető férfi mítosza is, akit csak meg kell nyitni.) Jópár barátom, az egyik legjobb is, sok kedves tanítványom és bizony a férjem is rajta van érzésem szerint spektrumon. Azon a spektrumon, aminek létezéséről csak azóta tudok, hogy az egyik fiamat diagnosztizálták három éve.
      Nem spontán érzelmes szavakra illetve gesztusokra, de elemi elfogadásra, és kitartó törekvésre, hogy a számukra nyilvánvalóvá tett igényeim szerint kapcsolódjunk, nagyon is számíthatok tőlük. Ha pedig egy szociális képességek és empátia tekintetében kihívásokkal küszködő szerettem meg tud úgy lepni is néha valamivel, hogy telibetalál, az valami isteni érzés!
      Úgy emlékszem, hogy írtad egyszer, Éva, egy aspergerét önigazolásként használó trollnak, hogy neked fárasztó lenne egy ilyen ügyezés az állandó nyilvánvalóvá tétellel, de nekem bejön. Főleg mióta tényleg tudom, mit akarok, mert itt felszedtem néhány hatékony technikát arra, hogyan lehet a magam belső igényeit meglátni a vállalt szerep számomra nem átélhető, külső elvárásai közepette. Mert hiába volt tíz olyan házasévem, mely során bőven megélhettem minden számomra fontos dolgot szabadon a “feleség státusz” ellenére, azt majdnem hagytam, hogy a külső (társadalmi, nem párkapcsolati) kontrollos anyaszerep bedaráljon. Így viszont egyre tudatosabban élek, mert az utóbbi években több oldalról is megvilágítást kapott, hogy magamban kell tisztáznom a céljaimat és preferenciáimat, ha jót akarok. És miért ne akarnék?

    • Ilyen ember van, de ez más kategória. A poszt inkább arról szól, aki konkrétan leszarós, bunkó, gázarc, és ezt akarja úgy eladni, hogy ő egy ilyen érző szívű szigorú csávó. A te általad leírttal lehet kommunikálni: ha odafigyelek, élő embert fogok látni, a posztban szereplőnél viszont kamuáradat van, szerepszemélyiség, kavarás, kivonulás és hülyének nézés.

        • Na ja, erre mondom, hogy játszma meg kamu. Van mögötte ember, nyilván, de maga a szereposztás, a helyzet szar. Nekem is volt hasonló pasim (az első), nyilván le lehet vezetni, hogy miért volt ilyen, de bassza meg a jegesmedve, játsszon vele a hóhér papás-mamást, amíg dróton ráng ő is, meg rángatná a másikat is. Rém idegesítő az ilyen ember, mert megérteném én, ha nem lenne ilyen tapadós folyondár. De az, és így meg zsarolja a nénikéjét, de leginkább őt se.

          • Idegesítő is, de egyébként veszélyes.
            Tényleg veszélyes.
            Az életével játszhat, ha a kilépés után visszamegy, úgy bármiért, nem együtt lakni.
            Nem szabad, nem vészmadárkodás, tényleg így van.
            Borzalmas egyébként az ilyen agresszió, olyan, ami nem emberi, valami nagyon rossz és sötét.
            Na, jobb lesz, ha nem gondolok rá, azt hiszem.
            Szóval, ne, ne menjetek vissza semmiért!

            • Igen. Az benne a borzalmas, hogy az, akit az ilyen ember manipulál, annyit vesz észre, hogy lám, a csúnya gonosz csávó is csak élő ember, szegény, látod, sír. És ezért vissza kell hozzá menni, mert nyilván akkor önkritikája, humora, embersége is fog “nőni” idővel. Holott általában az ilyen arcokból néha kificcen az emberi oldaluk, nem ritkán manipulatív célzattal – az idő többi részében meg megy a bokszzsákozás, szülői minta újrajátszása, cselezgetés, baszogatás. És ezek a dolgok, még ha nem is párosulnak látványos bántásokkal (pl verés, bezárás), akkor is rosszindulatú, a másik vérét szívó gesztusok, amikre nem lenne szabad egy kapcsolatot ráépíteni. Így aztán aki jóhiszeműen visszamegy, az megerősíti a partnerét (aki persze a lehető legkevésbé se tekinti partnernek a másikat…) abban, hogy ez így fasza, és ezt el lehet így tologatni a végtelenségig, gyengédségi rohamostul, másik-gyengítésestül, jövet-menet beleszambázva ugyanabba a ciános patakba.

            • “Holott általában az ilyen arcokból néha kificcen az emberi oldaluk, nem ritkán manipulatív célzattal ”
              Így van, az a ritka, ha nem manipulatív célzattal.
              Ez akkora játszma, mint az állat, nem is egy ilyet láttam.
              Imádom ezt az “amúgy jó ember”-t, az a baj, hogy csak “amúgy”, emígy meg marhára nem.

      • persze, ezért blaci kivétele alá írtam a magamét
        nem vitatom a posztban felvázolt kategória létezését, és meg is van róla a véleményem
        szándékom szerint nem védek játszmákat, még azon aspergeresek játszmáit sem, akik önigazolást gyártanak a diagnózisból, és nem önreflexióval keresik azokat a létmódokat, melyekben minimum nem mással fizettetik meg a saját jóllétük árát, de még inkább felmerül az igény bennük arra, hogy a másik jóllétéért is tegyenek (csak esetleg nem olyan könnyen tudják, hogyan kéne. de örülnek, ha az világossá teszi számukra)

      • Persze, pontosan értem, épp azért írtam, hogy ez a “nem tudom kimutatni” ez végképp csak duma, ha pl. apámról tudtam, hogy szeret minket, akkor akiről nem lehet tudni, annál nem ez a gond. Hanem hogy valójában NINCS MIT kimutatnia.

  4. “A helyzet az, hogy a szeretet, az, ami éltet és működik és amiért megéri elköteleződni, az nem fellángolás, nem hormonvezérelte vágy és nem is érzés, nem szándék, nem “igazából mindig is, csak nem tudtam hogy kimutatni”, hanem felelős, tudatos, őszinte, folytonos, aktív tettek sorozata. Jelenlét, figyelem, gesztus, tolerancia.”

    !!!! Ezt nekem miért nem hiszik el, ha mondom?!

  5. A marketing az illúzióra épít és az iskolában tanított, szülőktől örökölt minták is illúziókon és hiedelmeken alapulnak.
    Szinte mindenki boldogtalan, aki ezeket az illúziókat kergeti (ház, autó, rendes család, karrier, éves nyaralás, vásárlás, stb.)

    Nem tudom mi a megoldás. Ami nálam működik, azt nem minden férfi érzi, ezt tapasztalom:)

  6. Milyen ismerős ez a dolog, és most már annyira világos is. Nem értem miért volt szükségem 10 évre ahhoz, hogy rájöjjek, hogy a lópokróc természetű ember nem lehet a “szíve mélyén nagyon jó ember” (illetve, ha az is, sokat nem lehet vele kezdeni), mert én nem a szíve mélyével találkozom nap mint nap, hanem a lópokróccal, amihez egyáltalán nem esik jól hozzábújni.

  7. Visszajelzés: nem kell jónak lenned | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s